„A gyerekek nem kifestőkönyvek. Nem színezheted ki őket a kedvenc színeiddel.”

Szeghy Krisztina

„A gyerekek nem kifestőkönyvek. Nem színezheted ki őket a kedvenc színeiddel.”

- avagy a szülői minták hatása az életünkre

Papa, ne prédikálj! – énekelte Madonna még a 80-as években. És milyen igaza volt. Szülőként gyakran úgy érezzük, ha elég jól megmagyarázzuk, elég türelmesen elmondjuk, elégszer elismételjük, akkor a gyerekünk majd tanul a szavainkból. De nem tanul. Pontosabban: nem elsősorban a szavainkból tanul.

Nem is mindig a saját hibáiból – bármennyire szeretnénk ezt hinni. Nem azért nem lép bele másodszor ugyanabba a pocsolyába, mert levonta a megfelelő következtetést, hanem azért, mert mi elkerültük azt előtte. A gyerek legfőképp a szülői viselkedésből tanul. Abból, ahogyan mi jelen vagyunk az életében – akkor is, amikor nem teszünk semmi különöset, nem mondunk semmi tanulságosat, csak élünk. A gyerek olyan, mint egy radar: figyeli, hogyan bánunk az érzéseivel, hogyan reagálunk a saját dühünkre, hogyan beszélünk egymással, hogyan viszonyulunk a világhoz. Ha mi azt közvetítjük, hogy a világ ijesztő hely, ő is ezt tanulja meg. Ha mi konfliktuskerülők vagyunk, ő is valószínűleg az lesz. Ha mi gondoskodóak vagyunk, ő is próbál azzá válni.

Nem véletlenül mondjuk: nem esik messze az alma a fájától. A gyerek nemcsak tanul tőlünk – hanem minket másol. Nem tudatosan, hiszen gyerekként a világot még teljesen másképp érzékeli és másképp is értelmezi, mint egy felnőtt.

Egy test, egy lélek – az érzékelés kezdetei

Egy újszülött számára a világ kezdetben nem különálló tárgyakból, emberekből és élményekből áll. Az ő világa egy nagy, összeolvadt élményfolyam, amiben még ő maga sem különül el. A baba eleinte az anyjával közös testként érzékeli magát – az anya szívdobbanása, illata, hangja olyan, mint egy külső méh: otthonos és biztonságot adó közeg.

Később jön a felismerés: anya nem mindig elérhető, néha eltűnik percekre, tehát nem egy test vele. Ez ijesztő és fájdalmas, de egyben létfontosságú felismerés: a szeparációs folyamat kezdete, amely az énkép alapjait rakja le.

Más szemmel néz – szó szerint is

A csecsemő látása életének első hónapjaiban még homályos, csak kb. 20-30 centiméter távolságra fókuszál –pont olyan távolságra, amilyenre az anyja arca van szoptatás közben. A világ nem részleteiben jelenik meg előtte, hanem hangulatokban, fény-árnyék játékban, mozgásmintákban.

A hallása viszont már a születésekor is érzékeny: különösen az emberi hangokra, és még inkább az anyanyelv ritmusára, hanglejtésére. Ezért is van akkora jelentősége annak, hogyan beszélünk hozzá. Nemcsak a szavakat „hallja”, hanem a szándékot is, a hangulatot, a feszültséget vagy a megnyugvást a hangunk mögött. Ezekből „olvassa ki”, hogy a világ biztonságos vagy veszélyes körülötte.

A tapintás szintén kulcsszereplő: az ölelés, a bőrkontaktus nemcsak megnyugtatja a babát, hanem az idegrendszerét is építi. A simogatás, az érintés olyan információkat közvetít, amelyeket egy csecsemő még nem tud szavakkal értelmezni, de sejtszinten elraktároz.

0-2 éves kor: a szivacskorszak

Ez a szenzitív időszak az idegrendszer „alapozó szakasza”. Minden inger – legyen az pozitív, vagy negatív – mélyen beépül. A baba figyelme még pillanatnyi, kizárólag az „itt és most”-ra koncentrál. Nem emlékszik tudatosan, mégis minden tapasztalat formálja az idegrendszerét.

Sok szülő gondolja ilyenkor: „Úgysem érti, amit mondok”. De igen, érti – csak nem a szavakat. A hangszínedet, a tested feszültségét, az arcod rezdülését. Egy haragos mondat, egy ideges mozdulat, egy erőtlen ölelés – mind-mind üzenet.

Ez az időszak tanítja meg a számára, hogy a világ biztonságos-e és hogy lehet-e bízni másokban.

2-4 éves kor: a világrajzoló korszak

A mozgás, a beszéd, a szerepjáték fejlődésével a gyermek elkezdi modellezni a világot. De az észlelése még mindig nem objektív: a valóság és a fantázia könnyen összemosódik.

Ez az időszak a mágikus gondolkodás szakasza: ha elég erősen akarok valamit, az megtörténik. A játékok élnek, a plüssmackó is fáradt lehet, ha én az vagyok. A gyermek érzelmi logikával gondolkodik – és ezért mélyen hat rá minden rezdülésünk.

Ebben az életkorban nemcsak az számít, mit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk. A testtartásunk, az arcunk, a tekintetünk, a sóhajaink – ezek az apró jelek hatnak legmélyebben.

És bizony: a gyerek kiszúrja a hazugságot. Akkor is, ha nem mondjuk ki – mert érzi. Ilyenkor nem a szavakból tanul, hanem a jelekből olvas. Ezekből építi fel a saját értelmezését arról, hogyan működik a világ.

5-7 éves kor: az átmenet ideje

Ez az életkori szakasz egyfajta híd a játék és az iskolai tanulás világa között. A gyermek egyre jobban tud fókuszálni, már kialakulnak belső képei, és kezdi összekapcsolni a múlt tapasztalatait a jelen történéseivel. Már több percig is képes figyelni – de csak akkor, ha érdekli a dolog.

Ha viszont nincs meg a belső motiváció, vagy nem érti, miért fontos, amit hall, nem fog tudni „csakazértis” figyelni. Az iskolaérettség nem életkor, hanem idegrendszeri, érzelmi és kognitív állapot kérdése. És ez nagyban függ attól is, hogy milyen mintákat látott otthon. Meghallgatták őt? Megélt figyelmet, elismerést, kiszámíthatóságot?

Tükröm, tükröm…

Ha most belenéznék a képzeletbeli tükrömbe, és megkérdezném: „Ki a legjobb anya a vidéken?” – nem valószínű, hogy a tükör engem mutatna. És ez így van rendjén.

Hiába vagyok segítő foglalkozású szakember, én is követtem el hibákat. A tökéletesség nem létezik – főleg nem az anyaságban. Mert miközben próbálunk „jól csinálni” mindent, az élet is megtörténik: fáradtság, kistestvér, munkahelyi stressz, párkapcsolati nehézségek, és a nagyvilág sokszor szorongató eseményei.

És bármennyire is igyekszünk szépen beszélni a gyerekünkkel, a feszültség akkor is kiszivárog. A gyerek pedig érzékeli, a láthatatlan csápjaival letapogatja a belőlünk áradó nyugtalanságot, türelmetlenséget.

Kamaszkor

Végül következzen a kamaszkor, ha már Madonnától indultunk, és a tinédzser szerepben énekelt egykori slágertől. A mondás szerint kis gyerek kis gond - nagy gyerek nagy gond. A kamaszkorban válik ez igazán érezhetővé. Ekkor jön el a második születés: amikor a gyerek „megszüli önmagát”.

Identitást formál, határokat húz, és elutasít mindent, amit mi képviselünk – mert el kell utasítania, hogy megtalálja a saját hangját.

A viták, veszekedések gyakoriak. A kamasz visszaszól, mi pedig – jogosan – felháborodunk. Elfelejtjük, hogy ő tőlünk tanulta meg, hogyan kell reagálni. Nem tudja szabályozni az indulatait, ha mi sem tudjuk a sajátjainkat. Amit látott tőlünk kicsiként, azt kamaszként tükrözi vissza.

Nem nevelni kell – kísérni

Én is azt hittem első gyerekes anyaként, hogy majd megtanítom a fiamat az élet nagy dolgaira. Hogy felkészítem, megvédem, megformálom. De a gyereknevelés nem formázás – nem kifestőkönyv, nem szobrászkodás. Nem az a dolgunk, hogy mindent előre kitaláljunk neki, hanem hogy kísérjük őt a saját útján.

Ahogy anyukám mondta mindig: „Nem a gyerek kérte, hogy megszülethessen.” És milyen igaza volt. Nem várhatunk tőle hálát, amiért felneveltük – mi döntöttünk a világra hozataláról. A legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki, az a jelenlét, figyelem és önazonosság.

A kevesebb néha több

Ha hisztizik a hároméves, vagy csapkod a kamasz, ne azt kérdezzük: „Mit akar?” – hanem azt: „Mire van szüksége?” És ugyanígy kérdezzük meg magunktól is: „Mire van most szükségem nekem?”

Ha ezeket a szükségleteket meg tudjuk nevezni, akkor találhatunk kompromisszumos, szeretetteli megoldásokat. És ha kell, akkor néha leülhetünk kávézni vagy épp sírni – hogy ne pattanjon ki belőlünk a nyomás. Ez nem gyengeség, hanem erő. A tudatos önfegyelem és önreflexió a legjobb minta, amit adhatunk.

A szó elszáll, a példa megmarad

A gyerekeink nem a tanácsainkból tanulnak, hanem abból, hogyan viseljük a saját harcainkat. Hogyan nyugszunk meg. Hogyan kérünk bocsánatot. Hogyan szeretünk.

Ahogy Ruby Wax mondta:

„A gyermek agya olyan, mint a frissen hullott hó – mi meg hatalmas hótaposókkal összejárkáljuk, és benne hagyjuk a lábnyomunkat.”

Amit mutatunk, az marad meg. És ezért nem kell tökéletesnek lennünk –csak elég jónak. Vállalhatóan emberinek. Mert a néha kevesebb sokkal, de sokkal több.

Szeghy Krisztina pszichológiai mentor, családsegítő konzulens

szeghykrisztina.hu