7 minute read
„GÖRDÜLŐ GALAXIS
KOVÁCS KATALIN
„GÖRDÜLŐ GALAXIS
Osztálytalálkozón jártam pár héttel ezelőtt, ahol nosztalgikus mikrokozmosszá sűrűsödött az eltelt közel harminc év. Nagyra nőtt kispajtásokként kacagtunk a felemlegetett sztorikon: „Mintha most lett volna!” – mondogattuk egymásnak. Vannak történések, amelyek mélyen megragadnak elménk ritkán használt szobáinak falán, tapétaként ragaszkodnak, várva a napot, hogy újból rájuk nyissuk az ajtót. Talány számomra, hogyan lehet az, hogy mindenki másra emlékszik az általános iskolai évekből, sőt, ami még érdekesebb, hogy ugyanazon esemény mennyire másként marad meg az egyes emberek emlékezetében. Azonos térben és időben valamennyien más-más filmet néztünk volna? Oly egyedi a szűrő, amin keresztül mindez átszivárog a tudattalanba, ami nekem életbevágó, a társamnak bagatell. Mi marad a miénk a végső összejövetelre? Gyémánt utunk, aranyló emlékeink. Ezeket visszük majd a tarisznyában, ha utoljára ballagunk.
De tényleg mindenre emlékszünk majd? Mindenre, ami velünk történt? Az már a miénk örökre, mert megéltük? Mindannyian félünk attól, hogy egyszer végleg megöregszünk, elesetté és kiszolgáltatottá válunk. És attól nem, hogy elveszik a lényeg, amitől élet az élet? Hogy oda az ÉN filmem, ez a senkiéhez nem hasonlító, saját verziós változat, amit magam forgattam az engem ért történések láncolatából? Ami az idők végezetéig az én nagy titkom marad, mert igazából soha senki más nem láthatja azt úgy, ahogyan én. Mi lesz velem, ha nem jól szolgál majd az eszem, és ködbe vész létezésem esszenciája?
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) friss jelentése alapján jelenleg több mint 55 millió embert érint a demencia, vagyis az időskori leépülés, elbutulás. A szervezet szerint az érintettek száma az elkövetkező évtizedekben drámaian emelkedhet. A legújabb becslések azt jósolják, hogy 2050-re a világon 135 millió ember szenved majd Alzheimer-kórban, azaz minden nyolcvanötödik ember. Aggasztó a helyzet.
Erre az egyre égetőbb problémára irányítja reflektorfényét a 2022. októberében bemutatott hazai gyártású kisjátékfilm, A gyémánt út pora. Jókora pofonként csattan arcunkon, mert azzal a kőkemény valósággal szembesít, hogy előbb-utóbb mind érintettek leszünk a témában saját magunk vagy szeretteink okán. Dr. Vámos Zoltán - aki ha épp nem filmet rendez, akkor bizony orvosként tevékenykedik! – egy saját praxisában megtörtént esetet dolgoz fel. A várttal ellentétben a felvételeken nyomát sem látni a hagyományos, kimért orvos-beteg viszonynak, két lélek hihetetlenül személyes és megindító összekapcsolódását követhetjük végig. Célja nem kórházi helyzetjelentést adni, hanem valami sokkal magasztosabbat: a reményt. Maga a rendező is így nyilatkozik erről: „Hiszem, a filmmel számos olyan családnak tudunk segíteni, aki demens hozzátartozóját ápolja. A filmben bemutatott kommunikáció egy fontos lehetőség arra, hogy az Alzheimer kórban szenvedő hozzátartozóink méltóságát és saját önértékelését megtartsuk.”
A történet szerint az intenzív osztályon dolgozó orvost - akit a filmben Orosz Ákos alakít megnyerő hitelességgel -, a hosszú műszak végén konzultációra hívják egy zavart és nyugtalan beteghez. Vilma néni (a csodás Vári Éva Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő) irányvesztettként lebeg az idegen környezetben, ahol hűvös a takaró, hideg a neon, és karcos a lét. Ő nem szeretne egyebet, mint hazamenni, a megszokottba, az övéihez. Kezei lekötözésével tudják csak maradásra bírni. A kimerült és elcsigázott György Péter doktor úr ahelyett, hogy nyugtatót írna fel, leül mellé, és időt ad neki. Élni, létezni, fontosnak lenni. Nem a közönyösség tompa szemüvegén keresztül tekint az idős, demens páciensre, szeretetteljesen és megértéssel fordul felé: ember és ember között épül a kapcsolat-híd. Pillére a Meseautó örökzöld slágere, amivel az orvost a nyugalom takaróját teríti Vilma néni vállaira, elnyerve ezzel értő figyelmét és legmélyebb bizalmát. Hozzáállása messzemenően túlmutat mindennemű kórházi szokásjogon, önvalóból kiinduló igaz szolidaritás. Aki képes az elesett megsegítésére térdre ereszkedni, az én szememben magasztosabb mindennél és mindenkinél. Lemenni abba a világba, amit csak a beteg lát, amiben ő létezik: alázat. Megtalálni az oda vezető utat: igazi emocionális diadal. Kezet nyújtani egy rászorulónak és vele együtt ballagni az úton: a lehető legnagyobb ajándék, amit csak adhatunk embertársainknak.
- Engedjenek haza! – kérem. Haza akarok menni! - Várja magát valaki? – tudakolja finoman az orvos. - Engem vár a férjem! – csillan meg szemeiben is a szeretett személy. - A kedves férje már meghalt! – szúrja közbe élesen a nővér a megsemmisítő tényállást. - NEM HALT MEG! – csattan fel Vilma néni. hatásszünetnyi néma csend, egy láthatatlan kattanás a tudat mélyén - És ha meghalt? Attól még várhat engem, nem?
Minden, a filmben elhangzó mondat gyönyörűen illusztrálja azt, hogy mi is játszódhat le egy demens tudatában. Megvan a saját film, nem veszett el belőle semmi, ám nem normál módon történik a lejátszás, hanem a főhős random ugrál a felvillanó képkockák, s ilyen formán az idősíkok között, öntudatlanul csúszik át múltból jelenbe és fordítva. Otthonos, komfortos, létező valóság ez számára, hiszen ő minden pillanatában ezt érzékeli, ebben él. Világában minden rendben van, és nem érti, hogy a kívülállók számára miért nem egyértelmű ugyanez. Jönnek értem! - állítja teljes bizonyossággal, a férjem és a fiam, autóval. A kék színű Wartburggal, aminek fehér csík van az oldalán, és ami úgy suhan végig az országúton, hogy csak na! Képek idéződnek fel a múltból, meghitt jelenetek, régi kedves emlékek, személyes kedvencem, mikor a férjét megformáló Koltai Róberttel és fiával együtt énekelnek a meseautóban. Olyan boldogok! Szerintem ezeket a pillanatokat igyekszünk elraktározni és oly módon tartósítani, hogy bármikor utánuk nyúlhassunk. Beszuszakolunk mindent a hátsó ülésre meg a csomagtartóba. Aztán megtörténhet, hogy az utasok időközben elvesznek. Mint Vilma néni férje és fia, akik már valóban nincsenek az élők sorában.
Itt megálltam egy pillanatra és félbeszakítottam a lejátszást. Mire is sarkall valójában ez az alkotás? Nézőpontváltásra, a másik sorsának pillanatnyi beleérzésére, azért, hogy megérthessük őt. Akartam Vilma néni fejében lenni, az idő résein átsiklani, az emlékezet fiókjait kedvemre ki-be tologatni. Ilyennek képzeltem: „Van egy titkom, egy kincsekkel megrakott meseautóm. Időnként megszellőztetem, hogy felragyoghasson igaz fénye a feledés vékony porrétege alatt.
Hazugság – mondják -, valóság – állítom. Nefelejcskék – fehér csíkkal az oldalán. Hogy el ne felejts… Suhanunk az országúton. Én és az emlékeim… Egy egész gördülő galaxis.”
Kerül egy köntös, s egy nagy, kötött vállkendő. Ideje van a sétának, a szabadabb gondolatoknak. Nehéz felidézni ki is az, aki kísér. Maga kicsoda is? A doktor, Vilma néni feleli a kedves fiatalember. Koraesti sötétség ágyaz meg az intimitásnak, a fa, ami alatt ülünk hálásan borul fölénk, amiért teret adhat a nem mindennapi csodának. Kitárt lelkek osztják meg bánataikat, a szüleit szégyellő gyermekről, a párkapcsolatban megélt magányról. Kiderül, az édesanyja sincs jól. SINCS? És maga? – kérdezem. Hát lehet, hogy kicsit másképp kéne. Élni. Átértékelni az egész életet elég egyetlen pillanat. Nem kíséri égi harsona, szikrázva puffogó tűzijáték, csak a csend, ami beszédesebb mindennél.
Maga jó orvos? – szegezem neki. Nem várok választ, tudom, hogy az, ezért merem rábízni legféltettebb kincsemet. Képzelje, van egy titkom! Akarja, hogy elmeséljem? Talán majd holnap, Vilma néni, most mennem kell. Menjen csak, majd visszacsoszogok valahogy! Nem hagyom itt…
És tényleg nem hagyott, velem volt mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Másnap reggel, mikor visszatért a titokért, amiről azt hitte, én adhatom meg neki, már csak egy üres ágyat talált.
- Vilma néni? – nézett szét csodálkozva Péter.
- Elment. Megengedte neki a Jóisten. Álmában még dalolt valamit. – tudatják szomorúan a szobatársak.
Dúdolgattam, az életről, mi édes, mint a méz, melytől elszakadni oly nehéz. Felidéztem az én drága „csibészeimet”! Rég megszöktek. Az autót gondosan beparkolták az elmúlás avarszín szoknyája alá, halovány ősz ködlepte homályában kutattam idilli pillanataink után, hogy újra együtt lehessünk. Megannyi év - súlyos teher. Az öreglány kerekei leeresztettek és a visszapillantót is eszi a rozsda. A moha már temeti. Szabadon suhanni vágyom - arany országút csillogó gyémánt porán - hozzájuk. Tadam, tadam, kétütemű a dobbanás. Azt hiszem, még megvan a kulcs.
Fenn az égben már az angyalok vigyáznak rám. Köszönöm, hogy itt megtette maga, Doktor Úr!
