BIZTOS, HOGY A MESTERSÉGES INTELLIGENCIA JÓ NEKÜNK?

Szász Dávid

Albert Einstein

Christian Lous Lange

Mindaz, amiről az 50-es években még sci-fi novellák, és kezdetleges trükkökkel operáló, mai szemmel már igencsak poros és megmosolyogtató mesefilmek készültek, mára tulajdonképpen nagy részben valósággá vált. Azon utópisztikus fantazmagóriák, melyekről annak idején álmélkodva olvasott boldog-boldogtalan, ma egyenesen életünk részét képezik, és úgy simulnak mindennapjainkba, hogy valódi hiányérzetünk támadna, ha nem így volna.

Életünk számos területén jó hasznát vettük a robotoknak, legyen szó autógyártásról, az egészségügyről, és nagy általánosságban az életünk részét képező javak, élelmiszerek, ruházati cikkek, és használati tárgyak előállításáról. Az automatizált világ lehetővé tette, hogy nekünk - fizikális értelemben - egyre kevesebb dolgunk legyen, hogy ne kelljen kétkezi munkával töltenünk életünk nagyrészét, hiszen ezen feladatok megkönnyítése állt elsődlegesen minden hasonszőrű vívmány hátterében.

Az ideális utópia egy olyan világ volna, ahol az embernek más dolga sincs, mint működtetni az őt körülvevő programozott világot, hogy az számára kényelmet, luxust, és boldog tétlenséget biztosítson. De valóban ez az utópia a végcélja azoknak is, akik pénzelik a legmodernebb technológiák kifejlesztését? És valóban van esély egy ilyen idillikus, kánaáni helyzet elérésére, mely helyzetben a bőségkosárból bárki egyaránt részesülhet?

Erre a kérdésre alighanem mind tudjuk a választ: szó sincs róla.

A technológia a legjobb üzlet, ugyanis függést generál. Ma, amikor már okostelefon nélkül jó pár szolgáltatás el sem érhető, amikor alapszintű internetes ismeretek nélkül egyre inkább eltűnnek bizonyos szolgáltatási szegmensek, és aki “nem képes haladni a korral”, az kvázi kényszerű perifériára szorul, nem újkeletű jelenségek.

A technológia, és a már felgyorsult világban szocializálódott legfőbb célközönsége, valamint a technológiai vívmányokat elsődlegesen megalkotók többsége fittyet hány arra, hogy mennyire adaptálható például az adott újítás az idősebb korosztály számára, mégpedig elsősorban azért, mert nem ez a réteg az elsődleges fogyasztói bázisa.

A technológia legfőbb ismérve ugyanis az, hogy mindig a jövőbe tekint, és mindig le akar számolni a múlttal, kivétel nélkül.

Aki kimarad, lemarad, aki nem elég gyors, azt megelőzik - mindezeken egy pillanatig sem kell csodálkozni, ugyanis - legalábbis az ipari forradalom óta - ezen elvek szerint halad “előre” a világ. De biztos, hogy minden szempontból előre halad?

Erre kerestem a választ alábbi cikkemben.

Az, hogy az automatizáció, majd legújabban már a mesterséges intelligencia teret kap, és idővel beolvad a mindennapjainkat meghatározó tevékenységünkbe, önmagában még nem feltétlenül jelent rosszat. Ha az alaptézis az, hogy az életünk megkönnyítésére szolgálnak ezen vívmányok, miszerint alkalmazásuk folyományaképp több minőségi időnk marad kikapcsolódásra, feltöltődésre és minőségi pihenésre - egy rossz szavunk sem lehetne. A valóság mégis az, hogy a világ még tovább gyorsul ezen technológiai csodák “áldásos” hatására: következésképp nem terhet vesznek le általuk a vállunkról hosszabb távon, mindössze átnevelnek minket egy gyorsabb tempóra, egy folyamatos versengő attitűdre, és elsősorban arra, hogy idővel ezen eszközök használata nélkül már létezni se legyünk képesek.

Utóbbi tényt éppen a technológiai újítások modernkori mágusa, a méltán ismert Elon Musk kezdte fejtegetni a közelmúltban. A rémisztő az, hogy a kifejtett nézőpontjára érkező reakciók nagytöbbségéből kiviláglott, mennyire nem látja senki az elhangzottak árnyoldalát, mennyire nem támadt fel a többség veszélyérzete. Éppen ellenkezőleg: az elgépiesedésre, egyenesen a gépek és emberek fúziójára való utalásai sokkal inkább tetszést arattak, mintsem, hogy baljós kérdéseket vetettek volna fel.

Elon Musk szó szerint az alábbiakat nyilatkozta: “Az embereknek össze kell olvadniuk a gépekkel, egyfajta kiborggá válniuk, máskülönben irrelevánssá válnak a mesterséges intelligencia korában. Azt hiszem, idővel valószínűleg a biológiai intelligencia és a digitális intelligencia szorosabb egyesülését fogjuk látni. A számítógépek „másodpercenként billió bittel” tudnak kommunikálni, míg az emberek, akiknek a fő kommunikációs módszere az ujjaikkal történő gépelés a mobileszközeiken keresztül, körülbelül 10 bit/s sebességre képesek.”

Ismét csak a sebesség. A “minél gyorsabb valami, annál jobb” elve. Kérdés: kinek lesz jó ez egy bizonyos ponton túl? Ha eleve tudjuk, hogy a limitációink okán nem fogjuk tudni tartani a tempót, és az ember versus gépek csatában eleve bukásra vagyunk ítélve, milyen elrugaszkodott elv és célok alapján nem a gépek kikapcsolása a helyes válasz, és miért inkább a gépekkel való fúzió?

„Valamilyen nagy sávszélességű interfészt kéne létrehozni az agyhoz, amely elősegíti az emberi és a gépi intelligencia szimbiózisát” - magyarázta Musk.

Ami még ennél is bizarrabb, hogy Musk mindezzel együtt félelmét fejezte ki az új kor eljövetelével kapcsolatban, melyben többek között az általa, illetve a saját cége által fejlesztett önvezető autók is szóba kerültek:

„Technológiai szempontból a legrövidebb távú hatást az önműködő autók jelentik… Ez sokkal gyorsabban fog megtörténni, mint ahogyan az emberek gondolják, de egyébként hatalmas kényelmet hoz majd” – mondta Musk. „Viszont sok ember a vezetésből él. Tehát új szerepeket kell kitalálnunk arra, hogy mit csináljanak ezek az emberek, mert az egész nagyon felkavaró lesz és nagyon gyorsan be fog következni.”

Tehát: félünk tőle, de a profit mindenekelőtt, és ennek érdekében inkább egyenesen a krízis felé hajszoljuk az emberiséget, és útközben majd csak kitalálunk valamit?

Ugyanez a Musk korábban fennhangon hirdette a Marsbéli kolóniák fontosságát, és hogy az emberiség megmenekülésének záloga a világűr, ezen belül a Hold, majd a Mars meghódításában rejlik. Mindez természetesen elképzelhetetlen mennyiségű anyagi forrásokat emésztene fel, és olyan technológiák feltalálását kívánná meg, melyekkel jelenleg még nem rendelkezünk. Nem is beszélve arról az elképesztő mennyiségű nyersanyag igényről, amit a már egyébként is élelmiszer és nyersanyag hiánnyal küzdő Földtől vonnának el a Mars misszió szent nevében.

A fenti kérdésfelvetés szellemében ismét csak felmerül bennem: azok a technológiák, amelyek feltalálása szükséges az űr meghódításához, és amelyekkel még nem rendelkezünk, nem volnának alkalmasak netán arra, hogy a Földet érintő klímaválságot és általános krízishelyzetet megoldjuk inkább?

Nézzük meg azt is, hogy a technológia és a kényelem, vagy jobb szóval élve az elkényelmesedés hosszabb távon milyen hatásokkal járhat, különös hangsúlyt fektetve a mesterséges intelligencia térhódítására.

A legtöbb munkát automatizáló rendszer bevezetésével az AI lustává tenné az emberiséget, ugyanis hajlamosak vagyunk ezen technikai újítások rabjává válni, ami problémát jelenthet a következő generációk számára. A másik veszély abban rejlik, hogy a mesterséges értelem - érzelemmentes. Kétségtelen, hogy a gépek lényegesen hatékonyabban látják el a legtöbb feladatot, mint az emberek, de nem tudják pótolni a csapatot erősítő interperszonális kapcsolatokat. Az emberekkel való kötődés képességét, ami kulcsfontosságú a csapatvezetéshez, ugyanis nem lehet gépekkel reprodukálni. Annak ellenére, hogy a mesterséges intelligencia képes a környezet hasznát szolgálni, például az energiaigénynek megfelelő intelligens hálózatok vagy intelligens, alacsony szén-dioxid-kibocsátású városok létrehozásával, hátránya az is, hogy magas energiafogyasztása miatt a környezetet is súlyosan károsíthatja.

Egy tanulmány szerint egyetlen AI-modell betanítása, programozása 300 000 kg CO2-kibocsátást eredményez, amely körülbelül 125 oda-vissza repülőútnak felel meg New York Cityből Pekingbe.

A mesterséges intelligencia másik, és talán egyik legfontosabb hátránya még, a kreativitás hiánya.

Az emberi kreativitás nem mérhető a gépekéhez, főleg mert a mesterséges intelligencia-alapú gépek intelligenciája és kreativitása attól függ, hogy az emberek mennyire intelligensen és kreatívan fejlesztenek algoritmusokat, még akkor is, ha a mesterséges intelligencia más technológiákkal, például az IoT-vel, a Big Data-val, a továbbfejlesztett érzékelőkkel és még sok mással integrálható a teljeskörű automatizálás érdekében. Mivel azonban az AI-t szabályok és algoritmusok korlátozzák, soha nem lesz képes emberi szintű kreativitásra.

A kreativitás talán az egyik legfőbb emberi kvalitás, ha azokra a halhatatlan művészóriásokra gondolunk, mint amilyen Mozart, Beethoven, Rembrandt, Michelangelo voltak, hogy csak párat említsünk.

Évtizedek óta hallgatjuk azt a képtelen, és számomra egyébként bevallottan bicskanyitogató feltételezést, miszerint a gépek egyszer az embert megközelítő, sőt egyesek szerint meghaladó színvonalú művészi alkotások létrehozására is képesek lesznek.

Nicholas Kole illusztrátor, aki az ArtStation nevű platform egyik felhasználója - mely platform lehetővé teszi a játék-, film-, média- és szórakoztatóipari művészek számára, hogy csatlakozzanak és bemutassák portfóliójukat - tiltakozást indított az AI által generált művek létjogosultsága ellen.

“Úgy gondolom, hogy a művészet eredendően és lényegében emberi dolog, még a megrendelésre készült vállalati “művészetet” is a saját területük szakértői dolgozzák ki aprólékosan” – mondta Kole. „Amikor leülünk rajzolni, tervezni, szobrászkodni vagy festeni, minden ecsetvonás, a legapróbb részlet is okkal, szándékkal, intuícióval születik. A folyamat minden lépése alkalom arra, hogy új kérdéseket tegyünk fel, a művet a kívánt kontextusba helyezzük, kifejezőerőt, és egy bizonyos nézőpontot is hozzáadjunk. Az eredmény – filmek, műsorok, játékok – célja, hogy összekapcsolja ezt a bonyolult mesterséget a közönséggel, aki mindezt értékeli és élvezi. A mesterséges intelligencia mindezt nem teszi meg, ehelyett egy világ megtelik értelmetlen, innen-onnan összehányt kartonkivágásokkal, amelyek az igazi művészetre legfeljebb csak emlékeztetnek”. - fejtette ki.

Az olyan stock képekkel foglalkozó webhelyek, mint a Shutterstock és a Getty Images, szerzői jogi aggályok miatt már betiltották az AI-képek feltöltését és értékesítését. Mivel azonban az AI innovációs sebessége meghaladja a törvényhozók azon képességét, hogy lépést tartsanak a szerzői jogi szabályozással, a művészek magukra vállalták, hogy figyelmeztessék a közvéleményt az AI-“művészet” etikailag homályos területeire. Sok művész egyetért abban, hogy a mesterséges intelligencia “művészete” hatékony eszköz, és referenciaként vagy inspirációként használható, de nem volna szabad haszonszerzésre fordítani, vagy bármilyen formában is egy szinten kezelni az ember által létrehozott művészeti alkotásokkal.

Ami azt illeti, a manapság divatos és trendi zenei irányzatok nagyrészét - még akkor is, ha a létrehozásuk bizonyos fázisaiban emberi intervenció is történik - minden túlzás nélkül nevezhetjük AI produktumnak. A samplerek, előre elkészített alapok, és zenei instrumentumot jóformán alig látott, digitálisan létrehozott minták mezsgyéjén előállított tömegtermék nem sokban emlékeztet arra, amiről a valódi zene, és annak eredendő célkitűzései szóltak. Itt ismét az arányok tolódtak el: a technológia használata - ha az mértékkel történik, és nem esünk át a ló túloldalára - valójában a kreatív folyamatot elősegítő, könnyítő tényező lehetne. A veszélye azonban az, hogy teljesen ráhagyatkozva tulajdonképpen ma már dilettánsok számára is pár gombnyomással kereskedelmi értéket képviselő produktum hozható létre. Ezáltal a tudást, a valódi “mesterség” elsődleges létjogosultságát téve semmissé, a hivatást komolyan vevő, annak elsajátítására hosszú éveket szánó valódi zenészekkel szemben.

A legfogékonyabbak a technológiára éppen azok, akik a legbefolyásolhatóbbak, és akikben a fejlesztők a legpotenciálisabb jövőbeli vásárlóerőt látják: a gyerekek. Az a generáció, akik már belenőttek ebbe, és akiknek a mindennapi életét már alapjaiban meghatározza a jelenlegi trend, a technológiaközpontúság.

Pár évvel ezelőtt a Guardian kerekasztal beszélgetést szervezett, melynek keretein belül orvosokat, akadémikusokat kérdezett egy különös tendenciáról.

Több nyugati gyermekorvos is felfigyelt arra a jelenségre, hogy a túlzott technológiahasználat miatt a gyerekek nehezen tudják kézben tartani a ceruzát. A Mikulásnak szóló leveleket is egyre gyakrabban küldik e-mailben, a Cambridge-i Egyetem pedig a hallgatók kérésére elkezdte bevezetni a laptopok használatát toll és papír helyett az írásbeli vizsgákon. Egyes akadémikusok észrevették a hallgatók kézírásának „hanyatló tendenciáját”.

A kézírással kapcsolatos elkötelezettség mértéke fontos – mondta Diana Strauss, a Write Dance Training társalapítója, mely csoport segít a gyerekeknek a zenén keresztül fejleszteni kézírási készségeiket. Rámutatott egy, a közelmúltban Franciaországban végzett kutatásra, melynek során a felnőtt tanulók egyik csoportját arra kérték, hogy kézi jegyzeteket írjanak, míg egy másik csoport gépelje azokat. A kézzel írókról később kiderült, hogy mélyebben sikerült elsajátítaniuk az adott tananyagot.

Ros Wilson, az Andrell Education alapítója úgy jellemezte a kézírás folyamatát, miszerint a kézírás során az agy egy ún. „mentális képet alkot a világról”, és azt mondta, hogy a számítógépes feldolgozás nem hozza létre ugyanazt a képet az agyban.

A modern technológia sokkal produktívabbá tette a fiatalokat, ami rendkívül pozitív szempont, és tény, hogy egyúttal értékes időt is spórolt nekik azáltal, hogy rengeteg kézi feladatot automatizált. Másrészről azonban hajlamossá tette őket a lustaságra, és a motiváció hiányára. A közösségi média túlzott használata csökkentette a könyvolvasásra való igényüket is.

Kimondható, hogy bár a technológiai fejlődés nagymértékben elősegítette a fiatalabb generáció produktivitását, ugyanakkor az információdömpingben az információk szelektálásának szükségessége miatt kapkodóvá, türelmetlenebbé és felszínesebbé is váltak egyúttal. A szövegértelmezési készségük drasztikusan romlott, nem beszélve arról, hogy egyre rövidebb ideig képesek egyvalamire mélyen, és valóban odafigyelve összpontosítani. A világ a gyors, és lényegretörő, zanzásított információk áramoltatására rendezkedett be.

Mielőtt bárki feltételezné: a fentiek ellenére nem a technológiában önmagában látom a veszélyt. Az ember felfedező ösztöne, a tudásszomja, a fejlődésre való késztetése önmagában lenyűgöző. Az emberi elme találékonysága, és a bennünk rejlő kreativitás a legmesszemenőkig POZITÍV erények. Azonban a tespedés, az elkényelmesedés, és egy bizonyos, már-már tendenciózus szellemi eltompultság, a kultúra iránti igény, és fogékonyság drasztikus csökkenése, az irodalom, a valódi, emberek által létrehozott művészet, a festészet, a zene iránti befogadóképességünk elsatnyulása, az egészséges, vadonbéli túlélő ösztöneink elaltatása: ezek valóban aggasztó tendenciák. Ahogy az is, hogy a technológia - minden kényelmünket szolgáló látszólagos előnye mellett - valójában önállótlanságra és felszínességre nevel. Hogy aránytalanul a ráció felé tolódunk az emóció helyett. Hogy ezáltal valahol a saját emberi mivoltunktól fordulunk el, és adjuk be a derekunkat a cybervilág gépszörnyének, ahelyett, hogy meghúznánk az éles határvonalat aközött, amikor még minket szolgál, és a között, amikortól már a rabjává váltunk.

Amikor majd - a talán nem is olyan távoli jövőben - egy megjósolhatatlan katasztrófa folyományaképp netán a minket körülvevő világ a kőkorszakba süllyed vissza, ahol más nincs, mint a természet és az ember, milyen olyan hasznos skilleket tudunk majd felmutatni a laptopunk, okostelefonunk, antidepresszáns tablettáink, és egyéb ma nélkülözhetetlennek hitt “segédeszközünk” nélkül, ami egy ilyen drasztikus és számunkra már réges-rég ismeretlen helyzetben a túlélésünket szolgálná?

Biztos, hogy ez az új világ szép és jó lesz? Biztos, hogy minden kihívására meglesz a kész válaszunk, ha majd egyszer lekapcsolják a szervereket?

Személy szerint valahol megnyugvással tölt el a tudat, hogy ezt az önmeghasonult, testet öltött rettenetre naiv elképedéssel rácsodálkozó, döbbent pillanatot már jó eséllyel nem fogom megérni.

Idézett nyilatkozatok: The Guardian, space.com, vice.com