Szeméthegyek-hullámvölgyek - „Nem bántja a szemét?!”

RÓNAI KATALIN

Szeméthegyek-hullámvölgyek - „Nem bántja a szemét?!”

Még egy utolsó szippantás a cigiből, és repül az úttestre a csikk, még egy utolsó korty a fémdobozos itókából, és ott marad az ülésen, az ülés alatt, az utcai szemetes mellett, vagy a park füvén. Sorolhatom azokat a végtelen módozatokat, ahogy és amikor csak úgy kiesik az emberek kezéből a fölöslegesnek vélt csomagolóanyag,ételmaradék, sörös doboz, fél decis pálinkás üveg.

Sokat közlekedve Budapesten azt látom, hogy lassan ellepi a szemét. A kukákból kifolyik, akkor azért, vagy ha üresen tátong, akkor azért, mert mellette az aszfalt rendszerint tele van. Az erdőkben, a vasút mellett pedig csak nő és nő a szeméthegyek látványa.

El tudnád képzelni, hogy a Hegyalja úton elvesztett, vagy eldobott pisi kivezető zacskót láttam a járdán? Vagy óriás pelenkát szétterítve? Vagy a választási plakátok letépett üzeneteit, majd a műanyag bilincseket szanaszéjjel dobálva?

Mert bárhová nézek, bárhol sétálok azt látom, hogy a cigi doboz, a csoki papír, az ételtartó műanyag, a csikk, a kekszes, pékárus zacskó, egymás hegyén-hátán hever a betonon.

Koton a parkban, szemét a buszmegállóban, a tereken, és minden olyan helyen, ahol valamilyen építkezés zajlik – lásd Corvin negyed, M3-as buszmegálló, vagy a vele szemben lévő múzeumfelújítás, és metróépítés környezete.

Ráadásképpen várhatóan, a tavasz érkeztével beindulnak a lomtalanítások. Előre rettegek attól, hogy napokig fújja majd a papírokat, üres zacskókat a szél, a szétvert masinák darabjai hetekig csikorognak majd a cipőm alatt, és az amúgy is szemetes városban még jobban elszabadul a pokol.

Sokat közlekedek a Köki és a Nyugati pályaudvar között vonattal. Ahogy elhagyjuk Zuglót, a sínek mentén felhalmozott szeméttelepre emlékeztető látvány elkeserítő, nem beszélve arról a hajléktalanok által lakott részről, amely szintén a vasút mellett van, s nem egyszer láttam meztelen női feneket, amint a vasúti sín mellé guggolva végzi a dolgát.

Ugyanakkor, mivel szeretek mezítláb sétálni a fűben, sőt novemberig márciustól mezítláb táncolunk a Szigeten, és a Gellért hegyen, rendszeresen látom, hogy a fűbe végzik a dolgukat a kutyák, és a gazdájuk oda se néz, nem szedi fel, gondolván, hogy a fűben elfér a kutyaürülék.

Már nem bírom a saját morgásom, nem bírom elviselni magam, annyira bosszant mindez, és mégsem szólok.

Egyszer megkíséreltem, és majdnem megvertek.

A lány, aki előttem a mozgólépcsőn bontja fel a cigis dobozt, és ereszti szélnek a celofánt, amely majdnem az arcomba csapódik, magasról tesz arra, hogy zsebre is vághatná azt a darab celofánt, és kidobhatná a kukába az aluljáróban. A dohányosok is magasról tesznek arra, hogy minden tele csikkel. Régebben ezt a köztisztaságiak feltakarították, manapság csak csikktenger látható mindenhol, ahol valamilyen jármű közlekedik.

Azt hiszem, ez a nemtörődömség valahogy mindig jellemző volt ránk. Mindig természetes volt, hogy eldobáljuk bárhol és mindenhol, ami felesleges. Van, aki a szocializmusra fogja, hogy ott a közös arról szólt, hogy szét lehet hordani, el lehet vinni, be lehet mocskolni, a saját meg a tied, amelyhez senkinek semmi köze. De könyörgöm, hány év telt el a „szocializmus bukása” óta?

A Havanna lakótelep őskorában az ablakon hajigálták ki a felesleges dolgokat a lakók. Zugligeti szomszédunk a szőnyegseprűből összeszedett, összeállt hatalmas porcicát rendszeresen kidobta az ablakon a közös udvarra, de láttam már repülni hajcsimbókot, és egyéb dolgokat erkélyről, ablakból, személyautóból.

A környezetünk értünk van. Ausztriában, ahol vagy harminc-negyven éve Monspart Saroltát egy almacsutka eldobásáért megbírságolta a rendőr, mindig is számított, milyen az utca, a park, a tér.

Emlékszem, egy kőszegi kézműves tábor diákjait átvittük Ausztriába vásárolni. A Billa Heute számukra, és persze számomra is maga volt a paradicsom. A tábori étel ilyen kirándulásoknál mindig hasonló, zsömle, májkrém, stb. Ezt a nejlonzacskós ebédadagot egy parkban ült le a banda elfogyasztani, tizenöt perc se telt el, a park tele volt az elhajigált maradványokkal. Szekunder szégyenérzetem még nagyobb lett, amikor az ottani lakosok ténylegesen megálltak és szúrós szemekkel néztek minket felnőtteket, de legfőképp a gyerekeket. Egy zacskóval jártam körbe, és köteleztem őket, hogy mindent összeszedjenek, mert már szinte lincshangulat alakult ki, amelyet a csapat a szemeteléssel és viselkedésével idézett elő.

Lehet, hogy nincs minden fánál szemeteskuka, de kérném tisztelettel, ez a világ a mi világunk, itt élünk, mi csakis egymásért tudunk jót tenni, hisz akkor magunkért is teszünk. Miért kell azt éreznem folyton, hogy sikítani szeretnék, amikor meglátom a parkban valakik után ott maradt, a kertgondozók által hétfőnként összeszedett 5-10 szeméttel teli zsákot?

Akik Budapesten, vagy bármely másik településen élnek, nyaralóhelyeken, szórakozóhelyeken időt töltenek, strandokon, tereken, buszmegállókban, vasúti sínek árnyékában, erdőkben, réteken azt gondolják, hogy minden egy nagy szeméttároló, azokat e fórumon világosítanám fel, hogy nem az. Egyúttal megkérném őket, ha van eldobni való szemét náluk, akkor sétáltassák el az első szemetesig, vagy „urambocsá” vigyék haza, és dobják ki otthon.

Környezetünk is, amit magunk köré teremtünk, energia, ahogy az elhajigált szemét is az. Minden energia és rezgés. Elszemetesedett világunk látványa rezgésünket a mélybe húzza, besározza, befeketíti, beárnyékolja, lehet a legcsodásabb tavasz, nyár, ősz vagy tél.

Azért, hogy ne egy pusztulófélben lévő, kizsigerelt szeméthalmon, hanem egy élhető, tiszta és tápláló bolygón élhessük le az életüket, talán, még nem késő valamit tennünk. A gyerekeink jelentik a jövőt, de hogy a jövőben mi vár rájuk, az nagyban rajtunk múlik.

Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogyan óvják a Földet, és saját környezetüket!

Reményeim szerint, ha mindez beléjük ivódik, és generációról generációra megmarad, elérjük környezetünkre irányuló óvó figyelmet, mely egyúttal életünk tisztelete is.