Csak egy kicsi az emlékezetről, a feltoluló emlékekről, amúgy Rónai Katásan

Rónai Katalin

Emlék: Olyan tudattartalom (benyomás, érzés, gondolat, kép stb.), melyet az emlékezet valakiről, vagy valamiről megőriz, ezáltal a feledéstől megóv.

Évszázadokon keresztül hitték azt, hogy emlékezetünk egy raktár, s emlékeink valahol az agyunkban tárolódnak; van, amit megőrzünk és később fel is tudjuk idézni, a többit pedig elfelejtjük.

Ma már bizonyított, hogy emlékeinket nem az agyunk őrzi – az emberi agy bármely részének eltávolítása után is megtalálhatóak, felbukkanhatnak –, hanem a tudatalattinkban, vagyis a sejtmemóriánkban rögzülnek. A szervátültetésen átesett betegek számukra megmagyarázhatatlan, felsejlő emlékképei is ezt támasztják alá, bizonyítva azt, hogy az emlékképek a test összes sejtjében jelen vannak.

Amikor ezt a témát választottam, már jó ideje zakatolt bennem, sok-sok megélt történet, illat, kép, és olvasmányélmény.

Feltettem magamnak számtalanszor a kérdést, amikor egy illat, egy íz kapcsán elkerültem egy távoli időbe; vajon ez a fajta elmélyülés az emlékezet, az emlékek, az emlékképek feltárásában jó-e vagy rossz? Érdemes-e ilyetén megmártózni az emlékek tavában?

Még a húszas éveim elején, a debreceni főiskolán hallottam először a Madeleine-süteményről, nem sejtve akkor, hogy egy-egy illat, íz, találkozás, beszélgetés, érintés, trauma, öröm, harag, váratlan hír az életemben hányszor, mikor, milyen formában juttatja majd – szinte szimbólumként –eszembe ezt a regényt, és az idézett részletet.

„A tea mellé anyám egy kis Madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…”

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (fordította: Gyergyai Albert).

Megyek az utcán, és megcsap egy illat. Kedves, kellemes, ritka finom illat, Nina Ricci parfüm, mely fiatal lánykoromba ringat vissza, az első, vagy második fizetésemhez, amely érettségizett elektronikai műszerészként 1400,- forint volt.

Megyek az illat után, figyelem azt a hölgyet, aki viszi magával, és felrémlik az érzés, amikor egy pillanatig 18-20 évesen nem az a lány voltam, aki reggelente gyárba, üzembe jár, aki szereti a szakmáját, de a szakma, és a szakmában dolgozó férfiak nem szeretik a nőt, nem őt, általában a nőket, akinek, szerintük semmi keresnivalójuk sincs a logikát is igénylő munkahelyeken. Szerintük minden nő, aki műszaki érdeklődésű, a futószalag mellé való, vasalózsinórt szerelni, betanított munkásként.

Szóval nő voltam a javából, amikor azt a parfümöt megvásároltam, és élveztem az illatot, a kislányból nővé válást, a szabadság érzését és hogy valahogy telt rá, igaz, otthon laktam, de a fizetésemet haza kellett adnom.

Mai árakkal és fizetésekkel elképzelhetetlen ez az összeg, de 2 Ft volt egy mozijegy, színházjegyre minden hónapban telt, 3 Ft-ért lehetett könyvet kapni, és 50 fillér volt egy gombóc fagyi, 3.60 egy kiló fehérkenyér, 40 fillér egy „pacsni”, egy „egérke”, egy sóskifli, és a zsömle, volt 2.70-es kolbász, és 3.60-ért mérték a tejet a tejcsarnokban.

Volt egy alumínium tejeskannánk, talán 1 liter tej fért bele, és azzal olyan jó volt elsétálni talán száz méterrel távolabb eső „tejcsarnokba”, mely egy bolt volt az Akácfa és Wesselényi sarkán, ott beállni a sorba, megvenni a tejet, a friss kenyeret, melynek a sarkát alaposan megcincáltam, míg a kb. 10 perces úton, nagyon lassan nézelődve, ábrándozva hazaértem.

A boltoknak is volt illatuk, ahogy manapság is tudod, hogy milyen boltba térsz be, fiatal lány és fiatal asszonykoromban még jellegzetes, és kedves illata volt az édességboltnak, és fantasztikus volt belevetni magam a kéthetente a tisztítóból szépen becsomagoltan hazahozott friss, tiszta ágyneműhuzatba bújtatott paplanos ágyba, és pörögni-forogni a keményített fehér lepedőn.

Még csak a kedves illatok egy része, ami eszembe ötlött, és máris özönlenek az emlékek, a történetek, az érzések.

Pár hónappal ezelőtt az egyik drogériában egy arclemosót választottam, talán, mert érdekességeket ígért az ismertető, talán, mert a lezárt kupak alól egy nekem oly kedves illat kukucskált elő. Egy a 70-es években fiúkon, férfiakon oly gyakran érzett, Olaszországból származó arcvíz, vagy borotválkozás utáni arcszesz illata rémlik fel esténként, vagy reggelente a flakonból. Megérkezik az első randik izgalma, a csalódások keserűsége, a félreértések, és az idősebb férfiak közeledési kísérletei. Már 12 éves korom tájt sokat írtam, mindig is az írás volt az egyik ventiláló erőm, és érettségi után, azt gondolva, hogy azok az írások, melyekben a kamasz- ifjúkor fájdalmai, világmegváltó tervei, érzései majd szétvetették a papírt a ráírt energiákkal, elegendő ahhoz, hogy az Underwood írógépen bepötyögött novelláim, verseim megjelenjenek a Kortárs, az Új Írás, vagy egyéb népszerű írásos fórumok oldalain.

A visszautasítások rendszeresen érkeztek, a levelekben vagy az írásaimmal egy borítékban, vagy csak a szokásos szöveggel: „beküldött írásokat nem őrizzük meg, és nem küldjük vissza.” Viszont, gyakran kaptam ajánlatokat más irányú tevékenységekkel való előrejutásra, kiadói látogatásaimkor, amelyeket sosem fogadtam el.

Sosem feledem az új, és használt könyvek illatát a könyvtárban, és az antikváriumban.

Az irodalmi újságok zizegését, a lapozás közben kiszabaduló friss nyomdafesték illatát.

A mozijegyek, a még meleg kiflik, a cukrászdák, az anyukám által minden reggel megdarált és lefőzött kávé illatát, a Klauzál téri csarnokban a tyúkketrecek felől érkező tyúkszagot.

A meleg bitumen szagát, a reggeli napfény ózon illatát, ahogy besütött a földszinti ablakomon rövid ideig, aztán haladt tovább anyuék ablakain, majd az előszoba ablakán. Aztán felrémlik apu hajolaja, az enyv, ahogy főzte, amikor kárpitosként bútort újított és azzal dolgozott. Emlékeimben ott vannak az Ultra mosószereket felváltó az első márkásabb mosószerek, a Lux, az Amo, és a Fa szappanok, amelyeket a szekrényben tároltunk a fehérneműk közt, hogy illatosak legyenek. És ott volt az amerikai nagynéném által félévente küldött nekem csodás, neki használt ruhacsomag illata, melyre vagy harminc év múlva derült fény, hogy az bizony a Paris parfüm, és sorolhatnám.

Minden illat egy-egy emlékkép, vagy emléksorozat, amely felidéz valamit a gyermekkorból, az

ifjúságomból, abból az időszakból, amikor anya lettem és ahogy az idő telt, mindig lettek kedves, és kevésbé kedves illataim, amelyek kedves, és kevésbé kedves emlékekhez társultak, társulnak.

A tudatalatti így őrzi, mint, ahogy így őrzi a többi emlékemet, így őrzi meg az emlékeztető dolgokat, néha figyelmeztet, hogy ez nem jó, néha furcsa grimaszt vág, amikor eszembe jut, hogy gyermekkoromban ízlett az olajfesték illata, egészen a telítődésig és hogy mindig tudtam, mikor ki eszik a házban reggelire szalonnás rántottát, vagy hol ég a tábortűz nyári estéken, és mikor lesz kész a sütőben egészben berakott, később vajjal megkent sült krumpli.

Nem ragozom tovább, még rengeteg illat és emlék vár feltárásra, akár a Madeleine-sütemény, melyet én gyermekkoromban a háztartási keksszel helyettesítettem, azt pici kockákra törve, a kanállal együtt mártottam a teába és szopogattam, majszoltam az édes ízt, erre vágytam, ha fájt a gyom- rom, vagy csak téli estéken a jó melegben szüleimmel egy szobában üldögélve, boldogan…