„Estéről estére a feladatom, hogy láthatatlan legyek úgy, hogy közben tökéletes vagyok.”

Petkovics Alexandra

„Estéről estére a feladatom, hogy láthatatlan legyek úgy, hogy közben tökéletes vagyok.”

– interjú Szinetár Dórával, Jászai-Mari díjas színművésznővel

Vannak az ember életében olyan meghatározó pillanatok, jelenetek, amelyek egy egész életen át elkísérik. De lehet, hogy még azután is. Nekem többek között az egyik ilyen pillanat, amikor Constanze, Mozart felesége, szenvedélyesen poharat tört és olyan női erőről tett tanúbizonyságot, amely férfiak és nők lelkébe egyaránt beleégett. Egy másik mikor Júlia, Rómeó kedvese eldobta életét, mert mit ér a létezés, ha nem vagyunk szeretve és ha nem szerethetünk. A felsorolásból Belle sem hiányozhat az ő Szörnyetegével, akik bebizonyították, hogy az igazi szépség nem a külső megjelenésben, hanem a szív jóságában, az együttérzésben és a szeretet képességében rejlik. Számtalan ezekhez hasonló pillanatkép villan be, amelyeket mind egyetlen személy köt össze – Szinetár Dóra.

Szinetár Dóra neve generációk számára ismerősen cseng, hiszen egészen kislányként lépett először a világot jelentő deszkákra. Több mint három évtizedes pályafutása során többek között musicalszínésznőként, énekesnőként és szinkronszínésznőként is maradandót alkotott. A színpadon túl három csodálatos gyermek édesanyukájaként, feleségként törekszik a mindennapokban tudatossággal átszőtt egyensúlyra. Nyíltan beszél kihívásokról, lelki utazásról, egészségről, hitről és újrakezdésről.

Belemerülök a menta teám illatába és kortyolgatás közben, ahogy telnek a percek egyre több emléket idézek fel. Majd a budapesti kávézó ajtaja nyikorogva nyílik, Dóra helyet foglal az asztalnál, rendel, és mesélni kezd. Őszintén, kertelés és szerepek nélkül. Úgy, amilyen ő valójában. Beszélgetünk fényről és árnyékról, önismeretről, a természet szeretetéről, édesanyai gyönyörökről, kihívásokról és arról, hogyan lehet tudatosan jól lenni – akkor is, amikor éppen nehéz.

Nyitányként nem mehetünk el a színház mellett, ami a mai napig szerves részét képezi az életednek. Mit jelent számodra ma a színház, és hogyan változott a színészethez való viszonyod az évek során?

Vannak témák, amelyekről nehéz csak pozitívan beszélgetni – ha már ugye, csak pozitívan. Mégis megpróbálom és egy olyan aspektusból közelítem meg ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen nekem szerencsém van. Rengeteget változott a világ azóta, mióta kislányként először színpadra álltam. A szerencsémet pedig abban látom, hogy mivel ilyen kicsiként belekerültem a színházi élet vérkeringésébe, számtalan alkalommal állhattam színpadon, így volt lehetőségem megtapasztalni a klasszikus színház működését. Az összes bájával és fájdalmával együtt. A színészi létnek széles amplitúdói vannak, ami egyfajta határtalanságot hoz magával. Csodálatos élményekben lehetett részünk, mindemellett rémisztő dolgokat is átéltünk. Ez a két pólus és az arany középút hiánya úgy érzem sokszor roncsolt rajtam. Harag egy csepp sincs bennem, a saját döntéseim követtem. Annak nagyon örülök, hogy érezhető egyfajta változás, melyben óriási szerepe van annak, hogy az új generációk egészen más szellemiségben nőnek fel.

... Nekem hosszú évek óta az egyik legnagyobb felismerésem önmagammal kapcsolatban, hogy szeretek felelősséget vállalni. ...

Férjemmel sokat beszélgetünk arról, hogy napjainkban egyfajta tévedés övezi a színház fogalmát. Több ezer évvel ezelőtt a színház – erre nincs ennél kifejezőbb szó – egy szakrális tér volt. A színész abban segített a közönségnek, hogy valami nagyon komoly változást elindítson az életükben azáltal, hogy megnéztek és megéltek egy történetet. Például, egy valódi Passió játék nagyon komoly szakrális élmény volt a nézőknek, akik szintén részt vettek a darabban. Napjainkban ennek aligha van nyoma, ami nem biztos, hogy baj, csak ezzel tisztában kellene lenni! Ma a színház hol szórakoztat, hol nyomaszt, hol elgondolkodtat, de az ősi értelemben vett közösségi élmény funkciója szerintem megszűnt. Egy mérhetetlenül izgalmas, némi varázslattal átszőtt munkahely lett belőle. Ami optimális esetben kiszolgálja az éppen az adott műfajra vágyó nézők igényeit. Nem több, de nem is kevesebb. Színházban dolgozni pedig csodálatos dolog tud lenni, de semmiképp nem ér annyit, hogy az ember kockára tegye érte az egészségét, a boldogságát, vagy a józan eszét.

Emlékekből – legyenek azok jók vagy rosszak – ahogy említetted is jutott bőven az évek alatt. Melyik volt ezek közül életed legmeghatározóbb színpadi pillanata?

Kettő ilyen volt. Azért állítom ennyire határozottan, mert csinálok egy önéletrajzi stand up estet, ahol sokat gondolkodtam azon, melyek azok a történetek az életemből, amelyeket érdemes elmesélnem. Az egyik ilyen pillanat, amitől a legtöbbet emberként kaptam, az a Shrek a musical fináléjában történt velem. A tapsrend alatt érkezett meg hozzám a felismerés és ez ettől a pillanattól kezdve életem egyik legmeghatározóbb emlékévé vált. Mérhetetlen hosszú volt a Shrek casting folyamata. Több okból nagyon szerettem volna eljátszani Fionát. Testhezálló, jó feladatnak éreztem, imádtam a zenéjét és maga a mese is sokat adott nekem. Az előadás producere Rosta Mária volt és Szente Vajk rendezte a darabot, akikkel szerettem volna együtt dolgozni ezen a produkción. Rengeteget dolgoztam azért, hogy a castingon jó formában legyek és elnyerjem Fiona szerepét. Végig azt éreztem, hogy az egész nekem van kitalálva. És úgy tűnt, sikerrel járok. Az egész folyamat során azonban kialakult egy szándékosan generált helyzet, ami által úgy tűnt, mégsem én fogom alakítani Fionát. Ekkor történt, hogy a producerasszony kiállt értem. Velem ezelőtt még soha nem történt ehhez hasonló. Mindig meg tudtam érteni, hogyha nemet kaptam. Korábban ilyen esetekben meghallgattam, miért nem én vagyok a megfelelő az adott szerepre, majd elfogadva az érvelést, továbbléptem. Viszont ezt soha nem fogom elfelejteni a Marinak, aki azt mondta nekem: „Már pedig akkor is te leszel Fiona, mert te voltál a legjobb!”. Ehhez társult Vajk hozzámállása is, ami az egész próba és munkafolyamat során támogató volt. A meghajlás során tudatosult bennem, hogy igen, ez valóban megtörtént. Nem jött közbe semmi, én alakítottam Fionát, emberek kiálltak értem és elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Óriási élmény. Ez valami olyan erővel vértezett fel engem, amit a mai napig viszek magammal.

A másik ilyen meghatározó pillanatot színészként kaptam az élettől. Régebben történt ez, mégis, míg élek elkísér. Volt egy kislány, akit a Csodalámpa Alapítvány behozott hozzánk a színházba. A kislány rákos volt, az orvosok maximum két hónapot jósoltak neki. Utolsó kívánságaként szeretett volna a Rómeó és Júliából a főszereplőkkel találkozni. Ezen a találkozón nagyon jóban lettünk, kialakult köztünk egy barátság. Az orvosok sem értették, hogyan történhetett, de jóval tovább tartott az a két hónap, mint amit ők gondoltak. Így esett, hogy a találkozó után a kislány nagyon meg akarta nézni a Szépség és a Szörnyeteget. Bevallom, nem igazán szerettem a Szépséget játszani, azt gondoltam, nincs mit kezdenem vele, azon kívül, hogy kaptam egy szép jelmezt, egy szép sminket, és - én úgy éreztem - kedvesen semmilyen voltam egész este. Mindeközben szuper karakterek voltak mellettem a színpadon, de valahogy nem éreztem magaménak a Szépség szerepét. Olyan szempontból viszont nagyon szerettem az előadást, hogy imádtam a kollégákat nézni benne, és büszkén hívtam vendégeket miattuk, és a varázslatos látványvilág miatt.

Több ezer évvel ezelőtt a színház –erre nincs ennél kifejezőbb szó – egy szakrális tér volt. A színész abban segített a közönségnek, hogy valami nagyon komoly változást elindítson az életükben azáltal, hogy megnéztek és megéltek egy történetet.

Végül a kislány eljött az egyik előadásra és meg tudtuk oldani, hogy az igazgatói páholyban foglaljon helyet. A darabban a leghíresebb az a jelenet, amikor a házban lévő tárgyak vacsorát adnak a Szépségnek, talán ez a mi előadásunk csúcspontja is, parádés az egész. Az itt elhangzó fantasztikus dal közepén a koreográfia és a rendezés úgy teremti meg azt a hatást, mintha a nézők kapnák a „vacsorát”, és az egész csoda-műsort hozzá, hogy a színpadon rajtam (a Szépséget játszó színészen kívül), mindenki megfordul szembe a nézőtérrel. És aznap ezen a ponton megláttam velem szemben Szandust a páholyban. Megláttam azokat a vakító kék szemeit. Még most is libabőrös vagyok, ahogy mesélem, mert nekem ott állt össze, hogy ez az egész naiva szerep, amit én nem szerettem és feleslegesnek tartottam, mégis a legfontosabb. Mert nekem azért kellett ott állnom, hogy rajtam keresztül ő megkaphassa azt a vacsorát, és azt az egész csodát! Egyszer csak összekapcsolódtunk és megértettem, hogy azért vagyok én itt, hogy Szandus, aki a páholyból figyel, azt érezze, hogy ő áll itt ezen a színpadon, ő Belle. Onnantól kezdve valami más dimenzióba került az egész színészet számomra. A színészi szolgálat része, gyerekek és felnőttek felé egyaránt, hogy megoldjam estéről-estére, hogy ők bekerüljenek a mesébe. Ez egy nagyon szép és egyben nagyon nehéz feladat. Hogy legyél valamilyen, de közben ne légy zavaró. Estéről-estére a feladatunk, hogy láthatatlanok legyünk úgy, hogy közben tökéletesen jelen vagyunk.

Van olyan szerep, amit ma már másként játszanál el, mint korábban? Ha igen, akkor miért?

Volt olyan szerep, amiben nem tudtam jó lenni, és nagyon rossznak is éreztem magam benne. Az Operettszínházban bemutattuk a csodálatos Funny Girl musicalt. Ekkor még nagyon fiatal voltam és szakmailag nem tartottam ott, hogy megoldjam ezt a karaktert. Egy olyan lányról szól, aki semmilyen szempontból nem felel meg a zenés színház elvárásainak. Mivel én ezeknek megfeleltem, egyszerűen nem illet rám a karakter. El lehetett volna játszani, de akkor még nem tudtam hogyan, segítséget meg nem sokat kaptam ehhez. Nincs annál rosszabb érzés, mikor mondod a gyerekkorod kedvenc filmjéből a szerinted legviccesebb mondatokat és alig van mosoly a nézőtéren. Így egy évad után vissza is adtam a szerepet. Mára már rendelkezem olyan eszköztárral, hogy meg tudnám oldani, de akkor ez még nem állt rendelkezésemre.

Milyen jó, hogy önkritikával megvizsgálva a helyzetet, beleálltál és azt mondtad, rendben, ha nem megy akkor nem megy és visszaadtad a szerepet. Nem kényszerítetted magad olyan helyzetbe, ami nem volt komfortos számodra. Szerintem ez sokunknak tanulság. Viszont volt egy szereped, ami nagyon mély benyomást tett rám. Több is természetesen, de mind közül a kedvencem Constanze. Te hogyan élted meg ezt a szerepet?

Nagyon hálás vagyok a szerepért Kerényi-Miklós Gábornak, mert akkoriban bárki más Nannerl szerepét osztotta volna rám. A castingon Kero meglátta bennem, hogy alkalmas vagyok Constanze szerepére, arra az erős női karakterre, ami ez esetben nem a naiva. Ez volt az első olyan színpadi szerepem, ahol nő tudtam lenni. Pedig kellett már előtte is annak lennem, de itt érett be az az igazi női erő. Szerettem Constanzét.

Az évek alatt rengeteget változott a világ. Felgyorsult és más felületeken is jelen kell lenni a láthatóságért. Ennek kapcsán mit gondolsz, milyen felelőssége van ma egy ismert embernek a közbeszéd formálásában?

A rövid válaszom, hogy hatalmas felelőssége van, azaz lenne, mert úgy érzem sokan nem értik, mivel is jár ez. Sokan – tisztelet a kivételnek – beáldozzák ezt a felelősséget a saját egojuk szárnyalása érdekében. És ez óriási baj. A kritikának mindig van helye, az minden esetben tud építeni. De sokan, olyan hangulatot társítanak emellé, ami végtelenül kártékony. Látok abban összefüggést, hogy minél inkább értelmiséginek tartja magát valaki, annál kevésbé érti, hogyan rombol bármilyen téma negatív aspektusból való megközelítése. Azt érzem, hogy sokan úgy ítélik meg, hogy ha valaki pozitív hozzáállással éli az életét, az valójában nem látja, hogy mennyi rossz és negatív vesz körbe mindannyiunkat. De attól, mert én látom, nem biztos, hogy erről szeretnék beszélni, nem ennek szeretném szentelni a fókuszom. Van egy csodálatos orvos, akit követek az Instagramon, Dr. Bánhegyi Péter. Aki nem a spanyolviaszt találta fel, pusztán kihangosítja azt, amiket én is napi szinten olvasok és hallgatok mindenki mástól is. Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse őt, mert olyan egyszerűséggel beszél fontos dolgokról, ami mindenki számára könnyen érthetővé válik. Mint például arról, hogy nem mindegy, hogy mire fordítjuk tartósan a figyelmünket. Félreértés ne essék, helye van az oknyomozó újságírásnak is, fel kell tárni azt, ha valaki finoman fogalmazva tisztességtelen. De ennek is megvan a maga helye és ideje.

„Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” - Assisi Szent Ferenc imája az egyik kedvencem. Ami azt mutatja nekem, hogy ha mindenáron csak a rosszra fordítjuk a figyelmünket úgy, hogy tisztában vagyunk vele, hogy nem tudunk rajta változtatni, akkor értékes órákat, napokat dobunk ki az életünkből.

Nagyon egyetértek a gondolataiddal, ugyanis a Csak Pozitívan Magazin sem kizárólag a csupa pozitivitásról szól. Hiszen az élet nem mindig csillámpónis, de mi lenne, ha megpróbálnánk az életet egy másik perspektívából szemlélni, egy olyan oldalról, ahol lehet megoldás a jó, a rossz helyett. Ha már szóba hoztam a magazint, akkor nem érdemes figyelmen kívül hagyni az alcímünket (A tudatos ember magazinja). Mit gondolsz a tudatosságról? Mennyire van jelen az életedben?

Egy fél évvel ezelőtt kaptam egy kérdést, miszerint, melyik az az egy szó, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb jelenleg az életemben. A válaszom az volt, hogy a tudatosság. Az elmúlt időszakban azon kapom magam, hogy az életem minden területén egyre tudatosabb vagyok. Úgy érzem, hogy ahhoz, amit el szeretnék érni az életemben, ez az egyetlen út. A tudatos létezés és jelen lét. A tudatosság jelen van az étkezi szokásainkban, a gyereknevelésben, a párkapcsolatunkban. Akár a munkában is, hogy mit vállalok és mi az, amire nemet mondok.

Ismeretségi körben van egy család, ahol a kisfiút elképesztő módon túleteti az édesanyja. Kérdeztem a férjem, hogy hogy lehet, hogy ő ennyire mást gondol a táplálkozásról, mint bárki? Erre a férjem annyit mondott, hogy nem mást gondol, hanem nem gondol semmit. És a legnagyobb probléma az, hogy nagyon sokan vannak, akik nem gondolnak semmit. Politizálás nélkül, a legnagyobb tükör, mikor négyévente az emberek behúzzák azt a bizonyos X-et. Nem az a problémám, hogy ebben az országban X ember gondol valamit, X ember meg gondol valami mást. Hanem az a problémám ezzel, hogy az emberek nagy része az ég világon semmit nem gondol, nem megy utána, nem tájékozódik, nem olvas utána hiteles forrásból a valóságnak. Hanem valami teljesen más szempont szerint húz egy X-et, aminek a végén az az eredmény, hogy senki nem boldog. Az is csalódott, aki nyert és az is, aki nem. Ez is egyfajta tudatosság, hogy tisztában vagyok azzal, hogy hol élek? Tisztában vagyok azzal, hogy ezeknek az embereknek, akik az én honfitársaim, hogyan tudok segíteni? Hogy tudnék úgy hatással lenni, hogy jó irányt mutassak számukra? Közszereplőként fontos ezeket a kérdéseket is tisztázni magunkban.

A táplálkozás pont az a fogalomkör, amin keresztül jól le tudom vezetni, hogy mit értek a tudatosság alatt. Azt látom a baráti körömben, hogy

A táplálkozás pont az a fogalomkör, amin keresztül jól le tudom vezetni, hogy mit értek a tudatosság alatt. Azt látom a baráti körömben, hogy nagyon jó fizikai és mentális állapotban, boldogan él a nyersvegán, a paleos, a vegetáriánus és a hagyományos magyar konyha hívő. Felsoroltam négy olyan embert, aki tudatosan táplálkozik egy bizonyos módon, viszont ez a négy irány étkezési szempontból tökéletesen szembe megy egymással. De mind a négyen fizikailag is és mentálisan is jól tudnak lenni, azért, mert valamit elképzelnek, amit maguk számára jónak vélnek és ehhez alkalmazkodik a szervezetük. A legrosszabb állapotban mindig azok az ismerőseim vannak, akik elmondják, hogy össze-vissza esznek, megpróbálták, de nem tudják tartani magukat az elképzeléseikhez. Aminek következményeként nincsenek jól. Tehát a tudatosság gyakorlatilag egyfajta következetességet is jelent.

Ha már tudatosság, gyakorlatilag nem jut eszembe olyan az évek során, amikor ne mosolyogva láttalak volna akár nyilatkozni, akár a social médiában. Árad belőled a pozitivitás. Mennyire öleli körül az életedet a pozitív hozzáállás? Mit gondolsz magáról a pozitív kifejezésről?

Nemrég újra a kezembe akadt Brian Tracy egyik hanganyaga, amit sok-sok évvel ezelőtt végig hallgattam és már akkor is rengeteget adott az életemhez. Emellett rátaláltam Dr. Joe Dispenzára, akitől sokat olvasok és hallgatok mostanában. A hozzáállásomra és a pozitivitásról alkotott képemre erős hatással voltak ők ketten. Joe Dispenza az én életemben gyakorlatilag tudatossá teszi azt, amiben felnőttem. Ugyan az apukám nem tudatosan nevelt így, de általa abban szocializálódtam, hogy amikor reggel felkelek, az az első gondolatom, hogy mi lesz ma jó. Mi az, amit várok. Ez lehet bármi. Lehet az, hogy ma én megyek az oviba a Benjiért és milyen jó lesz délután találkozni. De lehet az is, hogy megyek egy castingra és az ott megélt élményeket várom. Régóta élem így az életem, de mostanra lettem ebben, az eddig ösztönös hozzáállásomban tudatos. Minden nap lehet a miénk, ha úgy állunk hozzá. De ez nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek megoldandó problémái. Csak nem mindegy, hogy amikor szembesülünk egy problémával, akkor hogyan látjuk azt és hogyan látjuk a megoldhatóságát. Dönthetek arról, hogyan reagálok és ez a kulcs. Ha hosszútávon így gondolkodik valaki, akkor az ember eljut odáig, hogy a saját életének a történései tőle függjenek. Ami elsőre szerintem mindenkinek ijesztő lehet, hiszen ott van benne a felelősségvállalás. Sajnos nem lehet jól magyarra fordítani a resposibility szót, ami sokkal többrétűbb, mint önmagában, ahogy értjük. Magyarul a felelősség szó sokaknak nyomasztó.

Nekem hosszú évek óta az egyik legnagyobb felismerésem önmagammal kapcsolatban, hogy szeretek felelősséget vállalni. Édesanyaként szeretem azt a felelősséget, ami azzal jár, hogy gondoskodom a gyerekeimről. Szeretek felelősséget vállalni önmagamért. De igen, ez néha nehéz. Például olykor nehéz a felelősség vállalása a fizikai testemért. Most is tudom, hogy amiatt fáj a hátam, mert nem jógázom, mert nem jól osztom be az időmet. De csodálatos érzés, hogy ez mind rajtam áll vagy bukik és bármikor dönthetek úgy, hogy másként cselekszem. Nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, még a sorsomnak sem. A saját kezemben van az életem. Van ennek viszont egy másik, lelki oldala is. Mélyen hívő ember vagyok. Ami nekem Isten, másnak lehet Univerzum, magasabb erők, vagy bármi. A teljes összképből ezt a hitet viszont nem hagyhatom ki. Úgy vélem, hogy köztünk Istennel van egy kapocs. Köttetett egy üzlet, ahol, ha jól csinálom a dolgaimat, akkor egy támaszt, segítséget kapok az utamon.

Próbálok arra is figyelemmel lenni, hogy mit adok át a gyermekeimnek. Ma reggel egy elég esős időre ébredtünk és már ott volt a nyelvemen, hogy na, jó rossz időnk van – csak ettől egy fokkal cifrább verzióban. Aztán átfutott a fejemen, miközben készülődtünk reggel Benjivel az óvodába, hogy miért mondjak neki olyat, hogy szomorú az idő, amikor egyszerűen annyi történik, hogy odafent rájöttek, hogy locsolni kéne. A reggelt pedig úgy indítottuk a kisfiammal, hogy erről beszélgettünk, hogy ez milyen jó, hogy esik az eső, mert nagyon száraz volt a föld és segítenek a fentiek, hogy gyorsabban locsoljunk, így zöldebb lesz a fű és kapnak vizet a virágok. Az egész nézőpont kérdése.

Az évek alatt többszörösen is megújultál művészileg (színház kapcsán klasszikusoktól a kortársig, önálló szólólemez a musicalek mellett, önazonos kommunikáció a közösségi médiában stb.) Milyen mélységben játszott szerepet ebben az önismereti utad?

Jó alaphelyzetből indulok – ezt főként így felnőttfejjel látom. Ez alatt értem azt, hogy a szüleim tökéletesen elfogadtak olyannak, amilyen voltam és vagyok. Innentől kezdve el mertem magam én is fogadni olyannak, amilyen vagyok. Na nem minden szempontból. Amilyen szempontból ők nem engem, hanem a világot kritizálták, azok hatottak rám is. Például ez a fogyás, hízás, kövérség témája és az ehhez kapcsolódó gondolataim abszolút tőlük jön. Színházi emberekként sokszor hallottam tőlük, hogy olyan „szép sovány”. Ha valaki meghízott akkor már kevésbé volt szép és tehetséges. Voltak berögzült mondatok a fejemben, amiket tőlük hallottam. És akarva akaratlanul így tekintettem magamra is. Sosem voltam se vékony, se kövér. Mégis társítottam ehhez jelzőket. Sokat dolgozom ezen, hogy alkatilag olyannak fogadjam el magam, amilyen vagyok. A szüleim ettől függetlenül mindig engem támogattak, olyannak láttak, amilyennek születtem. Így ezt leszámítva mindig ki voltam békülve magammal, hisz lehettem őszintén, önmagamként jelen az életemben.

Az elmúlt időszakban azon kapom magam, hogy az életem minden területén egyre tudatosabb vagyok. Úgy érzem, hogy ahhoz, amit el szeretnék érni az életemben, ez az egyetlen út. A tudatos létezés és jelen lét. A tudatosság jelen van az étkezi szokásainkban, a gyereknevelésben, a párkapcsolatunkban. Akár a munkában is, hogy mit vállalok és mi az, amire nemet mondok.

Az önismereti utam leginkább arról szól, ahogyan egyre idősödőm, próbálom megfejteni, hogy ami problémám van, az melyik pillanatban rakódott rám az életben. Nem az a lényeg, hogy kitől érkezik a probléma, hiszen nem haragszom senkire. Mert az emberek általában jót akarnak, csak nem mindig a megfelelő módon. Azokhoz a pontokhoz próbálok visszatalálni, ahol valami félresiklott. Ott próbálom jóvá tenni magamban az emlékeket, hogy ezeken túlléphessek. Ez munka, ebbe is időt és energiát kell tennem. Úgy hiszem, ha a gyermekemet egészségesen szeretném nevelni, akkor nekem sem árt jól lennem és rendeznem a soraimat.

Végtelenül üdítőnek tartom a social médiában a jelenléted. Semmi álarc és púder, hanem te önmagad! Gyakorlatilag védjegyed az önazonos kommunikáció. Az elmúlt években ennek köszönhetően valamivel mélyebb betekintést kaphattunk a családi életedbe, relatív gyakran osztasz meg családi pillanatokat. Ennek kapcsán bátorkodom feltenni a következő kérdést, miszerint hogyan formálódtál az évek alatt anyai minőségedben? Például mi az, amit anyaként ma másként csinálsz, mint a legidősebb gyermeked születésekor?

A válaszom egy szóban, a már korábban érintett tudatosság. Az első szülöttemet is imádom, neki is a legjobbat akartam, de vajmi kevés dolgot tudtam akkor arról, hogy mit érdemes és mit nem érdemes csinálni egy gyerekkel. Tizenkilencéves voltam, amikor szültem, talán ez sok minden alól felmentés.

Amikor a lányom Waldorf iskolába került, volt neki egy csodálatos osztálytanítója, aki nagyon sok könyvet a kezünkbe nyomott, hogy olvassuk el. Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyve rengeteget adott, mint szülő, ezt személy szerint mindenkivel elolvastatnám. Rengeteg gyerekpszichológiai könyvet olvastam, puszta kíváncsiságból, mert érdekelt a téma. Ha valaki elkezd mélyebbre ásni ebben a kérdéskörben, az rögtön szembe jön az illetővel, hogy mi az, amit nem szabad csinálni egy gyerekkel. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy mit kéne csinálni? A legtöbb könyv arról szól, hogyan teremtsük meg a prevenciót, hogy ne jussunk el olyan helyzetekig, amik a szülők rémálmai. Például a bevásárló központban őrjöngő gyermek. Mivel engem ez a téma mindig érdekelt, elkezdtem sokkal inkább meglátni magam körül az ismerősök gyerekeit is, illetve a társadalmi szerepvállalásaim alkalmával is sok gyerekkel kerülök kapcsolatba, figyelem őket hogyan működnek vagy épp hogyan nem. Illetve a harmadik gyermeket neveljük otthon, ezek mentén pedig elég széles a spektrum, amin keresztül látom, hogyan érdemes egy gyermekkel foglalkozni. Az alapvető változás ez.

Viszont, sajnos be kell lássam, hogy van a saját magam változásának egy negatív vonulata is. Mára már sokkal többet éltem és tapasztaltam, ezáltal megéltem kevésbé pozitív dolgokat. Míg régen eszembe sem jutott, hogy egy adott helyzetből, mekkora baj lehetne, ma sajnos ott van a gondolataim között, hogy egy apró problémából mennyi minden, akár komolyabb dolog származhat. Ezeket nagyon szeretném elfelejteni. Csak kikerülhetetlen az a fajta információ áramlás, amiben élünk, amely hat a tudatalattinkra. Mikor gond van, gyakrabban beugrik a tudatalattiból egy katasztrófa jelenet, mint mondjuk 25 éve, ahelyett, hogy csak a megoldásra fókuszálnék.

A prevenció, mint olyan egy nagyon érdekes kérdés. A világ eltorzult abból a szempontból, hogy prevenció címén, sokszor negatív gondolatokat ültetünk a fejünkbe. A legjobb példa erre az orvosom falára kiakasztott idézet, miszerint „A betegség előszobája a diagnózis.”. Tehát, az én olvasatomban, nem arra kellene helyezni a fókuszunkat állandóan, hogy van már bajom? Mi bajom lehet? Számomra a prevenció az, hogy úgy élem az életem, hogy ez fel sem merül, hogy bajom eshet, hiszen teszek ellene. Azaz teszek magamért.

Az anyaságot nemcsak Te éled meg, hanem megélted gyermekként is, hiszen ott van előtted egy különleges példa: az édesanyád, Hámori Ildikó. A köztetek lévő kapcsolat már önmagában is figyelemre méltó, de ti most ezt a színpadon is megmutatjátok egy közös est formájában. Milyen élmény volt anyaként visszanézni arra, amit lányként kaptál? És milyen tanulságokat visztek egymásból a közös munkába?

Ez egy nagyon jó hangulatú este volt, aminek lehet, hogy a jövőben lesz folytatása. A legerőteljesebb élményem ezzel kapcsolatban, ahogyan támogattuk egymást a színpadon. Édesanyám hetvennyolc éves. Gyerekként álltam mellette a színpadon, tíz éves koromban, a Nyomorultakban. Meg tizennégyévesen a Légy jó mindhaláligban, majd többet mi nem dolgoztunk együtt. Viszont van egy nagyon erős élményem, hogy milyen az, amikor a színpadon az anyukám engem segít. Mert partnerként lehet egymást segíteni egy-egy darabban. Most megéltem azt, hogy milyen az, amikor ez mondjuk egy dal erejéig megfordul. Nagyon jó, mégis érdekes élmény volt. De ezt el kell fogadni, hogy ez az élet rendje, eleinte ő támogatott, most már bizonyos dolgokban én is támogattam őt. Azt gondolom, hogy ahogyan a gyerekeink is a mi felelősségünk szülőként, úgy egy idő után a szüleink iránt is felelősséget kell vállalnunk a gyermekeikként. Ez a szereteten túl arról is szól, hogy úgy érzem, a szüleim gyermekeként nekem kötelességem adni és támogatni őket. Mi amúgy is nagyon összetartó család vagyunk, és kihasználjuk az időt, hogy minél többet lehessünk együtt. Összességében különleges élmény volt Édesanyámmal a színpadon állni és remélem lesz még rá hasonló lehetőségünk.

Ha már legidősebb gyermeked, Lőcsei Márton szóba került, akkor nem mehetünk el amellett, hogy sikeres vállalkozó, feleségével Bogival közösen a Mabo Nature mentes kozmetikumok forgalmazói. Hogyan élted meg anyaként, amikor Marci elindította a saját vállalkozását, a Mabo-t?

Azon túl, hogy forgalmaznak, ők is fejlesztik a termékeket, ami számomra anyaként igazi büszkeség. Az egész abból indult, valami hiányérzetük támadt, ugyanis rengeteget sportolnak, Bogi fitnesz edző, Marci pedig aktívan, napi szinten sportol, fut, úszik, biciklizik, snowboardozik és sok minden mást is csinál. Ilyen aktív sporttevékenység mellett előfordul olykor sérülés, izomláz, aminek a kezelésére nem találtak megfelelő megoldást. Olyan terméket kerestek, ami natúr kozmetikum, aminek nincsen mellékhatása, de közben azért hatásos fájdalom és gyulladáscsökkentő. Nem találtak ilyet a magyar piacon, ezért úgy döntöttek, hogy csinálnak egyet. Számtalan ismerősöm van, aki a problémákat felismeri, de a megoldás már kevésbé érdekli. Marciban és Bogiban ezt becsülöm mélységesen, hogy felismerték a problémát és megalkották rá a megoldást. Így született meg a Mabo Nature. Ami csodálattal tölt el, hogy van egy határozott elképzelésük, hogy mit képvisel a Mabo és ehhez tartják magukat minden körülmények között. Képesek kivárni és megdolgozni azért, amit elképzeltek maguk és a Mabo számára. Szinte segítség nélkül, ők saját maguk építkeznek és nagyon inspiráló az egész család számára a kitartásuk és a haladásuk. Persze, mint minden úton, itt is vannak kihívások, de mindenből tanulnak és kezelik a felmerülő problémákat. Tanulnak, fejlődnek, építkeznek. Nagyon tisztelem bennük, hogy nem adják fel, nem mennek el külföldre, hanem itthon fejlesztenek és gyártanak, keresik a fejlődést és a megújulást.

Milyen értékek mentén épül a Mabo?

A legfontosabb érték, amit Marci és Bogi is képvisel, édesapámtól indult, mint filozófia a családban. Ez persze elsődlegesen nem a termékekre, hanem magára az életszemléletre vonatkozik, miszerint az ember megpróbálja mindig a legpozitívabb dolgokat elérni saját maga számára, úgy, hogy ezzel soha ne ártson másoknak. A Mabonak az egyik legfontosabb célkitűzése, hogy úgy segítsen az embereknek a fizikai állapotuk javításában, hogy közben ne tegyen kárt a bolygóban, ezzel kvázi ne ártson a másik embernek. A Mabo termékeivel mellékhatások nélkül tud az ember gyógyulni, úgy, hogy közben nem tesz kárt semmi és senki másban.

A másik nagyon fontos szempont számomra a praktikusság. Autót is mindig úgy vásároltam, hogy legyen nagy csomagtér pakolni, kényelmesen elférjünk benne, és még jól is tudjak parkolni vele. Ami praktikusan jó az egész családnak. A Mabo termékekben ezt is nagyon kedvelem, hogy hasonlóképp praktikusak. Ami alatt azt értem, hogy semmi olyan nincs benne, ami ne azt a célt szolgálná, hogy könnyen és jól kihasználható legyen. A termékeknél nem az az első számú szempont, hogy jól nézzen ki, hanem az, hogy a pumpa jól működjön, funkcionáljon. Nem mellesleg, a design sem utolsó, mert gyönyörűek a termékek.

Mikor mesélek valakinek a Maboról, mindig meg szoktam említeni, hogy valamiért nekem japán hangzása van, olyan, mint valami nyugalommal átszőtt zen kifejezés. Majd el szoktam árulni, hogy igazából a Mabo név Marci és Bogi neveiből kombinált mozaik szó. Viszont ettől, hogy benne vannak ők, az egész anynyira szerethető.

A Mabo filozófiája – fenntarthatóság, tudatosság, természetesség – mennyire van jelen a ti otthonotokban is?

Amire lehet, arra odafigyelünk, így azt gondolom viszonylag kicsi az ökológiai lábnyomunk. Nem nulla, mert bizonyos esetekben kénytelenek vagyunk autóval közlekedni és nem vagyunk csomagolás mentesek, de amit meg tudunk tenni, megteszünk. Mélyen hiszem, hogy ha mindenki megtenné azt a keveset, ami tőle telik, akkor rengeteget tennénk a bolygóért és magunkért. Nem abban hiszek, hogy az én szelektíven gyűjtött szemetem fogja megmenteni a Földet, de a közösség erejében és az apró dolgok hosszútávú hatásaiban igen.

Hogy konkrétumokat is mondjak, komposztáljuk a szemetet, illetve szelektíven gyűjtjük. Megpróbáljuk minimalizálni a szeméttermelést. Sok esetben az autózást felváltja a tömegközlekedés. Olyan tisztítószereket és kozmetikumokat vásárolunk, amelyekkel nem csak a bőrünket óvjuk, hanem a környezetünket is. A gyerekeinket is erre tanítjuk, ők már kifejezetten ebben a szellemiségben nőnek fel, így számukra ez lesz a természetes. Amit szerintem egy földi halandó különösebb erőfeszítés nélkül meg tud tenni, azokat mind megtesszük.

Mi az, ami miatt ajánlod a Mabo termékeit a vásárlóknak?

Erre egy szóval tudok válaszolni, a saját tapasztalatom és a vásárlók visszajelzései alapján: működik. Voltak az elmúlt évek alatt olyan helyzetek, amikor rácsodálkoztam, hogy milyen hatékonyan működnek a termékek. Például, tavaly egy nyári este szétcsíptek a szúnyogok. Bekentem éjszakára őket a Herb Balm krémmel és másnap reggelre eltűnt minden csípés. Nem hittem el. De így volt. Egy másik alkalommal, mikor meghúztam a derekamat, a masszázs olaj reggelre csodásan enyhítette a fájdalmam. Ráadásul azt látom, hogy a családunkban a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki használja rendszeresen valamelyik terméket, a kilencvenhárom éves Édesapámtól a 7 éves kisfiamig, és mindenkinek működik. Úgyhogy javaslom, hogy mindenki próbálja ki, és keresse meg a számára legkedvesebb Mabo Nature terméket, és használja egészséggel!

Fotó: Alexander Bay

Haj/Smink: Csendom Nikolett Gréta

Helyszín: The Planteen