Egy hallgatói fórum

Serfőző György

Egy hallgatói fórum

Tudtommal egy kartársam sem rendszeres olvasója, még gyerekcipőben bukdácsoló cikkeimnek. Ami talán nem is akkora kár, bár tanulságként ez a beszámoló nekik szól elsősorban, s ez az előszó még inkább.

Kedves kartársaim, tudom jól, hogy titeket is megfertőzött az a népbetegség, ami legfőbb kerékkötője medencebeli köztársaságunk polgárosodási törekvésének. Ennek a nyavalyának köszönhetitek, mikor úgy érzitek kicsik és jelentéktelenek vagytok egy rendszerrel szemben, aminek részét képezitek. Ez a baj az általános pesszimizmus, mely melegágya a további feladásokra és a beletörődő, tűrő attitűdnek, s ezek szövődményének a társadalmi szolidaritás elvesztésének. Azt kell megtapasztalnotok még mielőtt polgárokká cseperednétek, hogy a véleményetek és érdekeitek igen is fontosak és érdemes képviselni őket. Nem tehetitek le tiszta lelkiismerettel a polgári felelősségvállalás nyűgét, hisz egyrészt még fel sem vettétek, másrészt bármilyen okos, átgondolt, vagy hatásos indokokkal is éltek, az igazság az, hogy csak féltek. Ha pedig éppen nem féltek, nem hisztek. Inkább tűrtök és még jó képet is vágtok hozzá. Ezért mondom, hogy cselekedjetek akkor is, ha az ügy már százszor elbukott előttetek, akkor is, ha teljesen nem is értetek egyet vele, akkor is, ha megvalósulását nagy erők gátolják. Ez annak a meg nem hirdetett tantárgynak a gyakorlata, amit úgy hívnak: polgári felelősségvállalás. Nem jár érte kredit, kockázatos, fárasztó és gyakorta reménytelennek tűnő szélmalomharcnak érzi az ember, de minden másnál fontosabb kritériumnak tartom, minek híján a diploma nem sokat fog érni. Mert aki büszkén határolódik el társaitól, számíthat arra, hogy mellőle is oly büszkén fognak kihátrálni.

Mióta fennáll a kar, nem volt még arra példa, hogy a hallgatók spontán szerveződjenek és önerőből kiharcolják a párbeszédet egy őket súlyosan érintő üggyel kapcsolatban. Az első hallgatói fórum október harmadikai megrendezésének hosszú évek szolgáltak előzményként. Egyetemi polgárok generációit szorongatta meg a rendszer, egy rájuk nézve igazságtalanul működő szegmense. Egészen pontosan azon egymásra épülő művészettörténeti tárgyak, melyekre mára hatalmas emlékanyag mennyiség halmozódott.

Itt muszáj kitérnem a hallgatóság problémáira, pusztán azért, hogy kijelenthessük a legmaróbb bajok humán, szociális töltetűek. A fent említett órák menete másfélórás előadásokból és az azokat kiegészítő képanyagvetítéséből állnak. Számos idegen név, a gyors és gyakorta kusza előadás megnehezíti az órai jegyzetek készítésének sosem tanult folyamatát. Egyes emlékanyagok kimaradnak, mely hiány a szigorlat előtt okoz majd fejfájást, néha pedig olyasmik kerülnek bele, amik bár nem részei az - amúgy gyakran nem világosan körülhatárolt - emlékanyagnak, de a féléves vizsgákon néha mégis számon vannak kérve. Ezeken felül sok kartárs részesült becsületsértő megjegyzésekben vagy jogtalan elbírálásban a kapott érdemjegyeik kapcsán. Ezek változatos okok és körülmények mentén estek meg, egyfajta önkényt tapasztaltatva, ami felett ezidáig semmi sem gyakorolt tartós kontrollt. Jogos és sok sérelem érte a kartársakat évről évre, olyan körülményeknek kellett megfelelniük, amik vagy permanens stresszel jártak, hosszú magolással - mert bizonyos vizsgákon a képi emlékanyagot felidézve kellett azt jellemezni, hisz a képeket nem bocsátották rendelkezésükre -, vagy legendákra támaszkodva babonás meggyőződésből választva időpontokat a feleletekhez. A tanítás és számonkérés előnytelensége még egy hasábot érdemelne, ám már talán világos, hogy a polgárság miért döntött úgy ezúttal hallatják a hangjukat. A problémák tetemes része abból az oktató és oktatott közti szakadékból ered, ami lehetetlenné teszi a másik fél megértését.

A számonkérés súlyos anyagtömege, a nem aktuális szellemben rostált tétel összeállításból ered, ami valóban strukturális, ám annak módosításához hajlandóságot kell kicsikarni a jeles tanszék vezetésétől. A fő témája e fórumnak a hallgatóság ilyen irányú igényeinek erélyes bemutatásának kéne lennie, erős érvekkel és észszerű alternatívákkal kiegészítve. Hisz a szociális igény mindenkiben megvan az egységes és reális számonkérésre, onnan pedig csupán egy lépés a rendszer aktualizálása.

Két hallgatóval kezdődött. Épp egy alig fellelhető emlékanyag után kajtattak, amit csak nagy nehezen sikerült fellelniük, mikor betelt a pohár. Három év frusztrációja sarkallta őket arra, amire tudtukon kívül már többek is kísérletet tettek. Megmozdulásuk nyitánya egy sokak által aláírt petíció volt. Ennek eredménye egy nyáron át érlelődött, s végül hathatós szerveződésbe kezdtek. Magam is - bár kis és alig említésre méltó szerepet vállaltam a szervezésben. A rendezvény két szakaszból állt. Az első felvonásában ismertették a hallgatók problémáit, illetve a menettervet, majd a Dékán tartott egy kissé elnyújtott köszöntőbeszédet, amin felül megpróbálta az idejét túllépve tematizálni is a fórumot, felvezetve a magyar oktatási rendszer múltjával. Őt követte egy jogorvoslati felsorolás azokra a sérelmekre utalva, amiket az elején ismertettek. Ezután az érintett oktatók - köztük a művészeti tanszék korábbi és akkor még csak megbízott vezetője, aki ennek a rendezvénynek casus belliét szolgáltatta - nyilatkoztak a művészeti képzésről és az annak kapcsán felvetett hallgatói „vádakról”, javaslatokról.

Ezen professzorok elvi meggyőződése szakterületük kardinális szerepével a képzőművészeti képzésben konzisztens és határozottan ki is álltak mellette, bár meglehet, nem a legjobb érvekkel és példákkal élve. Ennek okán mindent a struktúrára vezettek vissza, amit problémaként felvetettek, holott épp a rögzített - vagyis az aktualizálatlan művészet és művészettörténeti - viszonyrendszer az, ami a problémákat konzerválja. Erre a sajnálatosan téves felfogásra utal az a kijelentés, hogy a diploma után felvehető DLA és tanári képzés elméleti anyagának zömét a diploma előtt szerzik meg azok a hallgatók, akik akkor még csak a választott szakmájuknak szeretnének megfelelni, s abban kívánnának perspektívát találni. A védett középkori anyagrészhez elhangzott, hogy az európai modernitás a romanika, gótika ismerete nélkül értelmezhetetlen. Habár véleményem szerint az egész európai kultúrát erősebben meghatározta a Görög kultúra az állítást így is helytállónak látom, pusztán kiegészíteném: a modernitás úgy viszonyul a romanikához és a gótikához, mint a tűz a fához, a szikra, vagyis a hellenizmus nélkül értelmezhetetlen. Vagy mégis? No igen, ezek azok a kérdések melyek viták hosszú sorait indítanák el, de ugye ezek nem képzőművészeti feltevések. Ebben hallgatóként vajmi kevés mandátumunk van.

Aztán homályos utalást is tettek a hallgatói megmozdulást részben - hangsúlyosan részben - manipuláló, háttérben álló erőkről. Én akkor ezt valami üres és sejtelmes, külsős pártpolitikát feltételező odaszúrásnak gondoltam. Olyasminek, mikor egy polgári tüntetést a kormánysajtó azzal idegenít el a híveitől, hogy az ellenzéki hátszéllel jött létre.

Nem sok kritika érheti a fórum első felét, igaz itt sokan próbálták áttematizálni az eseményt és egy - ironikus mód jelen nem lévő - személynek sikerült is. Remek és átfogó beszéd volt a képzés avultságát, berögzült, anakronisztikus számonkérési metódusait vélelmezve és az innovációt, a vérfrissítést, mi több, paradigmaváltást sürgetve. A jogorvoslat mellett a legerősebb eleme volt a hallgatói oldalnak, bár inkább szólt a tantestületnek és a vezetésnek. Aztán szünet.

Sajnos a vita szegmens volt az, ami igazán meghatározta az eseményt. Egy rossz szó, ha érheti a szervezőket - magamat is beleértve - akkor az a vita levezetése. Az első felvonásban a hallgatók urai voltak a helyzetnek, még a Dékánúr bőlére eresztett beszédét is sikerült korrigálnia a leendő moderátornak. Amint a második felvonás vita szegmensének első kérdése feltevődött és a hallgatóságot támogató - specifikus - tanárok mikrofonhoz jutottak, kicsúszott a gyeplő kartársaim addig erős kezéből. Olyan elvi különbségek kaptak hangot - persze, e lehetőséggel semmi gond, audiatur et altera pars -, amiknek összeütközése kvázi ellopta a showt. Hiába voltak jogos felszólalások a tanulók érvei mentén az el-elszabaduló indulatok, a bekiabálások komolytalanná tették ezt a szegmenst. A hallgatói önkormányzat elnöke szerint sem volt szerencsés külsős moderátor nélkül vitára invitálni azoknak az igazukért vehemensen tüntető individuumoknak jelenlétével, akikkel tanár-diák viszony áll fenn. Csak becsülni tudom a moderálást vállaló kartárs lélekjelenlétét, akit a támogatói sodortak el a kormány mellől. Annak ténye sem vigasztal, hogy sok olyan dolgot fogalmaztak meg a hallgatók nevében, amit oly hatásosan azok meglehet nem tudtak volna elmondani. De sajnos kevés tanulói felszólalás volt képes labdába rúgni mellettük. Bár a vita inadekvát érzetével sem a Dékán, sem a szervezők, sem a hallgatói önkormányzat elnöke nem ért egyet, mással nem magyarázható a hallgatók visszafogottsága a második felvonás alatt, amit viszont mindenki elismert. Az oka ennek a passzivitásnak az volt, hogy ekkor egy a tanári karon belül fennálló szembenállás került a hallgatók nyakába. Olyan kérdések és alternatívák számonkérései hangoztak el, amik egyszerre állították a falhoz a tanszékvezetőt, egyszersmind elterelte a figyelmet az első vitapont kérdéséről, ami az előnytelen és jogsértő vizsgáztatási gyakorlatról szólt. Így ezzel kapcsolatban alig merült fel kérdés vagy észrevétel. A „vita” ebben a szellemben folyt tovább, s bár hatásos, mondhatni szórakoztató volt, fájó hiányérzetet hagyott maga után. Noha a végére sikerült úrrá lenni rajta, a feltett utolsó jó kérdésekre nem maradt már válaszidő.

Utolsó felvonásként konzekvenciákat vontak le, előbb a tetemre hívott professzor, majd a tanári kar és végül a hallgatók. Az egy órával bővült fórum e szubjektív tanulságait bizonyára van, aki átfogónak és helytállónak vélte. Igazából azonban banális volt, mind a háromba belekötött valaki, a tanszék vezetőjébe a tanárok, a tanárokéba a tanszékvezető, a hallgatókéba egy hallgató. Ez sajnos arra utal, hogy kicsit sem kerültünk közel nem, hogy a kívánt, de bármilyen konklúzióhoz. Híven kontemplatív szerepemhez azt kell mondanom ez az eredménynélküliség mindannyiunk érdeme. A Művészettörténet oktatása relevanciája kapcsán - bár lényegességét nem vonták kétségbe - nem sikerült paradigmaváltásra ösztönözni senkit. A jeles tanári kar utóbb kísérletet tett a hallgatók elégedetlenségének átcsatornázására a pártoskodásuk megerősítésére - hogy ezt az együttérzés vagy az elkeseredettség tanácsolta e nekik az lényegtelen -, ám ez, ha oly heves ellenállásba, mint amit jómagam szorgalmaznék nem is - a szervezők bölcs tartózkodásába fulladt. Azt azonban, hogy az első hallgatói fórumunk boszorkányüldözésnek degradálható, tudomásul veszik. Ez nagy hiba, pedig a vizsga és szigorlati szabályzat betartatásának és betartásának jogos követelését minden további nélkül elfogadták. Ez egy szép eredmény és csak a további célkitűzések mellett tűnik semmiségnek. A többi követelés viszont valóban tisztán strukturális és elvi pont, amiben, ha nem születik konszenzus, nem is lesz megoldás magasabb körökből. A Dékánunk igen pragmatikusan áll a dologhoz, sok munka és feladat van a tanszéken, amik megoldását a rendszer milyensége okán csak nagy nehezen abszolválhatják, ha egyáltalán... Habár maga is a jelenlegi tételsor megmaradása mellett van, ám az igazságos és szabályszerű számonkérés biztosítását értelemszerűen szükségesnek tartja, sőt a kortárs művészet hangsúlyosabb bevezetését is pártolja, ám talán ezzel csak szendvicsbe fogná a problémát. Az, hogy mennyi és milyen összetételű emlékanyag ismerete szükséges egy képzőművésznek, bonyolult kérdés és megválaszolása a történettudomány szakértőinek nem kis munkájába kerülne. Ehhez a munkához viszont hajlandóságra van szükség, annak belátására az egész tanszék irányából, hogy a képzés e téren túl van terhelve. Amíg ez várat magára, lépten-nyomon falakba fog ütközni minden erre vonatkozó törekvés, a képzést e téren kerülni fogják a reformok, a tanári kar továbbra is elégedetlen és megosztott marad, a hallgatók következő generációja pedig átveszi ugyanazokat a súlyokat, amik az elődeik vállait is nyomták.