Lány a metrón

– Nyugi, bármi lehet az oka, – mormolom, amikor érzékelem a lányt, aki velem szemben ül a metrón, és hangosan zokog.

Nem akármilyen zokogás ez. Egy mindentől elrugaszkodott önsiratás, hatalmas védekező, segélykérő, ugyanakkor egy „mindenki hagyjon békén” szabadul ki a könnyek áradata által.

– Mekkora bátorság van ebben a lányban! – mormogom újra, és minden erőmre szükség van ahhoz, hogy a „megmentelek programot”, amely bennem rendszeresen beindul, le tudjam állítani.

Valahol mélyen mégis azt érzem, valamit tennem kellene, ha a lányért nem is, de legalább önmagamért. Azért a nőért, aki én vagyok, és aki csak a citológiai lelet kézhez vétele után fél évvel volt képes így sírni.

– Sírni pedig kell!– szólalok meg végül, s magam is elcsodálkozom, hogy ez már kihallatszik. A lánynak szól, de közben saját könnyeim is csordogálni kezdenek.

Aztán csak sírunk mindketten, szipogva törölgetjük az orrunkat, egyre hangosabban zokogunk, majd észlelem, hogy a szomszédom is szipogni kezd.

Futószalagszerűen terjedni látszott a sírás, amikor a lány hirtelen, mint aki akkor ébred, felnézett. Már nem zokogott, mintha hirtelen elzárták volna a csapot. Tágra nyitotta még mindig vörös szemét és gyűlölködve nézett körül.

– Most akkor szórakoznak velem?! – üvöltötte.

S mintha valaki elzárta volna, ebben a pillanatban a mi könnyeink is elapadtak, a felszakadt könnyek tisztító árja beszennyeződött.

A lányra néztem, majd a tenyeremben fénylő utolsó csepp könnyemre, és azt mondtam. – Köszönöm. – Mit köszönsz nekem nyanya? – visította a lány, változatlan hevességgel. – Köszönöm, hogy könnyeiddel megnyitottad könnyeim előtt az utat. Előbb meg akartalak menteni a fájdalomtól, de végül te mentettél meg engem.

Majd az elképedt lány keze után nyúltam, s a tenyeremben lévő, utolsó, fényesen világító, igazgyönggyé vált könnycseppet tenyerébe helyeztem, majd leszálltam, fogalmam sincs, melyik állomáson.

Azt az egyet tudtam viszont, hogy szabad és boldog vagyok immár.