Mámmá

Már messziről lehetett hallani az ajtócsapódásokat. Tucatnyian adták egymásnak a kilincset. Gyerekek, felnőttek, kicsik, nagyok, ifjak, vének, kalaposak és hajadonfővel érkezők.

Egy idegen szemlélő nemigen tudta megállapítani, ki tartozik valóban a családhoz, ki rokon, jó barát és ki az, aki csak úgy arra vetődött. A házból folyvást finom illatok terjengtek, melyek az egész utcát ellepték. Nevetések, korholások, gyereksírás, énekszó és megannyi zaj szűrődött ki a kicsiny épületből.

Az ajtón belépve mindig otthonos rendetlenség, és egy pirospozsgás arcú, örökké jókedélyű, kötényt viselő, kövérkés kis asszony fogadta a látogatót.

A nő szinte állandó mozgásban volt a tűzhely és a gyerekek között. Ringó csípője, széles medencéje sok-sok mezítlábas apróságnak adott életet, melyek benépesítették az egész házat. Körülöttük teendő mindig akadt: az egyiknek a foga fájt, a másik a legújabb táncát mutatta be, a harmadikat a szomjúság gyötörte. Se vége, se hossza nem volt a kéréseknek, kérdéseknek. Az asszony begyógyította a sebeket, röptében ropta a táncot, és inni adott a szomjazónak. Szoknyája minden egyes ráncára jutott csimpaszkodó kicsi kéz. Ideje volt mindig, mindegyikre. Hogy csinálta? Maga se tudja. Egyszerűen csak tette a dolgát. Volt terített asztal, vetett ágy, szépen gondozott kert, tiszta ruha, s folytonfövő fazeka csak úgy ontotta magából a finomabbnál finomabb ételeket. Honnan tellett rá? Senki se tudja. Bárki tért be hozzá, nem kérdezte ki-fia borja, csak annyit mondott: ülj le fiam, szedek levest!

Felkeresték a betegek, a szerelmi bánatban szenvedők, a mulatni vágyók, és a társaságra szomjazók. Ha egyebet nem is, de jó szót, vigasztalást és egy karéj kenyeret bárki kaphatott nála.

Az asszony rendkívül figyelmesen tudott hallgatni: úgy, mint senki más. S míg a kávé elkészült, a megoldás is mindig megszületett a kérdezőben.

A ház sosem volt csöndes. A falusiak tudták, hogy egy jó kis tereferére bármikor betérhetnek a mámmához, mindenki anyjához.

Egy csésze napfény - versgyűjtemény