Anyám nem egy ölelgetős, puszilgatós típus…” - Anyáink hatása a saját anyaságunkra

„Anyám nem egy ölelgetős, puszilgatós típus…”

Anyáink hatása a saját anyaságunkra

Május első vasárnapja. A nap, amikor azokat ünnepeljük, akiknek a teste szolgált első otthonunkként, akik féltő gondoskodással vettek körül minket gyermekként, majd jól titkolt szorongással figyelték kamaszkori önállósodásunkat, és akikre felnőttként is számíthatunk.

Minden édesanya más és más. Vannak, akik szeretettel ölelnek, és vannak, akik eltolják a gyermeküket maguktól. Egyesek lágyak, simogatóak, míg mások keményen, ridegen, fakanállal fegyelmeznek. Vannak, akik önmagukat feláldozva mindent megtesznek a gyermekükért, és olyanok is, akik az alkohol mámorába menekülnek a hétköznapok problémái elől, magukra hagyva gyermekeiket.

Akárhogy is: elsősorban ők azok, akik a mondataikkal, a hozzá(nk)állásukkal, a személyiségükkel olyanokká alakítottak-formáltak minket, amilyenek lettünk.

Mindent, amit mondtak, de még inkább, amit tettek, öntudatlanul magunkba szívtuk kisgyermek korunktól kezdve, akár egy szivacs, és hordozzuk magunkkal, amíg mi is édesanyák leszünk. Anyává válni különleges dolog. Amellett, hogy egy nő új életet hoz a világra, ő is megszületik, mint édesanya. Az anyaságban pedig a mintája az lesz, amit a saját édesanyjától kapott útravalóként.

Nehéz lehet azonban az anyává válás, az anyánktól kapott mintával történő azonosulás akkor, ha az anyánk egy sajátos keverékét alkotta a szerető és bántalmazó típusnak.

Mit tekintünk bántalmazásnak? A társadalom szemében a rossz anya az, aki nem ad enni a gyermekének, aki megveri, vagy aki alkoholmámorban tölti az estéit. Miközben súlyos lelki terheket hurcolhatnak azoknak az édesanyáknak a gyermekei is, akik úgy vállaltak gyermeket, hogy nem voltak felkészülve lelkileg az anyaságra. Nem dolgozták fel a saját érzelmi sérüléseiket, ezért aztán ezeken keresztül szemlélték és reagálták le a későbbiekben a saját gyermekük reakcióit is.

A mai harmincas, negyvenes korosztály szüleinél még „nem volt divat” a pszichológusi segítség kérése. Sőt, maga a pszichológus szakma sem volt a mai formájában elérhető az akkori Magyarországon. De ha lett is volna segítség, akkor sem szabadott volna „kiteregetni a családi szenynyest”.

Nagyon sok nevelési elv és sérülés öröklődött így generációról generációra a női ágon. Az a nő például, akit gyerekkorában vertek, felnőve szintén gyakran alkalmazta ezt a fajta fegyelmezést tehetetlen dühében a saját gyermekénél, hiszen nem volt más eszköztára.

„Az anyai nagymamám nem volt ölelgetős, szeretgetős típus. Anyám is ilyen hidegebb alkat. Másképp mutatja ki a szeretetét. Például azzal, ahogy felnevelt minket. Mindig jól tanultunk,

sportolhattunk, zenét tanulhattunk. Anyám gyakran kikapott kiskorában, nagymamám elég türelmetlen típus, hamar felkapja a vizet. Anyukám is ilyen, gyorsan eljárt a keze, ha rosszat csináltunk. De egyébként nagyon szeretett minket.”

Azokban a családokban, ahol a fiúgyerek volt az „érték”, ott a lánygyerek sokszor megfeleléssel, teljesítmények hajszolásával igyekezett megszerezni az apa és az anya figyelmét és szeretetét. Ezt a teljesítménykényszert aztán általában a saját lányára is kivetítette. Tőle szintén folyamatos

teljesítmények felmutatását várta, igazolva a világ előtt, hogy ő bizony az anyaság porondján is maximális pontszámmal teljesített.

„Nagyapámék semmibe sem nézték anyukámat. Érzelmileg elég rideg család volt. A bátyját bezzeg istenítették. Ő volt az okos a családban. Neki csak tanulnia kellett. Anyám csinált mindent, ellátta az állatokat, főzött, mosott, takarított. Egész életében a szüleinek próbált megfelelni. Még mindig tanul, a harmadik diplomáját szerzi. Felénk is elvárás volt, hogy kitűnőek legyünk az iskolában. Akár még este 11-ig is kínlódtak velünk, már sírtunk a fáradtságtól, de muszáj volt megérteni, jól megcsinálni a háziként kapott matekpéldákat.”

Egy testileg is bántalmazó, vagy például egy teljesítménykényszeres anya gyermekeként felnőtt nő számára szorongást okozhat az anyaság gondolata. Félhet attól, hogy ő is bántani fogja a saját gyermekét, pedig nem szeretné, vagy, hogy hogyan találja majd meg az egyensúlyt az egészséges elvárások és a teljesítménybe hajszolás között.

Az anya-gyerek kapcsolatban tehát sok minden eldől. Sok esetben még arra is hatása lehet, mennyire válik szorongást keltővé számunkra az anyaság gondolata, és ezáltal mennyire könnyen vagy nehezen érkezik felnőve a párkapcsolatunkban a gyermekáldás. Hiszen ma már tudjuk, hogy a lelki tényezőknek komoly hatásuk van a testünk működésére.

Amellett, hogy az anyánk által szerzünk tapasztalatot az ő megélésein keresztül arról, hogy milyen anyának lenni, az anyánk által tanulunk meg szeretni is. Ha az anyánk kiabál velünk, azt

fogjuk hinni, hogy az a szeretet. Ha bánt minket, azt tanuljuk meg, hogy az a szeretet. Ha figyel ránk, ha átölel minket, ez jelenti majd a számunkra a szeretet. Későbbi kapcsolatainkban, amikor így bánnak velünk, ezt fogjuk szeretetként értelmezni. Ezért nagyon fontos, hogy mit tanít egy anya a viselkedésével, a szavaival a gyermekének a szeretetről.

Úgy tűnhet, mintha teljesen ki lennénk szolgáltatva a kora gyermekkori élményeinknek, amelyek aztán felnőttként úgy irányítanak minket, mint egy robotpilóta. A szabadságunk abban áll, hogy lehetőségünk van ezekkel az élményekkel utólag, segítő foglalkozású szakember segítségével dolgozni, és átlátva a hozott mintáinkat, és azok hatását a felnőtt életünkre, az életünk feletti irányítást a saját kezünkbe ragadni. Az általam alapított Babahívogató Program egyik központi témája az anyai minta feltárása.

„Minden nő, aki magát gyógyítja, gyógyítja az összes felmenő asszonyt, aki előtte érkezett, és az összes születendő leányt, aki még utána érkezik.”

(Global Sisterhood)