Nyelvi kincseink 5. rész - A szuperhős és a hercegnő állandó ellentéte beszédünkben

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 5. rész - A szuperhős és a hercegnő állandó ellentéte beszédünkben

Ahogyan az előző írásomban utaltam rá, a gendernyelvészet témája annyira szerteágazó, hogy nem lehet egy cikkbe belesűríteni a lényegét, ezen kívül olyan, nemiségében érzékeny témákat ölel fel, amikkel két mondatnál többet érdemes foglalkozni. Ezért a mai cikkben folytatom az erről való elmélkedést.

Emlékeztetőül: az előző részben a gendernyelvészetet, mint tudományágat mutattam be. Láthattuk, hogy ez nemcsak a férfi és a női nyelvhasználatbeli különbségekkel foglalkozik, hanem azzal is, hogy miért alakultak ki ezek a különbségek a nemiség szintjén. A jobb átláthatóság érdekében megkülönböztettük a biológiai nemet (szexus) a társadalmi nemtől (gender), és azt is láthattuk, hogy ez utóbbi fogalom bőséges magyarázatot (vagy magyarázkodást?) kíván. Azt ígértem, hogy ebben a részben arról lesz szó, hogy a társadalmi nem mennyire befolyásolja az életben elfoglalt helyünket, a testi-lelki jólétünket, és hogy a nőkre és férfiakra általában jellemző viselkedésrepertoár hogyan alakul ki. Be is tartom a szavam.

A társadalmi nemre való nevelés már a születés előtt megkezdődik, egészen pontosan akkor, amikor a szülők megtudják leendő gyermekük biológiai nemét. Ha fiú lesz, világoskékre festik a gyerekszoba falát, autómintás rugdalózókat vesznek neki, és még arra is ügyelnek, hogy leendő csörgőiben és plüssállataiban semmi rózsaszín vagy lila ne bukkanjon fel. Ezzel szemben a lányos házban a rózsaszínű fal készül, rózsaszín fátyollal a kiságy felett, hasonló árnyalatokban pompázó babaruhákkal, rávarrt szoknyarészekkel.

Egy várandós volt kolléganőm viszont nem akarta tudni gyermeke nemét. Ő a párjával pasztellsárgára festette a gyerekszobát, csak fehér színű bútorokkal dekorálták azt, és csak cuki állatkamintákat engedélyeztek mind falfestés, mind ajándék, játék, mind ruházat szintjén. A másik kolléganőm, akinek a hobbija a varrás, meg akarta lepni őt egy saját készítésű babaruhaszettel, és sokáig tanakodtunk, milyen színű anyagokat válasszon, ami eléggé gendersemleges. Végül maradt a fehérnél, amire piros színű cérnával hímzett rá állatkafejeket.

A baba kislány lett, a szín-és mintavilág viszont megmaradt. Tekintve, hogy ő – nevezzük Katának – még csak kétéves, a nemi éréséről még nem tudok beszámolni. Arról viszont igen, hogy amint a környezete megtudta Kata nemét, a megbeszéltek ellenére egyből ellepték őt és a szülőket habos-babos kislányruhákkal és fejdíszekkel.

Az ilyen jellegű nemi megkülönböztetés azért alakult ki, mert még a legangyalarcúbb kisbabáról sem lehet első ránézésre megmondani, fiú-e vagy lány. A lányos szülők néha ezt fülbevalóval jelzik, a fiús szülőknek maradnak a kék és zöld színek. A kisgyerek is legkorábban kétéves kora körül kezdi el magát fiúként vagy lányként definiálni. Addig neki mindegy, milyen színű ruhákba öltöztetik őt, és az is mindegy, mivel játszik. A kisfiúnak minden érdekes, a nővérének a babái és a játszókonyhája is. Az első döntő kérdés, hogy a szülők mennyire nézik ezt jó szemmel. Beleszólnak-e a játékába, mondván, hogy egy fiú nem játszik babákkal (vagy fordított helyzetben: egy kislány nem játszik kisautókkal), vagy hagyják-e őt felfedezni, és kibontakozni. Ha egy hároméves fiú felveszi édesanyja magassarkúját, még nem lesz rögtön meleg. Csak felfedez.

A következő döntő pillanat az óvoda. Kata szülei hiába óvják őt a beskatulyázástól, a kislány előbb-utóbb közösségbe kerül. Ott aztán babázni fog, játszókonyházni, pónihajat fésülni, Jégvarázst nézni, más kislányokkal barátkozni. Ki fogja követelni magának az első Barbie-babát, és a lila flitteres szandált.

A kisgyerekek számára készített, nem fejlesztő célú játékok is a nemi szerepekre készítenek fel: a játékbaba és babakonyha az anyai és háziasszonyi szerepre, a pónikhoz meg Barbie-babákhoz járó fésűk és ruhák meg azt a rejtett üzenetet tartalmazzák számukra, hogy mindig legyenek csinosak. Ezzel szemben a fiúknak szánt fegyverek, járművek, később harcos elektronikus játékok a versengésre, harcra, egészséges rivalizálásra buzdítják őket.

De igazságtalan lenne a játékgyártókat hibáztatni, a szülők sem teljesen ártatlanok. A gyerekek az alapján azonosítják magukat kisfiúként vagy kislányként, ahogyan a környezetük, vagyis elsősorban az apukájuk és anyukájuk, később meg az óvó nénik viselkednek velük. Például egy kisfiúra bátrabban szólnak rá erélyesen, míg a kislányt jobban óvják mindentől. Amint a kisfiú kisfiúként határozza meg magát, az apukája lesz az első példaképe, az ő viselkedését és nemi mintáit kezdi el utánozni, az oviban meg a kisfiúkét. Ezért innen üzenem Kata szüleinek, hogy NEM LEHET gendersemlegesen nevelni. Még ha Alaszka egyik hegycsúcsán is élnek, szomszédok nélkül, emberektől és médiától elzártan, Kata akkor is az anyukáját fogja elkezdeni utánozni. A gyereknek az önmagáról alkotott képéhez hozzátartozik a nemisége is.

Ezt az eszmefuttatást erősíti az a szociális helyzet, hogy a kisgyerekek általában az anyukájukkal maradnak otthon az első közösségbe kerülésig (bölcsi, ovi), így a háziasszonyi tevékenységegyüttes ismerősebb nekik, mint az apa által, az otthontól távol végzett pénzkereső tevékenység. Ebből az következne, hogy a kisfiúk felnőttként is háztartást fognak vezetni. És ezt teszik? Na ugye. Méghozzá azért nem, mert a kisfiúk ekkora már megtanulták, hogy az anyukájuk lány, és hogy a főzés, takarítás, mosás, teregetés „lányos” tevékenység. Ezzel nem a mai kor férjei és apukái ellen szólok, akik sokkal több részt vesznek ki a családi tevékenységekből, mint elődeik, hanem a gyermeki fekete-fehér gondolkodásmódot szemléltettem. Ami felnőttkorra kiszínesedik, és férfiak ezrei állnak szívesen a konyhapult mögött vagy a grill mellett, és lesznek sztárszakácsok. Egy másik árnyalatot meg a sztereotip gyufásdobozba nem beskatulyázható nők képviselnek, akik nem konyhatündérek, mint például én sem.

Még mindig a kisgyerekkornál maradva, meg kell említeni a gyermekek életében döntő fontosságú mesék jelentőségét is. A magyar népmesék például tradicionális nemi szerepfelfogást közvetítenek, ahol a férfi a hős, az aktív, ő irányítja a saját sorsát. Mind ismerjük a szegény ember legkisebb vagy harmadik fiáról szóló történeteket, ahol a fiú elmegy világot látni, mesebeli szörnyekkel küzd, mer és nyer, többek között a királykisasszony kezét, így király lesz belőle. És a királykisasszonyokkal, meg úgy általában a lányokkal mi van? Ők passzívan várják, hogy a férfi megszabadítsa őket a sárkánytól, és/ vagy feleségül vegye őket. És ha elhagyjuk a magyar népmesék világát, a Grimm mesék hősnőinél is – Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika – is ezt tapasztaljuk. Csipkerózsika válhatna a passzív nő archetípusává, aki szinte végigalussza az egész, róla szóló mesét.

A hat hattyú, vagy az Andersen-féle Vadhattyúk című mesét lehetne ellenpéldaként felhozni, ahol a hősnőnek lehetősége adódik feloldozni a hat bátyjára kiszórt átkot azzal, hogy évekig némán kell csalánból ingeket kötnie, és végül sikerrel jár. Még ha ismerős is a történet, a főhősnő nevét nem tudnánk megmondani. Minden értelmezésben másképp nevezik, a német filmfeldolgozásban Constanzának, egy rajzfilmadaptációban meg Százszorszépnek fordították a nevét.

Az archaikus (nép)mesékben ha léteznek is olyan női szereplők, akik aktívak és hatalommal rendelkeznek, azok vagy gonosz, csúnya, vagy nevetséges figurák: boszorkányok, gonosz mostohák, vasorrú bábák, lásd az említett klasszikus Grimm-meséket. Ez is azt a vallásos szerepfelfogást erősíti, amire az előző cikkben utaltam, miszerint a nő vagy sátáni vagy szent. Sőt, árnyalja is: a gonosz nő az aktív, a szent, a „jó” a passzív. Milyen üzenet ez egy kislánynak?

Szerencsére a mai, modern mesék már nem ennyire merevek. A dán írónő, Astrid Lindgren Harisnyás Pippije például egy szabad, független, bátor és erős kislányt ábrázol, a Harry Potter-széria Hermionéja is egyszerre jó és aktív, ráadásul kulcsszerepe van a főgonosz legyőzésében. De mi sem bizonyítja jobban a nők fikciós történetekben való szereplésének és szerepeltetésének jelentőségét, hogy már egy szabályt is hoztak erre. Az ún. Bechdel-teszten olyan filmek mennek át, ahol legalább két női, teljes nevén nevezett főszereplő van, akik jó viszonyt ápolnak egymással, közös párbeszédeik vannak, és ezek a párbeszédek nem csak férfiakról szólnak. Eme kritériumegyüttes szerint a Forrest Gump, a Vissza a jövőbe és a Kaliforniai álom nem mennének át a teszten, de a Titanic, a Mátrix, A Kill Bill és az Eredet viszont igen.

Ám ez a 2010-ben felkapott szempontrendszer egyelőre csak érdekességként funkcionál Hollywoodban, és a szakma sem tekint rá hivatalos mérceként, hiszen akkor például a Kaliforniai álom sem kapott volna hat Oscar-díjat, és sok mai filmet, elsősorban a szuperhősös és témáinál fogva „férfias” (bűnözős, gengszteres) alkotásokat nem is szabadna levetíteni, ahol nem indokolt a női főkarakter. Ugyanakkor léteznek olyan, kifejezetten a női érzelemvilágot célzó, vagy nőies témákat feldolgozó (gyermeknevelés, anyává válás) filmek, ahol a férfi általában a női szeszélyes érzelmek passzív elszenvedője (pl. Doktor Szöszi, Spinédzserek, Rossz anyák).

Ilyen külső hatásokkal felvértezve kerülnek be a gyerekek a közösségbe, ahol (talán pont ezért?) a saját nemükkel barátkoznak, és más játékstratégiákat alakítanak ki. Míg a fiúk a harcias, verekedős játékokat részesítik előnyben, addig a kislányok együttműködő, segítő és támogató viselkedést preferáló közösségi tevékenységeket végeznek, pl. egyenlő hierarchián alapuló szerepjátékokat. Majd jön az iskola, ahol véglegesen kialakulnak a nemi szereprepertoárok, ekkor válik a gyermek férfivé vagy nővé.

Az amerikai középiskolák szinte céltudatosan ránevelik a serdülőket a heteroszexuális nemi szerepekre, a lányoknak a pompomlány-feladatokkal, a fiúk számára meg a sportágakkal. A lányok megtanulják, hogy a külsejükkel tudnak érvényesülni és férjet fogni (hiszen ilyen közegben mi más céljuk lenne), a fiúkat meg a sporton keresztül edzik rá az üzleti életre és az érdekérvényesítésre. Ennek megkoronázása az iskolai bál, mint kulcsfontosságú társadalmi esemény, ahol kiválasztják a bálkirályt és bálkirálynőt, vagyis az iskola legszebb fiú-és lánytagját. Üzenet a lánynak: ha nem vagy szép, nem érsz semmit. Az, hogy okos vagy, senkit sem érdekel, főleg a pénzes férfiakat nem, akiket szeretnél. Üzenet a fiúnak: ha nem állsz ki magadért, megesznek az üzleti dzsungel vadállatai reggelire. Ja, és akkor nem érsz semmit. Legfeljebb elvehetsz egy csúnya lányt, aki ugyanezt a batyut cipeli.

A szemfüles olvasót már régóta foglalkoztathat egy kérdés: ez mind szép és jó, érdekes és tanulságos, de hogyan jön mindehhez a nyelv? Ez mégsem nyelvészeti cikk lenne, tehetné fel a kérdést, vagy rossz helyre tévedt?

A kedves szemfüles olvasó a legjobb helyen jár. Ahogy megszokhatta már tőlem, hogy minden mindennel összefügg, úgy ezt a credot a gendernyelvészetben is bevetem: érzékeltetni akartam azt a bonyolult folyamatot, hogy a biológiai nem milyen hatással van a társadalmi nemre, és hogy ez a kettős hatás hogyan befolyásolja a nyelvhasználatot. A nyelvi szocializáció ugyanis mindezek függvényében alakul ki.

Ahogy az előbb említettem, hogy a szülők és az óvó nénik máshogy beszélnek fiú vagy lánycsemetékkel, úgy a gyermekeket a tudatosabb nemi érés következtében, az iskolában újabb nyelvi hatások érik, amiknek ők már aktív résztvevőik. A tananyag elsajátításával bővül a szókincsük, fejlődik a gondolkodásuk, kialakul az érdeklődési körük. A lányok több szépségápolással és divattal kapcsolatos szót használnak, a fiúk meg náluk sokkal árnyaltabban beszélnek a sportról, autókról, Play Station játékokról. Ebben a korban bővül a szociális kapcsolatrendszerük, és a kortárs csoportokhoz való tartozás a családdal szemben prioritást élvez. Nyelvi szinten is.

Az ekkor még mindig többnyire külön szerveződő fiú-és lánycsoportok ugyanis különböző kommunikációs sémákat követnek. A fiúk között gyakori az egymással való tréfás viccelődés, egymás cukkolása, szlenges szóval élve „beszólás”. Amíg egy külső hallgató azt hinné, hogy egy fiútársaság mindjárt verekedésben tör ki, mert egyre cifrábban szidják egymás kinézetét vagy családtagjait, addig ők ezt az agresszív nyelvi megnyilvánulást egy olyan elhagyhatatlan eszköznek élik meg, ami döntő fontosságú a csoporthierarchia kialakításában. A nem ritkán trágár interakció-sorozatban ugyanis (már a párbeszédeik során is) versengenek, ki tud viccesebben vagy keményebben beszólni a másiknak. A csoport pozitívan értékeli az effajta megnyilvánulásokat, és aki ezeket nem viszonozza, esetleg megsértődik vagy sírva fakad, kiszorul belőle. Az agressziót tehát nemcsak a verekedés, a sport vagy a fizikai erő bármely módon való kiélésében alkalmazzák, hanem verbálisan is. Erre szoktuk azt mondani, hogy összemérik a legbecsesebb testrészüket, csak persze nem ilyen szépen megfogalmazva.

A lánycsoportokra egészen más jellemző. Ők sétálgatnak a barátnőikkel, figyelik a terepet, megtanulnak nőiesen öltözködni, kihívóan járni, nézni, viselkedni, és felhívni magukra a fiúk figyelmét. Ekkor tanulnak meg bókolni is, vagyis dicséretet mondani egymás külsejéről. Ekkor tanulják meg azt is, hogy a bók a szociális helyzetet támogató beszédaktus: minél többet és őszintén bókolsz, annál valószínűbb, hogy bekerülsz, illetve benn maradsz egy lánybandában. Vagyis nem elég odavetni a vágyott barátnőnek, hogy szép a haja, hanem valahogy így kell fogalmazni: „Milyen szép ez a szőke árnyalat! Fodrász csinálta, vagy te festetted? Hogy hívják a hajfestéket, mennyibe kerül? És ezeket a csíkokat te festetted bele egyedül?”

A dicséret ugyanakkor nemcsak létrehozza, de meg is erősíti a szociális kapcsolatokat. A lányok így fedezik fel a bókolás erejét, és ilyen módon tanulják meg, hogy a kedves, empatikus, együttműködésre törekvő kommunikáció kifizetődő. Így szoknak rá az udvarias hazugságokra, ártatlan füllentésekre is. Ha nincs kedvük elfogadni egy meghívást, inkább fejfájásra vagy családi programra hivatkoznak, minthogy nyíltan visszautasítsák azt.

A baráti csoportokra meg általában elmondható, hogy érdeklődés és közös tevékenység függvényében szubkulturális szlengeket alakítanak ki, amiket csak ők értenek meg. Egy egykorú és egy iskolába járó, a suli után gördeszkázni járó társaság beszéde egészen másképp alakul, mint az ugyanabba az intézménybe járó, plázázó cicababáké. Az még hagyján, hogy egymással egy szót sem tudna váltani a két klikk, a nagyobb gond az, hogy a szülők sem értik a saját gyermekük beszédét. És tőlük aztán várhatják a bókokat meg a vicces beszólásokat.

Az ilyen, biztonságot nyújtó mikroközösségekből a munka világába, vegyes korú és nemű, felnőtt emberek közé kerülni nagy kihívást jelent. Más nyelvi eszköztárat kíván, más viselkedési módot. A fiú sem tréfásan, sem sehogyan máshogy nem szólhat be a felettesének, mert ezt abban a közegben a főnök nem fogja értékelni.

Egyes vélekedések szerint viszont a nőknek könnyebb megállni a helyüket ebben a világban, hiszen az élet addig az együttérzést kimutató, együttműködő, udvarias kommunikációra szocializálta őket. Ám érdemes jobban árnyalni ezt a képet, hiszen bizonyos helyzetekben nem lehet cél a konfliktus elkerülése, mert ez túlvédi az énképet, és téves információt adhat az illetőről. Az érdekképviseletnek egy olyan stratégiáját kell kidolgozni, ami nem agresszív és sértő a másikra nézve, ugyanakkor megfelelően reagálunk rá, ha mástól tapasztaltunk atrocitást, akár magunkkal szemben is. Ezt a készséget asszertivitásnak hívják, vagyis úgy érvényesítjük verbálisan és nem verbálisan a véleményünket és érzelmeinket, és úgy őrizzük meg a rólunk alkotott pozitív képet, hogy közben nem bántunk meg másokat. Ezt a fiúknak a szocializációjuk során kialakult egóimidzs és önvédelem miatt lehet nehéz elérni, a lányoknak meg fel kell hagyniuk a túlzott, sokszor megjátszott udvariassági formákkal.

De nem akarok átmenni vállalati coach-propagandába. Ez még mindig egy nyelvészeti cikk, kedves szemfüles olvasó, aki számára nem mulasztom el az előző cikkem végen feltett kérdéseimre tett választ. Azt pedzegettem, egy férfias környezetből jövő lány mennyire tudja megőrizni a nőiességét, egy nőies környezetből érkező fiú mennyire lesz férfias. Aki jól figyelt, tudja: nem ezen múlik. A sok fiútestvér között nevelkedett kislánnyal kislányként fognak beszélni, kislányként fognak viselkedni, és ő ugyanúgy a kislányos társaságokhoz akar tartozni, akiktől a baráti kapcsolatok fontossá válása során mindent megtanul, amit egy kislánynak tudni érdemes. Sőt, a fiús környezet még jobban is kihozhatja belőle A Nőt, a hercegnőt. A kisfiúkra meg ugyanez a fejtegetés érvényes: a női környezetben a férfias tulajdonságaik kerülnek előtérbe, pl. ő látja el a ház körüli barkácsteendőket, ő fúrja fel a képet a falra, ő szereli össze a bútort. Ez szintén pozitívan hat a nemiségére, igazi (szuper)hősnek érezheti magát. Pont, mint azokban a mesékben, amiken felnőtt.

Ezért úgy gondolom, a szuperhős és a hercegnő békésen is tud élni egymás mellett.