BLACK MIRROR - A sorozat, ami kíméletlen tükröt tart

Szász Dávid

BLACK MIRROR

A sorozat, ami kíméletlen tükröt tart

Sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mint a forró kását, de bevallom: a mai fejemmel végképp nem értem, miért. Gyakorlatilag az összes dobozt kipipálja, ami számomra érdekes lehet: mély társadalomkritika, a modern technológia által átitatott, és leuralt mindennapjaink javarészt kínzóan vészjósló valósága, abszurditás, néhol elrugaszkodott, de a legmesszemenőkig szimbolikus és erőteljes ötletek, és végezetül a tény, hogy a sorozat sírni valóan brit, ami egyeseknek talán rossz hír, számomra viszont épp ellenkezőleg.

Az élet már többször az utamba sodorta az immár 7 évadot megért antológiát, részben mert többen ajánlották, másrészt pedig nagyjából tisztában voltam az irányvonallal, és a várható tartalommal. Ami végül megadta a kezdő lökést, az egy cikk volt, amelyet a nemrég bemutatott 7. évad első epizódja ihletett. A cikk írója gyakorlatilag óva intette az érzékenyebb nézőket, hogy az említett epizódot, hacsak nem szeretnék az emberi jóságba, és a világ naposabb oldalába vetett hurráoptimista hitüket végérvényesen elveszíteni, lehet jobb, ha kihagyják. Több sem kellett, azonnal a Netflix oldalára siettem, és mindenféle előkészület nélkül vagy további spoilerek olvasása helyett belevetettem magam eme hírhedten sötét univerzumba.

Miért van szükség arra, hogy az ember efféle érzelmi kihívásokkal ostorozza magát?

Miért volt számomra egyértelmű, hogy ha valamiről effélét írnak, azt azonnal látnom kell?

Egyrészről világéletemben a kíváncsiság hajtott, másrészt pedig mindig is érdekelt az emberi természet sötétebb oldala, pontosan azért, hogy a megértés, tudatosság, és a tapasztalat szemüvegén keresztül jobban el tudjak igazodni a nagyvilágban. És - nyilván valljuk be - nem csekély részben önigazolást is kerestem. Ha - mint ebben az esetben teljesen nyilvánvalóan - egy mű a jelen világ visszásságait, sötét mivoltát, és veszélyeinek témakörét bontja ki, akkor az számomra valahol önigazolás, mert a fentiekkel szemben ellenérvként szolgáló, és méltán ide kívánkozó szlogenünk, a “csak pozitívan” számomra mindig is sokkal inkább a tudatosság keresését, a saját magunk által képviselt, jobbító törekvéseket definiálta, mintsem azt, hogy tegyük fel a kizárólag jót látó szemüvegünket, és ha ezáltal nem veszünk tudomást a minket körül vevő világ árnyoldaláról, akkor ezzel automatikusan egy jobb világot is teremtünk. (Mely megközelítéssel természetesen finoman szólva sem értek egyet.)

Az említett epizód, miután volt szerencsém végignézni, a várakozásomnak megfelelően alkalmasnak bizonyult az önigazolásra. Nem kavart fel túlságosan, semmiképp sem a figyelmeztető cikkben leírtak mértékében, ennek pedig az az oka, hogy számtalanszor észrevettem, megéltem, megtörténni láttam hasonlót. Ha a dramaturgiai elemeket kivonjuk a képletből, és a sztorit a való életre vetítjük, akkor mindennapjaink egyik legevidensebb jelenségét érhetjük tetten: miszerint a profitnövelés és a terjeszkedés érdekében a fogyasztó még véletlenül sem nyertese, hanem majdnem mindig vesztese a szituációnak. A spoilerezést elkerülendő, a történetet nem mesélem el, csak a főbb elemeit: mások nyomorúsága, és a szeretett személy hiánya miatt érzett gyász kihasználásával kényszerítik a főhőst arra, hogy egy bizonyos szolgáltatást igénybe vegyen, és azért egyre többet és többet fizessen, vásároljon drágább csomagot, mindaddig, amíg már nincsen tovább, és nincsen miből.

A profit sosem vette figyelembe az emberi tényezőt, hiszen például egy multicégnél a létszámleépítés a költséghatékonyság égisze alatt puszta számadatként tekint az alkalmazottra. Az emberi alávalóság ott mutatkozik meg ebben a képletben, amikor a végrehajtó - szintén alkalmazott - aki a leépítésre vonatkozó kalkulációkat, a hatékonysági mutatókat és egyebeket generálja valamint azok, akik az elbocsátásokat levezénylik, talán a saját mélyen megbúvó lelkiismeretük elaltatása érdekében, talán más okból, de gyakorlatilag maguk is az érzelemmentes végrehajtás gombnyomásra működő robotjaivá válnak.

Lehetséges, hogy azért vert ki annyi biztosítékot az említett epizód, mert sokan csak a talán kissé túltolt dramaturgia hatására fogták fel végre, hogy miben élnek, és hogy egy-egy cikk vagy hír, például a kilakoltatott nyugdíjasokról nem intézhető el annyival, hogy “ez nem a mi problémánk, nem érint minket, hisz nem velünk történt.”

A sorozatra visszatérve, noha akadnak laposabb, sztereotípiákba fulladó, vagy kevésbé ötletes epizódok is, összességében az irányvonal, mondanivaló, és a felvetett problémák többsége olyan szinten aktuális, hogy nem tudom eléggé ajánlani.

Az alábbiakban zanzásítva végighaladunk a sorozat évadjain, kiemelve néhány fontos elemet, igyekezvén nem lelőni a slusszpoénokat, hogy aki még nem találkozott eme figyelemreméltó alkotással, a meglepetés erejével szembesülhessen ezekkel a sokszor elsőre meglehetősen hétköznapi, másszor egészen szürreális, de mindkét esetben mély üzenetet hordozó történetekkel.

1. évad

A Black Mirror debütáló évada lélegzetelállító 3 epizód, gondolatébresztő történetekkel, amelyek mélyen a technológiai jövőnk sötét zugaiba merülnek. Hátborzongató narratívájával, és briliáns kivitelezésével kísértetiesen aktuális és vészjósló remekmű, amely lenyűgözi, felkavarja és arra készteti a nézőket, hogy újraértékeljék a technológia társadalomra gyakorolt hatását.

Az 1. évad mindhárom epizódja önálló történetként bontakozik ki, melyek kivitelezése az alkotó, Charlie Brooker zsenialitását dicséri. A sorozat hátborzongató képet fest világunk technológiai megszállottságáról és annak lehetséges következményeiről, érzelmi hullámvasútra terelve minket, amely sokáig kísérti a nézőt még a stáblista után is.

Az évad a The National Anthem (A nemzeti Himnusz) című résszel kezdődik, amely a médiamanipuláció jelenségének sokkoló és merész megközelítése, kitérve arra is, hogy a közvélemény milyen szinten radikálisan befolyásolható a digitális korban. Amikor egy közkedvelt királyi személyiséget elrabolnak, a miniszterelnök elképzelhetetlen dilemmával szembesül – belemegy, hogy obszcén cselekedetet kövessen el élő adásban a szabadon bocsátása érdekében, vagy inkább az elrabolt hercegnő élete kockáztatásával is dacol a követeléssel? Az epizód a politika, a média és a nyilvánosság közötti hatalmi dinamika lesújtó vizsgálata, mely arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk kollektív leselkedő hajlamunk, és szenzációhajhászásunk következményeivel.

A következő epizód a Fifteen Million Merits (Tizenöt millió creditpont), egy disztópikus társadalom lenyűgöző és elnyomó ábrázolása, ahol a tudattalan szórakoztatás és a fogyasztás lélekölő ördögi körforgása rabszolgává teszi az embereket. Ebben a sivár világban az egyének szobabicikliket tekernek, hogy creditpontokat szerezzenek, azt a digitális valutát, amely rövid menekülést biztosít számukra a virtuális valóságshow-kon keresztül. Az epizód erőteljes tükör az emberi lét árucikké válásáról, a menekülés csábításáról, és a hiteles érzelmek társadalmi elfogadás érdekében történő elfojtásának áráról.

Az évad a The Entire History of You (Múltad minden filmkockája) című epizóddal zárul, amely hátborzongató felfedezést tesz az emlékezetrögzítő technológia sötét oldaláról. Egy olyan világban, ahol mindenkinek „szemcséket” ültetnek az agyába az emlékek rögzítésére, egy férfi egyre inkább megszállottan vizsgálja a múltját, ami féltékenységhez, paranoiához és a kapcsolataiban lévő bizalom erodálódásához vezet. Ez az epizód egyben rávilágít arra is, milyen lehetséges következményekkel járhat egy olyan világban élni, ahol minden pillanatot újra lehet játszani és elemezni, kérdéseket vetve fel az emberi tapasztalat értékével, és a túlzott megfigyelés veszélyeivel kapcsolatban.

A Black Mirror 1. évada a történetmesélés és a filmkészítés diadala. Ügyesen szövi össze a társadalmi kommentárokat, a futurisztikus elemeket és az emberi érzelmeket, hogy magával ragadó és nyugtalanító élményt teremtsen. A szereplők alakítása kivételes, bevonva a nézőket karaktereik zűrzavarába és összetettségébe.

2. évad

A Black Mirror második évada eleve nagyszerű alapokra épít, és szinte minden tekintetben fejlődést mutat a bevezető évadhoz képest. A négy epizód egyedülállóan van bemutatva, technikai értelemben is bravúros, és gondolatébresztően tükrözi a társadalom technológiához való hozzáállását. A második évad sokkal keményebben csap le a témáival az előzőnél, még radikálisabban tálalva azokat, néhány nagyszerű csavarral a történetekben.

A Be Right Back (Visszatérek) a veszteség és a gyász következményeit vizsgálja. Ha újra beszélhetnénk szeretteinkkel, miután elhunytak, vajon megtennénk-e? Érdekes koncepció, és pusztító következményei teljes mértékben megvalósulnak ebben a történetben. Minimális zenei aláfestéssel az epizód tónusa egyedi, a reménykedésből a rettegésbe, majd végül a nyugtalan horrorba vált, ahogy a színpaletta elhalványul, és a történet egyre reményvesztettebbé válik. Nagyszerű évadkezdet, de egy ilyen erős sorozattal nehéz egyetlen epizódot is kiemelni, amely ne hozná a kívánt eredményt.

A második epizód, a White Bear (Fehér Medve) cselekményvezetése okos, jól bemutatott, és a főszereplő, Victoria (Lenora Crichlow) némileg kiábrándító ripacskodása ellenére az epizód végén látható sötét leleplezés elég érdekesnek bizonyul ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk a színészi játékot. Vitán felül egy olyan epizódot láthatunk, amely a legközelebb áll ahhoz, hogy hitelesen bemutassa, ami a jelenlegi társadalmunkban zajlik. Az emberek tömege, akik okos telefonjukkal filmeznek, arra utal, miszerint a társadalom inkább passzívan néz, mintsem aktív résztvevője a történéseknek, és ezek a témák mélyen átszövik az epizódot.

A következő rész, A The Waldo Moment (A Waldo-pillanat) a politikai spektrum abszurditását feszegeti; egy rajzfilmmackó indul a parlamenti választásokon, és a tömegek támogatják. Éles humorával, brutális komikusi vénájával hódítja meg a választóit, anélkül, hogy egyébként bárminemű, az ország javát szolgáló intézkedéssel is előrukkolna. Ez az epizód tökéletesen érzékelteti, menynyire fontos az imázs a politikában, függetlenül attól, hogy valaki felkészült-e abbéli szerepére vagy sem.

Az utolsó történet vitathatatlanul nem is része a 2. évadnak. A sorozatnál egy évvel később megjelent karácsonyi különkiadás, a White Christmas (Fehér karácsony), három egymással összefüggő történetet vonultat fel, amelyeket két férfi mesél el egyedül egy távoli jégbázison. Az epizód több témát is feldolgoz, a fehér színt pedig sokat használják az epizód során. Akár tudatos választásról van szó, akár nem, kiválóan működő koncepció. Az epizód számos technológiai újítást tárgyal, beleértve azt a képességet is, hogy egy emberi lényt kizárjanak önnön létezéséből. Nagyszerű fordulatokat vonultatnak fel ebben az epizódban, és 1 óra 10 perces hosszával ez egyben az évad leghosszabb része.

Összességében a Black Mirror második évada mindent teljesít, amit egy sötét, csavaros történetekkel teli folytatástól elvárhatunk. Tematikailag szilárd, magas technikai színvonalon kivitelezett mivoltát figyelembe véve a Black Mirror az egyik legkövetkezetesebb tévésorozat. A sorozat alkotója és fő írója, Charlie Brooker ismét bebizonyítja, hogy hihetetlen írásai nem ismernek határokat és tele vannak kellemetlen igazságokkal arról, hogy milyen irányba vihetnének minket technológiai újításaink.

3. évad

Charlie Brooker gondolatébresztő, félelmet keltő antológiája, a Black Mirror, a harmadik évadtól kezdődően már a Netflixen is elérhető lett, és rengeteg új epizóddal tért vissza, amelyek az alapvetően megrázótól a kifejezetten rémisztőig terjednek. A Black Mirror izgalmának része, hogy nem tudjuk, mit fogunk kapni a következő történettől.

Az „öt perc múlva” kifejezést a Black Mirror világának leírására használják. Jövőbeli társadalmak, de nem túl messze a jelentől. Hogy menynyire messze, ez viszont változó. Bizonyos esetekben egy vadonatúj tájképet láthatunk, amelyben a történet akár egy évszázad múlva is játszódhat. Más esetekben szinte olyan, mintha a jelenben találnánk magunkat. Azt sem tudhatjuk pontosan, hogy milyen típusú történet lesz, mivel a fejezetek sokféle formát ölthetnek. Ráadásul, az alkalmazott technológiától függően, a nézőnek egy felfedezési folyamaton kell keresztülmennie. Milyen morbid megközelítésben látjuk a közösségi médiát ezúttal? Vajon ezek a karakterek valamilyen implantátummal rendelkeznek, vagy pusztán egészségtelen megszállottsággal viseltetnek az online jelenlétük iránt? Mi lesz az ördögi csavar?

Kijelenthető, hogy a Black Mirror minden epizódja egy külön utazás, amely kezdetben egy kis türelmet igényel a felfedezéshez.

A 3. évad első három része – Nosedive, Playtest és Shut Up and Dance – sokkal jobban működik egy szálként. A „Nosedive”-ben Bryce Dallas Howard egy nőt alakít, aki egy kimerítő jövőbeli világban él, ahol minden egyes társadalmi interakciónkat pontszámmal illetik. Nem horror történet, mégis tele van néhány nagyon ijesztő felismeréssel arról, milyen megszállottak vagyunk azzal kapcsolatban, hogyan nézünk ki online. Szórakoztató és frusztráló is egyben, és jól működik, ha figyelembe vesszük, hogy a következő két epizód sokkal földhözragadtabb és komorabb lesz.

A nemrégiben a New York-i Filmfesztiválon bemutatott Playtest című film, amelyet a 10 Cloverfield Lane-ből ismert Dan Trachtenberg rendezett, a mi világunkban játszódik, de inkább egy igazi horrorfilmre hasonlít – egy főszereplővel (Wyatt Russell), akinek tekintélyes mennyiségű múltbéli terhet kell cipelnie. Olyan terheket és titkokat, melyek aztán tematikusan összefonódnak videojáték-tesztelői szerepével, miután egy programozó zseni legújabb VR-terror kísérletében fog részt venni.

A Shut Up and Dance az, ami talán a legmegrázóbb. Ez az epizód a jelen világában játszódik, és egy figyelemre méltóan feszültséggel teli történetet mutat be egy tinédzserről, akit zsarolnak, hogy kövesse az SMS-ekben kapott utasításokat, miután egy láthatatlan ellenség felveszi, ahogy a laptopja kamerája előtt önkielégítést végez. A „Nosedive” ijesztően rokonszenves betekintést nyújt a közösségi médiába, de a „Shut Up and Dance” valójában olyan zavarbaejtően életszerű, hogy akár úgy is megtörténhetne a valóságban, ahogy itt ábrázolják. Nem kell ehhez öt perccel a jövőbe csoszognunk.

A hat részből a második háromrészes szettben található talán az évad legjobb epizódja, a San Junipero. Nyilván akad pár radikális csavar itt-ott, ahogy az összes Black Mirror epizódban, de ez a sztori egyben a legreménytelibb is. Előfordul benne fájdalom, de végső soron ez egy szerelmi történet, amely szó szerint túlmutat a tudaton. Gugu Mbatha-Raw és Mackenzie Davis kiemelkedő alakítást nyújtanak ebben a történetben, mely egy titokzatos csendes-óceán parti városkáról szól, amelyet teljesen átitat a 80-as évek hangulata – a Max Headroom-tól a játéktermeken át a Living in a Box c. dalig. Ez egy csodálatos epizód.

Ha a bemutatott sorrendet követjük, az évad utolsó epizódjának, a Hated in the Nation-nek csak bizonyos aspektusai rendelkeznek Black Mirror hangulattal az alapvető üzeneten túl. Leginkább egy sci-fi ihletettségű egész estés thrillerre hajaz (ez is a leghosszabb az új epizódok közül), Kelly Macdonald és a Trónok harcából ismert Faye Marsay főszereplésével, akik olyan emberek titokzatos halálát vizsgálják, akik egy tömeges internetes hisztéria, a „#DeathTo” hashtag célpontjai. Ebben a részben a leghagyományosabbak a ritmusok, úgy játszódik, mint egy Redboxból bérelt B-kategóriás film. Nem rossz (valójában van egy nagyon erőteljes pillanat Alev Lenz dalára írva), de valahogy a legkevésbé felkavaró – az ábrázolt események súlyossága ellenére.

4. évad

Ne tévesszen meg senkit a Black Mirror negyedik évadának nagy részét uraló gyönyörű táj. A közeljövőben játszódó történetek hegyvidéki, havas tájakon, lápvidékeken és hatalmas sivatagokban zajlanak, de az ábrázolt világ feszült és pánikkal teli, csupa sérült és kártékony emberrel, és minden apró zug rettegést és paranoiát ígér. Ha korábban elő is fordult a sorozatban emelkedett, ünnepi hangulat, akkor ez itt teljességgel hiányzik. A Black Mirror sötétebb, mint valaha volt.

Charlie Brooker sorozata újabb hat epizóddal tér vissza, amelyek mindegyike fenségesen magabiztos, és filmes szempontból ambiciózusabb, mint szinte bármi, amit a sorozat korábban kínált, talán a harmadik évad San Junipero-ját leszámítva.

Bár ezeknek az önálló történeteknek a játékideje 40 perctől 85 percig terjed, mindegyik egyegy minifilm-ként funkcionál, merészen megalapozva saját nyugtalanító világát. A Jodie Foster rendezte ArkAngel akár egy amerikai független film is lehetne; a Metalhead egy Ben Wheatley-kísérlethez hasonlít, az USS Callister pedig, amely valószínűleg az évad legjobb része, mintha J.J. Abrams elméjének legsötétebb bugyraiból pattant volna ki, és multiplexekben is kiválóan alkalmas lett volna arra, hogy felkavarja a gyanútlan mozilátogatókat.

A remény halvány fénysugarai is felcsillannak a Hang The DJ-ben, amely azt próbálja elképzelni, hogyan nézne ki a szerelem egy olyan világban, ahol a Tinder, Alexa és minden hasonló algoritmus, amelyre ezek alapulnak, egy elektronikus hógömbben egyesülne, amely meghatározza, hogy kivel és mennyi ideig szabad szexelni. De minden báj és könnyedség rövid életű. Az ArkAngel, amely a biztonságmánia érdekében egyenesen a gyermekeik fejébe ülteti a szülőket, egy gótikus, lassú, de annál izgalmasabb történet, amely egy egyetemes félelmet feszeget – arról, hogy milyen ijesztően gyorsan nőnek fel a gyerekek –, majd egy klausztrofób családi tragédiává alakul át, amely 15 egyre komorabb és bizonytalanabb éven át zajlik.

A Metalhead című epizód fekete-fehérben készült, és a Maxine Peake által alakított Bellát követi nyomon, aki olyan küldetést teljesít és próbál túlélni, ami elsőre a világ legstresszesebb IKEA-látogatásának tűnik. Az egész évad egy lélegzetelállítóan feszült horror-sorozat, amely egy pillanatra sem enged a szorításából. Ahogy a felkavaró Krokodil sem, a Black Mirror egyik legkellemetlenebb epizódja, amelyet átsző az a fajta reménytelen embergyűlölet, amely a legundorítóbb formáiban tör felszínre, akárcsak az előző évad Shut Up And Dance epizódjának zsarolós sztorija esetén. Andrea Riseborough és Kiran Sonia Sawar díjat érdemelnek, mint a titkok és hazugságok által összesodródó szerencsétlen páros. Az epizód befejezése azonban talán kissé túllőtt a célon. Ritka gyenge pillanataiban a Black Mirror hajlamos a létező legrosszabb kimenetel sokkoló mivoltát a finomsággal szemben előnyben részesíteni, az emberi természet legmélyebb bugyraiba ásva.

A finálé a Black Museum, egyfajta mini antológia, amelyben egy ördögi kurátor, aki a mára illegális technológiát őrzi, elmeséli, hogyan használták fel jogellenes cselekedetekre azokat. A kezdeti jelenetek igazi csemegét jelentenek a rajongók számára, akik talán szívesen játszanának el egy olyan eszközzel, ami már korábban is megjelent, és még ha maga az ötlet nem is túl eredeti, mégis, sikerül ezeket az ismerős elemeket valami hihetetlenül félelmetessé, szorongást keltővé és mindenekelőtt lebilincselővé formálni.

5. évad

Charlie Brooker disztópikus sorozata minden eddiginél magabiztosabban tér vissza, ambiciózus történetet kínálva a szexuális és nemi fluiditásról, mindezt megspékelve Miley Cyrus lenyűgöző alakításával.

Brooker önálló filmje, a Bandersnatch után viszszatért. A Black Mirror ernyője alatt futó innovatív, ha nem is teljesen példa nélküli, interaktív, önálló epizód után Charlie Brooker antológiája (amelyet Annabel Jones társproducerrel készítettek) ismét visszatért a régi jó bevált formulához Az ötödik évad ismét csak három epizódból áll – mindegyik egy különálló történet, amelyek folytatják a Black Mirror enyhén, vagy kevésbé enyhén rémisztő disztópikus hagyományát, amely nem azt kérdezi, mi a legrosszabb, ami történhet, hanem azt, hogy mi a legrosszabb a legvalószínűbb lehetőségek közül. Akár egy élvhajhász, szadista tudós, élvezettel vág le szeleteket a kollektív pszichénkből, és egy könyörtelen mikroszkóp alá csúsztatja őket, hogy megvizsgálja aktuális aggodalmainkat.

Az első epizód, a Striking Vipers – könnyedén, és közvetve – egy meditáció a szexuális és nemi fluiditásról, két régi egyetemi barát, Danny és Karl történetén keresztül. A páros egy évtized szünet után újra találkozik, és rájönnek, hogy egy teljesen magával ragadó videojáték online avatárjaiként (a lemezek a halántékukra vannak ragasztva, a játékosok pedig a kanapéikon zombulnak, elméjük szó szerint az alternatív világban ragad), Danny boldog házassága és Karl fiatal barátnőinek sora ellenére elsöprő vonzalmat kezdenek érezni egymás iránt. Elképesztő online szex veszi kezdetét közöttük (vagyis férfi és női avatárjaik között), és hirtelen minden határ átláthatatlanná válik: a valós és az online élet; a hűség és a hűtlenség; a heteroszexualitás és a homoszexualitás; valamint a vágy, a szerelem és a barátság.

A második epizód, a Smithereens, a három rész közül talán a legkevésbé sikerült jól. A történet megkérdőjelezi tehetetlenségünket a függőségünk fenntartására kifejlesztett technológiával szemben, de nincs benne akkora csavar, mint amit a legjobb epizódokból megszoktunk. Nagyrészt Andrew Scott egyedülállóan erős és sajátos energiája tartja össze (amelyet tökéletesen formál meg egy gyászoló, egyre kétségbeesettebb taxisofőr szerepében, aki elrabolja egy Apple-stílusú cég alkalmazottját, hogy a vezérigazgatóból kierőszakolja, hogy beszéljen vele.) A dolgok elkerülhetetlenül kicsúsznak az irányítás alól.

A Rachel, Jack and Ashley Too egy fergeteges finálé – gyors és tökéletes tempójú, ötletek özönével és rengeteg akcióval, mégis elég szívvel ahhoz, hogy ámulatba ejtse a nézőt. Ez az a rész, ami miatt az évad a leginkább a címlapokra került, mivel Miley Cyrus énekesnő és egykori gyereksztár játssza a főszerepet, aki annak idején a Hannah Montana című Disney-sorozattal vált híressé. Hogy mi vonzotta Ashley O szerepében – egy kiégett popsztár, akit minden tekintetben menedzser-nagynénje irányít, és akinek valódi személyisége végül egy hibásan működő roboton keresztül lepleződik le az egyik imádott rajongója előtt – talán soha nem fogjuk megtudni.

Az epizód a hírességek és a mesterséges intelligencia erejéről elmélkedik, melyek legfőbb funkciója, hogy betöltsék egy magányos élet repedéseit, látszólag begyógyítva bizonyos sebeket, de végső soron csak még jobban elidegenítve minket egymástól. De szól a mindenütt látható photoshopolt, filterezett képek, és a mögöttük rejlő brutális valóság közötti végtelen különbségekről is, valamint a homogenitás iránti törekvésről mindenben – a bizonytalan serdülőktől kezdve, akik a tömegben keresik a biztonságot, amíg rá nem ébrednek önmagukra, egészen azokig az emberekig, akik csak a lehető legszélesebb demográfiai csoportból akarnak a legtöbb pénzt kisajtolni.

Miley Cyrus nagyszerű alakítást nyújt kiégett sztárként, aki a depresszió és a lázadás határán lebeg. De dicséret illeti Angourie Rice csendesebb, de éppoly kiváló játékát is – abszolút meggyőzően alakít egy félénk, esetlen tinédzsert, akit semmilyen hollywoodi átalakulás nem vonz.

A három rész hangulatában, műfajában és szinte minden másban is különbözik, mégis mindhárom egy újfajta nyugodt tekintély légkörét sugározza. Mindegyikben tetten érhető egyfajta könnyedség, egy nagyobb hajlandóság arra, hogy elidőzhessünk és kibontakozni hagyjuk azokat a pillanatokat, amelyek felett más évadokban elsiklottunk volna, ami talán a Black Mirror alkotóinak a művükbe vetett növekvő bizalmáról árulkodik. Ha így van, akkor megérdemelten.

6. évad

Bár a Black Mirror 6. évadának nem minden epizódja üti a lécet, ha az eddigi legjobbakkal vetjük össze, a sorozat eddigi leginkább kockázatot vállaló epizódja ebben szerepel, számos kiváló ötlettel.

A hatodik évad egy újabb avatar-alapú rémálommal kezdődik a Joan Is Awful című résszel. Joan, egy szelíd modorú, enyhén depressziós HR-menedzser (Annie Murphy), a tévé elé ül a barátjával, hogy megnézzenek egy új sorozatot a „Streamberryn” – egy olyan platformon, amely figyelemre méltóan hasonlít a Netflix-hez, amely 2016 óta a Black Mirror otthona –, csak hogy rájöjjön, amit lát, élete ugyanazon napjának dramatizálása. Salma Hayek Pinault játssza Joan gonosz változatát. Minden új epizód felidézi az aznapi eseményeket. Az élet elviselhetetlenné válik, mivel a való életben az emberek feltételezik, hogy a gonosz Joan személyisége az övé, titkai mindenki előtt feltárulnak, és rémálomszerű rétegek rémálomszerű rétegekre rakódnak, amíg el nem jön a végkifejlet.

Ez narratív szempontból kielégítő, de a Black Mirror szabadalmaztatott módszerével könyörtelenül előássa a nézőben rejlő egzisztenciális rettegést, amelyet a legtöbben általában szívesebben hagynánk érintetlenül. Különösen vonatkozik ez mindenkire, aki a kreatív iparágakban tevékenykedik. És amikor megnézzük az Amerikai Írószövetség sztrájkolóinak számos érvelését, rájövünk, hogy Brooker víziója és a valóság közötti távolság egyre csökken.

A Loch Henry egy sokkal retrósabb epizód –szinte szokványos gótikus horror, amely az ősibb félelmeinkre épít azzal kapcsolatban, hogy milyen kevéssé lehet elsőre kiismerni valakit, és milyen hatékonyan tudnak a szörnyek elrejtőzni a szemünk elől. A Földön és az űrben játszódó Beyond the Sea a felejthetőbb részek közé tartozik, egy, a házassági kísértésről szóló gyakran emlegetett történetet mesél el, amely sajnos elég kiszámítható. Az utolsó előtti epizód, a Mazey Day egy visszatérő Black Mirror-problémát vizsgál – hogyan táplálkozunk a hírességekből és az emberiség azon hajlamából, hogy elpusztítsa azt, amit szeret. Vagy legalábbis azt, amit egyidejűleg szeret és gyűlöl. Mindenesetre ez az epizód tele van őrjöngő paparazzo-kkal, akik közül néhányan csupán a napi megélhetésükért gürcölnek, mások viszont egyenesen vagyonra tesznek szert. A fináléban, a Demon 79-ben egy megfélemlített bolti eladónak azt mondják, hogy szörnyű bűncselekményeket kell elkövetnie, hogy megakadályozza a katasztrófát, ami – a kivitelezett bűncselekmény sikerétől függetlenül – mindig kétségbeejtő eredménnyel zárul.

A 6. évad néhány elmarasztaló kritika ellenére összességében egy remek gyűjtemény új epizódokból. Ezzel együtt kétséges, hogy bármelyik is megmarad az emlékezetben, és olyan kultikussá válik, mint a Hated in the Nation vagy a Be Right Back, vagy olyan közkedvelt lesz, mint a San Junipero. Ez nem azt jelenti, hogy az új részek kevésbé szórakoztatóak vagy elgondolkodtatóak (vagy hogy ne lennének tele nagyszerű alakításokkal olyan ismert színészektől, mint Hayek, vagy Josh Hartnett), de semmi sem tűnik ki igazán - semmi, ami igazán kibillentené a nézőt egyensúlyából, semmi, ami egészen új, még kiaknázatlan lehetőségeket tárna fel, és arra késztetne, hogy kétségbeesetten próbáljuk helyrehozni a belső erkölcsi giroszkópunkat, vagy olyan bizonyosságokba kapaszkodjunk, amelyek már nem léteznek.

7.évad

Az antológia meglehetősen hálátlan műfaj. Míg más, összefüggő sorozatok felállítják az alapötletüket és a karaktereiket, majd lustán adagolnak még egy kicsit ugyanabból minden epizódban, az antológiáknak folyamatosan újra és újra ki kell vívniuk az elismerésünket. Ha a kritikusok és a nézők a legújabb művet laposnak tartják, akkor a kukába dobják, és kárba vész az összes szakértői kemény munka, ami belekerült. Még a sikereket is csak röviden ünneplik, mielőtt mindenki továbblépne a következő friss történetre, készen arra, hogy pozitívan vagy negatívan értékelje.

A digitális kori mesék gyűjteményének hetedik évadában Charlie Brooker, a Black Mirror írója végre bátor lépésre szánta el magát, és először készített folytatást egy régi epizódhoz. Az idei egész estés finálé, az USS Callister: Into Infinity, a negyedik évad rajongók általi kedvencének az USS Callister-nek egyenes ági folytatása. Sajnos ez a legkevésbé érdekes rész az új sorozatból, mert nem tudja megismételni azt az izgalmat, és azt a reményt, hogy anélkül kezdjük el megnézni, hogy tudnánk, sikeres lesz-e ez a legújabb kaland. A másik öt alkotás vállalja ezt a kockázatot, és szinte mindegyik parádésan teljesít. A sort a cikk elején már említett Common People vezeti, amelyben Chris O’Dowd és Rashida Jones játssza az egyszerű, kétkezi melós párt, akiknek többet jelent a szerelem, mint a pénz. Amikor a feleségnél agydaganatot diagnosztizálnak, az életmentő megoldás egy olyan technológia, amely felhőalapú szerverekkel helyettesíti az elméjét – de ez havi előfizetéssel jár, ami drága, és a cég, amelyik üzemelteti, folyamatosan módosítja a feltételeket.

Gyengéd érzelmek áradnak át a zseniális Hotel Reverie-n, amelyben Issa Rae egy filmszínészt alakít egy új típusú remake-ben, amely avatárját egy klasszikus fekete-fehér romantikus film által létrehozott világ mesterséges intelligencia általi szimulációjába illeszti be. Ez a Truman Show és Steven Moffat-korszakbeli Doctor Who jegyeit felvonultató történet azt tárja fel, hogy Hollywood minden cinikus, jövedelmező formula-elvűzésének, és az írók forgatókönyvtrükkjeinek ellenére a képernyőn megjelenő kitalált személyek menynyire sokat jelenthetnek a nézőnek – és szerzőiknek –, hogy varázslat történik, ami által valósággá válnak.

Még szívhez szólóbb az Eulogy, amelyben Paul Giamatti alakítja azt a férfit, aki lehetőséget kap arra, hogy régi fényképekbe lépjen, és felfedje egy elveszett szerelem emlékeit. A sorozat technológia centrikus megközelítése alig befolyásolja ezt az édes, szomorú, egyszerű történetet, amely eltávolodik Brooker egyre növekvő megszállottságától, miszerint a szereplők maguk online és offline változatai között választhatnak. Ehelyett egy férfi tekint vissza régi, analóg életére, és bánja, amit fiatalabb énje nem tudott megélni, és felismerni. Az igazság arról a boldogságról, ami az övé lehetett volna, egy doboz formájában hever a padlásán, tele képekkel, levelekkel és kazettákkal.

Az idei évad másik, kiemelkedő alkotása azt mutatja, hogy a Black Mirror nem veszítette el démoni vonásait. A Bête Noire egy hétköznapi földi dráma alapötletét idézi, Siena Kelly alakítja Mariát, az irodai nagyágyút, aki jogosan gyanítja, hogy az újonc Verity (Rosy McEwen) egy megszállott őrült, de ezt nem tudja úgy bizonyítani, hogy kollégái is láthassák, így a Verity leleplezésére irányuló erőfeszítések miatt Maria tűnik számukra őrültnek.

Az egyetlen, talán kihagyható epizód a Plaything , amely a közeljövőben játszódik, ahol a rendőrök DNS-nyálmintákat használnak bűncselekmények megoldására, és egy kellemes, aszimmetrikus rombusz alakú kihallgató szobát építenek. Benne a tőle elvártnak megfelelően kiváló Peter Capaldi ül, mint szeszélyes gyilkossági gyanúsított, aki felnőtt életét egy radikális videojátékkal töltötte, amely valahol a Lemmings, a Sims és a Tamagotchi keveréke. Sajnos az izgalmas felvezetés után az ötlet sehova sem vezet, ez az epizód nem sok szálat mozgat meg bennünk. Ezzel együtt a 7. évad nagyon sokat visszahozott a régi idők fényéből, és visszatalált régi önmagához.

A Black Mirror sorozat kiemelkedő mű, egyszersmind időszerű figyelmeztetés a technológiai fejlődés ellenőrizetlen pályájára, és az ezáltal felvetett etikai dilemmákra. Tükörként szolgál modern társadalmunk számára, arra kényszerítve minket, hogy szembenézzünk a kellemetlen igazságokkal, és megvizsgáljuk tetteink lehetséges következményeit. A Black Mirror összes évada kötelező darab azok számára, akik intelligens, lebilincselő és elgondolkodtató történetmesélést keresnek. Sötét ragyogásával elgondolkodtat a technológia által vezérelt világunkban hozott döntéseinkről, és a haladás, valamint az önpusztítás közötti bizonytalan határvonalról.

Jelenleg a Black Mirror összes epizódja elérhető a Netflixen.

Az IGN.com és a The Guardian cikkeinek felhasználásával.