Az vagyok, amit megeszek?

Gyurkovics Eszter

Az vagyok, amit megeszek?

Kisgyerekként nem értettem ezt a mondást. Ha töltött káposztát eszek, akkor én egy töltött káposzta vagyok? És ha pörköltet eszek, akkor meg pörkölt? Később fogtam csak fel, hogy ez a mondás általánosságban véve a táplálkozási szokásainkra, az evésről alkotott véleményünkre vonatkozik. Ha nem eszem húst, vegetáriánus vagyok, ha ma „fehérjenapot” tartok, akkor valószínűleg diétázok, ha meg konzerveken és snacktésztán élek, akkor egészségtelenül étkezek, nem érdekel a kaja, ráadásul főzni se szerethetek annyira. Vagyis egy embert nem csak a kinézete, az öltözködése és a magatartása alapján ítélhetjük meg, hanem az étkezéshez való viszonya alapján is. De a politikai korrektség ebbe a témába is befészkelte magát, és már nemcsak azért nem vegázhatjuk le gúnyosan a zöldségeket fogyasztó embert, mert sértő, hanem azért is, mert ez a kifejezés vegetáriánusra és vegánra is vonatkozhat. Már nemcsak az diétázik, aki fogyni akar, hanem az is, aki tudatosan akar egészségesen étkezni, és az étkezési zavarokkal kapcsolatos betegségek is sokkal nagyobb hangsúlyt és óvatosabb megfogalmazásokat kaptak. De a sokfajta irány, betegség, ételérzékenység és divatos fogalom, a Keto-diéta, a flexitáriánus és a mindenmentes termékek tengerében kezdjük egy kicsit elveszíteni az ételhez való egészséges hozzáállásunkat, és lassan az étvágyunkat is. Egyáltalán mi számít manapság egészségesnek? Mi az a píszí kaja, amiért nem kap az ember shitstormot a közösségi médiában? Ki bírja ezt ma nyomon követni? Én biztosan nem, és ezzel a cikkel nem is célom elmélyedni a pontos definíciók tengerében. Inkább egy általános körképet (vagy kórképet?) szeretnék nyújtani a mai ember étkezéséről, és egy kis ezzel kapcsolatos elmélkedésre hívni Téged.

Előszó helyett bevezető gondolatok

Bevallom, eredetileg az étkezési zavarokról akartam írni, a depresszióról szóló cikksorozatom folytatásaként, hiszen az anorexia, a bulimia és társai ugyanolyan lelki eredetű betegségek, mint a depresszió. Ám a témába jobban belemélyedve egyrészt beláttam, hogy a táplálkozási zavar kialakulása, lefolyása és gyógyítása túlnő azon a pszichológiai szegmensen, amihez hozzá tudnék szólni, és hozzá nem értőként mellőzném az ezzel kapcsolatos orvosi szakszöveget, másrészt annyi altéma vetődött fel bennem a kutatómunkám során, amikről úgy gondoltam, hogy sokkal újítóbb lenne diskurzust nyitni.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az étkezési zavarról beszélni vagy írni ne lenne fontos, inkább azt, hogy nem én vagyok rá a megfelelő ember. Mindenesetre laikusként mindenkinek megvan a véleménye az étel minőségéről és mennyiségéről, a szokásokról, és mindenkinek akad legalább egy ismerőse, aki ételallergiás, cukorbeteg vagy túlsúlyos. A téma még hétköznapi szemmel nézve is kimeríthetetlen, hát még akkor, ha belemélyedünk a részletekbe és az extrémitásokba. Ez már sokkal inkább az én szakterületem.

Tablettás rántott hús

Legalább 15 éve lehetett, mikor egy tudományos magazin hasábjain olvastam egy jövőkutató vízióját arról, hogyan fogunk a jövőben étkezni. Szerinte az űrtechnológia a konyhánkba, illetve az élelmiszerboltok polcaira is eljut, és nem porok, gyorslevesek meg paszták formájában, hanem kapszulás kivitelben. Ő úgy képzelte, hogy az ételek ízeit egy kapszulába konzerválják, amit ha megeszünk, az teltségérzetet biztosít. Tehát ha elfogyasztunk egy lasagne-ízű kapszulát, az agyunk, a testünk, és persze a gyomrunk is úgy érzékeli majd, hogy bevágtunk belőle egy egész tepsivel.

Eleinte teljesen meghökkentem, aztán egyre inkább hagytam hatni az olvasottakat, és elképzeltem egy főzés nélküli világot. Mennyi pénzt spórolhatna egy háztartás, ha nem kéne többé élelmiszereket vásárolni! Mennyi időt spórolhatna meg a háziasszony, ha nem kéne napról napra, hétről hétre megterveznie a menüt! Hát még azzal, hogy az alapanyagokat kiválogatnia és megfőznie sem kell! Hozzáteszem, a pénz meg az idő 15 évvel ezelőtt is hatalmas értéknek számítottak. Fejben már számolgattam is, mennyit lehetne havonta spórolni a nagy bevásárlásokkal, és elképzeltem, ahogy a jó nehéz és persze rogyásig megpakolt szatyrok helyett pár könnyű, kínai kaja, saláta-és húsízű kapszulás dobozzal a kis táskámban térek haza. Egy íz kiszerelését ugyanis nem is képzeltem el nagyobbnak, mint egy gyógyszeres doboz. Egy hatalmas nagy gond letudva!

A világ mégsem ilyen irányba fejlődött a táplálkozás szintjén. Pont ekkoriban élték reneszánszukat a főzőműsorok, a sztárszakácsok (ki gondolta volna, hogy a főzéssel is lehet valaki celeb?), a tévében a mai napig leadnak cukrász-és séfvetélkedőket, a Netflix csordultig van tele „kajadokukkal”, vagyis ételekről szóló dokumentumműsorokkal, a közösségi média ontja magából a grillszakembereket, és egyre több magazin hasábjára kerül fel a hónap ételújdonsága is.

Az emberek nem voltak vevők a kapszulába zárt ételre. Túl materialisták, túl földhözragadtak, túl hedonisták vagyunk ahhoz, hogy űrkajával lakjunk jól. A friss paprikára rá akarunk nézni, meg akarjuk érinteni, bele akarunk szagolni, fel akarjuk vágni. Hallani akarjuk, ahogyan a hagyma sistereg a serpenyőben, érezni akarjuk az illatát, és ebben még az állandó könnyezés sem állíthat meg minket.

Az étel elkészítése és elfogyasztása élmény maradt. A főzés összetartó erővel bír, a házi ételt semmi sem pótolhatja, a kaja elfogyasztása meg olyan közösségi kulcsponttá nőtte ki magát, amely egyetlenegy hivatalos eseményről sem hiányozhat, pl. szülinapi buliról, céges karácsonyról vagy esküvőről. A vérünkben, a genetikánkban van az, hogy este a tűz köré gyűlünk, elmeséljük a napunkat, és eszünk. Ezt a rítust egy futtában bekapott kapszula nem pótolhatja.

Az éhezés az új luxus?

Az étel nemcsak összetartó, hanem megkülönböztető erővel is bír. Régen a kövérség a gazdagság jelének számított, mert azt jelentette, hogy a nehezen hozzáférhető alapanyagokat megengedheti magának az ember, és van is pénze nagy mennyiségű ételre, míg a soványság egyenlő volt a szegénységgel.

Később, az egészséges életmód felkapásával átváltozott a testkép, de még mindig a tehetősebb emberek javára: a biozöldségek, a teljes kiőrlésű élelmiszerek, az egészséges zsiradékok drágábbak, míg a szegény ember csak az egészségtelen, zsíros, hizlaló termékekhez juthat hozzá. Ehhez még a sport, az egészséges mozgásforma is társul, ami a legtöbb esetben szintén pénzbe kerül, akár a fitneszterem-bérletet, akár a sportklubtagságit nézzük, akár egy jó minőségű futócipőt. Vagyis megint a szegény ember járt rosszul: az ízfokozókkal és mesterséges hozzávalókkal teletömött élelmiszerektől tovább hízik, míg a gazdag ember kaviáros biosalátát eszik, teniszezni meg golfozni jár, tehát vékony, arányos és tónusos testtel rendelkezik. (Egyébként az éhínséggel küzdő országokban nem véletlenül maradt meg a telt testalkat vezető szépségideálnak.)

Tisztában vagyok vele, hogy a való életben ez az irány nem ennyire fekete-fehér, de a cikk mondanivalóját hangsúlyozandó, szándékosan túloztam el ezt a két végletet. És a szélsőségek meg a gondolatmenet szintjén maradva, a gazdagok manapság úgy gondolják, hogy a sok evés gáz. A legjobb példa erre a drága, sokcsillagos, fancy étterem kínálata: az adagok kicsik, viszont maga az étel olyan művészien van elrendezve rajta, hogy az már maga a poézis (a sáfránydarabokat meg az aranyreszeléket egy szemöldökcsipeszre hasonlító eszközzel rendezik el a műalkotáson!), és az ember szinte sajnálja belemártani az evőeszközét. Üzenet: a látvánnyal, az ízorgiával lakjál jól, ne a mennyiséggel.

Ez az irányzat a gazdagok körében egy egyre veszélyesebb irányban testesül meg, amit a hollywoodi celebek előszeretettel és büszkén osztanak meg a közösségimédia-oldalaikon. Ha a szupermodellek és it-girl-ök napi étrendjét nézzük, az tinktúrákból álló keverékekből, vízben feloldható és nyomelemet tartalmazó porokból, algaturmixokból és legalább 20-féle táplálékkiegészítőből áll. Nemcsak az a kérdés merül fel bennünk, hogy ez vajon mennyire egészséges (spoilerveszély: semennyire, de erről később), hanem az is átfuthat az agyunkon, vajon ez mennyibe kerülhet. Nos, egy napi adag kb. 2-3 havi fizetésünkbe.

Hogy konkrét példákat is említsek, Bryan Johnson amerikai vállalkozó és multimilliárdos több, mint 100 db különböző étrendkiegészítőt vesz magához naponta, emellett csupán napi egyszer fogyaszt klasszikus értelembe vett ételt, de azt is kizárólag csak párolt zöldség vagy saláta formájában. Jack Dorsey, a Twitter társalapítója és szintén multimilliárdos, szinte csak és kizárólag vízen él, és csupán vacsorára vesz magához szilárdat – ez a 23 órás böjt, ahogy ő nevezi.

A legextrémebb történet fődíját Rob Rhinehart nyerné meg, aki az étkezést helyettesítő Soylent ital feltalálója, és nem fogod kitalálni, de ő is multimilliárdos. Elmondása szerint már gyerekkora óta azon elmélkedik, hogyan lehetne étel nélkül életben maradnia. Szerinte a rágás meg a főzés túl sok időt vesz igénybe, ezért neki nincs is konyhája. Veszélyes és nyomasztó helynek tartja, tele éles tárgyakkal meg égési sérülést okozni képes berendezésekkel, ezért ő következetesen és kizárólag csak a saját találmányát fogyasztja már évek óta.

A „sok evés az gáz” vezérmotívumot ezért leginkább „a nem evés az új menő”-re lehetne cserélni, ami a sznobság legfelső határa. A gazdagok mindig is egy kicsit fenn hordták az orrukat, de ez az új trend, amit be akarnának vezetni, már életveszélyes. Márpedig ők úgy gondolják, hogy az evés, az éhség kielégítése egy alantas emberi szükséglet, az étel bemocskol és lealacsonyít, az emésztés végtermékének kiürítése pedig undorító. A wellnessipar által már régóta sugallt „tiszta evés” (pl. léböjtdiéták, tisztítókúrák) dogmáját a gazdagok úgy fordították le a saját nyelvükre, hogy ők kontrollálni akarják a testüket, irányítani akarják a szükségleteiket, és holmi biokémia, gyomor meg gyomorkorgás ne mondja meg nekik, mikor éhesek és mit egyenek. Részükről ez már nem csak a ruhaméretről szól, hanem a hatalmuk fitogtatásáról is.

A villámdiéták kora

Manapság már annyi különböző diétafajta akad, hogy nem létezik olyan ember, aki ne találná meg számára a megfelelőt. Van pl. testépítő diéta (magyarul „hízókúra”), izomnövelő táplálkozás, az evés időpontjára, összetételére és mennyiségére vonatkozó szabályokat előíró diéta, és természetesen rengeteg olyan, amivel fogyni lehet. Ám a diéta a közvéleménnyel ellentétben nem a koplalás szinonimája, hanem egy olyan, egészséges szinten tartott ételmegvonás, aminek betartásával elérünk egy bizonyos célt.

Ám ami miatt sokaknak összeugrik a gyomra a szó hallatán, az az, hogy a diéta egy hosszabb lefolyású folyamat, vagyis nem egyik napról a másikra fejti ki a hatását, hanem türelem és kitartás kell hozzá, amivel a mai, az instant megoldásokhoz szokott ember nem rendelkezik: neki minden most kell és azonnal. Csakhogy a testünk nem így működik: egy diéta hatásai csak hetek, sok esetben hónapok múlva lesznek csak láthatók, mert a testnek ennyi időre van szüksége ahhoz, hogy átprogramozza magát, és hogy a fölösleges zsírtartalékokhoz nyúljon.

A sztároknak nincs ennyi idejük, hogy topformába lendüljenek, ezért maradnak a gyors és hatékony megoldásoknál. A hatékony alatt azt értem, hogy húsz kiló többlettel és két nap alatt beleférjenek a három számmal kisebb ruhakölteményeikbe. És ilyen drasztikus fogyást csak koplalással és teljes ételmegvonással lehet elérni.

Ennek ellenére sok sztár él vele, és ők díjátadók és gálák, filmfesztiválok meg mindenféle vörös szőnyeges események közötti időpontokban esznek. De akkor aztán mindent: pizzát, sült krumplit, hamburgert, sajtos tésztát. Majd az esemény előtt egy-két nappal jól meghánytatják és éheztetik magukat, hogy aztán a Met-Gálán büszkén vonulhassanak végig a vakuk tengerében és a feszülős ruháikban. Módszerükből nem csinálnak titkot, bátran vállalják az önéheztetés tényét, így áldozatnak, hősnek, igazi harcosnak állítva be magukat.

Erre mi, felnőttek legyintve azt mondhatnánk, hogy az ő bajuk, ám a gyerekeink, a tinik és a mai fiatalok másképp látják ezt. Ők felnéznek ezekre a sztárokra, a példaképeiknek tartják őket, és amit ők tesznek, azt szépen leutánozzák. Aztán ezek a fiatalok összeesnek testnevelésórán, nem bírnak koncentrálni matekórán, az éhség miatt nem tudják magukat kialudni éjjelente, és végelgyengülés tünetével kórházba kerülnek. Az önéheztetés eleve rettenetesen veszélyes műfaj, de egy fejlődőfélben lévő szervezet esetében akár rendellenességeket is okozhat.

A másik villámmódszer, amivel pár nap alatt két-három ruhaméretet lehet fogyni, az a mostanában felkapott Ozempic-injekció. Ez egy, a 2-es típusú cukorbetegségben szenvedők számára előállított szuri, ami a nem diabéteszesek esetében olyan mellékhatásokat vált ki, mint étvágytalanság, émelygés, naponta többszöri hányás. És a sztárok előszeretettel használják ki ezt a mellékhatást, Elon Musk például fel is vág vele, hogy ő ennek az injekciónak a segítségével tartja formában magát. A gazdagok számára egyébként is minden vonzó, amiért csillagászati összegeket kell kiadniuk, az Ozempic esetében pl. egy három havi adag recept nélkül átszámolva kb. egymillió forintba kerül.

Az ételallergiák

A cukorbetegség kapcsán érdemes a többi ételallergiáról, ételérzékenységről (pl. gluténérzékenység, laktózintolerancia), mint népbetegségről is említeni pár szót. Személyes példákkal kezdek: áthívtam a fiam ovis barátját hozzánk az anyukájával együtt, és saját készítésű pizzamuffinnal meg bolti nápolyis rágcsákkal készültem. Amikor az anyuka meglátta a kínálatot, bocsánatkérőn csak ennyi mondott: „Ne haragudj, de gluténérzékeny vagyok.” Tehát egész délután csak kávét és vizet ivott.

A következő, szintén ovis példa, hogy egy másik anyuka elvitte a fiamat az ő fiával bulizni, és az első kérdése az volt, hogy a fiam mit ehet, mit nem, mire érzékeny. Szerencsére semmire, válaszoltam, aztán beláttam, nekem is ilyesmi kérdéssel kellett volna indítanom a gluténérzékeny anyuka esetében, meg eleve akkor, ha „új” vendégeket hívok át.

Magamnak meg olyan kérdést teszek fel ilyen esetekben, hogy miért alakult ki ennyi ételintolerancia? Miért van az, hogy 50 évvel ezelőtt még azt sem tudták, mi az a laktóz, most meg több sort szentelnek a boltok polcain a laktózmentes termékeknek?

Erre több elmélet is létezik, és a higiéniáról alkotott hipotézis a legnépszerűbb, miszerint túlóvjuk a gyermekeinket, túl tisztán élünk, nem engedjük az immunrendszerüket dolgozni. Nem járatjuk őket mezítláb, minden „koszos” tevékenység után kezet mosatunk velük, az otthonunkban naponta porszívózunk, és már-már hipoallergén környezetet teremtünk.

A másik elmélet szerint a gyerekeinket túl későn ismertetjük meg az allergénekkel: egy bizonyos kor alatt nem adunk nekik tehéntejet, és nem ajánljuk fel, hogy lenyalhatják a kanálról a mogyoróvajat.

Sokak szerint a környezet is hibás: a rengeteg stressz gyengíti az immunrendszert, a megváltozott táplálkozási szokások és a környezeti tényezők is aktiválhatják a szervezet védekező rendszerét. Ezalatt értem azt, hogy a szmog, a vegyszerek, a csapvízben lévő hormonmaradékok és a gyorsételekhez adott, E-betűvel kezdődő adalékok anynyira összezavarták testünk védekező mechanizmusát, hogy immunrendszerünk nem tudja, mi ellen védekezzen és mi ellen nem. Amely elmélet ellentmond a „túl tisztán élés” hipotézisének, de ezért létezik többfajta magyarázat, és mindenkire rá van bízva, ki melyikben hisz.

Ugyanakkor, elmélettől függetlenül azt is hozzá kell tenni, hogy még ha léteztek is régen ételintoleranciával küzdők, nem akadt ennyi diagnosztikai lehetőség a felfedezésükre, a gyógyításukra és a kezelésükre. És régen nem lehetett ennyi egzotikus ételt kapni, mint ma, amiket nagy eséllyel egy európai szervezet nem bír feldolgozni, pl. kókusztej, szójaszósz, erős fűszerek és szezámmag.

További tény, hogy ez ma már kikerülhetetlen téma. Hogy ne csak ovis példákkal jöjjek, céges rendezvények szervezésénél az ételintolerancián kívül arra is rá kell kérdezni, ki húsevő és ki nem. Sőt, manapság már kérdés nélkül felajánlanak egy vegetáriánus verziót is az ételkínálatból. A házi készítésű süteményekkel a legkönnyebb hibát véteni, mert az cukrot, tejet, finomlisztet és tojást is tartalmaz.

Mielőtt azt gondolnád, hogy második otthonom, Németország ebben a kérdésben az élen járna, nagyon tévedsz, és ezt egy újabb személyes példával támasztanám alá. Az édesanyám cukorbeteg, viszont nagyon szereti az édességeket, ám a „glutén-és laktózmentes” feliratok mellett „cukormentes” feliratot nem találok a boltokban. Mifelénk csupán egyfajta csokoládémárka létezik, amely fruktózzal állítja elő a termékeit, és azt sem mindig és mindenhol lehet kapni. Mikor meghívtam a családomat egy jeles eseményre, diabetikus tortát akartam rendelni a cukrászdából, hogy vendégváró háziasszonyként legalább ezzel tehermentesítsem magam. Ám mélységesen mélyen csalódtam, mikor a város és a környék összes cukrászdáját végigjártam diabetikus édességek után, és kivétel nélkül úgy néztek rám, mintha azt kérdeztem volna, lehet-e náluk dínótojást kapni. Így a tortasütést sem úsztam meg, amit szacharóz segítségével tettem meg (amihez szintén nagyon nehezen jutottam hozzá). Bezzeg a magyar cukrászdákban külön pultja van a diabetikus édességeknek. (Ide most egy szemforgatós szmájlit képzelj el.)

A legdühítőbb az egészben, hogy nemrég tudtam meg, miszerint Németország északi része bővelkedik a cukormentes süteményekben, csak nálunk, délen nem ez a helyzet. De az okok felkutatása már nem a cikk témája, és a dühöm sem.

Zárszó helyett továbbgondol(kod)ás

A táplálkozás témája kezd egy kicsit a gyereknevelésre hasonlítani: millió elmélet létezik, mégsem szólhatunk bele, ki melyiket követi. De nem kell hozzá táplálkozási szakembernek lenni, hogy megállapítsuk, a fent leírt, a gazdagok által képviselt trendek se nem normálisak, se nem egészségesek. Egy feszülős ruhába bújtatott, arányos és karcsú női test esztétikus látványt nyújt, egészen addig, amíg ez a nő le nem veszi magáról a ruhát, mert akkor láthatóvá válik a fakó bőre, a lógó melle, a cellulitisze, meg a csontjainak a pontos körvonala, hiszen azokat nem veszi körül izom. A vágyott karcsúság mögött semmi esztétikus nem rejlik: látszik azon a testen, hogy nincs megfelelően karbantartva, az izmok nem kapnak elég munkát, a bőr sem természetes napfényhez, sem vitaminhoz nem jut hozzá, és mitől álljon feszesen a mell és a popsi, ha nem kapja meg a megfelelő mozgást, enzimeket és nyomelemeket?

Az arc is árulkodó. Tudok a smink meg a botox létezéséről, amivel bőrhibákat meg ráncokat lehet eltüntetni, de még nem találták fel azt a technológiát, amely során a szem nem karikás és sötét, hanem mosolyog, ragyog és sugárzik, és a telt, pirospozsgás arc meg az életteli mosoly sem megy még (egyelőre) gombnyomásra. Ezeket csak megfelelő tápanyag-rost és vitaminbevitellel lehet elérni, vagyis kiegyensúlyozott, egészséges táplálkozással. (Most dobálózzak olyan elcsépelt frázisokkal, hogy a szépség belülről fakad?)

Az evés tevékenységét sem érdemes kikerülni. Meg kell adni az ételfogyasztásnak a módját, meg kell tisztelni táplálékunkat (és a testünket) azzal, hogy leülünk hozzá, csak rá figyelünk, és nem a tévére vagy a telefonra. Ezzel az lenne a cél, hogy az agyunk a testünkkel együtt lakjon jól, vagyis, hogy minden érzékszervünkkel magunkba fogadjuk a tányérunk tartalmát. A tévé előtt magunkba tömött vagy futtában az ebédszünetben bekapott falatoknál legfeljebb csak az ízét fogjuk fel az ételnek, de a színét, állagát és illatát nem. Kétlem, hogy a fent említett zöld trutyiknak vagy izotóniás italoknak bármilyen ízük vagy illatuk lenne, nem is beszélve arról, hogy az csak folyadék. Azért van fogunk, hogy használjuk, hogy rágjunk vele. Nem mellesleg, hogy ha minden érzékszervünkkel fogyasztjuk el az ételt, az hoszszabb távon okoz telítettségérzetet, és később leszünk éhesek (a mindful eating és a slow-food mozgalom alapelvei ezek).

És ha már említettem az evészavart, a nem evés is ezek közé tartozik, ám attól, hogy az egészséges étkezés álcájába van bújtatva, társadalmilag elfogadottabb és kevésbé támadható. Továbbá az ételfóbia is egy valós betegség, amely során akár bizonyos ételektől, akár magától az evés tevékenységétől klinikai értelemben szoronghatunk. Ennek okai gyerekkori rossz emlékekre (ételmegvonás vagy étellel való büntetés, pl. „Addig nem mehetsz játszani, amíg meg nem eszed a brokkolit!”), és traumákra (fulladás, gyakori hányás bizonyos ételektől) vezethető vissza. A zérókaja-diéta követőinek valószínűleg ez a feldolgozatlan probléma adta a motivációt arra, hogy ezt a trendet kövessék.

A sok lötyi meg bogyó ellen a megnevezés is szól: nem véletlenül hívják ezeket étrend-kiegészítőknek, és nem étrend-helyettesítőnek. A dobozukra általában rá is írják, hogy fogyasztásuk nem helyettesíti a rendszeres és kiegyensúlyozott étkezést, és a legtöbb orvos egyetért abban, hogy a tabletták étrend-helyettesítőként szedve nem valós szükségletet elégítenek ki. Ennek ellenére ezeknek a termékeknek a növekvő népszerűségét számokban is lehet mérni: míg a 90es években 4000-féle étrendkiegészítőt lehetett kapni Amerikában, ma ez a szám megközelíti az 50.000-et.

A táplálékkiegészítőket amúgy eredetileg a hiánybetegséggel küzdők számára találták fel, pl. vashiányra, kisbabák számára D-vitamin pótlásra, várandósok számára a folsavat pedig az egészséges magzat kifejlődésének támogatására. Rengeteg, régóta babával próbálkozó nő esetében például sokszor a táplálkozási szokások megváltoztatása máris meghozza a várva-várt eredményt, a táplálkozási extremitásokra való hajlam viszont könnyen meddőséghez vezethet. Tehát kiegészítőként szedve igenis hasznosak ezek a tabletták. Erre jöttek a gazdagok, és az ilyen termékeket nevetség tárgyává tették az átlagember számára.

Régen az evés öröm volt, ma inkább egy tünetegyüttes. Lehet, hogy ma már sokkal többet tudunk az evésről, mint régen, csak azt nem tudjuk, hogyan együnk „normálisan”. És aki meg tudná magyarázni, mit jelent ebben a kontextusban a normális, az keressen fel, és szívesen cikkbe foglalom a választ.