Mesélő láncszemek

Hurokba be, hurokból ki. Fel, le, fel, le. Egymáshoz koccanó tűk zaja hallik.

Surrogó fonálból táncoló ujjacskák apró szemeket varázsolnak.

Kézenfogva sorakoznak, mint kicsiny sejtek, úgy kapcsolódnak. Tartják egymást, láncban futnak, s végül egy egészet alkotnak. Ha egy megbomlik, mind leszalad huss, s volt nincs, a láncszemsor.

Mesét írnak, régvolt asszonyokról, szerelmekről. Csalódásokról, aggódásokról, vágyódásokról regélnek. Mély rétegekből, ősi időkből fortyogva, bugyogva törnek felszínre, hogy idefenn elcsendesedhessenek. A mese fonala pedig csak fut, pereg, míg testet nem ölt egy terítőben, kendőben, keszkenőben. S ha egy kiforrta magát, jöhet a következő történet.

Színek kavalkádja, finomabb és nyersebb fonalak sora tárja elénk készítője lelkét. A hurkocskák életre kelnek, s a sebesen mozgó, nyughatatlan, szorgos ujjak sorra, újabb és újabb láncszemet hívnak elő.

Láthatatlan erő mozgatja a kezeket, s láthatatlan válik le a készítő lelkéről is egy apró darab, egy leheletfinom foszlány, hogy keze munkájában mindörökre megpihenjen.