Az éjjel soha nem érhet véget egy június, amit soha nem feledünk
Miután az állandó futballszakértőnk és -szurkolónk, Dávid külföldi tudósítónkká vált, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy összefoglaljam a hosszú idő után újra nagy tornán szereplő magyar válogatott 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságon való szereplését. Zsolti
1972. június 17., Liége. A magyar labdarúgó válogatott utolsó szereplése az akkor még négycsapatos Európa-bajnokságon, 2-1-es vereség Belgiumtól. 1986. június 9., León. A magyar válogatott utolsó szereplése világbajnokságon, egyben világeseményen. Senki nem gondolta volna, hogy 30 (!) évet kell várni a következő nemzetközi tornára, ahol a magyar válogatottnak lehet szurkolni. Sok szűkös esztendőt, fájó vereséget kellett meg- és átélnünk, míg az Európa-bajnokság 24 résztvevősre való bővítése lehetőséget nyitott, hogy újra ott legyünk a futball világszínpadán. Idézzük hát vissza így lassan három hónap távlatából a franciaországi eseményeket! Az első meccsünket a sógorokkal játszottuk, akik igen nagy mellénnyel álltak ki a meccsre, hogy aztán egy zakóval menjenek vissza a szállodájukba. Az osztrákok egy kapufával nyitottak néhány másodperccel a kezdés után, de ami annyi éven át nem volt velünk, az most hozzásegített minket, hogy vissza tudjunk jönni a meccsbe, hogy helyzeteket dolgozzunk ki. Kleinheisler elöl szervezett, míg Nagy és Gera hátul oldották meg remekül a feladatukat, mint az egész EB során végig. És akkor… mikor már mindenki a gyengébb teljesítményt nyújtó Szalai cseréjét követelte, egy mesteri Kleinheislerrel való összjáték után megszereztük a vezetést. Az a Szalai Ádám lőtte az EB-n az első gólunkat, akit előtte megszámlálhatatlan kritika ért, aki hosszú száz perceken keresztül nem lőtt gólt, ám ez a gólja minden szurkoló szívébe vissza- vagy beírta a nevét, mert hát ugye ilyenek vagyunk mi, szurkolók. Mire az osztrákok
azt hitték, hogy kiegyenlítettek, villant Dragović második sárgája, így emberelőnybe kerültünk. Stieber Zoltán csereként beállva, tanári mozdulattal döntötte el a mérkőzést a hajrában, amikor korábban minden emberelőny és vezetés ellenére kikapni szoktunk. Izland ellen hallgatólagos elvárás volt a győzelem, főleg a siker után örömmámorban úszó ország részéről. Nem gondoltuk akkor, hogy ez a 320 ezres ország még a nagy Angliát is meg fogja állítani, de ne rohanjunk előre! Nem fogjuk, vagy legalábbis én nem fogom annak az orosz játékvezetőnek a nevét elfelejteni (Karaszjov), aki ellenünk már a második vitatható büntetőjét fújta be a tornán. Izland egyáltalán nem szerethető, nem látványos futballal őrizte a kérdéses jogosságú vezetését. A hátrányban játszó csapatunkban volt tartás, küzdöttek foggal-körömmel, és a végjátékban, ha nem is a leglátványosabb góllal, de egyenlítettünk, így a csoport első helyét továbbra is megőriztük. Újra volt minek örülni! A csoportkör végén Portugália következett. Azok a portugálok, akikkel olyan sok selejtező mérkőzést játszottunk, akikkel annyiszor meggyűlt a bajunk, és akikkel a következő világbajnoki selejtező csoportban szintén együtt vagyunk. Azok a portugálok, akik C. Ronaldo vezérletével később Európa-bajnokok lettek. Egy szöglet utáni lecsorgóból Gera Zoltán az Európa-bajnokság egyik legszebb gólját lőtte, az a Gera, aki talán már egy előző korosztálynak a fényes csillaga, mégis 37 évesen ott volt, és nagyszerű teljesítménye mellett gólt is szerzett. A későbbiekben Dzsudzsák Balázs csapatkapitány