4 minute read
Karácsony Másképp
Amióta az eszemet tudom, nagyjából mindig mindent másképp csináltam, mint a ’normális’ emberek. Miért lenne hát kicsit is meglepő, hogy a karácsonyaim is pontosan ennek megfelelően alakultak az évek során…? Így bár ritkán szoktam ezt a kifejezést használni, ezúttal mégis kicsit úgy éreztem: bajban vagyok, mikor az ünnepi számba készülő cikk megfogalmazásának ültem neki.
Most először éreztem feladatnak azt, hogy írnom ’kell’… Sőt bevallom őszintén legszívesebben kimentettem volna magamat valami mondvacsinált indokkal kedves főszerkesztőnknél, csak ezt most megúszhassam… Nem vagyok rá büszke, de tény, hogy átsuhant rajtam a gondolat.
Persze én sem gondoltam ezt igazán komolyan, tehát a következő pillanatban már fel is tettem magamnak a kérdést: vajon mennyire lennék hiteles (legfőképp saját magam előtt!), amennyiben megfutamodom egy ilyen kihívás elől? Ami egyébként minden bizonnyal tartogat számomra fejlődési lehetőséget is, különben miért talált volna rám?
Úgy döntöttem tehát, hogy akkor jó szokásomhoz híven, megnézem, hogy tud másképp festeni számomra az, amivel kapcsolatban mindeddig alig akad bármiféle felidézhető kellemes emlékem.
Milyen érzés lenne, ha idén végre először másképp karácsonyozhatnék, mint eddig valaha?
Hisz alapvetően minden adott hozzá. A ’régi világból’ jóformán semmi nem maradt, leszámítva kedves kis műfenyőmet, mely Szüleim ajándékaként kísér engem hosszú évek óta, bármerre ér is éppen az ünnep határon innen vagy túl.
Úgy döntöttem tehát, idén rendhagyó módon díszítek fel magamnak egy, a szívemben elhelyezett fenyőfát. Összegyűjtve hozzá mindazokat a számomra Kedveseket és mindazon jó dolgokat, kik s mik hálával, örömmel és büszkeséggel töltik meg a szívem. Ezzel ajándékozva meg saját magam, új hagyományt teremtve, nézőpontot váltva, felülírva minden korábbi sivár emlékemet.
Hisz annyian vannak, akik nap, mint nap gondoskodnak róla, hogy bearanyozzák az életemet. Hogy megvigasztaljanak, felvidítsanak, mikor elbizonytalanodom vajon jó felé megyek-e és egyáltalán bármit is jól csinálok-e… Akik bátorítanak, erőt adnak és emlékeztetnek rá, milyen messziről indultam és hova jutottam a hitemnek és kitartásomnak köszönhetően. S segítenek felidézni, miért is dolgozom legjobb tudásom szerint, akárhová vet is az élet s akármilyen kihívásokat is tár elém egy-egy újabb feladat.
Ők az én csodálatos, szeretetet sziporkázó díszei az életemnek. A fények, akik utat mutatnak, mikor néha vaksin pislogok körbe, nem és nem látva a kiutat. A szaloncukrok, amik megédesítik a mindennapokat egy-egy keserű csalódás után. Akik néha úgy tűnik, jobban ismernek és többre tartanak képesnek, mint én saját magamat. Akik olyankor is meg tudnak nevettetni, mikor alig látok a könnyeimtől és emlékeztetnek rá, mennyi mindent elértem már, amikért büszke és hálás lehetek.
Mennyivel türelmesebb, megértőbb és empatikusabb vagyok, mint pár éve. Menynyivel gördülékenyebben kommunikálok, és mennyivel többször tudok szeretetben kapcsolódni olyankor is, mikor a másik fél viselkedése a lehető legkevésbé sem motivál erre. Mennyi szokásomról felismertem már, hogy sokkal támogatóbbakra is cserélhetem őket, hogy így egyre eredményesebben haladjak az álmaim megvalósítása felé. S hogy a legutóbbi sikeremnél maradjunk: hogy 2020 karácsonyára eljutottam végre annak felismeréséig, hogy valóban bármikor bármit hatalmamban áll megváltoztatni.
Na de eszembe jutott-e vajon egészen a mai napig, hogy ahogy eddig annyi mást az életemben, ezt is azzá tehetem, amivé csak szeretném? Hisz csak rajtam múlik milyen karácsonyt teremtek magamnak. Hogy el tudom-e képzelni, s (ha már grafománként élem az életem) le is írni, milyen álmaim ünnepe?
Kikkel, hol, milyen „díszletek” közt játszódik? Milyen érzés megélni életemben először egy igazi meghitt családi készülődést, fadíszítést, sütés-főzést, csillagszóró gyújtást, ajándékbontást? Ülni a meleg szobában, a kandallóban pattogó tüzet hallgatva, nézni, ahogy odakint hatalmas pelyhekben hull a hó. A közösen elkészített vacsorával jóllakottan, forralt bort kortyolva bekuckózni a kedvenc fotelembe és látni az örömöt a másik arcán, hogy együtt töltjük az ünnepet.
Tovább is van, mondjam még? Hogy is van a mondás arról a bizonyos lyukas cipőjű suszterről? Azt mondani valamiről, hogy tudom, mégsem csinálni… olyan, mintha nem is tudnám. Számtalanszor elismételtem már ezt a mondatot, de ma talált szíven életemben először úgy igazán. Megadva számomra egy olyan ajándékot az idei karácsonyra, amit ennek az évnek a tapasztalatai nélkül ki tudja mikor kaphattam volna meg, ha egyáltalán valaha is…
Így most az én szívbéli fenyőfámon idén szélesen vigyorog az összes kókuszos, gesztenyés, marcipános és rumos kakaós szaloncukor, mert büszkék rá, hogy egy sorsfordító ünnep díszei lehetnek.
Amennyiben meghozom a döntést, hogy hajlandó vagyok rá és elkezdem keresni a megoldást. Hiszen ahogy a fentieket megfogalmaztam és leírtam, részben már meg is fejtettem, miért nem kedveltem eddig a karácsonyt. Mert amióta az eszemet tudom, mindig másnak láttam, mint amire a szívem mélyén vágytam. A bennem élő kép pedig köszönő viszonyban sem volt az eddig megtapasztalt színes, szagos, csillivilli forgataggal, amit az elmúlt 43 évben láttam magam körül…
Kívánom szeretettel minden olvasómnak, hogy hasonló jelentőségteljes, varázslatos pillanatokat élhessen meg az idei év végén, mint amiket én ezen írással magamnak teremtettem. Melyek bearanyozzák az ünnepet, és ha el nem is feledtetik az elmúlt év megpróbáltatásait, de más fényben mutatják azokat és értelmet adnak a megélt tapasztalásoknak.
