Határlét

Határlét

A KULTURÁLIS ÉS VIZUÁLIS ANTROPOLÓGIAI INTÉZET KÖNYVEI 7.

Sorozatszerkesztő: Kotics József A sorozatban megjelent kötetek: 1. A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon. Szerkesztette Kunt Ernő és Szarvas Zsuzsa. Miskolc, 1993 2. Traum von Denken. In memoriam Ernő Kunt. Herausgegeben von Zsuzsa Szarvas.

Miskolc, 1996 3. Testképek. Hallgatói dolgozatok a ME BTK Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékről.

Szerkesztette Bán András. Miskolc, 2000 4. Kotics József: Mások tekintetében. Miskolc, 2001 5. Vagabundus. Gulyás Gyula tiszteletére. Szerkesztette Biczó Gábor. Miskolc, 2004 6. Biczó Gábor–Szász János: Csillagok vándora. Antropológiai portré a domokosi Szász Jánosról (Gulyás Gyula fotóival). Miskolc, 2008

HATÁRLÉT Antropológiai tanulmányok Jabloncáról Szerkesztette: Becze Szabolcs–Szűts István Gergely

Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet Miskolc, 2008

Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet 3515 Miskolc, Egyetemváros ISBN 978-963-661-841-4 © ME KVAI, 2008 © szerzők, 2008

TARTALOM Előszó.................................................................................................................................................... 7 Becze Szabolcs–Földi Viktória: Jablonca rövid története................................................................. 9 Schreck Csilla: Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán..................................19 Szűts István Gergely: Államhatáron innen és túl........................................................................... 63 Csók Edit: A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán.............................................................91 Becze Szabolcs: Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem – történelmi tudat és kollektív reprezentációi........................................................................129 Földi Viktória: Család, háztartás és rokonság a XX. században................................................167 1. melléklet: Történeti, demográfiai adatok, statisztikák, felmérések.......................................185 2. melléklet: A szövegben hivatkozott ábrák................................................................................ 191 3. melléklet: Táblázatok jegyzéke a 19. századi demográfiai képhez és érintkezési mintákhoz......................................................................................................205 Felhasznált és hivatkozott irodalom.............................................................................................209 Fotótár.............................................................................................................................................. 227

ELŐSZÓ A terepmunkánk és a tanulmányok megírása során számos helyről kaptunk szakmai, személyes és anyagi segítséget. Mindenekelőtt köszönet illeti a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék oktatóinak munkáját, akik szakmai tanácsokkal és építő kritikákkal segítették kutatásainkat és a tanulmányok megírását. Köszönjük Dr. Kotics József tanszékvezető egyetemi docensnek, hogy kitartó munkájával évekig vezette és koordinálta kutatásainkat. Továbbá külön szeretnénk köszönetet mondani Dr. Ilyés Zoltánnak, Dr. Biczó Gábornak, Török Zsuzsannának, Gulyás Gyulának, Dr. Bán Andrásnak, Lágler Péternek, Oláh Leventének, Dr. Fazekas Csabának, Dr. Bona Gábornak a konzulensi munkákért, szakmai beszélgetésekért, iránymutatásért, jótanácsokért, illetve a technikai és egyéb segítségért.

Szintén köszönettel tartozunk azon kutatótársainknak, akikkel ez alatt a néhány év alatt sikerült egy csapatban dolgoznunk, és akik annak ellenére – és legnagyobb sajnálatunkra –, hogy ebben a kötetben nem közölnek tanulmányokat, mégis nagyon fontos és kiemelkedő kutatást végeztek Jabloncán. Köszönjük Borkuti Eszternek, Czifra Boglárkának, Fáy Ádámnak, Horváth Rékának, Mészáros Mártának, Nagyistók Évának, Táskai Gergelynek, és Urszin Krisztinának, hogy együtt dolgozhattunk és hogy egymás munkáját segítve nemcsak szakmai tanácsokkal, hanem személyes és baráti beszélgetésekkel is nagyban hozzájárultak munkánkhoz. Reméljük, hogy mi is annyit adhattunk nekik, mint amennyit mi kaptunk tőlük ezalatt a néhány év alatt. Ez a kötet legalább annyira az ő érdemük is, és szeretnénk mindezzel nekik is tisztelegni.

Nem feledkezhetünk meg a terepen kapott hatalmas segítségről sem. Nagyon hálásak vagyunk a Rozsnyói Bányászati Múzeumnak és Csobádi József múzeumigazgatónak, aki a komplex társadalomkutatás ötletét szorgalmazta és mindvégig segítette. Egyaránt hálával tartozunk Csontos Ernő polgármesternek és a Jabloncai Polgármesteri Hivatalnak, akik számos úton-módon járultak hozzá a kutatócsoport munkájához, mindig megkönnyítve és előrelendítve azt. Emellett köszönet illeti a Jabloncai Polgári Társulás munkáját, személy szerint Kovács Ágnes és Rigó Béla segítségét, illetve a CSEMADOK jabloncai szervezetét is. Bizonyos szempontból méltánytalan lenne, ha itt most kiemelnénk néhány jabloncai lakost, akivel szakmai és személyes kapcsolatba kerültünk; kutatókként mindannyian másoknak tartozunk köszönettel, ezért, szeretnénk minden egyes jabloncinak is megköszönni, hogy beengedtek privát otthonaikba, hogy lehetővé tették azt, hogy közelebb kerüljünk mindennapi életükhöz, és hogy türelmükkel és szívélyességükkel mindent megtettek azért, hogy kutatásainkat örömmel és érdemben végezhessük.

A szerzők

Becze Szabolcs–Földi Viktória

JABLONCA RÖVID TÖRTÉNETE TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Jablonca (Silická Jablonica) egy apró szlovákiai falu, Rozsnyótól mintegy 30 km-re, a Torna patak forrásánál, a Szilicei fennsík délkeleti részén található. Jelenleg közigazgatásilag a Rozsnyói járás része, 1948-tól hivatalos megnevezése Silická Jablonica. Írásos története hiányos, de a település hosszú történeti múltra tekint vissza. 1260 körül már a Szádvár vára körüli településként tüntetik fel IV. Béla fia, V. István birtokaként (Balázs–Csobádi–Kardos–Németh 1998: 21).1 A szádvári uradalom az 1300-as évek elején Aba Amádé birtokában volt, majd 1312-ben királyi birtok lett.2 A falu eddigi legrégebbi hiteles említése egy 1386-os birtokösszeírásban olvasható.3 A Kapy család levéltári anyagából származó 1402-es oklevélben egy határjárás kapcsán merül fel a falu neve,4 ekkor már a Pelsőczi (Bebek) család tulajdonát képezi (Csánki 1890: 241).

1427-ben Jablonca 60 portája a Bebek család három ágának kezében volt (Nicolai filii Palatini, azaz Bebek Miklós, a nádor fia 14; Emerici filii Vaivode, vagyis Bebek Imre, Bebek Imre erdé1 Szádvár felépítése az 1250-es évekre datálható, ekkor Torna vár peremterületei elszakadnak és Szádvár tartozékbirtokaivá válnak, később Szádvár Torna vármegye központja lett. Ebben az időben IV. Béla király és fia, V. István háborúskodnak, Tekus (Tekes) ispán testvére, Bács 1264-ben megnyitja Szádvár kapuit a király előtt, és mikor a terület ismét István kezébe kerül, megfosztja vagyonától. Így került az 1260-as években István kezére. IV. László az 1270-es években visszaadja az igazságtalanul elvett birtokokat, Szádvárt egy birtokcserével valószínűleg 1272 és 1277 között kapta meg a Tekus család, akik növelték birtokaikat, majd magas posztokat töltöttek be (Dénes 1983: 45–47).

2 Aba Amádét 1311-ben a kassai szászok megölik, fiai Csák Mátéval szövetkeznek, majd I. Károly 1312-ben legyőzi őket, visszafoglalva Szádvárt is (Dénes 1983: 63–64).

3 Magyar Országos Levéltár, Kapy család levéltára; DL 64104. Jaboncát (Jabloncha poss.) a sólyomkői vár kapcsán említi az oklevél, melyben a rokon jolsvafői Tekesek, Széniek, valamint a Szalonnaiak osztoszkodnak. Feltehetőleg ebben az évben – 1386 – kapta meg a szádvári uradalmat Bebek Imre Erzsébet királynétól, Mária, a fiatal leány-király nevében, aki mellett a Bebek család szövetségesként kiállt a Durazzói Károly (II. Károly) nápolyi király elleni, Máriát újra trónra juttató merényletben. A családot a tatárjárás után IV. Béla ajándékozta meg nagy birtokokkal, majd később országos méltóságokat töltöttek be. A tornagörgői templomban eltemetett Bebek György Nagy Lajos halála után Erzsébet legfőbb bizalmasa és tanácsadója lett, fia, Bebek Imre Nagy Lajos király idejében, 1379-ben már tornai ispánként kormányozta a szádvári uradalmat, majd 1386-ban országbíróként.

Azonban 1401 illetve 1403 után nem kaptak több országos méltóságot, mivel Detre 1402-es nádori tisztségéből való menesztése után Imrével együtt az 1403-ban megkoronázott Nápolyi László mellé állva Zsigmond (Mária ellenzett férje) ellen lépett fel. Zsigmond 1403-ban kegyelmet adott és nem vette el birtokaikat. A Bebekek hatalmát szemlélteti az is, hogy IX. Bonifác pápa 1400-ban búcsú kiváltságot adott a szögligeti templomnak, hogy ezzel is megnyerje a Bebekeket a trónkövetelő és pápai trónjelölt, női ágon Árpád-házi leszármazott, II. Károly fiának, Nápolyi László támogatására (Dénes 1983: 74–79).

4 Magyar Országos Levéltár, Kapy család levéltára; DL 64117. Ez az irat az 1386-os DL 64104 oklevélhez hasonlóan egy határjárásról tanúskodik, a határ körbejárása és leírása során szintén csak megemlíti Jabloncát Jabloncha néven.

10

Becze Szabolcs–Földi Viktória

lyi vajda fia 33; Petri filii Palatini, Bebek Péter, Bebek Detrich – aki 1397–1402-ig volt nádor 5 – fia pedig 13 portával rendelkezett).6 1450 körül a község Ján Jirska huszita csapatainak adófizetője (a husziták 1454-ig tartják megszállás alatt a várat),7 majd 1459-ben – Csánki Dezső szerint – a Pelsőczi (Bebek) István özvegyének kezében volt Szádvár és tartozékbirtokai (Csánki 1890: 236).8 1462-ben és 1466-ban a Pelsőczi (Vajdafi) Pál, ezt követően 1470-ben Szapolyai Imre birtokába került; később, 1476-ban már örök vétel alapján Bebek Imre lánya, Pelsőczi Bebek Orsolya révén a szádvári uradalom is a Szapolyai-Bebek dinasztia kezén volt (Csánki 1890: 236).9 A XVI. század közepétől a tornai uradalom része,10 az 1549-es helységenkénti birtokmegoszlás szerint Bebek Ferenc tulajdona (szádvári uradalom) 17 portával, 12 zsellérrel, 17 pusztatelek-

5 Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998: 9.

6 Magyar Országos Levéltár; DL 34088. Ebből és az előzőleg közölt adatokból tehát következtethetünk, hogy 1397–1402 között Jablonca Bebek Detrich nádor alá tartozhatott. Az adóösszeírás alapján a vármegyében 800 adó alá eső portát írtak össze, tehát Jablonca 60 portájával ennek 7.5 százalékát jelentette (Sziklay – Borovszky 1896: 520).

7 A nagytekintélyű és hatalmú Bebek Imre erdélyi vajda 1448-ban a második rigómezei csatában meghalt, vagyonát özvegye, Palóci Veronika, fia, Pál és leánya, Orsolya örökölte. 1449-ben Hunyadi János hadjáratot indít Girska ellen, ám egy évre rá békét kellett kötnie, így Torna megye kamarahasználati jogára is szert tett. 1450–51-ben Hunyadi újabb hadjáratot indított, ekkor Girska egyik vezére, Komorovszky Péter elfoglalta Szádvárt. A cseh husziták csak 1554-ben adták vissza a Bebek családnak, ám még évekig pusztítottak a környező falvakban (Dénes 1983: 89–90).

8 Itt feltételezhetően elírásról van szó, nem István özvegye, hanem Imre özvegye volt a birtokos.

9 Torna megye a XV. század elejéig egy nemzetség kezében volt, majd ebből eredt a Tekes, a Széni, a Szalonnai és Tornai család. A Tornai ág 1406-os kihalásával királyi zálog és adomány útján a nyitra-megyei Berencsiek birtokába jut (2. Tornai család) a kihalt ág birtoka. Zsigmond király 1409-ben a Torna, Borsod és Abauj megyéhez számító birtokokat Ezdegei (Besenyő) Pálnak és Berencsi (Sáfár) Istvánnak adja. Ezdegei (Besenyő) Pál halálával Berencsi István 1436-ban az egész uradalomhoz hozzájutott. Fia és utódai 1469-ben és 1470-ben kezdik elzálogosítani birtokaikat, majd 1476-ban a Szapolyai-Bebek dinasztia kezébe kerülnek, ők bírják a szádvári uradalmat is.

A Szapolyaiak viszont csak beszármazott földesurak Bebek Orsolya által. Pelsőczi (Bebek) Orsolya családja a gömör-megyei uradalmaikon túl Torna megyében csaknem mindazt birtokolta, amit valaha a Széniek, Tekesek és Tornaiak, így Jabloncát is. Az 1465-ben örökösödési szerződés érvényét, melyben Szapolyai Imrére szállt volna a birtok, Mátyás király – az 1467-es ellene irányuló erdélyi szervezkedés miatt, melybe Szapolyai is belekeveredett, majd behódolt – nem ismerte el, ezért rendelte el a Bebek vagyon királyi birtokbavételét, azonban Szapolyai tiltakozása a szepesi káptalan előtt meghallgatást nyert, majd 1487-ben már az ország nádoraként hal meg. Halála után testvére, István tárnokmester örökli vagyonát, aki 1489-ben az osztrák tartományok főkapitánya, majd Corvin János után az ország második legnagyobb ura, 1492–1499-ig az ország nádora. Vagyonát János, a későbbi erdélyi vajda és György fiai öröklik. A mohácsi csatavesztés után János egyedüli örököse a Szapolyai vagyonnak (Dénes 1983: 91–92).

10 Szapolyai János király híveit magához kötve birtokadományként a szádvári uradalmat Torna várával együtt 1526-ban kancellárjának, Verbőczy Istvánnak adta, azonban 1527-ben várnagyi árulással Bebek Ferenc birtokába került. Bebek 1530-ban hintapolitikát folytatva adománylevelet kapott Szádvárra Szapolyai Jánostól, akinek pártjára állt. Ferdinánd viszont másnak adományozta a várat és falvait, ettől függetlenül a Bebek dinasztia kezében maradt (Dénes 1983: 94–95).

Jablonca rövid története 11

kel, 3 újtelepítésű jobbággyal, és 2 egyéb birtokkal.11 1554-ben a török foglalta el; más források a környező falvak elfoglalását 1578-ra teszik (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998: 23), Szádvár várát azonban a török nem vette be, a vár és tartozékbirtokainak ura Bebek Ferenc fia, György és felesége, Patócsy Zsófia.12 1561-ben Jablonca szintén ide tartozott. 1567-ben a várat Patócsy Zsófia elüldözésével megszállták Ferdinánd német császár katonái Schwendi Lázár vezetésével (az utánpótlást megakadályozván Jablonca és Szögliget határában egy kis erődöt építettek),13 Bebek György halálával birtokai a korona kezére jutottak, így Szádvár és uradalma évtizedekig zálogbirtokosok kezén forgott.14 Az 1670-es években az Eszterházy család részbirtokosa volt a szádvári uradalomnak.15 1682-ben a vár Thököly kurucainak kezében volt 4 évig, és azt a császári oldalon harcoló lengyel csapatok nem tudták elvenni (Balázs – Csobádi – 11 Maksay 1990: 786.

12 Az I. Ferdinánd alatt 1528-ban főispán Bebek Ferencet és szolgáit az 1556. évi országgyűlés 2. tc. száműzi, valószínűleg mert Izabella pártjára állt annak reményében, hogy erdélyi kormányzóvá nevezi ki. 1558-as halála után fia, György kibékült Ferdinánddal és visszakaphatta birtokait (Sziklay – Borovszky 1896: 490–521).

13 A Bódva folyó völgyének török megszállása 1562-től válik intenzívebbé. Ebben az évben Has�szán füleki bég kicsalja Bebek Györgyöt Szádvárból, majd 1565-ig Konstantinápolyban raboskodik, ahonnan János Zsigmond váltotta ki, kinek örök hűséget esküdött. Azonban apja politikáját folytatva tárgyal Schwendi Lázárral, Ferdinánd főkapitányával fogságában elvesztett birtokai vis�szaszerzéséről, titokban a füleki béggel is alkudozik, ami miatt a főkapitány Szádvár ellen indult.

Szádvár urai ezután egymást váltó császári provizorok, akik idején a falvak kizsákmányolása miatt egy vándorlási hullám indul meg. A császári kamara 1570-ben bérbe adja a várat és a hozzá tartozó falvakat 3 évre Richel Ágoston kapitánynak, 1574-ben ismét a kamara irányítja provizorokkal az uradalmat, ami ismét nagy terheket és sanyargatást eredményez (Dénes 1983: 97–99).

14 A kamara 1574-ben zálogba adja Rüber János főkapitánynak 13 évre, 1593-ban Dersffy Ferenc magyar királyi pohárnok kapja zálogba, akit 1597-ben iktattak a vár birtokába. 1600-ban Csáky István erdélyi főkapitány igényli, aki 1604-ben kap adománylevelet, azonban rövid időn belül a hetesi Pethe László kamarai tanácsos szerzi meg. Ugyanebben az évben viszont a német őrség elhagyja a várat Bocskai csapatainak közeledésére, és Bocskaihoz pártolva Csáky veszi birtokba tartozékbirtokaival együtt, akinek 1605-ös halála után Pethe László követeli azt. 1608-ban Csáky felesége Rákóczi Zsigmonddal tárgyal a szádvári uradalom birtokcseréjéről, a megállapodás után azonban ugyanebben az évben meghal Rákóczi és egy több mint fél évszázados per indul meg a Rákóczi, a Pethe és a Csáky család között. 1612-ben Pethe Lászlót iktatják be a szádvári uradalom birtokába, 1638-ban III. Ferdinánd adománylevelet állít ki Csáky Lászlónak, azonban a birtok Pethe kezén marad. 1647-ben a Csáky és a Pethe család megegyezik egy birtokcsere által, és a Csáky család be is költözik, 1665-ben tényleges ura Csáky Péter, aki 1671-ben Szádvárban hunyt el (Dénes 1983: 100–103). A Sziklay – Borovszky féle vármegye-monográfia szerint Csáky után később Rákóczy György birtokába kerül, akitől Thuró György nádor pereskedéssel elvette és Pethe László hetesi birtokosnak adta, elindítva ezáltal egy évekig húzódó és az országgyűlésig is eljutó hosszas pert a Rákóczy és a Pethe örökösök között (Sziklay – Borovszky 1896: 522).

15 1611-ben egy csallóközi köznemes, Eszterházy Miklós feleségül veszi Dersffy Orsolyát, a korábbi szádvári úr Dersffy Ferenc lányát, akinek előző férje által az óriási Mágócsy birtokot örökli, és a kérdéses jogigényt is Szádvárra. A Habsburg hű Eszterházyak 1625-ben nádori, 1626-ban a grófi rangig jutnak. Miklós fia, Pál az anyja révén igényt tart a szádvári uradalomra, és Csáky Péter 1671-es halála után a fiai közötti zavart kihasználva 1674-ben megvásárolja Csáky Zsigmond birtokrészét fiaitól, így részben a vár az ő birtokába jut (Dénes 1983: 104).

12

Becze Szabolcs–Földi Viktória

Kardos – Németh 1998: 34)16 azonban 1686-ban már császári csapatok voltak a várban és Bécs ekkor határozta el a vár lerombolását, az uradalom székhelyét Bódvaszilasra téve. 1702-től az uradalom már teljesen az Eszterházy családé lett és maradt két évszázadon keresztül.17 Az 1773-as helységnévtár összeírása alapján még nem rendelkezett parókiával, sem iskolamesterrel. Egy 1828-as forrás szerint 695 lakos és 136 portából állt Jablonca. A következő néhány évtizedben a lakosság létszámának csökkenését több tényező együttesen befolyásolta, mint az 1831-es felvidéki kolerajárvány, amely Torna településeinek 5–10%-os fogyását eredményezte (Magyar 2001: 18). Az 1850. évi közigazgatási elosztás hatása, azzal, hogy a szomszédos Szilice és Borzova településeket Gömörhöz csatolta (így Jablonca közigazgatásilag a tőle keletre fekvő településekhez, a Bódva-völgyéhez tartozott), befolyásolhatta a házassági szokásokat, így a demográfiai képet is.

Fényes Elek 1851-ben 91 katolikusról, 503 reformátusról, 5 zsidó lakosról számol be, ebben az időben az Eszterházyak birtokában volt a szádvári uradalom (Fényes 1851: 143). Az 1863-as Magyarország helységnévtára 542 lakost ír le, és Jablonca a Tornai felső járáshoz tartozott.18 A népességszám az 1870-es évektől az 1890-es évekig csökkenő tendenciát mutat, ami a térség gazdasági erejének csökkenését előidéző filoxéra kártevésével magyarázható (Sziklay – Borovszky 1896: 367) A gazdasági termelésből eredő megélhetés csökkenése egy migrációs folymatot indított el a tengeren túlra, mely a térséget, így a falut is nagymértékben érintette (Szalipszki 1999: 163). A kivándorlás legintenzívebben az 1870–80-as években jelentkezett, amely mellett leginkább a katolikus, föld nélküli zsellérek döntöttek. Mivel nagy többségében a férfilakosság választotta, a század kilencvenes éveire jóval több nő élt a falvakban. A gazdasági visszamaradottságból adódó lélekszámapadásának köszönhetően 1881-ben Torna vármegyét összevonták Abaúj vármegyével (Kunt 1978: 21). Borovszky Samu monográfiájában a községet, a következőképpen jellemezte: „Almást jelent, amely tót eredetű szó, de tiszta magyar lakta település. 109 házzal és 538 lakossal.” (Sziklay – Borovszky 1896: 308). A Kollerffy Mihály szerkesztésében készült Magyar Korona országainak helységnévtára által összeírt demográfiai adatokat bővebben az 1. sz. melléklet tartalmazza.

A század eleji szegénység és munkanélküliség az egész megyében, így Jabloncán is nagy kivándorlást eredményezett, amelyről a falu krónikája számol be részletesen. A XIX. század végén beindult iparosítás, vasútépítés stb. – bár munkalehetőséget jelentett – sem változtatott a rurális körzetekben élő szegények helyzetén, haszonszerzésre nem volt mód, így a szerencse és az új élet megteremtésének reményében fokozódik a kivándorlás. 1899 és 1913 között csak Abaúj-Torna megyéből 44.000 főre tehető az elvándorlók száma, 1913-ban az akkori Magyarország lakosságának 4,4 ezreléke vándorolt ki, míg Abaúj-Torna megyében ez az arány 16,1 ezrelék volt. A migráció kérdése gyakorlatilag a legszegényebb réteget érintette, a szomszédos Borsod megyéből az 1903-ban kiadott 2788 útlevélből 2680 volt napszámosoké, az Abaúj-tornai favágók háromnegyed része szintén migrációban dolgozott (Dénes 1983: 124).

16 Sobieski János Bécsből a németek segítségére sietett kiűzni a törököt, itt próbálta meg szívességképpen kiverni a kurucokat Szádvár várából.

17 A kuruc birtoklás után a Habsburgok számára is fontossá vált, hogy egy császárhű magyar főúr kezére kerüljön az uradalom, így jut hozzá 1702-ben Eszterházy Pál (Dénes 1983: 107).

18 Magyarország helységnévtára. A különféle kormányzati ágak szerinti beosztás kimutatásával mint az 1863. év elején fennállott.

Jablonca rövid története 13

Az 1900-as évek kezdetétől, kb. 1930-ig a magas születési aránynak köszönhetően lélekszámnövekedés figyelhető meg Jabloncán. A későbbi népességfogyást a II. világháború eseményei, valamint a munkaszolgálatra való elhurcolások is fokozták. Mindemellett a század elejének demográfiai képét a különböző járványok előfordulása és az egészségügyi ellátottság foka is módosította. 1904–1926-ig szinte minden évben megjelent a tüdővész. Annak ellenére, hogy a cseppfertőzés során terjedő tuberkulózis baktériumot az 1960-as években fedezték fel és tudták gyógyítani, Jabloncán 1977-ben követelt utoljára emberéletet.

Jabloncát az 1920-as határmódosítás során az akkori Csehszlovákiához csatolták, majd 18 év után újra Magyarország része lett, Abaúj-Torna vármegyéhez, a Tornai járáshoz tartozott (Gyalai 1997: 361). A második világháború szintén fordulatot hozott a falu életében, 1945-ben visszacsatolták a csehszlovák államhoz, azonban sem az azt követő, sem a későbbi, Klement Gottwald-féle reszlovakizációs mozgalom nem működött a faluban, mindattól függetlenül, hogy a szocialista eszmék táptalajra találtak. Ebben az időben megindult a földek közösségi használatát célzó reform, amely jelenleg az egyik recens problémája a településnek, hiszen kevesen kapták vissza az életet adó földet, így nagy a munkanélküliség. A foglalkoztatottság aránya 1980-tól 1991-ig emelkedő tendenciát mutatott, azonban ez az elmúlt 10 évben vis�szaesett, 2001. májusában 113 aktív dolgozót számlált a falu, ez megközelítőleg a lakosság fele.

A XX. század elejétől a lakosság száma folyamatosan csökkent, mely a hetvenes években csúcsosodott ki: egy hatalmas demográfiai válság figyelhető meg: a nyolcvanas évekre a falu lakossága gyakorlatilag a felére csökkent.19 Ugyanebben az évtizedben kezdett gyakorivá válni az öngyilkosság a faluban. A halotti anyakönyv 11 esetet regisztrál, azonban a közösség emlékezetében több eset él.

A nyolcvanas évekhez képest a kilencvenes évek elejére az elhalálozottak száma megnövekedett, a természetes szaporulat –1-ről 1991-re –6-ra csökkent, ami a falu elöregedésével, az idősebb generáció fokozatos elvesztésével és fiatalok elvándorlásával magyarázható. 2001 májusában 254, cenzusunk felvételekor (2002. júliusa) 252 állandó lakosa volt a falunak, amely szám kutatásunk alatt folyamatosan csökkent. Nagy az elvándorlás, jórészt már csak az idősek élnek itt, a falu 140 házából 51 nem lakott, a 153 lakásból 58 üres, amelyeket lassan kezdenek felvásárolni a betelepülő szlovákok. 1971-től nincs iskola a településen, a gyerekek Szádalmásra járnak magyar iskolába. A faluban maradt néhány fiatal próbálja ápolni és megőrizni hagyományait (pl. a Polgári Társulás létrejöttével, amely hagyományőrző táborok és különböző kulturális rendezvények szervezésével foglalkozik), amelybe az idősebbek is igyekeznek bekapcsolódni.

ETNIKAI ÉS VALLÁSI MEGOSZLÁS Annak ellenére, hogy Jablonca nagyrészt református vallású, a községben található egy római katolikus templom is, mely egyaránt szolgált Derenk és Szilice hívőinek. 1773-ban még nem rendelkezett parókiával. Egyes források szerint 1867-ben épült új gótikus stílusban, amely magában foglalja az 1500-ban épült presbitériumot is (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 19 A demográfia, a népesedés, a foglalkoztatottság és a területi felhasználtság adatait Tamás Enikő kézirata alapján, a nemek szerinti megoszlást, a gazdasági aktivitási arányokat, valamint a házakra és lakásokra vonatkozó adatokat a 2001-es felmérés alapján összerendezve az 1. melléklet tartalmazza.

14

Becze Szabolcs–Földi Viktória

1998: 34), azonban Fényes Elek már 1851-ben említést tesz katolikus és a református anyatemplomról (Fényes 1851: 143). A katolikus templom az utóbbi években nagyon rossz állapotban volt, a néhány fős katolikus közösség alig használta, évente csak egyszer tartottak misét, azonban 2004-ben egy nagy összegű nemzetközi pályázat segítségével megindult a rekonstrukció. Katolikus lelkésze a második világháború óta nincs a falunak, ezt a teendőt a szádalmási esperes látja el. Két évvel II. József 1781-es Türelmi Rendelete után, 1783-ban parókia és iskola létesült.

A református templom klasszicista stílusú, 1789-ben eredetileg torony nélkül épült, amely a XIX. században került fel rá (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998: 34). Jablonca a templom megépítése után alakult önálló anyaegyházzá, addig a körtvélyesi anyaegyházhoz tartozott.

Az új református parókiát 1994-ben avatták fel.

Vallási megoszlás szerint a falu homogénnek mondható. A protestáns vallás a XVI. század folyamán honosodott meg Kassán, elsősorban a német és szlovák nemzetiségűek körében terjedt el. 1786-tól magyar községként említik, 1789-ben pedig felépült a közösség református temploma, így a falu levált a szomszédos körtvélyesi anyaegyháztól és önálló filiává alakulhatott (Bodnár 2002: 43). Mindez egyszerre bizonyítja a XVIII. század végétől a lélekszámának viszonylagos nagyságát és állandóságát, valamint a református vallás stabil jelenlétét. Ugyanakkor az Andrássy család kegyúri jóvoltából 1867-ben kezdték el felépíteni a falu római katolikus templomát, így e templom anyaegyházzá vált, amit a katolikusok lélekszáma segített elő.

A falu katolikus temploma egyszerre jelentette a szomszédos Derenk és Szilice községek vallásgyakorlási lehetőségét és a kulturális kapcsolatok intenzitását.

Fényes Elek 1851-ben 503 reformátust, 91 katolikust, 5 zsidót ír le (Fényes 1851: 143). Az izraelita vallású családok Kassán 1836-ban telepedtek meg, és tíz év alatt erősödtek meg annyira, hogy kisebb falvakba is megélhetési feltételeket tudjanak biztosítani családjaik számára.

(Sziklay – Borovszky 1896: 153). A helyiek emlékezete szerint az 1850-es évekre tehető a családok megjelenése Jabloncán. Levéltári adatok szerint a század elején hat család települt be Jabloncára, így 38 izraelita élt a községben. (Bodnár 2002: 45). Ők nagyrészt kereskedők voltak, négy családfő volt kocsmáros, egy asztalos. Az izraelita családok a két világháború között folyamatosan elhagyták a községet.

1930-ban a lakosság 77%-a számított reformátusnak. A római katolikus családok száma is ebben az időszakban volt a legmagasabb. 1939-ben 488 református vallású, 69 római katolikus, 1 görög katolikus és 25 egyéb vallású volt a faluban (Csíkvári 1939: 188). Az 1991-es népszámlálás során a 308 főből 237 reformátussal, 36 római katolikussal, 5 evangélikussal, 2 görög katolikussal, 16 vallásnélkülivel találkozhatunk, 12 főnél pedig nem volt egyértelműen megállapítható a vallási hovatartozás. Egy 2001-es felmérés alapján 226 református, 17 római katolikus, 3 görög katolikus, 2 baptista, 2 ágostai hitvallású evangélikus, 1 jehova és 3 felekezeten kívüli volt az arány. Az evangélikusok száma a XX. század fordulója után teljes mértékben lecsökkent, Jabloncán az evangélikus házaspár szlovák nemzetiségűnek vallja magát. Az összeírásban feltűnő baptista felekezeti hovatartozás a falu érdekes jelensége. Ebben nagy szerepet játszottak a faluba visszatért egykori kivándorlók, akik a tengeren túlról hazatérve hoztak új kulturális mintákat, amely jelenség a környező települések között itt tűnt fel a legkorábban, ennek hatására Jablonca rövid idő alatt a baptista gyülekezet központjává válhatott (Bodnár 2002: 44). Esténként otthonaikban prédikáltak, híveit Jabloncán baptistának vagy hívőnek nevezték.

A századelőn 6–10 család élt a településen, imaházuk is volt, ahová a környékbeliek is eljártak.

Jablonca rövid története 15

Mivel a baptisták felnőttkorban keresztelkednek, Jabloncán az egykori malomnál történt a ceremónia. A faluban a II. világháború után megszűnt a vegyesházasságok tiltása, mégsem vált túl gyakorivá. Ezek az emberek mindkét templomba eljártak.

2002-es cenzusunk felvételénél 194 református vallásúval, 23 római katolikussal, 4 görög katolikussal (közülük a falu egyetlen, magát ukránnak való lakosa Ukrajnában született, míg a másik három lakos magyar nemzetiségűnek vallotta magát), 2 evangélikussal (szlovák nemzetiségűek) és 1 szabad vallású lakossal találkoztunk.20 A 20 éves korosztálynál néhány esetben a tibeti buddhista tanok gyakorlása is megjelent.

Görög katolikus vallásúnak 1910-ben egy személy vallotta magát, 1991-ben ketten, majd a 2002-es számlálás során 5 fő. Számuk tehát, ha csekély mértékben is, de növekedett. A megye görög katolikus vallású hívei rutén, elszlovákosodott magyar és német származásúak voltak, akik a XX. század derekán magyar nemzetiségűeknek vallották magukat.

Nemzetiségi megoszlás tekintetében Jablonca egyértelműen magyarnak mondható. Az 1773-as helységnévtárban a nyelvnél a hungarica bejegyzés található, 1851-ben Fényes Elek geographiai szótárában is magyarként említi a falut (Fényes 1851: 143). A Sziklay – Borovszky vármegye monográfiája 1896-ban szintén tiszta magyarként jelölik (Sziklay – Borovszky 1896: 308). Az 1863-as helységnévtár ún. divatozó nyelvként a magyart említi,21 1938-ban az 583 lakosból mindössze kettő nem volt magyar anyanyelvű (Csíkvári 1939: 188). Az 1930-as években a falu lakosságának mintegy 6%-a vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Az 1941-es adatok viszont arról tanúskodnak, hogy csak magyar családok éltek a községben.

1980-ban – egy 1991-es felmérés szerint – 21 ember vallotta magát szlováknak, 1991-ben 4; ez, 5,3 és 1,4%-ot jelent. 1980-ban 354 (90,1%), 1991-ben 295 (96,2%) volt a magyarok száma. A faluban 3 fő Ukrajnából települt be, az idősebb férfiak között olykor előfordult, hogy ukrán területről választottak maguknak párt. Egy fő 1985-ben kapott csehszlovák állampolgárságot. Az 1991-es adat 7 cigány lakost mutat (2,1%), míg egyéb származású 1980-ban 18 (4,6%), 1991-ben 1 (0,3%) volt a faluban, ő ukrán.22 2001. májusában a 252 lakosból 247 magyar, 6 szlovák és 1 ukrán. 2002. júliusában a magukat szlováknak vallók száma már a duplájára növekedett (5,1%), cenzusunk felvételénél 13-an mondták magukat szlováknak (8 férfi és 5 nő), 1 ukránnal találkoztunk, ellenben senki nem vallotta magát cigánynak. Bodnár Mónika kutatásai igazolják, hogy 1768-tól élnek cigány nemzetiségű családok a településen. Jelen időszakban ez egy családot jelent. 2002-ben ők is magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Vallásukat tekintve római katolikusak, jabloncai születésűek.

JABLONCA A KUTATÁSOK TÜKRÉBEN A kistérségre, régióra vonatkozó, áttekintő írásokon kívül a falura vonatkozó és csak a közösségre koncentráló szakirodalom csekélynek mondható, az egyes levéltári forrásokkal és az összeírásokkal egyetemben ezek közül több csak közvetetten érinti Jabloncát. Az ismert birtokösszeírások, helységnevek gyűjteménye stb. (mint például az 1549-es adatokkal szolgá20 A vallási és a nemzetiségi megoszlásról bővebben ld. az 1. mellékletet.

21 Magyarország helységnévtára. A különféle kormányzati ágak szerinti beosztás kimutatásával mint az 1863. év elején fennállott.

22 Tamás Enikő: Jablonca (Silická Jablonica). Településszerkezeti elemzés. Kézirat, 2003.

16

Becze Szabolcs–Földi Viktória

ló Maksay Ferenc szerkesztette XVI. századi birtokviszonyokat tárgyló írás, vagy a Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása; a Fényes Elek 1851-es geográfiai szótára, illetve az 1863-as Magyarország helységnévtára) hasznos statisztika adatokat szolgáltatnak a népességszámról, a vallási megoszlásról, a használt nyelvről, a telkek számáról, ezek birtokosairól, a falunév írásmódjáról, stb.; hasonlóan a Borovszky Samu és Sziklay János szerkesztésében megjelent vármegye-monográfiák Abaúj-Tornára vonatkozó gyűjteményéhez (Sziklay – Borovszky 1896), vagy a javarészt Kollerfy Mihály gondozásában kiadott A Magyar Korona országainak helységnévtára évenként megjelenő köteteihez. Mindezek a Csíkvári Antal írásából származó számadatokkal (Csíkvári 1939), valamint a faluban hozzáférhető forrásokkal kiegészítve (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998; Tamás 2002; valamint egy 2001. május 26-ai felmérés eredményeivel, melyet a Községi Hivatal bocsátott rendelkezésünkre; illetve a 2002-ben felvett cenzus és a feldolgozott házassági, születési, keresztelési és halálozási anyakönyvek adataival) egy jól használható statisztikai adatbázist szolgáltathatnak a falu népességi, népesedési, házasodási viszonyaira, etnikai, vallási, nyelvi megoszlására, a családfák, a genealógiák meghatározására, valamint a háztartások felépítésére tekintve.23 A szlovákiai magyarság néprajzáról többek között Arany A. László közölt írást (Arany 1990).

Az Abaúj-Torna megyére, Gömör-Kishontra, illetve a régióra vonatkozó tudományos munkák közül Dénes György a bódvaszilasi medence történetét dolgozta fel elsősorban történeti szempontból (Dénes 1983), Bodnár Mónika és Rémiás Tibor kötete szintén a Bódva-völgy múltjából közölt tanulmányokat (Bodnár – Rémiás 1999). Társadalom-földrajzi, etnikai-földrajzi vonatkozásban Keményfi Róbert a gömöri etnikai megoszlást vizsgálta (Keményfi 2002), míg Ilyés Zoltán az 1938-as határváltás hatását két Felső-Bódva-völgyi település, Mecenzéf és Stósz német lakosságán keresztül tanulmányozta (Ilyés 2002), illetve ugyanitt, a két település egyikén, Mecenzéfen a költészetről, a múlt konstrukciójáról és a lokális identitás összefüggéséről számol be (Ilyés 2003c). Henkey Gyula a felvidéki magyarság népességtörténetét és etnikai viszonyait írja le (Henkey 1998). Paládi-Kovács Attila Abaúj-Tornában és Gömör-Kishontban a nyelvhatárok kérdését kutatta, (Paládi-Kovács 1996), míg néprajzi mondagyűjtést Tornában Magyar Zoltán végzett, melyben néhány jabloncai adatközlő is szerepel (Magyar 2001). Ujváry Zoltán Gömör megye néprajzáról szerkesztett kötetet (Újváry 1985), a gömöri gazdaságról a méhészet, a modernizáció és a hiedelem összefüggésében Kotics József (Kotics 1988; Kotics 1991), a Gömör-Tornai karsztvidéken történő szállításról és a népi gazdálkodásról általában Paládi-Kovács Attila (Paládi-Kovács 1973; Paládi-Kovács 1999) (Kotics József 2001; Kotics József 2006.) értekezett. Vadkerty Katalin a reszlovakizációról és a kitelepítésekről publikált átfogó kötetet (Vadkerty 2001).

Détschy Mihály Szádvárról szóló munkája már közelít a régióhoz és Jabloncához (Détschy 1969). A kistérségen belül kisebb településekkel foglalkozó recens tudományos irodalmakban Jablonca javarészt Derenk viszonylatában tűnik fel, melyek a Horthy-korszakban történő kitelepítéséről és lerombolásáról, valamint a derenki búcsú intézményéről számolnak be. Jablonca neve ennek összefüggésében jelentkezik, azonban a munkákban csak néhány utalás olvasható a faluról. A derenki kérdést bővebben Bődi Erzsébet (Bődi 1996), Dénes György (Dénes 1978), Hemmert Mária (Hemmert 1972), Hajdu Imre (Hajdu 1997), Kiss Ivett (Kiss 2004), Rémiás 23 Az említett összeírások, monográfiák, stb. Jabloncára vonatkozó adatait összegyűjtve és összerendezve ld. az 1. mellékletben.

Jablonca rövid története 17

Tibor (Rémiás 1983), illetve Ewa Krasinska és Ryszard Kantor munkái (Krasinska – Ryszard 1977; Krasinska – Ryszard 1988); valamint Jabloncai Csemadok kiadásában olvasható (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998), és a Jabloncai Polgári Társulás Lapjában, a Kolompban megjelenő tanulmányok (Rigó 2003a; Rigó 2003b) tárgyalják.

Kifejezetten Jabloncára koncentráló átfogó és elemző munka mindez idáig nem jelent meg.

Bodnár Mónika a Felső-Bódva völgyének etnikai felekezeteivel foglalkozó könyvében a már említett összeírásokból és saját tapasztalatiból kiindulva ad egy rövid, néhány oldalas áttekintést a falu vallási-etnikai képéről, és bár helyszíni gyűjtést végzett, mindez azonban egy rövid ismertetésre volt elegendő (Bodnár 2002). A Jabloncai Csemadok kiadásában publikált „emlékkönyv” a Szádvár alatt elterülő térség négy településéről – Tornagörgőről, Szádalmásról, Körtvélyesről és Jabloncáról – tartalmaz inkább nosztalgizáló, egyfajta rövid történeti, mint tudományos írásokat (Balázs – Csobádi – Kardos – Németh 1998); bár kétségkívül sok hasznos információt is közöl. Tamás Enikő helyi lakos Jablonca településszerkezeti elemzésének kéziratában is nagyrészt ezekre az információkra támaszkodik (Tamás 2002). A faluban fellelhető források közül még meg kell említeni a Jabloncai Polgári Társulat helyi lapját, a Kolompot, mely 2002-től három évfolyamot és hat megjelent számot ért el, amelynek egyes – igaz, alapvetően nem tudományos szándékkal írt – rovatai jól használhatóak a kutatás bizonyos területein (például a lap a polgármester-választás során fóruma volt a helyi politikai részrehajlásoknak, gyakran tárgyalt kényes témákat a falu érdekszféráival és azok elterjedésével kapcsolatban, ugyanakkor a kulturális életről, a társadalmi összejövetelekről, a helyi csoportok, táborok működéséről is folyamatosan beszámol, vagy akár adalékokat szolgáltat a derenki kérdéssel kapcsolatban).

Látható tehát, hogy gyakorlatilag nemcsak a községre vonatkozó tudományos irodalom nem létezik, de a falura koncentráló átfogó, komplex, néprajzi, etnológiai, antropológiai vizsgálat sem történt meg mindez idáig. A faluban történt kutatás, jelen kötettel ezen hiányosságokat igyekezett pótolni.

Schreck Csilla

TÁRSADALMI ÉRINTKEZÉSI MINTÁK A XIX. SZÁZADI JABLONCÁN Tanulmányomban Jablonca XIX. századi társadalomstruktúráját, rétegződését és kapcsolathálóját igyekeztem feltárni, történeti, demográfiai és az egyre népszerűbb network-kutatás módszereivel. Ugyan a vizsgálat középpontjában egy kisebb közösség áll, amely azt indokolhatná, hogy a helytörténettel foglalkozzam, de célom egy társadalom belső reflexióinak vizsgálata volt.

A témában tett előzetes vizsgálódásaimat a Magyar Országos Levéltárban kezdtem, ahol az Eszterházy család hercegi ágának irattárában rá is bukkantam a Szádvári uradalom irategyüttese között a Jabloncáról szóló forrásokra. A református egyházzal kapcsolatos forrásokat Sárospatakon, a Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában őrzik, ahol számtalan személyes hangvételű lelkészi levél gazdagította kutatásomat. Hamarosan a faluból birtokomba került a Mátyus család féltve őrzött családi irattára is. Ez a forráscsoport különösen hasznos volt, mivel a Mátyus család a század folyamán vezető szerepet töltött be a falu életében (bíró, kurátor), ezért ezek a dokumentumok, azonkívül, hogy közelebbi betekintést adtak egy család életébe, a falu egészére is vonatkoztak. Az írott források feldolgozása során fokozatosan tárult elém a XIX. századi falu izgalmas élete, értékrendje.

A magyarországi levéltárak után a kassai Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach) folytattam a kutatást, ahol a törvényhatósági iratok mellett, megtalálhatók a jabloncai református egyház keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvei. Az anyakönyvek részletessége indított arra, hogy kísérletet tegyek a faluban élő reformátusok társadalmi kapcsolathálójának feltárására, s ezen keresztül megpróbáljak közelebb jutni a falu társadalmi struktúrájának megértéséhez.

A KUTATÁSRA VONATKOZÓ SZAKIRODALOM Az uradalomtörténettel kapcsolatban, fontos Szabad György nagyhatású és alapos művét megemlíteni, mely A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerből a tőkés gazdálkodásra címet viseli (Szabad 1857). Az írás központi témája a feudalizmusból a kapitalizmusba tartó átmenet.

Módszertani tekintetben segítségemre voltak azok a történeti demográfiai kutatások, melyek főleg Dányi Dezső hatására jöttek létre Magyarországon. Mindemellett sok útmutatást leltem Andorka Rudolf és Faragó Tamás írásaiban.

A rétegződési struktúra problémakörét történészek, szociológusok, néprajzosok egyaránt vizsgálták. Míg a helytörténeti írások egy adott társadalom rétegeinek arányaira teszik a hangsúlyt, addig a néprajz az általa vizsgált közösségek rétegeinek életmódját igyekszik megismerni. A legtöbb esetben azonban e két tudományág kutatásainak eredményei nem találkoznak.

Ez alól némileg kivételt képeznek azok a monográfiák, amelyek egy adott település társadalmát igyekeztek feltárni. A teljesség igénye nélkül meg kell említeni Varga Gyula kismarjai kutatásait (Varga 1978), vagy Tóth Zoltánt (Tóth 1989), aki Szekszárd társadalmát az árvaszéki

20

Schreck Csilla

iratokra alapozva tárta fel. Örsi Julianna nagykunsági, karcagi kutatatásai során, a rokonsági csoportokon keresztül a közösségi élet működését belső megfigyelőként elemezte. Bár ez utóbbi elemzések jórészt narratív vizsgálatok, és csak nagyon ritkán fordul a szerző mérésekhez, statisztikai módszerekhez, így eredményei csak ritkán összevethetőek más hasonló témájú kutatások eredményeivel.

A rokonságkutatás irodalma óriási, mind hazai, mind nemzetközi tekintetben. A vérségi kapcsolatok vizsgálatához alapvetően hozzájárult Bodrogi Tibor: A társadalmak születése című (Bodrogi 1962) munkájával. Míg a családdal sok írás foglalkozik, addig az egyének kapcsolathálójával – az egyén rokonságának az össztársadalmi kapcsolatain belüli súlyáról, szerepéről és az össztársadalmi kapcsolatairól – viszonylag kevés munka szól. Csupán a rituális rokonok – keresztszülők – kaptak viszonylag több figyelmet.

Szűkebb körben ismert azon irányzat, amely többek között a szociometriai eredményekre, s így elsősorban Mérei Ferenc munkásságára építve kísérelik meg leírni egy társadalom kulturális életét. Még annak ellenére is, hogy a külföldi – egyre terebélyesedő – networkkutatások eredményei, módszertani írásai (így például Franz U. Pappin, Nan Lin, R.L Breiger, N.E. Friedkin stb.) jórészt idegen nyelven, kisebb mértékben, többek között Angelusz Róbert vagy Tardos Róbert gyűjtő munkájának köszönhetően magyarul is hozzáférhetőek. A magyar kapcsolathálóval foglalkozó kutatások között meg kell említeni Fél Edit Átányon végzett terepmunkáját (Fél 1973), mely jórészt az 1950-es években zajlott. A patrónus-kliensi viszonyt vizsgálta a tanyázáson keresztül, amikor is a férfiak ősztől kora tavaszig esténként meghatározott istállókban gyűltek össze beszélgetésekre. A téma egy újabb eredményének és módszertanának közlése Letenyei László nevéhez fűződik, aki szociológiai módszerekkel három falu – Ököritófülöpös, Gencs, Borzsava – kapcsolathálóját vizsgálta (Letenyei1993).

A házassági kapcsolatrendszer vizsgálata az utóbbi évtizedekben vált egyre népszerűbb témává. Néprajzosok és demográfusok az anyakönyvek segítségével vizsgálták az adott közösség endogám és exogám házasságait. Ezen kutatások eredményeit Örsi Julianna foglalta össze (Örsi 2003).

CÉLOK ÉS MÓDSZEREK A kutatás során igyekeztem a forrásokból fellelhető, feltérképezhető rétegeket körülhatárolni, Jablonca társadalmi struktúráját megrajzolni. Mindvégig tisztába voltam azzal, hogy az így kapott rétegződési modell nem teljes, így eredményeimet a kapcsolatháló megrajzolásával igyekeztem összevetni és finomítani, mindvégig szem előtt tartva azt a törekvésem, hogy tanulmányom túlmutasson a hagyományos értelemben vett helytörténeten. Szándékomban állt egy olyan elemzést készíteni, mely túlmutat Jabloncán, egy kisebb közössége belső refelexióit tárja fel.

Hipotézisem megfogalmazásához Pappin egyik megállapítását hívtam segítségül, aki úgy gondolja, hogy „a rétegek, olyan státus jellegű személyek csoportjaiként értendők, amelyek magas informális jellegű interakciósűrűséggel rendelkeznek a csoportokon belül és csekélyebb interakciósűrűséggel a csoportok között.” (Pappin 1997: 224).

Az állításból következik, hogy a kapcsolatháló segítségével megrajzolható a társadalmi struktúra képe. A kapcsolatok kialakítása, létrejöttének ábrázolásai közelebb vihetnek a rétegmozgások motívumaihoz is. Ugyanakkor a társadalmi rétegeknek köszönhetően kialakul

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 21

egy meghatározott kapcsolati struktúra, s épp ennek az ok-okozati összefüggésnek eredményeként a kapcsolatháló feltérképezésével kirajzolódnak a társadalmi rétegek határai is.

A kapcsolatháló az írásos forrásokból csak igen körültekintő, alapos munka során deríthető fel, s a kutatás nehézségét az adta, hogy nem igen voltak „bejáratott” módszerek. A források összegyűjtése, a szakirodalom tanulmányozása után állítottam össze az adatbázist, mely folyamat során az összegyűjtött adatokat a kutathatóság szempontjából a legpraktikusabb formába rendeztem.

Fontos volt a tanulmány tartható időintervallumának megválasztása, mely egészen a konkrét elemzésig nyitott kérdés maradt számomra. Megválasztásában számtalan gyakorlati tényező (például a források minősége) befolyásolt.

A legprecízebben elemzett korszak az 1855 és 1870-es évek közé esik. Sokszor tanácsosabb volt az időikeret megválasztását a vizsgált családok generációváltásához igazítani, mindamellett, hogy ezeket a határokat, ahol az értelmezés és az írás fonala megengedi, olykor megköveteli, kötelezően áthághatónak tartom. Az elemzést néhány esetben jóval korábbról indítom és, ahol a téma engedi egyes vonatkozásokban egészen az 1890-es évekig vittem az elemzés fonalát. A nagyobb időintervallumot átölelő elemzéseknél igyekeztem a periódusokat, 10 éves kohorszokra osztani.

Reményeim szerint a kapcsolatháló alapelemeiben bekövetkező változások magukon viselik a makrostruktúrát ért hatásokat. Ilyen óriási hatás volt a feudalizmus kővárrá merevedett falainak apránkénti lebontása.

Mária Terézia, II. József, majd a reformnemzedék törekvései után az 1848-as áprilisi törvényekkel összhangban, a folyamat eredényeként 1853 tavaszán jelent meg Ferenc József úrbéri pátense, amely a jobbágyok személyét felszabadultnak és az addig úrbéresként illetve úrbérpótló szerződések alapján birtokolt telki állományt a jobbágyok tulajdonának ismerte el.

Az úrbéres parasztok magántulajdonhoz jutottak, ugyanakkor a majorsági zsellérek hos�szú ideig csak áhítoztak erre a „kiváltságra”, mivel a század végéig ki voltak rekesztve ezekből a folyamatokból. Mégis ez a lépés a kapitalista agrárfejlődés kibontakozásának igen fontos feltétele volt, mely hozzájárult a tulajdonosi tudat megszilárdulásához s ezzel összhangban befolyásolta az egyén életét, életmódját, értékrendjét, mentalitását is.

Egy antropológiai vizsgálatnak tisztáznia kell az adott társadalom, közösség összességét, a jobb megértés érdekében, ezért a meglévő tények, kvantitatív elemzését is szükségesnek tartottam.

Munkámat a családrekonstrukciós vizsgálattal folytattam. Számítógép segítségével megrajzoltam a falu családjainak genealógiáját és feltártam a lakók rokoni kapcsolatait, majd ebből a megrajzolt genealógiából riportoltam ki a családlapokat is.1 A kutatást a konvencionálisan elfogadott társadalmi kategóriákból indítottam – úrbéres telkesek, zsellérek, nemes – még annak ellenére is, hogy már a kutatás kezdetén tisztában voltam azzal, hogy ezek a csoportok sokkal heterogénebbek, mint ahogy általában a kutatók ezekkel a kategóriákkal operálnak.

1 A családrekonstrukciós módszert az 1950-es években francia kutatók – Michel Fleury és Louis Henry, E. A. Wrigley – kísérletezték ki, amely módszer az anyakönyvek név szerinti adatainak elemzésén alapul.

22

Schreck Csilla

Ahhoz, hogy ezek a történelmi folyamatok eredményeként kialakult társadalmi csoportok elveszítsék „homogenitásukat”, és így egy összetettebb társadalmi rétegszerkezetet nyerhessek, mindenekelőtt tisztáznom kellett a dokumentumokban is fellelhető kategóriák pontos tartalmát, különösképpen a jogi-társadalmi kategóriák és a vagyoni helyzet közötti összefüggéseket és ellentmondásokat.

Egy következő lépésként egyrészt értelmeznem kellett azokat a fogalmakat, melyek konkrétan a kutatás módszertanához kötődnek, de a vizsgált közösség mindennapi életében nem merültek fel (például: társadalmi hierarchia, struktúra, kapcsolatrendszer stb.), másrészről pedig ki kellett emelnem és értelmeznem a források által alkalmazott fogalmakat, azokat, melyekkel a korabeli ember is használt, és megpróbálni megtalálni azt a jelentését, amit alatta értettek. Ez a feladat nem mindig bizonyult egyszerűnek, hiszen nem maradtak fenn olyan konkrét források, melyekre mankóként támaszkodhattam. Ráadásul ezek a fogalmak jórészt helyi változatokat tükröznek.

A falu rokonsági rendszerének feltérképezése után módszertanilag döntenem kellett arról, hogy milyen egységre alapozom kutatásomat.

A falusi társadalom alapegységei a családok, illetve a családi közösségekre épülő háztartások.

A társadalmi viszonyok és kapcsolatrendszerek feltárását is természetesen ezekre a rendszerekre kell alapozni (Orosz 1989). Így két út állt előttem: vagy igazodom a legtöbb falukutatáshoz, és a háztartás mellé teszem le a voksom, vagy egy sokkal kisebb és jóval ritkábban használt egységet – a „családmagot” – választom.

A tudománytörténetben a háztartások gyakori alkalmazásával találkozunk. Ennek előfeltétele azonban az, hogy rendelkezésre álljon olyan összeírás, melyben jelölik az egy háztartáshoz tartozó egyéneket.

A háztartás modern definíciója szerint egy háztartásban élőknek tekinthetjük azokat, akik eleget tesznek az együttlakás és az egy fogyasztási közösségbe tartozás feltételének. Néhány kutató ehhez még hozzáteszi az együttes gazdálkodás kritériumát is. Fél Edit és Hofer Tamás tanulmányukban (Fél-Hofer 1969) rámutatnak arra, hogy egy faluban a legkülönbözőbb kombinációi vannak a háztartásnak: vannak együttlakók, de külön fogyasztási közösséget alkotó és külön termelő családi csoportok, de a fogyasztásban elkülönülő, viszont együtt termelő csoportok is, illetve a külön lakás sem zárta ki az együttes termelést (Andorka 2001: 147–181).

Az összeírások elemzésénél gyakori probléma, hogy többnyire nem lehet egészen pontosan tisztázni, hogy vajon az összeírást végzők ugyanazt értették-e a háztartás fogalma alatt, mint a fentebb vázolt modern definíció, hogy vajon az együtt összeírtak egy háztartást alkotnak-e.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy a külön, de egymás közelében lakó és ezért külön-külön összeírt rokoncsaládok nem gazdálkodtak és fogyasztottak-e közösen, hiszen kutatások rámutattak, hogy a valóságban átmeneti formák léteztek (Faragó 1989: 427–449).

A háztartási módszert – mely az anyakönyvek és a háztartás-összeírások együttes alkalmazásán alapult az angol Peter Laslett dolgozta ki. Peter Laslett olyan összeírásokat használt fel, ahol a háztartások tagjait név szerint feltüntették és feljegyezték a közöttük lévő rokoni kapcsolatot is (Andorka 2001: 147–181).

A másik lehetőség a családmag alkalmazása. Ez a faluban élő családok genealógiájának elkészítésekor jól körülhatárolható. Családmag alatt értjük: egy házaspár gyermek nélkül, vagy

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 23

két szülő nőtlen, hajadon gyermekkel, illetve gyermekekkel, vagy egy szülő nőtlen, hajadon gyermekkel, illetve gyermekekkel.

Jabloncán a fenntebb vázolt lehetőségek egyfajta keverékét használtam. Ahol lehetett a háztartásokat alkalmaztam. A háztartások feltérképezésénél az 1857-es háztartásösszeírás2 és az anyakönyvek házszám megjegyzése volt segítségemre.3 Ugyanakkor nem nehéz belátni, hogy például: a cselédek, szolgák, akik egy telkes gazdánál laktak, valószínűleg más kapcsolathálóval rendelkeztek (még ha befolyással bírt is a velük egy háztartásban élő gazda kapcsolatai), mint a velük egy háztartáshoz tartozó gazdák. Épp ezért az ilyen feltárható esetekben, az eltérő társadalmi réteghez tartozó elemek kapcsolathálóját leválasztottam a hozzájuk tartozó háztartások kapcsolathálójáról.

Fontos kiemelni, hogy amennyiben egy közösség lakosságának száma meghalad egy bizonyos méretet – a vizsgálható közösségek létszámát 800 főben szokták meghatározni – a létrejövő másodkapcsolatok még számítógépes programok számára is túlságosan terjedelmessé válnak.

A kapcsolatháló vizsgálatát két lépcsőben valósítottam meg: egy makro- (társadalmi rétegek kapcsolathálója) és egy mikrostrukturális (ego-kapcsolatháló) vizsgálatot terveztem. Struktúrán a falu közösségén belüli a rétegmozgásokon keresztül összecsúszott csoportok alá-fölé és egymás mellettiségének együttesét értem. Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek a rétegkategóriák sosem egymástól elkülönülve, elszigetelten működnek. Sokkal inkább úgy tudom elképzelni ezeket mint a halmazokat, amelyek határai kevéssé merevek. A halmazok gyakran metszik egymást, vagy épp egymás részhalmazai.

A mikrostrukturális vizsgálat alatt egy esettanulmányt végeztem. Önkényesen kiválasztottam egy háztartást, a Mátyus családot, akiknek nemcsak a kulturális, de a gazdasági kapcsolatait is feltérképeztem és elemeztem, így finomítva a makrovizsgálat eredményeit. A választás mellett a források szerencsés fellelhetősége szólt.

A kapcsolatokat minden esetben értelmeztem a kapcsolat által létrejövő hatalmi viszonyok alapján is, hiszen míg a házassági kapcsolatok létrejötténél, bár a felek törekednek egy felfelé mozgásra, mégis nagyobbrészt egyenlőségi viszonyokat tükröznek, addig más vizsgálatokból tudjuk, hogy a koma-kapcsolatok jórészt egy kliensi-patrónusi viszony eredményei.

FORRÁSOK A kutatás során igyekeztem a források minél szélesebb spektrumát felkutatni, és az iratokból nyert információkból összeállított adatbázist a legszélesebb körben hasznosítani, mivel egy eredményes kutatáshoz elengedhetetlennek tartom, hogy a kutató a források minél szélesebb körét nemhogy ismerje, de az azokból nyert adatokat a megfelelő helyen értelmezze is.

A forrásokból nyerhető adatok felhasználhatósága korszakonként eltérő lehet. Az általunk szem előtt tartott XIX. századot ennek megfelelően két részre bonthatjuk körülbelül a század közepe mentén. Az első időszakot, a beszédes, uradalmi, egyházi források jellemzik, míg a század második felében – a hivatalszervezet szélesebb körű kiépítése után – a források „el-

2 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 620. 1857.

3 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753–755.

24

Schreck Csilla

szürkülnek”, gyakran már csak statisztikai elemzésekre alkalmasak, s így a falu eleven, izgalmas életét ritkán, vagy éppen más vonatkozásban tükrözik vissza.

Elsődleges forrástípusnak az anyakönyveket tartottam (vö. Jároli 1989: 466–476). Mind a keresztelési, mind a házassági és halotti matrikulákat szerencsém volt tanulmányozni, melyekből – tekintve, hogy 1790-es évektől vezették a lelkészek – az egész századra nézve felbecsülhetetlen értékű adatokat nyerhettem. A jabloncai anyakönyvek, vegyes anyakönyvek,4 és a más hasonló faluban keletkezett anyakönyvekhez képest az információgazdagság és – egy-egy időszaktól eltekintve – a viszonylagos pontosság jellemző rájuk.5 Túl a családok adatain az anyakönyvek gyakran – s így Jablonca esetében is – a falu krónikájául is szolgálnak. A Historia Domusban érdekes információkat találhatunk a református gyülekezetről, történetéről. Itt jegyezték fel a lelkészek neveit, hivatali idejüket illetve a gyülekezethez kötődő fontosabb eseményeket is, mint például a templomépítést, felújítási munkálatokat, járványokat, éhínséges időket, aszályt. Itt találtam értékes adatokat a falu erkölcsi életére nézve is: ez a rész tartalmazza azoknak nevét, akiket eklézsiakövetésre, penitenciatartásra köteleztek, akiket megköveztek (!) paráznaság vagy sikkasztás bűne miatt.

A társadalmi rétegek elkülönítéséhez és beazonosításához igen nagy segítség volt az 1868-ban keletkezett kataszteri könyv és kataszteri térkép, mely dokumentumok birtokjogi és gazdasági okok miatt voltak különösen nagy jelentőségűek már a vizsgált korszakban is. A kataszteri könyvben pontosan felmérték és a kataszteri térképen mérnöki pontossággal jelölték azt, hogy mely család – jogállásának megfelelően – a falu határain belül hol, milyen nagyságú, és milyen minőségű földet birtokolt (Varga 1965: 258–269).

A telekkönyv közhiteles volt, tehát az ott bejegyzett jogok, tények és körülmények fennállását a telekkönyv hitelesen tanúsítja. Ennek a hitelesítésnek köszönhetően a földkönyvekből megközelítően valósághűen tükrözték a jobbágyfelszabadítás utáni falu földbirtokmegoszlását, egyrészt, mert az egész faluhatárt felölelték, másrészt a hitelesítés a csalásokat minimális mértékre szorította (Mezey 1996).

A fentebb említett forrásokon kívül hozzájutottam továbbá a különböző állami és földesúri összeírásokhoz, adójegyzékekhez, adókivetési lajstromokhoz, számadásokhoz, bérlistákhoz.

4 Vegyes anyakönyvnek nevezzük azt, mikor a lelkész egy kötetben a kötet különböző részein kezdi el a keresztelési, házassági és halotti bejegyzéseket.

5 Az anyakönyvek a következő adatokat tartalmazzák. 1. a keresztelési anyakönyv kezdetben csupán a születés és keresztelés dátumról, a gyermek nevéről, törvényes vagy törvénytelen mivoltáról, az apa és az anya nevéről, a keresztapa, keresztanya nevéről és vallásukról emlékezett meg, bár sokszor a keresztanyáról is csak annyit tudunk, hogy a keresztapa „felesége.” Elvétve, néhány ritka esetben a szülő foglalkozásáról is tájékozódhatunk. 1854-től további adatok: a lakhely helyrajzi száma, az apa illetve keresztapa polgári állása is. 2. a házassági anyakönyv: a házasság időpontja, a férj neve, lakhelye, vallása, családi állapota, a mennyasszony neve, apja neve, vallása, lakhelye, illetve a tanúk neveit. 1854-től megjelenik a vőlegény életkora, polgári állása, apjának, anyjának neve, a lakhely mellett a pontos helyrajzi száma, a mennyasszony életkora polgári állása, anyja neve, lakhelyének helyrajzi száma. A tanúknál megjelenik a polgári állás kategória, ugyanakkor néhány kivételtől eltekintve, szinte eltűnik a lakhely elnevezése. 3. a halotti tabella: a temetés dátumát, a meghalt nevét, a megélt időt, gyermek esetében az apa nevét, asszony esetében a férj nevét, illetve az elhalálozás okát, majd a század közepétől az elhunyt polgári állásával, illetve lakhelyének pontos helyrajzi számával gazdagodik a matrikula

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 25

A Mátyus család több tagjának fennmaradtak a hagyatéki leltárai, melyből a család vagyoni helyzetéről tájékozódhattam. A gazdasági kapcsolatok feltérképezésénél a kataszteri könyvön kívül, komoly segítséget a záloglevelek, birtokcsere iratok, adásvételi szerződések, nyugták, egyezségek jelentettek.

Nem kevésbé fontos forráscsoportnak számítanak a tanúvallatási jegyzőkönyvek és peranyagok is, melyek a vitás kérdéseken túl, a helység lakóinak jogairól, és kötelezettségeiről is tudósítják a kutatót. Fontos továbbá a különböző viszonyrendszerek kutatása végett is. Ezek a források azért is különösen becsesek, mert nem csupán a keletkezésük idejéről adhatnak értékes információkat, de számos esetben korábbi időszakokról is szólnak, s a falu belső életére nézve adnak szinte mindennél értékesebb információt.

A felhasznált egyházi iratoknak jelentőségét az adja, hogy a református egyház rituális és eszmei közösségi egység mellett gazdasági egység is volt. A források arányait tekintve a század első felében, túlsúlyban vannak azok a lelkészi levelek, amelyek izgalmas képet adnak a falu belső életéről – állandó téma a lelkész és a lakosság konfliktusa, vitás kérdéseik, ünnepek, a lelkész helyzete és szerepe az adott közösségben, míg a század második felében a gazdasági témák, számadások kerülnek fölénybe. Ez a tény mindenképpen az egyház szerepének megváltozásáról is tudósít. A XIX. század második felében további értékes adatsorokat jelentettek a lelkészválasztási jegyzőkönyvek, egyházi adójegyzékek, illetve az egyházi közalap alól felmentettek jegyzéke.

Az eddig említett primer források mellett további statisztikai adatokat a korszakban megjelenő helységnévtárakból, monográfiákból nyertem.6 A FALURÓL A XVIII–XIX. SZÁZADI DEMOGRÁFIAI, VALLÁSI, ETNIKAI ÉS NÉPESSÉGMOZGALMI JELLEMZŐK ALAPJÁN A helyszín körülhatárolásánál, leírásánál három – önkényesen választott – tényezőt hívhatunk segítségül. A három tényező közül, csak egy-egy kötődik szervesen a tanulmányban elemezni kívánt témakörhöz, mégis mindhárom bemutatását ugyanolyan fontosnak tartom, hiszen ezek segítségével tudjuk leginkább elhelyezni Jabloncát a magyar falvak sorában. Emellett szól további érvként az is, hogy ezek az adatok állnak legteljesebb mértékben rendelkezésre, illetve az elemzett jelenségek a mindennapi „életről” tanúskodnak, s különös hangsúllyal ábrázolják a falu közösségének életmódját is. Ez a három tényező a demográfiai jellemzők – házasodási szokások, születések, halálozások, letelepedés – vallási összetétel és az etnikai arány.

Ahol a források megengedik, ott mindenütt igyekeztem a korszakban történt változásokat végig követni, de különös nyomatékot főleg a XIX. század második fele kapta.

Demográfia A legújabb történeti demográfiai és statisztikai eredmények rámutattak arra, hogy a XVIII. századi népességszámot nem lehet csupán a korabeli adóösszeírások alapján egyértelműen 6 Ld. Fényes 1851, mely értékes adatokat tartalmaz a falu lakóinak demográfiai viszonyairól, Pesty Frigyes Helységnévtárát, aki a településnevek, illetve egyéb topológiai nevek – például dűlők, legelők kaszálók elnevezése körében végzett kutatómunkát. Továbbá Kollerfy 1882, Magda 1819, Vályi 1796, Lipszky 1808, a Lexicon Locorum (N. N. szerk. 1910.) illetve Rubinek 1911.

26

Schreck Csilla

megállapítani, ezért nem szeretnék – összetett vizsgálat nélkül – holmi elnagyolt becslésekbe bocsátkozni. Annál is inkább, mivel erre az időszakra nézve igen kevés – szinte semmi – olyan történeti forrás áll rendelkezésre, melyek demográfiai célból készültek.7 A falvakat tekintve az egyetlen népességtörténeti célból is használható forráscsoportot szinte egyedül az adóösszeírások jelentik, így Jablonca esetében az 1715, 1720. és 1771-es összeírások jöhetnének számításba. Csak jelzésértékűen annyit, hogy az 1715-ös országos adóösszeírások a faluban 19 családfőt említenek, 1720-ra ez a szám 21-re emelkedik, míg egy 1771-es úrbéri ös�szeírás 31 családfőről tudósít. Bár ezek a források a népességszám kiszámítására nem alkalmasak, de mindenképpen értékes információt nyerhetünk egyes lakók és családok névanyagának és társadalmi státuszának tekintetében, hiszen így hosszabb időre visszavezethető egy család „életútja”.

Viszonylag szerencsésebb helyzetben van a kutató, ha a XIX. századi népességszám elemzésébe fog, hiszen sokkal pontosabb források állnak rendelkezésre. Ráadásul a korszakban már kezdenek megjelenni a hivatalos – népesség-összeírást célzó statisztikák is. Az 1804 és 1848 között készült „nem nemesi összeírások” (Conscriptio Ignobilium) még szelektálnak a lakosság összeírásánál, de utána az 1850–51-es és az 1857. évi ún. osztrák népszámlálásokat követően, 1869-től 10 évenként megjelennek a Központi Statisztikai Hivatal egyre rendszeresebb és precízebb összeírásai is (Faragó 1989: 427–465).

A XIX. században rendszeressé vált összeírásokat leggyakrabban a falu lelkészei és jegyzői végezték el és sajnos bevett gyakorlat volt a vándorló elemeket – a község pásztor családjait, kézműveseket, iparosokat – vagy a háztartásokban élő és gyakran cserélődő cseléd elemeket, egyszerűen kihagyni ezekből a lajstromokból.

Az első ábrán a lakosságszám változásának tendenciáját szemléltetem. Az egyik görbe a népszámlálási összeírások, illetve különböző monográfiák által közölt adatokat szemlélteti8, és hivatalos népszámlálási adatoknak neveztem el, míg a másik görbe az anyakönyvekből nyert, kiszámított népességszámot mutatja.

Itt jegyzem meg, hogy az 1828-as országos összeírás után ezen túl már csak az 1851-es Fényes Elek által közreadott népességszám áll rendelkezésre. Mivel az adatokat 10 éves szakaszonként ábrázoltam a hivatalos népességszámot az adott évre vonatkozó kohorszba írtam. Ahol egy kohorszra több hivatalos adat állt rendelkezésre ott ezeket az adatokat átlagoltam. Persze számoltam azzal is, hogy az adatok némileg torzítanak, mégis úgy érzem a lakosságszám alakulásának tendenciája viszonylag jól leolvasható.

7 Dányi Dezső (1962: 12–24) illetve Faragó Tamás (1996: 100–124) rámutattak az említett forrásokból feltárt népességszám-kutatások buktatóira. Így: a felvett adatok csak részlegesek; csak az adózó rétegeket veszik számításban; a nem adózók számáról egyáltalán nem ad információt; az adókivetés rendszere időről-időre változik, így a bekerült népesség összetétele korszakonként is eltérő lehet. A felmérést megyei nemes tisztviselők látták el, akik sokszor egyáltalán nem voltak tisztában a helyi viszonyokkal; a felmérésre csupán néhány hónap – júniustól – októberig – állt rendelkezésre, ami azt jelentette, hogy egy napra körülbelül 3–4 falu anyagának rögzítése is esett – így feltételezhetően sokszor az összehívott vezetők bemondása volt az adatfelvétel módja. A felvétel során elsősorban a gazdasági adatokra koncentráltak – az adózó személyek számára, társadalmi rangjára.

8 Az 1828-as országos összeírás adata, Fényes 1851, Kollerfy 1882, Kepecs 1991a és 1991b, Révai Nagylexikon adatai

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 27

Fontos kiemelnem ugyanakkor, hogy mivel csupán a lakosság református közössége a tanulmány tárgya, ezért a hivatalos statisztikák adatait eleinte csupán jelzésként kezeltem, hiszen egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy a református és római katolikus közösségben egyforma népmozgalmi jellemzők érvényesülnek. Ez a görbe azt mutatja, hogy a XIX. század folyamán a lakosságszám 695 és 599 között ingadozott. Feltűnő, hogy 1828 és 1851 között jelentős lakosságszám esés következik be. Ismerve a XIX. századi demográfiai viszonyokat szkeptikusan fogadtam az 1828-ban összeírt 695 főt is. A kérdés az volt, hogy ez a „nagynak” tűnő népességszám és a hozzá kapcsolódó nagyarányú változás vajon a népesség tényleges változásából adódott, vagy csupán az adatfelvétel kezdetlegességének köszönhető és tévedésnek kell betudni.

Ez bírt rá arra, hogy a tendenciát összevessem az anyakönyvekből tanulmányozható népességszámmal. A görbéket egymás mellé illesztve gyanúm alább hagyott (2. melléklet, 1. ábra).

A század folyamán az anyakönyv adatai – tehát a kiszámított népességszám változás – illetve a hivatalos népességszám párhuzamosan futnak egymás mellett, még akkor is, ha az anyakönyvek csupán a református lakosság adatait tartalmazza. A század második felére, bár egy lassú csökkenés figyelhető meg, mégis viszonylagos kiegyenlítődésnek lehetünk tanúi.

A következő vizsgálódási szempont, hogy ez a népességszám milyen részletekből tevődik össze (3. melléklet, 1. táblázat). A házasságkötések, születések, halálozások évtizedenkénti száma alapján csak néhány alapvető összefüggésre tudunk rámutatni. Két évtizedet leszámítva a természetes szaporodás minden évben pozitív. Az említett két évtizedben (1840–1849 és 1870–1879 között) a halálozási szám meghaladja a születések számát. Ez a fordulat a járványos megbetegedéseknek köszönhető, amire majd a halálozások részletes elemzésénél szeretnék visszatérni.

A század folyamán a születési arányszám 26,5 ezrelék, míg a halálozási arányszám 24,3 ezrelék átlagosan. Andorka Rudolf a Sopron megyei Bük község eredményeivel összehasonlítva, (Andorka 1996: 8–17) mind a születési arányszám (44,6), mind a halálozási arányszámnál (32,1) lényegesen alulmarad a Bükben mért adatoknál.

A vizsgált időszakban a lakosságszám lényegesen gyorsabban csökken, mint az a természetes szaporulat csökkenéséből várható lenne, ami valószínűleg annak a következménye, hogy vagy lényeges elvándorlással állunk szembe, vagy egyszerűen hiányosak a halotti anyakönyvi bejegyzések. Ez alól kivétel az 1860–1879 közötti időszak, mikor is a lakosságszám növekedése figyelhető meg, mindamellett, hogy a természetes szaporodás drasztikusan tovább csökken.

Ez a jelenség minden bizonnyal egy nagyarányú bevándorlásnak köszönhető.

Ahhoz, hogy pontosan rekonstruálni tudjuk a református közösség népességének belső dinamizmusát, behatóbban foglalkoznunk kell a családok belső szerkezetével is.

Mivel azonban csupán a református közösséggel kívánok foglalkozni, mielőtt rátérnék ezekre az elemzésekre, fontosnak tartom tisztázni a korszakban a falu lakosságának felekezeti és etnikai hovatartozását.

Vallási és etnikai összetétel Az 1773. évi helységnévtár tanúsága szerint Jablonca még sem parókiával sem iskolamesterrel nem rendelkezett (N.N. 1920: 271). Jablonca a XVIII. században az almási anyaegyház tagja volt. Élve az 1781-es türelmi rendelet adta lehetőséggel, 1788. Szent Jakab hó 15-én megtör-

28

Schreck Csilla

tént egy új református templom alapkőletétele. A klasszicista stílusban épült templomot 1790.

Nagyasszony hava 15-én szentelték fel és adták át a hívőknek (Bodnár 2002). Így megalakult a Jabloncai anyaegyház, immáron saját lelkésszel, Szilágyi Bálint személyében, illetve elkezdték Jabloncán az önálló anyakönyvek vezetését.9 A század folyamán 13 rendes és számtalan ideiglenes – főleg a körtvélyesi, és almási állandó lelkész – töltötte be szüksége esetén ezt a tisztséget Jabloncán. A század első felében az Esperesi hivatal ajánlja az új lelkészt, akinek személyéről az ajánlást követően kizárólag a Consistoriumnak van joga dönteni, mindamellett, hogy a lelkészek végleges elmozdításáról viszont egyedül az Esperesi hivatal intézkedhet. A század második felében a lelkészi helyekre pályázatokat írtak ki – 1900-ban például konkrétan tudjuk, hogy a megüresedett helyet a Sárospataki Lapok 43. számban hirdették meg10 – majd a pályázatok beérkezése után a lelkészt a református közösség kezdetben közfelkiáltással, majd név szerinti szavazással választotta meg. Az érvényes szavazáshoz elég volt az egyszerű többség. Szavazati joga minden egyházi adót fizető jabloncai református személynek volt, így a családfőknek illetve a családfő elhalálozása esetén az özvegyének.

A református templom mellett a falu rendelkezik egy római katolikus templommal is, melyet nem csupán a jabloncai, hanem a derenki és szilicei hívők is használtak. A források szerint 1867-ben épült új gótikus stílusban, amely magában foglalja az 1500-ban épült presbitériumot is (Németh–Balázs–Csobádi–Kardos 1998: 34).

Sajnos a XIX. század első felére nézve nem áll rendelkezésünkre statisztikai adatok a lakosság vallási felekezetére vonatkozólag. Fényes Elek szerint a század közepén 91 katolikus, 503 református és 5 zsidó lakott itt (Fényes 1851: 143) 1880-ból Kepecs József ad közre vallási adatokat, melyeket a 2. táblázatban közlünk (Kepecs 1999a: 246–248).

Az adatokból (3. melléklet, 2 táblázat) kiderül, hogy a lakosság, mintegy 74%-a református vallású. Mivel a vizsgált anyakönyvek az evangélikus lakosság adatait is rendszeresen közlik11 – mindig megjegyezvén a vallási hovatartozást – elmondhatjuk, hogy az elemzésünk a falu lakosságának mintegy 80%-val foglalkozik.

Ugyanebben a táblázatban (3. melléklet, 2. táblázat) megfigyelhető, hogy a XIX. század végén – XX. század elején a római katolikus lakosság száma lényegesen csökken (18,4%-ról 13,6%-ra), míg a reformátusok száma (evangélikusokkal együtt számítva) lényegesen nő.

(79%-ról 83,2%-ra). Ez a növekedést az áttérésnek kell betudnunk, melyet az anyakönyvek is alátámasztanak.

A század első felében egyetlen családról – Ketsei család – tudunk, akiknél konfliktust okozott a vallási hovatartozás. Ketsei György 1822-ben kötött vegyesházasságot a református Bar9 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 10 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 11 A század folyamán folyamatos konfliktust okozott az, hogy az evangélikusok, bár a lelkészi szolgáltatásokat folyamatosan igénybe vették és az anyakönyvezést is a református lelkész a református közösséggel együttesen vezette, mégis az evangélikusok egyházi adót nem voltak hajlandóak fizetni. Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak: Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5)

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 29

tók Zsuzsannával Aggtelekről. A forrásból megtudhatjuk, hogy az apja – mikor ő 16 éves volt – tért át a „pápista” vallásra és Ketsei Györgyöt is erre kényszeríttette.12 Természetesen ez az ügy itt nem ért véget. Koós Károly szolgabíró 1827-ben Jabloncán járt, ahol kérdőre vonta Ketsei Györgyöt, 8 éves lánya római katolikus vallásban való oktatása felől. Benda Gábor lelkész az esperesnek számol be az ügyről. Állítása szerint „a gyerek a plébános hallatán is fél, ezért erre az oktatásra nem erőszakolható”.13 Az 1819. évben kelt királyi rendelet értelmében, mivel az apa római katolikus ezért a lányt is római katolikusnak kell nevelni.14 Viszont nyilvánvaló, hogy ez az apa akaratával is ellenkezik.

Az áttérésnek egyik fontos módja volt a vegyesházasság intézménye. A vegyesházasságok száma XIX. század folyamán egyre nőt, olyannyira, hogy az államhatalom is kénytelen volt a kérdéssel foglalkozni. 1827-ben a Helytartótanács rendelet után egy sor törvény igyekezett rendezni a kérdést. Így az 1844, 1848, 1867, 1868-as években is törvényeket alkottak a kérdés megoldására.

Római katolikus – református vegyesházasság az anyakönyvekben csupán az 1870-es éveket követően jelentkezik először, bár ezután számuk folyamatosan növekszik. Mindemellett lényegesebben gyakoribb az egész század folyamán az evangélikus-református házasság. Ami szembeötlő, hogy az evangélikus vallás főleg betelepülő iparosok – suszter, csizmadia – és pásztoremberek révén került a faluban.

A kassai járásban készült összeírás, a század első felében hat családról, mintegy 38 zsidó személyről tudósít.15 Egyik családfő sem jabloncai születésű, ketten Borsod megyéből, egyegy Abaúj megyéből és Zemplén megyéből, egy pedig a közeli Görgőről került ide. A hatodik a lengyelországi Lembergben született, de akkor már 28 éve élt Magyarországon, s ebből 12 évet Jabloncán. Egyikük Rót Lőrincz gyerekként került ide és az összeírás idejében 44 éves volt. A zsidók vállalkozó rétegként kerültek a faluba; hat családfőből 4 kocsmáros, egy asztalos, egy pedig kereskedő volt (Bodnár 2002). Egy esetben zsidóból kikeresztelkedett lakosról is tudunk, aki a kikeresztelkedés után a Ferencz József nevet vette fel.16 Az 1910-ből való összeírás „egyéb” kategóriája nagy valószínűséggel a baptista vallást takarja. A baptizmus csupán a XX. század elején üti fel a fejét valószínűleg az Amerikába kivándorolt, majd néhány éven belül hazatért emberek hozták magukkal. Visszaemlékezések szerint az öreg Jakab Dani volt az első, aki prédikált is esténként a házaknál. A XX. század első felében 6–10 baptista családot számoltak, akik élénk közösségi életet éltek, saját imaházzal és fúvószenekarral az ún. „rezesbandával” (Bodnár 2002). Összességében megállapítható, hogy a XIX. század folyamán egy fajta elmozdulás történik a református – többségi – vallás felé.

A lakosság etnikai összetételét tekintve lényegesen homogénebb képet mutat a vallási összetételnél. Az 1773. évi helységnévtár a falu lakóinak nyelvezetét Hungarica megjelöléssel illeti.

(N. N: 1920: 271) A XIX. század utolsó harmadára vonatkozó pontos adatainak szemlélteté12 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak: Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 13 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak: Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1827 14 1819. 04. 27. napján kelt 1179 b király rendelet 15 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach) TZ 1757–1848 dob.

16 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753. 1857

30

Schreck Csilla

sére Kepecs József által szerkesztett statisztikai adatokat hívhatjuk segítségül (Kepecs 1999b: 365–367) (3. melléklet, 3 táblázat).

Borovszky és Sziklay: Magyarország vármegyéi és városai – Abaúj-Torna című kötetükben „nevéről ítélve tót eredetű falu lehetett, ma tiszta magyar”-ként írnak Jablonca lakosságáról (Sziklay – Borovszky 1896: 308). Az 1938-as összeírás szerint a falu 583 lakosa kettő kivételével magyar anyanyelvű (Csíkváry 1939: 188).

Annyi bizonyos, hogy roma származású emberek is éltek Jabloncán. Egy 1768-ból származó latin nyelvű összeírás Mathias Kuru nevű kovácsot, feleségét (Rebeca Ruszó) és gyermekeit (Georgius, Andreas és Rebeca) sorolja fel, akik mindannyian helvét hitvallásúak. Ugyanebből az évből származó dokumentum Mathias Kore és Joannes Kore nevű kovácsot említ. Egy 1773-ból való összeírás Joannes Kore kovácsot, két fiát és egy lányát, valamint Georgius Kuru kovácsot, aki paraszti munkát is végez, és két fiát sorolja fel. 1854-ben Krusovszky Pál jegyző jelentése alapján tudjuk, hogy a jabloncai cigányok az idő tájt pásztorkodással foglalkoztak (Bodnár 2002).17

Népmozgalmi jellemzők Házasság A kis kitérő után most térjünk vissza a jabloncai református népmozgalmi adatok elemzéséhez. Az elemzést a házasságok bemutatásával kezdjük, majd kitérünk a születési és halálozási statisztikára is.

A házasságkötések számának 10 éves periódusonkénti statisztikáját a már ismertetett 1. táblázat mutatja. Ez tartalmazza azokat a házasságokat is (szám szerint 19 házaspárt), melyeket bár bejegyeztek a falu anyakönyvébe, de utána sorsuk ismeretlen.

Fontos elemeznünk, hogy a házasságkötések száma vajon összhangban van-e a népességszám (születések-halálozások) alakulásával (3. melléklet, 2. ábra).

Első, ami szembeötlő, hogy a század jelentős részében a népesedési szám és a házasságok száma éppen az inverze egymásnak, tehát a házasságok száma épp abban a periódusban növekszik, mikor a legkevesebb volt a népesedés száma. Az 1869–1879-es periódusban is a házasságok számának növekedése jellemző. Itt szeretnék visszautalni a demográfiai fejezetben tett – ugyanerre a periódusra vonatkozó – megállapításomra, miszerint „a lakosságszám növekedése figyelhető meg, mindamellett, hogy a természetes szaporodás drasztikusan tovább csökken.”, mely valószínűleg egy nagyarányú bevándorlással áll kapcsolatban.

Ennek a jelenségnek a mélyebb összefüggéseit a falu gazdasági viszonyaiban kell keresnünk; a falu eltartó képességével áll kapcsolatban. Valószínűleg egy kialakult stratégiával állunk szemben arra nézve, hogy a falu hogyan vezeti le a túlnépesedést, hiszen a földek eltartó-képessége véges. Feltételezhetjük, hogy akkor mikor a faluban nő a lélekszám sokkal többen vándoroltak ki, többen kötöttek máshol házasságot, és így csak igen kevesen maradtak otthon, míg mikor csökken a lakosság száma, több házasságkötés és letelepedés volt a faluban.

Mivel a föld családokban öröklődik, még érdekesebb összefüggésre bukkanhatunk, ha a korszakonkénti házasságok számát összevetjük az egy családra jutó gyermekek számával. De 17 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): TZ 1757–1848 dob.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 31

mielőtt a két diagrammot összevetnénk, nézzük meg, hogyan alakult a gyermekek száma családonként a század folyamán (2. melléklet, 3. ábra).

A születési anyakönyvek alapján az 565 házasságból mintegy 1584 gyermek született, melyből 75 törvénytelen. Így egy családra átlagban 2,8 gyermek jut. Ha ebből levonjuk a csecsemőkorban elhunyt gyermekek számát, akkor még mindig 2,13 gyermek jut egy családra. Az érdekesség az, hogy míg a házassági anyakönyvben 584 bejegyzett házasság van, addig a faluban 565 házaspárnak született olyan gyermeke, amelyek be lettek jegyezve az anyakönyvbe. Tehát 19 házaspár vagy gyermektelen, vagy máshova ment családot alapítani.

Mivel ez a 2,8-as átlag csalóka lehet – mert úgy is összejöhet, hogy a legtöbb családban átlagosan tényleg 2–3 gyermek születik, de úgy is, hogy kevés családban sok a gyermek, míg a családok zömében nagyon kevés –, hasznos, ha lebontjuk a gyermekek számát családokra is. Így azt látjuk, hogy 205 családban csupán egyetlen gyermek született. 10 volt a legtöbb gyermek egy családban és ilyen a század folyamán 2 családban fordult elő. 94 családban volt 2 gyermek, 90-ben 3, 63-ban 4, 46-ban 5, 27-ben 6, 25-ben 7, míg 9 családban volt 8 és csupán 4 családban volt 9 gyermek.

Talán elhamarkodottan azt állíthatnánk, hogy létezett a jabloncai református közösségen belül egy csoport, amely csoport már tudatosan alkalmazta az egykerendszert. A kutatásnak mindenképpen egy további érdekes vonulata lehet annak a kérdésnek a kiderítése, hogy vajon van-e összefüggés a rétegződés és a vállalt gyermekszám között.

A családok által vállalt gyermekek számának elemzésénél, még érdekesebb az eredmény, ha a változásokat időben is szemléltetjük. Látható, hogy az egy családra jutó gyermekek száma a kezdeti 2,6-os arány a század végére 4,4-es arányszámot mutat, tehát a század folyamán szinte kisebb-nagyobb ingadozásokkal megduplázódott (2. melléklet, 4. ábra).

S végezetül, ha visszatérünk az eredeti felvetéshez és összevetjük a házasságok számát, az egy családra jutó gyermekek számával látszik, hogy mikor kettőnél kevesebb gyermek jutott egy családra sokkal többen kötöttek a faluban házasságot, míg mikor több gyermek jut egy családra, csökken a házasságok száma is. Ez ismét alátámasztja azt a hipotézist, hogy a földek népességeltartó képességének fenntartására irányuló stratégiával állunk szemben. Ha sok gyermek született a föld elaprózódását és így a családok elszegényedését elkerülendő a gyermekek kénytelenek voltak elhagyni szülőfalujukat, és máshol letelepedni.

Jabloncán egyenlő örökösödési rendszerrel találkozhatunk, ami azt jelentette, hogy a születendő gyermekek – nemre való tekintet nélkül – egyenlő arányban örököltek a szülők után.

Magyarországon a középkortól beszélhetünk osztó örökösödési rendszerről. Ezt a rendszert az úrbéres telkek viszonylatában némileg módosította a földesúr előjoga, hiszen a földesúr beleszólhatott abba, hogy ki kapja az úrbéres földek használati jogát. A polgárosodás előrehaladásával az államhatalom igyekezett az osztó örökösödésre törvényekkel is nyomást gyakorolni.

Jabloncán a hatályos törvényeknek megfelelően egyenlő örökösödési rendszer volt érvényben, ugyanakkor a törvényi kereteken belül a telekaprózódás kiküszöbölésére kialakult gyakorlat volt az, hogy a legidősebb fiúnak joga volt kivásárolni a fiatalabb testvérek örökrészét.

Ezt a jelenséget mindenképpen az évszázadok alatt kialakult és a közösségi életet nagy súl�lyal szabályozó szokásjog megnyilvánulása. A kivásárlás óriási terheket rótt a legidősebb testvérre, mely gyakorta eladósodáshoz, a földek egy részének elzálogosításához vezetett. Sokszor persze a család a föld mellett óriási adóságokat is örökölt. Így zajlott ez le 1877-ben is, amikor

32

Schreck Csilla

néhai Zemán Pál után maradt 400 forint adósságot, az utána maradt 4 örökös közt egyenlő arányban osztották föl. Az örökhagyó után maradt birtokot, – a Poronyán lévő szántóföldjét és a Vidáslázi hét holdnyi erdőbirtokát – Gecs János mégpedig 2/3 részben a saját, s 1/3 részben a kiskorú Gecs János nevére írva, vette meg.18 Előfordul, hogy még a szülők életében valamely testvér igényt tart az örökrészére például 1886-ból: „Mátyus István leánya, Julianna 300 osztrák forintot a leendő öröksége végkielégítéséül felvesz” s a továbbiakból nem tart a jövőre nézve igényt örökrészére.19 Számos esetben, hogy elkerüljék az adóságot nem volt ritka, hogy két-három testvér saját családjaikkal a szülői belsőtelekre költöztek – így létrehozva egyfajta többcsaládmagos háztartást Jabloncán, gyakorlatilag, anélkül, hogy hivatalosan felosztották volna az örökölt javakat.

A lokális/területi endogám-exogám törekvések kimutatása a kapcsolathálónak fontos mutatója. Ebben a fejezetben csak a statisztikai arányokkal kívánok foglalkozni, mivel a kapcsolatok súlya és iránya inkább a kapcsolatháló pontos vizsgálatának szerves része.

Ezt a kérdést szintén 10 éves periódusban vizsgáltam. Minden periódusban külön vizsgáltam a férfi párválasztást – mikor a férfi a jabloncai és Ő mellé választ más helységből párt – női párválasztást – mikor a nő a jabloncai és Ő mellé kerül egy más helységből férj – és egy külön oszlopban jeleztem az összes endogám és exogám házasságokat is.

Ha megnézzük az összesített adatokat, jól látszik, hogy a század folyamán végig az exogám házasságok dominálnak 32,58 : 67,42 arányban (3. melléklet, 4. táblázat).

Diagrammon ábrázolva talán jobban leolvasható, hogy mikor melyik az uralkodó. Abban a periódusban mikor csökken a népességszám nő az exogámia, mikor nő a népességszám az endogám házasságok vállnak uralkodóvá. Ezzel elkerülve a falu elnéptelenedését, illetve biztosítva az egészséges „vérvonalat” (2. melléklet, 5. ábra).

Korábbi megfigyelésünk volt, hogy házasságok száma épp abban a periódusokban növekszik, mikor a természetes szaporulat leginkább csökken. Ugyanakkor a házasságok számának növekedésekor az exogám házasságok aránya is nő. Ez nem biztos, hogy az exogám házasságok változásának tendenciájáról valóságos képet mutat, hiszen elképzelhető, hogy a tendencia mögött az a gyakorlat húzódik meg, hogy – a letelepedés irányát követve – ebben a periódusban az exogám házasságok jelentős többségét Jabloncán, s nem másutt kötötték s ennek megfelelően ezek az esetek, a falu anyakönyvébe kerültek bejegyzésre. Ugyanakkor az exogám házasságok anyakönyvi növekedése – akármi legyen is az oka – mindenképp egy Jablonca felé történő vándorlásról tanúskodik.

A népességszám összefüggésben van azzal, hogy a házasulandók milyen életkorban lépnek egymással házasságra. A kérdés vizsgálatánál nagy segítségemre volt az, hogy 1855-től az anyakönyv rendszeres bejegyzése lett a házasulók életkora. Az eredményeket Andorka Bükkben végzett számításaival vetettem össze (Andorka 1996: 8–17) (3. melléklet, 5. táblázat).

Az eredmények azt mutatják, hogy a nők első házasodási életkora magasabb, mint a Bük községben számított érték, de mégsem emelkedik a más magyarországi községekben számított adatok fölé, míg a férfiak házassági életkora alulmarad Andorka Rudolf által mért férfi átlagéletkornál. Eredményeimet összevetettem a John Hajnal sokat emlegetett tételével, aki a házassági átlagéletkor szerint Európát két részre osztotta Triesztről Szentpétervárig húzódó 18 Jablonca – Mátyus család iratai 19 Jablonca – Mátyus család iratai

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 33

egyenes vonallal (Hajnal 1965: 101–143). Szerinte ettől nyugatra későn, keletre pedig korán házasodtak. Nyugat-Európában a férfiak esetében az első házassági életkor 25 és 29 év, a nőknél pedig 23 és 27 év között alakul. A későbbi ez irányú történeti demográfiai kutatások finomították John Hajnal tételét de semmiképpen sem cáfolták. Ezen kutatások közül ki kell emelnünk Laslett eredményeit, aki a kérdést demográfiai, háztartás-összetételi összefüggésben vizsgálta. Ő, a már említett Nyugat-Európai és Kelet-Európai zónán kívül további két zónát említ egy Mediterrán térséget (Olaszország, Spanyolország) és egy Kelet-Közép-Európai térséget.

Laslett eredményeit figyelembe véve – csatlakozva Andorka eredményeihez – elmondható, hogy Jablonca illeszkedik az általa leírt Kelet-Közép-Európai mintába, ahol a férfiak viszonylag magas, míg a nők alacsony életkorban házasodtak. Ennek megfelelően a házastársak közötti korkülönbség nagy (Andorka 1996: 8–17).

További érdekes adatokat szolgáltat annak elemzése, hogy mennyi az újraházasodók, avagy özvegy házasságok száma (3. melléklet, 6. táblázat; 2. melléklet, 6. ábra).

A népi jogélet-kutatások azt állítják, hogy a házastárs halála után egy év, kötelező gyászt írtak elő, amit különösen az asszonyok esetében tartottak szigorúan (Tárkány-Szűcs: 1981: 279) Ugyanakkor már Faragó Tamás is beszámol arról, hogy a XVIII. századi anyakönyvi vizsgálatai alapján ez a norma „valószínűleg nem létezett, de legalább is nem mindenütt volt ismeretes.”

(Faragó 1999: 178).

Faragó állításait a jabloncai anyag megvizsgálása után mi is osztjuk. A tapasztalat az mutatja, hogy jellemző volt, hogy az özvegyen maradt férjek már a feleségük halálának évében, néhány hónapot követően, újra nősültek. A nőknél ez némileg máshogy alakult, hiszen alig találunk olyan nőt, aki a gyászév lejárta előtt házasodott volna újra, ellenben sokkal gyakoribb volt a megözvegyülést követő 1 de inkább 2–3 év eltelte utáni házasságkötés.

104 férfi kötött újra házasságot feleségük halála után, míg ez a nőknél lényegesebben kevesebb csupán 68 esetben történt meg a század folyamán. Ami feltűnő, hogy lényegesen több özvegy férfi választott magának lányokat feleségnek, mint amennyi özvegy nő legényembert (3. melléklet, 7. táblázat).

Születés A falu népesedésnek fontos összetevője a születések számának alakulása. Az adatokból jól látható, hogy bár a korszak közepén van egy megtorpanás és visszaesés, de összességében a század folyamán egy nagyon lassú emelkedést figyelhetünk meg (2. melléklet, 7. ábra). Érdekes adalékkal szolgál egy faluról a törvénytelen születések vizsgálata is. A század folyamán 39 nő nevét jegyezték fel, akik 75 törvénytelen gyermeket hoztak világra. Írásos forrásokból tudjuk, hogy a falu keményen elítélte a „paráznaságot”. A Historia Domusban a lelkészek számos paráznaság bűnébe esett nőt jegyeztek fel.20 Erre a páratlan értékű – információban gazdag – forrástípusra az anyakönyvek tanulmányozása során bukkantam, bár sajnálatomra csupán 1798-től 1817-ig ad hihetetlenül izgalmas, képszerű leírást a falusiak erkölcsi életéről, bűneiről. Az erkölcsi életen kívül, itt örökítették meg az egyházi élet fontosabb mozzanatait, a járványok, nagyobb katasztrófák, aszályos évek emlékét is.

20 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753.

1790–1829.

34

Schreck Csilla

Ebből a forrástípusból tudjuk, hogy paráznaság előfordult hajadon, özvegy és férjezett nők körében egyaránt, amit minden esetben ugyanúgy büntettek. A bűnbeesett nők mindegyike „Önként, minden kényszerítés nélkül a parókián megjelent és itt a maga véghezvitt vétkét a nemes egyházi tanács előtt megvallván, minekutána annak bocsánatából buzgó […]könyörgés által kérte és egyszersmind az egész gyülekezett képében a helységben a Consistórium tagjait megkövette és magát a szent fedhetetlen életnek gyakorlásának ajánlotta.” 21 Az első törvénytelen születési bejegyzés 1805-ből való, míg a vizsgált időszakban az utolsó, 1895-ben. Tehát 90 év alatt az összes születések számának mintegy 5,1 százaléka törvénytelen volt. Az esetekből kiderül, hogy jórészt hajadon leányok szültek törvénytelen gyermeket, de tudunk özvegyasszonyokról is. Elvétve, de előfordul, hogy házasságban élő nő szült törvénytelen gyermeket.

A leányanyák közül mindenképpen a zsellér, cseléd – tehát a szegényebb elemek – dominálnak. A megesett lányok közül 21%-ról tudjuk, hogy később férjhez mentek. Ezen házasságok esetében mintegy 42%-ban özvegyemberhez mentek hozzá.

A törvénytelen gyermekek mintegy 37,1 százaléka halt meg 3 éves kor előtt. Ez a magas arány feltételezhetően az anya hanyagságának következménye. Csupán egy törvénytelen gyermek sorsát tudtuk a század folyamán követni, ő a faluban házasodott. A többiek vagy három év fölött, de még gyermekként haltak meg, vagy – mivel sem a házassági sem a halotti anyakönyvben nem találtunk róluk utalást – valószínűleg elhagyták a falut és máshol telepedtek le.

Halálozás Ez az arány még akkor is magas, ha megvizsgáljuk, hogy az összes halálozásból mintegy 28,3%-ot a 2 év alatti gyermekek halálozásai tették ki. Így számszerűleg 378 csecsemőhalálozásból, mintegy 223 fiú és 155 lány.

A század folyamán az átlagéletkor 30 év körül mozgott. Ha megfigyeljük a század végére, az átlagéletkor jelentősen lecsökken (3. melléklet, 8. táblázat). Kérdés az, hogy vajon ezt egyedül a csecsemőhalandóság óriási megugrásával kell magyaráznunk?

Ha a 2 év alatti csecsemőhalandóságot levonjuk, az átlagos életkor a század folyamán 44 éves korra emelkedik, és ha az 5 éves korig levonjuk az elhalt gyermekek számát, ez a szám 49 éves kor lesz. Tehát a csecsemőhalandóság számának növekedése mellett a felnőtt lakosság várható élettartama folyamatosan nő.

Megfigyelhető, hogy amikor a csecsemőhalandósággal együtt kimutatott átlagéletkor vis�szaesik (1870–1890-es évek között) akkor a felnőtt lakosság élettartama is zuhanni kezdett.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ennek hátterét, nézzük meg a halálozás okait, illetve azt, hogy ezek a betegségek mely korosztályokban pusztítottak leginkább.

A korszakban végig ugyanazokkal a halálnemekkel találkozunk. A teljesség igénye nélkül a leggyakoribb halált okozó betegségek: szárazbetegség, sínylődés, gyengeség, hideglelés, vízibetegség, kelevény, aszkór, hektika, forróbetegség, vérben, dagadás, nyilallás, öregedés, kelevény, fulladozás, gyomorbetegség, hideglelés, szívgörcs, szélütés, tüdőlob, vízkorság stb.

21 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753.

1790–1829.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 35

Ugyanakkor időről-időre nagy tömegeket érintő betegségek közül meg kell említeni, a baktérium okozta vérhast, mely betegség az 1824–25 és az 1875–77-es években pusztított leginkább, főleg a késő nyári, kora őszi időszakban a gyermekek és idősek között. De ugyanígy rengeteg gyermek halt bele a járványos himlőbe, mely a 1820–40-es években szedte leginkább áldozatát főleg a 0–5 éves korosztály között. Úgy látszik, hogy az 1831-es nagy kolerajárvány nem érintette Jabloncát, viszont az 1873-as kolerajárvány nagy pusztítást okozott a lakossága körében. Ekkor mintegy 6 hónap leforgása alatt 39 áldozatot szedett: nőket, gyermekeket, férfiakat, időseket, fiatalokat egyaránt nem kímélve. A kolera hihetetlenül gyors pusztításáról informál minket az anyakönyv, mely szerint az első kolerás megbetegedés 1873. március 4-én Kovács Pál volt, aki reggel az erdőbe ment, látszólag jól volt, viszont másnap már ott találták holtan.22 Visszautalva, az átlagos életkor erre az időszakra eső nagyarányú zuhanását főleg ennek a betegségnek kell betudnunk A gyermekek között sok a halált okozó véletlen baleset – fáról való leesés, nyavalyatörés – vagy valószínűleg az anya gondatlanságát jelző – forrázásos balesetek, „tűzzel való megégetés”.23 A felnőtt lakosság körében néhány esetben tudunk erőszakos halálról is – „szerencsétlenségben a lovak törték össze”, „meggyilkolták”, „egy a hasán ejtett szúrás” – és további három esetben – mindhárom férfi – bizonyítható az önkezűség (ketten főbe lőtték magukat, egy férfi pedig felakasztotta magát).24 További összefüggésekre mutathatunk rá, ha a korosztályonkénti megoszlást időben is ábrázoljuk. A következő ábrán láthatjuk, hogy a csecsemőhalálozások száma drasztikusan megnő a 70–80-as években. Ennek oka az is lehet, hogy lényegesebben több csecsemőhalálozást vezettek be az anyakönyvekbe ebben a periódusban, mint előtte bármikor (2. melléklet, 8. ábra). Úgy látszik, hogy az a gyermek, aki megéli a 6–9. életévet magas életkorra számíthat. A halálozási görbe csak az 50–55 éves kor körül kezd számottevően emelkedni, majd a 70-es években megint csökken, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy ezt a kort kevesen élik meg.

A század folyamán csupán 3 ember élte túl a 90. életévét mind a hárman férfiak.

Ha szemügyre vesszük a 2. melléklet 9. ábráját, kiolvasható, hogy az első két évben a fiúk körében sokkal nagyobb arányú az elhalálozás, mint a lányokéban, majd ezt követően a férfi-nő halálozási arány körülbelül kiegyenlítődni látszik. A 30–40 éves emberek körében a nők halálozása egy kicsit magasabb. Jellemző, hogy a faluban csupán négy esetben történik gyermekszülés következtében halálozás, mindegyik esetben az érintett nők ebbe a korosztályba tartoznak bele. Az 50–59 éves lakosok körében aztán megint a férfiak veszik át a vezetést, de ez az arány a 60 évnél idősebb embereknél azután megfordul.

RÉTEGZŐDÉS A kapcsolatrendszer elemzésekor fontos tisztáznunk a társadalom rétegeinek problematikáját, a hierarchikus elrendeződést, mivel ez döntően befolyásolhatja a kapcsolatháló minőségét.

22 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 755.

23 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753.

24 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 753–754–755.

36

Schreck Csilla

Hipotézisünk megfogalmazásánál Franz Urban Pappin (1997: 224–249) elképzeléséből indultunk ki, aki rámutat a társadalmi rétegek interaktív csoportként való felfogásának fontosságára. Elfogadhatjuk azt a nézetét, hogy a rétegeket, olyan státus jellegű személyek csoportjaiként értelmezi, amelyek magas informális jellegű interakció sűrűséggel rendelkeznek a csoporton belül és csekélyebb interakció sűrűséggel a csoportok között.

A társadalom hierarchikus elrendeződése több összetevőből alakul ki, másképpen, az egyén státuszát számtalan összetevő alakítja ki. A státusz az egyén attribútuma, amely révén belehelyeződik egy csoportba, mely csoportok egymástól különbözve, más-más helyet foglalnak el a társadalmi struktúrában. Lényegében a státuszrendszereket a rétegképződés fontos elemeként is felfoghatjuk, mivel az interakciós kapcsolatok során az egyének közötti státuszkülönbségek távolságot hoznak létre s így, maguk is hozzájárulnak a közösségi hierarchia felépüléséhez.

Vitatkozom azonban Pappinnak azzal a nézetével, amely Max Weberhez és Warnerhoz hasonlóan a rétegeket „egyértelmű tagsággal rendelkező lakossági csoportokként” értelmezi (Pappin 1997: 227). Úgy gondolom, hogy a társadalmi csoportok nem pontosan körülhatárolt kognitív struktúrák. Tulajdonképpen ezeket az egységeket halmazokként képzelhetjük el, amelyek határai kevéssé merevek. A halmazok gyakran metszik egymást, vagy épp egymás részhalmazai.

Sokkal inkább Warrnierrel értek egyet, aki a társadalmat többszörösen összetett struktúraként értelmezi. Vagyis a pozíciók egymással összefüggő pozíciók rendszerében léteznek, és a legtöbb társadalomban számos, ilyen rendszer működik, számos – életkor, csoport, nem, rokonság – pozíciót tölthet be az egyén egyszerre (Warrnier 1997: 270–281).

A rétegrendszer empirikus igazolásához meg kell határozni azokat az ismérveket, amelyek alapján ezek a csoportok részleges elkülönítése és behatárolása végrehajtható. Ehhez nem tettem mást, minthogy gyűjteni kezdtem a forrásokból minden olyan kifejezést, mely a megosztottságra, rétegződésre, társadalmi csoportokra utalhatnak. Így ennek megfelelően az általam felvetett kategóriák helyi sajátosságokat tükröznek.

Pappin a foglalkozási pozíciók kategóriáit – amely alatt nem a jogi értelemben vett munkahelyi állást, hanem a foglalkozási tevékenységet érti – javasolja elemzési egységnek. Véleményem szerint ez csak bizonyos ipari társadalmakban megvalósítható, a falusi társadalomban ez az álláspont nem tartható, mivel a lakosság 95%-nak foglalkozásánál földész van megjelölve, így a falusi társadalom struktúrája túlságosan homogénné válik. Viszonylag egyszerű lenne a dolgunk akkor is, ha a hagyományos nemes – jobbágy – zsellér kategóriákkal próbálnánk leírni a falu társadalmát. Viszont már az első pillanatban érzi a kutató, hogy ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb egy falusi társadalom.

Magától értetődőnek tűnik a gyakorlatban is megvalósuló vagyoni-tulajdonjogi hierarchia, ami a feudalizmusban döntően összefügg a rendi polgárjogi egyenlőtlenségek rendszerével. Ezt bizonyos szempontból részben átstrukturálhatja a foglalkozási rendszer. Azonban mikrostrukturális szinten, mint majd látni fogjuk, további jelentőséget kaphatnak egyéb különbségek is, ezek a vallás, etnikum, családi állapot, presztízs, mobilitás kérdése, tudás, információ.

Valójában ezeknek a kategóriáknak a szétválasztása kissé mesterkélt lehet, mivel egy adott társadalomban a társadalmi – jogi – anyagi kategóriák mindig szoros összefüggésben, összefonódva léteznek. Ráadásul a kép tovább bonyolódik, ha elfogadjuk azt, hogy a státuszok külön-

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 37

böző időszakok hatására egymásra rakódhatnak, bizonyos már nem ható, nem aktív presztízs mégis sokáig rétegképző lehet. Ezek a rétegképző aspektusok más-más súllyal hathatnak, vannak olyanok, melyek önmagukban meghatározzák az egyén helyét a hierarchiában, mások csak többedmagukkal egymást erősítve vagy éppen gyengítve kapnak státuszképző szerepet. Ráadásul a forrásokból kiolvasható státuszhelyzetek óvatosságra intenek bennünket, hiszen a kutató sosem lehet elég biztos benne, hogy ezek a státuszok találkoznak az egyén kortársainak megítélésével, hiszen előfordulhat, hogy egy-egy közösség vagyoni rétegződéséről a kutató tájékozottabb, mint az őt körülvevő emberek (Faragó, 1999: 63–89).

Ahhoz, hogy felvázolhassam a falu rétegzettségét eredetileg egy időmetszetben, egy statikus képet kellett vizsgálnom, amit aztán a feltárható mobilitási formák felvázolásával igyekeztem kiterjeszteni hosszabb idősíkra. Mobilitásnak nevezek minden olyan elmozdulást, amely során az egyén a státuszát szülei vagy saját korábbi állásához képest megváltoztatja (Tóth 1989: 38). Ugyanilyen mobilitási formának gondolom a migrációt is, mely során az egyén környezetét változtatja meg – falun belüli, vagy épp faluból való elköltözéssel.

Ugyanakkor újra hangsúlyoznom kell, hogy az általam tipizált hierarchikus viszonyok csupán a református közösségre érvényesek. A társadalmi rétegcsoportokat az után állítottam össze, hogy a református közösségben élők státuszát tanulmányoztam, tehát a vallás, mint rétegképző – ha van ilyen – tényező kimaradt belőle.

Első, amit vizsgáltam, hogy a kataszteri összeírásban található református nevek között milyen jogi kategóriákkal találkoztam, ezek a jogi kategóriák mely családokat takarják, majd az így elkülönített kategóriákat és csoportokat összevetettem az anyakönyvekből tanulmányozható polgári állás kategóriákkal.

Itt a háztartás/családmag polgári állás megállapításánál, a családfőknél megjelölt jogi kategóriákat vettem figyelemben. Tettem ezt azért, mert a források bizonysága szerint a családfő polgári állását vonatkoztatták a családtagokra is. Például, ha az apát földészként jelölték meg, ezt a státuszt „örökölték” gyermekei is, nemre való tekintet nélkül. Házasság után viszont a feleség átvette a férj polgári státuszának megjelölését és az addigi „apai örökséget” maga mögött hagyta.

Az érdekelt, hogy a két forrásból nyerhető státuszok mennyire feleltethetőek meg egymásnak. Tehát az anyakönyvben földész, telkes vagy a zsellér megnevezés megfeleltethető-e a kataszteri könyvből vett bármely kategóriával? Hangsúlyozni kell, hogy 1855 és 1865 közötti időszakról van szó, amikor az államhatalom már részben felszámolta a feudális maradványokat. Ennek megfelelően a hipotetikus felvetésem kezdetben az volt, hogy az úrbéres telkeseket és zsellért földész vagy telkes, illetve az úrbérbe be nem írt zsellér pedig zsellér kategóriával illették. Feltételeztem ezt abból, hogy 1855 után az úrbéres jobbágyok és úrbéri zsellérek felszabadultak a feudális kötelék alól. Ezután már csak az úrbérbe be nem írt zsellérek hordták, mintegy béklyóként továbbra is a „feudális maradványokat”.

A következő lépésnél szembesülnöm kellett azzal, hogy a társadalmi státuszt mindenképpen átstrukturálja a vagyoni helyzet. Tehát, a kataszteri könyv által a társadalmi rang segítségével kialakított csoportokat tovább árnyaltam, a ténylegesen birtokolt terület minősége (lehet I. legjobb, II. közepes, vagy III. osztályú, azaz rossz minőségű terület) és mennyisége szerint is.

Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel a szántók többsége III. osztályú területnek minősült, ezért Jabloncán a gabonatermesztés rovására a sokkal jövedelmezőbb gyümölcstermesz-

38

Schreck Csilla

tés alakult ki. A források tanúsága szerint a gyümölcsfákat külön vagyontárgyként kezelték.

Adás-vételnél gyakran elválasztották a földet és a rajta lévő gyümölcsfák tulajdonjogát. Sokszor a földet eladták, de az eladó a gyümölcsfák tulajdonjogát és így az abból származó bevételeket megtartotta magának, vagy épp fordítva.

1886-ban ilyen esetről számolnak be a hivatalos iratok, amikor „Nagy Erzsébet a jablontzi határban az un. Barto rétben lévő alma fáját eladja Mátyus Istvánnak”, mely tagosítás alkalmával saját rétjébe esett, vagy „Lőrintz János eladja a Jablontzi határban az un. Csörgő kútnál lévő körtvefáit Mátyus Istvánnak”.25 Sajnos mivel a faluban kevés családnevet találunk, ami ritkán „frissül” betelepülő családok neveivel, és mivel a keresztnévadás sem túl változatos, ezért ha a források nem adnak elég támpontot – rokoni utalás, telekszám stb. – egy illetőről akkor ezeknek a neveknek az azonosítása s összevetése a kataszteri könyvvel és így az egyén társadalmi státuszának meghatározása sokszor komoly gondot okozott.

A fentebb vázolt módszer segítségével az alábbi csoportokat kaptam: 1. Úrbéres telkesek 20–23 holddal rendelkezők, vagyis a 4/8-ad telkesek, ami mindössze 7 háztartást jelent – az anyakönyvekben polgári állás kategóriaként a telkes vagy földész megjelöléssel 10–13 hold közötti földdel rendelkezők, vagyis a 2/8-ad telkesek, az anyakönyvekben szintén telkes vagy földész megjelöléssel 1,5–0,3 hold közötti földdel rendelkezők, mely általában egy belsőséget takar, az anyakönyvekben zsellér megjelöléssel.

2. Úrbéres zsellérek Itt csupán egyetlen csoportot tudtam megállapítani. Az úrbéres zsellérek földjei 0,8–0,2 holdig terjedtek. Az anyakönyvek kivétel nélkül zsellér megjelölést használnak nemcsak a családfőnél, hanem annak szűkebb családjánál is. Ily módon jól látható, hogy a birtokolt területnagyság tekintetében az úrbéres zsellérek, és az úrbéres telkesekből megállapított „c.” csoport rétege szinte összecsúszik, olyannyira, hogy az anyakönyveknél a lelkész nem is tett közöttük különbséget. Igazából az úrbéres telkes és az úrbéres zsellér között, ha volt is valami különbség azt a föld nagyságában kell keresnünk, de egyébként egyformán határozta meg állapotukat az úrbéri kötelék, ily módon 1848-ban együttesen is szabadultak fel (Für 1994: 149–301).

3. Úrbérbe be nem írt zsellérek Más volt a helyzet az úrbérbe be nem írt zsellérekkel. Jabloncán ez a majorsági zsellérséget takarja, és azok tartoznak ide, akik lényegében a földesúr majorsági földjéből szerződés mellett kaptak egy darabot megművelésre. Nekik is, mintegy telkük volt, de a föld a földesúr „feudális magántulajdona” volt, így úgy tekintettek rájuk, mint akiknek nincs földjük. Éppen ezért 1848-ban nem juthattak földjeik szabad paraszti tulajdonához (vö. Für 1994: 149–301).

Jabloncán az úrbérbe be nem írt zsellérek között nem mutatkozik széleskörű differenciálódás. Az általuk birtokolt földterület egyenként 0,2–0,6 hold között ingadozott. Majdnem egy szinten voltak a földterület nagyságát tekintve az úrbéres zsellérekkel. A valóságban – különösen az úrbéres telkesekkel és úrbéres zsellérekkel szemben – a határok gyakran elmosódtak.

A majorsági zsellérek terhei lényegében sokszor megegyeztek az úrbéri zsellérek urbárium ál25 Jablonca – Mátyus család iratai

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 39

tal szabályozott és államilag előírt szolgáltatásaival. Habár Für Lajos a réteg jellemzésénél azt a megállapítást teszi, hogy 1848 után az úrbéri zsellér jogi kategória gyakorlatilag megszűnt, így a majorsági zselléreket már csupán zsellér néven emlegették, ennek mégis ellent kell mondanunk.26 Az anyakönyvek szerint 1848 után tehát a földész/telkes kategóriát 10 hold feletti birtokosokra használják, míg az amúgy néhány hold alatti földtulajdonnal rendelkező úrbéres telkes, úrbéri zsellér és úrbérbe be nem írt zsellérekre egyaránt a zsellér megjelöléssel illették.

4. Jabloncán lakó birtokosok A kataszteri könyv tanúsága szerint a negyedik kategóriát képezték a faluban. Az anyakönyvek tanúsága szerint ezek az emberek kivétel nélkül rendelkeztek nemesi címmel, így az anyakönyvekben a polgári állás kategóriánál vagy egyáltalán nem szerepelt megnevezés vagy birtokos címmel illették őket. Ez mintegy 5–6 háztartást foglalt magában. A leggazdagabb réteg volt Jabloncán. Birtokaik 18 és 55 hold nagyságúak voltak és ehhez még hozzáadódott 14 és 48 közötti hold nagyságú erdőterület is.

Természetesen a kataszteri könyvben csupán azok az elemek voltak összeírva, amelyek valamely formában földet – akárcsak belsőséget – birtokoltak. Így kimaradtak belőle a különböző pásztorelemek vagy iparosok. Ezek a számadatok ugyanakkor nemcsak a reformátusok, hanem a római katolikus családokat is jelentik. Fontos kiemelni, hogy a 7 legtöbb földdel rendelkező úrbéri telkes, illetve a Jabloncán lakó birtokosok is kivétel nélkül mind református vallásúak voltak.

Tehát, ha csak az úrbéri, egyházi és községi birtokokat nézzük, elmondhatjuk, hogy a föld 60%-a, a 10–12 holddal rendelkezők, míg 35%-a, a legvagyonosabb 7 úrbéri gazdaság között oszlott meg, s csupán a földek 5%-a volt a legnépesebb réteg kezében. Még akkor is tanúságos lehet ez a kis számítás, ha közben nem feledjük, hogy ezek a számadatok vagyoni szempontból torzítanak, hiszen egyáltalán nem mindegy hogy a birtokolt föld milyen minőségű volt (2. melléklet, 10. ábra).

Az úrbéres lakosság 50%-a volt önfenntartó, ezek a családok rendelkeztek annyi földdel – legalább 15 hold – mely elegendő volt arra, hogy mindenféle kiegészítő kereset nélkül el tudják látni családjukat. A többi család kiegészítő keresetre szoruló törpebirtokosok és mezőgazdasági bérmunkások voltak, akik az aratás idején a környék nagybirtokosaihoz szegődtek kepésnek.

26 A majorsági zsellérek nagy többsége egy-két hold földön gazdálkodó, inkább agrárproletárnak nevezhető szegényparaszt volt, akik közül sokan részes munkások, urasági cselédek, kivándorlók és bérmunkások lettek. Több elnevezéssel illették őket. Így: kuriális zsellérek, mely megjelölés abból ered, hogy a földje kuriális föld – földesúr kúriáján – lényegében majorsági föld. (udvarteleki). Vagy cenzualisták, bár ez nem minden majorsági zsellérre igaz, mert volt olyan réteg is, akik robottal vagy terményjáradékkal tartoztak. Ez az elnevezés valójában csak azt jelöli meg, hogy az ilyen zsellérek a földesúrral szemben tartozásaikat egyetlen pénzösszegben, cenzusban rótták le. Nevezték őket taksás zselléreknek is. Ezek az elnevezések megtévesztők lehetnek, mivel úrbéres jobbágyokat is nevezhettek cenzualistáknak, ha szolgáltatásaikat meghatározott pénzösszeggel, cenzussal rótták le. A majorsági zselléreket továbbá nevezték még, szerződéseseknek, szegődményeseknek, kontraktualistáknak is. Néhány vidéken a majorsági zselléreket „ötöd-, hatod- és heted-dézsmás” névvel is illették. Ez azt fejezte ki, hogy a termény hány százalékát fizette.

40

Schreck Csilla

A már megállapított kategóriákon belül sajátos fokokat alakít ki a meglévő állatállomány nagysága is, melyről az 1857-es összeírásból tudakozódhatunk.27 Az összehasonlítás kedvéért a gazdasági elemzéseknél gyakran használt számos állat váltószámot hívjuk segítségül. Segítségével a különböző állatállományt közös egységre válthatjuk.

Megvizsgálva a református lakosság birtokában lévő állatállomány nagyságát megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb állatállománnyal a Jabloncán lakó birtokosok és a 20–22 holdas birtokosok rendelkeztek. Így a legtöbb állatállománnyal – mintegy 9,75 számos állat nagysággal – a legnagyobb Jabloncai birtokos – Kapczi Ferenc – büszkélkedhetett. Ez az állatállomány 2 kancából, 3 heréltből, 1 csikóból, 2 tehénből, 3 borjúból és 6 sertésből állt.

A legkevesebb állatállománnyal – 0,15 számos állattal – három úrbéri zsellér rendelkezett, ők egyenként egy-egy borjút birtokoltak. Végső soron elmondhatjuk, hogy a birtokok nagyságához többségében igazodik az állatállomány nagysága is.

A rétegződés tekintetében a foglalkozás szerint is külön csoportok különíthetőek el a jabloncai református közösségén belül, hiszen a falu közössége a földművelő kategóriánál szélesebb spektrumon mozgott. Ezen kategóriáknak a feltérképezésénél, szintén az anyakönyvek sietnek segítségünkre, hiszen a polgári állás kategóriánál a már említett földész/telkes és zsellér kategóriákon kívül állandó bejegyzésként szerepel még az egyéb iparos szakmák és gazdasági alkalmazottak bejegyzéseken túl a faluban megforduló lelkészek és tanítók is. A felmérésüket nehezíti, hogy az iparos, kereskedő rétegek talán a legmobilabb rétege volt Jablonca társadalmának, így a róluk található bejegyzések is csak korlátozott számban állnak rendelkezésre.

Református kereskedő rétegről Jabloncán nem igazán beszélhetünk, hiszen a kereskedelem úgy tűnik, hogy zsidó kézben volt. A fő árucikk a jabloncai alma, szilva és a méz volt.

Külön rétegképző lehet a mások munkája fölött gyakorolt jog is. Kingsley és Moore ennek a rétegképző összetevőnek tulajdonítják a legnagyobb jelentősége a hierarchiában, mivel – magyarázzák – szükségszerűen egyenlőtlen kapcsolatot von maga után (Kingsley – Moore 1997: 10–23).

A hatalmi viszonyok tisztázásához feltétlenül érdemes elkészíteni a tisztségviselők archantológiai táblázatát. Ehhez minden olyan forrástípust felhasználhatunk, amelynek szövegében vagy hitelesítő záradékában a közösségi előjárók neve vagy aláírása szerepel. Ez utóbbi alkalmas az alfabetizáció folyamatának vizsgálatára is.

A foglalkozás szerinti osztályozásnál már említett lelkész és tanító kétségkívül rendelkezett egy hatalmi státusszal a faluban, mégis rajtuk kívül még említést kell tenni néhány pozícióról.

Ha úgy tetszik a lelkész és tanító úgy töltött be bizalmi posztot a falu életében – ezzel megint csak elkülönülve más tisztségviselőktől, hogy jómaguk nem voltak helyi születésűek.

A lelkészek a XIX. század elején a gyülekezet szellemi vezetőiként tűnnek fel, nemcsak erkölcsi, hanem politikai értelemben is. Ők azok, akiktől elvárható az erkölcsi példamutatás. Ha ez a falu szemében nem történt meg, elegendő indokot szolgáltatott a lelkészek elbocsátásához, mely több ízben meg is történt Jabloncán. A lelkész szerepe a XIX. század második felében módosul, az erkölcsi példamutatás fontossága háttérbe szorul, és helyébe a mindennapi élet területén hasznos tanácsokat adó tekintély lép (Kósa 1993a: 20–22). A század folyamán 13 rendes és számtalan ideiglenes – főleg a körtvélyesi, és almási – lelkész töltötte be szükség esetén ezt a tisztséget. Magasabb műveltségű és hivatali kötelezettségük folytán, az átlagosnál valamivel 27 Kassa Állami Kerületi Levéltárban (Štátný Oblastný Archív v Košiciach): VOL N. 620. 1857.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 41

tájékozottabbak voltak, idegenből érkezett voltuknak köszönhetően viszont a falusi információs hálózatba kevésbé tudtak, vagy éppen nem is akartak integrálódni.

Hasonló helyzetben volt a tanító is, akiknek feladata – hasonlóan a lelkészhez – a fiatal generáció nemcsak szellemi, hanem erkölcsi nevelése is volt. Ennek elmulasztása, a „bűnös” élet elegendő volt a tanító elbocsátásához. A század második felében a tanítás mellett a tanító feladatköre kiegészül, hiszen a jegyzői teendőket – tehát a nyilvántartások vezetését, jegyzőkönyvek készítését – is neki kellett ellátni.

A tanító és lelkész sokáig szinte az egyetlen emberek a faluban, akik írni és olvasni tudtak. Ahhoz képest, hogy mindketten idegenből jöttek, és hogy mindketten a műveltebb réteghez tartoztak, azt hinné az ember, hogy jobban összekovácsolódtak, azonban ez nem így volt.

Számtalan forrás maradt fenn, mely tanúsítja a lelkész és tanító folyamatos perlekedését és ellentétét.

A hatalmi pozícióknál a másik kategóriát azok a tisztségek jelentették, amely betöltéséhez feltétlenül helyi születésűnek kellett lenni. Itt nemcsak „személyi tisztségről” kell említést tenni, hanem azokról a testületekről is, amelyeknek tagjai nem a személyi státuszuknak köszönhették a pozícióból eredő megbecsülést, hiszen azt a testület részeként nyerték el.

Ilyen testület volt az egyházközség helyi önkormányzati szerve a presbitérium vagy egyháztanács, a korban gyakran használt nevén Consistorium. Sajátsága mindenekelőtt a lelkészi és a laikus vezetés-igazgatási szintenként meglévő párhuzamosságából állt. Többnyire erkölcsi vétségekről tárgyaltak, mely a század közepe felé szinte teljesen megszűnt, így a presbitériumok egyházfegyelem helyett mindinkább gazdasági-igazgatási kérdésekkel törődtek. Érdekességképp fontos megemlíteni, hogy a bíráskodás nemcsak az egyházközség tagjaira volt érvényes.

A lelkész családja felett is épp olyan szigorral intézkedett a presbitérium. Így 1818-ban, mikor Bende Gábor lelkipásztor leánya Barna Sámuel tanító fiával „törvénytelen csúfságba” estek. A kérdésben a Consistorium próbált rendet teremetni – sikertelenül, mert a lelkész és a tanító a testület előtt nyilvánosan egymást szidták, ezért az Esperes elé került az eset. Az ügy végül az anyakönyvek szerint házassággal zárult.28 A másik fontos szerepet betöltő testület az esküdtek csoportja volt. Minden faluban volt 4–12 „tanácsos” vagy esküdt, akik többnyire nem részesültek fizetésben, és a hivatalos jegyzőkönyvek, levelek méltóságsorában találkozhatunk velük.

Személyi tisztségek közül mindenképp említést kell tennünk a kurátorról, avagy a gondnokról és a falu bírájáról. Sokszor a kurátor és bíró saját tiszteletdíjat is kapott, de gyakori volt az a megoldás is, hogy a betöltött tisztség miatt nem kellett adót fizetniük, mivel azt a falu átvállalta (Kósa 1993a: 20–22).

Mivel a helybeliek maguk közül választották ezekre a tisztségekre az embereket, ezért feltételezhetjük, hogy elengedhetetlen volt a pozícióhoz a kitűnő személyi habitus. Abból, hogy sokszor előfordult, hogy az apa után a felnőtt-kort elérő fiát is megválasztották, arra következtethetünk, hogy egyrészt a tisztség viselése jelentősen emelte a család presztízsét, illetve a

28 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak: Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5)

42

Schreck Csilla

megválasztásnál mindenképpen nagy hangsúlyt kapott az, ha a jelölt egy nagy megbecsülésnek örvendő családnak volt tagja.29 Elvétve bár, de tudunk olyan esetről is, mikor még kiskorú került megválasztásra, így a Mátyus családban. Az 1870-es években Mátyus Istvánt bírónak választották, de elfoglalni nem akarta, mivel még „atyai hatalom alatt áll és még saját lakhelye sincs”. Ahogy leveléből megtudhatjuk, eddig ennek ellenére a hivatalt viselte, de 1879-ben kérte a tisztség alóli felmentését.30 Érintőlegesen már szó esett a betelepülő rétegekről. A faluban kétféle betelepülő réteggel találkozunk. Egyrészt azokkal, akik szakmájuk révén kerültek a faluba, – pásztorok, iparosok, lelkészek, tanítók – illetve azokkal, akik beházasodva, családtagként. Nem lehet állítani, hogy bármelyik helyzet jobb, illetve könnyebb volt a másiknál. Igazából csak az első csoport – szakmájuk által ide került egyénekről – rendelkezünk írásos forrásokkal, azokon belül is inkább a lelkész és a tanító helyzetét ismerjük részletesen.

Faragó Tamás további jelentőséget tulajdonít az ún. demográfiai szintnek is. „Ez az egyéni családi állapotát, korát, fizikai állapotát rétegképző tényezőként kezeli, mely részben meghatározza mentalitását, munkavégzési képességét, házasodási esélyeit, végső soron a társadalomban elfoglalt pozícióját.” (Faragó 1989: 446). Vitathatatlan az, hogy eltérő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeztek a falusi társadalomban a férfiak és a nők, illetve a fiatal és az idős nemzedék.

Az idősek tisztelete az írásos forrásokban főleg a vitás kérdésekről szóló dokumentumokban érhetőek tetten, mint például Szányi József kontra Huba Márton és Kováts Márton között folyó perlekedés dokumentumaiban is.31 Az esetről annyit kell tudni, hogy 1799-től Szányi József bérbe adta földbirtokát évi járadék fejébe Huba Mártonnak és Kováts Mártonnak, akik a területet szőlővel ültetik be. 1808-ban azonban az uradalom elé került az ügy, mivel Szányi bevallása szerint kiforgatták a szőlő 1/9-ed hasznából. A kérdést illetően a bizonyítási eljárásnál fontos szerep jutott a falu öregjeinek útmutatásainak, véleményeinek és tapasztalatainak.32 Az eddig említett csoportokon kívül említést kell tenni az özvegyekről is. Jablonca bemutatásánál már foglalkoztunk az özvegy házasságokkal. A kapcsolatháló tekintetében mindenképp külön csoportba kell gyűjtenünk, és külön kell foglalkoznunk azzal a réteggel, akik megözvegyülésük után nem mentek többet férjhez. Ily módon az özvegy emberek élete átalakult, hiszen egy családon belül az a központi szerepük, amelyet férj-feleségként élveztek, megszűnik, a családon belüli munkamegosztás átalakul, idős koruk miatt pedig a gyermekeik és unokáik segítségére és gondoskodására szorulnak.

A családok megítélésének egy módosult változatát jelentette tanulmányomban – hipotetikusan – a családok „erkölcsi” élete is. Gondolok itt elsősorban a család bármely tagjánál előforduló sikkasztásra, paráznaságra, törvénytelen születésre, hiszen a család egyetlen tagjának státuszvesztése kihatással lehetett az egész család társadalmi helyzetére és megítélésére is.

Bár a fenti leírásnál igyekeztem tartózkodni attól, hogy bárminemű hierarchiát állapítsak meg a rétegkategóriák között – még ha sokszor ez elkerülhetetlen is volt – arra számítok, hogy 29 1838-ban kurátori tisztséget betöltő Mátyus András után fiát, Mátyus Istvánt is megválasztották erre a posztra 1868-ban.

30 Jablonca – Mátyus család iratai 31 Magyar Országos Levéltár: A szádvári uradalomra vonatkozó iratok R24. 177. csomó 254 SS 32 Magyar Országos Levéltár: A szádvári uradalomra vonatkozó iratok R24. 177. csomó 254 SS

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 43

– figyelembe véve az itt-ott tetten érhető egyéni vonásokat – a kapcsolatháló elemzésekor egyrészről az általam összeállított rétegkategóriák némileg átstrukturálódnak, másrészt, hogy kikristályosodik valódi helyük a társadalmi hierarchiában.

A tanulmány során a fenti jellemzők segítségével tehát az alábbi társadalmi kategóriákat alkalmaztam. Igyekszem most is a források által némileg érzékelhető csökkenő presztízs szerint felsorolni a kategóriákat, de hangsúlyozni kell, hogy ez még csak egy prekoncepció. Nem tudhatom, hogy az úrbéres telkes, akinek 1,5 hold alatti földje volt, magasabb presztízzsel rendelkezik-e, mint például az ugyanennyi földet birtokló úrbéri zsellér, avagy az úrbérbe be nem írt zsellérek. Ugyanígy, nem lehetek abban sem biztos, hogy a lelkész és tanító magasabb megbecsülésnek örvendett-e a leggazdagabb birtokos és a leggazdagabb úrbéres telkes családoknál.

A kapcsolathálótól várom a pontos értékek meghatározását.

A megállapított rétegek a következők: • Tanító, lelkész • Jabloncán lakó birtokos nemesek • 20–22 hold földdel rendelkező úrbéri telkesek • bíró, kurátori tisztséget betöltő egyének és családjaik • családok, melyek tagjai nem töltöttek be vezető tisztséget • 10–12 holddal rendelkező úrbéri telkesek • bíró, kurátori tisztséget betöltő egyének és családjaik • családok, melyek tagjai nem töltöttek be vezető tisztséget • 1,5 hold alatti úrbéri telkes kategória • 1,5 hold alatti úrbéri zsellér • 1,5 hold alatti úrbérbe be nem írt zsellér • zsellér polgári állású • iparos emberek, molnár • pásztorok, iparosok – idegenből jöttek a faluba, de szaktudásuk és szakmájuk kiemelte őket a sokaságból • özvegyek.

Mielőtt hozzálátnánk a konkrét kapcsolatok elemzéséhez, vizsgáljuk meg, hogy milyen volt Jablonca településszerkezete, és a fent említett és lajstromba szedett rétegek lakhelyei hogyan helyezkedtek el a faluban. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha elfogadjuk, hogy akár a lakhelynek is csoportképző funkciója lehet.

TELEPÜLÉSSZERKEZET A településszerkezet feltárásához a legtöbb információt a kataszteri térkép és a hozzá kapcsolódó kataszteri könyv árulta el.

A kataszteri térkép és a kataszteri összeírások kezdetben a XVII–XVIII. században a nagybirtok kormányzatának nyilvántartási rendszere volt. A földek felmérése jelentős ügy volt birtokjogi vonatkozásban, illetve gazdasági szempontból egyaránt.33 1855. december 15-én került 33 Vezetését azonban csak 1840 óta tették kötelezővé (1840: 21 tc. – „az adóssági követelések elsőbbség végetti betáblázások” rendszerét szabályozta.), bár csak a szabad királyi városokban. Az általános ingatlan-nyilvántartás bevezetése a neoabszolutizmus rendeleti jogalkotásáig váratott magára.

44

Schreck Csilla

kibocsátásra a telekkönyvi rendtartás, amely bevezette az általános telekkönyvet. A Jabloncai telekkönyv is ennek a rendezésnek eredményeként jött létre, 1869-ben.34 A magyar szabályozás a német-osztrák rendszert követte, így bizonyos kivételektől eltekintve (közutak, csatornák, vasutak, bányatelkek), minden ingatlant bejegyeztek a telekkönyvbe, és az ingatlanra vonatkozó mindennemű változás csak telekkönyvi bejegyzés útján történhetett.

A telekkönyv nyomán pontos képet kapunk az úrbéri birtokokról, úgymint a telkes gazdák, úrbéri zsellérek, úrbérbe be nem írt zsellérek tulajdonát illetőleg, továbbá a községi birtokról, úrbéri erdőkről, úrbéri legelőkről, egyházi birtokokról (református és római katolikus), majorsági birtokokról, a Jabloncán lakó birtokosok területeiről és az utak, vizek és más terméketlenségek területeinek nagyságáról. Mindazonáltal bejegyzésre kerültek a különböző tulajdonjogi változások, így képet formálhatunk a faluban alkalmazott örökösödési szabályokról is. A kataszterben pontosan bevezették a telek adatait – nagyságát, telekszámát – ez utóbbit jelölték a kataszteri térképen is, a birtokos nevét, a telket terhelő úrbéri szolgáltatások mértékét, a tulajdonváltozásokat és a jogcímeket.

A telekkönyv közhiteles volt, tehát az ott bejegyzett jogok, tények, és körülmények fennállását a telekkönyv hitelesen tanúsítja. Ennek a hitelesítésnek köszönhetően a földkönyvek megközelítően valósághűen tükrözték a jobbágyfelszabadítás utáni falu földbirtokmegoszlását, egyrészt mivel az egész faluhatárt felölelték, másrészt a hitelesítés a csalásokat minimális körre szorította.

A kataszteri térkép, illetve a határ legnagyobb egységei a dűlők voltak, melyeket telkekkel osztottak tovább. A dűlőnevek ma is érdekes forrásai a régmúlt időknek, hiszen évszázadokon keresztül változatlanok maradtak. Keletkezésüket a szükségesség hívta életre, hiszen célja, hogy a határban az ott élő emberek könnyebben tájékozódjanak; az egyes területrészeket egymástól elkülönítsék (Kovács Ágnes 2002: 8–11).

Ezek a nevek őrzik többek között a régi családneveket (Kelemen völgye, Gets bércz orma, Gets bércz völgye), birtokos jelzős viszonyt alkotó személyneveket (Peteskamarája, Isten-závoza, Pap-árka), honos növényneveket (Bikkes-tető, Somos-oldal), illetve a termesztett növényneveket (Kenderszer, Káposztás, Cseresznyés, Kukoricás), még akkor is, ha nem biztos, hogy az adott időpontban ezek a növények még fellelhetőek.

A telekkönyvi hálózat intézményes kialakítása 1848 után indult meg. Az 1849. december 28-án kelt osztrák igazságügyi-miniszteri rendelet 1850. március 1-jétől kezdődő hatállyal telekkönyvi bejegyzéshez kötötte az ingatlanforgalmat, az ezzel kapcsolatos eljárást pedig a járásbíróságok hatáskörébe utalta. Az egész országban telekkönyvi felvételek indultak meg, melyet a telekkönyvi igazgatóság végzett, mely élén a telekkönyvi igazgató állt. Az igazgatóságot 1853-ban szervezetileg a főtörvényszéki elnök alá rendelték, önálló működésüket azonban továbbra is megmaradt. A munkálat előrehaladása 1855-ben lehetővé tette a telekkönyvek közzétételét és a telekkönyvi eljárás alapszabályainak kidolgozását.

34 A törvény telekkönyvi tanácsok és mellettük a telekkönyvi hivatalok felállításáról rendelkezett.

Minkét szerv felett a telekkönyvi igazgatóság gyakorolt felügyeletet. A tanácsok szoros kapcsolatban álltak a bírósági szervezettel, általában törvényszékek és járásbíróságok mellett fejtették ki tevékenységüket. Tulajdonképpen e tanácsok látták el első fokon a telekkönyvi vonatkozású bírói teendőket. A telekkönyvi hivatalok elé tartozott a telekkönyvekkel összefüggő valamennyi adminisztrációs tevékenység.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 45

Minden telek telekszámot kapott, így a kataszteri könyv alapján pontosan beazonosítható a tulajdonos neve. A telek a belső telekből – „belsőség” – és az úgynevezett tartozékokból állt.

A belső telket a rajta épült építményekkel együtt portának is nevezték. Tehát szinte kizárólag ez a belsőség képezte a lakóhelyet. Fontos még megemlíteni, hogy a belsőség – túl azon, hogy telekszámmal azonosították, kapott még egy úgynevezett helyrajzi számot is. Ez fontos, hiszen az anyakönyvekben a lakhely megnevezésnél erre a számra hivatkoznak. A fordító kulcsot a kataszteri könyv jelentette, ahol nemcsak a telekszámot, de a helyrajzi számot is beírták.

A tartozékok közé sorolták a kerteket, szántóföldeket. A szántóföldeket a század első felében újraosztás módszerével, később állandó jelleggel mérték ki.

A belsőségek, avagy a belsőtelkek sora adta a település rendjét. Jabloncán utcanevet nem találunk, sem a XIX. században, sem ma sétálva a faluban. A falu mai szerkezete tovább őrzi a XIX. századi viszonyokat. A falu különböző részeit – ha lehet ilyen csoportosítást végrehajtani – az ott lakók családi nevével nevezték, azonosították be.

Jablonca egyetlen főutcája északnyugat – délkelet irányba fut. A telkek formája általában téglalap alakú és az utcára néztek.

A kataszteri térkép megrajzolása után a kataszteri könyv és az 1857-es összeírás segítségével megtörtént az összeírtak lakhelyének beazonosítása a térképen. Első lépésként arra voltam kíváncsi, hogy a jogi fogalmak alapján elkülöníthető rétegek hogy helyezkedtek el a faluban, majd a református anyakönyvekkel összevetett névsorok alapján kirajzolódott a református lakosok lakhelyének pontos elhelyezkedése.

A térképi beazonosítást legalább két-három generáción át nyomon lehetett követni. A helyrajzi számok segítségével megfigyelhettük a letelepedést is. Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy jellemző tendencia volt, hogy a házasság után a lány költözött a fiú családjához. 6–7 esetben tudunk fordított – tehát a vő – após – megtelepedésről.

A lakóhelyválasztás eleddig elég mostohagyermeke volt az alaposabb kutatásoknak. „A háztartás csoportokban a háztartásfővel együtt élő vő sem a magyar, sem az itt élő szláv parasztközösségekben szinte egyáltalán nem fordult elő.” – írja Faragó Tamás. Faragó Tamás ezt a megállapítást Andorka Rudolf Alsónyéki és Kölkedi kutatásai alapján vonta le (Andorka 1975). Pilisi kutatásai során egyetlen egy magyar faluban talált após-vő háztartást, abban is mindössze kettőt (Faragó 1999: 178).

A 2. melléklet 21. ábrája segítségével nyomon követhetjük, hogy a faluban hogyan helyezkedtek el a különböző rétegek lakhelyei. Az aránytartó térképvázlatot az 1865-ös kataszteri térkép alapján, számítógépen rajzoltam meg. A különböző minták különböző rétegeket jelenítenek meg.

Ami a térképen nem teljesen látszik; a falu két részre oszlik vallási tekintetben. A kisebbségben lévő római katolikusok jobbára a falu déli részén, a katolikus földek szomszédságában éltek, míg a falu nagyobb részén jobbára reformátusokat találunk.

Egy-két kivételtől eltekintve a térképen jól látszik, hogy jól elkülönül az úrbéri telkesek lakhelye a zsellérség lakhelyétől, mely kedvező feltételeket teremt a csoportidentitás, csoportjellemzők kialakulásához, ugyanakkor a két fél közötti interakciókat némileg korlátozhatta is.

46

Schreck Csilla

KAPCSOLATHÁLÓ A társadalmi rétegek empirikus igazolásánál miután meghatároztuk azokat az ismérveket, melyek körülhatárolják a keresett rétegeket, meg kell határozni a kutatás egységét – személyeket vagy az egész réteget, mint csoportot – azután ki kell választani azokat a meghatározott társadalmi kapcsolatot, mely révén leírható a vizsgált közösség kapcsolatháló struktúrája.

Mivel a falu lakosságát döntő többségben földművesek, parasztok alkották, ezért a forrásokból nyert adatok is, elsősorban az ő kapcsolatstruktúrájukat mutatják.

Faragó Tamás szerint a kapcsolatrendszer „a közösségek tagjainak egymáshoz interakciók, viszonyok és intézmények rendszere. Olyan hálózatnak kell elképzelni, ahol a rokonsági, a szomszédsági és a patrónus-kliens jellegű, közösségen belüli (birtokos parasztok és zsellérek közötti) kapcsolatok összefonódnak a korporatív testületnek tekinthető faluközösségbe tartozással illetve a különböző Wolf által egyszálú koalícióknak nevezett az előbbieknél mobilabb, esetlegesebb jellegű kapcsolatokkal.

A különböző kapcsolatok fontossága, egymáshoz viszonyított súlya, a mindennapi élet során történő működtetése nemcsak korszakonként, társadalmanként lehet eltérő, hanem időlegesen is változhat a résztvevő személyek és csoportok szándékainak, érdekeinek, törekvéseinek megfelelően.” (Faragó 1999: 63–89).

Warriner – Faragóhoz hasonlóan – szintén a kapcsolathálót, mint állandóan változó folyamatot értelmezi, így a struktúrát „átmeneti végeredménynek” tekinti. A kapcsolatháló egy adott időpont „pillanatfelvétele” és ennél fogva absztrakció, melyet egy „mesterséges megfigyelés” önkényesen rögzített; nem konkrét forma (Warriner 1997: 270–281).

Mégis egy adott korban, közösségekben az értékek lassan változnak, így a képlékeny kapcsolathálókon keresztül megragadható a stabil társadalmi struktúra is. Ennek megfelelően vannak olyan kapcsolattípusok – keresztszülőség, házassági tanúskodás, házasságok –, melyeknek szereplői folyamatosan változnak, de az a kulturális gyakorlat, mely létrehozza, és működteti ezeket az interakciókat hosszú ideig állandó, vagy éppen alig változik. A kapcsolatok időben a helyzeteket tekintve is stabilak bizonyos fokig. A pozíciók és a köztük lévő kapcsolatok gyakran folyamatosak, míg az azt betöltő személyek folyamatosan cserélődnek. S bár a házasságkötés és a keresztelés során az egyének cselekszenek, mégis a cselekedeteiket a közösség szokásrendjének megfelelően hajtják végre, s a közösség részeként rájuk nézve ezek a szabályok kötelező jellegűek. A közösség szabályozza és ellenőrzi a létrejövő érintkezési formákat.

A gazdasági kapcsolatok létrejötte ennél már összetettebb problémát jelent, hiszen az adásvételnek van egyfajta esetleges oldala – az veszi meg a földet, akinek van rá fedezete – de az, hogy kinek van elsőbbsége a vételnél, vagy a cél, ami létrehozza az „üzletet” akár már kulturális formákhoz köthetőek.

Leach a kapcsolathálót csereként, reciprocitásként értelmezi. Szerinte a legtöbb személyközi csere nem a „hasonlót a hasonlóért” típusba tartozik, melyből következik, hogy „a kapcsolatok sűrű hálózatával rendelkező személyek többnyire nem egyenlő státuszúak. A csere egyenlőtlensége egybevág a státus egyenlőtlenségével.” (Leach 1996: 128). Minden társadalmi kapcsolat lekötelezettségi helyzetet von magával, éppúgy, mint ahogy minden lekötelezettség társadalmi kapcsolattal jár együtt.

Lényegében a kapcsolatrendszert a státusz-társadalmi hierarchia gyakorlati megvalósulásaként is felfoghatjuk. Mielőtt azonban belemerülnék a kapcsolatok elemzésébe fontos tisztáznunk, hogy a különböző társadalmi érintkezési formák milyen hatalmi struktúrákat hoznak

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 47

létre, hiszen a kapcsolatok magukba foglalhatják a szereplők egymástól való kölcsönös függőségének esélyét, különböző érdekekhez való eltérő viszonyukat. Az elemzés során, makroszinten három kulturális kapcsolattípust választottam ki, amiket elemzésre bocsátottam, a házassági, keresztszülői és házassági tanú kapcsolattípusokat. A mikrovizsgálat során igyekeztem még a gazdasági (adás-vétel, kölcsönügyletek, zálog) és szomszédsági (lakhely, telekszomszédság), hivatali viszonyokat is ábrázolni.

A házassági kapcsolatokat egy gyakori mellé és egy sokkal ritkábban előforduló felfele mozgó viszonyformának kell értelmeznünk. Nem tagadhatjuk a párválasztásnál a szerelem, mint érzelem meglétét, illetve fontosságát a falusi társadalomban, de azzal sokan egyetértenek, hogy az emocionális viszonynál nagyobb súllyal estek latba a gazdasági indokok. Nem így a keresztszülői és házassági tanúk választása, mely egy meglévő kliens – patrónus kapcsolat eredménye. Nem csak lehetséges, hanem kifejezetten szükségszerű volt a nagyobb földdel rendelkezők és törpebirtokosok – napszámosok közötti tartós együttműködés, s erre az együttműködésre épültek ezek a patrónus – kliensi kapcsolattípusok. Ezt a kapcsolattípust erősítették a keresztszülőségek, illetve házassági tanúskodások is.

A kapcsolatháló vizsgálatát két lépcsőben: egy makro- (társadalmi rétegek kapcsolathálója) és egy mikrovizsgálat (ego-kapcsolatháló) során valósítottam meg.

Makrokutatás A makrokutatást Charles K. Warriner után interpozícionális felfogásnak is hívhatjuk.

Ahogy Warriner kifejti, a személyek gyakran nem annyira személyes, mint inkább „kategorikus identitásukon” keresztül viszonyulnak egymáshoz, vagyis olyan identitásokon keresztül, amelyekben egy osztály, egy törzsrész, egy rokonsági pozíció vagy más kategória részeként osztoznak másokkal. Ezáltal a struktúra egysége nem a személy, hanem a társadalmi helyzet, a struktúra folyamata pedig a helyzetek közötti kapcsolatok sémái, nem pedig a személyek – egok – közötti interakciók. Ezek általánosabb kategóriákat és jellemzőket tudnak kialakítani a társadalmi struktúrában. Sokkal stabilabb, ezáltal hosszabb időben elemezhető struktúrát hoznak létre. Tehát ily módon a makrovizsgálat a társadalmi kapcsolatok összességének kiderítését célozza (Warriner 1997: 270–281).

Az akciók (interakciók) inkább a helyzet, mint a személyes élettörténet alapján rendeződnek sémába, a cselekvő pedig a szerint tervezi meg és kezdeményezi „a maga” cselekvéseit, hogy a „struktúra” milyen korlátozásokat jelent döntései szempontjából.

A kutatás első lépéseként a forrásokból fellelhető összes rétegkategóriát külön csoportra bontottam, majd meghatároztam a falu társadalmának háztartástípusait. Ehhez Peter Laslett által javasolt háztartástipológiát használtam fel (Laslett 1972: 1–39).

Leach szerint a családi háztartások belülről nézve minden rokonsági rendszer magját alkotják és a „létfenntartási eszközök előállítására és az emberi nem fenntartása szolgáló társadalmi gépezetek.” (Leach 1996: 136).

A Laslett-féle háztartástípusok közül a következőket lehet Jabloncán fellelni (Andorka 1975: 340–367): 1. Egyszerű családos háztartások, amelyekben csak egy családmag tagjai élnek.

1.1. Házaspár gyermek nélkül.

1.2. Házaspár nem házas gyermekekkel.

48

Schreck Csilla

1.3. Özvegy férfi nem házas gyerekkel.

1.4. Özvegy nő nem házas gyermekkel.

2. Kiterjesztett családos háztartás, amelyben egy családmagon kívül felmenő, lemenő vagy oldalági rokon is él, aki azonban nem tartozik a másik családmaghoz.

2.1. Fölfelé kiterjesztett családos háztartás, ahol a családmaghoz nem tartozó rokon a házaspárnak valamelyik felmenője.

2.2. Oldalirányban kiterjesztett családos háztartás, ahol a családmaghoz nem tartozó rokon a házaspárnak oldalági rokona.

3. Többcsaládos háztartások, amelyben több családmag él.

3.1. Másodlagos családok felfelé, ahol a második vagy többedik családmagok az elsőként említett, és ezért háztartásfőnek tekintett családmag házaspárjának felmenői.

3.2. Másodlagos családok lefelé, ahol a második vagy többedik családmagok az elsőként említett, és ezért háztartásfőnek tekintett családmag házaspárjának lemenői.

3.3. Több családmag egy szinten, az azonos nemzedékhez tartozó családmagok, legtöbbször együtt élő házas testvérek, ha a szülőházaspár nem él a háztartásban.

A Laslett-féle tipológiát Andorka Rudolf és Faragó Tamás még két lehetséges tipizálással egészíti ki, mely Jabloncán is gyakori volt (Andorka – Faragó 2001: 181–129). Ezek: 3.4 Egyszülő-családmag és egygyermek-családmag (ahol a házas szülők egyetlen házas gyermekükkel élnek együtt).

3.5 Egyszülő-családmag és többgyermek-családmag (ahol a házas szülők több házas gyermekükkel élnek együtt).

Jabloncán a családok patriarchális vezetés alatt álltak. A leggyakoribb együttélési forma a többcsaládmagos, mely az egyenlő örökösödési elvvel volt összefüggésben, azaz minden gyermek, fiúk-lányok egyaránt, egyformán örököltek. Ugyanakkor megtaláljuk Jabloncán a főként a német és osztrák területeken jellemző örökösödési formát is, nevezetesen, hogy a legidősebb fiú kapja a gazdaságot, és kifizeti a többi testvér örökrészét. Ez utóbbi eset azonban egészen másféle háztartás-struktúra kialakulásának kedvez, mert a fiatalabb testvérek elvándorlását vagy legalábbis különköltözését segítette elő (Andorka 2001d: 147–181).

A háztartások kapcsolatainak vizsgálata arra a hipotézisre épül, hogy a háztartások tagjainak ego-hálója összegezhető. Ennek megfelelően az adatokat kétféleképpen értelmezhettük: egyrészt minden kapcsolatot számítottunk, ami a háztatás tagjaira fellelhető és legalább egyszer említésre került, másrészt pedig a háztartás kapcsolatainak számát átlagoljuk, és erre az alapra vetítjük a kapcsolatok minőségi jellemzőit (Letenyei 1993). Az elemzés során jórészt az első megoldással éltem.

A tipologizálás utáni háztartásokat hozzárendeltem a már meghatározott rétegkategóriákhoz. Az átláthatóságot könnyítette a háztartások elhelyezkedésének térképen történő ábrázolása is.

Majd a forrásokban fellelhető összes kapcsolattípust osztályoztam, melyek közül a már említett három kapcsolattípust – házasság, keresztszülőség, házassági tanúk – választottam ki, majd ezeket külön gráfokban ábrázoltam. A gráfok az egyes társadalmi csoportok közötti viszonyrendszert mutatják. Ily módon a vizsgálat elemei a különböző rétegek voltak, melyeknek interakcióit vizsgáltam.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 49

A kapcsolatok összege adta a kapcsolatsűrűséget, melyet különböző vastagságú vonallal jelöltem. Természetesen a csoporton belüli kapcsolatokat nem tűntettem fel. Két csoport közötti alacsony kapcsolatsűrűség jelentheti egyrészt a csoportok zártságát vagy éppen azt, hogy eleve kis létszámú kapcsolat jött létre. Ez esetben a megfelelő helyen mindenhol jelzem, mely csoportnál milyen arányú a kapcsolatok száma.

A gráfok ábrázolásánál szükségszerű volt egy időintervallumot kiválasztani, hiszen hos�szabb időkeretben elképzelhető, hogy egy család státusza, illetve jogi kategóriája átcsúszik egy másik jogi kategóriába, vagy éppen két jogi státusz között reked, és ezt a mozgást nem lehet ábrázolni.

A társadalmi rétegződés alapján osztályozva a háztartásra vonatkozó adatokat az egyes társadalmi csoportok közötti kapcsolatok jellegére, erősségére, irányára közvetlenül kaphatunk információt. Vizsgálva a csoportok belső, illetve azon kívüli kapcsolatok kohéziójának erősségét, választ kaphatunk olyan fontos kérdésekre, hogy hol vannak a csoportok közötti elválasztó vonalak, hogy ezek a csoportok mennyire zártak vagy éppen átjárhatóak.

Házasság A házasságot megelőző párválasztást a közösségben uralkodó törvények szabályozzák, miszerint „a házasság csak bizonyos csoportok között jöhet létre, vagy csak saját csoporton belül választható házastárs.” (Örsi 2004: 93). Ilyen tiltó szabályzat például a bizonyos fokú vérrokonok között létrejövő házasságok tilalmazása, melyet az egyház és az állam is egységesen minden korban tilalmazott. Ugyanilyen tiltó szabály lehet bizonyos státusszal rendelkező csoportok a társadalmi hierarchiában alacsonyabb státuszú csoportokkal való házassága.

Jellemző lehet a területi endogámia és exogámia (tehát a falu és más község közötti) házasságok kimutatása, amely túl azon, hogy fontos összetevője a falu egészséges fejlődésének, a gazdasági és kulturális kapcsolathálót is jól szemlélteti. Két település közötti házasodási forma létrejötte mindig feltételez a két település lakói közötti valamilyen társadalmi – gazdasági érintkezési formát. Minél intenzívebbek ezek a kapcsolati formák annál nagyobb az esélye annak, hogy exogám házasságok jönnek létre a két település között.

Százalékos arányban már a demográfiai jellemzőknél foglalkoztunk a kérdéssel. Összefoglalóan ott megállapítottuk, hogy a század folyamán mindvégig az exogám házasságok dominálnak 32,58 : 67,42 arányban. A következőkben vizsgáljuk meg, hogy ezek a házasságok a falun kívül milyen százalékban merre irányultak. A kérdést három harminc éves periódusban vizsgáltam.

A 2. melléklet 11. ábráján az exogám házasságok intenzitása tekintetében 8 legnépszerűbb földrajzi helységet ábrázoltam három 30 éves periódusba. Az ábrán jól látható, hogy Jabloncának legszorosabb kapcsolatai Sziliczével és Almással vannak, mely kapcsolati intenzitás a század folyamán végig töretlenül megőrződik, míg a 3. legnépszerűbb Körtvélyes felé irányuló házassági kapcsolatok a kezdeti felfutás után a század közepe táján hanyatlásnak indult, ami aztán az egész században megmarad.

A másik érdekesség Méhész, hiszen a század első felében egyáltalán nem történt Méhész felé irányuló kapcsolat, míg aztán a század közepe után egy hirtelen felfutásnak lehetünk tanúi (2. melléklet, 11. ábra).

50

Schreck Csilla

Ha az összes exogám házasságok helyrajzi megoszlását sorra vesszük, láthatjuk, hogy a kifelé mutató házassági kapcsolatok hálója a században folyamatosan beszűkül. A házassági kapcsolatokat tekintve egyfajta elzárkózásnak lehetünk tanúi, amely az exogám házasságok csökkenésének is köszönhető (2. melléklet, 12. ábra).

A település körül így kialakul egy házasodási körzet, illetve a településeknek vannak házasodási társközségei is, amelyek gyakran egybeesnek a terülteken kimutatható kistáji régiókkal.

Nagy szerepe volt továbbá az azonos vallásnak, azonos néprajzi csoporthoz, nemzetiséghez való tartozásnak és a távolságnak (Örsi 1998: 169–188).

A 2. melléklet 13. ábráján a házasodási körzeteket ábrázoltam. A vonalak vastagsága a létrejövő házasság kötések intenzitását jelzi.

Az ábrára nézve jól kitűnik, hogy az első legkedveltebb régiót Almás–Szilicze–Körtvélyes– Jablonca térsége jelenti. A házassági kapcsolat intenzitását erősítette a földrajzi fekvés, illetve az a tény, hogy a három falu lakossága Jabloncához hasonlóan szintén református többségű volt, olyannyira, hogy a XVIII. században egy anyaegyházat alkottak.

Egyetlen szomszédos falu – Derenk – az, mellyel egyáltalán nem jött létre házassági kapcsolat. Derenk a többségi magyarlakta községek között, földrajzi elszigeteltségének köszönhetően nyelvi-, nemzetiségi- és vallási szigetnek számított és így kisebbségi helyzete sajátos identitást hozott létre.

A derenki lakosok származásáról hosszú ideig megoszlottak a vélemények, egyesek szlávokként, míg mások lengyel-gorálokként határozták meg őket.35 Az utóbbi időben a kutatók körében elfogadott lett a lengyel származás és ennek igazolására az 1970-es évektől nagyobb léptékű néprajzi kutatások is megindultak (Krasinska – Ryszard 1979: 341-358).

A közösség nyelve mindvégig – 1943-as kitelepítéséig – a lengyel maradt, bár közvetítő nyelvként ismerték, és használták a magyart. A lakosság vallása római katolikus volt, és habár Jabloncára jártak misézni – mivel a derenki katolikus közösség lelki vezetője a mindenkori jabloncai plébános volt, a személyes jelenlétek a közösségekben élő tilalmazások és szabályoknak köszönhetően mégsem eredményeztek interkulturális házasságokat. Az egyetlen kimutatható kapcsolati forma a két falu között gazdasági természetű volt, mely a trianoni határok meghúzása után a csempészet kibontakozásának köszönhetően tovább élt.

A házasságkötésnél tagadhatatlan vezető szerepe volt az egyháznak, hiszen a rituálét ez az intézmény végezte el, így viszont a vegyes házasságokat ritkán támogatta. A jabloncai református közösség szemmel láthatólag sosem „keveredett” más vallásúakkal. Jó példa ez arra, hogy miért nem igazán található vegyes házasság a faluban. Bár ez a különállás sokkal mérsékeltebb formában érzékelhető az evangélikusokkal kapcsolatban, akik jórészt maguk közül választottak párt, ritkább esetben azonban előfordult evangélikus-református házasság is. Jól nyomon követhető azonban az a tény, hogy a kezdetben evangélikus családok hogyan léptek fokozatosan át a reformátusok közé.

Ismét a térképre pillantva megállapíthatjuk, hogy a házasságok néhány kivételtől eltekintve – egy Zólyom, hat Gömör, egy Abaúj megyei házasság kötetett a század folyamán – szinte kizárólag a megyehatár között maradtak. A megyehatáron túlnyúló házassági kapcsolatok

35 Gorálok: a lengyelek egy csoportja, akik főleg az Északi-Kárpátok völgyeiben éltek és pásztorkodással foglalkoztak.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 51

sosem a tősgyökeres, hanem kizárólag foglalkozásuknak köszönhetően betelepülő egyének kezdeményezték.

Ha megvizsgáljuk, mely rétegek kötöttek inkább területi exogám házasságokat, azt tapasztaljuk, hogy erre legnagyobb hajlandóság a Jabloncán lakó birtokosok – a legmagasabb presztízsű réteg – között mutatható ki, megőrizve vagy éppen emelve ezzel társadalmi státuszukat.

A falu iparos, kereskedő rétege illetve a lelkészek, tanítók néhány elenyésző kivételtől eltekintve szintén kizárólag exogám házasságot kötnek, a foglalkozási endogámia megvalósítására törekedve.

A mobilitás fontos összetevője annak, hogy a felvázolt társadalmi rétegek mennyire zártak vagy éppen mennyire átjárhatóak. A kérdés eldöntéséhez fel kell vázolnunk azt, hogy ezek a társadalmi rétegek milyen csoportokkal kötöttek házasságot.

A különböző társadalmi csoportok között létrejövő házasságokat egy gráfba rajzoltam meg.

A vonalak vastagsága szemlélteti a két adott csoport között házasság útján létrejövő kapcsolatok intenzitását (2. melléklet, 14. ábra).

Az ábrából ily módon a rétegek elkülönülésére illetve a rétegek kapcsolathálójára vonatkozóan vonhatunk le néhány következtetést.

Az ábrából is jól látszik, hogy a jabloncai református közösség két szintre tagolódik. Egyrészt az úrbéri zsellérektől egészen az elit hivatalt nem viselő családokig és a hozzájuk gyenge szállal kötődő s ily módon szeparálódó – amúgy főként bevándorló elemekből álló – lelkészek, tanítók, pásztorok, iparosok és az úrbérbe be nem írt zsellérek csoportja.

A pásztor, iparos elemek jól elkülönülő, szinte zárt csoportot alkottak. Ez a zártság egyrészt betelepülő státuszuknak volt köszönhető. Az esetek többségében csupán néhány évet töltöttek el a falu szolgálatában, így sem módjuk, s valószínűleg igényük sem volt arra, hogy intenzívebb interakcióba kerüljenek a falu lakosaival.

Néhány foglalkozásnál – gondolok itt például az erdőőrre – a távolságtartást tovább erősítette az a tény is, hogy lényegében nem a faluban lakott, hanem bár a falu határában mégis térben távol a lakóhelyektől.

Az iparosok és értelmiségiek fontosabb párválasztási szempontnak tartották a társadalmi hovatartozást, mint a lokalitást. Az iparosok esetében még további szeparálódást jelenthetett a vallás is. Bizonyíthatóan ezek az emberek jórészt evangélikusokból, sőt nem ritkán római katolikusokból tevődtek össze.

Az értelmiségieket alkotó lelkész és tanító rétegek ugyanilyen zárt csoportot alkotnak. Viszont érdekes, hogy az írott forrásokból jól tetten érhető, hogy ez az elzárkózás nemcsak a lelkészek-tanítók felől nyilvánul meg a falu felé, hanem fordítva is igaz.

Elszeparálódó státuszukat az egész század folyamán nyomon követhetjük. A lelkészi levelek folyamatos konfliktushelyzetről tudósítanak a lelkész és a falubeliek között. A falusiak részéről megnyilvánuló vádakra jól rávilágít az a levél, amit a jabloncaiak írtak Szilágyi Bálint bepanaszolása végett az Esperesnek, abban a reményben, hogy elérik a lelkész menesztését. A falusiak ebben a levélben a lelkész „becstelenségéről” panaszkodnak. Szerintük: „abba foglalatoskodik, amiben neki tetszik a maga számára.”36

36 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1800.

52

Schreck Csilla

A lelkész védekező hangnemű levele szerint ugyanakkor nem csak a falusiak elégedetlensége szólal meg, hanem épp úgy a lelkész is hangot ad kirekesztettség érzésének: „kellett volna ide ördög sem Pap”.37 1847-ben Mészáros János prédikátor 16 éve töltötte be a lelkészi tisztséget Jabloncán. Működése és jámbor erkölcsű magaviselete, élete, megkedveltette személyét a lakókkal, mégis „az utóbbi hat-nyolcz évben több helytelen cselekedetével, háza népével való békételensége, Consistóriummal való veszekedése” ellenszenvet szült a hívek között. A levelek tanúsága szerint vádolják őt, hogy az „Úr vacsora következtében penitenciát hirdetett de ő maga azt nem tartotta. […] Múlt karácsony éjjelén saját családjával ordítozott s így Istenkáromlást követett el.” A konfliktus a lelkész menesztéséhez vezetett.38 A lelkészhez hasonlóan a tanítók irányában is tapasztalható ilyen ellenségeskedés. Fontos, hogy a vádak szinte ugyanazok, mint a lelkész esetében: részegeskedés, a munkáját nem végzi rendesen. Előfordul olyan eset is, hogy a szülők a tanító nemtörődömségére hivatkozva eltiltják gyerekeiket az iskolától, ami meglehet, hogy igaz, de még valószínűbb, hogy a jelenség a mezőgazdasági idénymunkák kezdetével – amikor szükség van minden dolgos kézre – függ össze. 39 S bár ellenségeskedés jellemzi a két felet, mégis intenzív kapcsolatokat ápolnak. Így történhetett, hogy 1818-ban Bende Gábor lelkipásztor leánya Barna Sámuel tanító fiával „törvénytelen csúfságba” estek. A kérdésben a Consitorium próbált rendet teremetni – sikertelenül – mert a lelkész és a tanító a testület előtt nyilvánosan egymást szidták, ezért az eset az Esperes elé került. Az ügy végül az anyakönyvek szerint házassággal zárult.40 Bár a lelkész és tanítót összeköti életmódbeli hasonlóságuk, hogy mindketten betelepülők, és hogy mindketten az értelmiséget képviselik a faluban, mégis számtalan esetben találkozunk kettejük vitájával.

Az imént említett Barna Sámuel (tanító) és Bende Gábor (lelkész) közötti ellentét más téren is megmutatkozott. Úgy tűnik, hogy a két család közötti házassági kapcsolat sem enyhítette a rideg viszonyt. Az írott források szerint ugyanis Barna Sámuel tanítóként Jabloncára érkezése óta a falusiaknak nem volt nyugalma folyamatos pletykái, mocskolódásai miatt. A munkáját nem végezte rendesen, többször iskolaidő alatt a gyerekekkel titokban pálinkát hozatott a kocsmából. Az ügy végkimenetele az lett, hogy a falusiak a lelkész mellé álltak, melynek eredményeként a tanító lemondott és elhagyta a falut.41 Bende Gábornak a következő tanítóval – Jeney György – sem volt szerencséje. Egy 1825-ből származó levélből tudjuk, hogy a lelkész panaszos levele a tanító kezébe került, és bár nem neki 37 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1800.

38 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1847.

39 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1815.

40 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1818.

41 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1819.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 53

volt címezve, részegen feltörte a pecsétet és elolvasta. A tanító dühösen ment a lelkész házához, de mivel a lelkész nem volt vele hajlandó szóba állni, így ő a bíró házánál és az utcán töltötte ki a mérgét. A lelkészt gyilkosnak nevezte. A tanító iszogatása odáig fajult, hogy végül részegen az út menti árokban találták.42 A falu értelmiségi rétegével ellentétben a házassági kapcsolatokat tekintve legnyitottabb réteg az úrbéres zsellérség volt. Szinte minden Jabloncán honos emberekből álló társadalmi rétegkategóriával tartott fenn kapcsolatot, ellentétben az 1,5 hold alatt birtokló úrbéri telkesekkel, akik figyelme szinte csak az úrbéres zsellérek felé fordult. A két réteg között azonban intenzívebb házassági kapcsolatok működtek.

Az úrbéri zsellérek után a 10–12 holdat birtokló hivatalt betöltő családok kapcsolathálója a legszerteágazóbb. A legmeglepőbb minta a 10–12 holddal rendelkező hivatalt betöltő családok és az úrbéres zsellérek családjainak hihetetlenül intenzív kapcsolathálója adta. Ennek okát a mobilitásban láthatjuk. Egyrészről a számszerűleg jellemzőbb a 10–12 holdas családok lefelé történő mozgása az úrbéri zsellérek felé, másrészről a sokkal kevésbé jellemző zsellérek presztízsének bizonyos fokú emelkedése magyarázza a jelenséget.

A hivatalt viselő 20–22 holdas családok a szintén hivatalt viselő 10–12 holdas családokkal tartanak fenn intenzív házassági kapcsolatokat. Ennek okát a már meglévő hivatali kapcsolatokban kell keresnünk. Ebből következik, hogy presztízsét tekintve a hivatalt viselő családok – mindkét rétegben – közelebb állnak egymáshoz, mint az amúgy hivatalt nem viselő rétegek.

Ugyanígy a hivatalt nem viselő – mindkét réteg – csoportok presztízst tekintve közelebbi kapcsolatban állnak, látszólag.

Az elit réteg – úgymint a 20–22 holddal rendelkezők és a Jabloncán lakó birtokosok – egyértelmű zártságról tesz tanúbizonyságot. Fontos szempont volt, hogy nemes ifjak nemes leányokkal kerüljenek egybe. Ők vagy maguk között házasodtak, vagy ennél is jellemzőbb volt, hogy más településről hoztak maguknak párt, így körükben erős volt a területi exogámia.

A törvénytelen gyermekek közül csupán egy gyermek életútját tudjuk végigkövetni. Ő a faluban házasodott. Példája így csupán érdekesség, de semmi esetre sem reprezentatív. A többi törvénytelen gyermekek vagy még gyermekként haltak meg, vagy – mivel sem a házassági, sem a halotti anyakönyvben nem találtunk róluk utalást – valószínűleg elhagyták a falut, és máshol telepedtek le.

Az egyetlen esetet Kovács János – Kovács Borbála törvénytelen fia – szolgáltatta, aki a szomszédságukban élő Lőrincz Juliannát – Lőrincz János és Zemán Judit gazda lányát – vette el 1878-ban. A vőlegény úrbéres zsellér volt, míg a mennyasszony egy nagyobb presztízsű család – 10–12 holddal rendelkező, hivatalt nem viselő – sarja.

A házasság – a társadalmi státuszt tekintve – csupán első ránézésre egyedülálló, mert ha megvizsgáljuk a szóban forgó családok dinamikáját rájöhetünk, hogy hasonló státuszú családok között zajlott le. A lányos ház valamiféle presztízsvesztesége kimutatható. A mennyas�szony anyja, annak a Zemán Pálnak a leánya, aki hivatalt viselő igen közkedvelt alakja volt Jablonca történetének, míg apai nagyanyja az a Mátyus Erzsébet, aki egy, a század folyamán nem kevés földtulajdonnal – 20–22 holddal – rendelkező, és végig magas pozíciókat betöltő családból került ki. Lőrincz János testvérei már nem tudtak szüleikhez hasonlóan szerencsés 42 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1825.

54

Schreck Csilla

házasságot kötni, Lőrincz Julianna több apai nagybátyja és nagynénje is – úrbéres zsellérekkel kötött házasságot, mely valószínűleg a család presztízsveszteségével magyarázható.

Végezetül a házassági kapcsolatoknál tanulságos lehet az özvegy házasságok elemzése is (3. melléklet, 9. táblázat). A tapasztalat az mutatja, hogy jellemző volt, hogy az özvegyen maradt férjek már a feleségük halálának évében, néhány hónapot követően, újra nősültek. A nőknél ez némileg máshogy alakult, hiszen alig találunk olyan nőt, aki a gyászév lejárta előtt házasodott volna újra, ellenben sokkal gyakoribb volt a megözvegyülést követő egy, de inkább két-három év eltelte utáni házasságkötés.

104 férfi kötött újra házasságot feleségük halála után, míg ez a nőknél lényegesebben kevesebb csupán 68 esetben történt meg a század folyamán. Ami feltűnő, hogy lényegesen több özvegy férfi választott magának hajadont feleségnek, mint amennyi özvegy nő legényembert.

Házassági tanúk A kliensi-patrónus kapcsolatok egyik, az írott forrásokból jól nyomon követhető típusa a házassági tanúk választása volt.

Az esketőnek, így a lelkésznek, mindenkori kötelessége volt, hogy biztosítsa azt, hogy az előtte és általa kötött házasságok törvényesen menjenek végbe. Ezt hivatott volt segíteni a házassági akadályok kiderítést célzó háromszori kihirdetés is, valamint a házasságkötés megtörténtét igazoló házassági tanúk, melynek száma Jabloncán a XIX. század elején 4 volt, azután a század folyamán lecsökken 3, illetve két főre. Jellemző továbbá még, hogy az egyik tanút a vőlegény, míg a másik tanú a mennyasszony környezetéből kerül ki. A tanúk körét kizárólag felnőtt férfiak alkották, s mivel úgy tűnik, hogy közülük is a legmegbecsültebb személyeket hívták tanúskodni, ezért névsoruk igen nagy segítségünkre lehet a település rétegeinek körülhatárolásánál.

Szerepük jelentőségét az is adja, hogy ők tartósan a helyi közösség tagjai, és azok is lesznek, míg a lelkész személye időközben nagyobb valószínűséggel változik (Örsi 2004: 120).

A gráf megrajzolásánál a vegyes jogállású házasságoknál mindig a férfi jogállását vettem alapul. A nyíl iránya a tanúból a házasságot kötő réteg felé mutat (2. melléklet, 15. ábra).

Az így kapott gráf tanulságos eredményt mutat. Érdemes megvizsgálni, melyek azok a társadalmi kategóriák, melyek a tanúk személyét adták, majd azt, hogy az egyes csoportok mely rétegből választottak maguknak tanút.

Ha megnézzük a nyilak irányát, jól látszik, hogy tanúk az úgynevezett felsőbb rétegből – így a Jabloncán lakó birtokosokból, a hivatalt viselő 20–22 holddal rendelkező rétegből, illetve a 10–12 holddal rendelkező hivatalt illetve hivatalt nem viselő családok – felnőtt férfiakból verbuválódtak leginkább. A szélsőpontot, a hivatalt nem viselő 20–22 holddal rendelkező és az 1,5 hold alatti úrbéri zsellérke jelentik, akik közül senki sem tanúskodott más házasságánál.

A házassági tanúválasztás tekintetében a legintenzívebb, legszerteágazóbb kapcsolattal itt is az úrbéres zsellérek rendelkeztek.

Itt is akárcsak a házasságot kötők között jellemző, hogy a foglalkozási csoportoknál – értelmiségiek, iparosok – a házassági tanúkat is saját csoportjukból választották, mely ismételten a csoport zártságának bizonyítéka.

Mivel a házassági tanúk száma a házasságot kötő párokéhoz képest lényegesen kevesebb, ezért erős a gyanú, hogy egy szűk csoport alkotja a tanúkat, amiből a párok később választa-

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 55

nak. Feltűnő, hogy soraikban szinte mindig megtaláljuk a falu kurátorát, vagy bíráját, illetve ritkább esetben a házasulók valamely nagybátyja vállalja a tanúskodást.

Keresztszülők – komák A keresztszülőség, melynek általános megnevezése: komaság, egy rituális rokonsági forma. A keresztszülőséget, különnemű párokból álló csoportok viszonyaként értelmezhetjük.

A szakirodalom a koma szót a szláv nyelvből eredezteti.

A komaság intézménye a hagyományos paraszti közösségekben volt igen jelentős. A keresztszülők megválasztásában benne van a kapcsolatkeresés, a megkeresztelt gyermek jövőjének biztosítási vágya. A gyermekek a keresztséggel válhattak a vallásos közösség társadalmilag elismert tagjává. Ez a fajta intézmény fontos volt a gyermek szempontjából, hiszen neveléséért, sorsáért kétszer annyi felnőtt volt felelős; így társadalmi élete biztonságosabbá vált.

A magyar nyelvterület nagy részén a keresztszülőket meghívják (fölkérik), és hagyományosan nem a rokonok közül választják ki. A komának való felkérést semmilyen ok miatt sem volt illendő visszautasítani, mert sértésnek számított. Nemzetes urakat gyakran kértek fel keresztkomának cselédjei, jobbágyai, zsellérei. Nemes részről szegényebbet vagy társadalmilag alacsonyabb rangút fölkérni azonban nem volt szokás. A rangosabb emberek között gyakori volt több pár keresztszülőt fölkérni, akik közül az elsők voltak a „főkomák”, ők tartották keresztvíz alá a gyermeket.

Az egyház megkívánta, hogy a keresztszülők azonos vallásúak legyenek a keresztelendő kisgyermekkel, hiszen annak vallási neveltetésére fogadalmat tettek. A laicizálódás terjedésével azonban az egyház egyre engedékenyebb volt – egyre inkább megengedte, hogy a vallási határokat is átlépjék (Kósa 2001: 153–171). A keresztszülőséget a személyes megbecsülés és személyes kapcsolat is elősegítette.

A keresztszülők szinte kivétel nélkül férj és feleség voltak, bár találunk néhány kivételt is.

Ezekben az esetekben jellemző, hogy ellenkező nemű testvérpárok, vagy éppen sógor-sógornő vállalják el ezt a tisztséget. Özvegyeket nem volt szokás felkérni.

Keresztszülő választásnál gyakori, hogy egy azon foglalkozású csoport ugyanazon foglalkozási csoportból választ. Ez a réteg zártságát is jelenti. Ilyen réteg a lelkész és tanító, illetve a pásztorkodó elemek is Jabloncán. Ilyenkor mindig a szomszédos településekről választanak és hívnak keresztszülőket. Bár a szakirodalom beszámol arról, hogy a koma kiválasztásában döntő fontosságú volt a barátság, mint viszony szerepének, mégis a Jabloncáról származó írott forrásaink alapján ez nem bizonyítható. Tény az, hogy a keresztszülők és keresztgyermek között rokonsági kapcsolatok csak legritkább esetben találunk, illetve jellemző a szülőkkel azonos korosztályból való választás.

Jabloncán még ha a gyermek szülei különböző településről származnak is, a komák mégis jabloncai lakosok voltak. Ez alól kivételt azok a betelepülő házaspárok jelentették, akiknél egyik fél sem volt helyi születésű. Ilyen elemek voltak: tanító, lelkész, pásztorok, kovácsok.

A keresztszülői kapcsolatok hipergráfban történő ábrázolása a következőképpen néz ki.

A nyíl a szülők felől a választott és felkért keresztszülők társadalmi rétege felé mutat. Két réteg között többszörösen létrejövő koma-kapcsolatot a vonal megvastagításával jelöltem (2. melléklet, 16. ábra).

56

Schreck Csilla

Megvizsgálva az ábrát egy igen bonyolult, de nem túl nagy sűrűségű mikro-társadalom képe rajzolódik ki.

Jól látszik, hogy komasági kapcsolat nemcsak az azonos rétegekhez tartozó házaspárok között jöhetett létre. Sőt a rétegződés felerősödésével kialakul egy tendencia, mely inkább az aszimmetrikus kliensi-patrónusi viszony felé mutat. Az eltérő rétegből való választás gyakorlatát a társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének igénye motiválta. Általános tendenciaként elmondhatjuk, hogy a keresztszülői kapcsolatok mindig a hierarchiában fentről mutatnak lefelé, néhány kivételtől eltekintve. Ha elfogadjuk a társadalom hármas – alsó, középső, felső réteg – tagolását megállapíthatjuk, hogy ezek a kapcsolatok sosem ugranak át két szintet. Tehát lefelé mutatnak, de mindig az eggyel alatta álló kategóriát célozzák. Így fordulhat elő, hogy az alsóbb rétegek (1,5 hold alatti úrbéri telkesek, zsellérek, úrbérbe be nem írt zsellérek) nem vállaltak/válalhattak keresztszülőséget.

Az elitréteg, vagy maguk közül valókkal l vagy a középrétegből származó házaspárokkal komásodtak össze. Ennél a rétegnél a csoporton belüli kohézió rendkívül magas.

A lelkész, illetve tanító különállását és magas presztízsét jelenti, hogy vagy más községből való lelkészt kérnek fel keresztszülőnek, vagy csupán a Jabloncán lakó birtokosokat preferálják a tisztségre.

Az alsóbb rétegek (1,5 hold alatti úrbéri telkesek, zsellérek, úrbérbe be nem írt zsellérek) keresztszülőket a 20–22 holdas hivatalt viselők és 10–12 holdas gazdák közül választottak. A középréteg keresztszülői kapcsolatai átfogják az egész falu társadalmát, míg a 20–22 holdas hivatalt nem viselők zárkózottak, nem igen tartanak fenn kapcsolatot más rétegekkel, keresztszülői kapcsolatot nagyon kis számban vagy egyáltalán nem hoznak létre.

A szülők szempontjából tehát egyáltalán nem volt közömbös, hogy mely házaspárokkal sikerült összekomásodni, mert ez az intézmény egy szoros családi összetartozást teremthetett a két fél között. A felnövekvő gyermek közösségbeli életére, kivívott helyére hatással volt a keresztszülők társadalmi-gazdasági presztízse.

Az a tény, hogy mennyi különböző helyzetű keresztgyermeke van valakinek, az illető népszerűségét mutatja. A társadalmi státuszt a keresztszülőségnek egyrészt a „mennyiségi” másrészt a „minőségi” mutatója is jelzi. Így megnéztük, hogy 100 év alatt melyek azok a keresztszülők, akik a legtöbb gyermeknél vállalták a keresztszülői státuszt, utána összehasonlítottuk az általunk a forrásokból kialakított társadalmi rétegződési modellel. Azt tapasztaltuk, hogy a legmagasabb rétegek a második legmagasabb rétegeknél ugyan kevesebb keresztszülőséget vállaltak, de az minőségben sokkal magasabb státuszú volt. Vagyis néhány kivételtől eltekintve a legmagasabb státuszú szülőknél vállaltak keresztszülőséget csupán. A második legmagasabb státuszú csoport számszerűleg nagyon magas számú gyermekeknél vállaltak efféle szerepet.

Cseh István és Latzó Mária volt az a házaspár, akik a legtöbb, 51, gyermeknél vállaltak keresztszülőséget. Ez az 51 gyermek 15 különböző családban született. Ez a házaspár a 10–12 holddal rendelkező hivatalt vállaló kategóriába tartozik. Érdekessége még, hogy viszont az ő gyermekeiknek keresztszülői Sebő János és Bellér Judit voltak, akik a 10–12 holdas hivatalt nem viselő kategóriába tartoztak. Ez a keresztszülőség a kölcsönösségen alapult.

Jabloncán szokás volt keresztkomának való felkérés, amikor kölcsönösen meghívták egymást születendő gyermekeikhez komának. Úgy néz ki, hogy a társadalmilag egy szinten lévő személyek alkalmazzák ezt az elvet, és főleg a magasabb rétegekben válik szokássá.

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 57

A legmagasabb rétegeknél elképzelhető, hogy többszörösen összetett keresztkomasággal találkozunk, tehát egy házaspárt egyszer kérnek fel komának, a második gyermeknél már mást kérnek fel, akik közel azonos társadalmi státuszúak, mint az első gyermek keresztszülei.

Jabloncán ez az eljárás a kapcsolatok összetettebbé válását is jelenti, hiszen míg a legmagasabb elit alatt lévő csoportok minden egyes gyermeknél ugyanazt a házaspárt választja – így kapcsolathálójuk rendkívül egyszerű – addig ennél a rétegnél többszörösen összetett, szerteágazó kapcsolatokkal találkozunk. A jelenséget, hogy minden születendő gyermeknek ugyanaz a keresztszülője, eddig főleg a katolikus közösségekben írták le, bár Jabloncán a református közösség középrétegénél is gyakorta előfordult.

A vizsgálatok arra engednek következtetni, hogy a keresztszülőség kiválasztásánál sokkal nagyobb súllyal esett latba a kliens-patrónus viszony erősítése, mint a rokonsági kapcsolatok.

Néhány esetben ugyan találunk rokonsági viszonyokat a keresztszülők és a szülők között, de ezek a kapcsolat a rokonsági fokot tekintve annyira távol esnek egymástól, hogy ez a jellemző szinte elhanyagolható. Összegzésként elmondhatjuk, hogy nem a hasonló megítélésű, nem is a területileg közeli részek állnak egymással kapcsolatban, hanem azok, amelyek kulturálisan összetartozók, illetve gazdaságilag egymásra utaltak.

Jablonca társadalmat a vagyon és a presztízs tekintetében a 2. melléklet 17. ábráján ábrázoltam.

Mikrokutatás Warrnier a kapcsolatháló interperszonális felfogására is felhívja a figyelmet (Warrnier 1997: 270–281), mely azoknak a tényezőknek a helye, amelyek számot adnak a strukturális jellegről, a személyes élettörténet és a személyes identitás a csoportban – a személyes identitások abból a szempontból, hogy mely személyek cselekszenek, és hogyan viszonyulnak a többiekhez.

Az elsődleges csoportban és a kistársadalomban a személyek kölcsönös függősége nem an�nyira a munkamegosztáson, hanem a „társadalmi kapcsolatokon” múlik, (vö: Durkheim 1986) és ennek következményeként a lényeges strukturális folyamat a szimbolikus interakció, amely a személyi identitásokra és a kapcsolathálókra épül. Ebben az esetben a struktúra egysége a személy, az ego lesz. A kapcsolatokat állandóan változó folyamatként értelmezik. Egy adott „pillanatfelvételt” képesek adni, mely a társadalmat egyetlen strukturális rendszerként fogja fel (Warrnier 1997: 270–281).

Edmund Leach szerint a „személyközi kapcsolatok hálózatának tétele a többé-kevésbé megjósolható viselkedésmintákban kifejeződő jogok és kötelességek készleteire vonatkozik.” (Leach 1996: 127).

Ezeknél a kapcsolatoknál az indivídum identitása a lényeg, ezért nincs állandó stabil kapcsolatháló, mivel az egyének saját személyükben vesznek részt a társadalmi struktúrában, az egyének pedig folyamatosan változnak, így kisebb egységben, időben elemezhető a struktúra.

A fejezetben a háztartások ego-hálója alapján fellelhető kapcsolati struktúrával foglalkozunk.

Ehhez egy család indivídumainak forrásokból feltérképezhető kapcsolatait hívtuk segítségül.

A vizsgálat során egy önkényesen kiválasztott háztartás – a Mátyus család – kapcsolathálóját vizsgáltuk. A választás mellett a – már az előszóban részletezett – források szerencsés rendelkezésre állása szólt. A választást ugyanakkor csak korlátozott mértékben tarthatjuk az egész

58

Schreck Csilla

falura nézve reprezentatívnak, sokkal inkább a háztartás által is alkotott rétegére nézve mutat jellemzőket.

A Mátyus család tősgyökeres családnak számít Jabloncán. A család jelenléte már a XVIII. században kimutatható. Vagyoni helyzetük tekintetében a gazdagabb paraszti családok közé tartoznak. A család presztízsét tovább növeli, hogy a század folyamán folyamatosan a falu vezetői között találjuk a családfőket. Kimutatható, hogy a birtokolt falubírói, kurátori pozíció esetükben apáról-fiúra szállt. Ez a tény önmagában is bizonyíték arra, hogy a család férfi tagjai végig töretlen tiszteletnek örvendtek a falusiak körében. Ebben a tiszteletben pedig a család nőtagjai is osztoztak.

A Mátyus családról elegendő minta áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy kapcsolathálóját grafikailag – térképen – is megjelenítsük. Ha térképre vetítjük a szimmetrikus és aszimmetrikus kapcsolatokat – 2. melléklet, 22. ábra – egy rendkívül szerteágazó rajzot kapunk. A háztartásokat a térképen feltüntetett számok – házszámok – a kapcsolatokat pedig a nyilak jelzik.

Az elemzett kapcsolattípusokat (házassági, keresztszülői, házassági tanúskodás, hivatali, gazdasági) más-más színnel ábrázoltuk, illetve két háztartás között egy adott kapcsolattípus tekintetében többszörösen létrejövő kapcsolatot a vonal megvastagításával szemléltettük.

A kapcsolatok többsége aszimmetrikus kapcsolatokat tükröznek. Azokban az esetekben, mikor szimmetrikus kapcsolatok mutathatóak ki, minden esetben oda-vissza mutató nyilat rajzoltunk. Törekedtünk a lakhelyek minél pontosabb meghatározására és összekötésére.

Ezeket a megrajzolt kapcsolatokat két szempontból figyeltük meg: 1. az ego-hálók, milyen társadalmi rétegekkel kötöttek kapcsolatokat 2. milyen a gazdasági – kulturális kapcsolatok aránya, avagy milyen a „hasonló a hasonlóért” illetve a kliensi-patrónusi hatalmi struktúrát létrehozó kapcsolatok aránya.

A jobb áttekinthetőség kedvéért a 3. melléklet 10. táblázata a Mátyus család más háztartással kötött kapcsolatainak tipizálását ábrázolja. Jól látható, hogy a Mátyus család az 5 kapcsolattípus 18 kombinációját tartotta fenn különböző státuszú, távolságú háztartással. A kapcsolódó háztartások száma elérte a 49-et. A táblázat alapján megállapítható, hogy az ego-háló kiterjesztettsége rétegenként igen szerteágazó lehet.

Megállapítható, hogy a kapcsolatok többsége, mintegy 53%-a egyszeresen összetett. Ennek a 3,8%-a gazdasági, 23%-a hivatali, 53,8%-a házassági tanú kapcsolat, 7,6%-a házassági kapcsolat és 11,5%-a keresztszülői kapcsolat. Az összes kapcsolat mintegy 28%-a két-, 12,2%-a három-, 2,4%-a négy és 4,8%-a ötrétegű kapcsolat.

5 rétegű kapcsolattal csupán 2 háztartáshoz kapcsolódik, az egyik háztartás a 10–12 holddal rendelkező hivatalt nem viselő, a másik pedig a 10–12 holddal rendelkező hivatalt viselő kategóriának tagja.

Hivatali kapcsolatnál nem csak a vezető – falubíró, kurátor – tisztséget betöltő személyeket jelöltem, hanem mindenkit, aki hivatalos iraton, akár tanúként, kapcsolatba került a Mátyus családdal. A hivatali kapcsolatok gyakran csupán gazdasági kapcsolatokkal jártak együtt, kulturális kapcsolattal pedig nem.

A Mátyus család házassági kapcsolatairól megállapítható, hogy szinte kizárólag a felső-, illetve a középrétegekkel (20–22 holddal rendelkező hivatalt viselők, hivatalt nem viselők és 10–12 holddal rendelkező hivatalt viselő illetve nem viselő családok) kötöttek házasságot. A há-

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 59

zasságkötésnél szinte kizárólag a társadalmi státusz nyomott latba. Jellemző, hogy a család házasulandó tagjai nagyobbrészt a falu lakóit preferálták a párválasztás során.

A család férfi háztartásfői a század folyamán végig feltűnnek más házasságoknál, házassági tanúként. A Mátyus háztartás esetében 14 háztartásnál fordul elő, hogy a házasságkötésnél jelen levő Mátyus család férfi tagja, feleségével később a házaspároknak született gyermekénél komasági szerepet is vállalt. A 14 háztartásból ugyanakkor 4 háztartással álltak házassági – tehát rokoni – kapcsolatban.

Előfordul, hogy a keresztszülőség kapcsolatát egyéb kapcsolattal tovább erősítik. Erre jó példa: Mátyus András és Lőrincz Mária keresztszülői lettek Szilasi Mihály és Nagy Erzsébet András nevű gyermekének 1872-ben, majd 1877-ben ezt a kapcsolatot tovább erősítették azzal, hogy Mátyus András és Lőrincz Mária leánya Mária hozzáment Szilasi Mihály testvéréhez, Szilasi Istvánhoz.

A keresztapa felelősséget vállalt a (szülőkkel együtt) a gyermek erkölcsi neveléséért, illetve a valódi szülők elhalálozása esetén átvehették a gyermek felnevelésének feladatát, illetve gyámságukat. Nem így történt a Mátyus család esetében, mikor 1873. október 05-én végrendelet nélkül meghalt Mátyus András, aki után maradt: Mátyus Mária, János, András kiskorúak, a gyámságot pedig ifj. Mátyus István földművelő jabloncai lakos kapta meg. Mátyus István, Mátyus András apjának (Mátyus József) testvérének (Mátyus Istvánnak) a fia volt, vagyis Mátyus Andrásnak az unokatestvére. Bár a kiskorúak keresztszülőséget Iván János és Sebő Julianna viselték.43 1876-ban Mátyus István a gyámhatóságnál kérvényezi a gyámsági kötelezettségének eltörlését, mondván: „öreg szüleinek gondozása és saját vagyonának kezelése iránt Mátyus András után maradt árvák feletti gyámot tovább nem viselheti”. A kérvényt a gyámi hivatal elutasítja.44 Ismert eljárás volt, hogy keresztszülőkké nemcsak a házaspárok válhattak, hanem a sógorsógornők is. Így több ízben vállalt komaságot együtt Mátyus István és fiútestvérének – Andrásnak – felesége Cseh Mária is. Érdekes adalékot szolgál a korosztályi csoportok kapcsolathálójához egy 1869-ből származó ügy, mely során Kecskeméti tanítót erkölcsi okokra hivatkozva az aktív családfők – Mátyus István gondnok vezetésével – el akarják mozdítani hivatalából, azonban a falu öregjei a tanító mellé állnak; szorgalmasnak nevezik, illetve az egyik legjobb tanítónak tartják. „Kívánságom az volna, hogy azon még öreg napjaivá az tanító úr kérvése hogyan hová légyen hát ha mindnyájan elöregszünk már ekkor senki se légyen gyamotuk nem kívánhatja az senki, hogy a koldulóbotot vigyük a kezünkbe.”45 Az öregek közül a legtekintélyesebb férfiak írják alá a levelet. Ugyanakkor érdekesség, hogy a kérdésben nemcsak a falu oszlik meg – korosztály szerint, hanem ez a kettéválás a Mátyus családban is bekövetkezik, hiszen Mátyus András is a rektor mellé áll fia, Mátyus István gondnok ellen.

Az utcaközösség ma is elevenen működése arra enged következtetni, hogy a szomszédsági viszonynak is jelentős szerepe volt a korábbi évszázadokban. A szomszéd terminológia alatt egyrészt a telek, másrészt az utca egy szakaszának házaiban lakókat értem. Megkülönbözte43 Jablonca – Mátyus család iratai, 1873.

44 Jablonca – Mátyus család iratai, 1876.

45 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltárában, Sárospatak – Jablonca egyházközségi iratai 1793–1921. (R.A. VI. 4/5) 1869.

60

Schreck Csilla

tünk tőszomszédot (első és hátsó szomszéd) az udvarlábast és a szemközt lakót. A szomszédsági viszony annál erősebb minél régebben szomszédok. Erősíti az is, ha a két család között vérségi kapcsolat is van.

A Mátyus család kapcsolata nem korlátozódik kizárólag a szomszédokra, sőt jól megfigyelhető, hogy a társadalmi hierarchiának sokkal nagyobb szerepe van a szóban forgó kapcsolattípusoknak kialakulásában, mint a szomszédsági viszonynak. A szomszédsági viszony mellett sajnos az emocionális viszonyról is elvétve tudósítanak forrásaink. ÖSSZEGZÉS A tanulmányban Jablonca XIX. századi társadalmi érintkezési formáinak vizsgálatán keresztül kíséreltem meg a falu református közösségének társadalmi struktúrájának leírását.

Hipotézisem megfogalmazásánál Franz Urban Pappin (1997: 224–249) elképzeléséből indultam ki, aki rámutat a társadalmi rétegek interaktív csoportként való felfogásának fontosságára. Ő a rétegek elkülönítéséhez a kapcsolatok intenzitását, sűrűségét teszi mérlegre. Ennek megfelelően a kutatás kezdetén abból a feltevésből indultam ki, hogy a forrásokból elkülönített társadalmi csoportok között a létrejövő hatalom struktúra szerint tipizált kapcsolatok ábrázolásával eljuthatok a társadalomban működő valódi rétegekhez.

A feladat megvalósításához igyekeztem a források legszélesebb spektrumát felhasználni, mégis a vizsgálat során a „leghasználhatóbb” információkat az anyakönyvekből és a kataszteri összeírásból nyertem, mely mozzanat, döntő volt az elemezhető kapcsolattípusok (makroszinten: házasság, keresztszülőség – komaság – és házassági tanúskodás, mikroszinten ezek mellett a hivatali és gazdasági kapcsolatok) kiválasztásában.

A kutatás egységét a háztartások jelentették, melyeket a Laslett-féle háztartástípusok szerint tipizáltam. Az így nyert háztartásokat a helyi kategóriák segítségével rétegekre bontottam, majd megvizsgáltam, hogy a forrásokból fellelhető kapcsolatok, mely rétegek, illetve háztartások között jöttek létre. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a jabloncai falusi társadalom a csoportjellemzők tekintetében négy fő rétegre tagolódik. Az első csoportot a falu „elit” rétege jelenti, melybe a Jabloncán lakó nemesi rangot viselő birtokosok, az értelmiségieket képviselő lelkész és tanító és a 20–22 holdat birtokló, hivatalt nem betöltő úrbéri telkesek jelentenek, akik társadalmi életüket egyfajta elszigeteltségben élik, ha létezik, akkor kevés és jórészt aszimmetrikus kapcsolatokat ápolnak a falu más rétegeivel.

Az elszigeteltségben szintén osztoznak a falu iparos, pásztor elemei, akik ezt a helyzetüket – úgy tűnik tudatosan – őrizni igyekeznek, és különállásuk főleg a betelepülő státuszukból ered.

A harmadik csoportot az úgynevezett középréteg képviseli (20–22 holdas hivatalt viselők, 10–12 holdas hivatalt viselő illetve nem viselők), akik a falusi társadalom talán leginnovatívabb rétege. A legtöbb kapcsolattípussal és a legintenzívebb interakciókkal rendelkeznek, ők azok, akiknek a kezében a kezdeményezőkészség van. Ennek megfelelően közelségüket valószínűleg nem elsősorban a vagyon, hanem egyéb, pszichológiai, kulturális és életmódbeli jellemzők okozzák.

A közösség legalsó fokát az úrbéri zsellérek, úrbérbe be nem írt zsellérek és az úrbéri 1–2 holdas telkesek képviselik, akik sűrű kliensi-patrónusi kapcsolatokat igyekeznek ápolni a már

Társadalmi érintkezési minták a XIX. századi Jabloncán 61

említett középső réteggel, amely egy sikeresebb társadalmi életút iránti vágyakozást jelez.

A csoporton belüli kapcsolatok sűrűsége gyenge.

Kutatásaink bebizonyították, hogy bár nem téved Pappin abban, hogy a csoportok körülhatárolásánál a kapcsolatok minőségét teszi mérvadónak, mégis a kutatás fényében kiegészítjük azzal, hogy ezt a módszert csak abban a formában alkalmazhatjuk sikeresen, ha először értelmezzük a kapcsolatok által létrejött hatalmi struktúrákat is.

Jabloncán a forrásokból értelmezhető legintenzívebb kapcsolatokat a komaság, illetve a házassági tanúkapcsolatok hozták létre. Mégis mivel ezek a kliensi-patrónusi hatalmi struktúrák eredményei nem mondhatjuk, hogy az abban részt vevő, és egymással intenzív interakciókat létrehozó rétegek a társadalmi struktúrában egy csoportot alkottak volna. Úgy gondolom, hogy a csoportok körülhatárolásánál nem annyira az interakció sűrűsége a mérvadó, hanem azok a jellemző minták, amelyek az értelmezett kapcsolattípusokat létrehozták. A kutatás rámutatott arra, hogy a kapcsolatok kialakításánál azonos mintákat követő háztartások nagy valószínűséggel ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoznak.

Szűts István Gergely

ÁLLAMHATÁRON INNEN ÉS TÚL Jablonca, ez az egykori Abaúj-Torna vármegyei település a XX. század folyamán több ízben is határmódosítások színtere lett. Itt, a vármegye északi részén fekvő településtől néhány kilométerre jelölték ki 1920-ban a Magyarországot és Csehszlovákiát elválasztó új államhatárt, amelynek következtében a tisztán magyarok lakta település a korábbi viszonylag kedvező helyzetéből, periférikus, határmenti területté változott. Ezt követően még kétszer, 1938-ban és 1945-ben érintették határmódosítások. E három politikai határváltás mellett fontos szólnunk egy negyedikről is, mégpedig a 2004-ben történt európai uniós csatlakozásról, amelynek ma még úgy látszik „csak” szimbolikus jelentősége érzékelhető.

Ezek az elmúlt nyolcvanöt év során történt határváltó események, feltételezésünk szerint rövid idő alatt alapvetően átalakították a korábbi egyéni és kollektív viszonyokat a közösség szűkebb és tágabb terében.

A trianoni határok, amelyek a Kárpát-medencében legtöbb esetben nem követték a korábbi gazdasági, etnikai és közigazgatási határokat, az érintett területeken azonnali meghatározó, legtöbb esetben negatív változásokat eredményeztek. Az országhatár fizikális, elválasztó jelenléte következtében az egykori régiók, így a Bódva-völgyi is, kénytelenek voltak újra rendeződni a kialakított államhatárokon belül. A kutatás éppen ezért lehet releváns, hiszen az államhatárok makro hatásai mellett/helyett az elválasztott közösségek, régiók stratégiái és válaszai is megismertethetőkké válhatnak. Célunk éppen ezért egy kisrégió két mikroközösségének Jablonca (Silicka Jablonica) és az egykor vele szomszédos Derenk közösségi kapcsolathálóinak és kapcsolódási pontjainak feltérképezése és vizsgálata a politikai határok tükrében.

Dolgozatunk elsődlegesen a politikai határok megjelenésére, jelenlétére és eltűnésére adott helyi válaszokat kívánja megismerni, figyelembe véve egy másik, a határ túloldalán élő közösséggel (Derenkkel) kialakított érintkezési felületeit, illetve ezeken keresztül az egymás irányába adott válaszait. Így a politikai határhoz való viszonyukat mindenekelőtt visszaemlékezéseken, a helyi határnarratívákon keresztül kívánjuk megvizsgálni. Gondolunk itt olyan történetekre, visszaemlékezésekre és mítoszokra, amelyek alapélményei az új országhatárhoz, a megváltozott alaphelyzethez köthetőek.

A vizsgálat részét képezi, hogy a két közösség között történelmileg meglévő nyelvi, vallási, valamint mesterségesen létrehozott politikai elválasztó vonal milyen identitásformákat és másság képeket alakított ki a határ két oldalán élők tudatában. Ezzel összefüggésben fontos válaszokat kaphatunk arra is, hogy az egyes generációk miként viszonyulnak a határhoz, a határmenti lét hogyan alakítja identitásukat? Feltételezésünk szerint egészen más határképek élhetnek azon generációban, amelynek konkrét határélményei vannak.

Fontos probléma, hogy az elválasztás aktusai a vizsgált közösségek életében minden esetben a kizárást szolgálták-e, hiszen a politikai válaszvonalak, ahogy arról beszéltünk, nem feltétlenül hordoznak negatív jelentéseket. Tudjuk, hogy a kizárás, kirekesztés mellett biztonságot, az idegentől, a mástól való félelem leküzdését is jelenthetik. A határ mint ajtó, ugyanis alkalmas ki és bejárásra is. A nyitott és zárt állapot tehát egyszerre adhat biztonságot és bizonytalanságot

64

Szűts István Gergely

a határ mentén élők számára. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy esetünkben a politikai válaszvonal jelenléte mindenekelőtt elzárást, kirekesztést jelentett mindkét közösség számára.

Ezt alapul véve még egy fontos kérdést célszerű megvizsgálni, mégpedig azt, hogy a politikai határ átjárhatóvá tételére, legyőzésére történtek-e közösségi kezdeményezések, vagyis „felépült-e” a kapcsolatot jelképező híd a két csoport között? A híd-metaforát Georg Simmeltől kölcsönöztem: nála a híd fogalma két fizikálisan elválasztott csoport újraegyesülésének társadalmi akaratát jelenti (Böröcz 2002). Korábbi kutatásokból már jól ismert, hogy számos területen politikai határok bár léteztek, de a gyakorlatban csak nagyon ritkán voltak jelen.

A csehszlovák-magyar határszakaszról is tudott, hogy az idő függvényében annak őrizete az éppen aktuális rendszer határpolitikájától függött.

KUTATÁSI CÉLOK Dolgozatunk a huszadik század meghatározó történelmi eseményeinek egy mikrorégióra gyakorolt hatásait kívánta vizsgálni. A „nagy történelmi” események makroszintű elemzése mellett, illetve azokra reflektálva lényegesnek tartottuk a helyi, lokális szinteken végbemenő hatások vizsgálatát is. A kutatás a következő történelmi fordulópontok mentén vizsgálta azok hatásait a kiválasztott településekre és az őket magában foglaló mikrorégióra: a 19. századtól a trianoni döntésig Jablonca és Derenk között kialakult gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatok vizsgálata; 1920 és 1938 között, az ún. „köztársaság” idején jelenlévő politikai határ stabilizáló vagy dinamizáló tényezőként jelenik-e meg; 1938 és 1943 közötti időszak a határok nélküli szabad áramlás időszaka; Hogyan alakította ezt az egyik közösség (Derenk) megszüntetése?

1943-tól Csehszlovákia felbomlásáig tartó évtizedek, amelyeket a határ csendje jellemez?

1990-től a fizikális kapcsolatok 45 éves hiánya után, egyedi módon kulturális híd formájában újjáépül-e az egykori szomszédok kapcsolata, a derenki templombúcsún keresztül?

SZEMPONTOK A HATÁRVIZSGÁLATOK ÉRTELMEZÉSÉHEZ Amikor határokról kezdünk beszélni, legtöbbünknek elsődlegesen olyan politikai és földrajzi választóvonalak juthatnak eszünkbe, amelyek közös jellemzőjeként az elválasztást, lezárást és a nehezen való átjárhatóságot említhetjük. A témával foglalkozó tudományterületek, ennél az általános meghatározásnál tovább lépve, saját módszereik és szempontrendszereik alapján megpróbálnak különböző határképeket alkotni. A következőkben ezeket a határképeket kívánjuk bemutatni és egy részüket alapul venni a kutatási eredmények elemzéséhez.

A geográfia elsődlegesen térfelosztási eszközként, valamint sűrűn vizsgált térelemként határozza meg a határt, amelynek segítségével különbséget tehetünk a (határtalan) tér és terület fogalmai között, amennyiben ez utóbbin lehatárolt térrészt értünk. Matematikai definíciókban a határ az egyes halmazok (térrészek) elválasztására szolgál, vagyis itt a hangsúly az elkülönítésen, elválasztáson van.

Amennyiben a társadalmi, térbeli kapcsolatrendszerekben vizsgáljuk a határproblémát, úgy egészen más olvasatok is lehetségesek. A témában végzett kutatások amelyekben a lehatároltságot konkrét társadalmi térbeli helyzetekre vetítik, a határfogalmat négyféle funkciója szerint

Államhatáron innen és túl 65

különböztetik meg. Egyrészről elválasztást, ütközést és szűrést, másrészről pedig, az előzőekkel ellentétben összekapcsolást is jelenthet (Nemes Nagy 1998).

A határ tehát nemcsak elválaszt, hanem össze is köt. A politika-földrajz éppen ezért kiemelt kutatási területként kezeli a természetes és mesterséges határok stabilitásának, illetve labilitásának problémáját a határterületek vizsgálatakor. Az 1990-es évek elején Kovács Zoltán hívta fel a figyelmet a határmenti területek egyediségére, és arra, hogy pontosan egyediségükből fakadóan a kutatótól sajátos szemléletmódot és módszereket kívánnak meg (Kovács 1990: 4).

A rövid földrajztudományi meghatározások ismertetése után célszerű lenne a társadalomtudományok határképeit is bemutatni. A földrajzi határok mellett, illetve azokkal összefüggésben egyre több kutatás foglalkozik politikai, kulturális, társadalmi, etnikai, vallási, nyelvi, mentalitásbeli stb. határokkal. A következőkben ezeket a részterületeket vesszük sorba. Kezdjük a politikai vagy államhatárok kérdésével, amelyek létrejötte és felértékelődése szorosan összekapcsolható a nemzetállamiság eszményének megjelenésével. A 19. századtól kezdve jellemző európai vonás lett a természetes határok hangoztatása és követelése, amelyeknek kisajátítása, érzelmi feltöltése magában hordta a szomszédokkal való összeütközés lehetőségét (Jeggle 1994: 10). „A nemzeti államok határai a saját nemzetiségnek a föld felszínére vetített elképzelése…” (Jeggle 1994: 14). Ezek meghatározott válaszvonalakkal voltak hivatottak láthatóvá tenni és rögzíteni a különbséget a „mi” és az „ők” között, ezek a vonalak váltak később a különállás megmerevítőivé. Ezt követően a túlideologizált természetes határoknál sokkal fontosabbá vált a stratégiai alapú geopolitikai határok követelése. A XX. század során Közép-Európában végrehajtott, számos esetben vitatott határmódosítások különösen felértékelték egy-egy állam területi meghatározottságát. A létrehozott államhatárok térségünkben a megkülönböztetés jelévé váltak, éppen ezért van nagy jelentősége a határmentiség vizsgálatának.

Azonban államhatár és államhatár között is létezhetnek különbségek. Eltérnek a vélemények arról, hogy mit tekinthetünk jó, és mit rossz államhatárnak. A politikai határ, mint fogalom egészen más jelentéssel bírhat egy francia vagy akár egy magyar számára. De egészen mást jelenthet egy elválasztott mikrorégió vagy város két oldalán élő, magukat magyarnak valló személyek számára is.

Az említett közép-kelet-európai, többirányú, nem ritkán tisztán geopolitikai alapú határmódosításoknak köszönhetően, régiónkban a határ legtöbb esetben negatív előjellel bír.

Térségünkben az államhatárok mentén élni a huszadik század folyamán mindenekelőtt bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot jelent/jelentett.

Az új államhatárok alapvetően megváltoztatják/megváltoztathatják az azok mentén élő közösségek életét, gondolkodását és az egymáshoz való viszonyaikat is. A politikai határok egyéni és kollektív alkalmazkodási folyamatok indukálói lesznek. A határmegvonások a gazdasági változások mellett, illetve azokkal összefüggésben kulturális és társadalmi válaszokat is eredményeznek. Az államhatárokon belül is keletkezhetnek újabb határok, ezek az egységek (megye, autonóm körzet) szintén indukálhatnak ún. „belső” kulturális, etnikai vagy mentális határokat. Tóth Zoltán alapvetően kétféle alkalmazkodási jelleget különít el: az egyik egy hétköznapi, alapvetően gazdasági és adminisztratív természetű, míg a másik, időben sokkal hosszabb távú, egész nemzedékek gondolkodását, kapcsolatait, identitását befolyásoló jelenség (Tóth 2002). Példaként hozhatjuk a Románia, Székelyföld és a „hargitaiság” nevű halmazokat és ezek viszonyait. Románia államhatárain belül létezik egy karakteres etnikai zóna, a

66

Szűts István Gergely

Székelyföld, amely alapvetően meghatározza az itt élők identitását, ám ezen a kereten belül is léteznek egyéb belső határok. Ezek közül az egyik legkarakteresebb az egyszerre regionális és magyar tudatú „hargitaság” (Bíró – Bodó 1991).

A mai társadalomtudományi kutatások éppen ezért a határ definiálása helyett inkább annak szerepére és hatásaira kíváncsiak. Ezt vizsgálják az utóbbi évtizedekben áramlás-szociológiai szempontok szerint, kvalitatív módszerekkel vagy újabban identitás és múlt-narratívák beemelésével is (ld. Váradi – Wastl-Walter – Veider 2002). E mellett olyan diszkurzivitást vizsgáló tanulmányok is megjelentek, amelyek lokális textusokat vagy határváltó nemzeti narratívákat használnak forrásoknak (ld. Kovács Éva 2000). Továbbra is fontos kutatási témának számít a határmenti térségek kapcsolatrendszereinek kvalitatív alapú vizsgálata (Molnár 2001; SüliZakar 1992; Hadas 1994).

Az előzőekben bemutatott merev és statikus állam- és földrajzi határokat alapul vevő tudományos vizsgálatok tehát rendkívül sokrétűek lehetnek. A huszadik század második fele óta egyre többen foglakoznak a kevésbé látható kulturális, nyelvi, mentális vagy vallási határokkal (ld. Jeggle 1994). Gondolunk itt olyan alapvető kulturális válaszvonalak feltárására, amelyek különböző jelentésvilágok mentén jöhetnek létre, vagy akár olyan társadalmi határokra is, amelyek kapcsolatokat szabályozhatnak. Ez utóbbiak akár egy közösségbe való tartozást, az ottani szerepeket is meghatározhatják (Donnan – Wilson 2002: 120). Ezek a társadalmi, kulturális határok, mint jelen tanulmányban látni fogjuk, nem határozhatóak meg statikus választóvonalakkal, hiszen alapvetően plasztikusak, alakjuk állandóan változhat. A politikai határokhoz képest ezek a társadalmi és kulturális, nyelvi vagy vallási határok folyamatos mozgásban vannak, éppen ezért kérdéses, hogy lehet-e róluk meghatározott, általános érvényű képet rajzolni.

Ennek ellenére e láthatatlan határokról (vallási, nyelvi, nemzetiségi) is készülnek statisztikák és rajzok, amelyekben a merev elválasztás vonala a mért számlálási adatok mentén mégis csak megjelenik. De hol, és mi alapján határozzák meg a nyelvi és nemzetiségi válaszvonalakat? Általában azon települések határai mentén futtatják végig, ahol az egyik nemzetiséget vagy a nyelvet anyanyelvként vallók aránya meghaladja az ötven százalékot. Ez az ún. abszolút határ, amely homogén és két etnikumú, vegyes területek elválasztására is szolgál. Ennél komolyabb problémát okoz a relatív többségű meghatározása és jelölése. A relatív többség azt jelenti, hogy egy vegyesen lakott területen, településen az ott élő etnikumok közül az egyik többségben van, ám számaránya nem haladja meg az összlakosság ötven százalékát (Keményfi 2002: 24).

A problémát alapvetően az jelenti, hogy a nyelv- és nemzetiségi határok szerkesztői nem veszik figyelembe azt, hogy az általuk definiálni kívánt nyelvi, nemzetiségi válaszvonalak szubjektív és/vagy objektív okokból rövid idő alatt is nagyot változhatnak. Gondolhatunk itt olyan külső – politikai, gazdasági – okokra és érdekekre, amelyek a mért eredményeket, különösen egy kevert területen alapvetően befolyásolhatják.

Az imént tárgyalt külső okoknál (illetve azokkal összefüggésben) lényegesebb szempont a nyelvhatárok mentén élők közti folyamatos formális és informális kontaktusok hatásainak vizsgálata. Ugyanis itt olyan interkulturális helyzetek, ún. „találkozások” alakíthatják mind az egyéni, mind a társas kapcsolatokat, amelyek mindkét fél számára más és más módon ugyan, de az átjárást biztosíthatják (Ilyés 2003a: 77). A nyelvhatár, mint merev választóvonal csak igen

Államhatáron innen és túl 67

ritkán létezik, hiszen annak két oldalán állandó mozgás feltételezhető, így ennek a statikus fogalomnak a használata esetünkben nem indokolt.

A néprajz és az antropológia tudománya ezért a határok, mint merev választóvonalak fogalma helyett a sokkal tágabb jelentéseket hordozó érintkezési- vagy kontaktzóna terminusokat használja. Ezekben a fogalmakban benne rejlik az átjárhatóság, a találkozás állandó lehetősége is. Keményfi Róbert így fogalmazza meg a választóvonalak problematikáját: „Két, valamilyen kulturális szempontból eltérő terület elkülönítése, akár egy-egy kulturális elem szintjén vagy az elválasztás plasztikus ábrázolása (térképen) egyre inkább problémát okoz, s a fokozatosan kiszélesedő interetnikus kutatások eredményeképpen a merev határok kijelölésétől mára igyekszik eltekinteni a néprajztudomány. Az árnyalt vizsgálatok az egyszerű határvonalakat érintkezési vagy kontaktzónákká szélesítik ki, olyan sávokká, ahol a két egymással határos nyelvterület, népterület vagy kulturális terület nyelvi, népi, kulturális kölcsönhatásai különösen erősek.” (Keményfi 1994: 13).

Megállapíthatjuk, hogy az érintkezési felületen lévők számára, függően földrajzi fekvésüktől, gazdasági, infrastrukturális helyzetüktől létezhetnek átjárási lehetőségek. Az átjárás alkalmával létrejött kölcsönhatások azok, amelyek a kapcsolódások mozgatórúgói és a zónák állandó alakítói. Így elmondható, hogy kulturálisan eltérő területek között, amelyek közt létezik kontaktus – ez lehet egy településen és közösségen belül is – érintkezési zónák, kevert sávok fedezhetőek fel. „Valójában minden terület a szomszédjához képest egy kicsit kontaktzóna, mert erről és arról nem pontosan egyező befolyások érik.” (Barabás 1980: 35). Azonban előfordulhatnak olyan esetek is, és erre a 20. század jó példa, hogy két kulturálisan eltérő terület érintkezési felületeit a létrehozott politikai határok részben csökkentették, rosszabb esetben akár teljesen meg is szüntették. A trianoni határok megjelenése példa erre, hiszen a határvonalak a Kárpát-medence számos, így az egykori Észak-Magyarország kapcsolódási területeit-zónáit is részben vagy teljesen átszabták. „Az érintkezési zóna kiterjedése ennek következtében itt nem csökkent, hanem „sajátossá vált”” (Keményfi 1994: 17).1 A korábbi kulturálisan eltérő területek közti zónákat a politikai határok megjelenése egyes helyeken, így a vizsgált határszakaszon is nehezen átjárhatóvá, más határszakaszokon viszont teljesen átjárhatatlanná tette. Térségünkben, az így kettészakított korábbi egységek, különösen a határmentivé váló területek, mind kulturálisan, mind gazdaságilag elszigetelődtek, hátrányos, depressziós térségekké váltak.

CENTRUM–PERIFÉRIA A centrum–periféria problémakör szaktudományos megközelítése és értelmezése, a határ problematikájához hasonlóan és kapcsolódóan rendívül sokoldalú, ezért ezek közül csak a kutatásunk szempontjából legfontosabbakat mutatjuk be.

A hagyományos földrajzi megközelítés szerint a centrum egy körülhatárolt terület kitüntetett helyzetű térelemét, azaz a fizikai tér középpontját jelenti. A centrum fogalmához olyan társadalmi – funkcionális tartalmak köthetőek, mint csomóponti helyzet, vagy az irányító vezető szerep. A periféria ezzel szemben peremi fekvésű, azaz határmenti területként határozható meg. A periféria a centrum fogalmának ellenpárja (Nemes Nagy 1998). „A periféria általában kedvezőtlen természetföldrajzi adottságokkal rendelkező, rossz forgalmi helyzetű (nehezen 1 A szerző itt a szlovák-magyar határszakaszra gondolt.

68

Szűts István Gergely

megközelíthető), alacsony infrastrukturális ellátottságú, elmaradott társadalmi-gazdasági szerkezetű vidék.” (Éger 2000: 37).

A földrajzi és társadalmi centrum–periféria viszony több tekintetben is összefüggést mutat.

Ugyanis a peremi fekvés maga is eredményezhet bizonyos társadalmi periférikus pozíciókat, azaz a földrajzi periféria a társadalmi peremhelyzet egyik meghatározója lehet. A társadalmi és földrajzi centrum- vagy periféria-helyzet nem törvényszerű, akár meg is fordulhat. Elég, ha csak a mai nagyvárosokban történő változásokra gondolunk.2 A földrajzi és társadalmi határ metszéspontja tehát nem egységes, ezért nem határozható meg állandóként.

A politikai határok megszületésével együtt járó határmentiség és a perifériális helyzet fogalmai a huszadik század folyamán, különösen a Közép-Európával kapcsolatban használt közbeszédben szinte azonos jelentésűekké váltak. „A földrajzi periféria maga is tényezője (lehet) a társadalmi peremhelyzetnek.” (Nemes Nagy 1998: 159).

A megjelenő és mesterségesen létrehozott választóvonalakhoz, politikai határokhoz kapcsolódó határmenti státusz, határmenti lét térségünkben egyfajta alapvető hátrányként jelentkezik, a határok közelsége mind az egyén, mind a közösség számára negatív előjellel tűnik fel. „A határok mentén élni – hazai és külföldi vélekedés szerint is – bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot jelent Közép-Európában.” (Süli-Zakar 1992: 45). Azt, hogy a határok közelsége magával hozza-e a periférikusságot, számos tényező együttes kölcsönhatása dönti el. Hiszen egy-egy régió fejlődését, gazdasági-társadalmi szerkezetének alakulását külső hatások és belső tényezők együttese határozhatja meg.

Előfordulhat olyan eset is – a nyugat-európai regionalizmus jó példa erre –, hogy a határok jelenléte semleges vagy pozitív értelemben van jelen az egymással szomszédos határmenti közösségek identitásában. Az itt élők tudatában a határ egészen más jelentést hordoz, mint nálunk Közép-Európában. Ezt az általános példát figyelembe véve elmondhatjuk, hogy vannak olyan esetek, amikor a határmentiség mint státusz nem jelent egyben periférikusságot is. Éger György megfogalmazását elfogadva megállapíthatjuk, hogy „a határmentiség perifériális helyzet, a periféria sajátos változata, minősített esete” (Éger 2000: 41). Ennek fényében a két kifejezést nem használhatjuk egymás szinonimájaként. A fogalmak tisztázása után, a vizsgált területet, azaz a „tornai érintkezési sávot” is, a periféria egy sajátos változatának tekinthetjük, annak általános és egyedi jelenségeivel együtt.

A politikai határok jelenléte, közelsége, majd eltűnése Jablonca esetében is, mindenekelőtt életmódot, életkörülményeket és lehetőségeket befolyásoló tényezőként jelentkezett. A XX. századi történelmi események nyomán a közösség életében jelenlévő határ mint ajtó-hasonlat, a mindennapi életet meghatározó elemmé vált.3

2 Az európai és amerikai nagyvárosokban egyre jellemzőbb, hogy a társadalmi centrumhoz tartozók, a városközponttól távol, az ún. földrajzi perifériákon (lakóparkok, kis települések), míg a periférikus társadalmi csoportok, az elit által hátrahagyott, csupán munkaterületként használt városközpontokban, földrajzi centrumokban telepednek le.

3 Az ajtó fogalmát, a Georg Simmel által meghatározott „híd és ajtó” metafórájából kölcsönöztem.

Az ajtó nála, mint „határátkelőhely” szerepel, ami lehet zárt és nyitott helyzetben is. Ennek tényleges, tehát fizikális illetve mentális helyzete alapvetően meghatározza egy közösség életét.

Államhatáron innen és túl 69

TELEPÜLÉSTÖRTÉNETEK A vizsgált településeket magában foglaló térséget, a szakirodalom alapján több szempont szerint is meghatározhatjuk. A legnagyobb „egység”, amelyhez fekvése alapján sorolni szokták, a Palócföld.4 Ezzel kapcsolatban azonban fontos megemlíteni, hogy a magyar néprajzban a több évtizede tartó kutatások ellenére sincs egységes álláspont sem palócságról, sem az általuk lakott területekről.5 A néprajzi kutatások nem találtak olyan kulturális, történeti vagy földrajzi jellegzetességet, amely alapján bizonyosan meghúzhatnánk a Palócföld határait. Talán csak a nyelvészeti kutatások alapján kategorizálhatjuk és határolhatjuk körbe e térséget. Esetünkben is, a vizsgált terület besorolása nyelvjárásbeli és nem kulturális alapú.

Az egykori Abaúj-Torna vármegyei térség, amelyet a Palócföld keleti részeként kezelnek, kulturálisan csak lazán kapcsolható a szűken vett Palócföldhöz. Ennek egyik oka az lehet, hogy a Szádalmás felett magasodó Szoroskő, amely a Torna-völgyi medencét észak felől lehatárolja, Paládi-Kovács Attila szerint több szempontból is kulturális határnak számít és számított. Kutatásai során számos olyan jelenségre bukkant, amelyek szerinte kizárólag erre a mikrorégióra jellemzőek (Paládi-Kovács 1999).6 A nyelvészeti kutatások a hosszú és rövid a fonéma ejtése alapján kategorizálják, hogy mely területek számíthatnak palócnak. Az abaúj- tornai nyelvjárás hasonlóságot mutat ugyan az „igazi” palóccal, ám nem egyezik meg teljesen vele, ennek megfelelően csak palócosnak és nem tisztán palócnak tartják e vidéket. Erre a nyelvjárásbeli eltérésre már a 19. század végi monográfiák is felhívják a figyelmet (Sziklay – Borovszky 1896: 376). Megállapítható, hogy a létező, de nem körülhatárolt palócságon, mint néprajzi kategórián belül az itt élő népesség csak részben kaphatna helyet.

A következő tájegység, melyhez a területet sorolni szokták, a tágabb értelemben vett Bódvavölgye.7 Ez magában foglalja az egykori Abaúj-Torna és Borsod vármegyék Bódva-folyó mentére és annak mellékvizeire megtelepedett falvakat. A kistérség kutatói ezt a tájegységet a trianoni döntés óta, az államhatárok mentén alsó- illetve felső-Bódva- mentére osztják. Előbbihez tartozik a Magyarországon maradt Derenk, míg utóbbihoz, a Csehszlovákiához került Jablonca (Bodnár 1999: 523). Bodnár Mónika meghatározását elfogadva a vizsgált területet, a Bódva- völgy részeként kezelhetjük. Bár kérdéses – és részben erre kíván választ adni a dolgozat –, hogy mennyire tekinthetjük ma is egységként, a több mint nyolcvan éve elválasztott tájegységet? A táji tagolódás lehetséges meghatározásán túl megállapíthatjuk, hogy a térséget jelentős társadalmi, etnikai és vallási tagoltság jellemezte. Együtt éltek itt magyarok, szlová4 A Palócföld általános meghatározása alapján, északon a szlovák nyelvhatárt, keleten a Hernádot, délen az Alföld peremét, míg nyugaton a Vág folyót szokás határnak tekinteni. Azonban ez a terület kulturális és történeti szempontból is rendkívül tagolt, így ez a fajta körülhatárolás legfeljebb nyelvészetileg lehetséges. Ld. Kósa – Filep 1978.

5 Ld. Kósa Lászlónak, Bakó Ferencnek a szakterület történetével foglakozó munkáit (Bakó 1989).

6 Paládi-Kovács Attila a térség néprajzi jellemzése során három, csak itt jellemző kulturális jelenséget határozott meg, így az ún. lóháti kosarazást, a batyuzó lepedő „korcost” és a mákos guba „doboska” megnevezését.

7 A Bódva-völgyének földrajzi körülhatárolása: „észak felől természetes határa a Gömör- Szepesi Érchegység; kelet-délkelet felől a Cserehát; nyugat felől a Galyaság, délnyugat felől, pedig a Sajó-völgye határolja.” (Bodnár 1999: 522).

70

Szűts István Gergely

kok, németek és ruszinok, akik között az érintkezések, találkozások meghatározóak voltak.

Az több évszázados együttélés illetve az Alfölddel működtetett többirányú kereskedelmi és munkakapcsolat folklórjukat gazdaggá és sokszínűvé tette (Liszka 2002: 299).

A táji tagolódás meghatározása után röviden vizsgáljuk meg a települések történetét. A két közösség közel háromszáz éves története és kapcsolata több szempontból is egyedülálló. Először is azért, mert a ma is fennálló politikai határoktól függetlenül, tényleges fizikális kontaktus közel hatvan éve már nincs közöttük, ugyanis Derenk község 1943-as megszüntetésével a közösségi kapcsolatok megszakadtak és egészen az 1990-es évek elejéig nem is éledtek újjá.

A rendszerváltás éveitől kezdve azonban a társas érintkezés egészen egyedi, szimbolikus formában született újjá, mégpedig a derenki templombúcsú intézményén keresztül. Azóta minden évben ez a nap jelenti a tényleges kapcsolatot az egykori szomszédok között, ezért a közel negyvenöt éves csönd és felejtés állapota után, az emlékezet és közös tudat a találkozások nyomán új, és az egykori éles képek felidézésével bővül tovább.

A másik különleges alaphelyzetet nyelvi és vallási másságuk képezte. Derenk földrajzi fekvéséből adódó elzártsága miatt, a környező nagyobbrészt magyarok lakta közösségek között, etnikai és nyelvi szigetnek számított. Ennek köszönhetően közel két évszázados fennállása során, mindig, mint kisebbség létezett, ezen a huszadik század politikai határmódosításai sem változtattak. Így maradhatott a közösség belső nyelve egészen megszűnéséig, 1943-ig a lengyel.

Ettől függetlenül közvetítő nyelvként a többség hivatalos nyelvét, a magyart használták. Földrajzi fekvése mellett a közösség kohéziója, így az intrakulturális házasságok, a tartós kilépések hiányai, valamint a katolikus hit összetartó ereje együttesen tartotta fenn a közösséget. Ezért elmondhatjuk, hogy a politikai határ megjelenése lényegesen nem befolyásolta az egyén és a közösség identitástudatát, hiszen kisebbségi helyzetükön ez nem változtatott.

Ezzel szemben a másik település, Jablonca 1920-ig, mint az államalkotó nemzet része többségben élt, így az ő esetükben a határ megvonása egészen más impulzusokat eredményezett identitásukban. Többségből kisebbségbe kerültek, az etnikai hierarchia felborult, ez az egyéni és közösségi tudaton is alapvetően változtatott. Különösen jellemző volt az identitáskrízis a közvetlenül a határ mellett maradt magyar közösségekben, akiktől esetenként csak pár száz méter választotta el anyanemzetüket.

Jablonca Rozsnyótól közel 25 kilométerre, délre, a Torna-patak völgyében elhelyezkedő falut már 14. századi oklevelek is említik. A település fontos kereskedelmi út mellett feküdt, mely összekötötte a Torna völgyét a Sajó völgyével, a Bódva-medencével, valamint a Szepességgel. A község neve a szláv jablonica, jablon (alma) szóból származik, a 16. századtól már a legtöbb okmányban, mint magyar falut említik Az ismert statisztikai adatok alapján elmondható, hogy a falu lakossága az elmúlt évszázadok alatt átlagosan ötszáz fő körül mozgott, ebben változás csak az utóbbi ötven évben következett be, melynek következtében mára az itt élők száma háromszáz fő alá csökkent. A huszadik század elejétől a lakosság száma, folyamatosan csökkent, ez folyamat a hetvenes években domborodott ki, mára a falu lakossága gyakorlatilag a felére apadt.

A fogyásnak természetesen több összetevője is van. A nyolcvanas évekhez képest például, a kilencvenes évek elejére az elhalálozottak száma megnövekedett, a természetes szaporulat –1-ről

Államhatáron innen és túl 71

1991-re –6-ra csökkent, ami a falu elöregedésével, az idősebb generáció fokozatos elhalálozásával, a fiatalok elvándorlásával és a gyerekszületések szinte teljes hiányával magyarázható.8 A helyi közösség döntő többsége a XVII. századtól a református vallás követője lett, templomukat II. József Türelmi Rendeletének köszönhetően 1789-ben felépíthették. A kálvinisták megerősödése és térnyerése mellett a faluban továbbra is éltek, igaz állandó kisebbségben katolikusok. Az ő templomuk csak egy évszázaddal később épült fel. A 17. századtól a közösség átlagosan 8–10%-a volt katolikus, ebben változás csak a huszadik század második felében következett be. Vallási megoszlás szerint a falu, ahogy az imént említettük döntően református vallású volt. 1939-ben 488 református, 69 római katolikus, 1 görög katolikus és 25 egyéb vallású személy élt a faluban (Csíkvári 1939: 188). Az 1991-es népszámlálás során a 308 főből 237 reformátussal, 36 római katolikussal, 5 evangélikussal, 2 görög katolikussal, 16 vallás nélkülivel találkozhatunk, 12 főnél, pedig nem volt egyértelműen megállapítható a vallási hovatartozásuk.

A legutóbbi népszámlálás alapján a falu lakosságának már csak 6%-a vallotta magát katolikusnak, így összességében 226 református, 17 római katolikus, 3 görög katolikus, 2 baptista, 2 ágostai hitvallású evangélikus, 1 jehova, és 3 felekezeten kívüli volt ekkor az arány. A két klasszikus vallás mellett fontos megemlíteni a huszadik század első felében megjelenő és egyre erősödő baptista gyülekezetet is. Jablonca ekkoriban a térség baptista központjának számított. A faluból Amerikában munkát vállaló, majd az onnan visszavándorló jabloncaiak hozták magukkal az új hitet, amelynek mára csak néhány képviselője maradt a településen.

Jablonca szoros kulturális és gazdasági kapcsolatban állt a völgyben fekvő szomszédos falvakkal, így Körtvélyessel (Hrusov), Szilicével (Silica) és Szádalmással (Jablonov nad Tornau).

További kapcsolatot jelentett, a trianoni döntés következtében a határ másik oldalán maradt Derenk község is, bár ennek intenzitása változó volt.

Ahogy az előzőekben felsorolt települések nevei mutatják, a Torna-völgyében egészen a huszadik század közepéig meghatározó megélhetési formát jelentett a gyümölcstermesztés. Ezt bizonyítják 18. század végi összeírások is: „Hasznos gyümölcsös kertek úgy a Fundus mellett, mind a szőlők allyán szép gyümöltsösei vannak, a mellyekből majd nem több hasznok vagyon, hogy sem a szántás, vetésbűl.”. 9 A következő század utazói és tudósai is hasonlóan vélekedtek a völgyben lévő településekről: „A sok gyümöltsöstől vette kétség kívül nevezetét Almás, Körtvélyes, Jablonca…”. 10 Húsz évvel később Fényes Elek szintén így ír a Torna-völgy településeiről: „Gyümölcsben felette gazdag ezen kis megye. Almás, Jabloncza, Körtvélyes hihetőleg neveiket is innen költsönözték.” 11 A gyümölcstermesztés és kereskedelem meghatározó megélhetési forma lett az itt élők számára, a trianoni döntést megelőzően például Felső-Magyarország jelentős részét bejárták áruikkal. Ezen belül gyümölcseiket elsődlegesen a Szepességbe, valamint a közeli német bányavárosokba, így Stószba, Szomolnokra és Mecenzéfbe szállították. Ezeken a területeken található városok piacai több évszázadon keresztül biztosítottak megélhetést a torna-völgyi gyümölcstermelőknek (Paládi-Kovács 1973: 550).

8 Tamás Enikő kézirata.

9 Részlet az 1771-es, Mária Terézia által elrendelt úrbéri összeírásból (ld. Rémiás 2002).

10 Magda 1819: 390.

11 Fényes 1837: 337.

72

Szűts István Gergely

A szepességi és a Felső-Bódva-völgyi városok mellett jabloncai árusok rendszeresen megjelentek az ún. Alsó-Bódva menti piacközpontokban, Szendrőn, Edelényben és a huszadik század elejétől Miskolcon is.

A vármegye belső részei felé vezető útjuk, az Aggteleki-karszt részét képező, szomszédos Derenk településen át vezetett a legközelebbi vasútállomásig. A 19. század végétől innen, a színi állomástól szállították áruikat tovább, a vármegye belső területei felé. Ennek, valamint a községek közötti távolságnak köszönhetően alakulhatott ki cserekereskedelem a két közösség között. A jól működő cserekapcsolatok az egész Bódva-mentét átszőtték, ezek a kontaktusok olyan egymás mellé rendelődő területek voltak mentén jöhettek létre, amelyeknek földrajzi-táji és ezzel összefüggésben termelési feltételei viszonylag állandóak és kapcsolataik is döntően változatlanok voltak (Csíki 2000: 350). Ilyen munkamegosztás alakult ki többek között a felső- és az alsó-Bódva-völgyi területek között is.

Derenk A falu a szádvári vár közelében feküdt, ennek köszönhetően sokáig a szádvári uradalom részét képezte. A 13. században Dryn néven említik először a források, mint szláv községet.

Nevét a környéken nagy számban termő somról kaphatta, melyet a helyiek drenkának, míg a környékbeliek derenknek neveztek. A falut több ízben is pestisjárvány sújtotta, így utoljára a 18. század első felében, amikor teljesen elnéptelenedett. Néhány évtizednek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy a „mai” derenkiek lengyel őseivel újra benépesüljön.12 A falu átlagos területe közel 800 hold volt, ebből közel négyszáz hold volt művelhető, a többi, pedig erdő és legelő. Az első világháborút követően a falu még 70 hold földet kapott, ám a megélhetés forrása továbbra is a fakitermelés, szénégetés és a faáruk értékesítése jelentette (Rémiás 1984: 128). A község lélekszáma általában félszáz körül mozgott. 1785-ben például 244-en, 1931-ben 344-en, az 1939-es utolsó összeíráskor, pedig 439-en éltek a faluban.13 Az itt letelepültek származásáról hosszú ideig megoszlottak a vélemények, egyesek szlovákként, míg mások lengyel-gorálokként határozták meg őket.14 Fényes Elek 1851-ben megjelent összeírásában, az Abaúj-Torna megyei Derenket magyar-tót településként határozza meg, kevesebb, mint száz év múlva az 1935-ben megjelent Magyar városok és vármegyék című monográfiában, már „tisztán” tót településként szerepel.

A környékbeliek, így a jabloncaiak is lengyelként, polyákként nevezték meg őket. Az utóbbi időben a kutatók körében is elfogadott lett a lengyel származás, ennek igazolására az 1970-es évektől nagyobb léptékű néprajzi kutatások is megindultak.15 Talán ennek is köszönhető, hogy mára az egykori derenkiek és leszármazottaik egységesen lengyel származásúként határozzák 12 Bél Mátyás így ír a településről: „Azelőtt magyarok lakták, akiket az 1710. évi pestis szinte teljesen kiirtott. Azután mintegy fél évtizedig parlagon hevert, míg lengyel szegény nép, akiket az éhség űzött a lakóhelyeikről, kezdte újra benépesíteni.” (ld. Rémiás 2002: 242–243).

13 Források: Sziklay – Borovszky 1896; Rémiás 2002: 242–243.

14 Gorálok: a lengyelek egy csoportja, akik főleg az Északi-Kárpátok völgyeiben éltek és döntően pásztorkodással foglalkoztak.

15 1977-ben intenzív néprajzi gyűjtőmunka vette kezdetét, amelyet a lengyelországi Jagiello Egyetem két munkatársa Ewa Krasinska és Ryszard Kantor vezetett. A részletes kutatásnak kettős célja volt, egyfelől az 1943-ig Derenken élő lengyel telepesek anyagi, szellemi és társadalmi kultúrájának fel-

Államhatáron innen és túl 73

meg magukat. Érdekes kérdés lenne megvizsgálni, hogyan változott az érintettek önmeghatározása az elmúlt száz év során, identitásuk kialakításában mennyire játszott szerepet az irányukban megnövekvő érdeklődés és az éppen aktuális etnikai preferenciák.

A KÉT KÖZÖSSÉG KAPCSOLATA AZ 1920-AS HATÁRVÁLTOZÁSOKIG A 18. század folyamán a derenki telepesek megjelenésével kapcsolatba került a két közösség, amely etnikailag, nyelvileg valamint vallásilag is eltért egymástól. Az északi-kárpátokból érkező gorálok hithű katolikusok voltak, míg a környező falvak, így Jablonca lakóinak többsége is a kálvinista vallást gyakorolta.16 A korábbi magyar és szláv lakosságú vármegye, régió, Derenk létrejöttével, újabb etnikummal gazdagodott.17 A közösség kis nyelvi szigetet alkotott a környék, főként magyarok lakta települései között. A betelepülők és az itt élők között természetszerűleg kezdetektől fogva létezhettek kulturális zónák, amelyek mélységéről a korabeli források hiányosságai miatt szinte semmit sem tudunk, ezért annak mértékére és milyenségére csak következtethetünk.

A rendelkezésre álló adatok alapján próbáltuk meg feltérképezni a két közösség kapcsolódási rendszereinek alappilléreit, amelyek elsődlegesen gazdasági és kulturális színezetűek lehettek. Vizsgálatunkat a csoportok közti másságok mentén kezdtük.

Az első eltérés a hit kérdésében mutatkozott, ezért felvetődött a kérdés, hogy a vallás, mint önálló entitás mentén, létrejöhetett-e kontaktus a két eltérő hitű közösség között? Azaz a vallási határok a közösségen belül átjárhatóak voltak-e? A korabeli visszaemlékezések szerint a vallási különállás nem lehetett túl merev. Az etnikai többséghez tartozó Jablonca esetében ugyanis a vallási hovatartozás kérdése, a közösségen belüli szabályok betartása mellett nem játszott jelentős szerepet. Ez azt jelenti, hogy helybéli református ugyan ritkán került közeli családi kapcsolatba katolikussal, ám ezek az íratlan szabályok a közösség működőképességét nem zavarták. Ugyancsak jellemző a konfliktusok hiánya más településeken élő katolikusokkal, illetve más, számukra ismeretlen vallásokkal szemben.18 „A katolikus gyerekek nem sokan voltak, de a református iskolába jártak, meg a baptisták is. A legkedvesebb barátom katolikus volt, Verbóczky Géza. Antal is Szilicéről hozott református lányt, oszt ha gyerek született, a lány lett református, a fiú katolikus.”.19 Az eltérő felekezetű csoportok tiszteletben tartották egymás hitét és szokásait, ezért vallás mentén létrejövő ellentétek nagyon ritkák voltak. tárása, másfelől pedig az Emőd-Istvánmajorba költözöttek mindennapi életének vizsgálata (Kantor 1984: 249).

16 II. József 1781-es Türelmi Rendeletének köszönhetően a Tornától nyugatra eső települések, mint Görgő, Körtvélyes, Méhész, Szádellő és Jablonca megmaradtak református többségűeknek.

17 Abaúj-Torna vármegye nemzetiségeinek aránya anyanyelvük szerint: 1880: magyar 66, 9%; tót 27, 1%; német 5, 7%; rutén 0, 3%. 1900: magyar 73%; tót 22%; német 3%; egyéb 0,6%. In A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, Athenaeum, 1920.

18 Gondolunk itt a 20. század elején a régióban elsőként itt megjelenő baptista vallásra. Az Amerikába kivándorló majd visszatérő helybeliek hozták haza az új vallást. A század elején 6–10 baptista család élt a faluban, amelyek saját imaházzal igen, de lelkipásztorral nem rendelkeztek. A második világháborút követő évtizedekben a helyi baptista közösség lassan fogyásnak indult, s ez odáig vezetett, hogy mára szinte teljesen eltűntek a falu életéből.

19 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

74

Szűts István Gergely

A 19. század elején készült felmérések szerint a jabloncaiak közel egytizede volt katolikus vallású, kis közösségük egészen 1945-ig saját plébánossal is rendelkezett, szemben a vallásilag homogén és több hívet számláló Derenkkel. A derenki katolikus közösség lelki vezetője a mindenkori jabloncai plébános volt. A lelkipásztor kéthetente tartott szentmisét a derenki fakápolnában. Ilyen alkalmakkor rendezte a lengyel közösség legfőbb eseményeit, esküvőit és keresztelőit. Ennek köszönhetően a vallási vezető egyfajta hídként szolgált a nyelvileg és kulturálisan „idegen” közösségek között.

A vallás, mint kapcsolatteremtő és működtető erő tovább erősödött 1867-ben, ekkor ugyanis három szomszédos község Szilice, Derenk és Jablonca, ez utóbbi településen katolikus templomot építetett, az ott lévő 16. századi épület alapjaira. Mindhárom közösség magáénak érezte a templomot és vasárnaponként elzarándokolt Jabloncára. Néhány évtizeddel később a szilicei közösség önálló templomot épített magának, így az ő híveik lassan elmaradoztak a közös Isten házából. Ettől kezdve a nagyobb egyházi ünnepeken a református többségű Jablonca a derenki katolikusok zarándokhelyévé vált. Egészen az 1940-es évekig, a derenkiek a fontosabb egyházi ünnepeiket a szomszédos településen álló templomukban tartották. „Itt jöttek át vasárnaponként, vagy nagyobb ünnepeken már nem tudom, de jöttek énekelve, olyan érdekesen beszélték a magyart, jöttek asszonyok, gyerekek, lobogókkal. Itt jöttek át, az ma erdei út, de ott jártunk mink is amikor szabad volt, igaz akkor még kisgyermek voltam. Jaj azok fiam vallásosak voltak nagyon, jó katolikusok, azok úgy tudtak énekelni, meg imádkozni.”.20 „A derenkiek azok katolikusok voltak, ide jártak ebbe a templomba, jöttek a nagy ünnepeiken, itt a hegyen ni,…lobogókkal jöttek, énekeltek is, nem volt azokkal semmi baj.”.21 Az interjúk során, a derenkiekhez kapcsolható legintenzívebb, azaz a legtöbbször használt kép, azok vallásossága volt. A jabloncai reformátusok emlékezetében, a derenkiek vallásossága, egyértelműen pozitív előjellel jelenik meg. A felekezeti különbözőség tehát nem akadályozta a kapcsolódási lehetőségeket, a találkozásokat.

A vallási konfliktusok hiánya mellett más, így például a gazdasági kapcsolatok is hidat jelentettek a két szomszédos csoport között. Ahhoz, hogy ezeket megérthessük, fontos, hogy tágabb összefüggéseiben, azaz régiós szinten vizsgáljuk a kérdést.

A Bódva-völgyéhez tartozó területek közül, a Torna vármegyei települések voltak a legfejletlenebbek. Itt a Bódva-völgy középső szakaszán nem volt egy olyan jelentősebb nagyközség sem, amely az alrégió centrumává nőhette volna ki magát. Ebből adódott, hogy a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok régión belüli erősödésével szemben, már a 19. század második harmadától a széttagolódás vált jellemzővé (Csíki 1999: 172). Ennek köszönhetően a vizsgált közösségek gazdasági kapcsolata magában hordozta alrégiójuk hátrányos helyzetét.

Jablonca és Derenk térbeli közelségük ellenére eltérő földrajzi adottságokkal bírt. Az Aggteleki-karszt területén fekvő Derenk, karsztos, kövecses művelésre alkalmatlan földterülettel rendelkezett, ennek megfelelően elsődlegesen az állattartásra, kereskedelemre, valamint erdőművelésre (szénégetésre) rendezkedett be. A fő megélhetési forrást az erdő jelentette (fakitermelés, fuvarozás, szén-mészégetés, vadászat). Az erdők használati jogainak szabályozásáig, az 1880-as évekig az itteniek nagyszámú juhnyájat is tartottak és legeltettek a faluhoz közeli terü-

20 Interjúrészlet, I. Sára (1928).

21 Interjúrészlet, I. Sándorné (1927).

Államhatáron innen és túl 75

leteken, amely megélhetésük egyik alapját jelentette. „Ha az úr Isten erdeiket megáldja, az uraság kegyességéből meghatározott fizettség ellenében makkoltathatnak.” 22 Ebben az évben került sor az erdők tulajdonjogának szétosztására. Néhány évtized múlva a település körüli erdők vagy állami kézbe vagy kereskedelmi társaságok tulajdonába kerültek.

Az állami kezelésű erdőket csak ritkán irtottak, ám a magánkézben lévő területeken, a haszon növelése érdekében intenzív fakitermelés folyt. A derenkiek nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis mind az állami, mind pedig, a magántulajdonban lévő területekre tilos volt bejárniuk. Az egyetlen legális lehetőséget a közösségi tulajdonban lévő földek jelentették, ahová vadászati engedélyt lehetett szerezni. A falu lakóinak többsége, korábbi életmódját folytatva, igaz most már főként illegálisan, továbbra is az erdőből élt (Krasinska – Kantor 1988: 57).

Megélhetésük másik fontos meghatározója, a kereskedelem volt. Már 18. századi források is említik, hogy a derenkiek a régió jelentősebb piacain, így főleg északon Rozsnyóban, valamint az ország belsejében Szikszón és Miskolcon voltak jelen áruikkal.23 A derenkiek jelentős háziipara volt a szerszámfaragás, főleg jármot, szerszámnyelet és szekérlétrát (szekéroldalt) készítettek, és így saját árúikat szállítottak a régió, elsősorban Rozsnyó, Szepsi és a felsőBódva-menti piacaira (Paládi-Kovács 1999: 324).

A hegy túloldalán, a Tornai-karszt nyugati felén elhelyezkedő Jablonca ezzel szemben jó termőtalajjal rendelkezett, olyannal, amely kitűnően alkalmas volt földművelésre és gyümölcstermesztésre is. Jablonca és a környező települések nevei is arról tanúskodnak, hogy a Tornapatak völgyében lévő falvak lakói korábban is a régió meghatározó gyümölcstermelői voltak.

Egészen az 1945 utáni államosításig és kollektivizálásig a falu termelőinek döntő része a gyümölcstermesztésből és kereskedésből élt. Áruikat a távoli területekre elsősorban szekereken, míg a közeli vásárokba hátukon vagy saját fonott kosaraikban szállították (Paládi-Kovács 1973: 551). Ilyen közeli területnek számított a Rozsnyói-medence is, amelynek természeti viszonyai a mezőgazdasági termelést engedték, ám a gyümölcstermesztést és szőlőművelést már nem, így az itt élők többek között a Torna-völgyéből szerezték be a szükséges termékeket.

Jablonca, adottságait kihasználva, gazdaságilag előnyösebb helyzetben volt, mint szomszédja. Ilyen adottságok voltak a már tárgyalt gyümölcstermesztésre alkalmas termőföld, valamint a viszonylag kedvező közlekedési viszonyok. A falu kevesebb, mint tíz kilométerre feküdt az abszolutizmus korában épült Budapest-Vác-Kassa főútvonaltól, ez elősegítette a felső-Bódva menti bányavárosokkal kialakított és fenntartott jól működő kapcsolatokat. Ehhez a főúthoz csatlakozott közvetlenül a Jablonca-Kassa között, a XIX. században kiépített törvényhatósági út (Csíki 1999: 178).

Jabloncával szemben Derenk lényegesen nehezebb helyzetben volt, hiszen főbb közlekedési utaktól távol feküdt, így gazdasági kapcsolatai nem válhattak jelentősé. Viszonylagos, zárt helyzetén csak az 1877-ben létrehozott bódvaszilasi posta, valamint az 1896-ban megépült Bódva-völgyi helyi érdekű vasút változtatott, melynek színi állomása alig hét kilométerre feküdt a településtől (Csíki 1999: 186). Ez az állomás, 1938 és 1944 között a jabloncaiak számára is kiemelt fontosságúvá vált, hiszen árúikat itt tudták vonatra tenni, hogy azzal az a régió régi 22 Részlet az 1771-es Mária Terézia által elrendelt úrbéri összeírásból (ld. Rémiás 2002).

23 „Rozsnyó városa nincs messze, ahol kinek mi eladni valója van, az eladhatja”… „Szokásban van náluk, hogy időnként Miskolcon és Szikszón gabonát vásárolnak fel, s azt Rozsnyóra hordják eladni.” (ld.

Rémiás 2002: 126).

76

Szűts István Gergely

és új piacközpontjait elérhessék. 1920-ig, mint láttuk rendszeres fizikális és mentális találkozások jellemezték a két közösség kapcsolatait, köszönhetően ez elsődlegesen, a közös vallási intézményeknek és köztük létrejött cserekereskedelmi formáknak.

POLITIKAI HATÁR – ELVÁLASZT ÉS ÖSSZEKÖT (1920–1938) Az 1920-ban létrehozott államhatár az egész Kárpát-medencében, így Abaúj-Torna egykori területén is abszolút erővé vált. A trianoni döntés nyomán új térbeli rend állt elő térségünkben, alapvetően átalakult Magyarország természeti, közlekedési, gazdasági és társadalmi rendszere.

A korábbi régiók, vonzáskörzetek veszítették el jelentős területeiket, korábbi központok váltak határmenti területekké.24 Abaúj-Torna vármegyét szinte kettészelte az új államhatár, így a vármegye középső területén fekvő települések határmenti területté váltak. Vizsgált térségünkben azonban olyan települések váltak határmentivé, amelyek egyébként is a régió legfejletlenebb területéhez tartoztak. A két szomszédos közösség életében, amelyek között másságok (nyelvi, vallási) korábban is léteztek, egyik napról a másikra egy kemény és látszólag átjárhatatlan fal emelkedett. A korábbi érintkezési zóna nem szűnt meg, csak átalakult.

Az előző fejezetben bemutatott és tárgyalt kapcsolódási alappillérek közül a vallási kapocs, tehát a közös lelkipásztor és a közös szentmisék intézménye teljesen megszűnt. A másik átjárót megtestesítő gazdasági kapcsolatok korábbi formái is átalakultak, és egyfajta válaszként, más formában éledtek újjá a határrégióvá vált területen. „A határok meghúzása természetesen nem csak stabilizáló, hanem egyben dinamizáló tényező is: minden határ kihívás a határt legyűrni kívánó erők számára.” (Jeggle 1994: 4). Ezt az állítást példázza az, hogy a politikai döntés nyomán elválasztott közösségek, nemcsak a vizsgált területen, hanem az egész csehszlovák-magyar határ mentén erre a kihívásra a cserekereskedelem egy új formájával, a csempészet tevékenységével válaszoltak. Az általunk kutatott falvak kapcsolatát a következő tizennyolc évben alapvetően ez az illegális gazdasági tevékenység határozta meg.

A határ mentén fekvő települések között ez az újfajta cserekereskedelmi forma a politikai választóvonalak következményeként jött létre. A határ-ajtó bezárulásával a legális kereskedelem korábbi formái megszűntek, hiszen az elválasztott közösségek többsége, különösen a magyarországiak elveszítették korábbi vonzásközpontjaikat, (Kassa, Szepsi, Rozsnyó) az új központok pedig lényegesen távolabb feküdtek (Molnár 2001: 143). A politikai határ megjelenése, így inkább az anyaországban maradt régiót sújtotta. Ezzel szemben Csíki Tamás, inkább a felsőBódva menti, azaz a Csehszlovákiához került területeket tekinti a határváltás fő veszteseinek.25

24 A Magyarországon maradt központok közül jelentős területeket veszített, többek között Sopron, Szombathely, Esztergom, Sátoraljaújhely vagy Szeged. A szomszéd országokhoz került városok, így Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Szabadka vagy Komárom, vonzáskörzetének jelentős része Magyarországon maradt. Ez a területvesztés fejlődésüket a legtöbb esetben jelentősen visszavetette (Kovács 1990: 9).

25 A Felső-Bódva vidék hagyományos centrumai, mint Mecenzéf, Stósz, Jászó vagy Torna elveszítették a régió középső és alső területein kialakított gazdasági-piaci kapcsolataikat. E centrumok piaci vonzáskörzete meghatározóan vesztett jelentőségéből. Ezzel szemben a Magyarországon maradt Alsó-Bódva menti régió központokra, Edelényre és Szendrőre a határváltás kevésbé hatott, köszönhetően annak, hogy földrajzilag távolabb feküdtek az államhatártól (Csíki 1999: 176).

Államhatáron innen és túl 77

Mindkét álláspontot figyelembe véve megállapítható, hogy közvetlenül a határok mentén fekvő települések lehetőségei, annak két oldalán rendkívül korlátozottá váltak.

A csempészés, mint gazdasági forma, így a korábban működő gazdasági kapcsolatok sajátos és kényszerű folytatása lett. A trianoni határmódosítás régiónkban – hasonlóan a Kárpátmedence más területeihez – nagy múltú működőképes és sok tekintetben szükségszerű táji kapcsolatrendszereket bontott szét, szüntetett meg.26 Elég, ha csak a cserélt termékeket megvizsgáljuk. „Ha a csempészett árucikkeket számba vesszük, akkor szembetűnő, hogy azok a korábbi termékcsere főbb vonulatát őrzik: a magyar oldalról állatokat, élelmiszert adnak el a szlovák oldal különböző iparcikkeiért.” (Viga 1990: 163). Esetünkben is igaz ez a tétel, hiszen a visszaemlékezők ugyanígy, elsődlegesen az élelmiszerek, iparcikkek és luxuscikkek cseréjéről meséltek. „Ott a búza pár pengő, itt vagy százhúsz korona volt, hát persze ha lehetett, hát onnét szereztük be. Amit tudtunk hoztuk, de persze mink is vittük a derenkieknek, így mindenki jól járt.”. 27 Az élelmiszerek mellett állatokat, főleg szarvasmarhát és baromfiakat is hajtottak át a határon, ennek megvalósításához valóban szükséges volt a közösségek és a határőrök között fennálló jó viszony.

A kialakult nehéz gazdasági helyzet, az árdifferenciák a két állam között, valamint a határ közelsége és annak laza őrizete együttesen indukálták az új kereseti forma megjelenését.

E kényszerből alkalmazott megélhetési forrás sikeréhez azonban szükség volt az egész közösségre, annak kohéziójára és egymás iránti figyelmére is. Ezek az események majd minden esetben a közösség támogatásával vagy legalábbis annak tudtával történtek. A csempészés valóban esemény volt egy közösség, és különösen egy mikroközösség életében. Interjúalanyaim is említették, hogy a siker érdekében az egész falu együtt dolgozott, így fordulhatott elő, hogy esetenként húsz-harminc, de akár hetven ember is nekivágott a határnak. A visszaemlékezők akkor gyermekként, ifjúként vettek részt egy-egy ilyen társadalmi eseményben, ezért számukra ezek ma főleg pozitív emlékként élnek. „De hát akkor hordta mindenki, még az iskolások is meg a lányok is, ők húsz-harminc kilót, az emberek vagy ötvenet, de volt olyan is, aki egy mázsát áthozott.

Volt amikor vagy százan is elindultunk, no de azt ugye meg kellett beszélni, meg csendbe kellett az egészet csinálni, mert azért a fináncok figyeltek, oszt mindig volt csali akit elkaptak, azt bevitték magukkal, beszéltek vele, addig mink meg szaladtunk át meg vissza… abban az időben nagyon figyeltek itt egymásra az emberek. Ma nem tudom, meg tudnánk-e ezt csinálni, no de akkor, nem volt más választás, menni kellett, nem volt más.”.28 Az 1920-as trianoni határmódosítások az esetek többségében, a Kárpát-medencében korábban kialakult és működő kapcsolatrendszereket, cserekereskedelmi és munkakapcsolatokat szüntettek meg vagy alakítottak át. Ez utóbbira volt példa, a csehszlovák-magyar határ mentén kényszerből megjelenő és a két világháború közötti években váltakozó intenzitással, de jelenlévő illegális kereskedelmi forma, a csempészés.

HATÁRNARRATÍVÁK A következőkben olyan kollektív narratívák alapján kívánunk képet adni a két világháború közötti határmentiségről, amelyek feltételezésünk szerint a közösségen belül alapszövegek26 Ld. Viga 1994; továbbá a csempészésről Boross 1985.

27 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

28 Interjúrészlet, Cs. Imre (1933).

78

Szűts István Gergely

ként léteztek, és ma is léteznek. Olyan történetekre voltunk kíváncsiak, amelyek segíthetnek megismerni és megérteni a határok mentén élő közösség mindennapjait.

A két világháború közti időszakkal kapcsolatban, amelyben politikai határ választotta el a két települést egymástól, a jabloncaik minden esetben a csempészetet említették, mint a legemlékezetesebb közösségi élményt. E társas, a közösség felügyelete alatt történt események mellett a határ megjelenésére sok esetben egyéni válaszok is születtek. A határhoz kapcsolódóan a helybéliek emlékezetében jelen vannak olyan események, melyeknek egykori falubéliek a szereplőik, akik többször önszántukból, fogadásból vagy kényszerből szöktek át annak másik oldalára. „A kisebbik Beke fiú még a háború előtt jóban volt Derenk mellett, úgy hívták Vidomáj volt ott egy kocsmárosnak egy erdészlak. És jóban volt ottan. Háború előtt és után is mindig ment oda feketén, úgy, hogy már a csendőrök is figyelmeztették, hogy nem menjen. Valami besúgónak gondolták, no de nem volt ő az. No és akkor úgy meg csinálták az útlevelét feketén, hogy ő is elment Amerikába. Őt egyszer, ahogy ment ki magyarba elfogták az itteni határőrök és vitték Almásra a parancsnokságra. A kapujuk előtt haladtak el, ő meg mondta álljanak meg, bemegyen valamit enni. No jó esze volt neki. Most Jóna Béni lakik benne. Egy hátsó ablakon kiugrott, elment nem is tudom hanyadik szomszédba. Azok mondják, hol van már ily soká? Barna nincs benn mondta az anyja, akkor aztán szaladoztak ott a csendőrök, aztán nem találták .Éjjel meg kiment ide magyarba, ott úgy megcsinálták az útlevelét, hogy elment Pozsonyba ott találkozott az anyjával.”. 29 Az itt idézett interjú csak egy kiragadott példa arra, hogy ezekben az eseményekben a kényszerszülte elválasztás indukálta a határ megsemmisítésére, legyőzésére tett kísérleteket. A közösség egy-egy ilyen tagja egyéni cselekedetével, a határ szimbolikus legyőzésével, a többiek számára új jelentéseket és lehetséges válaszokat adhatott. Az itt említett események olyan próba- válaszok voltak, melyek főleg az első néhány hét során, a tények el nem fogadására vonatkoztak.30 A két világháború közötti államhatár, mint elválasztó tér nem volt túl merev, hiszen a vizsgált két közösség megtalálta rajta az átjárást. A határ „lágy” jelenléte egy harmadik élményt is felidézett, mégpedig a cseh határőrök pozitív emlékezetét. 1920 és 1938 között a faluban főleg cseh nemzetiségű határőrök állomásoztak, akik ma is pozitív szereplői a kollektív emlékezetnek. Interjúalanyaim külön hangsúlyozták, hogy a két világháború között azért is tudott egymással érintkezni a két falu, mert a határőrök jó emberek voltak. A szlovákiai magyarok körében ma is kifejezetten szimpatikus a cseh nép, ezt a személyes beszélgetéseken túl a térségben végzett etnikai preferencia vizsgálatokból is ismerhetjük (Molnár 2001: 306–308).31 Az 1920-as évek első felében Jablonca község Szilice felöli végében határőr laktanyát létesítettek, ezt tekinthetjük egy olyan aktusnak, amelyen keresztül a meghúzott politikai válaszvonal ténylegesen megjelent, láthatóvá vált a közösség számára. A hatalom jelenléte, azt gondolhatnánk, hogy megmerevítette a határvonalat, hiszen a folyamatos ellenőrzések, őrjáratok állandóan emlékeztették a falu közösségét a választóvonal meglétére. Ám, idővel jelenlétük a mindennapok részévé vált.

29 Interjúrészlet, I. Sára (1928).

30 Az 1938-as határváltást követő konfliktusokról lásd bővebben Sallai 2002: 153–173.

31 A 2001-ben megkérdezett szlovákiai magyarok körében a csehek, a magyarok mögött, az igen előkelő második helyen állnak, megelőzve a németek, az amerikaiakat és az osztrákokat (Molnár 2001: 308).

Államhatáron innen és túl 79

A visszaemlékezések szerint a határvonalon, általában hat-nyolc finánc teljesített szolgálatot.

Ezeknek a többsége akár több éven keresztül is a faluban állomásozott, így lehetőség nyílt arra, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a helybeliekkel. A legtöbb határőr, ahogy az előzőekben említettem, többségében cseh nemzetiségű volt, ám szolgáltak itt szlovákok és ruszinok is. A helyi emlékezet azonban etnikai alapon különböztette meg őket. „Nem, nem voltak akkor vademberek a cseh fináncok. Igaz volt, aki hadonászott, de azok nem cseh katonák voltak. Mert azok a csehek jó férfiak, jó emberek voltak, intelligensek, műveltek. Még lakodalomba is hívtuk őket, itt voltak hát mért ne hívtuk volna őket?” Mondom a csehek azok jók voltak mi velünk, de volt itt egy-két tót is, na azokkal már nehezebb volt, mert azok nem másként voltak, no de nem is voltak sokáig, valahogy nem szívleltük egymást, no, hát ez volt.”.32 „Itt főleg csehből voltak fináncok, de azokkal nem volt semmi, néha ugyan ellenőriztek egy-egy embert, mert hát nekik is kellett valami eredményféle, gondolom én, de ezen felül velük semmi baj nem volt. Akkor kaptak el valakit, amikor ment az egész falu, mer akkor volt egy nehány csali, oszt azokat vitték el, néha be vitték ide Rozsnyóba is, de jöttek vissza azok együtt.”.33 Ezekből az egy interjúrészletből is kitűnik, hogy a határt ténylegesen megjelenítő határőrök közül, különösen a cseh területekről érkezők élvezték a közösség szimpátiáját, amely minden bizonnyal az ő oldalukról is igaz lehetett.

A határ őrizete, annak két oldalán nem élvezett azonos prioritást. A magyar határőrizeti szervek például sokkal elnézőbbek voltak a csempészekkel szemben, mint csehszlovák kollégáik, sőt előbbiek sok esetben még segítették is az illegális kereskedelmet. „Derenktül a határ még vagy egy kilométer, oda kihozták szekérrel, ott meg levették, a magyar katonák meg segítettek nekik, aztán meg engedték később is. A magyarok nem foglalkoztak vele, a mieink is csak néha vették elő az embert. Szöktünk mi sokszor, át itt a hegyen, csak néha jöttek a csehek, de a magyarok azok nem foglakoztak mi velünk.”.34 Érdekes, hogy a helyi emlékezetben a határvonalat megjelenítő cseh és magyar fináncok viszonylag egységes, pozitív színben tűnnek fel.

Az ún. köztársaság (1920–1938) idején fennálló határ, viszonylag könnyű átjárhatósága miatt, a helyiek emlékezetében nincs jelen abszolút negatív előjellel. Sőt a hozzá kapcsolódó közösségi emlékek megszépítik annak elválasztó szerepét. Ezzel a tizennyolc évvel szemben, az 1945 utáni új határ már valóban, fizikálisan elválasztó, áramlást megszüntető felületként él emlékezetükben. Ez a kép köszönhető a sokkal szigorúbb határőrizetnek, valamint a másik oldali kapcsolódási pontot, „pillért” jelentő Derenk község megszűntetésének.

A trianoni döntést követően kényszerből létrejött csempészés, mint cserekereskedelmi forma, mely természetesen válasz volt az országos eseményekre is, változó intenzitással, de működött. A két ország gazdasági és társadalmi állapota itt, a csempészés intenzitásában és az árúk és árak milyenségében jelentkezett.

Az illegális pénzszerzés mellett fontos szólnunk a vizsgált közösségek legális, saját államukon belüli megélhetési formáiról is. A Csehszlovákiához került jabloncai gyümölcstermelők, a megmaradt korábbi piacokra, így a Szepesség városaiba Lőcsére, Iglóra, Késmárka, Poprádba, valamint a Felső-Bódva-menti ipari központokba, Mecenzéfre és Stószba továbbra is szállíthatták árúikat. Esetükben a megélhetés alapja, a felvevő piacok meglétének köszönhetően, 32 Interjúrészlet, G. Ilona (1926).

33 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

34 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

80

Szűts István Gergely

ebben az időszakban is a gyümölcstermesztés maradt. A határ megjelenésével a távolabbi közép-magyarországi területek piacai előtt záródott le a sorompó.

Derenk esetében a határ megvonása gazdaságilag és kulturálisan is törést okozott. A trianoni határok a korábban egységes Bódva-völgyi régiót kettészelték, így a természetes gazdasági és forgalmi kapcsolatok, a határmenti területeket leszámítva szinte teljesen megszűntek.

Derenk esetében a legfontosabb változást az jelentette, hogy a település elvesztette felvevőpiacainak nagy részét, ennek következtében a korábban faárúkra épülő kereskedelem háttérbe szorult. A megélhetés alapját így újra is földművelés, és főleg a megmaradt erdő területek, valamint a benne élő vadak jelentették. Ez utóbbiakhoz hamar alkalmazkodtak a helybéliek, akik híres rapsicokká, azaz orvvadászokká váltak. 1920 után, a csempészés és a fakitermelés mellett az orvvadászatból származó jövedelem is jelentős és állandó jövedelemmé vált.

A jabloncaiak emlékezetében a szomszédok orvvadászata pozitív színben tűnik fel, híres történetek szólnak arról, hogyan ejtettek el furfangos módon tekintélyes nagyvadakat a szomszéd település lakói. Az 1930-as évektől ezzel a tiltott tevékenységgel sok gondot okoztak a hivatalos szerveknek, akik háborítatlan vadászterületet, rezervátumot álmodtak erre a vidékre.

A jabloncaiak ma is úgy tartják, hogy elsődlegesen emiatt, az illegális tevékenységük miatt költöztették el szomszédaikat lakóhelyükről.

A két település kapcsolathálóinak bemutatása volt példa arra, hogy a politikai határok nem minden esetben merev, átjárhatatlan válaszvonalak. A határok megjelenésével a két közösség közötti hivatalos kapcsolatok ugyan megszakadtak, ám mint láttuk, a közös érdekek mentén az áramlások mégis tovább működtek.

A határra adott válaszok 1938-ban – azzal, hogy a választóvonalak néhány nap alatt eltűntek – elveszítették jelentésüket és a határmódosítás következtében, a közösségeknek újra kellett rendezni érintkezési felületeiket. A találkozásokat a határ jelenléte indukálta, a határ központi hellyé vált, ám ennek fenntartásához a két oldalon lévő közösségek közös célja és állandó információ cseréje kellett.

HATÁRVÁLTÁS (1938–1943) Az 1938-as bécsi döntést követően a korábbi Abaúj-Torna vármegye döntő része újra egyesült, így Jablonca és Derenk között is kinyílott a „simmeli ajtó”.35 Azaz az áramlásokat szabályozó felület nyitottá vált. A közel húsz éves politikai szétszakítottság után ismét mindennapi kapcsolatba kerültek egymással a két község lakói. A fizikálisan elválasztó határ eltűnt, de kérdésként merül fel, hogy a korábbi kulturális, vallási, etnikai másságok, melyek az elmúlt tizennyolc évben háttérbe kerültek, a vizsgált időszakban megjelentek-e újra, és ha igen, milyen formában? Az elmúlt évek szimplán gazdasági, azaz a csempészet mentén működtetett kapcsolatai egészen új szempontból kötötték össze őket, így ez minden bizonnyal alakított az egymásról alkotott korábbi képen.

Az 1920 előtti vallási és gazdasági kontaktusok lassan újra állandóvá váltak és ebből adódóan felélesztették a korábbi társas érintkezéseket. Ez azt jelentette, hogy a derenki katolikusok ismét birtokukba vették a jabloncai templomot, s a közös lelkipásztor újra, mint összekötő ka35 Az 1938-as bécsi döntés értelmében 11 927 km² terület és 1 041 000 lakos került át Csehszlovákiától Magyarországhoz. Bővebben Sallai 2002.

Államhatáron innen és túl 81

pocs jelent meg közöttük. A jabloncaiak számára, akik elsődlegesen gyümölcstermesztésből és kereskedésből éltek, a határok újra rajzolása elsősorban gazdasági hátrányokat eredményezett. A több évszázada működő, az elmúlt évek során különösen megerősített kapcsolataikat, melyeket főleg a szepességi városokkal és a felső-Bódva-menti német telepekkel hozott létre, az új országhatár kijelölésének következtében teljes egészében elveszítette (Sallai 2002). A határváltás, a szepességi települések esetében is hasonló gazdasági változásokat eredményezett (Ilyés 2002: 285). A közeli régió központ, Rozsnyó és körülötte lévő medence települései azonban továbbra is lehetőséget biztosítottak a helyi termékek értékesítéséhez. „Lezárták itt a határt Rozsnyó felett, mi kerültünk magyarba de hát, a piac, főleg a Szepesség az odaát maradt, oda hordtuk mi a köztársaságba, oszt mit volt mit tenni, most mehettünk itt Derenken át magyarba az almákkal. Ott szálltunk fel a színi állomáson, ha Miskolcra mentünk, ha meg ide Szendrőre, hát vót úgy, no inkább csak gyalog vagy szekéren. Jó is volt ez meg nem is, mert hát újra magyarok lettünk, de hát a sok gyümölccsel meg mit csináljunk, azt el kell adni valakinek, oszt oda már rég jártunk, most meg már nem mehettünk, mer ott volt a határ.”. 36 Ezzel egy időben a megszűnt szepességi és felső-bódva völgyi piacok helyett, a határváltás új lehetőségeket nyitott Észak-Kelet-Magyarország felé. Elsősorban a régió piacait, így Szendrő és Miskolc városait, valamint a borsodi és abaúji területek kisebb településeit látogatták.

A következő, közel hét évben az egykori politikai határ elválasztó szerepe megszűnt, mindkét közösség megpróbálta kihasználni az új határok közt kínálkozó lehetőségeket. Az újonnan rendelkezésre álló piacok megközelítése, a jabloncaiak esetében legegyszerűbben, vasúton történhetett, ennek következtében útjuk a szomszédos községen keresztül vezetett a legközelebbi vasútállomásig. A jabloncai piacozók mellett ebben az időben más részidős, így cseléd vagy idénymunkát vállaló személyek is éltek a lehetőségekkel, amelyet a politikai határok eltolása eredményezett. 1938-tól több jabloncai lány is munkát vállalt Miskolcon, egyik interjú alanyom közel három évig szolgált egy Kossuth utcai ügyvédnél.

1920-ban, a politikai határ megjelenésével a két közösség közti áramlások nem szűntek meg, erre példa a csempészés intézménye, amely folyamatos kapcsolatot biztosított a határ két oldalán élők számára. Így 1938-ban a több évszázada létező és természetesen állandóan változó érintkezési felületek váltak újra akadálymentessé. „1938-ban nyílt meg itt határ, akkor már mehettünk, nem kellett bújni meg szaladni, csak átsétáltunk itt, főleg ha a vonathoz mentünk.

A derenkieket én is ismertem, hogyne ismertem volna, jártam én oda gyerekként, meg volt is ott sok barátom, azok rendes emberek voltak. Amíg határ volt addig is jártak, voltam én is, hogyne lettem volna, meg azután is mentünk többször is.”.37 Az 1938 és 1945 közötti rövid korszakról az utóbbi évtizedekben viszonylag kevés, jórészt makroszintű elemzés született, többségük vagy ideológiailag terhelt vagy „szimplán” politika történeti szempontok szerint vizsgálta ezt az időszakot (ld. Tilkovszky 1964; Sallai 2002).

A kis léptékű megközelítés – azaz térben és időben is meghatározott egységek –, azaz egyes vármegyék, régiók gazdasági, kulturális vagy társadalmi helyzetének vizsgálata eddig igen kevés kutatót foglalkoztatott.

36 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

37 Interjúrészlet, Cs. Balázs (1920).

82

Szűts István Gergely

DERENK KÖZSÉG MEGSZÜNTETÉSE Az 1938-ban végrehajtott határváltásnak köszönhetően, a két közösség közti elválasztó vonal eltűnt és újra mindennapi kapcsolatba kerülhettek egymással. A két falut összekötő földút ismét az áramlás folyosója lett. Ezen az úton érkeztek nagyobb ünnepeken, egyes visszaemlékezők szerint minden vasárnap a derenkiek a „három falu” közös templomába, és ugyanezen az úton jártak a jabloncai piacozók és idénymunkát vállalók is az ország központi területei felé.

Az út szimbolikus szerepe 1943-ban, az egyik pillér összeomlásával – akkor úgy tűnt, hogy véglegesen – megszűnt. Az út egyik végpontját, Derenket ebben az évben lerombolták, és korábbi lakóit elköltöztették. A falurombolás elsődleges indítékának a helybéliek, a környék gazdag vadállományát tartották, amely ideális terepként szolgált volna Horthy Miklós kormányzó vadászataihoz. A megálmodott vadaskertbe nem illett bele az ott fekvő falu és annak részben vadászatból élő közössége. 1941-ben a község nyolcvan házát megvásárolták, a következő évben megkezdődtek a kiköltözések és az üresen maradt házak elbontásai.38 Két évvel később, a közel kétszáz éves közösség megszűnt, az elűzöttek többsége a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye számos pontján, így az Emőd melletti Istvánmajorban, Ládbesenyőn, Sajószentpéteren, illetve a szomszédos Szögligeten telepedett le. A legnépesebb kolónia Istvánmajorban alapított új otthont, nem véletlen, hogy a már említett intenzív néprajzi kutatások is itt zajlottak. Ugyancsak e településhez köthető az 1990-es évek elején elsőként megalakuló Lengyel Kisebbségi Önkormányzat is.39 Az 1943-ban felbomló közösségből egy család nem sokkal később visszatért, és egészen az 1970-es évekig egykori szülőfalujuk területén maradt. Ők őrizték a közösség emlékeit, így a temetőt és a haranglábat is. Derenk község romjai, földjei és temetője a vadaskert részévé lett.

A vadaskert mindössze néhány évig létezett, 1944-ben a front közeledtével az állami vadászatok megszűntek, az ide telepített állományt, pedig sorsára hagyták. 1943-ban a politikai határoktól függetlenül, a két közösség közti áramlások megszűntek.

1943/45–1990: A CSEND ÉVTIZEDEI 1947-ben, a párizsi békekonferencián meghozott döntés értelmében, a csehszlovák-magyar szakaszon az 1920-as trianoni határokat állították vissza.40 Derenk 1943-as megszüntetése után, az egykori államhatár közel másfél évig szabadon átjárható volt. A jabloncaiak a megmaradt derenki úton – amely a település megszűnése ellenére tovább létezett – közelítették meg a régió centrumait. 1944 végétől azonban a korábbi átjárás megszűnt, és egészen 1993-ig nem is indult újra.

Ez alatt a negyvenöt év alatt a két közösség kapcsolathálói szétszakadoztak, majd teljesen megszűntek, hiszen ezek működéséhez szükséges érintkezési formák lehetetlenné váltak. 1943-ben megszakadt közös történelmük, csak az idősebb emberekben élt tovább, hiszen Derenk megszüntetésével, a szomszédos közösség újabb generációinak emlékezetében már alig 38 Az 1939-es népszámlálási adatok szerint Derenk községben 439 lakos és 80 lakóház volt.

39 Az egykori derenkiek körében alakult lengyel kisebbségi önkormányzatokról, bővebben Kiss 2004: 26–32.

40 Kivételt képez a Duna jobb partján, a pozsonyi hídfő mentén fekvő három falu Oroszvár, Dunacsúny és Horvátjárfalu Csehszlovákiához való csatolása.

Államhatáron innen és túl 83

voltak jelen az egykori közösség tagjai. „A határ másik oldalán volt Derenk, azt hiszem a Horthy bontatta le azt a második világháborúban… ott valamilyen lengyelek laktak, akik ide a katolikus templomba jártak át, azt mondják a faluból már szinte semmi sem látszik, én nem tudom én nem jártam ott, ezt szüleim mesélték, hogy volt ott valami falu.”.41 Az időseket kivéve, a közösség többsége nem rendelkezik már személyes tapasztalatokkal, ennek hiányában tudásuk csak az előző generációtól áthagyományozott emlékekből táplálkozik. Az egykori ismerősök, barátok kapcsolatait a Magyarországra utazó jabloncaiak, legtöbb esetben véletlen találkozása tartotta fenn. „Mink is jártunk, autóval. Oszt egyszer csak látom, gyünnek lóval, a derenki Kóré Andor, hej mikor elmelőztük, megismert. Azt mondja várj csak, megyek szólok Kovács Józsinak, addig menjetek be az eszpresszóba, majd gyüvünk. Gyüttek is Kováccsal. Én, oszt felkerestem Kovácsot, ottan sokszor Emődön, mert ő volt szénraktáros.”.42 1945 után, az államhatár, mint elválasztó felület újra megjelent Jablonca mellett. A Csehszlovák állam társadalmi, gazdasági és politikai változásai a következő negyven év során alapvetően formálták át a periférikus helyzetűvé vált közösség struktúráját. A váltás folyamatai külön kutatást érdemelnének, ezért ennek komplex vizsgálata helyett, csak az alapmotívumok rövid bemutatására szorítkozunk.

A gazdaság egyik alapját képező gyümölcstermesztést a kollektivizálást követően abszolút háttérbe szorították és helyette termelőszövetkezet keretein belül, az állattenyésztést és kapásnövények termesztését preferálták. Ennek megfelelően az egyéni gazdálkodás megszűnt, helyette a kollektív foglalkoztatta a helybéliek egy részét. A település munkaképes lakosságának az a része, aki helyben nem kapott munkát vagy nem elégedett meg fizetésével, a közeli városokba, Rozsnyóba vagy Kassára áramlott. Ezeknek döntő része kezdetben az ingázást, később pedig a teljes váltást, a beköltözést választotta. Évről-évre nőtt az ingázók és beköltözők aránya. Az elvándorlást a helyi gazdaság átalakítása és a városok vonzása mellett, a falu terjeszkedését megszüntetni kívánó központi építési tilalmakkal is elősegítették. Jablonca lakossága az elmúlt közel ötven év alatt, kevesebb, mint a felére csökkent.43 1971-ben, a faluban működő általános iskolát megszűntették, így a diákok a szomszédos Szádalmásra voltak, és kénytelenek ma is járni. Az óvodát néhány évvel ezelőtt zárták be, ennek az oka is a drasztikus születésszám csökkenés volt. Kutatásunk megkezdése óta, 2003 júliusától a faluban egy gyermek született, és legalább öt éve nem volt esküvő. A kezdeti ingázás mellett, jelentőssé vált az elvándorlás, így jórészt már csak az idősek élnek a településen, a falu 140 házából 51 nem lakott, az üressé váló házakat lassan kezdik felvásárolni a betelepülő, elsősorban kassai szlovákok.

A tárgyalt korszakban vált igazán periférikus területté Jablonca, a határ túloldala gazdasági szempontból elveszítette jelentőségét. A két világháború közt működő kapcsolatok, az egyik fél eltűnése, illetve az említett országos változások helyi hatásai miatt már nem éledhettek újjá. Az állam keretein belül Jablonca lehetőségei, hasonlóan a környék kis településeihez, egyirányúvá váltak.

A határ csendessé vált, a túloldal távol került, a helyiek narratíváiban a múlt tárgyaként jelent meg. Kapcsolataik a másik oldallal a rokoni látogatások, bevásárló utak és a magyar rádió 41 Interjúrészlet, B. István (1938).

42 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

43 Az 1939-es magyar népszámlálás adatai szerint Jabloncán 583 személy élt, ezzel szemben a legutóbbi, a 2001-es szlovákiai összeírás már csak 258 főt regisztrált.

84

Szűts István Gergely

adásai mentén zajlottak. Az itt élőkben a határ megszokottá, mindennapossá vált, így az azon való átjárást, mint mondták, csak a kijelölt kereteken belül hajtották végre. „Minek szöktünk volna itt, amikor volt papírunk, oszt mehettünk busszal, autóval, innen meg szökve futhattunk volna vagy tíz kilométert. Nem szökött innen senki. Eltévedni nem tévedtem vóna el, mer gyerekként jártam arra, no de akkor sokan jártunk, ott csempésztünk, de most minek mentünk volna.”.44 Illegális határátlépések mégis történtek, ám ezek nem a határvonal legyőzésére irányultak. „Hát néha áttévedtünk magyarba, szedtük a gombát, de nem akartunk mi semmi rosszat, csak hát gombásztunk. Tudtuk, hogy merre a határ, de ha volt jó gomba, hát csak nem hagytuk ott.”.45 Látható, hogy a mindennapok során, például gombászás közben végrehajtott határátlépések, az itt élők számára semmilyen szimbolikus jelentéssel nem bírtak. A korábban jellemző, akár egyéni módon végrehajtott, a határ legyőzésére irányuló akciók ebben az időszakban teljesen megszűntek. A határ jelenléte elfogadottá vált, egészen az 1990-es évek elejéig, amikor két meghatározó esemény is történt. 1991-ben a korábbi Csehszlovákia területén létrejött az önálló Csehország és Szlovákia, így a jabloncaiak egy újabb határváltás eredményeképpen szlovák állampolgárokká váltak.

A DERENKI BÚCSÚ MINT KULTURÁLIS HÍD A másik jelentős történet is az 1990-es évek elején kezdődött. Az egykori Derenk lakói, valamint azok leszármazottai kinyilvánították abbéli szándékukat, hogy évente egyszer, a romközségben rendhagyó és hagyományteremtő találkozót szervezzenek. Ennek köszönhetően több mint tíz éve, minden július utolsó vasárnapján, Szent Anna ünnepén a kitelepített derenkiek, és a környező települések lakói templombúcsún vesznek részt, a határközeli romközségben.

1990 előtt az egykori derenkiek szervezett formában még nem tudtak visszatérni, így a látogatások a halottak napi megemlékezésekre, illetve a „kék túrázásokra” korlátozódtak. A rendszerváltást követően megmozdult a kitelepített falu egykori közössége, így többek között a legnépesebb kolóniák, Emőd-Istvánmajorban, a Ládbesenyő melletti András-tanyán, valamint Sajószentpéteren lengyel kisebbségi önkormányzatot alakítottak.46 A szerveződések elsődleges céljukként a közös múlt ismeretét, a származástudat fenntartását, valamint a szülőfalu rendszeres látogatását határozták meg. 47 Ezek a szervezetek a derenkiség, mint önálló identitás megteremtői (újrateremtői) és koordinátorai lettek, hiszen egy közel ötven éve megszűnt közösség szimbolikus újraegyesítését tűzték ki céljukként. Az egykori derenki identitás átformálódott, így mára elmondható, hogy az egyet jelent egy etnikai alapú önmeghatározással. Korábban, az 1990-es évek előtt a megszüntetett, diaszpórában élő közösségtöredékek identitástudata közel sem volt egységes, hiszen szétszakítottságukon felül, származásukról hosszú évtizedekig tudományos viták is folytak.48 „Mert mi eleinte tótok voltunk, no mi Józsi bácsival mindig így beszéltünk, de már a gyerekekkel nem, mert a gyerekek nem tudtak egy sem. Hát ugye iskolába is jártak, meg mikor jöttek ezek a magyar asszonyok, hát ott már 44 Interjúrészlet, Cs. Imre (1933).

45 Interjúrészlet, B. István (1938).

46 Bővebben Kiss 2004.

47 Uo. 48 A derenkiek származásával kapcsolatban kialakult nézetekről bővebben Kantor 1984.

Államhatáron innen és túl 85

nem beszéltek tótul. Mink Józsi bácsival derenkiek voltunk, mi még elbeszélgettünk, de mikor már a fiaim nősültek, ők is magyar lányokat vettek el, akkor már mink sem beszéltünk, csak ha úgy kettesben voltunk, csak akkor. Mert azt mondta nekem a lengyel Derenken, miért nem tanítom a fiaimat, hát hogy tanítottam volna, mikor magyar faluban lakjunk, meg csúfoltak is minket, hát hogy tanulna meg… hol tótok voltunk, hol szlovákok, mikor mit írtak a papírra”. 49 Az idézett interjúrészletekből is kitűnik, hogy az egykori derenkiek származástudata közel sem volt egységes. Ryszard Kantor ezt így foglalja össze: „A magyarországi Istvánmajorban élő lengyel nemzetiségek kultúrája számos sajátos elemet tartalmaz. Az egyik jellemzője, hogy nincs nemzetiségi szervezetük.” (Kantor 1984: 256). Azaz egykori közösségi tudatuk nem etnikai alapon szerveződött.

1990 után azonban, a „távolban születettek” korosztálya intenzív identitásépítésbe kezdett, ezzel nyitva egy újabb fejezetet a közösség életében.

Véleményünk szerint manapság háromfajta derenki létezik, mégpedig az emlékező, az emlékeztető és az emlékeztetett. Az emlékezők az egykori elszármazottak, akik még személyes emlékekkel rendelkeznek, ők ma a közös múlt megjelenítői és képviselői. A következő csoportba tartoznak azok az értelmiségiek, önkormányzati képviselők, akik emlékeztetnek, azaz a derenki identitást formálják. Elsődleges törekvésük az, hogy önmagukat, azaz a derenkieket mint közösséget, a saját maguk és mások számára is kifejezzék és elfogadtassák.

Itt vannak még az ún. emlékeztetettek, azok a leszármazottak, akik „felfedezőként” érkeznek, az emlékeztetők és az emlékezők által újrateremtett világba. A derenki búcsúban aztán mindhármuk számára megélhetővé válik, azaz szimbolikusan létrejön az óhaza közösségiessége. Az itt megkülönböztetett csoportok diskurzusának bemutatása, elemzése külön kutatást érdemelne, ezért erre jelen tanulmányban nem kívánunk kitérni.

Az egykori elszármazottak és az újabb generációk 1991-ben tartották első templombúcsújukat, ahol elhatározták, hogy méltó emléket állítanak a település lakóinak tiszteletére. Így jött létre az a kápolna, amely a profán térből kiemelkedve, a későbbi ünnepek központi helyszíne lett. A derenkiek visszatérése, a határ másik oldalán élők emlékezetét is felfrissítette, így a következő évektől közülük többen is a találkozás lehetőségét keresték.

A szlovákiai oldalon viszonylag lassan, csak néhány évvel később vetődött fel annak gondolata, hogy a magyarországiakkal közösen, egy ideiglenes határátkelő megnyitását kérvényezzék.

Tervezetük elsődleges okaként a működő határátkelő (Tornanádaska) nagy távolságát jelölték meg, amelynek igénybe vétele legalább ötven kilométeres kitérőt jelentett volna a szlovák oldalon élők számára. E racionális megközelítésen túl a szlovákiai közösségek számára szimbolikus jelentéseket is hordozott a kezdeményezés. A közel ötven éve fennálló határvonal, amelyen ez idő alatt semmiféle direkt átjárás nem történt, a közösség tudatában merev, állandó jelentésű területként élt. „Nem gondoltam én, hogy valamikor itt átmehetek nem is jártam ott fenn már jó ideje, már megszoktuk, hogy itt van, nem volt nekünk arra semmi dógunk. 50 Ezen a jelentésén változtatott az ideiglenes határátkelő megnyitásának gondolata. Az ébredés fontos következménye lett, hogy a határ elválasztó funkciója meggyengült. „Nem szökött itt senki sem, nem vagyunk bolondok gyalogolni, amikor nincs ott semmi… Most ha nem fájna a lábam elmennék én feketén is. Az én időseim mind barátaim voltak. Volt ott egy család, Rémiás oszt mind fiú volt, mind a barátom. Kocsival is át lehet ott menni, a Csé-hidján, van ott egy út. Azt még 49 Az interjúrészletet idézi Kiss 2004: 35.

50 Interjúrészlet, Cs. Imre (1960).

86

Szűts István Gergely

a hadifoglyok csinálták az első világháborúban. Teherautóval is onnét hordtuk a fát. Ott aztán megnyissák, ott van a Vidomáj, ott lakott az erdész, oszt ott lehet átmenni. A faluból nincs már semmi, de magam is szeretnék átmenni, de nincs határátlépőnk, rengeteg pénzt kell érte fizetni, de még megreckíroztatnám, ha vóna autó.” 51 A határnyitást kezdeményező „határmentiek” két csoportja, alapvetően más és más indíttatásból kelt útra. A találkozót, a búcsút szervező egykori derenkieket és leszármazottaikat, elsődlegesen a múltkeresés és újramegélés, illetve a fiatalabb generációk esetében a felfedezés vezérelte. Emlékező, felfedező derenkiek látogatták végig a szülőfalu kiemelt, szakralizált tereit. A szakirodalom az ilyen visszatérő, emlékező, a szülőföldjükről elűzöttek, elmenekültek csoportját ún. „honvágyturistáknak” nevezi.52 „A vasfüggöny mögötti szülőföldek, óhazák iránti kíváncsiság, a kegyelet, a nosztalgia, a hely átmeneti újrabeélése iránti igény hozta létre a turizmus e különös válfaját” (Ilyés 2003b: 51). A néprajzi, antropológiai turizmuskutatásokon belül, ún. Heimwehtourismus vizsgálatok, mindenekelőtt a szülőföldről, az óhazából egy másik országokba került közösségtöredékek – elsősorban németek – kulturális gyakorlatait, emlékező mechanizmusait vizsgálják. A honvágyturistákként aposztrofáltakra alapvetően az jellemző, hogy egy másik hazából (újhazából) térnek vissza az egykori szülőföldre, az óhazába, hogy ott aztán emlékezzenek és emlékeztessenek.

Esetünkben is hasonló okok vezérlik a derenki búcsú résztvevőit, ám itt az egykori szülőföldet és az „újhazát” nem választják el államhatárok és nagy távolságok sem, a szétszakított közösség tagjai egy régióban maradtak.

Az 1994-ben ideiglenes megnyitott határ szlovákiai oldaláról számos egykori ismerős, barát indult el, hogy az egy napos hídon, személyigazolványával átléphessen Magyarországra. Az első határnyitás alkalmával 50–60 jabloncai vágott neki a 2–2, 5 km-es gyalogútnak, amely az államhatárt megtestesítő hegyen vezetett át. A derenki búcsú napján idősek, fiatalok együtt sétáltak a határvonal felé, amelyhez közelítve, majd elhagyva az addig ismert területet ismeretlen vagy elfelejtett zónába érjenek. A határ, mint elválasztó felület állandósult jelenléte nyomot hagyott az itt élőkben, az átjárás aktusát (újra) meg kell ismerniük és tanulniuk.

Az elválasztó „vonalat” átlépve, számos mechanizmus indulhatott be, az idősebbek olyan kapcsolódási helyeket kerestek, amelyek felfedezésével visszatérhettek múltjukba, és ennek köszönhetően emlékeiket újra megjeleníthették. „Tudtuk, hogy volt ott valamilyen falu, meg azt is, hogy elűzték onnan őket, de én magyarba is ritkán megyek, nem, hogy még ide. Persze ha nem lenne határ, akkor már biztos elmentem volna… arra fenn még ritkán jártam ott van a határ, arra nem igen járunk, majd most a búcsúra átmegyünk, legalább látom, hogy mi van arra. Úgyse voltam még ilyen határnál.”. 53 A „zarándokútra” induló szlovákiai magyar fiatalokat elsődlegesen az ismeretlen megismerése, azaz a határátlé51 Interjúrészlet, I. Sándor (1922).

52 Az 1970–80-as évektől – a második világháború után szülőföldjükről elűzöttek, elsősorban németek – egyre sűrűbben látogattak vissza az egykori óhazába. A rendszerváltást követően, ezek az egyéni haza utazások szervezett formában, utazási irodák szervezésében zajlottak tovább. Az 1990-es évek felétől az utazásban résztvevők arányai, az újhazában született generációk javára folyamatosan változtak. Ezzel együtt átalakult az utazások jellege is, egyre inkább meghatározó lett a szabadidős „élményfogyasztás.”

53 Interjúrészlet, Cs. Sz. (1982).

Államhatáron innen és túl 87

pés nem mindennapi eseménye vonzotta. Az állandó, merev és ismeretlen határvonal, amely eddig szinte semmi jelentéssel nem bírt, ezzel az eseménnyel ismertté és egyben értelmezhetővé is vált számukra. A közösségi tudatban jelenlévő határképek, most az általuk megélt eseményekkel tovább bővültek. A határ újra megjelent a közösségi tudatban, az itt élők beszélni kezdtek róla.

Ezzel szemben a határ másik oldaláról minden akadály nélkül érkezhettek az ünneplők.

A visszatérők évről évre, rituális rendet követve járták végig az emlékezés kitüntetett helyeit.

Ezeket, a többletjelentéssel felruházott pontokat, már az 1990-es évek előtt hazalátogató családok is meghatározott sorrendben keresték fel. Ezek az emlékhelyek az utóbbi évtizedben bővültek és differenciálódtak, így vált mára kiemelt és mindenki által látogatott hellyé a temető, a templom helyén emelt kereszt és a kápolna. Az emlékezők és a felfedezők (emlékeztetettek) együtt látogatták/látogatják végig és értelmezik e „megszentelt” helyeket. Ezeknek a helyeknek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak, valahogy úgy, mint ahogy azt a búcsújáró zarándokok teszik.54 Esetünkben az emlékező turista egyben búcsújáró zarándok is.

Az első közös búcsúkon az újságcikkek és a visszaemlékezések szerint, 400–600 ember lehetett.55 A kezdeti egyénileg kivitelezett hazalátogatást felváltották a lengyel kisebbségi önkormányzatok által szervezett buszos utazások. Ennek következtében, a korábban egyénileg végrehajtott rítusok (a szimbolikus helyek felkeresése) közösségi eseménnyé alakultak át. Ilyen közös programként szerepelt, az előbb idézett megszentelt helyek meglátogatása, a szentmise közösségi élménye, valamint a térítés ellenében elfogyasztható közös ebéd.

Az elődökről való közös megemlékezés a szentmise keretein belül vált teljessé. A szertartást magyar és Lengyelországból meghívott egyházi személyek celebráltak. A mise befejező aktusaként a jelenlévők elénekelték a lengyel és a magyar himnuszt.

A búcsú utolsó fejezete a visszatérés volt, a szlovákiai zarándokok többsége gyalogosan indult vissza a határ felé, amelyet átlépve ismét egy elzárt vonal mögé kerültek. Este hat órakor az ideiglenes határ lezárult, a két ország határőrei elhagyták a helyszínt, a kapcsolódást jelképező csapóhidat, pedig egy évre ismét felhúzták maguk után.

A HATÁR ZÁRVA MARAD 2001-ben, a korábbi évektől eltérően az átjárást biztosító híd nem ereszkedett/ereszkedhetett le. A politikai határ így, az itt élőkben ismét negatív, elválasztó jelentésűvé vált. Ebben az évben ugyanis, a Szlovák Határrendészeti szerv vezetője megtagadta a kérvényező településektől az ideiglenes határátkelőhöz szükséges engedélyeket. Döntését a jogszabályi alap hiányával magyarázta, valamint azzal, hogy ott korábban soha nem volt kiépített határátkelő, így nincs mire hivatkozniuk a kérvényezőknek. Nyilatkozatában mégis a felelősség kérdését hangsúlyozta: „Ki vállalna felelősséget, ha valami baj történne a határ megnyitásakor, például ha valaki el-

54 Elisabeth Fendl német kutató hívja fel a figyelmet a honvágyturista és a búcsújáró zarándok szándékénak hasonlóságára. Mindketten bizonyos, számukra megszentelt helyeket meghatározott szándékkal keresnek fel, hogy ott búcsúnyerésben, megnyugvásban, megtisztulásban részesülhessenek (Ilyés 2003b: 54).

55 A Derenkről megjelent újságcikkek listájáról ld. Kiss 2004: 66.

88

Szűts István Gergely

törné a lábát?”56 A szlovákiai magyarok a döntést egyértelműen politikai indíttatásúnak vélték.

A 2001-es döntés értelmében a határ, mint elválasztó közeg újra érzékelhetővé vált a szlovákmagyar határszakasz mentén élők számára. Ez a sajnálatos eset úgy tűnik egyedi volt, hiszen az elmúlt két évben a hatóságok ismét engedélyezték az ideiglenes határátkelő megnyitását. ÖSSZEGZÉS A tanulmány két egymással szomszédos közösség kapcsolathálóit, érintkezési zónáit igyekezett feltérképezni, az őket érintő 20. századi magyar-csehszlovák és magyar-szlovák határváltások tükrében. A két eltérő közösség között olyan kontaktzónák léteztek – így vallási vagy nyelvi alapúak –, melyek struktúráját a politikai határok állandóan alakították. Öt olyan korszakot különítettünk el, amelyekben a vizsgált közösségek viszonyát a politikai határok alapvetően alakíthatták. Mindezek megismerésére és megjelenítésére elsődlegesen a helyiek visszaemlékezéseit hívtuk segítségül. Emellett fontos és hangsúlyos szempont volt, hogy a helyi kölcsönhatások mellett, illetve azokon keresztül a tágabb összefüggéseket is megvizsgáljuk, így könnyítve meg az értelmezés lehetőségeit. Ezért a mikro szintből kilépve egy nagyobb egységre, a Bódva-völgyére fókuszálva számos gazdasági és infrastrukturális jellegű kérdésre kaptunk válaszokat. Így arra is, hogy a korábban egységes tájegységnek tekintett Bódva-völgye két oldalán, mára szinte teljesen megszűntek a találkozási pontok, érintkezési felületek. Ennek fényében ma, mint történeti tájegység megnevezés ajánlott.

A határok megjelenése, jelenléte és eltűnése, mint láttuk más és más alapú válaszokat szült, annak két oldalán. Kapcsolatuk, az első fizikális választóvonal megjelenéséig elsődlegesen kulturális – gondolok itt a közös templom és lelkipásztor szerepére – alapú volt, amely mellett a gazdasági kölcsönhatások is meghatározóak voltak.

Az 1920-as politikai határ megjelenése az érintkezés alapmotívumait tisztán gazdasági színezetűvé tette. A korábbi kulturálisan meghatározott átjárhatóság ebben az időszakban teljesen megszűnt. Ennek az időszaknak a vizsgálata és elemzése adta az újabb bizonyítékát annak a tézisnek, hogy a határ nem csak elválaszt, hanem össze is köt. A találkozások alapmotívumait a közösségi és egyéni illegális határátlépések jelentették. Ezek a tisztán gazdasági alapú, alapvetően árucserére épülő kapcsolatok jelentették az állandóságot a két közösség kapcsolatában. A határ 1938-as eltolódása ismét a korábbi kulturális, vallási alapú kontaktusokat erősítette, ugyanekkor a gazdasági kötődések, elsősorban Jablonca oldaláról váltak jelentőssé, hiszen a határváltás által elveszített felvevőpiacaik helyett más irányú és szervezettségű értékesítési helyeket kellett találni.

Az újabb határváltás és az azt követő negyvenöt éves pauza radikálisan átszőtte a két közösség kapcsolatrendszerét. Az egyik fél „eltűnésével” az érintkezés lehetőségei elvesztek, ez természetesen magával hozta a felejtést is, hiszen a narratívákban a határ jeleihez tartozó érzések, a generációs váltással lassan elhalványultak. A másik oldallal való érintkezés lehetőségeinek szinte teljes hiánya, a határhoz és a határon túlhoz való viszonyukat is módosította. Ennek is köszönhető, hogy a határ mellett maradt közösség számára a határmenti lét ebben az időben normalizálódott, vált elfogadottá.

56 Új Szó, 53. évf. 170. sz., 2001. július 24, 6. o.

Államhatáron innen és túl 89

Az 1990-es váltás a derenki búcsún keresztül újraszőtte az egymáshoz és határhoz való viszonyokat. Ebben az eseményben a leglényegesebb momentum az a tény, hogy a politikai kezdeményezés helyett ezúttal civil vállalkozás szülte az átlépés lehetőségét, melynek következében az itt élők határképe ismét változott illetve új elemekkel bővült. Nyilvánvalóvá vált, hogy a két oldal eltérő indíttatással viszonyult ekkor a határhoz, illetve a határt újra megjelenítő eseményhez. Egyik oldalról az átlépés, a határ legyőzése, míg másik oldalról emlékezetmegerősítés, nyomkeresés és az emlékek újra megélése vezérelte az érintetteket.

A dolgozatból szándékosan maradt ki a 2004. május 1-én történt európai uniós határváltás. Jablonca ekkor egy újabb, az eddigiektől eltérő helyzetű határváltás helyszíne lett. Az eltelt három évről mégis megállapítható, hogy az eseménynek az itt élők számára elsődlegesen szimbolikus jelentősége van. Bár a határok légiesedésének köszönhetően, személyi igazolván�nyal ma már pár perc alatt átléphetnek az anyaországba, ennek ellenére ezt csak kevesen teszik meg. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy a közel nyolcvan éve határmenti település folyamatosan „egyirányúvá” vált, azaz gazdasági, kulturális, oktatási kapcsolatai elsősorban az adott államon belüli régióhoz, régióközpontokhoz kötötték. A helybéliek többsége a közeli városokban, Rozsnyón vagy Kassán dolgozik illetve tanul, Magyarországra csak kirándulások, rokonlátogatások vagy bevásárlások alkalmával utaznak. Az utóbbi tíz évben, a helyi fiatalok közül többen is Csehországban, elsősorban Prágában vállaltak hosszabb-rövidebb időre munkát, jelenleg ketten dolgoznak a szomszédos országban. Ezek után kijelenthető, hogy legutóbb bekövetkezett határváltás az itt kialakult és működő rendszerben még nem érezteti hatását.

Azzal együtt, hogy Európában sorra szűnnek meg, illetve veszítenek jelentőségükből a régi határok, még nem feltétlenül oldódnak fel más válaszvonalak is. Feltételezhetően az új Európa sem marad határok nélkül, megteremtődnek vagy már meg is teremtődtek olyan kulturális, gazdasági vagy hatalmi alapú válaszvonalak, amelyek vizsgálata kiemelt figyelmet kell, hogy kapjon a témával foglalkozó kutatók körében.

Csók Edit

A KOLLEKTÍV KÉTNYELVŰSÉG DIMENZIÓI JABLONCÁN Szándékaim szerint a bilingvizmus körülményeit Jabloncán egy többszempontú elemzés segítségével mutatom be. A holisztikus szemléletmód és az antropológiai megalapozottságú gondolkodásmód remélhetőleg segít rálátnom és ráláttatni az összefüggésekre.

Társadalom és nyelv között rendkívül szoros a kapcsolat, hiszen a tapasztalat is nyelvi formákban manifesztálódik. A bilingvizmus legalapvetőbb, s számomra legérdekesebb sajátsága, hogy a kialakult nyelvi helyzet rendkívül sokat elárul egy közösségről, s az is izgalmas kérdés, hogy hogyan teszi ezt. Éppen ezért, számomra nem is annyira a bilingvizmus tipológiája az érdekes, hanem az a tény, hogy ez a nyelvi helyzet egy interetnikus környezet következménye, aminek további következményei vannak, s lesznek. Célom tehát az, hogy ezt a látszatkauzalitást kontextusának megvizsgálásával megértsem, s leírjam. A kauzalitás látszata alatt azt értem, hogy a környezet és nyelv közötti viszony interdependens, nem pedig okokozati viszony. S így mindjárt világos, hogy a kontextus rendkívül tág fogalma lesz a vezérlő elvem, minden titok nyitja. Így kerül szóba a történeti, társadalmi, beszélőközösségi, stb. kontextus. A bilingvizmus erőssége és milyensége, nyelven kívüli tényezőktől függ; gyakorlatilag minden körülmény befolyásolja, a gazdasági helyzettől a politikai berendezkedésen, az attitűdökön, a perszonális kapcsolatok jellegén át, az identitástudatig (függetlenül itt most attól, hogy az identitáselemek generációkként különféle hierarchiákba szerveződnek).

A TÁRSAS NYELV Amikor a nyelvre utalok, többek között Tolcsvai Nagy Gábor szemléletével is azonosulok.

Nem gondolom, hogy a nüánszokról, a különféle nyelvhasználati módokról az univerzalitás kategóriáján belül lehetne beszélni. Egy egyén, illetve egy beszélőközösség anyanyelvhasználata a történeti és egyéb meghatározottságoktól függően, eltérő értelmezést tesz lehetővé.

Tolcsvai Nagy Gábor többször utal az antropológiai szemléletre, amely meghatározza a különféle nyelvhasználati vizsgálatokat, melyeket antropológiainak nevezhető irányzat(ok)nak nevez. „Az antropológia felfogás a nyelv dialogikus és plurális voltából indul ki, a nyelvi értékrendszert a hagyománytörténetben (a nyelvi praxisban) összetettnek és folytonosan változónak tartja. Ennek megfelelően a nyelvet nem eszköznek tekinti, hanem a lényeg részének, szubsztanciának, a megértés magától értetődő részének… E nézetrendszer szerint a nyelv nem rögzített szabályok és elemek gyűjteménye, hanem az önmagát szüntelenül létrehozó történés” (Tolcsvai 1998a: 256–258). Ez a felfogás fogja össze a vizsgálódásomra jellemző határterületek variabilitását.

A szociolingvisták a nyelvet társas környezetében vizsgálják, „hogy eljussanak a nyelv és a társadalom viszonyának és kölcsönhatásának jobb megértéséhez” (Trudgill-t idézi Kontra 2003: 31).

Mindezt azért említem meg, mert kutatásom nyelvszociológia és szociolingvisztikai jellegűnek is nevezhető. A nyelvszociológia és szociolingvisztika között különbséget tenni csakis az érdeklődések tárgyában érdemes. Előbbi inkább a nyelvben megmutatkozó társadalmat vizsgálja, míg utóbbi a társadalomban élő, s így élettere által befolyásolt, netán determinált nyelvet figyeli nagy érdeklődéssel. Ugyanakkor nyelvészeti antropológiai, illetve beszélés-etnográfiai ku-

92

Csók Edit

tatásnak is nevezhetném munkám. A társas szemléletű nyelvészet körébe, azon belül pedig az antropológiai nyelvészet területére helyezném el saját kutatásomat. Mindezek után elkerülhetetlen eme interdiszciplináris fogalmaknak az értelmező distinkciója.

A jelentések sokszor átfedik egymást, éppen ezért használtam az „illetve” szócskát. Az utóbb említett két tudományterület (antropológiai nyelvészet és beszélés-etnográfia) esetében a közös jellemzők a metodikában mutatkoznak meg: terepmunka során tanulmányozzák az egyes beszélőközösségek mindennapi nyelvhasználatát, avagy bizonyos aspektusait. Noha a hozzáértők igyekeznek elhatárolni e két területet egymástól, úgy gondolom, mindez ha nem is teljesen szükségtelen, azért jelentőséggel nemigen bíró próbálkozás. Az antropológiai nyelvészet privilégiuma elvileg a kultúraközi nézőpont. 1 Márpedig ez a szemlélet ugyanúgy érvényesül (de legalábbis érvényesülhetne) egyéb tudományterületeken is.

Réger Zita egyik megfogalmazásában megragadható az antropológiai nyelvészet, (vagy nyelvészeti antropológia) lényege (pontosabban az a dimenziója, amely kutatásom szempontjából a leglényegesebb): „a kulturális-szociális identitás és a nyelvhasználat összefüggéseit vizsgálja… egy-egy adott kulturális kontextuson belül” (Réger 1998: 135). A beszélés-etnográfiája annyiban tér el ettől, hogy a nyelvhasználat összefüggéseinek vizsgálatában a diskurzusra fókuszál, ám ez a leszűkítés szükséges lehet a komplexitásnak akár csak részleges feltárásához is.

A szociokulturális kontextus nagy szerepe miatt, e különbözőséget mutató területek szempontrendszere jelentős egyezést mutat. Így aztán leegyszerűsítve, azt mondhatnám, hogy a különbség csak látszat. Fegyelmezettebben: az eltérés legkönnyebben az érdeklődésben és az intenciókban ragadható meg. Trudgill például egészen könnyedén a szociolingvisztika alá sorolja az antropológiai nyelvészetet, a geolingvisztikát, a dialektológiát, a diskurzuselemzést, a beszéd néprajzát, a nyelvi kapcsolatok vizsgálatát, a szekuláris nyelvészetet, a nyelvszociológiát, stb.

Mindezeken területeket „egy kalap alá venni” csakis úgy lehet, ha a szociokulturális szempont lényegi, releváns volta, egyfajta közös nevezőként való említése olyannyira hangsúlyos, hogy annak meggyőző erejéről már fölösleges is szót ejteni.2 Egy megkerülhetetlen fogalomról viszont annál inkább. Jelesen: a nyelvközösség egy adott nyelven egymást megérteni tudó emberek csoportját jelenti. A beszélőközösség viszont ez előbbinek alárendelt fogalom, amelyet a használhatóság kedvéért rugalmasan kezelek. Kiss Jenő meghatározásában olyan emberek csoportja, illetve összessége, „akik ugyanazon nyelvet vagy nyelveket ugyanazon nyelvi és kommunikációs vagy kommunikatív normák szerint használják, s akiket egymással a társadalmi kapcsolatrendszerek gyakorisága fog össze, a környező területektől pedig a kommunikáció vonalá1 Szalai Andrea a cigány közösségek szociolingvisztikai szempontú kutatásairól szólva említi ezt a fogalmat, amelynek posztulátuma az antropológusok által jól ismert kulturális relativizmus, az etnocentrizmus elutasítása. A tudományterületek, pontosabban a határterületek interpretációjában is az ő gondolataira és hivatkozásaira nagyban támaszkodtam (Szalai 1997: 169).

2 Semmi kifogásom sincsen az efféle felfogás ellen. Így a szociolingvisztika egy olyan szerteágazó, komplex diszciplína, amely magába foglalja a felsoroltakat. Másik oldalról szemlélve, egy interdiszciplináris tudományról van szó. Sőt, ha arra gondolok, hogy nem csupán a nyelvészet és a szociológia, de az etnológia, antropológia, sőt a pszichológia is látványosan gyakorolt hatást erre a tudományágra, akkor inkább transzdiszciplinárisnak nevezném. Specializálódott részterületei pedig a jótékony szinergizmus következményei.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 93

nak gyengesége választ el” (Kiss 2002.). Ennél fogva úgy érzem, az általam vizsgált falu lakóit a továbbiakban említhetem beszélőközösségként, mégpedig a szlovákiai magyar beszélőközösség részeként, amellett természetesen, hogy a magyar nyelvközösségnek is részei.3 Ami pedig e nyelvközösség beszélt (vagy elsődlegesen használt) nyelvét illeti, a nemzetiségi, illetve kisebbségi nyelv kategóriájával illethető. E megnevezések alatt ugyanis azt az anyanyelvi változatot szokás érteni, amelyet nemzeti vagy etnikai kisebbségek használnak. A szlovákiai magyarság ebbe a kategóriába esik.

HÁTTÉRRAJZ Köztudott, hogy Közép-Európában meglehetősen erős a nemzetiségek keveredése. S mivel a nemzetiségi hovatartozást olykor nem könnyű megállapítani, a legtöbb állam nemzetiségi statisztikáját az anyanyelv alapján veszi föl. Tehát a nemzeti hovatartozás legfőbb mértékének a nyelvet tekintik. A nyelv „az államhatárokon átnyúló kultúrnemzetek tagjai számára az identifikáció legfontosabb terepe,… központi identitás– és reprezentációs kategória” (Bindorffer 2001: 50).

A szlovákiai magyarokat illetően, Lanstyák István megállapítása szerint, a nemzeti azonosságtudatuknak a magyar nyelv nem járulékos, hanem központi eleme, (szemben például a zsidókkal, cigányokkal, velsziekkel, stb.) (vö.:Lanstyák – Szabómihály 2002: 12) Sokszor tehát a nyelv reprezentálja az etnikai identitást, így egy csoport nyelve megkülönböztető entitás (lehet). De ebben áll magának az identitás kategóriájának is a lényege. Kovács András definíciója szerint az identitást „elsősorban a csoportot a többi csoporttól elválasztó határ teremti meg, és nem az, amit a határ körbefog” (Kovács 2003: 111).

A bilingvizmus általánosan elterjedt és sokak számára teljesen természetes nyelvi helyzet. Ámbár, hogy mi természetes és mi nem, az nem mennyiségbeli kérdés! A spontán, természetes érintkezések hatására kialakuló kétnyelvűségtől ugyanis meg kell különböztetni a kényszerkétnyelvűséget. A bilingvizmus identitás- és kultúra-megőrzési funkciója mellett, gazdasági, azaz praktikus okokból is szükségszerű, sőt, a kisebbségi nyelvközösség életképességéről tesz tanúbizonyságot.

Amiről dolgozatom szól, az egyértelműen a közösségi kétnyelvűség, amelyet úgy tűnik meg kell különböztetni – terminológiailag is – mind a társadalmi, mind az egyéni kétnyelvűségtől. Így az egyéni kétnyelvűséget bilingvizmus helyett bilingvalitásnak nevezik.4 A megszólításon túl, a lényeges distinkció, hogy a társadalmi kétnyelvűség azt a helyzetet fedi le, amelyben egy állam területén több nyelv használatos, s ez nem biztos, hogy kétnyelvű egyéneket is jelent. Tehát élhetnek egymás mellett úgy a nyelvek anélkül, hogy kétnyelvű egyének léteznének. Mindez a gyakorlatban nehezen elképzelhető. A társadalmi kétnyelvűség fogalma ezek szerint csak arra mutat rá, hogy egy társadalomban, országban vagy régióban, két vagy több hivatalos nyelv létezik.

3 Noha a beszélőközösség nem utal földrazi határra, ha a jabloncaiakról, mint a szlovákiai magyar nyelvközösségének a tagjairól beszélek, ahol a közös pont elsősorban a magyar nyelv szlovákiai változatának a használata és a nyelvhasználat „szabályainak” az ismerete, nem érzem túlzónak e fogalomhasználatot. Ugyanakkor azáltal, hogy Jabloncáról beszélek, kijelöltem a helyet, s így nyugodtan nevezhetem e falut beszélőközösségnek.

4 E megkülönböztetés Hamers és Blanc ötlete, bőveben ld. Cseresnyési 2004.

94

Csók Edit

Az a szituáció, amikor egy társadalmi, etnikai csoport tagja két vagy többnyelvű, (tehát anyanyelve mellett az államnyelvet is, illetve adott állam több hivatalos nyelvét használja) közösségi (kollektív) kétnyelvűségnek nevezhető. Ez az elnevezés még élesebben irányítja a figyelmet a kontaktus fogalmára, mint társai.

A kollektív két- és többnyelvűség legfőbb attribútuma, hogy az egy területen élő csoportok valamilyen kapcsolatban vannak egymással. A kapcsolat jellege, a csoportok egymás iránti attitűdje, az érintkezések gyakorisága, stb., mind hatással vannak (olykor talán egyenesen determinatívan) a kétnyelvűség típusára és fokozatára.5 Egy tágabb és jól ismert distinkció az ún. elit és az ún. népi kétnyelvűséget említi. Ez előbbi jobbára a világnyelveket tanulók csoportjára vonatkozik. A népi kétnyelvűség ezzel szemben többnyire a kisebbségeket érinti, akiknek nem is igen van más választásuk, mint hogy megtanulják a többségi nyelvet. Ez esetben tehát létfeltételről van szó, ami a kirekesztettség ellen dolgozik. Közösségi kétnyelvűség alatt így egyúttal népit is érthetünk, de amennyiben a kétnyelvűség nem terjed ki az egész népre, akkor meg kell határozni az érintett csoportot, ami viszont egyenlő lehet a közösséggel.

Lényeges, hogy a közösségi kétnyelvűség önmagában nem egy típus, hanem egy tág keret, amely a szociolingvisztikai megközelítés vizsgálódási terepe lehet. A közösségi kétnyelvűség „a kétnyelvű beszélőközösség tagjai részben rendezett, közösségi normák által ‘szabályozott nyelvi’ gyakorlatának összefoglaló neve” (Bartha 1999: 65).

A magyar anyanyelvűeknek mintegy harmada él kisebbségként, s egy statisztikai elemzés szerint az 1980-as évek elején 4 487 847 magyar anyanyelvű volt kétnyelvű (Kiss 2002: 218).

A szlovákiai magyarok a legutóbbi, 2001-es szlovák népszámlálás szerint – amely a nemzetiségre kérdezett rá, s nem az anyanyelvre – 520 528 főt tesznek ki, ami az 1991-es népszámláláshoz képest 46 768 fővel esett vissza.6 Ez 1918 óta először jelenti azt, hogy a magyar kisebbség aránya Szlovákiában 10% alá esett. Ez a szlovák nemzetiségi politikának is köszönhető, hiszen a bizonytalan kettős kötődésűek 1991-ben magyarnak, míg 2001-ben szlováknak vallották magukat. Emellett, míg a járások többségében az állandó népesség száma növekedett, a magyarok száma valamennyi járásban csökkent. Egyébiránt a 2001-es népszámlálás alkalmával először készültek el a nyomtatványok többnyelvű változatban is (vö: Gyurgyík 2001: 247–260).

A társadalmi változásoknak természetesen nyelvi következményei is vannak.7 A korábbi megfigyelésekből az derül ki, hogy a „magas szintű” két– vagy többnyelvűség nem volt jellemző e térség közösségeire. Ezzel az adattal viszont akad egy kis probléma, hiszen nem lehet tudni, mit jelent az említett magas szint, s így e fogalomhasználat önkényesen kizárja a két- ill. többnyelvűség állapotából azokat az egyéneket, közösségeket, amelyek nem tartoznak bele a magas szintbe.8 A bilingvizmus terjedése a Csehszlovák Köztársaságban vette kezdetét. Az államnyelvismeret főként a szlovák iskolát végzettek, a városlakók, peremterületeken élők és a 5 Az attitűd kialakulásában részt vállal a csoportaffiliáció, a percepció, a motiváció, az identifikáció, a konszenzus, a referenciacsoport, stb. (Zajonc 2003: 28).

6 Bár a nemzetiség és az anyanyelv nem mindig esik egybe, Lanstyák úgy látja, hogy azok a szlovákiai magyarok, akik elhagyták magyar anyanyelvüket, egyúttal magyar identitástudatuktól is megváltak (vö: Lanstyák – Szabómihály 2002: 13).

7 Makrofizikailag bármely változásnak akad nyelvi változást is mutató következménye.

8 Ez a korábbi állapotokról szóló konklúzió Vörös Ottótól származik (Vörös 1999).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 95

hivatalnokok körében kezdett terjedni, s valószínűleg a férfiak esetében nagyobb arányban (a munkahelyek és a katonaság végett).

A Magyarországon kívül élő magyar népesség két csoportra oszlik. Az egyik az ún. őshonos magyarság, akik eredeti lakóhelyükön, azaz a Kárpát-medencében élnek. Ez a jelentősen nagyobb csoport az országhatárok megváltoztatásával „csöppent” más országba. Ezáltal a magyarság egyharmada Trianon után több kényszerű folyamat között, a kétnyelvűség valamilyen szintű állapotába került. A másik csoportot a bevándorló kisebbségek teszik. Dolgozatomnak az előbbi, történelmi vagy őshonos kisebbség a szereplője, konkrétabban a jabloncai, egy tömbben élő szlovákiai magyarok.9 A többség – kisebbség viszonyrendszerben, „a nyelvhasználat kérdésében jelennek meg legélesebben az etnikai konfliktusok” (Bindorffer 2001: 49). Munkám során (ezért is) nagyon lényegesnek bizonyultak a közösségek közötti kapcsolatokra vonatkozó megfigyelések. A kétnyelvű közösségek intra- és interetnikus nyelvhasználati módjainak megértéséhez elengedhetetlen a kontextus szerepének mélyebb vizsgálata. Lényegében a kontextus szerepének köszönhetően különíthetőek el a nyelvi típusok a nyelvhasználati típusoktól.

A beszélőközösségi kontextus, ami normák és konvenciók hordozója, egyaránt bír makro- és mikro-szociolingvisztikai dimenzióval. Céljaimnak megfelelően és kompetenciámhoz mérten, dolgozatomban a makro-szociolinvisztikai jellegű, illetve annak határait kicsit tágító szempont a meghatározó. Ez alatt egy nagyon egyszerű dolgot értek, melyet a tettek mezejére helyezve, hatáslesésnek nevezhetnék. Természetes hiszen, hogy semmilyen közösséget sem határolhatunk el a tágabb környezetétől, s ez sokszorosan érvényes a kisebbségekre általában.

A kétnyelvűségi helyzet önmagában posztulálja ezt, hiszen az egész jelenség ennek a tágabban értelmezett környezetnek köszönhető.

A szlovákiai magyarok természetes módon nem vizsgálhatóak zárt közösségként még akkor sem, ha egy tömbben lakó magyarságról van szó. Mert bár Jablonca adottságaiból (demográfiai, földrajzi, nyelvi jogai, nemzetiségi, stb.) adódóan gondolhatnám, hogy lakóinak csak részlegesen kell elsajátítani a szlovák nyelvet, de akkor igencsak meggondolatlan lennék, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kontaktzónák, a politika, a gazdaság és (részben ez utóbbin belül) a migráció jelentőségét.

Az államnyelv-elsajátítás (ill. másodnyelv-elsajátítás) mértékének alakulására több tényező is hat, amelyeket a későbbiekben megpróbálok sorra venni. Különösen nagy figyelmet fordítok a nyelvhasználati színtérre, amely a társadalom szerkezete (makroszint) és nyelvhasználati szokások aktuális megnyilvánulásai (mikroszint) között található.10 „… a színtér a tipikus

9 Olyan sajátos identitású néprajzi csoport, mint pl. a székely, Szlovákiában nincs. Talán ez az egyik oka annak az általánosításnak, hogy a magyarországiaknak Erdély a „szívügye”. Ezzel a vélekedéssel magam is találkoztam, amikor legelőször megjelent csapatunk Jabloncán, ahol nagy örömmel fogadtak minket, s egyúttal egyedülállónak érezték látogatásunkat, hiszen, ahogyan ők mondták, a magyarországiak valahogy róluk megfeledkeztek, s csak az erdélyiekkel foglalkoznak.

10 Bővebben ld. Kiss 2002. A szociolingvisztika alapjában véve is a nyelv színtereire koncentrál.

Aszerint, hogy a társadalmi vagy a beszédhelyzeti nézőpont dominál-e makrolingvisztikai és mikrolingvisztikai megközelítés különböztethető meg (Cseresnyési 2004: 18).

96

Csók Edit

résztvevők, tipikus témák, az ezekhez kötődő tipikus helyszínek alapján próbálja modellálni egy beszélőközösség nyelvválasztási normáit…” (Bartha 1999: 97).11 Bár a kutatás longitudinálisnak mondható; a nyelvhasználat köztudottan nem egy gyorsan változó dolog, ebből adódóan a jellemző nyelvi jelenségeket aktualitásukban tudom esetleg megfogni. Ezért mondhatom, hogy szinkron változásvizsgálatról van szó, amelynek lényege szerint olyan nyelvi mozgásokat ír le, melyek egyidejű állapotban tetten érhetőek, e mozgásoknak pedig valamennyire meg lehet állapítani az irányát, s meg lehet fejteni okait.

Noha a kisebbségi magyar nyelvhasználatról számos tanulmány, sőt, önálló kötet is született, ezek főként nyelvművelő jellegűek voltak. Ez nem meglepő, hiszen köztudott, hogy Magyarországon kitüntetett szerepe van a nyelvművelésnek. S az sem kétséges, hogy a nyelvhasználatot befolyásoló tényezők között szerepe lehet „az előíró és tiltó nyelvi tanácsoknak is” (Kontra 2003: 65). A kezdeti kutatások elsődleges célja nem a nyelvhasználat leírása volt. Magam is, a szakirodalommal való ismerkedés során, meglepő gondolatokba ütköztem.12 Deskriptív jellegű kutatások csak az 1980-as évek második felében kezdődtek. A szlovákiai magyarok kétnyelvűségével kapcsolatos eddigi legalaposabb tanulmányok Lanstyák István és Szabómihály Gizella nevéhez fűződnek.

A szlovákiai magyaroknak 77, 2%-a magyar többségű lakóhelyen él; ebből a színmagyar községek száma 10 (vö: Lanstyák 2000: 51–52; 70). A szlovákiai magyar kisebbség, amellett, hogy etnikai kisebbség (ami egy származásalapú kategória), természetesen nemzeti kisebbség is. „Az etnikai csoport tagjai kulturális értelemben megkülönböztetik magukat a társadalom egyéb csoportjaitól, és ezt a különbözőséget a többi csoport is elismeri.” (Giddens 1997: 256). A nemzeti kisebbség fogalmának lényege pedig, hogy olyan polgárai egy államnak, akik számszerű kisebbségben és alárendelt helyzetben vannak, elszakadtak szülőhazájuktól, de megtartották hazájuk vallá11 A színtér fogalma mellett megjelent a társadalmi játéktér/küzdőtér kifejezés. Itt a három alapvető tér: az identitás, a hatalmi és a tranzakcionális tér. Mindegyikhez a megfelelő tudás és viselkedés kapcsolódik.(vö: Bartha 1995: 1999).

12 A nyelvművelők, s jobbára a szociolingvisták között zajló vitára gondolok. Előbbiek ideákhoz ragaszkodnak, amelyekhez sokszor nem restek (érték)ítéleteket társítani, s nem szívesen veszik figyelembe, illetve tudomásul a változások természetét és erejét. Ágálnak a „szép” magyar nyelv mellett a „romlott” nyelv ellenében. Ilyen értelemben szemükben a kétnyelvűség egy félelmetes valami. De hogyan lehet ezt tértől és időtől elfüggetlenítve ilyen nosztalgikus fanatizmussal szemlélni? Sőt, a kétnyelvűség szerintük a nyelvi rendszer „megbomlásához” vezet, ez pedig „a gondolkodás megbomlásához”. Ez a sajnálatos bornírtság még nem is volna baj, ha az efféle attitűd nem járná át a köztudatot, s evvel együtt az érintettek saját nyelvéről alkotott képét. Én is többször hallottam a jabloncaiaktól, hogy ők nem beszélnek olyan jól, illetve olyan szépen, mint mi. Amennyiben az anyanyelv az egyik-, ha nem a leglényegesebb eleme (szimbóluma) a nemzetiségi identitásnak, ez az önmagára irányuló negatív gondolkodás kiterjed az identifikációra is? Mindenesetre úgy vélem, a zavaros gondolkodás vezethet zavaros beszédhez, de a dolog irreverzíbilis. Már csak azért is, mert a szó nem érhet a gondolat nyomába. Az egységes magyar nyelvért küzdők az idővel szállnak szembe. Ez a kétnyelvűség körüli polémia részletekbe menően jelenik meg a Nyelvmentés vagy nyelvárulás című könyvben. 1920 után ezek a regionális változatok különleges helyzetbe kerültek azáltal, hogy államhatár húzódott (húzódik) köztük és az anyaország között, s területeiken az uralkodóvá lett kétnyelvűség természetessé vált. „Ebben a helyzetben egyedül helyes nyelvváltozatnak a Magyarországon meghatározott elvont köznyelvet kinyilvánítani kockázatos tett” (Tolcsvai 1998b: 38).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 97

si, kulturális és nyelvi jellemzőit, sőt, törekednek is kisebbségük fennmaradására (vö: Girasoli 1996).

A kisebbségekre általában jellemző, hogy jó esélyük van a diszkriminációra való kitettségre, közös tulajdonságuk a csoportszolidaritás, és a nagy általánosságoknál maradva, a vegyes házasságok meglehetősen ritkák, hiszen ezek többnyire a szórványvidékeken és az értelmiség körében gyakoriak A csoportok közötti kapcsolat persze sokkal relevánsabb tényező, mint önmagában a számszerűség. Mind az őshonos, mind az emigráns kisebbségek nyelvét, veszélyeztetett nyelvnek tartják.(vö: Bartha 1995). Ez a kis Torna megyei falu viszont, ahol a kutatást elvégezhettem, relatíve szerencsés helyzetben van.

Jablonca 98%-ban magyar nemzetiségű és anyanyelvű falu; önálló mikrotársadalom. Kicsiny (kb. 250 fő), de azért nem annyira, hogy magyarázatot kapjak arra az érdekességre, hogy egyetlen egyszer sem találkoztam a szakirodalomban nevével, még a Lanstyák kutatásaival való ismerkedés során sem, aki pedig megnevezi azokat a településeket, ahol 100–95%-ig terjed a magyar lakosság aránya. Erre még az sem mentség, hogy az 1991-es népszámlálás során az anyanyelvi megoszlást községsoros bontásban nem hozták nyilvánosságra (Lanstyák 2000: 44).13 Jablonca demográfiai jellemzőinek ismeretében is sejthető, hogy az identitástudat és az anyanyelvmegtartó erő igen erős. Ez utóbbi természetszerűleg erősebb, mint a szórvány kisebbségek esetében, hiszen köztudomású, hogy a városi diaszpóra-lét „kedvezőbb” feltételeit jelenti az asszimilációnak, ami lényegében a (most) kisebbségi csoport elhatárolódásának csökkenő mértékű folyamata. Jablonca viszonylag zárt, és erős kohéziójú közösség; ennél foga erős az etnikai kultúra megőrzésének tendenciája. Lakói képesek magukat önálló közösségként megszervezni és fenntartani. A diaszporadikus jelleg gátolja a belső kommunikációt, és bizonyos mértékig a kulturális önellátást is. A nyelvre, mint a kulturális és társadalmi kapcsolatok egyik legfontosabb eszközére, ez fokozottabban érvényesül (Gyivicsán 1992: 57).

Jablonca, bár alacsony szocioökonómiai helyzetű falu, nagyfokú gazdasági migrációval, ahol amellett, hogy a közös nyelv, közös tudás és közös emlékek artikulálta kulturális értelem (Assmann 1999: 139) oly összetartóvá teszi a faluközösséget, további sajátosságok is segítik a magyarságtudat elevenségét. Ilyen az országhatár közelsége, a református vallás és anyanyelvük szintereinek viszonylagos sokasága, variabilitása. Gondolok például a CSEMADOK szervezetére, különféle rendezvényekre, a magyar misékre, megszorításokkal a média nyelvére, sőt, az intézményi ellátottságára is (az 1990-es évekig fennálló magyar óvodára, illetve a magyar többségű szomszéd falu magyar alapiskolájára); s a következőkben még kitérek az ún. alternatív oktatatásra (pontosabban problematikájára).

A szocializáció a családban az anyanyelven történik, tehát a másodnyelv-elsajátítás később történik (glottizmus). 14 Ez az un. vernakuláris, azaz elsődleges nyelvváltozat. A többségi nyelv elsajátítását a tágabb környezet, és legfőképpen az iskola teszi lehetővé. Bár fontos megjegyezni, körülbelül 1986-ig a magyar óvodákban is volt szlovák nyelvtanítás. Jabloncán szinte min13 Emellett egy vélekedés szerint, a szlovák állam támogatja azokat a szlovák családokat, akik magyarlakta településre költöznek.

14 Jabloncán kivételt talán csak a vegyes házasságoknál tapasztalhatunk. A vegyes házasság ugyanis tendenciaszerűen a többségi nyelv felé tereli és családi kommunikációt, noha az édesanya nyelve maghatározóbbnak tűnik (Imre bácsi szerint is), hiszen ő van otthon gyermekével. Főleg ha az édesanya nyelvével azonos a környezet nyelve.

98

Csók Edit

denki tud szlovákul – a kivételek elsősorban a legidősebbek között akadnak –, és sokan igen magas szinten. Egy főiskolára járó lány beszámolója elég sokat elárul arról, milyen is igazán kétnyelvűnek lenni: „Én például tegnap néztem egy filmet, de meg nem tudnám mondani, magyar volt-e vagy szlovák. Mert értem, és fel se tűnik a váltás, annyira természetes.”

A KUTATÁS ÉS MÓDSZEREK A vizsgálat három éve alatt, noha nem kezdettől fogva koncentráltam a bilingvizmus problematikájára, tapasztalataimat jól tudtam hasznosítani a már konkretizált kutatásban. E kutatás, témájánál fogva sajátosan ötvözi a keresztmetszeti vizsgálatot a longitudinálissal. Hiszen a terepen töltött hosszú idő lényegében nem a vizsgált jelenség folyamatában való ábrázolhatóságának kedvéért volt hosszú, mivel ez az időintervallum a nyelvhasználat esetében még nem lehetett érzékeny a változásra, (hacsaknem a gyermekek esetében). Az időnek itt kapcsolatteremtő- és építő funkciója volt. Az idő tehát a közösség életébe való bepillantás lehetőségét teremtette meg. Így az esetleges mintavételi hibákat a saját megfigyelések korrigálhatták.

Az interjúk és kérdőívek mellett szívesebben folytattam kötetlen beszélgetéseket, amelyek a többszöri találkozások alkalmával, netán egy pohár bor mellett anekdotázva, észrevétlenül hajlottak át irányított interjúformába. Az állandó kérdések (Szeret-e Jabloncán élni? Választana-e szlovák nemzetiségű partnert, ill. házastársat? Magyar vagy szlovák iskolában tanulna szívesebben? Milyen iskolába adta/adná a gyermekét? Szívesen tanul/tanult-e szlovákul?) mindig elindították a beszélgetéseket.15 Ezek a beszélgetések lényegesen valósághűbb információkkal ajándékoztak meg, mintha egy feszült helyzetben, idegenként készített strukturált interjútechnikával dolgoztam volna. Az adatgyűjtés, emellett és elsősorban, nyelvhasználati kérdőívek segítségével történt.

A nyelvhasználati kérdőív a nyelvhasználatnak a körülményeire kérdez rá, nem a nyelvi jellemzőkre. Kérdőívemet több típusból gyúrtam össze, alakítottam át és egészítettem ki releváns pontokkal, alkalmassá igazítva a jabloncai lakosok lekérdezésére. A végső formát megelőzte egy próbaképpen készített kérdőív, amelyben még sok fölösleges kérdés terpeszkedett, ijesztően hosszúvá téve a nyomtatványt.

Mivel a nyelvhasználat többsége nem tudatosan közölt nyelvi adatból áll, a kérdőív nem elegendő. Ezért hasznos a résztvevő megfigyelés, aminek kedvezett, hogy viszonylag hosszú időtartamú „panelozás”. A csevegés óvatos terelgetése nem csak akkor lényeges és hasznos, ha ún. kényes témáról van szó. Természetes, hogy ha az embernek nem kedvére való a beszélgetés, kelletlen lesz, netán megváltozik közérzete, s mindez kihat a beszéd tárgyára is. A megfigyelésen alapuló gyűjtések gyakran valósabb adatokat eredményeznek; így a „megfigyelői paradoxon” is kiküszöbölhető. Egyaránt szükség van tehát aktív és passzív jelenlétre. Mindkettő próbálkozásnak jól ismert céljai, „indítékai” vannak. Ez utóbbi lényege és célja annak megfigyelése, hogy hogyan is beszélnek akkor, amikor nem figyeljük őket.

Az általam preferált „lapuló” interjú mellett egyaránt szükség van a kérdőívekre és a strukturált interjúkra, hiszen a szubjektív nyelvi adatok gyűjtése ezek nélkül szinte lehetetlen, mivel

15 A párválasztást firtató kérdést természetesen házasoknak nem tettem föl, és így tovább értelemszerűen.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 99

a nyelvről, a nyelvhasználatról, a nyelvi adatokról a spontán beszélgetésekben ritkán esik szó. Így értelmezve a dolgot, a kérdőív, az interjú és a megfigyelés egymás kiegészítői.

A holisztikus szemléletet nem árt a metodika különféle variánsaival kísérni. Már csak a konvergencia elvének kedvéért is. Bell konvergencia elve szerint az új adatok annál értékesebbek a régi eredmények megerősítése vagy értelmezése szempontjából, minél eltérőbb módon gyűjtötték azokat (Wardhaugh 2002: 22). Eltekintve az adatgyűjtés idődimenziójától, a több módszer alkalmazása önmagában is jót tesz a verifikálhatóságnak. Mindemellett az is igaz, hogy ez a „vegyes” metodika az antropológiai gyakorlatban nem jelent újdonságot.

A 35 kérdőívhez rétegzett mintavételi eljárással kerestem alanyokat, amelyben a csoportokat a következők tették ki: nem, kor, végzettség, a munkahelyek, ill. tanulmányok helyszíne.

A koreloszlás alapján 5 változót is megjelöltem, mivel úgy éreztem, a változások természetével nem veszi fel a versenyt a szokásos három generációs felosztás. Így lettek nyugdíjasok (az 1910–1945 között születettek, tehát a rokkantnyugdíjasokat nem ide soroltam), a középkorúak (1945–1970), a felnőttek (1970–1980), a fiatalok (1981–1990), és a gyerekek (2002-ig). Így néhány falubéliből random módon egyszeriben informátor lett.

A JABLONCAI NYELVHELYZETRŐL ÉS A KUTATÁS KIINDULÁSI PONTJAIRÓL Szinte azonnal fény derült arra, hogy Jablonca, mint bilingvis beszélőközösség, kétnyelvűségében egyértelműen anyanyelvdomináns, és monokulturális, hiszen életükben az anyanyelv, centrális szerepet tölt be. Hatások ugyanúgy érik, mint bármely más közösséget. Hatásoktól mentes létezést elképzelni is nehéz volna. Kiindulási hipotézisemben úgy véltem, beszélhetek diglossziáról. Majd, miután tovább ástam a szakirodalmakban, kissé összezavarodva hessegettem el a gondolatot. Ugyanis e fogalom kissé szerteágazó jelentéskörre tett szert a különböző felfogásoknak köszönhetően. Végül arra jutottam, hogy a jabloncai közösség bilingvis nyelvi állapota jellemezhető ugyan a diglossziával, de ez nem túl szerencsés. Hipotézisemben továbbá azt tételeztem föl, hogy az egyértelmű, „látványos” bilingvizmus a fiatalokra a legjellemzőbb.

Elég hamar kiderült azonban, hogy ez koránt sincs így; de erről később. Előbb ismertetem hipotézisem, amelyek persze pontatlanságokat is rejtenek magukban.

A kétnyelvűség bizonyos foka, illetőleg a nyelvcsere veszélye a jövőben létező, illetve lehetséges jelenségek, már csak a sok izgalmas nyelvtörvénynek köszönhetően is. A bilingvizmus kialakulásának kezdetétől a stabil kétnyelvűség felé haladva a magyar a domináns nyelv, egy aszimmetrikus helyzetben. A fiatalok orientációitól nagyban függ az elkövetkező nemzedékek kétnyelvűségi állapota. A közösség nyelvmegtartási ereje valószínűleg igen nagy, ugyanis egy tömbben lakó kisebbségről van szó, az országhatár közvetlen közelében.

Hipotézisemben Jablonca lakossága, Szlovákia burkoltan szubtraktív nyelvpolitikáját, additív kétnyelvűséggé próbálják transzformálni. A hivatalos nyelv, mint fogalom, túlságosan is nagy hatalommal rendelkezik. Elvileg a „hivatalos” titulus nem a törvénykezésnek köszönheti létét, hanem annak, hogy egy országban betölti a hivatalos szerepet, és az ország lakossága is hivatalosnak tekinti. A hivatalosan egynyelvű országokban a hivatalos melletti másik nyelvet idegen nyelvként kezelik, mivel sokan idegen nyelvként értelmezik. Így a másik nyelv, ami többnyire egy kisebbségi nyelv (mint ahogy a szlovákiai magyar), csak erősen korlátozott színtereken jelenhet meg. Így míg egy szlovákiai szlovák állampolgárnak a szlovák a hivatalos és

100

Csók Edit

egyúttal a nemzeti nyelve is, addig egy szlovákiai magyarnak a szlovák a hivatalos, de a magyar a nemzeti nyelve.

Az említett diglosszia kusza fogalmának értelmezéséről elég csak annyi, hogy az eredeti, fergusoni jelentés azt a szituációt illeti ezzel a névvel, amelyben egy adott nyelvváltozat mellett él egy „föléhelyezett” változat is, (ami többnyire irodalmi) és amelyet a közösség mindennapi életében nem használ. E két nyelvváltozat eredetét tekintve is különbözik (Wardhaugh 2002: 79). A legjobb, ha e szűkre húzott érvényhez nem ragaszkodunk és mintegy konceptualizált kiindulási pontként gondolunk rá. E fogalmat sokan sokféle helyzetre vonatkoztatják, ügyelve arra a lényegi jellegzetességre, ami a nyelvváltozatok funkcionális elkülönítését jelenti. Ezen túl azonban a két változat használata között nincsen olyan éles és legfőképpen látványos határvonal, ami az adott közösség mindennapi nyelvhasználata és az ún. afölötti nyelvhasználat között végigvonulna.

A jablonciak nyelvi helyzetének aposztrofálására bizonyos értelemben nehezen alkalmazható mind a diglosszia, mind az oly szimpatikus kettősnyelvűség fogalma, hacsaknem Bartha Csilla ajánlatára, a társadalmi kétnyelvűség különféle megvalósulási formáinak tekintjük (ld.

Bartha 1999). Mert, bár az eredeti fogalom kiterjeszthető úgy, hogy jelentésében a két változat két nyelvhez tartozik, de azt a határozott funkcionális elkülönülést, amelyet kritériumként tartanak számon a diglossziás helyzet leírhatóságához, Jabloncán nem tapasztaltam. A két változat használatának, az előbbiek szerint a következőképpen kellene különválni: az emelkedett változat a vallási és politikai élet, a tudományos előadások, a magaskultúra, a hírközlés, az újságok és a költészet nyelve, míg az ún. közönséges változat a magánbeszélgetések, a szórakoztató műsorok és a népi irodalom nyelve (Fenyvesi 1998: 294).16 A kettősnyelvűség kifejezés Kiss Jenőtől származik, mely egészében úgy hangzik, hogy társadalmi kettőstnyelvűség. Ez egy adott közösség nyelvében (azaz egy nyelvben) két változat funkcionális elkülönülését jelenti. 17 Mindezektől függetlenül, a diglosszia bármely típusa és a kettősnyelvűség, jobbára csak annak zavaró, aki az „egységes” nemzeti nyelvről ábrándozik.

Természetesen mind a diglosszia, mind a kettősnyelvűség hangsúlyozza a társadalmi különbségeket, ezért inkább ez a dimenzió bírhat relevanciával. Végeredményben szükségtelennek tartom az osztályozási kényszer további próbáit. A kétnyelvűség kifejezése mindent elmond, ha jól bánunk vele.

A jabloncai lakosok kétnyelvűségében a nyelvjárási magyar és a köznyelvi szlovák képezi a funkcionálisan határozottan – noha olykor mégsem élesen – elkülönülő nyelvváltozatokat. A nyelvhasználat tehát mindenkor a beszédhelyzettől függ. Ám a dolog csak elsőre tűnik közvetlen hatásúnak. A beszédhelyzet egy többdimenziós szituációnak az egyik megfogható, konkretizált alkotórésze, ugyanakkor effektusa. Ekképpen a nyelvhasználat, mint szubjektív dimenzió, s mint egyfajta reagálás a beszédhelyzetre, szintén csak az egyik eleme a hatásmechanizmusnak, illetve a válaszreakciónak. Az egyik csupán, de minden bizonnyal a leginfor16 Úgy vélem, ezek a kategóriák önmagukban is hagynak némi kívánni valót maguk után.

17 A kettősnyelvűséget kétnyelvváltozatúságnak is mondhatjuk, ha tetszik, sőt akár még bidialektalizmusnak is, ha a nyugati szakirodalomnak akarunk megfelelni. Ez utóbbi szóhasználat jobban rámutat arra, hogy a kettősnyelvűség egy nyelv két nem stiláris, azaz két dialektus használatára utal. Bár erre a jelenségre a félreértések elkerülése végett, Kiss Jenő a kétnyelvjárásúság fogalmát használja (Kiss 2002: 231–232).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 101

matívabb, leglényegesebb megnyilvánulás, amely magában rejti az összes többi hatást, amit egy kontextus (vagy szituáció) összes fölfogható, észlelhető üzenete kiválthat. Így a nyelvhasználat valójában egy közvetett reakció, amely reakció legelőször is a lélekben járja be útját, jobbára az identifikáció bűvkörében, hogy a szájba tolulva kilépjen a világba.

A HATÁRON TÚLI MAGYAR NYELVKÖZÖSSÉGEKRE JELLEMZŐ FŐBB NYELVHASZNÁLATI SAJÁTOSSÁGOK A kisebbségi magyar nyelvváltozatok ugyanazokat a jegyeket mutatják, amelyeket szerte a világon a kétnyelvű változatoknál szokásban van. Számtalan nyelvváltozat él egymás mellett, s bilingvis helyzetben ezek mindegyikében tapasztalhatóak a kétnyelvűség sajátos következményei. Éppen ezért a kisebbségi magyarok nyelvét „a magyar nyelv kétnyelvű változatainak” lehet nevezni. Az anyaországinál több benne a regionális elem és az archaizmus és persze számos szlovák kontaktuselemet tartalmaz. A szláv nyelvekre annyira jellemző kicsinyítő képzők is gyakoribbak, mint a magyarországi magyarban (vö: É. Kiss 2004: 98; 108–109).

Az interferenciajelenségek (kontaktusjelenségek) leggyakoribb esete a szókölcsönzés, (például: nanuka, horcsica, porki, stb. és a szakkifejezések jelentékeny része) ami a nyelvi hiány kompenzálásának tipikus esete, és a tükörfordítások (kalkok), például „cd-t égetni”. Bár a szókölcsönzés „a kétnyelvű nyelvváltozatok fejlődését a legnagyobb mértékben befolyásoló kontaktusjelenség-típus” (Lanstyák 2002b: 85.), ezek mégis csupán felszíni következményei két nyelv együttélésének. A problémát sokkal inkább a magyar nyelvhasználat visszaszorítottsága okozza. Ezek a szlovakizmusok azonban még távol vannak a kódkeveréstől/kódváltástól.

A használat gyakoriságával valószínűleg korrelál a kódváltás jelensége, illetve annak gyakorisága, csakúgy, mint a szociális változókkal. A kódváltás gyakorlatilag minden bilingvis nyelvi helyzet megkerülhetetlen következménye, így erre is ugyanúgy hatnak azok a tényezők, amelyek a nyelvválasztásra (amelyekre később kitérek). Ilyen értelemben a kódkeverés természetes jelenségnek tűnik, de mértéke és gyakorisága drasztikus, természetellenes beavatkozásoknak (értsd: politika) is függvénye. 18 Ezért bár a kódváltást jelenleg elsősorban a nyelvi kontextuson belül vizsgálják, nem szabad megfeledkezni arról, hogy összefüggésben áll a többi körülmén�nyel, amelyek fogantatására és „fejlődésére” hatnak. Úgy vélem tehát, hogy nem csupán a három szociális kontextus (interakciós, beszélőközösségi, történelmi-társadalmi) nem különül el egymástól, hanem ahogy azt Langman mondja (ld. Langman 1995); a nyelvi kontextusban is kifejeződik ezek hatása, noha kétségkívül közvetetten.19 A kódkeverést az erős magyar identitástudat igyekszik negligálni, ahogyan ez Jabloncán is megfigyelhető. A kódkeverés esetükben a kölcsönelemek használatára redukálódik, ami valójában nem is kódkeverés, hiszen kölcsönzésnél az „egykori átadó nyelv már nem aktív” (Lanstyák 2002b: 91).

18 Lanstyák ezért tartja megbocsáthatónak, ha a nyelvművelők nem tudnak a kérdéshez semlegesen viszonyulni (Lanstyák 2002d: 205).

19 Nyelvi kontextuson a fonológiai, morfológiai és szintaktikai rendszerek jelentését kell érteni. A szlovákiai magyarok kódváltásában a magyar az ún. bázisnyelv és a szlovák az ún. vendégnyelv (Borbély 2003: 373). Hozzáteszem, hogy a kódváltással nem csupán intenció szerinti sérelmet lehet kifejezni.

102

Csók Edit

A kisebbségi nyelvhasználatok jellemzése során mindig elhangzik a jellemző, miszerint provinciális. Attól függően, hogy ki említi ezt s miképpen, meglehet, hogy egyfajta stigmatizáló attitűd is fölsejlik mögötte. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyelvjárásias jelleg teljesen természetes. Elég csak arra gondolni, hogy az anyaországon kívüli magyar nyelvterületeken a formálisabb beszédhelyzetekben, azokon a színtereken, ahol Magyarországon jellemzően a standard változatot használják (sajtó, hivatali ügyintézés, felsőfokú oktatás, politikai élet, stb.), a kisebbségi magyarok többnyire az államnyelvet kénytelenek használni. Emellett az is jelentékenyen közrejátszik ebben, hogy Magyarországon a standard igazán jelentős térhódítása, Trianon után lévén, a szlovákiai magyarokat csak másodlagosan, közvetve érintette. Ez ugyanakkor a neologizmusok egy részének hiányát is jelenti. Ennél fogva szokás e jelenségről nyelvi konzervativizmusként beszélni; mindez csak nézőpont kérdése. Figyelembe véve az eltérő miliőt és posztulátumait, a határon túli magyar nyelv eltérése az anyaország köznyelvi változatától, gyakorlatilag is szükségszerű, ahogy Lanstyák mondja, szocio- és psziholingvisztikai szükségszerűség (Lanstyák 1998a: 78).

A legfeltűnőbb különbség kétségkívül a különböző interferenciajelenségekben (jövevényszavak, tükörfordítások, stb.) mutatkozik meg. Így a provincializmus mellet az a tény, hogy kontaktusváltozatról van szó, nagy ijedtséget kelt az egyközpontú-egynyelvű nemzetfelfogást dédelgetők körében.

A határon túli magyarok többsége tehát kétnyelvű, ennélfogva két nyelvet használnak fel arra, hogy a szociális hálóban arcot mutassanak és a megfelelő helyen a megfelelő regiszterrel jelentkezzenek. Egy nyelvi repertoár elégséges arra, hogy megtaláljuk a helyünket saját társadalmunkban, a szituatív variabilitás kifejező erejénél fogva. Két nyelvi repertoár – a teljesség igénye nélkül is – lehetőséget ad arra, hogy egy bilingvis egyén, két társadalmat feltételező életterében eligazodjék. A nyelvek közötti választással, tehát azzal, hogy mikor, hol, kihez, melyik nyelvén szól, nem csupán státuszát, származását, pillanatnyi hangulatát, a szerepviszonyokat, a beszédpartnerhez való viszonyát (és fordítva), stb. fejezi ki, hanem rámutat az „identitás-relációkra” is (Langman 1995: 15). A szociális identitás mellett ez elsősorban az etnikai identitás kifejeződését jelenti.

UTAK A TÖBBNYELVŰSÉGHEZ A közösségi kétnyelvűségről már kiderült, minden esetben társadalmi okokra vezethető vissza: pl. gyarmatosítás, megszállások, migráció, föderáció, neokolonializmus, és mint a szlovákiai magyarok esetében is, az országhatárok megváltozása. A két- illetve többnyelvűség (a továbbiakban elhagyom a többnyelvűség szót) kialakulásában közrejátszó okok többnyire univerzálisak, mivel nem kötődnek kifejezetten földrajzi-, vagy időtényezőhöz, véli Bartha Csilla.

Mégis a kétnyelvűség intenzitását tekintve, ezek a dimenziók is alapvető szempontokként kell, hogy szolgáljanak. 20 Példának okáért: a jog másként kezeli az őshonos, és másként az emigráns kisebbséget. Az a mód pedig, ahogyan kisebbségivé válik egy csoport, alapvetően meghatározza a viszonyokat; mind a saját közösséghez és nyelvhez fűződő, mind a többséghez, s annak nyelvéhez fűződő attitűdöket (Bartha 1999: 83).

20 Később Bartha Csilla is így véli (Bartha 1999: 41; 80).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 103

De még inkább a hatalom maga az, illetve a hatalomért folytatott harc, ami történeti időtől függetlenül közbeszól a különböző nyelvű és kultúrájú népek, csoportok közötti kontaktusok alakulásába. A harc folyhat politikai téren, például megszállások, kitelepítések formájában.

Mindkét eset konkrét nyelvi következményekkel jár: vagy a megszállók nyelvét kell elsajátítania az őshonos lakosságnak, vagy pedig, kitelepítések esetén, a menekülteknek kell megtanulni a befogadó ország nyelvét. A vallási indíttatású törekvések sem elhanyagolandóak; elég csupán a vallási üldöztetésekre gondolni, melyeknek során bizonyos csoportok kénytelenek elhagyni hazájukat. Gazdasági téren legnagyobb jelentőséggel a migráció bír, amelynek leggyakoribb esete az ideiglenes vagy szezonális migráció (vendégmunkások), de a bevándorlók tömegei is ide sorolhatók. Végül is elmondható, hogy a gazdasági migráció a legelterjedtebb a népmozgások közül. A migráció emellett megjelenik politikai és vallási szinten is. A társadalmi migráció nem tartozik a tipikusan két-, illetve többnyelvű helyzetet teremtő faktorok közé. A kétnyelvűség létrejöttéhez általában kedvező feltételeket teremt a modernizáció és a globalizácó is. A hatalmi törekvések mellett a természet hatalma (árvizek, földrengések, vulkánkitörések, stb.) is gyakran űz el egész népeket lakóhelyükről, akik ekképp’ teljesen új nyelvi környezetbe kerülhetnek. Innentől fogva viszont már (újfent) társadalmi erők befolyásolják az új (nyelvi) helyzetet.

Természetesen szelídebb körülményként figyelembe veendő a motiváció is, amely nagyban befolyásolja a kialakult helyzetekben a másodnyelv elsajátításának mértékét. Tehát a kétnyelvűség kialakulása az egyéni motiváció által is meghatározott. Természetesen itt megemlíthető a képesség is, mint olyan, de a közösségi bilingvizmus szempontjából ez nem lényegi tényező.

A motiváció szerepét a másodnyelv-tanulásban Gardner és Lambert (1959) kezdte tanulmányozni, a faktoranalízist alkalmazva. A szerzők a motiváció kapcsán az orientáció dimenziója mentén, két-két típust különítenek el, s adnak figyelemre méltó meghatározásokat (Göncz 1995).

Az orientációs index a nyelvtanulás okaira utal. Az integratív orientációjú személyeknek az a célja, hogy közelebb kerüljenek az adott nyelv képviselőihez, azaz szociális kapcsolatokat teremtsenek (természetszerűleg ebben az esetben sikeresebb a nyelvtanulás). Néhány megbízható kutatásra támaszkodva Göncz Lajos megemlíti, hogy az integratív orientációnál csökken az etnocentrizmus és az autoritarizmus szintje, ugyanakkor érdekes módon, a saját (nyelvcsoportban elfoglalt) státusz miatt elégedetlenség jelentkezhet. Az instrumentális orientációval rendelkező személyek oka a nyelvelsajátításra, hogy szociálisan jobb státuszt szerezzenek, nagyobb tekintélyt tudhassanak magukénak, mellyel a későbbiekben például jobb előrehaladást biztosíthatnak maguknak munkájuk terén. Bár meglehet, látszatra a kétnyelvű közösségekre jellemzőbb lehet az integratív orientáció, tapasztalatom szerint Jabloncán ugyanolyan gyakori az instrumentális orientáció is, a kettő kiegészíti egymást. Az instrumentális orientáció motivációs ereje valószínűleg az alárendelt státusz okán sarjad. Gardner és Lambert a két orientáció mellett hangsúlyozza a motiváció intenzitásának, és a másik nyelv képviselői iránti attitűd fontosságát. Az intenzitás azt mutatja meg, hogy valaki mennyi időt fektet bele a tanulásba.

Az intenzitás tehát összefügg mind a motivációval, mind pedig az attitüdinális tényezőkkel. 21 Az intenzívebb motiváció a pozitív attitűddel egyetemben, szintén a sikeres tanulási folyamatot 21 A nyelvek iránti érdeklődést, az etnocentrizmust, az autoritást és az anómiát, a pszichológiában generalizált attitűdöknek nevezik (bővebben Göncz 1995).

104

Csók Edit

segíti elő.22 Így, mint társadalmi adottságok függvényében létező jelenség, a körülményeknek változásokra való hajlamánál fogva, a bilingvizmus nem csupán sokarcú, hanem egyértelműen változó jelenség. Ennél fogva instabil állapot, egy folyamat szakasza, ami nem nagy meglepetésre, valószínűleg az egynyelvűség felé halad.

Minden nyelv állandóan változik (ez az ő akkomodációs technikája, ha úgy tetszik), s ez ellen fölösleges is ágálni. A nyelvhasználat mint változó dolog, dinamikus tényező, tehát folyamatos mozgásban van. Általános tapasztalat az is, hogy a kétnyelvűség valamelyik nyelv dominanciájának az irányába billen el. Az hogy meddig inog a nyelvhasználat a kétnyelvűség állapotában, szintén komplex kérdés. Sokszor tűnik úgy, hogy tartós állapotról van szó.

Sőt, Tabourlet-t és Keller-t idézve, Borbély Anna tanulmányában megjegyzi, hogy a kétnyelvű helyzet válhat egynyelvűvé és háromnyelvűvé, vagy akár fejlődhet stabil kétnyelvűséggé is (ld.

Borbély 2003). Épp ezért az egyik legizgalmasabb kérdés számomra, hogy melyek azok a körülmények, amelyek befolyással vannak a stabilitás intervallumának alakulására. Hiszen Jablonca lakossága egyelőre stabilan kétnyelvű közösségnek mutatkozik.

JABLONCA ÉS A BILINGVIZMUS A kétnyelvűség két nyelv kapcsolatából születik. Ugyanígy, két nyelv kapcsolata két etnikum találkozásának, pontosabban kapcsolatának az eredménye. A közösségi kétnyelvűség általában a kisebbség-többség viszonyában értelmezhető, ahol a többségi nyelv egyfajta dichotóm szerepben tetszeleg. A többségi nyelv ugyanis nem csak elválaszt, hanem közvetít és kapcsolatot teremt, azaz össze is köt. Ilyen értelemben a másodnyelvhasználat egy kétnyelvű közösség életében a kétkultúrájúság felé mutat.

A kétnyelvű terminust rendkívül széles skálán értelmezik. A terminológiák egy-egy nézőpontot képviselnek, így hát egyetlen fogalommal nem fejezhető ki, illetve nem mutatható meg e jelenség komplexitása. Léteznek szigorú és engedékeny definíciók. Így például egyesek mindkét nyelv (illetve a másodnyelv) esetében is az anyanyelvi szintű tudást tartják feltételnek. Az enyhébb, egyúttal gyakoribb meghatározások leginkább funkcionalista megközelítéssel élve, megelégednek azzal is, ha valaki „elég jól” beszéli a második nyelvet, ami persze legtöbbször az államnyelv (fordított helyzet is előfordulhat: amikor a többségi csoport tagjai megtanulják a kisebbségi csoport nyelvét; s ez oly nagyon megható). Saját szemlélődésemhez ez utóbbi típus áll a legközelebb. Távol maradok mind a teljes kétnyelvűség terminológiájának ideáljától (amely az imént említett anyanyelvi szintű tudás kritériumával él), mind a Diebold-féle kedves definíciótól, amely elegendőnek véli az írott nyelv passzív megértését. A funkcionalista megközelítések lényege, hogy így vagy úgy, mindkét nyelv használva van. Ezen az állásponton van Grosjean és Haarmann is, avval a kicsiny különbséggel, hogy Haarmann kiegészíti a közös gondolatot, miszerint a két nyelv felhasználási területe is különböző lehet (Kiss 2002: 212).23 Az iménti szerzőkre támaszkodva úgy határozom meg a kétnyelvűséget, mint két nyelvnek a tágan értelmezett környezet által meghatározott, váltakozó használatát, ami nem jelenti azt, 22 Gardner immár egy új társsal, (Smythe) a motivációs változóknak és az attitűdöknek eme komplexumát integratív motívumnak nevezte el (ld. Göncz 1995).

23 Grosjean szerint két- vagy többnyelvűnek az az egyén tekinthető, aki mindennapi interakciói során egynél több nyelvet használ.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 105

hogy az egyén által használt nyelvek azonos kompetencia-szintűek, de elviekben nem is zárja ki ezt. Kétnyelvű pedig az a személy, aki anyanyelve mellett mindennapi élete során egy másodlagos, illetve második nyelvet is használ. Grosjean meghatározásában kétnyelvű valójában az, aki a mindennapi érinkezésekben több nyelvet is használ kommunikatív, szociokulturális szükségleteinek megfelelően, szóban, írásban, stb. (bővebben Kiss 2002). Ennél a megközelítésnél egyedül a rendszeresség fogalmával akad némi probléma. Ha mondjuk ennek jelentését úgy értelmezem, mint a napitól a havi rendszerességig terjedő másodnyelvhasználatot, akkor mindez Jabloncára vetítve használható definíció. Feltételezem, a havinál ritkább használat már nemigen nevezhető rendszeresnek (legalábbis ebben az esetben). Különbséget tennék tehát a között, hogy valaki kétnyelvű, illetve, hogy két nyelvet tud/ismer; és ekkor a kétnyelvű terminus kifejezetten a használatra/használhatóságra, sőt, a szükségszerűségre utal, eltekintve a passzív nyelvismerettől. Ez nem csupán a közösség, hanem akár az egyén szintjére is vonatkoztatható. A definíciókban jelentkező ellentmondások és a meghatározások sokfélesége abból ered tehát, hogy a fogalom határait különböző kritériumok alapján jelölik ki. Ezeket az interdiszciplináris megközelítés kamatoztathatja. Ez a hozzáállás a kétnyelvűségnek teljesebb meghatározását teszi lehetővé, nem csupán a pszicholingvisztika berkeiben, ahogy arra Göncz utal (Göncz 1985: 12).

A behaviorista pszichológusok és pszicholingvisták, véleményem szerint figyelemreméltó meghatározásokkal éltek/élnek azáltal, hogy a kétnyelvű egyének körülhatárolása mellett a jelenség lényegét is meg akarják határozni. A következő definíció rendkívül érdekes: „Kétnyelvű az az egyén, akinél, ha egyik nyelvről a másikra tér át, a két szokásrendszer nem kerül összeütközésbe.” (Göncz 1985: 14) Olvasatomban, eszerint a kétnyelvűség (közösségi szinten) szükségszerűen vonzza a bikulturalizmust is. A bikulturalizmusnál körülbelül annyira érdemes ballance fajtáról beszélni, mint a bilingvizmusnál. Göncz Lajos álláspontja, hogy kétnyelvűnek tartható az az egyén is, aki csak részben sajátította el a második nyelvet, ezáltal csak részben átlépve a „kulturális határt”. Ezek után nyivánvaló, hogy kétnyelvűségével az ember határátkelő. A nyelv híd a két kultúra között, s mint ilyen, átjárást biztosít. Feltételezem tehát, hogy a kétnyelvűség fajtája és foka korrelál a bikulturalizmus fokával. Az átfedések miatt nem lehet egy beszélőt, illetve az általa jól képviselt közösséget egy típusba kategorikusan elhelyezni.

Minekutána a bilingvis közösség egyénekből áll, méghozzá (jobbára) bilingvis egyénekből, az egyéni kétnyelvűség lényegesebb dimenzióit is át kell látni ahhoz, hogy a fogalom, illetve a konkrét nyelvi helyzet, közösségi szinten is tisztább értelmet nyerjen. Ha egy bilingvis személy bilingvis közösségben él, a nyelvhasználatában megmutatkozó jelenségek nagy része, közösségének egészére is jellemző. A kétnyelvűség hatása másként jelentkezik a nyelvhasználatban, és másként a magatartásban, amelyek a határ belső következményei. Csernicskó az előbbit külső hatásnak nevezi, míg az utóbbit lexikális hatásnak (Csernicskó 1995: 138–139). A kétnyelvűség fajtáit tehát csakis egyéni szinten érdemes vizsgálni, s ezután lehet képet alkotni a kétnyelvű közösséget jellemző bilingvizmusról. Típusai azonban különböző szempontok szerint alakulnak. Az antropológiai érdeklődés egyik szempontot sem negligálhatja, ám meglehet, hogy az egyik hasznosabbnak bizonyul számára egy másiknál. Mégis azért szükséges mindegyikre odafigyelni, mert valahányan szignifikánsan szociokulturális meghatározottságúak és néhol az attitűd is jelentékeny befolyásoló erő.

106

Csók Edit

Íme a tipológiai felosztás: • Oktatás- és nyelvpolitikai szempont: additív és szubtraktív • A nyelvek agyi reprezentációja szerint: összetett; koordinált; és alárendelt kétnyelvű • Grammatikai kompetencia szerint: domináns és kiegyensúlyozott • Pszicholingvisztikai megközelítés: produktív és receptív • Szociolingvisztikai megközelítés: nehezen tud elképzelni olyan kétnyelvűt, aki mindkét nyelvét anyanyelvi kontroll alatt tartja (általában a „hatásvizsgálatokat” ide sorolnám) • Holisztikus megközelítés: legfontosabbnak a nyelvhasználat célját tartja • Életkor szerinti meghatározások: csecsemőkori; gyermekkori; felnőttkori; szimultán; konszekutív (bár ez utóbbi kettőt a kortól függetlenül, a nyelvelsajátítás módjára utal).

Eme legutóbbi szempont a nyelvelsajátítás idejét veszi figyelembe, és lényegében korai, serdülőkori és felnőttkori kétnyelvűségről beszél (Kiss 2002: 213). A nyelvelsajátítás ideje és körülményei komoly hatással vannak az említett kétnyelvűség-fajtákra, a különböző típusok pedig teljesen eltérő effektusokat válthatnak ki. A jabloncaiak esetében kisebb generációs eltérés mutatkozik meg ezen a téren. A különbség jobbára a nyelvpolitikának, és általa az oktatási rendszernek tudható be.

Az additív és szubtraktív kétnyelvűségi helyzetek a szocio-ökonómiai státusz inherens tényezői, amelyek a szocio-emocionális fejlődést eltérően befolyásolják. „Additív helyzetről akkor beszélünk, ha a nyelvek és kultúrák az adott környezetben magas vagy legalábbis megközelítőleg azonos státussal bírnak. Ilyen esetben a kétnyelvűséget, valamint a bikulturalizmust a közösség kívánatos személyiségtulajdonságnak tartja…”. Szubtraktív nyelvi helyzetben „a nyelvek és kultúrák státusa eltérő, és a környezet az egyiket kívánatosabbnak tartja a másiknál…”, így lehetséges, hogy mind a lelki- és szocio-emocionális fejlődés, mind a kognitív fejlődés „nemkívánatos irányt vesz fel” (Göncz 1995: 70–71).

A kolletktív kétnyelvűség esetében is releváns lehet az a megkülönböztetés, amely a tanulási környezetet veszi figyelembe. Így „‘természetes’ vagy ‘ellenőrzés nélkül kialakult’ kétnyelvűségi típust… és az ‘ellenőrzött’ kétnyelvűség” típusát lehet említeni (Göncz 1985: 16). Az ellenőrzött kétnyelvűség abban tér el az előbbitől, hogy intézményes keretek között történik a tanulás.

Jabloncán mindkét típus tapasztalható, de a „természetes” módja a nyelvtanulásnak, mindenképpen az oktatási-nevelési intézmények alá rendelődik, illetve ezek mellé társul, egyfajta kiegészítésképpen, az igényeknek megfelelően.

Megfigyeléseim szerint az első és második generáció, (de kis részben a harmadik is), a szlovák nyelvet, (kifejezetten) kisegítő szerepében használja, ill. hasznosítja. Bár e megnevezés Haugenntól ered, én másként értelmezném.24 Azokat az eseteket értem kisegítő funkciókör alatt, amikor a magyar-magyar kommunikációs folyamatban, a nyelvi hiány vagy nyelvi lapszuskövetkeztében a keresett szó magyar megfelelője hiányzik; pl. a szakterminusok szinte mindig szlovákul szólalnak meg. 25 A legidősebbek körében kisegítő funkciót tölt be a szlovák 24 Magyarul Lanstyák mutatja meg ezt felosztást. Nála a kisegítő funkció azt jelenti, amikor a másodnyelv csak segédnyelvként funkcionál bionyos célok tekintetében 25 Nyelvi hiány alatt elsősorban nem az ún. lexikális rést kell érteni. Nyelvi hiány az, amit a beszélő „saját szükségleteihez képest” annak érez, amelyet „ők maguk is hiányként élnek meg”; s ezt a jelenséget valószínűleg szégyenérzet, és/vagy frusztrációérzés kíséri (Lanstyák 2000: 177). Nyelvi

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 107

nyelv akkor is, ha egy szlovák emberrel találkozva a megértetésre törekednek. Az ifjak szlovák nyelvhasználata viszont egyfajta átmenetet képvisel a kisegítő és a kiegészítő funkciók között.

Ez utóbbinál ugyanis a nyelvek közti funkciómegoszlás látványos és szükségszerű. Az ún. helyettesítő típussal, ami egyértelműen a nyelvcsere-helyzetek jellemzője, egyelőre nem találkoztam. Itt az első nyelv már csak az idősekkel való kommunikáció eszköze.

A kétnyelvűség kompetencia szerinti mérését kérdőívem az önmegítélésre bízza; általában egy kérdőív nem is tehet mást. De mivel a legtöbbet magam kérdeztem le, s minekutána e kérdőívek részben alibiként szolgáltak a beszélgetésekhez, ami az anyanyelvismeretet illeti, meglehetős magabiztossággal alkotok róla véleményt. A magasabb kompetenciaszint evidens módon, a használat nagyobb gyakoriságából ered, de mindenképpen összefüggésben van a nyelv megítélésével is.

A jablonciaknak körülbelül ugyanannyi része gondolja hasznosnak a szlovák nyelvet és annak tudását, mint ahányan tehernek és kerülendőnek érzik. Itt azonban megfigyelhető némi generációs különbség, ugyanis főként az idősebbek körében népszerűtlen a szlovák nyelv. Az egyik anekdota szerint egyik informátorom például semmi áron sem akart megtanulni szlovákul. Annak ellenére sem, hogy a munkájához szükségeltetett egy nyelvi vizsga. Ezt azonban egy kis allűrrel megoldotta, mivel előre megkapta a válaszokat.

Az érintkező csoportok közötti kommunikáció iránya többféleképpen alakulhat. Appel és Muysken a kommunikáció kiterjedtségének szempontjából három típust különít el (Bartha 1999: 58–59): az egyik sémában az egymás mellett élő csoportok eltérő nyelvet beszélnek, mégis jobbára monolingvis személyek alkotják a közösségeket. Csupán egy minimális bilingvis réteg az, amely a csoportok közötti, elkerülhetetlen kommunikációt megvalósítja. Általában a bevándorló csoportok interetnikus kapcsolatait szokás visszavezetni erre az alapsémára. A második típus (itt séma) esetében a bilingvizmus az egész társadalomra kiterjed, a különböző etnikumok, csoportok tagjait egyaránt érinti. Például egyes afrikai országok, India; Európából pedig a leggyakoribb példa Graubünden, Svájc kantonja, ahol a rétoromán mellett mindenki beszél legalább németül. A harmadik sémában a két csoport közül csupán az egyik kétnyelvű.

A szlovákiai magyarok, s így Jablonca, ezt a típust képviseli. Egy általánosítható szabályszerűségnek megfelelően, ebben a szituációban a kisebbség jelenti a bilingvis csoportot. Kisebbségük nem föltétlenül számszerű, statisztikai kisebbség, sőt, elsősorban szociológiai értelemben vett alárendeltséget jelent az adott domináns csoporttal szemben.

Hogy ki mennyire szenved a kényszerűségtől, azaz a kényszerkétnyelvűségtől, az erősen függ a többségi társadalom, ill. többségi nyelv viszonyulásától és viselkedésétől. Ha nem sajátítanák el a többségi nyelvet, akkor (elsősorban tanulási és munkavállalási) lehetőségeik erősen beszűkülnének. Így az ellenérzések mellett az államnyelv elsajátításának vágya sokaknál megjelenik. Ez azonban jellemzően racionális és nem érzelmi okokból gyökerezik. Hogy men�nyire tartják egyesek fontosnak a szlovák nyelvet, több tényezőn is mérhető. Az egyik család hiányt jelent a gyengébb nyelvi kompetencia is, ami a domináns kétnyelvűség természetes velejárója (Lanstyák 2002c: 110). De a nyelvi hiány, tágabban értelmezve kontaktusjelenség is, amiről azonban semmi jó nem mondható el, hiszen csökkenti a kommunikatív kompetenciát, s így olyankor is a másodnyelv használatára készteti a beszélőt, amikor pedig nem érezne késztetést (Lanstyák 2002d: 204). A nyelvi hiányhoz képest a lapszus csupán azt az esetet fedi, amikor a beszélőnek pillanatnyilag nem jut eszébe egy szó, ill. szerkezet (Lanstyák 2002b: 89).

108

Csók Edit

például egy egész héten át csak szlovákul beszélt otthon, hogy a gyerekeik szlovák nyelvi kompetenciáját megtámogassák.

A kényszeredett helyzet gyakran erőszakosnak mutatkozik, hiszen a kényszer egy ránkerőszakolt dolog. Ezáltal súlyos stresszhelyzeteket is teremt. Jabloncán föltűnően magas az alkoholisták száma, az önpusztító magatartás, és – főként a korábbi időkben volt jellemző – az öngyilkosság. Ezek a jelenségek valószínűsíthetően az említett kényszerű – és konfliktusos körülményeknek pszichológiai következményei (vö: Hódi 1995).26 Közismerten e szimptómák közé tartozik az alacsony népszaporulat és a kivándorlás is, de Jablonca esetében e jelenségeket óvatosabban kezelném. A kényszerhelyzet kialakulásától figyelembevett időkontinuumon, az öngyilkosságok a kezdeti szakaszban helyezhetőek el. Nyilvánvaló, hogy az első generációt járhatja át leginkább a félelem, s az első generáció látja/látta legélesebben a múlt és a jelen különbségeit. Míg az őket követő generációk már az új helyzetet valamivel több akkomodációs eséllyel kezelhetik. Ekkor már másféle nyomás és újszerű dilemmatikus helyzetek teremtődnek, amelyekben elengedhetetlen a további körülmények szemrevételezése ahhoz, hogy a szaporulat és a kivándorlás jelenségeit bárhová is visszavezethessük. Alacsony népszaporulatról Jablonca esetében nem is igazán beszélhetünk, hiszen a születések száma az eleve alacsony lélekszámhoz viszonyítva, arányosnak mondható, (és ekkor valójában nem vettem figyelembe az általánosan jellemző alacsony születési rátát). A kivándorlás – melynek elsősorban gazdasági, egzisztenciális okai vannak – nem jellemző jobban, mint bármelyik elöregedő magyarországi falura, ahol munkahely-teremtési problémákkal küzdenek. Sőt, Jablonca megtartó ereje még nagyobb is, mint sok magyarországi falué, hiszen itt sokkal nagyobb a „tét”. „A magyarságunk megőrzése sokszor igen nehéz.”

A kétnyelvűség legtipikusabb esete, ami a szlovákiai magyar nyelvet is jellemzi, az a nyelvek aszimmetrikus elhelyezkedése. A szimmetrikus helyzet kiegyenlített státuszt jelent(ene).27 Éppen az eltérő jogi státusz hívja létre ezt a helyzetet, amelyben a kétnyelvű egyén, a színtereknek megfelelően, más-más nyelvet használ. Hiszen a szimmetrikus nyelvek, egymás mellett élésük során, nem követelik meg a közösség tagjaitól a rendszeres másodnyelvhasználatot, mivel épp oly jól boldogulnak nélküle is. A hivatalosan kétnyelvűnek számító országokban ilyenformán kevesebb kétnyelvű egyén él, mint a hivatalosan egynyelvűnek számító államokban. Ennek oka tehát a hivatalos státusz megléte vagy hiánya. A kétnyelvű országok azáltal, hogy több nyelvet ismernek el hivatalosnak, több nyelv fennmaradását támogatják. „A ‘nyelvi érintkezés’ sok esetben metaforája annak a folyamatnak, amelynek során egy nyelv (s az általa szimbolizált társadalmigazdasági-politikai rendszer) egyre szélesebb körben elterjedve alárendelt szerepbe kényszerít egy vagy több másik nyelvet (vagyis az adott nyelvet megtestesítő közösségeket).” (Bartha 1999: 197).

Abból, hogy a két csoport között az érintkezés szinte kizárólagosan a többség nyelvén zajlik, azaz a kommunikáció iránya határozottan egyirányú, egyértelműen lehet következtetni a dominanciaviszonyokra, és arra, hogy hatalmi pozícióból könnyedén rá lehet kényszeríteni a többségi nyelvet a kisebbségre, amely általában kevésbé befolyásos (illetve egyáltalán nem az).

Ez a kényszer mindig aszimmetrikus nyelvi és kulturális helyzetet teremt. A szlovákiai magyarok mellett természetesen számos precedens említhető, sőt, erre a típusra lehetséges a legtöbb 26 Az egyik adatközlő zavarodottságát fejezi ki az a tény, miszerint helyileg nem kötődik sehová (sem Jabloncához, sem a Felvidékhez, stb.) csakis saját portájához, amelyet Napos Part 19-nek nevez.

27 Ez utóbbit Pohl horizontális kétnyelvűségnek nevezi (Bartha 1999: 49–50).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 109

példa. Karakteres példa erre a cigányság. A határon túli magyar kisebbségekről összességében elmondható, hogy a kontaktushelyzetek alapsémája az „egynyelvű többség versus kétnyelvű kisebbség” (Bartha 1999: 60). „…a magyar nyelv használati arányát a település jelleg és fekvése is befolyásolja”. Nem szabad tehát szem elől téveszteni azt a tényt sem, hogy ezeket az elrendeződéseket tekintve, eltérő mértékű különbségek jelenhetnek meg településtípusokként, csoportokként, egyénenként, földrajzi szempontból, koncentráció szerint (szórvány, diaszporadikus, tömbszerű elhelyezkedés), és az érintkező területek csoportokkénti helyi számaránya is hatótényező (Bartha 1999: 65). A Kárpát-medence kisebbségeinek esetében az első séma nem igazán mondható tipikusnak. A harmadik variáció gyakorisága mellett azonban számítani lehet ennek és a második típusnak kombinációira.

A jablonciak anyanyelvdomináns kétnyelvűségét az magyarázza, hogy a magyar nyelvhasználat lehetőségeit tekintve, tömbmagyarságánál fogva, jóval szerencsésebb helyzetben van, mint a legtöbb szlovákiai magyar, hiszen viszonylag csekély mértékben szorulnak rá a másodnyelvhasználatra. Szlovákiában ugyanis a magyar nyelvet, a magyar tömböket kivéve a mai napig sem használhatják a közigazgatásban, a hivatalokban, és a mindennapi ügyintézésben, mint postán, boltban, orvosnál, stb. Tehát a közösségi élet színterein a szlovákiai magyarok zöme a másodnyelvét használja. A magyar, mint regionális hivatalos nyelv, korlátozva a Kárpátalján és a Muravidéken használható. Jabloncán tehát nem szorult vissza az anyanyelv a családi szférába, hanem onnan kilépve is módjukban áll az anyanyelvi kommunikáció. Noha esetükben is fennáll az az általánosan jellemző jelenség, miszerint a szakmai vagy tudományos kommunikáció többnyire az államnyelven folyik. Ez alól jobbára azok a személyek kapnak „felmentést”, akik közép –és/vagy felsőfokú tanulmányaikat (is) magyar iskolákban végezték, sőt, magyarországi magyar iskolákban. E kivételek mellett, általában elmondható, hogy a magyar nyelv bizonyos változatai, vagy még inkább stílusrétegei, (pl. a szaknyelvek) a kisebbségi beszélők előtt ismeretlenek (É. Kiss 2004: 98–99; 154), illetve csak a passzív ismereteik közé sorolható.

A magyar nyelv használatának egészen jó lehetőségeit mutatják a vélemények, amelyeket a kérdésekre adott válaszok alapján így lehetne összefoglalni: Dél-Kelet-Szlovákiában a csak szlovákul értő embernek csak akkor akadhatnak kommunikációs gondjai, ha esetleg nem tud olyan jól szlovákul valamelyik magyar. Ilyen többnyire a legidősebbek között fordul elő, de ők is készen állnak a megértetésre, ha kell, hát „kézzel-lábbal”. Amennyiben ez az illető Jabloncára téved, ugyanez mondható el. Megfordítva a dolgot, s úgy téve fel a kérdést, hogy hogyan boldogul, aki csak magyarul tud Dél-kelet-Szlovákiában, hasonló válaszok érkeznek, azaz: lehetnek nehézségei. Nehézségek alatt nem a hivatalos ügyek intézésést kell érteni, hiszen ezek azok a területek, ahol a magyar nyelv nem léphet be. Ellenben és természetesen, Jabloncán nem akadhat gondja annak, aki csak magyarul tud, még a községi hivatalban sem, hiszen az ott dolgozók magyar ajkúak.

KONTAKTUSKONFLIKTUS Többnyelvű társadalmakban a nyelvi kontaktus magától értetődik. A kontaktus azonban, talán szintén magától értetődő módon, magában rejti a konfliktust, s azzal együtt az intolerancia lehetőségét is. De tudjuk már, hogy minden ezen a világon a lehetőség variábilitásával kecsegtet, ezért azon sem csodálkozunk, hogy az érintkezéseknek is lehet az előbbivel opponáló következménye, amelyet az ún. kontaktushipotézis (Gereben 1999: 21) fémjelez. Ezek szerint

110

Csók Edit

a különböző (nemzetiségű) csoportok együttélése, vagy sűrű érintkezése, mint maga a közelség, barátság-előmozdító hatású (bruce-effektus). Eleve az együttélés, illetve a kontaktus, lehetővé tehet egyfajta interetnikus és interkulturális nyitottságot. Erre a nyitottságra viszont rányomják bélyegüket a kényszerelemek. Ezt a kettősséget tapasztaltam is a jablonciak szlovákokhoz való viszonyulásában. A jablonciaktól többször hallottam, hogy ők nem utálják a szlovákokat. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is legalább annyian utaltak.28 A „szeparált konfliktusmodell” szerint viszont „a lokális többségben élő magyarok…kevésbé etnocentrikusak, mint a paritásos, illetve lokális kisebbségben élők, és ez a visszafogottabb kollektív narcizmus csökkenti a konflliktuspotenciált (nemcsak közvetlenül, hanem a nyelvi tolerancia növekedésén is)” (Gereben 1999: 20–21). A titok nyitja talán abban rejlik, hogy a nem lokális többségben élő magyarokra, arányaiban kevésbé jellemzőek az említett viszonyulási minőségek, tehát nem általánosságban lehet érzékelni a különbséget, hanem csupán arányaiban. Bár az is lehet – noha ez nem valószínű –, hogy csak Jabloncán nem verifikálható e modell érvényessége. A konfliktus plasztikusságának mértéke – ha szabad így mondanom –, attitüdinális, illetve nyelvökológiai tényezőktől függ. Alapjában véve, a nyelvi érintkezések gyakoriságát az imént említett faktorok határozzák meg. A nyelvi konfliktusok, úgy gondolom mindig az általános értelemben vett konfliktusok meglétét jelzik.

A kényszerkétnyelvűséget a másik oldalról fürkészve hamar kibontakozik a felismerés, miszerint a szlovákok is (talán egy kis túlzással) frusztrálva vannak az által, ha a kisebbségi csoport nem tanulja meg a nyelvét, de már az is sérti őket, ha nem beszélik elég jól az államnyelvet. („Az se tetszett nekik, ha a kiejtésen érezni lehetett, hogy nem szlovák.” – mondta Imre bácsi.).29 Itt meglehet az a tendencia érvényesül, „mely szerint egy adott terület birtoklását és uralását a többség saját nyelvének a kisebbségre való ráerőszakolásával is biztosítani tudja, vagy legalábbis szeretné… ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor kimondhatjuk, hogy a szlovákok és a magyarok között nyelvi szinten fegyverek nélküli háború zajlik a területekért, mivel azé a terület, aki azt nyelvében uralni tudja.” (Lanstyák 2000: 135).

A kétnyelvűség kialakulásának „problematikája” fölfogható úgy is, mint egy konfliktus-elkerülő, illetve megoldó stratégia. Amellett, hogy a különböző közösségi normák és konvenciók az interkulturális, interakciós kontextusban konfrontálódhatnak egymással, a kisebbségi létbe került etnikai közösségek két dologgal minden bizonnyal szembesülnek: az egyik, hogy a befogadó ország nyelvét nem beszélik, a másik, hogy a biztonságérzettel valami probléma van.30 Azaz a beilleszkedés, a szocio-ökonómiai státusz, az egzisztenciális biztonság mind-mind „az új társadalomtól és annak intézményrendszereitől függ” (Bartha 1995: 38). Ilyen helyzetben gyakorlatilag elkerülhetetlen a konfrontáció, állítja Bartha.

A kisebbségi csoportok, szituációtól függően, eltérő módon reagálhatnak az így kialakult helyzetükre. Ezeket Bartha interetnikus kommunikációs stratégiának nevezi. Az egyik lehetsé28 Azt vettem észre, hogy az utálkozó viszonyulás itt-ott kidomborodik. Legalábbis bizonyos érzelmi kitörések erre engednek következtetni.

29 Többektől elhangzott, főleg a fiataloktól, hogy fontos a szlovák nyelv ismerete ebben az országban, és hogy szeretnének megtanulni, már aki még nem tud, szlovákul, mert „rossz, ha kijavítanak”.

30 Az interakciós kontextus „a pillanatról pillanatra zajló interakciót jelenti a beszédpartnerek egymás közötti viszonyában. A kontextus eme szintjén a beszédpartnerek aktívan hoznak létre szerepeket és szerepviszonyokat.” (Langman 1995: 16).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 111

ges stratégia, hogy a kisebbségi csoport kerüli a többségi nyelven való kommunikációt, ezáltal (természetesen) magát a többségi csoportot is. Vagy meglehet, hogy a kisebbségi csoport, saját nyelvén igyekszik kiépíteni a kommunikációt. Ennek kimenetele elsősorban a befogadó állam nyelvpolitikáján múlik. A leggyakoribb eset, hogy a domináns közösség nyelvén történik az érintkezés. Végül a negyedik variáció, a lingua franca, vagy a két nyelvből született harmadik, az ún. pidzsin nyelveken való kommunikáció (Bartha 1995: 38). Már az első említett lehetőségnél fölmerül a gyanú, hogy egy folyamat settenkedik ismét a dolgok mögött, ugyanis jól látható, hogy az elkerülés például sokáig nem tartható stratégia. Az első esettől a harmadik felé haladva, a csoportok érintkezési tendenciája a nyelvcsere felé halad. Így értelmezhetőek e stratégiák a folyamat szakaszaiként, vagy párhuzamos etapokként is, amelyek különböző dinamikával érvényesítik magukat.

A nyelvválasztási szokásokat mindig befolyásolják a helyi kapcsolatok is. A csoportok érintkezésében a nyelvhasználatnak, gyakorlati funkciója mellett szimbolikus dimenziója is van.

Az imént felsorolt tényezők és az identitástudat komoly relevanciával bírnak a nyelvhasználat, illetve nyelvválasztás szimbolikus jelentőségének szempontjából. A nyelvválasztás egyik legmeghatározóbb faktora az az intenció, hogy egy adott közösség milyen szinten kíván azonosulni a másik (nyelvi) csoporttal, illetve, hogy mennyire kíván elkülönülni. Megítélésem szerint Jablonca számára az integráció és az elkülönülés ugyanolyan nehéz. Talán a legnehezebb a jablonciak életében ez a kényszerű és szükségszerű egyensúlyozás a mi és ők között. Az identitást, mint sokdimenziós és diszkurzív fogalmat, nem tudom dolgozatomban megjeleníteni, ám a téma szempontjából releváns ismérvekről, tulajdonságokról, a későbbiekben mindenképpen szót ejtek. Hiszen ennek etnopszichológiai változóként (Haarmann) való számbavétele csakúgy, mint a másik etnikai csoport iránti attitűd, elengedhetetlen.

NYELVCSERE-ÜGYNÖKÖK A (nyelv)politika gyakorlati következményei, a bilingvizmus posztulátumainak jó része tevékenykedő faktorként a nyelvcsere-ügynök szerepében jelenik meg, de a kétnyelvű helyzet önmagában is képes erre. Vannak nyelvcsere-kutatások, melyek komparatív vizsgálatokkal élnek.

Ezekből az derült ki, hogy minél nagyobb az összehasonlított közösségek között a kulturális, térbeli, gazdasági, történelmi távolság, annál nagyobb a distinkció a nyelvcserét illetően. A tipikus szempontokat figyelembe véve könnyen észrevehető, hogy Jabloncán a nyelvcsere-ügynökök (ható)ereje meglehetősen csekély; bár ez a szó csak a viszonyrendszer meghatározása után nyerhetne értelmet. A szempontok ki kell, hogy kiterjednek a demográfiai tényezőkre, ami magában foglalja a népesség területi koncentráltságát, az exogám házasságok arányát, illetve ki kell terjedniük a migrációs mutatókra is, a társadalmi összetételre, a foglalkozásra; az érintkező csoportok (szlovák-magyar) viszonyára; a nyelvpolitikára, s ezzel összefüggésben az oktatási rendszerre.

A nyelvcsere lehetőségeit nyilvánvalóan nyelvi tényezők is befolyásolják. Ezeket főként a nyelvek közötti tipológiai távolság jelenti, illetve a kontaktáló nyelvek standardizáltságának mértéke. Haarmann mindezeket etnolingvisztikai változóknak nevezi. A szlovák és a magyar nyelv tipológiai távolságát tekintve, könnyen belátható, hogy ez nyelvi szinten nem sokban járul hozzá a nyelvcsere folyamatához, hiszen az amúgy sem jellemző kódkeverést is megnehezíti.

Azonban a bilingvizmus mindenképpen a nyelvek szerepmegosztásával jár; a szerepek, illet-

112

Csók Edit

ve funkciók, hierarchikusan rendeződnek el. Ennél fogva megjelenik a dominanciaviszonyok problematikája. A dominancia pedig erejénél fogva, nagy kiterjedésre képes. A domináns nyelv könnyen „betolakodik” az alárendelt nyelv területére. Márpedig a stabil kétnyelvűség csakis addig stabil, tehát létében nem fenyegetett, amíg a nyelvek közötti funkciómegoszlás jól körülhatárolható, netán kiegyensúlyozott.

A nyelvcsere (a fogalom szinonimájának tekintem a nyelvváltást, míg sokan mások nem) an�nyit jelent, hogy egy kétnyelvű közösség monolingvissé válik, méghozzá olyatén képen, hogy anyanyelvét, illetve elsődleges nyelvét kiszorítja a másodlagos nyelv. Ebben az esetben természetesen az elsődleges nyelv elvesztéséről van szó. Az eset most is vonatkoztatható egyénekre.

Az intraetnikus, azaz csoporton belüli jelző (Bartha 1995: 40), mindenképpen társul ehhez a jelenséghez. Jómagam a nyelvváltást nem végeredményként, hanem folyamatként értelmezem, noha a kifejezés az előbbi értelemben is alkalmazható. A folyamattal együtt jár a nyelvleépülés, illetve nyelvvisszaszorulás, amelyekre szintén szinonimaként tekintek.31 A nyelvvesztéssel gyakran rokonítják a nyelvhalál fogalmát. Mégis könnyen megérezhető a differencia. Nyelvvesztésről beszélhetünk például a szétszóródott kisebbségek esetében, és nyelvhalálról akkor, „ha az adott, visszaszorulóban lévő nyelvnek nem létezik másik olyan beszélőközössége…ahol ugyanez a nyelv lenne használatos a mindennapi érintkezésben” (Bartha 1999: 126). Ebben az esetben tehát egy nyelv kihalásáról van szó. A nyelvvesztés viszont azt a szituációt jelöli, amelyben egy közösség bár felhagy az adott nyelven való kommunikációval, de rajtuk kívül léteznek még olyan beszélőközösségek ahol ez az adott nyelv a napi érintkezések eszköze. Így akár nyelvvisszaszorulásnak is nevezhető az eset, míg a többségi nyelv szempontjából nyelvterjedésnek. A nyelvváltás európai sajátossága, hogy a többségi nemzet, a többségi társadalom felé haladó nyelvi és kulturális asszimiláció jele, ezért a meglehetősen nagy érdeklődésnek örvendve, több típusú vizsgálatra buzdít. A nyelvváltás bár nem feltétlenül jár kéz a kézben az etnikai tudat elveszítésével, azért mégiscsak út lehet afelé. Az asszimilációs folya-

31 A nyelvcsere rokon fogalmaként gyakran használják a nyelvvesztés terminust. Vannak viszont olyan kutatók is, akik abból a szempontból tesznek különbséget, hogy az előbbit egy közösségre vonatkozónak vélik, míg utóbbit az egyén jellemzőjének tartják. Én ezt a distinkciót nem érzem sem helyénvalónak, sem szükségesnek. Úgy gondolom, nyelvvesztésről közösségi szinten is érdemes beszélni, hiszen már mindenki tudja, hogy az egyéni különbözőségektől függetlenül az efféle (nyelvi) változások nagyon is érintenek csoportokat, közösségeket. Miért ne mondhatná az egyén, csoportja nevében, hogy elvesztettük nyelvünket? Az elkülönböztetés mellett számomra furcsán érvelnek: „a nyelvvesztés kontaktushelyzetben azokat a – társadalmilag motivált – változásokat foglalja magában, amelyek e globális folyamat részeként a kétnyelvű egyén nyelvi rendszerében jelennek meg. …a nyelvcsere a beszélőközösség egészére kiterjedő változás, miközben a nyelvvesztés objektumai az egyes beszélők.”

(Bartha Csilla parafrázisa, Bartha 1999: 125). Nekem viszont nehéz elfogadnom, hogy miért nem lehet a nyelvcsere folyamatának során az egyes beszélőkre is gondolni. Mert bár való igaz, hogy e folyamat mellett a nyelvvesztés már egy végeredmény is lehet, a folyamat lezárása, de a folyamat, azaz a nyelvcsere, minden koherens sajátosságával éppúgy az egyes beszélő nyelvi rendszerében jelenik meg, mint a nyelvvesztés. Nyelvváltás és nyelvvesztés között abban látom a lényegi különbséget, hogy bár ez utóbbi is tekinthető folyamatként, de akkor valamelyest lefedi a nyelvcsere-helyzetet. Másként fogalmazva, a kiszoruló nyelv szemszögéből verbalizál, természetszerűleg a kiszoruló nyelvre vonatkozik.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 113

matoknak ez tipikus sémája ugyanis: előbb a nyelvcsere, azután az etnikai identitás elveszítése, „lecserélése”.

A nyelvcsere társadalmi aspektusának feltárásához Bartha Csilla, az egyik leghasznosabb multidiszciplináris szempontrendszerként a nyelvi ökológia bevonását tartja lényegesnek (Bartha 1995: 40). Ez ugyanis magába foglalja a társadalmi-történelmi kontextust. A nyelvcsere-illetve nyelvmegőrzés vizsgálatok lényegében a két (vagy több) nyelv „használatának mérésével próbálják megadni a változás fejlődési szakaszait” (Borbély 2003: 208). A nyelvcserére több tényező hat, de közösségenként, egyénenként és esetenként eltérő mértékben. A szóba jövő faktorok a folyamatot gyorsíthatják, vagy éppen korlátozó erőként lassíthatják. Ugyanakkor a folyamatot kiváltó faktorok is „inkább együttesen, egymással interakciókban fejtik ki hatásukat”32 A faktorok között soha senki sem mulasztja el a lélekszám fontosságát megemlíteni. Ám sajnos ez a dolog is esetleges. Tény azonban, hogy általában igazolódik az a kitétel, miszerint annál nagyobb az esély az „eredeti” nyelv megőrzésére, minél magasabb az érintett csoport lélekszáma. Hozzáteszem, a csoportnagyság ismét egy relatív fogalom. Tabouret–Keller szerint leginkább az 500 fő lakosság alatti aprófalvak azok, amelyek leginkább ellenállnak a nyelvi változásoknak. Természetesen a lélekszám is ambivalens faktor abban az értelemben, hogy a „nagyobb” csoport nagyobb valószínűséggel kerül kontaktusba a környező csoporttal/ csoportokkal, ami pedig gátolhatja a nyelvmegtartást. Az alacsony lélekszám pedig szorosabb személyközi viszonyaival negatívan befolyásolhatja a nyelvcserét. Ellenben a kicsinységük pes�szimizmushoz is vezethet; ugyanakkor a kicsiny lélekszám nehezebben, vagy egyáltalán nem működtet saját intézményeket (ld. Borbély 2003).

A lélekszám abból az aspektusból igazán releváns, ahonnan egy település etnikai arányaira, a szlovák-magyar nemzetiség megoszlására tekintünk. Jablonca ebből a szempontból az asszimilációs hatásoknak, s így a nyelvcserének nincsen olyan mértékben kitéve, mint szórványhelyzetben élő társaik. Jablonca kis közösség ugyan, nem éri el a 300 főt sem; de ez kedvező faktum az anyanyelvmegtartó erőt tekintve. Sorsközösségükben sincsenek egyedül, s ez bizonyára jótékonyan hat a közösség azonosságtudatára.33 A tömbszerű elhelyezkedés pedig endogén kétnyelvűséget feltételez, tehát van saját nyelvi környezet (Bartha 1999: 196).

A PERIFÉRIA MEGMOZDUL A ki-be áramlások, találkozások, kedvező faktorai a nyelvcserének. A gazdasági migráció Jabloncát sem kerüli el, de mint később majd látható lesz, ez nem jelent végzetes hatást a nyelvváltás tekintetében. Az izoláltság nem jellemzi kifejezetten a falu lakóit. A modernizáció is ennek ellenében hat. Már az alapiskola is a szomszédos településen van (a falubeli oktatás 1971-ben szűnt meg), nem is beszélve a munkahelyek kb. 90%-ról. Nincsen ahhoz szükség városi közegre, hogy a nyelvi változások felgyorsuljanak, hiszen ugyanúgy serkentőleg hat a nyelvcserére az, ha a falusi környezet a többségi lakosok által lakott. A szétszóródás esélyét pedig 32 Fishman (1966) gondolatainak parafrázisából Borbély Anna megfogalmazása (Borbély 2003: 198).

A továbbiakban is főként Borbély Anna nyelvcsere-kutatással foglalkozó tanulmányára támaszkodom (Borbély 2003).

33 A sorsközösségnek általában szerves részét képezi a „közös” ellenség képe is, kis részben a kreáció szintjén.

114

Csók Edit

növeli a munkahelyek hiánya és a gyermekek alacsony létszáma. Előbbi a sokat tapasztalt belső munkaerő-vándorlást eredményezi, míg a gyermekek kevés száma gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a falu saját óvodát és alapiskolát tartson fenn.

A munkerő-vándorlás szempontjából nem jelentéktelen megemlíteni, hogy a munkahelyeknek jelentős része magyar, illetve magyar környezetű. Emellett ez ingázó migráció, amely determinatív erőkben kissé alul marad a tartós, vagy akár csak a szezonális migrációhoz képest. Tanulni a szomszédos Szádalmás magyar alapiskolájába járnak a gyerekek. A problémák így inkább a középiskolai tanulmányokkal érkeznek. A magas fokú iskolai végzettség kisebbségi helyzetben például többirányú, interetnikus kapcsolatokat tesz lehetővé, fokozza a mobilitási esélyeket, hiszen a magas fokú iskolai végzettség a legtöbb esetben a többségi társadalom intézményében, és annak nyelvén folyik.

A csoportok közötti kapcsolat eredete az egyik legfontosabb tényező a nyelvcsere-vizsgálatokban. Elsősorban Lieberson és Paulston nevéhez köthető az a tipológia, amely a csoportok viszonyát kifejezve, segít eligazodni a nyelvcsere folyamatában is. Ennek megfelelően négy típus különböztethető meg, adott közösségre értve: a.) őshonos – fölérendelt; b.) emigráns – fölérendelt; c.) őshonos – alárendelt; d.) emigráns – alárendelt.

Jablonca egyértelműen az őshonos – alárendelt típusba sorolható. Hogy ez a helyzet mit jelent a nyelvváltás, illetve a nyelvmegőrzésszempontjából?34 Önmagában, a többi tényező figyelembevétele nélkül nem sokat. Ez a tipológia azonban nem csupán a viszonyokat fejezi ki, hanem elsősorban a keletkezéseket, a kontaktusok létrejöttének körülményeit is, amelyek különféle státusszal ruházzák fel az érintett csoportokat. Az alárendeltség hatalom, és tekintélynélküliséget fejez ki. Az alá-, illetve fölérendelt szerep egyértelműen a közösségek gazdasági és társadalmi helyzetével hozható összefüggésbe. Így a két fölérendelt típus esetében, „hatalmuknál fogva”, elég valószínűtlen a nyelvváltás. A két alárendelt csoporttípus esetére éppen ennek ellenkezője az igaz, a nyelvcsere nagy valószínűséggel megtörténik, ami pedig egyúttal identitásváltáshoz is vezethet. A nyelvváltás folyamatának ütemét tekintve viszont eltérések mutatkoznak meg a két alárendelt forma esetében. A tipikus, három generáció alatt lezajló nyelvcsere az emigráns közösségekre jellemző leginkább. Általános tapasztalat, hogy az emigráns csoportoknál gyorsabb lefolyású, míg az őshonos közösségeknél lassabb a nyelvcserefolyamat. Az önkéntes kivándorlók esetében gyorsan, viszont gyarmatokon, annektált területeken, viszonylag lassan megy végbe a folyamat. Mindezeket fokozatos változásként kell elképzelni.35 34 A nyelmegtartás/nyelvmegőrzés a nyelvváltással opponáló folyamat, amely elsősorban a kisebbségeket érinti. Abbéli (nem föltétlenül tudatos) igyekezetüket, cselekedeteiket „tartalmazza”, amelyek anyanyelvük megőrzésére irányulnak, pl.: anyanyelvi oktatás, anyanyelvi egyházi élet, anyanyelvi tömegtájékoztatás, stb. (Kiss 2002). A szociolingvisztikai irodalom „tervezetlen társadalmi folyamatok összességét” érti rajta (ld. Bartha 1995: 1999). De nyelvmegtartási erők említésekor bátran lehet gondolni a nyelvtervezési tevékenységekre is.

35 Vannak azonban olyan esetek, amelyek drasztikusak. A háborúkat, népirtásokat, járványokat, melyek képesek igen rövid időn belül megszüntetni közösségeket, (népeket), és egyúttal nyelveket, nem sorolnám se ide, se oda, hiszen ez a típusú nyelvhalál a beszélők halálát is jelenti, s így nem beszél-

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 115

Az átmenetet az egyik nyelvi dominanciából a másikba, akár liminális fázisnak is nevezhetnénk. A nyelvismeret-nyelvtudás-nyelvhasználat kontinuum átlépéseiben a domináns nyelv egyre több olyan kontextusban használatos, amelyben korábban az alárendelt nyelv funkcionált. Az anyanyelv visszaszorulás természetesen nyelvi hiányt indukál. Az állandósult nyelvi hiány pedig gátlásokat ébreszthet a beszélőben és frusztrációhoz vezethet. Így akár a saját nyelvhez való viszonyulás negatívvá válhat, ekképpen a nyelvcserét táplálva. A bilingvis helyzetre általában jellemző interferenciajelenségek, kölcsönzések, a kódváltás mennyisége nyelvcserehelyzetben roppant mód megnövekedhet.36 Ez a -hat/-het, majdnem minden jelenségben ott lapul, hiszen a mennyiség sem föltétlen kritériuma a nyelvváltásnak. A különféle társadalmi mechanizmusok tehát vagy a változásoknak kedveznek, vagy a stabilizálódásnak.

A társadalmi mechanizmusok a hatalmi tényezőknek inherens részei, s ez utóbbi nagy erőkkel befolyásolhatja, alakíthatja a folyamatot. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, Jablonca esetében sokkal ésszerűbbnek tűnik a nyelvmegtartás faktorairól beszélni, mint a nyelvcserét kiváltó tényezőkről, noha a körülmények hatnak ide is, oda is. Eleve nem jöhet szóba a nyelvmegtartás mint olyan, ha nincsen nyelvcserehelyzet, vagy legalábbis ezzel „fenyegető” meghatározottság.

A falu közössége értelmiségiekben sem szenved hiányt (15 fő, ha a szlovák élettársat nem számítjuk), s ez szintén kedvező hatást gyakorolhat (és esetünkben gyakorol is) az erős magyar öntudat fenntartására. A faluközösségeket általában mint értelmiség nélküli közösséget tüntetik fel, vagy inkább képzelik el, ami persze az általánosítások szintjén elfogadható; ez a szituáció a nyelv presztízsének csökkenését idézi elő. Ilyetén képen az értelmiségi réteg hiánya, közvetetten katalizátora a nyelvcserének (Lanstyák 2000: 53). Tapasztalataim alapján sem gondolom ezt törvényszerűnek, legföljebb csak gyéren megvilágított magyarázat-próbálkozásnak. Természetesen nem csupán az értelmiségi réteg vértezi fel a közösséget az asszimilációs nyomással szemben, hiszen, kiemelkednek néhányan, akik a falu „lokálpatriótáiként” aktívan tesznek erőfeszítéseket az etnikai identitás megőrzése és ápolása érdekében.

A vallásnak akkor van különösen pozitív hatása a nyelvmegőrzésre, ha az eltér a többségi közösség vallásától. A szlovákiai magyarok zöme nem különül el vallásfelekezeti szempontból a többségi társadalomtól. Felekezeti megoszlásukat tekintve: a római katolikus 64.9%, a református 11.4% (Lanstyák 2000: 60). Ezért, ebben a tekintetben egyedül a református magyarok vannak jó helyzetben. Márpedig Jablonca református közösség.

Mivel a faluban abszolút többséget alkotnak a magyarok, a nyelvi jogokat illetően is „szerencsésnek” mondhatják magukat. Az országhatár közelségének legfőbb pozitívuma pedig, hogy viszonylag könnyű az átjárás, a kapcsolatfenntartás, emellett ez a közelség egyfajta biztonságtünk nyelvcseréről. Viszont a radikális nyelvhalál (értsd: nyelvcsere) esetében „a népirtással kísért politikai elnyomás körülményei között a beszélők önvédelemből, ‘túlélési stratégiaként’ felhagynak saját nyelvük használatával” (Bartha 1999: 128). A nyelvcserefolyamatnak van egy másik, eddig nem említett típusa is, ami a jabloncai emberekre közel sem jellemző, de annál inkább a csángókra. Ez az ún. fölülről lefelé tartó nyelvcsere, amely csak ritkán képes megvalósulni. Ennek során a nyelv éppen az informális helyzetekből szorul ki legelébb, és „a formális, rituális kontextusokban” van jelen (Bartha 1999: 129).

36 A szókölcsönzések szempontjából a másodnyelvet „átadó”, az anyanyelvet pedig „átvevő” nyelvnek is nevezik (Csernicskó 1995: 143).

116

Csók Edit

érzet is jelent. A szlovákiai magyar nyelvterületnek keskenysége viszont már nem feltétlenül jó, hiszen létesítettek már új, többségi településeket, amelyeket úgymond „betűzdeltek” a magyar nyelvterületbe, ez által elérve folyamatosságának megszakítását. Az anyaországgal fenntartott kulturális kapcsolatok szempontjából a médiánál egyértelműen aktívabb, és emocionálisan intenzívebb nyelvmegtartó faktor a Magyarországra történő átutazás. De a magyarokkal fenntartott kapcsolatok ugyanolyan értékesek Szlovákián belül is, s ezek nagyon is élénkek. Az átjárás az anyaországba viszonylag rendszeres, noha nem mindenkit érint. A megkérdezettek 77%-áról elmondható az aktív-interaktív kapcsolatápolás. De akiknek nincsenek kapcsolataik, azoknak is az 50%-a rendszeresen átjár Magyarországra. 37 A magyarországi magyarokkal fenntartott kapcsolatok mindenképpen az anyanyelv megőrzésnek kedveznek.

A falusi településtípus a társadalmi kapcsolatok hálóját feszesebben tartja, nehezebben, avagy lassabban enged a változásnak. Ez a tényező szintén a nyelvmegtartó erők közé sorolható.

De nem mindegy az sem, hogy a kisebbség a nyelvterületén perifériálisan, ill. diaszporadikusan helyezkedik el, vagy, ahogyan Jablonca esetében, az anyaországgal határosan.Úgy tűnik tehát, hogy kedvező tényezők sorát lehet felsorakoztatni, mégsem szabad lebecsülni az asszimilációs folyamatoknak kedvező faktorok hatóerejét. Elég, ha csak az elöregedő falu (elő)képében kumulálódó negatív hatásokra utalok.

A nyelvek értékelése, megítélése is alakítja a nyelvcsere, illetve a nyelvmegtartó folyamatokat.

A nyelvértékelésre pedig az identitástudat mellett a nyelvek presztízse hat. A presztízs fő tengelyét a nyelvhez, nyelvekhez fűződő attitűd képezi, karöltve a hivatalos, illetve nem hivatalos titulussal. A nyelvek presztízse pedig egyenlő az adott nyelvet megszólaltató közösség, azaz általában a kisebbség presztízsével. A nyelvi presztízst illetően viszont egy alapvető, látványos félreértésről van szó: a nyelveknek nem az értékeik különböznek, hanem helyzetükből fakadó különbségeik (Péntek 1988: 210).

Említettem már, hogy Jablonca kétnyelvűsége stabilnak mutatkozik. Eddig megállapítást nyert, hogy egy tömbben élő közösség, amely őshonos-alárendelt formába rendeződött. De az hogy gazdaságilag, kulturálisan, stb. milyen státuszt tudnak kivívni maguknak, az jobbára a többségi társadalomtól függ. Ekképpen az attitüdinális tényezők mindkét oldalról meghatározóak. Az említett aspektusok megvizsgálásával talán prognózis is adható, bár meglehet, csupán a következtetésekre és jóslatokra törő vágy talál majd ekkor magának helyet.

Tovább folytatva a sort, helyet kap a hatótényezők között az egyén szocioökonómiai státusza. A gazdasági-társadalmi státuszt leginkább a foglalkozás, az iskolázottság és a végzettség határozza meg. Azon már meg sem lehet lepődni, hogy az alacsony, illetőleg magas iskolai végzettség is ambivalensen viselkedik. Az alacsonyabb végzettségűek általában jobban megőrzik a szokásokat, hagyományokat, s így a nyelvüket. Ugyanakkor a magasabb iskolai végzettségűek, szándékaiknak, indíttatásaiknak megfelelően, tudatosan törekedhetnek nyelvük megtartására, s ehhez adott végzettségüknél, képesítésüknél fogva, megteremthetik az intézményes kereteket is.

37 Csak egy adatközlő akadt, aki a Magyarországra való utazás gyakoriságáról érdeklődő kérdésre a „soha” válasszal felelt, de azért járt már Magyarországon. A 35-ből 9 adatközlő választotta, hogy „ritkán”. A többi válaszadó az „évente”; „félévente”; „”negyedévente”; és „havonta” közül választott, nagyjából arányosan.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 117

A társadalmi tényezők egy másik faktora az endogámia versus exogámia. A jabloncaiak, néhány elenyésző kivételtől eltekintve (2 házastárs és 2 élettárs), magyar párt kerestek/keresnek maguknak. Erre törekednek a fiatalok is, ami egyértelműen jelzi az erős magyarságtudatot.

A vegyes, azaz interetnikus házasságok általában az asszimiláció, a nyelvcsere felé orientálnak. Az interetnikus házasságok gyakorisága „egy közösség értékrendszerében, identitástudatában – külső és/vagy belső hatásra – bekövetkezett változások jelölője” (Bartha 1999: 141). Bár sokkal prózaibb okok is vezethetnek interetnikus házasságkötésekhez; nevezetesen a közösség kicsiny létszáma, illetve az egyenlőtlen koreloszlás, vagy a nemek aránya. Jabloncán természetesen nem a saját közösségen belüli szigorú endogámiáról van szó. Nyilvánvaló, hogy nem az a leglényegesebb, hogy jabloncaiak legyenek a házastársak, hanem, hogy magyarok. Az interetnikus házasságkötésekről való gondolkodást általában a negatív attitűd jellemzi. Egyetlen adatközlőmnél találkoztam eltérő véleménnyel, de fiatalságánál (13 éves) és az egyszeri alkalomnál fogva, ebből még nem gondolom, hogy ennek a megítélésnek a fellazulása volna tapasztalható az életkorban lefelé. De ha mégis így van, az talán értelmezhető a többségiekkel való „eggyé válás” egyik jeleként. Ám mivel egyelőre nem jelennek meg az interetnikus házasságok (két kivételtől eltekintve), amelyek általában az akkulturálódott egyéneket érintik, e faktorok további elemzését mellőzöm.

Említettem már az attitűdök jelentőségét, ami közvetlen összefüggésben van azzal, hogy ki, mit, mikor, milyen presztízzsel ruház fel. A két tényező valószínűleg oda-vissza hat. Az attitűd alatt természetesen nem csupán egy csoport önmagára vonatkozó viszonyulásait, gondolatait értem, hanem a „másik” csoportra vonatkozókat is. Ugyanez érvényes a többségi „csoportra” is. A nyelvcserefolyamatban és általában az identitástudat alakulásában mind a kisebbségi, mind pedig a többségi csoport attitűdjei közrejátszanak. Az attitűd azzal, hogy egy csoportra irányul, annak nyelvére is irányul. Az attitűd mindenütt ott van. A nyelv pedig mindvégig inherens módon viselkedik. Persze az, hogy valaki falakat döntve szociábilis, noha jelentősen múlik az említett presztízsviszonyokon, azért az egyéni habituson is, s természetesen a szocializáción. Ugyanakkor bár a presztízs jelentős befolyásoló erő, azért mégis a képlékenység az egyik fő attribútuma. A többségi csoport attitűdje befolyásolja a kisebbségi közösséget, azaz saját csoportjáról, kultúrájáról, nyelvéről kialakult képét.

Szlovákiában nem kevesen vannak, akik ellenségesen, negatívan viszonyulnak a magyarokhoz, illetve általában az idegenekhez (sokfelől megállapított, kissé sztereotip „diagnózis” a szlovákok xenofóbiája). Ez persze nem egyedülálló helyzet, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy ritka a többség pozitív viszonyulása a kisebbséggel szemben. „Idejön és azt gondolja: jaj, magyarok! Jobban szeretnénk, ha Magyarországon lennétek!” – hangzott el egy interjúban.

Ha a kisebbségi közösséget a többségi csoport felől nem övezi különösebb (avagy semmilyen) presztízs, illetve ha a kisebbségi közösség nem ismeri, pontosabban nem használja a saját nyelvjárásán, nyelvváltozatán kívül a standardet, az szintén rossz fényt vet a saját csoportra irányuló attitűdre. Főleg az anyaországban hajlamosak arra – s ez visszahat a kisebbségiekre –, hogy a kontaktusjelenségekkel „terhelt” nyelvet degradálják. A saját nyelvükhöz való viszonyulást próbálja mérni a klasszikus „hol beszélnek a legszebben magyarul” kérdés. A válaszadók legnagyobb része Budapestet, illetve magyarországi városokat jelölte meg. Kivétel a 35-ből éppen 6 volt. Közülük ketten (akik nem az értelmiségi réteget képviselik) jelölték meg a Felvidéket. Egy válaszadó Erdélyt, kettő a Kárpátalját és egy az északkeleti nyelvjárást jelölte meg,

118

Csók Edit

egy személy pedig a „mindenhol szépen beszélnek” választ adta (ő egyetemet végzett). Elsősorban a nem értelmiségiek válaszaiból lehet következtetni az ún. rejtett presztízs jelenségére, amelynek lényege, hogy a kis közösségek identitásának része a nyelvi tudat, „a helyi változatokra is vonatkoztatva” (Tolcsvai 1998b: 38). A rejtett presztízs létezését viszont csak további vizsgálatokkal lehetne alátámasztani. Amit e válaszok alapján konzisztensen kijelenthetek, az az, hogy a köztudatból szivárgó, a dialektusokat, regiolektusokat illető negatív ítélet, s az ebből fakadó önbizalomhiány, Jabloncán is helyet talált magának.

A legijesztőbb körülmény, ha a kisebbség értékeit és nyelvét nem csak a többség, de saját csoportjuk részéről is stigmatizáló attitűdök kísérik. Ez a nyelvcserét is leginkább gyorsító együttállás, mivel az anyanyelvváltozat presztízscsökkenését válthatja ki, ennek következményeképpen pedig sok szülő a magasabb presztízsű többségi nyelven kívánja szocializálni gyermekét. A kutatásokból származó adatok szerint, vagy ami a legfőbb, az adatok kezelése szerint, a szlovákiai magyaroknak 10–12%-a tartozik az államnyelv-domináns kétnyelvűek közé.38 Igen ám, de ezt a következtetést azokból az önmegítélésekből vonták le, amelyek szerint az érintettek államnyelvtudása anyanyelvi szintű, magyar nyelvtudásuk pedig jó, vagy nagyon jó.

Az, hogy valaki anyanyelvdomináns, vagy államnyelvdomináns, szintén az attitűd bázisán értelmezhető. Egy kialakult helyzethez azonban több kényszerítő körülmény is hozzájárul az attitűd mellett, arról nem is beszélve, hogy az anyanyelvi kompetencia önmegítélése nem biztos, hogy reális. A stigmatizáló körbe zárva, a beszélők olykor tévesen ítélik meg saját kompetenciáikat. Jabloncán legalábbis feltétlenül ezt tapasztaltam. Gátlásoktól, netán frusztrációktól vezérelve, egyértelműen anyanyelvi szintű nyelvismeretüket csupán nagyon jónak, vagy jónak értékelik, ahogyan ők mondják, csak olyan konyhanyelvnek. Nos, amennyiben a körülmények kedvező hatására szlovák nyelvismeretüket anyanyelvi szintűnek nevezhetik, az még nem sokat árul el a dominanciaviszonyokról, de annál inkább sejteti a környezet meghatározottságait.

Nem vitás, hogy az ilyen adatok hátterében húzódhatnak a megváltozott dominanciaviszonyok is, de valamiért azt gondolom, ennek kiderítéséhez jobb (lett) volna több kérdést és máshogyan föltenni. Persze meglehet, ez az egész csak egy félreértés, mely abból adódik, hogy különféleképpen értelmezzük a dominancia fogalmát. Egyébiránt, a súlyeltolódásoktól függetlenül létezik a kettős stigmatizáltság (mind a nyelvjárást, mind a kisebbségi nyelvet illetően), ami a sokat elhangzott „mi nem beszélünk olyan jól/szépen” (magyarországi magyarokhoz, pl. hozzám intézett) mondatban is tükröződik.

A többségi társadalom politikája, akkor is, ha megengedő, és akkor is, ha elnyomó, szintén kétirányú, bináris hatást fejthet ki. Az elnyomás elleni védekezés, ellenállás, segíti az anyanyelv megőrzését, viszont a passzivitás, a megadás, a nyelvcserének kedvez. A megengedő politikából pedig egyenesen következne, hogy nem következik be a nyelvváltás, hiszen az anyanyelvhasználat támogatott. Ez az út azonban éppen a másik irányba fut, a beolvadás felé, mert bizonyos kulturális fejlődés következtében, amelyek nem ütköznek akadályokba, egyfajta hamis biztonságérzet alakulhat ki a csoport egy részében, így a nyelvcsere szinte „észrevétlenül” mehet végbe (ld. Borbély 2003).

Jabloncán az életkor csak parciálisan hat a nyelvcserére. Sokkal inkább a munkahely és a tanulmányok helyszíne rendelkezik befolyással, noha főként a tanulmányok esetében, nem véletlen a választás. A többségi társadalom intézményeibe való belépést a strukturális asszi38 Leginkább Szabómihály Gizella, Lanstyák István és Sándor Anna kutatásaiból.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 119

milációval szokás azonosítani, amelyet tudatos döntésként értelmeznek (Bindorffer 2001: 146).

Tudatosnak bizonyára tudatos, de jobbnak látom megkülönböztetni a külső kényszer hatására történő (a tanulmányok esetében ideiglenes) részvételt és a teljes döntési szabadságból eredő választást. Mindkét típusú választás út lehet a strukturális asszimiláció felé, csak éppen a kényszerű döntés útja nem biztos, hogy a lelkes azonosulás útja.

A jablonciak additív kétnyelvűségre való törekedése mutatkozik abban is, hogy a szülők – minden próbálkozás ellenére – magyar iskolákba igyekeznek beíratni gyermeküket, sőt, nem csak a szülők, hanem a fiatalok is így tervezik majdani gyermekükkel kapcsolatban, amen�nyiben nyílik rá lehetőségük; ugyanakkor taníttatnák gyermeküket szlovákul is (illetve „úgyis megtanulnak az iskolában”), hiszen Szlovákiában élve tudni kell szlovákul.39 Kivételek persze akadnak. Egy részről mivel annak a kényszerhelyzetnek vannak alárendelve, miszerint nincsen magyar nyelvű szakoktatás. Másrészről az apátiába süllyedt, dekulturalizálódott magatartással, aggályok nélkül viszonyulva a kérdéshez akadhatnának olyanok is, akik szlovák iskolát választanak, de ilyen esettel nem találkoztam. Ellenben a presztízsjátszmáknak köszönhetően találkoztam többségi iskolára szavazó gyerekkel, ám ő egyelőre határozottan kivételnek tekinthető. Az anyanyelvű iskolák tehát minden szinten előnyt élveznek, megteremtve ezzel az additív kétnyelvűség lehetőségét. Ez az előny azonban a középiskolákban már a kényszerhelyzetek miatt nem olyan nagy, legalábbis a százalékos lebontásból erre ez derül ki: magyar középiskolába jár, illetve járt a megkérdezettek 50%-a, szlovák-magyar középiskolába a 10%-a, és szlovák középiskolába jár/járt 40% (a középiskolák alá vettem az egyszerűség kedvéért a tanonciskolákat és a gyakorlatilag ennek megfelelő szakmunkásképzőket). Minekutána a problémát a magyar nyelvű szakoktatás hiánya jelenti, nem meglepő, hogy a szlovák iskolába járók kivétel nélkül tanonc- és szakmunkásképző iskolákba jártak.

A kb. 60 éves kor alattiak szlovák nyelvtudását nem annyira az életkoruk határozza meg, mint inkább az, hogy szlovák környezetben (országban) élve, jellemzően szlovák munkahelyeken dolgoznak. De ami a legfőbb, hogy szlovák kollégák és szlovák iskolatársak, szlovák barátok (és nem barátok) veszik őket körül. Ezért nincs különösebb eltérés a másodnyelv ismeretét illetően koreloszlás szempontjából. A domináns tényező a kontaktus, azaz a kapcsolatok, érintkezések. Meglátásom szerint e kicsiny közösségben, ahol az izoláltság javarészt csak a legidősebbekre jellemző, a kifejezetten erős magyarságtudat mellett egyelőre nem fenyeget az anyanyelv kiszorulásának veszélye.

Jablonca a magyar nyelvhatáron, illetve magyar nyelvterületen belül helyezkedik el, főleg ha a nyelvhatáron Keményfi meghatározását értem. E szerint a nyelvhatár olyan közösségek mentén létezhet, amelyekben az anyanyelvet beszélők aránya meghaladja az 50%-ot (Ilyés 2003a: 87). A határ fogalmát viszont (Jeggle 1994; Ilyés 2003a) magam is óvatosabban kezelném, és megmaradnék a nyelvterület kevésbé kényes fogalmánál, amely nem vész össze olyan kön�nyen a kontaktzónákkal, mint a nyelvhatár fogalma. A jablonciak életében egyébként szinte kizárólag a munkahelyek, és a különböző intézmények jelentik a kontaktzónákat, tehát a falu berkein kívül eső színterek. A már említett erős magyar öntudat jelenvalóságához kétség 39 A helyzethez való alkalmazkodást jelzi talán az az információm is, miszerint a legtöbben szlovák nyelven szólítják meg az idegeneket (legalábbis falujukon kívül). Ugyanakkor, ha társaságukban van nem magyar, akkor a legtöbben átváltanak a szlovák nyelvre. Persze akad egy-két személy, aki ezen a téren is hajthatatlan.

120

Csók Edit

sem férhet. Volt alkalmam ennek határozottságáról nem egyszer meggyőződni, még ha olykor meglepő lendületű megnyilatkozásokban is: „Imádom a magyarokat!…Magyarnak érzem magam, magyarnak tudom magam, amíg agyon nem b..znak!” (elhangzott: a CSEMADOK gyűlés után, a kocsmában).

Jablonca tehát kétnyelvű, a kisebbségi nyelv dominanciájával. Ez az állapot a nyelvcserekontinuum 2. szakaszának felel meg.40 A jövő már jobbára az attitűdök és a politika kérdése, bár a jelenre gyakorolt hatásuk is érezhető. De elsősorban talán a politikának köszönhető a kialakult nyelvi helyzet, és a további változások is szorosan összefüggenek vele.

NYELVPOLITIKA Kelet-Közép-Európában a nyelv komoly politikai szerepet kapott; gyakorlatilag a politikai hatalom eszköze. A nyelvén keresztül a kisebbségi csoport könnyen diszkriminálható. A nyelvek státusza mögött ott áll a történelem, ott áll a hatalom és megannyi más – eleddig citált – körülmény. A nyelvpolitika lényegében egy nyelv intézményes támogatottságában mutatkozik meg, ugyanakkor esetében számolhatunk valamilyen ideológiai pozícióval is. A nyelvpolitika olykor egy mindent eldöntő stratégia, amely „a kisebbségi nyelv hatókörét a szegregáció vagy az integráció irányában jelöli ki” (Bartha 1995: 38). Egy jól megfontolt, megengedő politika az integrációt segíti. Többnyelvű környezetben az ún. külső nyelvpolitika határozza meg a nyelvek nyilvános szerepét, használatát és funkcióját (Hamel 1999: 71). A nyelvhasználat és a korlátozások kérdése, jogi kérdés. Az 1990-es szlovák nyelvtörvény mindenképpen nagy visszalépést jelentett a nyelvi jogokat illetően, mivel ez erőteljesen korlátozza a kisebbségi nyelvek hivatali használatát és a szóbeli használhatóságot a 20%-os magyar arányhoz köti.

Az 1999-es végrehajtási törvény továbbra is sok esetben diszkriminatív.41 Az etnocentrizmusból sarjadó etnicizmus és a lingvicizmus sérti a jogelveket, azaz a jogegyenlőség elvét, az emberi méltósághoz való jog elvét és a diszkrimináció tilalmának elvét (É. Kiss 2004: 160). A kisebbségek – akik a többséghez viszonyítottan marginalizált csoportok – bizonyos mértékben differenciált bánásmódot igényelnek, hogy így megőrizhessék azon jellemzőiket, amelyek megkülönböztetik őket a többségtől. Mégis sokszor tévesen úgy értékelik ezt az igényt, mintha ez többletjogokat, pozitív diszkriminációt jelentene. Valójában azonban a többséget érinti a differenciált elbánás, hiszen a többségi nyelv a hivatalos nyelv. Pedig a kisebbség differenciált elbánás iránti igénye gyakran nem is álmodozik a teljes jogegyenlőség eléréséről, csupán az egyenlőtlenségek és a diszkrimináció mérséklésére irányul (Andrássy 1998:173). A különbözőség igénye az identitástudat legtermészetesebb mutatója, ami a létezést támasztja alá. Az identitás tehát az interakcióban tud artikulálódni.

40 A szakaszok a következők: 1. egynyelvűség a csoport eredeti nyelvén; 2. kétnyelvűség a kisebbségi nyelv dominanciájával; 3. kiegyensúlyozott kétnyelvűség; 4. kétnyelvűség a többségi nyelv dominanciájával; 5. egynyelvűség, a többségi nyelv kizárólagos ismerete (bővebben Borbély 2006).

41 Az újonnan kijelölt kerületeknek székhelyein, mivel nem éri el a magyarok aránya a 20%-ot (nem véletlenül jelölték ki így a kerületeket), a kisebbségi nyelv nem használható. A magyar nyelv megtanulására a közhivatalnokokat nem kötelezi és nem rendelkezik a nem államigazgatási hivatalok (pl.: posta, oktatás, munkaügyi hivatalok, stb.) nyelvhasználatáról. A hatóság csakis szlovákul állíthat ki közokiratot, stb. (Lanstyák 2000: 94–100).

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 121

A nyelvi és kulturális diverzitás mint érték, egyre gyakrabban jelentkezik. Megőrzésének, a veszélyeztetett nyelvek megóvásának igénye az UNESCO-n belül is megfogalmazódik. De a legtöbb dokumentum, mint pl.: a hágai ajánlások (1996), az oslói ajánlások (1998), a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája (1992)42, A nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye (1995)43, A kulturális diverzitás egyetemes nyilatkozata (2001), stb., egyelőre csupán ajánlás, tehát nem kötelezi a tagországokat (É. Kiss 2004: 163–166).

Szlovákiában jelenleg, írja Görömbei, a kisebbségi nyelvhasználati törvény csak a hivatali érintkezésre terjed ki – (bár nem rögzíti, mit is ért „hivatalos érintkezés” alatt) – így számos egyéb területen – speciális törvény hiányában – az általános, vagyis az államnyelvről szóló törvény rendelkezései alkalmazandóak (Görömbei 2001: 167). Az embernek könnyen az a benyomása támad, hogy a kisebbségellenes politikát csak a külpolitika aspirációi fékezik.44 AZ OKTATÁSI RENDSZER Javarészt az állami politika és az emberek beállítódásai határozzák meg az oktatáspolitikát.

Az oktatási rendszer kérdése nem választható el a nyelv- illetve kisebbségpolitikától. Az oktatási gyakorlattal, a megválasztott tannyelvvel/tannyelvekkel, befolyásolni, sőt, terelni lehet a nebulókat az egynyelvűség, avagy a kétnyelvűség felé. A nyelvvesztést előidéző tényezők közül is a migrációt és az iskolarendszert lehet a leginkább kiemelni. Hogy egy nyelv milyen mértékben szubvencionált, az leginkább az oktatási rendszerben érhető tetten. Ha megnézzük, hogy az adott nyelv az oktatás nyelve-e, vagy csupán egy tantárgy, azaz „mennyire kiterjedten van jelen”, könnyen mérhető a támogatottsága (Bartha 1999: 51).

A magyar nyelv és irodalom pl. az egyetlen tantárgy, ahol megjelenhettek a magyar vonatkozású ismeretek; a többi tárgy mellőzi ezeket (Lanstyák 2000: 67). A kisebbségi nyelvek oktatásának sorsát nagyon erősen alakítja az, hogy a hatalmon lévő kormány mennyire tekinti veszélyforrásnak a kisebbségi intenciókat (Crystal 1998: 456). Azoknak a nemzetközi dokumentumoknak az alkotmányba történő átemelése, amelyek a többségi lakosság jogainak tiszteletben tartásával foglalkoznak, azt sugallja, hogy a szlovák állam tart attól, hogy a kisebbségi jogok érvényesítése veszélyezteti az államot.45 Ami a szlovákiai magyarok anyanyelv-használhatóságának körét illeti, „tiltásorientált intézkedés”-ekről beszélhetünk, amelyek többnyire burkolt formában jelennek meg. Mindezek erősíthetik a kisebbségi csoportkohézi-

42 A karta a nemzetiséget veszi alapul, így alkalmazási köréből jó néhány település kiesik. Hiszen mindig többen vannak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók, mint a magukat magyarnak vallók. Ez utóbbi csoport szám szerint 40 000-rel kevesebb (Görömbei 2001: 169).

43 Az államnyelvről szóló törvény számos pontos sérti ennek előírásait (Görömbei 2001: 166).

44 A kisebbségeknek nem éppen kedvezni kívánó szándék a valláspolitikában is megmutatkozott, hiszen pl. 1945 és 1948 között – egyfajta kiteljesedéseként az ellenséges attitűdnek – tovább korlátozták a magyar nyelvű szertartásokat, a lelkészeket szlovák etnikai területre helyezték át, és a református felekezet teljes vagyonát elkobozták (Lanstyák 2000: 90).

45 Emellett az autonómia kérdése mindig is érzékeny területe volt a szlovák politikának, ami példának okáért, szóhasználatában is kerüli a „magyarlakta terület” kifejezést, a területi-közigazgatási átszervezések pedig, mindig a magyarlakta területek feldarabolásával jártak együtt.

122

Csók Edit

ót, de az eredeti szándéknak megfelelően, a kétnyelvűség stabilitása ellen is hathatnak (bővebben Skutnabb-Kangas 1992).

Az oktatással kapcsolatos kötelezettségeket Szlovákiai szintén csak a 20%-os magyar arányt elérő településeken vállalja (Görömbei 2001: 169). A kognitívan és kulturálisan is additív kétnyelvűséghez anyanyelvű iskola szükséges, máskülönben zavarok alakulhatnak ki a különféle kudarcélmények hatására, s a kétnyelvűség is a szubtraktivitás felé tendálhat. Olyan anyanyelvű iskolákról van szó ez esetben, amelyekben biztosított a kétnyelvű oktatás lehetősége. A kétvagy többnyelvű oktatáspolitikát manapság egyre több ország támogatja, a multikulturális értékeket szem előtt tartva.

A kétnyelvű oktatáshoz való viszonyulást két alapvető – oppozíciót képviselő – szemléletmód jellemzi. Az egyik felfogás úgy látja, hogy a kétnyelvű oktatatás által biztosított anyanyelvmegőrzés „kívánatos kulturális sokféleséget eredményez, növeli a nemzeti identitástudatot, segíti az egyén beilleszkedését a társadalomba, fokozza a gyermek lelki biztonságérzetét, és jó hatással van a nyelvi (és talán a szellemi) érzékenységére”. A másik álláspont ezzel szemben a társadalom megosztottságát látja benne, sőt, beszűkült világképtől tart, amit az a veszély kísér, hogy a gyerekek nem sajátítják el az államnyelvet, s ezáltal boldogulási esélyeik csökkennek (ez általában a többségi társadalom kedvenc érve). Ezért úgy vélik, csak addig kell a gyerekeket anyanyelvükön oktatni, amíg el nem érik azt a szinten, amelyről már képesek a többségi nyelven tovább tanulni. Annak a tudatnak a kialakítása, hogy a kisebbségi nyelv akadályozza az érvényesülést, „a nyelvi megfélemlítésnek egyik finom és talán leginkább hatékony módszere és eszköze. …Még a közömbösség is rendkívül veszélyes, hát még ha valaki tehernek, akadálynak érzi az anyanyelvét!” (Kis 2002: 133). Ezeknek az attitűdöknek, programoknak az egyértelmű érzelmi telítettsége, az eltérő nemzetfelfogásokban gyökerezik (Crystal 1998: 456). További leegyszerűsítések árán megfogalmazható az a következtetés, miszerint az anyanyelvfenntartás mellett érvelők egy kulturális és nyelvi sokféleséggel jellemezhető társadalmat tartanak elfogadhatónak, míg az átmeneti anyanyelvhasználatot támogatók egy kulturálisan homogén államot képzelnek el, amelyet (kimondva-kimondatlanul) a kisebbségi asszimiláció és nyelvváltás jellemez (Crystal 1998: 456).

De nem is volna szükséges e nagy izgalom ez utóbbi érvelők részéről, hiszen a kétnyelvű oktatásnak bármelyik szelíd típusa is megalapozása lehet az asszimilációnak, netán az integrációnak. Az asszimiláció elérésének évszázados módszere a többségi nyelven való iskoláztatás. A kívánt hatást az oktatás különféle típusain keresztül érhetik el. Ez viszont olyan terület, amelyet jelen dolgozatban nem érintek. Az oktatási rendszer lényegében újra is termeli a kezdeti ideológiákat; ebben áll hatalma. Pedig sok probléma és konfliktus elkerülhető volna a multikulturális értékekre érzékeny iskolai oktatással. Ugyanakkor egy olyan léthelyzetben, ahol a kisebbségi létminőség elsősorban a két csoport közti kapcsolatáramlás függvénye, úgy gondolom, a vegyes iskolák előnyösebbek lehetnek a szegregációnál. Kapcsolat nélkül együtt élni ugyanis igencsak nehézkes dolog. Hogy ez integráció vagy asszimiláció, az vagy a hangsúlyeltolódásokon, vagy a megfogalmazáson múlik, az integráció ugyanis „eurokompatibilisebb” kifejezés.

A vegyes iskoláknak, előnyei mellett olyan hátrányai is vannak, amelyekkel összességében egy furcsa, paradox jelenség tűnik fel. A kapcsolódások, kapcsolatok intenzitása nyitottabbá tesz, és a kapcsolati hálók kiterjesztése mellett a nagyobb fokú migrációt, s a vegyes házassá-

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 123

gokat (ill. az ún. maritális asszimilációt) vonja maga után. Mindez a kettős identitás felé mutat. Ugyanakkor a vegyes- és a szlovák iskola a kontaktusjelenségek (egyik) legfőbb színtere, ahol az államnyelvi hatás erősen megnyilvánul. Ez önmagában még nem volna baj, ha a megfelelő programmal az additív kétnyelvűséget tűznék ki célul.

Mindenesetre egy rosszul megválasztott oktatási program a szubtraktív kétnyelvűséghez, ne adj isten, dekulturációs kétnyelvűséghez vezethet. Ezeknek a negatív hatásoknak azonban csakis a vezérelvekhez, és semmiképpen sem magához a kétnyelvűséghez van köze. A vegyes (szlovák-magyar) osztályok gyakorlatilag nem is jelennek meg, csak a szlovák iskolákban, ahol kizárólag szlovák nyelven folyik az oktatás. A legtöbb magyar gyereknek ez akár traumatikus élmény is lehet, hiszen jelentős nyelvi és (szlovák) tananyagismereti hátránnyal indulnak ugyanabban az elvárás-mezőben, mint szlovák iskolatársaik. Az anyaországgal való kapcsolattartás egyik közvetett eszköze lehet, a magyarországi tankönyvek használata. Ez a szádalmási alapiskolában így is történik, legalábbis ami a magyar nyelv és irodalom tárgyat illeti.46 A pedagógusok és a jablonci tanulók számára a magyar (szádalmási) alapiskola kiváló terepe a „szabad” nyelvhasználatnak a magyar nyelv azon színterei közül, amelyek a családi szférán túl is megjelennek.

Az anyanyelvmegtartásban a közösségek energiái mellett a nyelvtervezés is igyekszik segítséget nyújtani.47 Az egynyelvű iskoláztatásra (értsd államnyelvi) való törekvés sokféleképpen képes utat törni magának.48 Az indirekt módszerek közé tartozik az iskolák összevonása, illetve körzetesítése, míg emellett további államnyelvi iskolák létesítése. Ilyen esetekben sokszor a távolság jelenti az akadályát annak, hogy a szülők a magyar iskolákba vigyék gyermekeiket.

Drasztikusabb hatása a politikai hatalomnak, amikor a szülők „zsákutcának” érzik a magyar iskolákat, hiszen Szlovákiában csakis szlovák nyelven lehet érvényesülni. Így jogosan érzik úgy, hogy gyermekük érdeke a tökéletes államnyelv-elsajátítás (É. Kiss 2004: 134–136). Az ún. kulturális tudást elsősorban nem a család közvetíti, hanem külön intézmények, mint pl. az iskola. Ezért elmondható, hogy míg az etnikai identitásépítés a családban zajlik, addig a nemzeti szocializáció az iskolában. Az etnikai identitás mellett, (vagy benne), az etikai, kulturális és

46 Viszont nagy meglepetésemre az egyik anya arról panaszkodott, hogy nem értik azt a könyvet.

47 A nyelvtervezés két fő feladata, két egymást kiegészítő tevékenység, a státusztervezés és a korpusztervezés. Ahhoz például, hogy a szlovákiai magyarok élni tudjanak az 1999-es kisebbségi nyelvtörvény nyújtotta lehetőségekkel (pl. a magyar nyelv írásbeli alkalmazhatósága a hivatali funkciókban), nyelvtervezői munkára van szükség, hiszen általában a kisebbségi nyelvek szlovákiaii változataiban e szaknyelvek terminológiáját (Lanstyák 2002e: 44). Másrészről pedig a hivatali kétnyelvűség egy gyakorlatilag nem létező dolog. Viszont egy másik nyelv magas szintű elsajátítására és használatára kényszeríteni az embereket, már nem is nyelvi kérdés, hanem alapvetően emberjogi (Lanstyák 2002d: 203).

48 Az 1960-as évektől Szlovákiában, a magyar nyelvű oktatás visszaszorítására rejtett módszereket alkalmaztak. Összevonták a magyar iskolákat, illetve a magyar iskolákat szlovák iskolák közigazgatása alá vonták, míg új szlovák iskolákat létesítettek.Egy kifejezetten direkt módszerű példa: 1945–48 között egyszerűen bezárták a magyar iskolákat. Ez ilyenformán a totális jogfosztottság időszaka volt. Majd 1968-ig, addig a pontig, amelytől kezdve a magyar nyelv, járási szinten – 1991-ig – hivatalossá vált, a rejtettebb asszimilációs törekvések voltak „szokásban”, amelyek például az iskolarendszer visszafejlesztésében érhetőek tetten.

124

Csók Edit

emocionálkis töltet a hangsúlyos, ezért lehet egzaktabb esetükben kultúrnemzeti identitásról beszélni, legalábbis Veres Valér szerint (Gerben 1999: 77).

LAPPANGÓ BIKULTURALIZMUS Azáltal, hogy a jablonciak másik államhoz tartoznak, mint az anyaországiak, egyúttal egy másik nyelvhez, kultúrához, társadalomhoz, intézmény- és jogi rendszerhez, szokás(ok)hoz is kapcsolódnak, azaz két csoportnak is a tagjai.49 Az együttélés, főként a szórványkisebbség esetében, ha lassan is, de átmenetekhez, keveredésekhez, kettős kötődések kialakulásához vezethet.50 Nincsen ebben semmi különös, ha belegondolunk, hogy a kisebbségi csoport tagjai, az inaktívak kivételével, egyszerre két interakciós térben mozognak. De ez a „közösködés” még nem jelenti a két halmaznak eggyé válását, mivel az illuzórikus határokat adott esetben nagyon is komolyan veszik, különösen egy nyelvileg és kulturálisan aszimmetrikus helyzetben.

A kettős identitáskonstrukció amellett, hogy különböző forrásból származó identitáselemek kombinációja, egyaránt tartalmazza a különválás és az együvé tartozás igényének tendenciáit (Bindorffer 2001: 173, 180). Természetszerűleg, először csak az egyik csoporttal azonosul a kétnyelvű közösség tagja. Ez a jablonciaik esetében, főként a dominánsan monokulturális családi szocializációnak köszönhetően, saját kisebbségi közösségük, amely alárendelt státuszú a többségihez viszonyítva. Azonban ahogy cseperednek a gyermekek, egyre több környezeti színteret ismernek meg, s szépen lassan, valamiféle kötődés alakul ki bennük a másik (többségi) csoporthoz is, amely idegenségének ellenére mégis sajáttá válik. Ez tehát valamiféle kettős kötődés, de legalábbis két csoportban való részesedés. Persze „elsőrendű csoportjuk” adja a legfőbb értékeket, ez jelenti a szocializáció bázisát, amely monokulturálisnak mutatkozik, bár ezt a monokulturalizmust (később) kissé gyanússá teszi a bilingvizmus jelensége.

Azonban azok a természetes aspirációk, amelyek a többségi társadalomban való részvételre sarkallnak, nem nyomják el olyan könnyen az etnikai azonosság- és a saját közösséghez való tartozás tudatát. Meggátolja ugyanis ebben az eleve erős etnikai öntudat, amely pozitív érzelmekkel telített. Ugyanakkor ez az erő mintha a disszimilációban bontakozna ki, így az asszimilációs törekvések mellett ez az ellenerő is folyamatosan fejti ki hatását.

Meglátásom szerint a bikulturalizmus nem azonos a kettős identitással, mely már egy olyan entitás, amely interiorizálta a nem saját elemeket. Ezek közé az elemek közé tartoznak a kulturális elemek is, mégis, a két kultúrában való osztozkodás, még nem azonosítható azzal a minőséggel, amelyben a korábbi idegen elemek, a „másodlagos” identitásforma kognitív összetevői már az identitáskonstrukció meghatározó részét képezik. Ez a nüánsznyi különbség is egy folyamat részeként mutatja meg magát.

A keveredések ellenére, a többségi társadalom kultúrájával a jablonciak nem az elsődleges szocializációjuk során ismerkednek, ezért sem kiegyensúlyozottak a két csoporthoz fűződő értékek. A monokulutrális szocializáció az egyik leglényegesebb faktora Jablonca domináns monokulturalitásának. A bikulturalizmus jelei azonban, ha halványan is, de megmutatkoznak. Úgy tűnik azonban, ezeket a jeleket a jablonciak nem szívesen veszik észre. Nincsenek ínyük49 Ők önmagukat jabloncinak mondják, ezért használom már-már megszokásból én is így, a jabloncaiak helyett.

50 Főként, tehát nem kizárólag.

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 125

re a szlovák társadalom elvárásai, így nem feltétlenül méltatják magát a szlovák kultúrát sem.

Ilyetén képen a keveredések inkább köszönhetőek az évtizedes együttélésnek, mintsem a kisebbség részéről történő tudatos és ellenkezéstől mentes befogadásnak. A befogadást, a történelmi traumát felejteni nem akaró kulturális emlékezet is akadályozza.

Egy közösség tudása, egy másik nyelv elsajátításával természetszerűleg új tudáshalmazzal bővül, ami önmagában mindenképpen jó. A kognitív fejlődésre gyakorolt – remélhetőleg pozitív – hatás mellett, itt a nyelvnek abbéli adottsága a releváns, amelyről Bindorffer így ír: „A nyelv a leghatékonyabb szervező elv, ami a kisebbség és többség egymásnak sok tekintetben ellentmondó érték-, érzelem- és érdekvilágát egybeszervezi” (Bindorffer 2001: 141).

A nyelvhez tehát társadalmi jelenségek kapcsolódnak. Noha ezek értelmezésének, interiorizálásának lehetősége egy olyan anyanyelvdomináns és monokulturalitásra törekvő közösségben, mint a jabloncaiak, nem jár olyan magaslatokban, mint ugyanez az anyanyelv esetében.

Valami hasonlóra céloz egyik legfőbb, s egyik legkedvesebb informátorom is. A kulturális kontextus magában foglalja mindazt, amit az adott közösség tagjai tartanak a nyelvről és annak használatáról, értékeket és ideákat a nyelvre és a beszélőkre vonatkozólag (ld. Réger 1990).

A szlovák nyelvet kísérő társadalmi és kulturális tudás nem vetekedhet az anyanyelvben rejlő tudással és tapasztalatokkal. „A nyelvben erő van! Más nyelve –hiába tanulod meg – nem tudod úgy kifejezni az érzéseidet; nem azt jelentik a szavak. Ha kimondom, hogy „szeretlek”, vagy „kedvesem”, abban benne van az az őserő, amit a neveltetés adott szavaknak.” Mindez persze adatközlőm „elkötelezettségét” mutatja.51 Az ehhez szükséges nyitottsághoz viszont – általában a kisebbségi magyarok körében – hiányoznak az ehhez kívánatos körülmények: a motiváció, az attitűd, stb. De a bölcs belátás és tisztelet is megjelenik. Bizonyságul had idézzek ismét az előbbi informátortól: „…egy másik kultúrát csak a nyelvén keresztül – csak ha ismered a nyelvet – értheted meg, ezért nagyon fontos a nyelv.”

Jabloncán a többségi és a kisebbségi csoporthoz tartozás egyszerre van ugyan jelen, de jelentős súlyeltolódásokkal. A csoporttagság-tudateltérő intenzitásának függvényében és az adott helyzet által meghatározottan alakul az, hogy éppen melyik kategória válik fontossá/fontosabbá.52 Minden tehát folyamatosan változásban van. Maga az identitás is, akár a gondolkodás, dinamikus kategória. Az egyén szerepe, identitásának megkonstruálásában „a többszörös kategóriaválasztás lehetőségével megsokszorozódik” (Bindorffer 2001: 20). A szlovákokkal való kapcsolatok révén – amely többnyire a gimnáziumokban kezdődik, vagy ott válik intenzívebbé – ehhez a „magasabb” státuszú csoporthoz is kialakul bizonyos kötődés, ill. szolidaritás, ami bár távolinak tűnhet, mégis az Én saját része, amellyel integráns egészet alkot. A csoportok közti határok fenntartásához erős identifikációs bázissal kell rendelkezni. Jablonca, adottságainál fogva, rendelkezik is ezzel az erővel. Úgy tűnik, az idő mégis a bikulturalizmusnak dolgozik. A kontaktusokból következik, hogy nincs stabil határvonal, amelynek kiterjedtsége egyénenként változik. A határok elmosódása és 51 Bár például a cigányoknak sem esik nehezére a magyar szerető, annál inkább kedvük ellen való lehet a magyar házastárs.

52 Az azonosulás során az egyén „a saját közege (társadalma, kultúrája) által közvetített tudást internalizál, s ez az azonosulás egyúttal tudásvállalást is jelent. A társadalmi csoport tudásában való részesedés a csoporttagsághoz kapcsolódó értékszempontokkal és érzelmi attitűdökkel együtt alkotják az identitás bázisát.” (Bindorffer 1999: 19).

126

Csók Edit

a magasabb presztízzsel kecsegtető csoporttagság magnetikus erejénél fogva, noha a legfiatalabbak körében még mindig fontos, sőt, olykor elsődleges szempont, hogy magyar iskolákban tanuljanak, egyre kisebb az ellenérzés és az ellenkezés a szlovák iskolákkal (és szlovák párral) szemben. Ez a csökkenő ellenkezés azonban a tettek mezején (még) nem jelentkezik.

A harmadik, de főként a negyedik generáció jövőjét illetően elképzelhető az ún. dekulturációs kétnyelvűség (Bartha 1999: 195), azaz az ambivalens csoport- és identitástudat. A jablonciak óvatosan viszonyulnak szlovák környezetükhöz. Azt tapasztaltam, hogy csak azokon a szlovák környezetű színtereken alakult ki egyfajta természetes kötődés, amelyek a munkahelyekhez, tanulmányokhoz kapcsolódnak, illetve innen eredeztethetőek. Ahogy Bindorffer Gyögyi is írja, az információhoz, a munkához, a gazdasági forrásokhoz való hozzáférés függvénye a közös kulturális és nyelvi térben való részvétel. Szembetűnő, hogy „a beilleszkedés és az önmegtartás egymásnak ellentmondó folyamatok” (Bindorffer 2001: 157).

A Jabloncát kerülgető bikulturalizmus létét támasztaná alá az a feltételezésem, hogy az identifikációnak létezik egy látens szintje is, amely többnyire a többségi társadalommal való közösséghez köthető. Ez a kötődés több ponton is kileshető, pl. egyik válaszadóm a biztos magyarságtudata mellett a Szlovákiához való kötődését ötösre értékelte. „Itt születtem.” – mondta, mert bár nem kértem, hogy indokoljon, ő úgy érezte, váratlan és meglepő válasza magyarázatra szorul. A Szlovákiához való tartozás tudata létrehozott (a többség irányába) egy respektáló viszonyulást, amely azonban karöltve jár a kényszeredettség érzésével (kisebb generációs különbségekkel persze). Ezek szerint társadalmi identitásuknak csak igen vékony szeletét képezi a szlovák nemzettel és a Szlovákiával való azonosulás érzete. Ha a jablonciakat érintő asszimiláció mértékéről, vagy mikéntjéről kellene mondanom valamit, azt mondanám, hogy jobbára csak gazdasági beolvadásról beszélhetünk. Biológiai, kulturális és pszichológiai asszimiláció egyelőre nincs a láthatáron. Noha az életstílus bizonyos jegyei szinte szükségszerűen hasonulnak a környezetéhez, a nyelv és az etnikai identitás erős tudata megmaradhat (ld. Fejős: 1987).

Jablonca esetében relevánsabb egy kicsiny mértékű kulturális adaptációról beszélni, mint önmagában az asszimilációról. A törekvések szintjén viszont az erőszakos asszimilációnak bármelyik típusa (úgy mint gazdasági, társadalmi, demográfiai, területi-adminisztratív, politikai, környezeti, nyelvi-kulturális, tudati asszimiláció) beazonosítható, különösen, ha általában a határon túli kisebbségekre gondolunk (Göncz 1999: 64–65).

AZ AKKULTURÁCIÓ HARAPÁSA Az asszimiláció egyik legfontosabb megelőző szakasza az akkulturáció, mely már felütötte fejét e kicsiny közösségben. Az akkulturáció a befogadó közösség nyelvének átvételét jelenti (de még nem nyelvcserét!) s ezáltal egyfajta átmenetet az egyik kultúrából a másikba (Assmann 1999: 146). A nyelv átvétele viszont mindenkor a társadalmi integráció előfeltétele. A nyelv átvétele tehát az alapvető kulturális minták átvételét is jelenti, vagy legalábbis feltételezi. Tereptapasztalataim alapján nem érzem úgy, hogy a jablonci emberek ezeket a kulturális elemeket beépítették volna identitáskonstrukciójukba; más szóval, nem érzem úgy, hogy a határok szerepe mi és ők között elhalványult volna.

Az akkulturáció annak a társadalmi-kulturális tudásnak az elsajátítását jelenti, amelynek révén „a többséggel való kommunikációhoz és a létezéshez szükséges magától értetődésekre” szert tesz az egyén, illetve a közösség. Egy „csoport akkulturációs szintje abban mutatkozik

A kollektív kétnyelvűség dimenziói Jabloncán 127

meg, hogy mennyi maradt meg a csoport tradicionális kultúrájából” (Bindorffer 2001: 140–141).

Ehhez persze figyelembe kell venni általában a modernizációs hatásokat, mely néha nem ismer határokat. Amennyiben az akkulturáció a kultúrák közötti különbségek csökkenését jelenti, miközben a határok nem feltétlenül szűnnek meg (Yinger 2002: 27), nem könnyű meghatározni a mértékét. Annyira nem az, hogy én magam – Jablonca esetében – nem is vállalkozhatok rá. Az akkulturáció ugyan nem igényli a befogadó társadalom elfogadó attitűdjét, mégis a többség felől érkező negatív megítélés nehezítheti, amennyiben növeli, vagy legalábbis fenntartja a távolságot. Az akkulturáció nem feltétlenül vezet a jelentős (gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális) előnyökkel kecsegtető strukturális asszimilációhoz, de nincsen strukturális asszimiláció az akkulturáció megelőző fázisa nélkül.

Gyurgyík László kutatásában olyan következtetésekre jutott, amelyek az én feltételezésemet is alátámasztják.53 Nevezetesen, hogy „a szlovák irányba zajló nemzetváltási folyamatokra nagyobb hatással van az akkulturáció nyelvi vetülete (az elsődleges nyelvet érintő változásokat illetően – saját közbevetés), mint a többségi irányba zajló integráció” (Gyurgyík 2002: 146). Ez utóbbit az alapiskola oktatási nyelvével mértek. Az iskoláztatás rendkívül nagy szerepe viszont véleményem szerint ezeket az irányultságokat az egyének szintjén módosíthatja. A jablonciak részéről nem egyszer elhangzott, hogy idegennek érzik magukat Szlovákiában. Noha az idegen kifejezésen általában olyan egyént értünk, akinek csupán ideiglenes lakóhelye az adott ország, vagy térség, ami nem azonos szocializációjának helyszínével (Zajonc 2003: 29), a szlovákiai magyarokat többnyire mégis idegenként kezelik. Ennek okát a történelmi tudatban sejtem gyökerezni. ÖSSZEGZÉS Jablonca jövője leginkább rajtuk kívülálló konstellációk függvénye. Sokat jelent erre nézvést a kisebbség-többség viszony további alakulása, a kisebbségpolitika és persze a gyermekvállalási kedv. Az iskolapolitikában is tükröződő kisebbségpolitika viszont csöppet sem könnyíti meg a szlovákiai magyarok helyzetét. Szlovákia a „titkosított” nemzetállam eszméjével, és az ezt szolgáló alternatív oktatással olyan iskolákat tart fenn, amelyek – Knausz Imre példájával – úgy működnek, mint egy asszimilációs gép, amelybe bemegy a kisebbségi tanuló, és többségi öntudattal, többségi kultúrával jön ki. A jablonciak asszimmetrikus helyzetének számtalan bizonyítéka a legapróbb gesztusokban is megnyilvánul (pl. a szlovák társaságában szlovák nyelvre váltó magyarok).

A nemzeti identitást természetes módon, megőrzendő értéknek tartják a jablonci emberek, hiszen az, különösen kisebbségi körülmények között könnyen veszélybe kerül. Ilyenkor védelmére sietvén, az identitástudat „hajlamos a felerősödésre” (Gereben 1999: 59–60). Ez a felerősödés a fenyegetettség érzésétől függetlenül is jelentkezhet, hiszen míg egy magyarországi magyar számára evidencia, hogy magyarságát országához köti, addig egy határon túli magyar számára ez zavarodottságot, labilitást okozhat.

A jablonciak élnek a lehetőséggel, hogy hétköznapi életüket az anyanyelvükkel éljék. Ezt jelenti az a sokat forgatott kifejezés, hogy anyanyelvdomináns kétnyelvűség. Ez persze nem jelent 53 Az 1999–2000-es szlovákiai asszimilációvizsgálatban a gordoni és a yingeri asszimilációs modelleket adaptálták.

128

Csók Edit

monolit egynyelvűséget, hiszen már kiderült, hogy a különböző nyelvhasználati színtereken különbő súllyal jelenik meg ez, vagy az a nyelv. Emellett ott vannak az utcai feliratok, a bolti feliratok, stb. Bár általában azt emlegetik, hogy a magyardomináns munkahelyek (tömbmagyar területeken) a fizikai dolgozók „kiváltásága”, én úgy látom (legalábbis Jabloncán), hogy a munkahelyek helyszíne, környezete a mérvadó. Az ember, főleg ha nem teheti meg, hogy válogat, oda megy dolgozni, ahol van munka (A legtöbb kontaktusjelenséggel tarkított magyar nyelvet egy olyan munkás használta, aki kizárólag szlovák nyelvi környezetben dolgozik. Számára még a magyar „cs” betű beazonosítása sem ment). Így nem annyira a végzettség dönt, mint inkább külső tényezők.

A kötődést érintő kérdéseim finom minőségek érzékeltetésére nem voltak alkalmasak. Ennek a problémakörnek a kidolgozását már igazán nem vállalhattam jelen témámon belül. A nyelvhasználat és a kétnyelvűség inherens elemei közül igyekeztem úgy válogatni, hogy a törekvésem szerinti, azaz a témán belüli releváns összefüggések kitapinthatóvá váljanak. A magyarsághoz, illetve Magyarországhoz való kötődés szintje (de talán főleg az előbbi), összefüggésben lehet az asszimilációra való „hajlandósággal”. Úgy gondolom, a kötődéses zavarok főképpen a kollektív identitás dimenziójában jelentkeznek. A kolletkív identitás persze, ahogy Jan Assmann mondja, fikció és metafora, s „tagjának lenni merőben szimbolikus valóság” (Assmann 1999: 132). De meg kell jegyezni, hogy a meggyengült, vagy akár immanensen gyenge kollektív identitás az én- azonosság életképességét nem rontja. A magyar nemzethez való erős kötődés a megkérdezettek 80%-ára igaz, míg egy kivétellel a többiek a 4-es és a 3-as szintű kötődést választották. A „kivétel” csak ennyit mondott a kérdéssel kapcsolatosan: „Nem adtak semmit, meg nem is mond semmit.”

Az additív kétnyelvség – ami véleményem szerint a jablonciakat jellemzi – általában támogató nyelvi környezetben képzelhető el, ahol az új nyelv semmiképpen sincsen az anyanyelv kárára, hanem gazdagítja a nyelvi repertoárt. Erre az ellenmondásosnak tűnő jelenségre úgy gondolom, Jablonca egész idáig emlegetett „adottságai” kellő magyarázattal szolgálnak.

A történelmi perspektíva úgy látszik, nem engedi közömbösíteni az ellentéteket a társadalmi, kulturális hasonlóság, ellenére sem. Ahogy Csepeliék is kifejtik tanulmányukban, a kisebbségi és többségi identitásokat a kollektív sorsot jelölő kategorizáció és a „nemzeti történelem narratívái hatják át”, viszonyukra „a történelem nyomja rá bélyegét” (Csepeli – Örkény – Székely 2004: 23–24). De, ugyanakkor szükség is van erre a múltra a társadalom önmeghatározásához.

Becze Szabolcs

AZ IDENTITÁS „RÉSEI” ÉS A FOLYAMATOSSÁ TETT TÖRTÉNELEM – TÖRTÉNELMI TUDAT ÉS KOLLEKTÍV REPREZENTÁCIÓI A KÖZÖSSÉG ÉS AZ INTEGRITÁS PARADOXONJA Az utóbbi időszak kutatási eredményei a „hagyományos” közösségek ideájáról és felbomlásának paradigmájáról többször is beszámoltak, ld. Bausinger (Bausinger 1995), vagy Tóth G. Péter tanulmányát (Tóth G. 2002). Vizsgált közösségünkben, Jabloncán a múltban a közösségi integritás mélyebb szinten értelmeződött, mint az utolsó másfél évtizedben, a falu egy szilárd kollektív identitással rendelkezett, amit épp a rendszerváltozás utáni politikai erőtér bontott meg. Bár ekkor megvalósulhatott az emlékezet, a történelmi tudat, az etnikus szimbólumok megjelenítésének feltétele, mégsem indult meg a mnemonikus gyakorlat, szakadás állt be a társadalmi interakciókban és a falu anakronisztikus kulturális mintákat próbált fenntartani. Bár ennek a komplex problémának részletes tárgyalása egy mélyebb vizsgálódást igényelne, az azonban kimutatható, hogy manapság mindez elsősorban az emlékezeti médiumokon keresztül rekonstruálódik, tehát itt pontosan a társadalmi-kommunikatív gyakorlat révén konstruálódik újra a közösség, jön létre a közösségélmény újra megtapasztalása, Nora sokat citált terminusával élve „emlékezetközösség” formálódik.

K. Horváth Zsolt Nora-ról szóló tanulmányában kitér arra, hogy az emlékművek valójában nem a kollektív emlékezet tárgyiasításai és nem a közösségi tudatot erősítik, hanem a fennálló politikai rendszer ideológiai támogatói (K. Horváth 1999b: 135). Ez bizonyos társadalmakban, történelmi-politikai szituációkban jórészt igaz, ám túlságosan általános kijelentés. Hasonló probléma merül fel az emlékezet-kutatások hazai recepciójának néhány esetében, melyek a mnemonikus gyakorlatot politikai, identitáspolitikai, reprezentációs versengésként, „versenytérként”, szimbolikus térfoglalásként, politikai propagandaként, olykor általánosítva, vagy történeti szempontból egy nagyobb, többetnikumú város példáján közelítik meg, és nem egy lokális közösség sajátos identitás-konstrukciós, mikrotársadalmi-szintű folyamataira koncentrálva. Jabloncán mindez az előzőektől eltérő emlékezeti struktúrákat és mechanizmusokat jelent, ahol az emlékezeti folyamatok inkább a közösség integritását, mintsem a szimbolikus etnikai konfrontációt mélyítik. A faluban a mnemonikus gyakorlat és médiumok egy sokkal tágabban értelmezhető perspektívát kínálnak (az írásos, a kommunikatív emlékezet, az oral-history – vagy inkább oral-memory, a kollektív narratívák szerepe, akár etnikai, politikai, történelmi, lokális aspektusból is), melyek meghatározó szereppel bírnak a kollektív önkép folyamatos konstruálásában. A helyek emlékezete, vagy emlékhelyek vizsgálata csak egy ezek közül. Foucault „ellenemlékezet” fogalmának értelmében – mely más megközelítést kínál az emlékezés, a nemzeti emlékezet, az emlékeztetés uralkodó paradigmájának interpretációjától azon csoportokra reflektálva, melyekre a tradicionális történetírás nem fordított figyelmet – kutatásom olyan kisebb társadalmi egységre koncentrál, melyekhez hasonlóak, ha szabad így fogalmazni és ha létezik egyáltalán ez a tendencia, kiesnek a „hagyományos emlékezet-kutatás” fókuszából.

130

Becze Szabolcs

Leroi Gourhan szerint az emlékezet hordozója az „etnikai kollektívum” (Assmann 1999: 21), Pierre Nora a kollektív emlékezet teóriáját szintén a kisebbségek által védett területekre teszi, ahol még elevenen él az emlékezet társadalmi funkciója egy asszimiláns metanarratívával, Nora esetében a történelemmel és a politikai erőtérrel szemben (Nora 1999: 146). Bár korunk egyik társadalomtudományi paradigmája, hogy hagyományos értelemben vett közösségek már nem léteznek; a „hagyomány-közösség”, mint társadalmi entitás klasszikus értelemben vett használata talán épp ebben a szemléletben konzerválódhat, és az etnikai kisebbségek kategóriája mentén lehetne felvázolni annak integritását, hiszen a modern társadalmakban a tradicionális közösségek funkció- és identitásvesztetté válásának kérdésében ezek az „emlékezet-társadalmak” jeleníthetik meg az „elveszettnek vélt” múlt, hagyomány, stb. egy részletét, és reprezentálhatják a közösség „mitikusnak hitt” összetartozás tudatát (Tóth G. 2002: 9). A hagyományos közösségek felbomlásának és átalakulásának jelensége elsősorban az urbanizáció, a megélhetés miatti társadalmi mobilitás, az iparkörzetek vonzása, a centrum-periféria elv, a telepítéspolitika, stb. hatására átalakuló, etnikailag homogén kulturális, politikai környezetben élő mikro-társadalmakban, településeknél figyelhető meg; azonban olyan kisebbségi csoportok esetében, ahol a nemzetállam ideológiai, politikai, nemzetiségi asszimilációkényszere fenyeget, ott a közösségi emlékezet intézménye kiemelt funkcióval bírhat az azonosságtudat megtartásának érdekében.1 Jablonca esetében ez az emlékezet társadalmi gyakorlatán, mint identitáskonstrukciós folyamaton figyelhető meg, amely a közösség integritását biztosítja. Az identitásépítés elsősorban az etnikai énkép, az ebből származó kollektivitás-és azonosság tudat, a „mi” társadalmi egysége, a nyelv, a hagyomány a közös múlt és a történelmi tudat összekötő ereje, valamint a lokalitás kategóriája köré szerveződik. Az asszimiláció fenyegetettségében a falu, mint etnikai csoport igyekszik megteremteni a kollektív emlékezet praxisának feltételeit, emlékhelyeit; illetve a kommunikatív emlékezet társadalmi interakciós bázisát, hagyományőrző csoportokat, táborokat, klubokat, civil szervezetek működését, stb. Ez azért is számottevő, mert bár a falu kicsi, az emlékezeti és a közösségi események által meglehetősen aktív társadalmi kommunikációt gyakorol, és amint az kiderül a falu krónikájából, ez a tendencia a múltban is jellemző volt a közösségi életre. Mindezt fokozza a közösség azon felismerése is, hogy a falut az elöregedés általi eltűnés fenyegeti, illetve a kollektív etnikai azonosságtudat megtartásának igényét erősíti, hogy a falu igyekszik távol tartani a megüresedett házakat hétvégi telkekként felvásárolni kívánó szlovák lakosságot. A társadalmi koherenciát és a közösségi szervezettség működését cáfolni, utólagosan felértékelni, illetve túlideologizálni látszik az a tény, hogy Jabloncán a kilencvenes években végbement politikai érdekellentétekből fakadó „szakadási” folyamat majdhogynem megszűntette közösségként funkcionálni a falut, ellenben meg kell jegyezni, hogy az elmúlt pár évben a falu politikai érdekszférái nyitottak és közelítettek egymás felé, beindult a közösség újbóli ideologikus egységének megteremtési folyamata. A problémát árnyalja és nehezíti a fiatalok társadalmi migrációja, az urbánus szféra megélhetési vonzereje, illetve azok a jelenségek, melyek egy közösség integritását megbonthatják. A szegénység és megélhetés problémája, a gazdasági alapú elvándorlás, a külföldi lehetőségek keresése azonban a múltban 1 Az urbanizáció, a „technikai korszak”, és a modern kor hagyományos paraszti társadalmakra gyakorolt hatását, a tradicionális közösségek iránti felfokozott érdeklődésével és azok „újrafelfedezésével” kapcsolatos problémáját kimerítően tárgyalja Hermann Bausinger (Bausinger 1995).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 131

is tetten érhető volt, a múlt „gazdaggá tételére” és a közösségi hagyományok életben tartására, az identitáskép egységére viszont ezek a folyamatok nem nyomták rá markánsan a bélyegüket. A nehéz társadalmi problémák ellenére a falu nemcsak megtartotta a múlt ápolásának intézményeit (színjátszó kör, népdalkör, stb.), hanem azokat egyre inkább szimbolikus célzattal használta a közösség érdekében (pl. egyes politikailag betiltott színdarabokat nem vettek le a műsorról, hanem más címmel játszottak); sőt, bizonyos krízishelyzetekben, például a földek kollektivizálása kapcsán fellépő politikai fenyegetettség esetében a közösség összetartása annál inkább működött.

Ebből az aspektusból tehát hagyomány-, funkció-, és értékvesztett kollektívum feltételezését érdemes felülvizsgálni. A múlt társadalmi divergenciája ellenére a közösség pejoratív értelemben vett ideája mellett szól „emlékezetközösséggé” szerveződés folyamata, mely felejthetővé, láthatatlanná igyekszik tenni a rendszerváltás utáni szakadást. A falu igyekszik visszaállítani a krízis előtti viszonyokat, tehát a saját múltra támaszkodva reflexív önértelmezésként megpróbál újra a „mitologikus és idealisztikus múlt” alakzataiba, formájába rendeződni. Ez a közösen megélt múltkép, amelyre az idősebb generáció emlékszik, egyfajta mintaként és forrásként szolgál. Beindult a kollektív identitás megőrzésének feltételeként az aktív emlékezeti médiumok, csatornák, kommunikációs formák kialakítása. Jablonca esetében tehát az „emlékezetközösség” koherenciáját biztosító funkció alapvetően a lokális etnikai közösség szűrőjén keresztül ragadható meg – ezért fontos kiemelni a kollektív identitás ezen szegmensét; azonban hozzá kell tenni, hogy a közösségi tudat és énkép szerveződésének bonyolult kérdésében az etnikai dimenzió, mint egyfajta szervezőelem nem kizárólagos, hanem inkább a közösségi integritás, az önazonosság egy szintjeként tételeződik.

Elmondható, hogy bizonyos tradicionális közösségek felbomlottak, átalakultak, megváltozott a közösségi együttműködés elképzelésének ideológiája és reprezentációja, azonban figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy egy közösség azonosságtudatának teóriája – még ha jelen esetben a faluban néha rapszodikusan működve is, de nem szűnt meg teljesen. Jabloncán ennek a jelenségnek egy speciális esetével találkozhatunk. Itt gyakorlatilag egy kettős, egymásnak ellentmondó folyamat figyelhető meg: tetten érhetőek azok a demográfiai és társadalmi jelenségek (az elöregedésből és az elhalálozásokból, a házasságok és ezáltal a születések számának hiányából, valamint az elvándorlásból adódó népességfogyás; illetve a ma már egyre kevésbé jellemző, bizonyos érdekcsoportok rivalizálásából adódó széthúzó erő), melyek egy közösség felbomlását eredményezhetik, valamint pontosan ennek a folyamatnak a kompenzálásaként kitapintható egy erős közösségépítő identifikációs mechanizmus. A közösségek felbomlásának elképzelése tehát összetettebb és számos relatív problémát felvető kérdés, minthogy általánosítva kategorikusan kijelentsük, hogy már nem találkozhatunk „tradicionális társadalmakkal”.

E helyett mindinkább az „emlékezetközösségekről” lehet beszélni, melyeket már a kollektív emlékezet gyakorlata generál.

Jelen munka egy közösség kollektív emlékezetének néhány speciális esetén keresztül igyekszik bemutatni, hogyan reprezentálódik a közös énkép, illetve a kommunikatív emlékezeti formulák által hogyan zajlik a társadalmi interakció, valamint hogyan interpretálódnak, reprezentálódnak a kollektív identitás bizonyos argumentációi. Az „emlékhelyek” egyfajta identitáskonstruáló és erősítő funkcióval rendelkeznek; mind a kommunikatív-interakciós terek, mind a szemiotizált, azaz a megjelölt emlékhelyek, emlékművek a közösen lakott és megélt

132

Becze Szabolcs

múltjának, önképének, tudáskészletének kollektív reprezentációi. Mindez két síkon működik. A közösségi-interakciós terek, ahol a falu összejövetelei zajlanak, egyrészt a lokális identitás, a közösségi tudat megjelenítési-megélési terei, ahol a falu társadalmi kommunikációja zajlik. A rítusok, összejövetelek helyei sajátos kollektív emlékezeti terekként értelmezhetőek, ahol a társadalmi kommunikáció által az „élményterekké” vált szimbolikus vagy valós helyek a múlt folyamatossá tételének kísérletével, megidézésével, újraélésével identitásigazoló funkcióval bírnak. Az emlékművek az emlékezet-történelem-történelmi tudat viszonyrendszerében a tudáskészlet bizonyos vonatkozásait reprezentálják, kiemelik a múlt jelentős momentumait, megjelenítik, tárgyiasítják a közösségi emlékezet kulturális kontextusát, és mindemellett a kollektív önkép fenntartásának manifesztumai. Az emlékhelyek kapcsán tágabb értelemben a közösség etnikus identitásának, magyar kisebbség tudatnak reprezentálásával találkozhatunk, másrészt az etnikus identitást megerősítő történelmi, politikai, társadalmi tartalmak ceremoniális megélésével és tárgyiasításával kísérletet tesznek a közösség létlegitimációjára. Konkrét esetekre leszűkítve tanúi lehetünk a saját múltra vonatkoztatott értelmezési stratégiák felszínre kerülésének, ugyanakkor ez a reflektív viszony annál sokkal többet megjelenít és kifejez: egy közösen birtokolt értelem-komplexumot, a közösség konnektív struktúrájának bizonyos szegmenseit, illetve tágabb értelemben egy csoport közös történetének olvasatát is. Kovács Gábor szavaival a helyek „nem csupán arra szolgálnak, hogy emlékeztessenek a hozzájuk kapcsolódó történelemre, hanem ahol hely és történet szoros összefűzése megtörtént, megszerzik az erőt, hogy ‘maguk mondják’ a történetet” (Kovács; 1996: 285). ÉLMÉNYTEREK ÉS REPREZENTÁCIÓK A kollektív emlékezet egyik elválaszthatatlan jellemzője, hogy az idődimenzió és a csoportfüggőség mellett szorosan kötődik helyekhez, Francis Yates a térbeliesítést a mnemotechnikai gyakorlat eszközének tekinti (Assmann 1999: 60). Halbwachs értelmezésében az emlékezet társadalmi keretei között a tér ugyanolyan meghatározó elemként szolgál az emlékek átadásában, mint a szóbeliség, vagy az írás (Burke 2001: 8). Egy csoport közösségi tevékenységei révén kijelöl, kiválaszt, megjelöl, szemiotizál bizonyos helyeket, tereket, melyek a társadalmi használatuk által az emlékezés fix helyszíneivé lesznek, és ezeknek a helyeknek, társadalmi tereknek, közös használata a közösségi emlékezet identitáskonstrukciós funkciójának tükrében hozzájárul a kollektív önkép folyamatos fenntartásához és megőrzéséhez. Ezeket a helyeket hívja Pierre Nora – anyagi, szimbolikus és funkcionális értelemben – az „emlékezet helyszíneinek” 2, ahol testet ölt az önelképzelés folyamatossága (Nora 1999: 142). A közösség azon terei, melyek nincsenek közvetlenül megjelölve – tehát nem emlékművek, tárgyak, jelek által szemiotizáltak, hanem elsősorban használatuk és a kollektív identitás érvényesítés, mint társadalmi rítus által lettek kijelölve – akkor „léteznek”, kelnek életre, ha valamilyen közösségi esemény, összejövetel, társas interakció zajlik ott. Ezek a kollektív terek, ahol a társadalmi kommunikáció zajlik, önmaguk egészében válnak jellé, „mnemotoposszá” (Assmann 1999: 60); ugyanakkor Jablonca példáján megfigyelhető, hogy nemcsak a közösségi terek, hanem az emlékművek is a kollek2 Az eredeti szövegben a „lieux de mémoire” terminus szerepel, mely jelentheti az „emlékezethelyeket” és az „emlékezet helyeit”. A magyar fordító az eredeti tartam megtartása érdekében meghagyja ezeket (Nora 1999: 142).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 133

tív interakciók helyszínei. Mindemellett az „élményterek” a múlt jelenbe való beemelésével és szimbolikus-rituális újraélésének emocionális-érzelmi töltetével a kulturális felejtés ellen dolgoznak (Mannová 2002: 36). A kollektív emlékezet helyszínei tehát társadalmi terek, olyan, a közösség által megjelölt, vagy a társadalmi gyakorlat és használat által létrehozott szimbolikus helyek, melyek társadalmi tartalommal telítettek (Nemes Nagy 1998: 22).

A szociológiából és a kognitív pszichológiából eredő, majd több társadalomtudományi diszciplínában, a kvalitatív empirikus kutatások révén az antropológiában is elterjedt szociális reprezentáció elmélete többek között azt is jelenti, hogy egy elvont ideológiai tartam, eszme a társadalmi kommunikáció által – akár specialisták, vagy a kommunikáció egyéb csatornái, eszközei segítségével – hogyan válik normatívvá. Durkheim szerint a kollektív reprezentáció az a „nyelv”, mely az intézményeivel és szokásaival a társadalmi működés lényegét alkotja (László 1999a: 58). Moscovici a kommunikatív közvetítés tartalmi-formai-strukturális jellemzőit vizsgálva a „kollektív” helyett inkább a „szociális” terminust használja, azzal érvelve, hogy a szegmentált társadalmakban ez a reprezentáció nem értelmezhető az egész társadalomra, bizonyos közösségek sajátos reprezentációs formákat hoznak létre (László 1999a: 59).3 Ugyanakkor a kollektív jelző használata nem elvetendő, ha ezen egy valamely karakteres tulajdonságok, paraméterek mentén meghatározható és szerveződő közösség értendő (vallási, kisebbségi, tájegységi, helyi, stb.). Antropológiai nézetben a kollektív reprezentáció nemcsak egy nagyobb társadalom megjelenítési-kommunikációs formuláit jelenti (mint mondjuk egy nemzetállam mnemotechnikai, nemzeti emlékezeti eljárásai, stb.), hanem egy kisebb társadalmi egység, lokális közösség, stb. reprezentatív-megélési gyakorlatát is. Minden ilyen csoport más reprezentációs formát alakít ki, máshogy jeleníti meg saját tudáskészletét; egy adott történelmi szituáció – mondjuk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc – kapcsán különbözőképpen értelmezendő a szlovák nemzet önképét, történelmi tudatát szervező kognitív struktúra és az azt megjelenítő reprezentatív gyakorlat, mint egy kisebbség etnikus mnemonikus eljárásai.4 Ezek a társadalmi interakciók egy adott kisebbség önképének szerveződésében gyakran elsődleges szerepet kapnak, mitikus erővel bírnak (László 1999a: 59).

A reprezentációs elmélet antropológiai kontextusban kétféleképpen közelíthető meg: egyrészt a közösségi öszejövetelek, a megemlékezések, a kommunikatív gyakorlat révén hogyan reprezentálódnak a kollektív identitás és a közösen birtokolt tudáskészlet, a konnektív struktúra bizonyos argumentumai (az önkép különböző szintjei, a történelem, a közös múlt és narratívái, stb.); másrészt épp a kollektív reprezentáció által hogyan sajátítódik el ez a kultu3 A szociális reprezentációs elmélet és a kommunikatív emlékezet kapcsolatát nagyrészt László János munkái (László 1999a, László 1999b, László 2000, illetve László – Ehmann – Imre 2002, László 2003) szemléltetik. A narratíva és a reprezentáció összefüggéséről ld. Paul Atkinson írását (Atkinson 1999).

4 Azt a tényt, hogy egy nagyobb társadalmi egység, jelen esetben a szlovák nemzetállam bizonyos reprezentációs gyakorlata nem értelmezhető egy szegmentált társadalom kisebb egységeire, némiképp cáfolja az államszocializmus alatt működő nemzeti emlékezet propagandája, mely a kisebbségeket nagyban érintette. Igaz, hogy ezek a nemzeti tudatot megszilárdító folyamatok nem az etnikus közösségek emlékezetéhez szóltak, azonban az asszimiláció és az integráció irányított intézményével veszélyeztették ezen csoportok egzisztenciáját.

134

Becze Szabolcs

rális önkép és tudáshorizont. A két folyamat valójában együtt értelmezhető és egymást kiegészítik; a társadalmi interakciók, mint reprezentációk nemcsak megjelenítik a közösen tárolt értelemhalmazt, hanem az elsajátítást is szolgálják azzal, hogy megerősítik a kollektív identitás folyamatosságát, vagyis a közösségi kommunikáció révén rögzülnek ezek a kulturális tartalmak. Valójában egy csoport kommunikatív interakciója a társadalmi működés egyik motorikus alapja, ugyanakkor egy sokkal mélyebb funkcióval bír: a közösség jelenbeni elrendezésével és a kulturális minták felmutatásával a jövőbeni integrációt és az önkép folyamatosságát igyekszik fenntartani.

Másrészt ezek az események a közösség struktúráját, szerveződését, a megosztottságot, a rendet, stb., valamint a csoportban lezajló társadalmi mechanizmusokat és folyamatokat is megjelenítik. A kognitív pszichológia a gondolkodás és a kommunikáció során két kognitív rendszert különít el: az egyik az asszociációk, a diszkriminációk, következtetések révén működik; a másik a szimbolikus szabályok segítségével szelektál és az előző tartalmak racionalitását, logikáját ellenőrzi (László 1999a: 59). A kollektív kommunikatív struktúrára ugyanez érvényes, ahol a közösségi tudáshorizont megjelenített tartalma normatív keretben helyezkedik el, azaz az ideológiákhoz szabályok is tartoznak. A szociális reprezentáció tehát a közösség normatív-szabályzó rendszerét is ábrázolja, melyet a csoport tagjai elfogadnak és alkalmazkodnak hozzá. Szemlélteti a társadalmi valóságot, a közösség viszonyrendszerét, a szimbolikus ideológiai háttértartalmat, valamint a kommunikáció és interakció által mindezt megkonstruálja, tartalommal tölti meg (László 1999a: 60). Moscovici a reprezentáció két alapfolyamatát különíti el. A „lehorgonyzás” a társas kommunikáció során biztosítja az idegen kategóriák saját kontextualizálását és gondolati rendszerbe való integrációját, kijelöli ezek viszonyát más eseményekhez és dolgokhoz; a „tárgyiasítás” pedig az elvont ideológiai tartalmakat, eszméket tapasztalatokká alakítja, megjeleníti a kulturális kontextuális hátteret (László 1999a: 61–63).

Antropológiai értelmezésben ez annyit tesz, hogy az egyén a közös rítusok (a társadalmi interakciók és a kollektív megemlékezések) révén elsajátítja a csoport közös tudáshorizontját, részesévé válik a hagyományoknak, bekapcsolódik a kollektív önmeghatározás folyamatának fenntartásába; valamint a közösen birtokolt értelemkomplexum „láthatatlan” rétegeit tárgyiasítja, ikonokkal, szimbólumokkal láthatóvá, érthetővé és a mindennapi élet számára elérhetővé teszi (mint az emlékművek), mindezzel egy eligazítást is ad a megértéshez. Jelen esetben tehát az összejövetelek a társadalmi struktúrát, a megosztottságot, a társadalmi rendet, stb. jelenítik meg, szimbolizálják és a közösség koherenciáját erősítik, az emlékművek és megemlékezések pedig mindezeken túl a múlt kiemelkedő, fontosnak tartott eseményeiről hoz létre és teremt újra képzeteket a történelmi tudat tükrében.

Jabloncán a közösség több ilyen „élményteret” tett jelentőssé mnemotechnikai-társadalmi használata, a társadalmi folyamatok és jelenségek térbeliesítése során. Az egyik legfontosabb közösségi interakciót szolgáló tér a Bikarét. Maga a terület a falu végén helyezkedik el egy erdőség alatt, a főút mellett, a másik oldalról szántóföldekkel övezve. Mivel a tér viszonylag védett az időjárási hatásoktól és nem közvetlenül a falu centrumában van, így megfelelő helyszínül szolgál az összejöveteleknek. Nevét onnan kapta, hogy a falu bikáit ezen a réten legeltették. A helyet bizonyos fokú tisztelet övezi; az a tény, hogy a falunak már nincs „falubikája”, kiemelt szereppel bír – mint sok olyan motívum, ami éppen eltűnőben van egy társadalomból és igyekszik azt emlékezete által megőrizni – hiszen a falu bikája bizonyos fokú státuszszim-

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 135

bólumot jelentett (gazdasági értelemben is), ma pedig egy történelmi reliktumot, mint ahogy a bikaól emléke is; éppen ezért az elnevezés által sem hagyják feledésbe merülni a helyet és annak egykori funkcióját. A rét mellett egy focipálya található, amit hely közelsége és az egyszerűség kedvéért szintén hívnak Bikarétnek, valójában azonban az mezőgazdasági terület volt.

A két terület alapjában véve szabadidős centrumnak van kiépítve, a focipálya melletti Bikaréten található egy fedett épületben tekepálya, melyet a falu krónikája szerint 1975-ben építetett Polgáry Géza elnök; szabadtéri sakktábla; egy kisebb elkerített salakos terület, amelyet nyáron és tavasszal röplabdázásra, télen pedig jégkorongpályának használnak a fiatalok; egy fedett nyársaló helyiség; hinták; illetve egy büfé. A büfé mellett egy fedett színpad is fel van építve, ezen előadások, koncertek, és egyéb zenei rendezvények kerülnek megrendezésre. A színpad előtt egy betonozott tánctér található. A falu sokat foglalkozik a közösség és hely viszony szimbolikus státuszának megőrzésével. Az emberek ragaszkodását és a falu kötődését ehhez a helyszínhez líraian és idillikusan írja le a falu krónikájának 1996-os bejegyzése: „A Bikarét sokat „csinosodott” ezen az éven. „Ráncos arcát, kócos haját” a bozóttal benőtt patakjáratot – eltüntették, kiegyenesítették. A korhadt fákat kivágták, gyepesítettek – szóval egy új világ, új kép tárul az ember szeme elé, ha kimegy a Bikarétre. A bejáratnál lépcső vezet le a járdára, amelyen át eljuthat a látogató a szalonnasütőhöz, sakktáblához, víztartályhoz, illemhelyhez, kuglizóhoz, büffé-hez, táncparketthez, … ahol rophatja a táncot a jobbnál-jobb zenére.

A betonjárda mellett piros, fehér, zöld lámpák szórják a fényt az esti szürkületben a tájra.

Szalonnasütő – csodás alakú házikó, amely Iván Zoltán – polgármester – kezdeményezésére, a Kovács Dezső tervezése alapján született. Csodás kerítése, ügyes kis kandallója, s a fehér terítővel leterített asztalkája odacsalogatja nemcsak íncsiklandozó szagával, de példás tisztaságával, küllemével a szalonnát pirítani vágyókat.

Említésre méltó a kinti sakk-pálya, amelyen a gyermek magasságú, fekete-fehér figurák csodálatos látványt jelentenek. A figurák kivitelezője Csmrik [?] Gyula, volt erdészünk. Mellette két oldalt lóca helyezkedik el, amelyre leülhetnek a szurkolók addig, amíg a két játékos hol térdeplő, hol pedig álló helyzetben „tologatja” a csillogó figurákat a kiszemelt helyre. A fekete-fehér sakktáblától egy-két méterre áll a nyakát nyújtogató függő kugli állványa, amelyszámunkra érdekes, mert még ilyet a falu lakosai helyben nem, esetleg más községben láttak.

Fent az erdő alatt, új ruhába öltözve várja gyermeklátogatóit a hinta. A Bikarét közepét a tenisz, illetve röplabda-pálya tölti ki. Esténként a falu fiataljai itt adnak egymásnak találkát. Sportolnak, szórakoznak. A táncterület, ha szól a zenekar, benépesül vidám emberekkel.

Ilyenkor a polgármester, Iván Zoltán, szeme felragyog. „Jövőre, ha élünk – mondja – még tető kell a táncolók felé, s akkor nem lesz akadály még az esős idő sem” – nem zavarhatja a táncolni, szórakozni vágyókat, mert hisz nálunk a Bikarét az egyedüli forrás, amelyből „termelni” tudunk – fejezte be jóeső érzéssel a polgármester.” 5 Találóan fogalmazott az akkori polgármester: a „termelni tudunk” kifejezéssel pontosan egy közösség és hely viszonyában, a múlt és a hagyomány szempontjából a társadalmi gyakorlat produktív (a Halbwachs-i múlt, mint társadalmi konstrukció értelmében; Assmann 1999: 35) és ezáltal a kollektív emlékezet identitást megőrző jellegét ragadta meg. A közösség interakciós terei a múlt rituális megelevenítése, interpretációja, reprodukciója, rekonstrukciója, és 5 Idézet a falu krónikájából.

136

Becze Szabolcs

a társadalmi koherencia kollektív reprezentációja révén identitáskonstrukciós intézményekké válnak (Burke 2001: 8).

Emlékműsorok, megemlékezések, zenei rendezvények, színdarabok bemutatása, sportrendezvények, falunapok, falubál, divatbemutató, kugliverseny, piknik és szalonnasütés, gulyásfőzés, melyet közösen fogyaszt el a falu, vetélkedők, ügyességi versenyek, folklór rendezvények, álarcosbál, szüreti bál, tűzoltó és rendőrségi bemutatók, és még sorolhatnánk; ez az a hely, ahol gyakorlatilag a falu közösségi élete, társadalmi kommunikációja zajlik, amelyek mind a falu kollektív önképének igazolását, fenntartását, megőrzését, folyamatosságát és társadalmi reprezentációját szolgálják.

A Bikaréthez kapcsolódva intermezzóként meg kell említeni a bikaólat. A falu egyik mellékutcájának végén állt, ma már nem létezik, azonban sokszor szomorúan szóba hozzák beszélgetéseknél, mint a falu és a közösség egyik elmaradhatatlan összetevőjét, jellemzőjét, jelképét. „Minden faluba vót bikaól. Akkor nem vót műbika azelőtt, csak a szövetkezesítéskor gyütt divatba, hogy műfedeztetés. Mindenütt vót két-három bika, má hogy milyen vót a falu, milyen nagy, meg mennyi állat vót, aszerint. Úgyhogy azt a bikaólat is a község építette. És akkor a csordás vagy a gulyás gondozta a bikácskát. (…) Két bikácska vót itt is mindig, mert annyi állat vót, hogy kétszáz tehen, hogy annyi kellett, két bika hozzá. Hát ezek vótak a bikaólak, de azok megszűntek, már amikor oszt a szövetkezetek megalakultak.” 6 A falu krónikája 1995-ös bejegyzése a következőket írja a bikaólról: „A falunak saját bikája is volt. Nem is egy, hanem kettő – Fickó és Betyár. A bikák részére közös megegyezés alapján közös pénzből bikaólat építettek – a Gecs utca felső végébe.

A bikaólhoz, a Pogány István háza előtti területen, kifutó karám is tartozott. Ez volt a hím és a nőstény – a tehén és a bika párzásának helye. A bikáknak télire takarmányt a közös területről, az ú.n. Bikarétről biztosították. A szénát az ú.n. bikaboglyába gyűjtötték össze, s onnan került az állatok elé. Ez éven, 1995-ben lebontották a bikaólat, hiszen már küldetését hosszú éveken át nem teljesítette. Oldala kidőlt, teteje beszakadt. A helyére díszbokrok, fák kerültek.” 7 A Bikaréthez hasonló közösségi interakciót, a hagyományok és a múlt fenntartását szolgáló másik fontos kulturális mnemotechnikai intézmény a helyi kultúrház. Nagyjából a falu központjában található, a belső tere egy nagyobb közösséget képes befogadni. Belül található egy színpad, valamint több asztal és szék, ezek elrendezése mindig az ott zajló rendezvények függvénye. Ez az épület is hasonló események színtere, bár a falu emlékkönyve szerint (amely 6 Interjúrészlet, Borsodi István, Jablonca, 2002. 10. 10.

7 Idézet a falu krónikájából. A krónika még egy esetben említi a bikát egy történet kapcsán: „A legények a korcsmában mulatoztak, mint ahogy az akkoriban szokás volt. A „bíró úr” is ott volt. Jócskán beszedegetett már, s arról beszélgettek, hogy ki milyen erős?! – ki milyen bátor? S hogy ő mondta, hogy ő megbirkózik meg a megvadult bikával is. Ez meg éppen kapóra jött, mert estébe hajolva az idő, éppen kolompolt a csorda hazafelé. Kiállt a mi emberünk a legényekkel az utcára, és várták a bika érkezését. Megjött, megjött! – kiabálták. A „bíró úr” meg egyszerűen nekiment és ütötte, verte szegény jószágot, amely eleinte szinte kitérően válaszolt a bíró ütéseire. Később azonban feldühödött és már az ökleléseitől nem lehetett megmenteni a bírót. Összetiporta gyomrát, hasát… Így lelte halálát a bíró, akinek halálhíre más falvakba is eljutott. Így mondogatták az emberek róla „…jól járt… megérdemelte a kegyetlen halált, meglakolt a sok rosszért…”. Alig volt olyan a faluban, aki szánni tudta volna. Két fia maradt, József és Lajos, akik aztán kimentek Amerikába.”. Idézet a falu krónikájából.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 137

hasonló funkciót szolgált, mint a falu krónikája, ellenben ebben kimondottan a közösségi ös�szejövetelek lettek dokumentálva) régebben gazdagabb volt programokban. Mintegy klub-jelleggel itt zajlottak az idősebbekről való megemlékezések; diákok, iskolai végzettek köszöntése; születésnapok és névadók ünneplése; nyugdíjasok délutánja; a PÜT, a Nőszövetség összejövetelei; a bevonulók búcsúztatása; házassági évfordulók; az első választók, az első személyigazolványt átvevők és az első véradók üdvözlése; a történelmi megemlékezések; a pionírköszöntések; a csoportos kirándulások megszervezése is itt történt; a kitüntetések átadása; vetélkedők; a karácsonyi köszöntések; munkaértekezletek; tanítók napja; és még számtalan évfordulóról való megemlékezésnek adott helyet.

Manapság a kultúrteremben fotó-, rajz-, falvédő- és könyvkiállítások láthatók, valamint a Szivárvány Kézműves Gyermek Alkotótábort is itt rendezik 2001 óta minden nyáron. Ha éppen nem a Bikaréten, akkor itt lépnek fel a meghívott vendégelőadók, vagy ezen a színpadon kerülnek megrendezésre az ünnepségek és színdarabok. A kulturális rendezvények mellett hivatalosabb összejövetelek is itt zajlanak, mint pl. falugyűlés, választások, helyi politikai fórumok, stb. A helyi társulatok, mint pl. az asszonykórus, nyugdíjasok klubja, és a civil szervezetek, a Csemadok, stb. is itt tartják üléseiket. Hasonló közösségi célokat szolgál a volt könyvtárterem is, mely a Községi Hivatal épületében található: rendezvények, zenekari próbák, játszóházi foglalkozások, illetve a méhészek gyűléseinek helyszíne. A közösségi helyeket „kiegészítő” szerepkörrel bír a vadászház is (a közvetlenül a Bikarét fölött), bár ide nem rendeznek eseményeket, inkább az összejövetelek kiterjesztett helyszíne (pl. a falunapon a vadászházban ebédeltek a hivatalos vendégek). Tehát amíg a Bikarét a közösségi lét felszabadultabb, nyíltabb, ceremoniálisabb rituális tere, addig a kultúrház a közösségi tudat, hivatalosabb, szervezetibb, procedurális kerete is egyben.

Látható az emlékkönyvben olvasott közös programok gazdagságából és céljaiból, hogy mennyire fontos a falunak a közösségi lét fenntartását és megjelenítését szolgáló társadalmi tereken a társas kommunikáció. Az összejövetelek gyakorlatilag az egész közösséget mozgósítják, a társadalom minden tagjához egyaránt és egy emberként szólnak. Bárki részt vehet a megemlékezéseken, sőt a falu el is várja, hogy minél többen megjelenjenek. Az összejövetelek sűrűsége és orientációja még inkább figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük, hogy milyen kis lélekszámú közösségről van szó. Mindez a kollektívum integritásának szimbóluma, mely szükséges a közösen megélt múlt felelevenítéséhez, a jövőre, a megtartásra és a fenntartásra koncentráláshoz és előretekintéshez (mint ahogy a falu emlékkönyve is ezt az előretekintés szolgálja; érdekes, hogy több évtizeden keresztül csak egyetlen feljegyzés olvasható az elhunytakról – az ő emlékezetükre ott egy másik emlékezeti médium, a temető). Az összetartozás megjelenítése, az egyén és közösség interakciós és kommunikatív viszonyának, a mindennapi tapasztalás társadalmi szerkezetének és keretének ilyetén való reprezentációja a kollektív emlékezethez és a kollektív önképhez való viszony és kapcsolatrendszer társadalmi interakciós leképzése (Assmann 1999: 37).

KÖZÖSSÉGI SZEMIÓZIS ÉS A SZEMIOTIZÁLT HELYEK Ugyanúgy, mint az írásos emlékezet, az emlékművek a kollektív emlékezet „exteriorilizálása”, vagyis térbeli és időbeli kiterjesztései is; olyan „külterületek”, ahová a kollektív terek használata során kiterjed a kommunikáció (Assmann 1999: 21). Egy csoport emlékművei és egyéb

138

Becze Szabolcs

szimbólumai, ikonjai melyek a saját énképét reprezentálják, mindig valamilyen mélyebb értelemre utalnak, megjelenítenek és közvetítenek valami jellegzetes fragmentumot a közösség konnektív struktúrájából, amelyek koherenciát mutatnak a közösségi identitással, illetve az egyén és a közösség viszonyával. Láthatóvá teszik a csoport saját tárolt tudáskészletének bizonyos vonatkozásait, explicit formában jelenítik meg a kollektív emlékezet tárgyi megnyilvánulásainak kulturális kontextusát, folyamatosan felélesztve azt (Assmann 1999: 21). A jel egyszerre sűríti önmagába a múlt jelentős momentumait – minimális jelekkel kihozva a jelentés maximumát (Nora 1999: 153). Egy közösség, adott esetben egy etnikai kisebbség emlékműveinél gyakorta elválaszthatatlan az etnikus identitás reprezentációja is, melyek magát a közösséget szólítják meg. A jelentő – az emlékmű – mindazt a megélt és szituatív szimbolikus többlettartalmat – a jelentettet – integrálja és közvetíti, amit a közösség tudáskészletéből hozzárendel, valamint megegyezik azzal a cselekvési mintával, amire ösztönöz (Mérei 1975: 146). Ugyanakkor a jelentő és a jelentett lefedik egymást és mediációs viszonyban állnak, tehát a jelentett – a közösség konnektív struktúrájának egy részlete – a jelentő, mint médium által egy absztrakciós folyamaton, társadalmi interakción vagy egyéni kognitív mechanizmuson keresztül megidézett. A szemiózis és az emlékezeti mechanizmus a jelezésen kívül egy „értelemadási” folyamat is, amikor a társadalmi emlékezet egyben értelmezi is a múltat (Assmann 1999: 77). A csoport, mint emlékező és az emlékezés orientációja, a felidézett tartalom közötti kapcsolatot a közvetítő médium teremti meg, a mediáció – a jelek rendszerének közvetítő állapota, vagyis a megemlékezés aktusa – során a jelentő és a jelentett összekapcsolódik és jelentéshordozóvá válik (Mérei 1975: 145–146).

Jabloncán három emlékműnek mondható, vagy akként funkcionáló objektum található.

A falu emlékhelyei mögé asszociált kulturális tartalom egy összetett, többszintű, a kollektív identitás bizonyos rétegeit részben megjelenítő, részben azon túlmutató jelentéshalmaz, mely a megemlékezések során komplex formában jelentkezik. Az emlékezés rítusával ez a kognitív struktúra közvetetten idéződik meg és más-más szinteken jelentkezik: az etnikai, nyelvi, vallási, lokális önkép; a közösségi integritás, a kollektivitás tudata, a társadalmi kommunikáció igénye és megjelenítése; a világháború, a felidézett Rákóczi-kép, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, stb., valamint mindezek narratíva-rendszere és politikai-történelmi-etnikai jelentéshorizontjai. Ennek a jelentéstulajdonítási folyamatnak az előhívása és leképzése az emlékezési rítus, a közvetítési folyamat, az a kollektív cselekedet, amelyre az emlékhely figyelmeztet.

Az objektum mögötti jelentést, annak jelképes tartalmát, és ezáltal a cselekvés mozzanatát tehát maga az emlékmű juttatja el az emlékezőkhöz. A szemiózis során a közösség tudáshorizontjából kiemel egy jelentős momentumot, amit aztán szimbolikus tartalmi struktúrával felruházva formába önt, rögzít, majd kollektív élményként rituálék formájában mindezt megjeleníti és megéli. Vagyis egy kettős jelezési folyamatról van szó, az emlékmű egy asszociatív többlettartalommal telítődik, közösség pedig ezzel az emlékművel megjelöli a kollektív tereit. Az emlékezet médiuma a hordozott kontextuális kognitív tartalmat beemeli a közös terekbe, manifesztálja a közös tudáskészlet egy részét és azokat megélési terekké avatja, így a társadalmi interakció ilyen helyei nemcsak az emlékművel megjelöltek, hanem társas tudással telített „aurák” is. A reprezentációs elméletből kiindulva egy „lehorgonyzási” és egy „tárgyiasítási” folyamatról van szó (László 1999a: 61–62). A múlt ilyen módon történő jelenbe emelésével emlékezeti médium és mnemotechnikai mechanizmus jön létre. A „cselekvés”, amelyet az

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 139

emlékhely előhív valójában kétszintű, az egyik a kollektív emlékezés aktusa, ami megjeleníti a megjelenítendőt, és ami révén a csoport megéli azt. Az emlékművekkel való folyamatos társadalmi kontaktus erősíti a közösségi tudatot és az önképet, azzal, hogy a közösség akár minden nap találkozhat vele, vagy bizonyos, meghatározott ünnepek révén. Ilyenkor a rituálét, a hagyományt, megemlékezést, stb. támasztják alá, nyomatékosítják, hangsúlyozzák, míg a hétköznapokban a folyamatos emlékezetben tartást szolgálják, felszólító és figyelmeztető funkciót betöltve. A történelem-politika-emlékezet-identitás összefüggésében az emlékhelyek kísérletet tesznek a „legszélesebb politika és a legmélyebb spiritualitás lojalitás” összeegyeztethetőségének megteremtésére (Kovács 2001: 70).

Az emlékművek „utalása”, vagyis a jelentett alapmotívuma általában egy szimbolikus vagy megtörtént, távoli vagy közeli kollektív élmény, olyan jelentős momentum, amit az emlékezők együtt éltek át – vagy olyan esemény, amit mindenki megélt, de nem együtt (Mérei 1975: 158), illetve az egész nemzet vagy egy közösség számára jelentőségteljes történelmi esemény (Main 2001: 69). Ez később további narratívákkal, a jelentés további konnotációs rétegeivel egészül ki; a háború ténye például már nem csak magát a háborút jelenti, hanem további jelentésrétegeket és szimbolikus kognitív tartalmakat hív elő. A falu emlékhelyei kapcsán ilyen utalt közös tapasztalati történés a második világháború, vagy közvetetten a Rákóczi-szabadságharc és az 1848-as forradalom történelmi ténye. A háború élménye kollektív emlékként hat, az idősebbek még megélték ezt, a fiatalabb generációnak viszont már csak az emlékezet révén válik közös élménnyé. Ez is az emlékezet feladata: közössé tenni a múltat, vagy annak egy részét. Igaz, hogy háborút a fiatalabbak már nem élték át, azonban a kollektív emlékezet szempontjából ugyanígy érinti őket; a falu példáján ennek a következménye és ezáltal a jelenbeni megléte, azaz az egykori kollektív élménynek a recens viszonyokra való kihatása jelentős, ami a régi élményt a mindennapok részévé teszi. Jelen esetben a többszöri határmódosítás során megváltozott a közösség életfeltétele, kulturális környezete, stb.; a háború a jelenben is fennálló állapotot okozott, többek között azt, hogy a falu egy másik nemzetállam része lett. Akik nem voltak részesei mindennek, azok már nem csak a háborúra emlékeznek, hanem a kollektív élményt jelképesen élik át azáltal, ahogy a jelen megváltozott viszonyait is megélik, vagyis az élmény okozata teszi közössé azt és teremti meg annak kontinuitását. A közös múlt a jelenben lesz közös élménnyé; amit egykor nem mindenki élt át, azt a jelenben immár együtt teremtik újjá. Ugyanígy a Rákóczi-felkelés és 1848–49 történelmi eseményei kapcsán; itt az egykori kollektív élmény a közös történelem ténye, melyet már csak a jelen emlékezete tesz szimbolikusan megélhetővé.

Az összmagyarsággal közös történelem eszméje ugyanakkor többet is jelent, egy olyan felidézett szakrális ideológia, mely a közösségi tudatban központi szerepet kap. A történelmi-politikai erőtér megváltozásával a magyarság történelmével való kontinuitás és egyesülés már csak az emlékezet rítusával jeleníthető meg, az emlékhelyek ilyen „utalása” pedig „élményközösséget”, más szóval emlékezetközösséget teremt (Mérei 1975: 158).

A közösségi szemiózis és az emlékhelyek tipikus esete a Rákóczi kopjafa és a háborús emléktábla, itt a csoport egy rítus keretében jelképesen egy szintén jelképes tárggyal megjelöli a kollektív teret. Más a szemiotikai folyamatot eredményez, ha az emlékezés egy olyan objektumnál történik, melyet a közösség nem a múltidézés ilyetén célzatával hozott létre, hanem az már a megemlékezések előtt létezett és azt később átkontextualizálva a kollektív mnemotechnikai gyakorlat központi elemévé tett – mint a faluban 1848-as emlékműként funkcioná-

140

Becze Szabolcs

ló honvéd hadnagy sírja. A jelentő és a jelentett viszonya a sír emlékhelyként való használata során megváltozott, az eredeti jelentés dekontextualizálódott és új tartalmi egységet kapott.

Ezáltal már más mediációs szerepet tölt be, elsősorban nem kegyeleti helyként, hanem történelmi emlékhelyként szolgál. Walton intrapszichikus szemiotikai elméletéből kiindulva a Rákóczi kopjafa és az emléktábla, valamint a 48-as médium a jelezési folyamat két eltérő módját eredményezi: az előző kettő egy „szituatív” jelentési szintet, ahol a jelentő és a jelentett ugyanazon a „valóságszinten” van (Mérei 1975: 149). Azaz abból a célból hozta létre a közösség, amit jelenteni és amit közvetíteni kívánt. A jelentő és a jelentett összhangban van, az emlékezés és a szemiózis intenciója nem válik el a jelentett tartalmától, az emlékhely azt a mediációs jelentéshalmazt közvetíti, amit a közösség hozzáasszociált. A temetőben található sír esetén ez a két szint elkülönül és „reprezentációs” vagy „képzetszintű” összefüggés jelenik meg (Mérei 1975: 149). A megváltozott használati funkcióval a mediáció során egy új asszociatív viszonyt és tartalmat közvetít; a hely már nem egy hagyományos sírt, nem egy halott emlékezetét, hanem az 1848-as forradalom emlékét és kultuszát jelenti. Ezt az átkontextualizált pozíciót a közösség jelenítette meg; egy megváltoztatott mediációs folyamattal, az emlékezés gyakorlata révén módosítva a jelentő és a jelentett alapvető struktúráját.

A HÁBORÚ EMLÉKEZETE ÉS MEGJELENÍTÉSE A Jabloncán található három megjelölt hely közül az egyik egy emléktábla a második világháborúban elesett jabloncai lakosok névsorával. A gyászobjektum a református templom külső falán, közvetlenül a bejárat mellett látható. A falu krónikájában két bejegyzést olvashatunk 1995-ből ezzel kapcsolatban: „Emléktábla készül a Csemadok vezetősége, illetve az elnök, Cseh Gábor kezdeményezésére az 1. és a 2. világháborúban elesett polgárok tiszteletére. E táblán …… [hely kihagyva az elesettek számának utólagos beírására] név szerepel, amelyet a református templom főfalára szeretnének elhelyezni. A táblán e szavak övezik az elesettek nevét, …… [hely kihagyva a szöveg utólagos beírására] mintegy hálaadásra szólítják a sorok az élőket – majdan a jövő generációját.” 8 Ez vélhetőleg még a tábla tervezett felállítása előtt íródott, hiszen a krónikaíró még nem volt tisztában a konkrét adatokkal, és ennek értelmében ki is hagyta a helyet az utólagos pótlásra.

A második ide vonatkozó bejegyzés már konkrétabb: „Emléktáblát avattunk november 5-én sor került a II. világháborúban elesettek emlékére készíttetett emléktábla elhelyezésére, leleplezésére.

Vasárnap volt. Tizennégy órakor a harang hívó szavára, mint egy temetésre, fekete ruhába öltözött emberek igyekeztek a református templom előtti térre. Az elesettek legközelebbi rokonai, hozzátartozói néma csendben álltak az emléktábla előtt. Vendégek: az almási katolikus egyház lelkésze – Szalay Gyula, a Rozsnyó-i Csemadok titkárságának képviselője – Fábián Edit, a helybeli Csemadok szervezet elnöke (az emléktábla elkészítésének kezdeményezője) Cseh Gábor, valamint községünk polgármestere – Iván Zoltán. Az emléktábla leleplezése alkalmából igét hirdet s a falu lakóihoz szól Sipos Klára, községünk ref. felekezetének lelkésze.

8 Idézet a falu krónikájából.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 141

Az egyházi énekek, valamint a Nagy Hajnalka által előadott vers befejező szavai után, a hozzátartozók, s vendégek a hála virágit helyezték el a tábla alá elhelyezett vázába.” 9 Az emléktábla szövege a következő: „A II. világháború áldozatainak emlékére.

P. Angyal Lajos, Bazin Lajos, Cseh Dániel, Csíko Sándor, Csobádi Sándor, Csontos István, Icso István, Iván János, Jakab Dániel, Jakab János, Jóna Lajos, Kálmán József, N. Kovács István, B. Kovács János, G. Kovács János, Kovács József, Mátyus Gizella, Sárog László, Simko József, Stirminszki János.

Nemzedékek tisztelegnek emléketek előtt.

Készíttette a Jabloncai Csemadok 1994.”

A krónika a II. világháborúról többek között így ír: „…És az erő az igazság, megjött végre bátran Béke volt a szovjet sereg győzelmi dalában…” „A költő szavait hívtam segítségül ahhoz, hogy érzékeltessem azt, amit saját szavaimmal nem tudnák olyan szépen elmondani. Be nagy öröm volta a községünkben a szabadság érzése!

Sokan így ujjongtak, így üdvözölték a várvavárt napot: „Te drága szabadság! Csakhogy megjöttél!” Nincs olyan szó, amellyel le lehetni írni azt, hogy mit jelentett az embereknek azt érezni, hogy szabadok. Nem tudja senki, hogy mit jelent nyugodtan lefeküdni, s érezni azt, hogy reggel meglátják szeretteiket. Nem kell többé félni puskák ropogásától, bombák pusztító hatásától. Megszűnt a rettegés, a jajveszékelés. Igaz, sok áldozat árán. Csak ebből a faluból mennyi áldozat! Az elesettek neve: N. Kovács István, Csontos István, Kovács József, Mátyus Gizike (ezeket a faluban talált lövedékek pusztították el), Jóna Lajos, Cseh Dániel, Icso István, Jakab Dániel, Angyal Lajos, Iván János, Csobádi Sándor, Jakab János, Gecs János – mind-mind nőtlenek, s fiatal életüket a harcmezőn gyilkos golyó oltotta ki életét.” 10 A szabadság eszméje ebben az esetben nem az autonómiát, hanem a háború végét jelenti, a szabadság ekkor tulajdonképpen nem is jelenthette a magyar nemzethez való tartozást. A második világháború utáni béke a falunak a szabadság érzete mellett a megnyugvást is jelentette, amikor a közösséget nem veszélyezteti a fogyatkozás. Emellett a szabadság az emléktábla kapcsán azt is jelenti, hogy a közösség a rendszerváltás után már szabadon emelhetett emlékhelyeket és emlékezhetett. Jabloncán a hat hétig tartó front húsz áldozatot követelt (a falu jelenlegi lakosainak számát figyelembe véve ez a majdnem tíz százalékos veszteség jelentősnek bizonyul). A háború központi téma még ma is faluban, mint a „mitikus múlt” egy reprezentánsa.11 Úgyszintén az elesettekről szóló történetek is. Az emléktábla csak közel ötven év után készült el – ebben az elmúlt rendszer politikai tényezői is közrejátszottak, valójában itt érvé-

9 Idézet a falu krónikájából.

10 Idézet a falu krónikájából.

11 A háború emlékezete, elbeszélése és narratívái egy bő és részletes téma, jelen esetben az emlékhelyek vonatkozásából az emléktábla kapcsán lett megközelítve. A világháború eseményeinek a kollektív emlékezetben betöltött szerepe egy külön kutatást igényelne.

142

Becze Szabolcs

nyesül többek között az emlékhely kegyeleti-érzelmi jellege mellett annak politikai ideológiája is (Szabó 1991: 46) –, azonban az emléktábla figyelmeztet: „Ha erre jársz, gondolj rájuk, hiszen érted is ontották vérüket…” 12 Az, hogy név szerint lettek megörökítve az elesettek – és nem egy név nélküli általános, a háború hőseiről való emléktábla lett felállítva – személyes, közvetlenebb jelleget kölcsönöz egy eszme tárgyi megfogalmazásának (Kovács 1991: 131); és az, hogy társadalmilag reprezentálttá váltak a közösség számára, még inkább hozzájárul ahhoz, hogy ne merüljenek feledésbe. A nevekhez való ragaszkodás egyben a társadalmi-politikai identitás megerősítése is. B. Anderson a névtelen sírok, emlékművek kapcsán azt írja: „E sírkövek mögül hiányzik a beazonosítható földi maradvány, de még a halhatatlan lélek is, szellemileg mégis áthatja őket a nemzeti emlékezet.”

(Assmann 1999: 63). Ezt a kollektív önképet, emlékezetet, az etnikus-lokális önelképzelést még jobban megszilárdítja a nevesített emlékmű. A holtak emlékének a jelenbe való beemelése és az ehhez kapcsolódó emlékművek a közösség identitásának megerősítését is szolgálják, megjelenítik, kifejezik a kollektív szolidaritást, „intimitást”, emocionalitást. Jan Assmann ezt „közösségszerző emlékezetnek” hívja, ahol Reinhart Koselleck szerint a túlélők hoznak létre identitást, és az identitásszerzés mozzanata jelentős (Assmann 1999: 63). Assmann a halál és a halottakról való emlékezést a múlt és a jövő – a „tegnap” és a „holnap” – közötti szakadás egyik formájának tekinti, ahol a múlt épp a folytathatatlansággal és a véget éréssel szerez magának emlékezetet a jövőben (Assmann 1999: 33–34). Ebből a dichotómiából – valami úgy konzerválódik, ha elmúlik – és diakron jelenségből jön létre az emlékezés és a fennmaradás az utókor révén.

A halottakról készült emlékmű is hasonlóképpen értelmezhető. Vértesi Lázár azt írja: „Úgy tartják, az ember kétszer hal meg. Egyszer biológiai értelemben, másodszor pedig, amikor meghal az utolsó ember is, aki még emlékezett rá.” (Vértesi 2004: 168). A sírjelek és bizonyos emlékművek ezt a felejtés igyekeznek mérsékelni, egyrészt azzal, hogy beemelik a közösség emlékezetébe a már nem létezőt, másrészt anyagi állandóságukkal és jelenlétükkel, valamint a kommunikatív megemlékező gyakorlattal az emlékezés folyamatosságát szolgálják. A kollektív emlékezetben az előre és a visszatekintő folyamat kölcsönösen van jelen; a retrospektív mnemotechnikai aspektusban a halottak is beletartoznak a közösség egységébe, ugyanakkor az előre tekintő emlékezet folyamatában a háborúban résztvevők már életükben is hírnevet szereztek, felejthetetlenné váltak a közösség számára (Assmann 1999: 61–62). Az emléktábla ennek a dokumentuma, jelenbeni lenyomata és kiterjesztése. Mindemellet lényeges, hogy ezáltal a közösség – és az egyén – méginkább ragaszkodik a társadalmi koherencia által kialakított önképéhez, a közösségi tudathoz és nem utolsó sorban tagjaihoz, így halottaihoz is.

Ugyanakkor allegorikusan értelmezve a világháború a végső elcsatolás előtti utolsó momentum a magyarországi magyarsághoz tartozó „magyarként” megélt kollektív cselekedetek köréből, a gyászobjektum pedig az erre való visszautalás adekvát formája, ezért is hordoz mélyebb jelentésréteget. A kollektív történelmi tudat nagyrészt az összmagyarsággal közös történelem szakrálisként kezelt ideája köré szerveződik, és a háború egy olyan fontos „láncszem” a közösségi emlékezetben, mely az azt megélők narratívái által még a magyar történelemhez kapcsolja őket. Vagyis a „közös” múltnak az utolsó kontinuus darabja, ugyanakkor ezt a kontinuitást 12 Idézet a falu krónikájából.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 143

az idősebb generáció emlékezete tartja fenn.13 Az emléktábla a halottak emlékezete mellett egyrészt ennek a folyamatossá tételnek a tárgyi megjelenítése. Másrészt a néhány utolsó történelmi szemtanú és velük együtt narratív kontinuitás rövid időn belül „elmúlik”, és ezt időtállóságot igyekszik megteremteni és kiterjeszteni, egy emlékművel megerősíteni.

A KÖZÖSSÉG ÚJRAFOGALMAZÁSA A Rákóczi szabadságharc 300-ik évfordulója nem csak Magyarországon a nemzeti történelem szempontjából számított jelentős momentumnak – az emlékév tiszteletére több Rákóczival foglalkozó tanulmánykötet és gyűjtemény is megjelent –, hanem egyes határontúli magyar közösségek emlékezetében is. Ebből az alkalomból Jabloncán 2003. július 13-án emeltek kopjafát. A rendezvény szervezője a jabloncai önkormányzat és a Csemadok helyi szervezete volt.

Az alkalom külön apropóját a Csemadok jabloncai szervezetének nem sokkal az avatás előtti újjáalakulása jelentette. Mindez két okból is jelentőségteljes: az egyik apropója maga az avatás aktusa volt. A ceremónia azért jelentős, mert a faluban – az emléktáblán kívül – gyakorlatilag ez az első olyan „legálisan” kialakított és hivatalosan felavatott reprezentációs tér, ahol az emlékezet gyakorlatával az etnikus identitás megnyilatkozása nyilvánosan helyet kaphatott. Az emléktábla inkább a háború áldozatainak szólt, és nem a hordozott etnikai felhang szempontjából lényeges, a temetőben lévő 1848–49-es emlékműként használt honvéd hadnagy sírjának esetében pedig maga a felavatás és a felállítás, a közösség általi rituális beavatás momentuma hiányzott, azt a közösség 48-as emlékmű hiányában spontán jelölte ki és kezdte el a kollektív emlékezet céljára használni. Az új alkotás nyilvános avatási aktusa viszont hivatalosan is kodifikálta a kollektív önkép monumentummal való megalapozhatóságát, megerősítését, így a Rákóczi kopjafa egyben jelenti a felavatott, és a közösség, valamint a nagyobb nyilvánosság által is hivatalosan elfogadott etnikai emlékhelyet.

A rendezvény másik fontos momentuma egy lokális szervezet, a Csemadok újraalakulásának az ünnepi eseményekhez való kapcsolása. Ez az intézmény falu társadalmi interakcióinak és kollektív kommunikációjának felélesztésében újrakezdést jelentett. A szervezet 1951-ben alakult néhány taggal, majd az évek során jelentősen bővült, munkájukat megkönnyítette a kultúrház felújítása, a faluban történő fejlesztéseknek köszönhetően intenzívebb volt a közösségi tradíciókra való figyelem. A jabloncai Csemadok fő „profilja” a színdarabok játszása és a népdalkörök, a jabloncai színjátszás és asszonykórus a régióban híres volt, több díjat is nyertek (a krónika felsorolja, hogy milyen darabokat játszottak, milyen dalokat énekeltek, hol és mikor léptek föl, kik voltak a tagok, milyen kézimunka és egyéb kiállításokat, szavalóversenyeket, ze13 Az emlékezet szempontjából a rómaiak által saeculumnak nevezett időtartam, 80 év, az egyén és kora szociokulturális viszonyai közvetítésének időbeli határa (Vértesi 2004: 168). Jan Assmann szerint ennek megközelítőleg a fele, 40 év szintén kritikus határérték a kollektív emlékezetben, hiszen a bizonyos történelmi eseményeket megélt generáció ekkor még képes megosztani azokat a következő nemzedékkel, valamint megjelenik a rögzítés és a továbbadás vágya. Ennek eltűnése egy generáció emlékezetének eltűnését jelentené, és már csak a hivatalos történelem őrizné meg (Assmann 1999: 51). A falu kollektív emlékezetének és történelmi tudatának szerveződésében épp ezek az idősek által őrzött narratívák meghatározóak, továbbá pontosan a világháborút, mint „utolsó ös�szekötő momentumot” élték meg személyesen. A túlélők életkorából adódóan fennáll mindezek eltűnésének veszélye.

144

Becze Szabolcs

nés esteket, a falu idős lakóiról való megemlékezéseket szerveztek, stb.).14 Bár többször történt a Csemadok élén elnökváltás, ez mégsem ment a munka kárára, további szervezkedéseket indított be (pl. a falu hangosbemondóján keresztül a hangos híradói kör, Nőszövetség, stb.). Az elmúlt néhány évben a szervezet hosszú ideig csak látens módon működött a faluban, aminek következtében a közösségi rendezvények sorozata és a társadalmi kommunikáció is jelentősen ritkult. Ez pedig a faluközösség egységét erodálta. 2003 márciusában a Csemadok helyi szervezete jelentős taglétszámmal újra alakult. Itt meg kell jegyezni, hogy az előzetes hivatalos megalakuló ünnepség egyben március 15-éről való megemlékezés is volt a falu kultúrházában, ahol a lakosság nagy része összegyűlt. A felszólalások és a szervezeti ülés előtt egy rövid emlékműsort tartottak a helyi fiatalok részvételével. A Csemadok létének azonban mindenképp ünnepibb keretet jelentett a kopjafaavatással egybekötni és innen számítani az újrakezdést. A nyugdíjas klub is szintén ekkortájt alakult újjá, valamint az éneklőegylet is intenzívebben működik. „A Csemadok azelőtt is jól működött, de mindig úgy volt. Kikértük egymás véleményét, jó-e ez így, nem jó ez így, satöbbi. No, úgy osztán, amikor olyan elnök volt, hogy nem is értekezett emberekkel, tíz éven át a Csemadok stagnált. Nem csinált semmit. Végül emberek mondták, hogy minek fizetjük, mikor nem is létezik. Most, amikor megalakul megint, megkérdezzük, ki az elnök, mi lesz a munka, satöbbi., már mindjárt kapcsolódtak az emberek, ugye, mert szeretnének. A régi születésnapokat is fel lehet újítani. Itt nincsen lehetőség arra, hogy az emberek találkozzanak, de ha tudjuk, hogy ebben a hónapban pl. a Csemadok vállalja, hogy három hatvanéves van, tessék, akkor beszéljünk a három hatvanévessel, meghívunk benneteket, megvendégelünk, tessék, eljöttök, ha nem három, akkor kettő. Meg ilyeneket. Úgyhogy ez, mind olyan dolog… én mondtam azt is, hogy ilyen esti leüléses formában lehetne, mikor a gyerekek így ös�szejönnek, akkor egyszer a nagymama olvasna egy keveset a meséskönyvből, egyszer az unokája. Egyszer a nagymama, egyszer az unoka. Annyi műsort, annyi programot lehetne, olyan színesre lehetne tenni a falu életét, hogy nem lehetne unatkozni. Itt az emberek élnek, élnek… úgyhogy így ez nem élet. Akkor ez a kisfalu, ahogy valóban kiesik a várostól, attól rosszabb már nem kell, hogy bejárni kell, szombaton, vasárnap már nincs is összeköttetés Rozsnyóval, akkor még távolabb esünk egymástól, nemcsak a várostól, hanem egymástól is. Nem tudunk egymásról semmit, csak akkor amikor beteg valaki. Sok mindent lehetne, de hát persze csak úgy, hogyha akarják, vagy legalábbis olyanok, akik beálltak, gondolom, hogy azért, hogy akarnak is tenni valamit, szóval nem azért, hogy te ez vagy, meg én nem megyek oda, mert ott van ő, meg én azért nem megyek oda, mert ő nincs ott, meg hasonlók. Oda kell menni szépen, és egymás háta mögött nem beszélni, hanem a szemébe kell megmondani, ha nem tetszik. Nézd

14 A lokális identitáskonstrukcióban fontos szerep jut a faluban működő társulásoknak, elsősorban a népi színjátszásnak. Nem csak feldolgoztak darabokat, hanem írtak is. Az egyik adatközlőm, Rigó Béla szerint nagyszülője, Simon Ilona is több ilyen színdarabot szerzett (Veszedelem a háznál – 1933; Az utolsó kenet – 1936; Nótás Kata – 1937; Sárga csikó – 1939), melyeket a templomban is előadtak. A Simon Ilonának tulajdonított „színházi füzetekből”, szerepkönyvekből azonban nem derül ki egyértelműen a szerző, a kézzel írott füzetekben ugyan le van írva a szövegkönyv, viszont hiányoznak az egyes szereplők dialógusai, azoknak csak utolsó szavai vannak feltüntetve, ezzel inkább egy „gyakorló” jegyzet látszatát keltik.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 145

csak, ez így nem jó, próbáljuk csinálni úgy, akkor így meg lehet csinálni. Nem úgy, hogy az ellenséget látni egymás szemében.” 15 A Csemadok helyi szervezetének a Rákóczi kopjafa avatásával egybekötött újraalakuló ünnepsége hivatalosan is alkalmat teremtett annak létezésének megerősítésében. Azzal, hogy az újrakezdés ténye egy nagyobb ceremoniális kontextusba helyeződött, megemelte a szervezet létjogának érvényesítését, egy ünnephez kapcsolással – ahol nagyobb a szolidaritás és a közösségi együttműködés érzése – a társadalmi interakciók felélesztésének igénye jobban megerősítésre talált az emberekben. Ennek jegyében több közösségi esemény került megrendezésre (többek között az „Ízek fesztiválja” 2004. szeptember 12-én, a falunap keretében főzőversenyt is hirdettek). Az ünnepség tágabb értelemben a közösség etnikus identitásának reprezentálását, a falu magyarságtudatának ceremoniális erősítését szolgálta, szűkebb értelemben pedig a falunak újabb, kötetlenebb társadalmi kommunikációra adott lehetőséget. Az etnikus identitás mellett viszont szerepet kapott újra a lokális identitás társadalmi interakciója is (ezt artikulálja párhuzamosan megrendezett virágkiállítás címe is: „Muskátli és rózsa, szülőfalum egy nyíló bokréta” – az újrabimbózó társadalmi kapcsolatok jegyében). Az emlékművekhez kapcsolódó társas összejövetelek, ünnepek, közösségi rítusok egyrészt a közös tudáskészlet reprodukciója, rekonstrukciója mellett a közösség szimbolikus megjelenítésének társadalmi reprezentációi, mind a lokális csoport, mind az integráns közeg számára kijelölik a csoport helyét és struktúráját, felépítettségét. Másrészt az etnikus önképhez tartozó történelmi-politikai attitűdöket, tartalmakat is rituális, esztétikai keretbe helyezve kísérletet tesznek a közösségi lét ezen vonatkozásainak legitimációjára (Sinkó 1991: 11).

A MEGIDÉZETT HISTORIKUM A „kopjafa”, mint szimbolikus forma történeti magyarázatával és értelmezésével kapcsolatban több elmélet született (a mitikus múlt reprezentánsa, népművészeti alkotás, protestáns sírjel, kopjás temetéshez való kapcsolás, a kopják sírra való tűzése, stb.), jelen kontextusban – a katonai temetésekre vonatkozó értelmezéséből kiindulva – a katonáskodás mellett inkább a kopja és a magyarság harcias, büszke nemzeti karakter analógiája az érdekes (Kovács 1996: 291).16 A kopjafa, mint sírjel és mint nemzeti emlékmű jellemzően egy nemzeti tragédia szimbolikus megfeleltetése is egyben, amihez társítható a kopjafa, mint emlékmű és protestáns sírjel párhuzama is, azonban ez az emlékmű „derealizált”, azaz már csak formájában utal a faragott fejfák kivitelezésére (Kovács 1996: 293). Egyrészt a tartalom és a forma nem ugyanazt az eredeti értelmet hordozza, másrészt a formai jegyektől fontosabb az absztrakció, az ideológiai tartam szimbolikus megjelenítése, utal ugyan a jelképes sírjel-nemzeti-történelmi tragédia analógiájára, ettől azonban nagyobb hangsúlyt kap az értelmezésben az etnikai öntudat-vállalás és fenntartás. Mindazonáltal a fejedelemről szóló néphagyományban, elsősorban Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zemplén vidékén gyakran megjelenik a Rákóczi- és kurucfa motívum (ottjártának emléke; Rákóczi fája; földbe szúrt és kirügyezett nyárs, lovaglópálca, bot; fordítva elültetett fa; csata emlékére ültetett fa; fa, ami alatt megpihent; stb.), mint Rákóczi 15 Interjúrészlet, Csobádi Magdaléna, Jablonca, 2003. 03. 18.

16 A fejfa és a kopjafa körüli mítoszokról és ezek áttekintéséről, értelmezéséről bővebben ld. Kovács Gábor tanulmányát (Kovács 1996: 290–293).

146

Becze Szabolcs

emlékhely.17 Mint ahogy a fák bizonyos társadalmakban közösségi gyűlések, összejövetelek kitüntetett helyei voltak, úgy Jabloncán a Rákóczi (kopja)fa is jelképesen a hasonló társadalmi interakció és kommunikáció helyszínévé vált (Magyar 2000: 116).

Mindehhez kapcsolódik Rákóczi történelmi és a nép által interpretált alakja. A fejedelem személye köré szerveződő kultikus tisztelet létrejöttének és a Rákóczi-hagyomány kialakulásának körülményeiben azok vizsgálata során több nézet és értelmezés született. Az 50-es években Esze Tamás és Várkonyi Ágnes a hagyomány vizsgálati szempontjait határozták meg, majd az 1970-es években Köpeczi Béla szerint már a szabadságharc kortársai is máshogy ítélték meg annak jelentőségét, a kultusz kialakulását az 1790-es évekre teszi. Szekfű Gyula elveti a Rákóczi-kultusz 18. századi létezését, ellenben Waldapfel József 18–19. század fordulóján azt már létezőnek tartja, Trencsényi-Waldapfel Imre szerint pedig 1752 körül – a fejedelem halála után 17 évvel – már létezett. A későbbi kutatások szintén a 18. század végére datálják a kultusz létrejöttét, Kincses Katalin Mária pedig Kazinczy Ferenc munkásságát emeli ki a Rákóczihagyomány ápolásában (Kincses 2003: 99–101). Míg az irodalmi, politikai, politikai irodalmi alkotásokban közel másfél évszázadon át nem jelenhetett meg nyilvánosan a fejedelem neve, addig a nép körében, elsősorban a népköltészetben a cenzúra ezt nem tüntette el. Nem sokkal a halála után a nevével indulnak mozgalmak, és ekkor már II. Rákóczi Ferenc alakja a magyar szabadság vágyát és a szabadságharc eszményét testesítette meg (Kincses 2003: 105–106). Később, az 1860-as évektől hamvainak hazahozatalának gondolata a sajtó címlapjain a legnagyobb nyilvánosságot is érintette, a 200 éves évforduló és a Rákóczi emlékév kapcsán a kultusz jegyében pedig egyre több civil és politikai szervezkedés indult meg ennek érdekében egészen az 1906-os újratemetésig. A fejedelem földi maradványainak hazaszállítása és újratemetése – azon túl, hogy a több évig húzódó procedúra milyen politikai állásfoglalásokat és kérdéseket vetett föl – hatalmas ünnep volt országszerte, mely után robbanásszerűen megkezdődött alakjának irodalmi feldolgozása és a Rákóczi emlékhelyek létrehozása (Magyar 2000: 341).18 A magyar néphagyományban nem sok olyan személyiség van, aki a szintén Habsburgok ellen forduló Kossuth mellett ilyen gazdagsággal maradt volna meg, és a történelmi emlékezet úgy őrzi személyét, mint aki először fogta össze a magyarságot a szabadság nevében (Molnár 2003: 5).19 Bár a jabloncai emlékművön nincs közvetlenül jelen alakja és tetteit sem ábrázolja, Rákóczi az elnyomott magyarság erényeit, folyamatos harcát a szabadságért és a függetlenségért, az egységtudatot, a magyarság megőrzését, a „kis sziget” fel nem adását testesíti meg a faluban,20 politikai és történelmi cél is magyarnak maradni – s mint a többi forradalmi mozga17 Bővebben összegyűjtve Molnár 2003: 173–176. o. Magyar Zoltán a tornai mondakörben egy tornanádaskai fejjel lefele elültetett fát idéz (Magyar 2001: 210). A Rákóczi-hagyománybeli fakultuszról általában szintén Magyar Zoltán értekezik (Magyar 2000) 18 A Rákóczi-kultusz kialakulásának történetét, értelmezését és szakirodalmi áttekintését, valamint Rákóczi hamvainak hazahozatalának leírását Kincses Katalin Mária tanulmánykötetének erre vonatkozó tanulmányai nyújtják (Kincses 2003: 94–132 és 132–179). A néphagyomány szempontjából a Rákóczi-kultuszról Magyar Zoltán nyújt összefoglalást (Magyar 2001: 323–341).

19 A Rákóczi személyével és a néphagyományokban megjelenő alakjával Molnár Sándor kötete (Molnár 2003), Köpeczi Béla történeti áttekintése (Köpeczi 2004), Kincses Katalin Mária tanulmánykötete (Kincses 2003) valamint Magyar Zoltán gyűjtései (Magyar 2000; Magyar 2001) foglalkozik.

20 Ahogy Molnár Sándor kötetének ajánlásában Gazda László ír Rákóczi erényeiről: „Vezérükké ismerték el, és híven követték a jellemében és erényeiben államférfivá emelkedő Rákóczit. Mert az tapasztalták,

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 147

lom és ezek híres alakjai a magyar történelem palettáján, melyeket máshol, mások választottak hasonló okokból nemzeti megemlékezésük tárgyául –, itt úgy gondolták, hogy Rákóczi történelmi karaktere illetve a „kuruc kultúrkör” illeszkedik legjobban a falu etnikus mentalitásához (természetesen az emlékmű felállításához a Rákóczi emlékév ténye is nagyban hozzájárult).

Azért is érthető, mert az idő előrehaladtával egyre nehezebb kisebbségi sorsról van szó.

Pierre Nora az emlékezet történelembe való átmenete kapcsán megjegyzi, hogy a történelem totalitása miatt az emlékezet kultúrája visszaszorulni kénytelen, így az emlékhelyek különös fontosságra tesznek szert a történelem integrációjával szemben és a kisebbségek által védett területekre szorulnak vissza, ahol még elevenen él az emlékezet egy integráns metanarratívával szemben (Nora 1999: 146). Általában akkor kerül egy ilyen ideálkép – jelen esetben egy etnikai azonosságtudat –, vagy egy nemzet, kisebbség önérzetén keletkezett rés felidézésre, ha annak önelképzelése sérül egy adott társadalmi és történelmi szituációban, vagy akár egy idegen integráns közeg fenyegetésében. Mindezt a „történelmi regressziót” csak fokozza az adott társadalomra ideológiailag, politikailag ráerőszakolt nagymértékű nemzetiségi, származási, saját múltra irányuló elfojtás (Kovács 1996: 286).21 Jablonca történetében az elmúlt közel hatvan év, és az ezt megelőző 1920-as első határmódosítástól 1938-ig terjedő időszak nagyjából egy ilyen társadalmi és történelmi keretnek tekinthető, nem is meglepő, hogy a közösségi emlékművek, az etnikai hovatartozás megnyilatkozását szolgáló médiumok a politikai gát megszűnése után a rendszerváltozást követő időszakban állíttattak, hiszen az előző rezsim alatt nem igen lehetett efféle szimbólumokat megjeleníteni – hivatalosan 1990 és 1992 körül tűnnek fel először nagyobb számban magyar emlékjelek a jelenlegi Szlovákia területén.22 A csehszlovák kormány a magyarok „kollektív bűnösségének” politikai programja keretében megpróbálta szisztematikusan és tudatosan rombolni a magyarság öntudatát többek között azzal is, hogy az 1938–1945 közötti időszakban magyarra visszafordított utcaneveket, terek neveit, stb. újra szlovákra keresztelve, valamint később a magyarságot jelképező szobrok eltávolításával szimbolikusan is leszámoljon a magyar nemzet nagyjaival, hőseivel (Mannová 2002: 30).23 Az emlékműállítások, hogy dolgos, barátságos és jólelkű. Mert igazságban, békében, az ország és az emberek boldogulásában, a felszabadításban, törvényességben és szövetségkeresésben gondolkodott.” (Molnár 2003: 5).

21 Ez a fajta elfojtás nagy tömegeket, elsősorban etnikai csoportokat érintett, mert „az elnyomó politikai rendszerek és a magánszférába behatoló ideológiák erre kényszerítették őket” (Kovács 1996: 286).

22 A politikai erőtér és a identitásreprezentációs gyakorlat hasonló kölcsönhatását idézi az 1867-es kiegyezés után meginduló magyar emlékműállítási hullám, valamint a többszöri határmódosítások alkalmával felerősödő, és a domináns politikai rendszer által az etnikus emlékműveknek a nemzeti emlékművekkel való lecserélésének, illetve a közterek, utcák, stb. átnevezésének gyakorlata (Mannová 2002). A magyarországi rendszerváltás emlékműállítási folyamatáról és a közterek meghódításáról bővebben Kovács Éva értekezik (Kovács 2001). A Közép-európai temetési szertartások kapcsán az újratemetésekről bővebben Gabriela Kiliánová ír (Kiliánová 2001).

23 Az államszocializmus nemcsak a magyar kisebbség jelképeit igyekezett eltávolítani, hanem politikai okokra hivatkozva egyes történelmi alakok – vagyis saját nemzeti „hősök” – szobrait is. Vagyis a szocialista rezsim kisajátította magának az emlékezetet (Mannová 2002: 32). Meg kell jegyezni, hogy ugyanez a folyamat visszafele is működött, az 1938-as határmódosítás után a többnemzetiségű településeken a magyar politikai elit szintén eltávolította a szlovák identitás-szimbólumokat, szobrokat, az utcanevek szlovák fordításai is eltűntek. Elena Mannová Komárom példáján számol be minderről (Mannová 2002).

148

Becze Szabolcs

illetve maguk a megemlékezések a rítusok, a társadalmi cselekvések, és az interakciók egyfajta restaurációja, valamint az etnikus határok kiélezése is egyben: a szocializmus után egyrészt visszaállítják a társadalmi reprezentáció és kommunikáció „szemantikai hangsúlyait”; legitimmé és nyilvánossá teszik a közösségi interakciók politikai-történelmi-etnikai vonatkozásait és aktusait, megemlékezéseit, összejöveteleit, stb.; helyet teremtenek a közösen megélt történelemnek; enyhítik a kulturálisan-politikailag asszimiláló közeg integrációs stratégiájából adódó társadalmi-kommunikatív regressziót, a rituális elfojtást és megkötöttséget, a tiltást; egyszóval helyreállítják a „diskurzust” (Plainer 2001: 98). Másrészt új narratívákat eredményeznek az emlékezés-politika-történelem-identitás viszonyának értelmezésében. Helyettesítik, igazolják és megjelenítik a múltképet; az emlékezés tárgyának eseményeit legitimizálják az újfajta valóság-interpretáció reprezentálásával. A kollektív emlékezet és a történelem különös konstellációjáról van tehát szó.

Az ily módon visszaidézett nemzeti karakter-minta egyszerre történeti látásmódú és historizáló, a kollektív emlékezet rekonstruktív jellegéből adódik, hogy egy közösség a múltképének interpretációját a jelen vonatkozási keretei formálják (Assmann 1999: 41). A jelen problémáit a történelem síkjára vetíti ok-okozati viszonyként és a múlt következményeként; ugyanakkor a múltat megfeleltetésbe állítja a jelennel, a recens viszonyokat közvetlen okozati összefüggés nélkül a történelem bizonyos fragmentumaival magyarázza. A történeti aktualizálás historikus aspektusa a múlttal beszélteti el a jelen problémájának lényegét, mivel kifejezőbbnek tekinti a jelennél (Szabó 1991: 52). Mindemellett az identitás-megőrzés historikus momentuma a Rákóczi alakjával vont párhuzamban érhető tetten. A jelen és a múlt problémája ugyanaz – jelen esetben a magyarságért való folyamatos harc. A Rákóczi karakter beszédes és kifejező, ezt az azonosságot beszéli el; ugyanakkor a közösség önazonosságának jövőképére intencionálva teljesíti ennek múltbeli igazolását is: minden nemzeti vagy nemzetiségi öntudatmozgalom egyik központi szervezőeleme annak az önképnek a megtartása, fenntartása, megőrzése, átadása, amit a múltban már birtokolt (Szabó 1991: 54). Az interpretált és tárgyiasult emlékezet egyik veszélye viszont, hogy akarva-akaratlanul reflektálatlan jelentésként félreértelmezheti az emlékművek által közvetített történelmet (Young 2002: 16). Jelen esetben nem egy hamis és normatívvá tett történelmi tudatról van szó, mindinkább arról, hogy a megidézett történelemkép hogyan hat az identitáskonstrukcióra és az identitás-megőrzés, a kollektív emlékezet formáira. A közösségi emlékezet az emlékmű révén a történelem által is igazolt, a kollektív identitás bizonyos szimbolikus vonatkozásait emeli ki. A közösség és emlékhelyei közötti jelképes viszony megköveteli, hogy ezek a jelképek ne váljanak az emlékezés és társadalmi reprezentáció „bálványaivá”, ne pusztán az emlékműveken keresztül, hanem az azok mögötti történelmi tudat viszonylatában az emlékezetközösség öninterpretációja és önreflexiója révén fejtsék ki a kollektív identitásra gyakorolt hatásukat (Young 2002: 25). A közösség számára a reprezentáció mellett így fontossá válik az emlékeken keresztüli tudás és jelentés folyamatos, diszkurzív önmagára vonatkoztatása, mindez a múlt és a jelen relációjában természetesen a jelen reális vonatkozási keretein belül.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 149

A TÖRTÉNELEM ÁTKONTEXTUALIZÁLÁSA – SZKEPSZIS ÉS AKTUALIZÁLHATÓSÁG Hasonló történelmi megemlékezések helyéül szolgál a falu temetőjében Kaposi György református lelkész sírja az 1848–49-es kultusz kapcsán. A honvéd hadnagy Szinben született 1829-ben és 1901. 04. 06-án halt meg – a halotti anyakönyv szerint agylágyulásban, temették 1901. 04. 09-én – Jabloncán. református lelkészként.24 A visszaemlékezések alapján a közösség életében aktívan részt vállalt, a falu egyik kedvelt és központi alakjaként emlékszik a szabadságharcból visszatért hadnagyra. A 2003 márciusában tartott megemlékezést összekötötték a Csemadok helyi szervezetének újraalakuló ülésével, ekkor a falu kultúrházában egy rövid műsor után a hivatalos beszédek már a Csemadok elképzeléseit vázolták, amit ugyanott egy könyvkiállítás és közös szórakozás követett. Itt tehát már nagyobb hangsúlyt kapott a lokális közösség önszerveződése, és a nemzeti ünnepet is ebben a kontextuális keretben helyezték el.25 A „kitalált hagyományok” egyik funkciója a közösen elfogadott és betartott, szabályok által irányított és az ismétlés révén folyamatossá tett kollektív normákon, mint az önkép rituális megerősítésén ragadható meg (Hobsbawm 1987). Ez egyszerre rituális és szimbolikus: egyrészt a társadalmi kommunikatív gyakorlat a falu kohézióját, integrációját konstruálja és generálja, másrészt a jelképes történelmi- és tudattartalmakat a közösségi kommunikáció által jeleníti meg és rögzíti. Mint ahogy a Rákóczi példáján említett felidézett ideálkép esetében, ezek a „hagyományok” is akkor jelennek meg, amikor, az identitás folyamatossága veszélyben van, vagy ha egy adott történelmi szituációban azok a társadalmi minták, melyekhez a régi tradíciók illeszkedtek már nem léteznek, vagy alkalmazhatatlanok (Erdélyi 2003: 49). A krónika és a nyugdíjas krónika bejegyzéseinek hangvétele a szocializmust, mint rendszert dicsérő és éltető – mely hangnem magyarázható az írások politikai ellenőrzésével –, és a rendszerváltozást egy nem várt eseményként jeleníti meg. Azonban a politikai háttér megváltozása, a demokrácia megjelenése olyan mértékű hirtelen tudati váltást hozott a falu életében, amit hosszú ideig képtelen volt kezelni, tehát nem indult be azonnal a „hagyománytermelés” és ennek gyakorlata. A közösség bizonytalanná vált egy új rendszerrel szemben; bár a szocializmus bizonyos fokú korlátozásokkal járt, azonban egyfajta biztonságot is jelentett a változásoktól, melynek 24 Bona Gábor az 1848–49-es hadnagyokat és főhadnagyokat összegyűjtő művének második kötetében a jabloncai lelkész nevét két eltérő írásmóddal közli: „Kapossy (Kaposi) György hdgy.” (Bona 1998: 171). A forrásként használt halotti anyakönyv a hadnagy nevét egy harmadik fajta írásmóddal Kaposy Györgyként említi.

25 Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról való megemlékezéseket Feischmidt Margit és Rogers Brubaker Magyarországon, Romániában és Szlovákiában (Feischmidt – Brubaker 1999), Bodó Julianna Csíkszeredában (Bodó 1995) vizsgálta, Hofer Tamás az 1989-es budapesti (Hofer 1992), Plainer Zsuzsa az 1998-as nagyváradi eseményeket írta le (Plainer 2001), Horváth György pedig március 15 vajdasági szerepét kutatta (Horváth 1996). Történeti szempontból a kultusz és hagyomány kialakulásának történetét Erdélyi Mónika (Erdélyi 2003), az ünnep politikatörténetét Gerő András (Gerő 1993; Gerő 1998) vizsgálta, az ünneplés történetéről Gyarmati György írt (Gyarmati 1998), míg Horváth György (Horváth 1996), Némedi Dénes (Némedi 1997), és Szabó Róbert (Szabó 1998) sajtóanyagok alapján elemezte. Elena Mannová a komáromi emlékművek tárgyalásával kapcsolódik a témához (Mannová 2002).

150

Becze Szabolcs

következményeként aztán a falu anakronisztikus kulturális és társadalmi mintákat próbált fenntartani.26 A bizonytalanságra és az ellenőrzésre való gyanakvásra példa, hogy a nyugdíjas krónikában nem sokkal az 1989–90-es események utáni egyik bejegyzésben még mindig lejegyezték a Csehszlovák himnuszt magyarul és szlovákul, valamint ugyanolyan pátosszal beszél a krónika a cseh és szlovák hazáról, mint azelőtt.27 A régi rezsim már elvileg megszűnt létezni, az egzisztenicális-politikai-társadalmi biztonság közel sem jelent meg tudati szinten, többek között még megvolt a politikai kontrolltól való tartás is. A problémát megnehezítette, hogy Jabloncán viszonylag gyorsan kialakultak a lokális politika érdekszférái és ezt a viszonyrendszert, az új politikai rendszer lehetőségeit, működését a közösség gyanakvóan szemlélte. A bizonyos vezetőket, mint polgármesterjelölteket támogató csoportok rivalizálása ellentéteket generált a faluban. Mindezen komplex folyamatok eredményeként a társadalmi életben egy válság, egy szakadás következett be, és megindult egy diffúz, a közösségi életet széthúzó folyamat, mely mára a falu rendezvényei, kommunikációja, gyakoribbá vált közösségi interakciója révén enyhülni látszik.28 A rendszerváltást követő bizonytalanságot jól szemlélteti a falu kró26 Az „anakron struktúrák” és a „kontraprezentikus emlékezés”, mint mesterségesen felerősödő formák megjelenése kapcsán Jan Assmann megjegyzi, hogy a belső összetartás olykor szembekerül a jelen társadalmi és politikai valóságával (Assmann 1999: 24). Vagyis a kollektív önelképzelés nem illeszkedik a recens kulturális viszonyokhoz. Jabloncán ez a jelenség a társadalmi folyamatokban a közösségi integritás megbomlásával jelentkezett, és a krónikákban is jól megfigyelhető a kollektív identitás válsága. Ezzel szemben a „kontraprezentikus” emlékezet egy idegen uralom alatt lehet az ellenállás eszköze is – pl. az államszocializmus alatti tiltott etnikai emlékezeti eljárások illegális megjelenései –, mint „kontrafaktuális”, tényellentétes „ellentörténet” (Assmann 1999: 83).

27 A haza fogalma Jablonca esetében egy bonyolult viszonyulási problémát jelent. Elsősorban mindenképp egy érzelmi, lokális kötődést, mely nem az integráló államra, hanem mindinkább a falura és környezetére vonatkozik. Az állami szintű elfogadás csak másodlagos, és ezt csak az tartja fenn, hogy a falu a szlovák állam területén található, vagyis hazaként és szülőföldként elsődlegesen a lokális közösség, Jablonca artikulálódik. A krónikák és az egyéb narratívák bőségesen szólnak erről az érzelmi relációról, mely a lokális identitás egy jelentős szervezőeleme. Az állami szintű elfogadás krónikákban való intenzív megjelenítése és értelmezése a szocializmus politikai nyomásának volt köszönhető. Ugyanakkor Magyarországot szintén hazaként értelmezik. Hermann Bausinger a fogalom kapcsán szól még a hagyományokra alapozásról, illetve arról, hogy a haza felfogható úgy, mint a jelen elsajátítási folyamata, összecsapások eredménye, az idegenség ellentétfogalma, lehet ország, táj, helység, ház, lakás, gazdaság, stb. (Bausinger 1991: 4). Mindezek szintén tetten érhetők a jabloncaiak haza-felfogásában. A haza fogalmáról, problematikájáról és értelmezéséről bővebben ld. Hermann Bausinger cikkét (Bausinger 1991) és könyvének ide vonatkozó részét (Bausinger 1995).

28 László János a reprezentáció és az identitás kapcsán rámutat arra, hogy az identitás válsága bizonyos esetekben a történet, vagy a történelem átírásával jár (László 2002: 147). Bár az írásos emlékezeti médiumokban a kollektív identitásnak ellentmondó reprezentációk olvashatóak, ezek valójában nem a valós önelképzelés lenyomatai, hanem a már említett politikai nyomás eredményei. A rendszerváltozás után és az állami kontroll megszűnésével egy idő után ez a fajta megjelenítés eltűnik, ami azonban nem az identitás változásának jele, hanem a reprezentációk módosulásai. Mindattól függetlenül, hogy miről tanúskodnak a krónikák, a kollektív önkép nem állt ezzel összhangban. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy a megváltozott történelmi-politikai erőtér és a folyamat következményei során kialakult identitásválság mennyiben járt a kollektív önkép későbbi átala-

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 151

nikájának egy 1995-ben kelt bejegyzése, mely az 1989–90-es történések után még öt-hat év távlatából is szkeptikusan tekint a demokrácia várt és megvalósult intézményére: „Ha a kedves olvasó kezébe veszi e krónikát, észreveszi, hogy a „határkő” szinte kettéválasztja a krónika tartalmi anyagát.

Hiányzik néhány év, mintha szakadás állt volna be, a megjelölt dátum elteltéig. Ez így igaz, s azért van, mert már nem bírta az ember elviselni, hogy olyan rengeteg képmutatás – mondhatnám hazugság veszi körül. Nem írhattál azt, amit akartál, nem az igazságot, mit a szíved diktál, csak azt, amit a rendszer szabályai megengedtek. A leírott anyagot ellenőrizte, s így jóváhagyta, vagy elvetette a Rozsnyói Múzeum mellett működő bizottság. Szóval úgy gondoltam, abbahagyom, mert ezt így folytatni nem lehet, nincs értelme.

Majd 1994. júniusában ismét hozzám került a krónika. A község polgármestere, Angyal Zoltán kérésére ismét hozzáfogtam az anyaggyűjtéshez, rendszerezéshez – egyszóval a krónika vezetéséhez. S most ezt a krónikát, mint községünk életének megírott anyagát közkincsként elétek teszem. Olvassátok, s gondolkodjatok el felette! Új idők jönnek, új szelek fújnak. Az ember mintha álmodna; amit tegnap nem volt szabad megtenni, az ma megengedett, ami tegnap kötelező volt, az ma elvetendő – semmit sem jelent.

A kor láthatatlan keze hatalmas gumival radírozta ki szókincsünkből a szocializmus, Szovjetunió, szovjetbarát, Gorbacsov, Moszkva, partizán, Gagarin, munkásmozgalom, pártélet, kommunista párt, stb. szavakat. Új kifejezéseket tanul az ember, haladni kell a korral!

1989-ben már a tömegkommunikációs eszközökben egyre gyakrabban emlegetett kifejezés a demokrácia, amelyet ugyan eddig is ismertünk, de csak papíron. Most már egyre nagyobb teret kap, s egyre többen érvényesítik mindennapi életünkben. Egyre nagyobb a „bátor”, a kezdeményező emberek száma. (…) Új kifejezések kerülnek beszédünkbe. Ilyen szó a polgármester, községhivatal, koalíció, privatizáció, vagyonkezelési hivatal, ügynökség, értékpapírok, vagyonjegyes privatizáció, üzletkötői irodák, befektetési alap, részvények eladása, stb. ezen szavakkal nap mint nap találkozik az ember, s ha lépést akar tartani a korral, kell, hogy értse is őket.”29 Az elmondható, hogy a régi társadalmi-politikai minták megszűntek funkcionálni, és a politikai kontroll megszűnésével gyakorlatilag megteremtődött a hagyományok ápolásának feltétele, azonban időbe telt, amíg az etnikai tudatot megjelenítő tradíciók újra megjelentek. Nem véletlen, hogy például a falu krónikájában, mely elvileg minden fontos közösségi eseményt dokumentálni hivatott, egyetlen bejegyzés sem olvasható a magyarságtudatot szimbolizáló emlékünnepekről – ezzel ellentétben a nyugdíjas krónikában patetikusan megemlékeznek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 70 éves fennállásáról –, hiszen a krónika a Rozsnyói

kulásával. A szerző az identitás kapcsán hozzáteszi, hogy az önkép és reprezentációja csak egy nagyobb „szocio-históriai keretben” értelmezhető (László 2002: 147). A falu kollektív önelképzelésének bizonyos szintjei – az etnikus énkép, a történelmi tudat, stb. – valójában tényleg egy ilyen történelmi-politikai-társadalmi paraméterek (akár a szlovák, akár a magyar nemzetállamhoz viszonyítva) mentén érhetőek meg.

29 Idézet a falu krónikájából.

152

Becze Szabolcs

Múzeum mellett működő bizottság révén a rendszerváltásig cenzúrázva volt.30 A krónika szerkesztettsége is ezt mutatja: a rövid áttekintő történelmi rész érdemben csak 1945 után kezdődik, amikor is a falu már a Csehszlovák államhoz tartozott; a nyugdíjas krónika is részletesebben tárgyalja az 1945 utáni eseményeket, mint a korábbi magyar nemzeti történelem részleteit. A krónika írója éppen a felsőbb politikai ellenőrzés miatt hagyta abba annak írását, nem látta értelmét tovább folytatni a memoárt. A nyugdíjas krónika is a rövid és jelképes történelmi bevezető után „lezárja” az emlékezést arra hivatkozva, hogy ezután csak „a Nyugdíjas Klub Vezetői Tagsága Járási Helybéli Védnöksége: Ünnepnapja-i dolgos hétköznapjai lehetnek és lesznek feljegyezve”31. Ez hangnem a politikai fordulatot követően ugyan lassan változni kezd (kezdetben a szocializmus felszámolását, annak közép-európai eseményeit tényszerűen írja le, majd nagyobb hangot kap a nép elégedetlensége is), azonban a bizonytalan felhang nem tűnik el belőle: „Benne éltünk és hallgattunk! Most ne harsogjunk, újjongva: e korszak széthullik, elemezze a történész. De a jövőbe se jósolgassunk.” 32 – írja a nyugdíjas krónika a szocializmusról és az azt követő időszakról. Ez a kétkedés érthető, hiszen a falu lakosságának nagy része megélte az 1920-as, az 1938-as és az 1945-ös határmódosítást, valamint a különböző társadalmi-gazdasági változásokat hozó történelmi-politikai eseményeket, így nem csoda, hogy a faluközösség már semmit sem mert biztosan állítani és kijelenteni egy új történelmi szituáció kapcsán.

A tiltások tehát minden, a magyarságtudat és az etnikai önkép megjelenítésére felhasználható emlékezeti médiumra kiterjedtek, vagyis a csehszlovák integráns nemzetállam rendelkezett az emlékezet gyakorlata fölötti ellenőrzéssel és a saját nemzeti-történelmi kép erőltetett tudatosítása a magyar kisebbség etnikai tudatának elnyomását célozta – jelezvén, hogy egy új „hazában”, új területen, megváltozott történelmi-politikai feltételekhez kell asszimilálódni.33 Mindezt a szocialista vezetőség szankciókkal, tiltásokkal és felsőbb ellenőrzéssel igyekezett erősíteni. Az ebből eredő alázatot, a csehszlovák nemzetállamot „új hazaként” elfogadó „jelképes” viszonyt jól illusztrálják a falu nyugdíjas krónikájának bizonyos részei, mint például a Csehszlovák himnusz két nyelvű bejegyzése; a szlovák nemzeti szimbólumok – zászló, címer, himnusz –, és maga a szlovák nemzet sajátként, hazaként való említése; megemlékezés a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 70 éves fennállásáról; Csehszlovákia térképének, mint 30 Sem a falu krónikájának a szocializmus alatt írt része, sem a nyugdíjas krónika – egy-két kivételtől és felületes megjegyzéstől eltekintve – nem tartalmaz a magyarságtudatot megjelenítő történelmi bejegyzéseket, a magyarság ünnepeire való megemlékezésekről sem szól. A háború emlékezete kevésbé volt tiltott dolog, inkább ezekről lehet kommentárokat olvasni. A falu emlékkönyvében a történelmi megemlékezések, vetélkedők, visszaemlékezések is a világháború eseményeihez vagy a „Párthoz” kapcsolódnak.

31 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából.

32 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából.

33 Assmann hasonló jelenséget ért „kánon” alatt, mely akaratlagos emlékezeti kötelezettséget jelent (Assmann 1999: 17). A kanonizáció jelen esetben az egykori csehszlovák állam azon tevékenységére értelmezhető, amikor a nemzetállam politikai nyomással egy etnikus csoportra kényszeríti kulturális kánonját, előírja, hogy mit szabad és mit nem, illetve az emlékezet határait is kijelöli. A falu krónikájában, mint az egyik emlékezeti médiumban is ez a kanonizáció figyelhető meg, ahol a felső vezetés által szabályzott keretbe volt foglalva, hogy mit lehet leírni. Az írásos emlékezet kapcsán Assmann a manipuláció, a cenzúra, a megsemmisítés, az átírás, az elfojtás veszélyeire is figyelmeztet (Assmann 1999: 23).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 153

„új élettérnek” lerajzolása.34 A két krónikákban magyar nemzeti szimbólum egyáltalán nem található. „Tisztelet! Köszönet!.. Szeretett Hazánk; Tisztelt Kommunista Pártunk!.. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság! … a Szlovák Szocialista Köztársaság!… Mélyen Tisztelt Vezető Apparátusa-i felé!…

Pár köszöntő sor a nyugdíjasoktól a messzemenő gondoskodásért! Lehetővé tették, hogy ma nyugodt békés körülmények között megelégedéssel, csendesen élhessünk a szép nyugdíjas napjainkat!!!

Mosolyt, derüt, napfényt varázsol az arcunkra ez áldott gondoskodás! És most, még városainkban falvainkban az otthonaink mellé: Nyugdíjas-Klubokat alakítunk a helyi és a Járási Vezetőink védnöksége alatt. Amit a lehetőség megenged, a NyugdíjasKlubunk megkapja. Teljes berendezést, szönyegtől-csillárig – bútortól-edénygarnitúráig – szakácskönyvek, napilapok – Televízió… Hogy megelégedéssel élvezzük együtt nyugdíjas napjainkat!…

Hálánkra nincs elég köszönő szó. Megígérjük; mi magyar ajkú Csehszlovák nyugdíjas állampolgárok, amíg élünk Szeretett Hazánk földjén!? Tisztelettel hajtunk fejet Kommunista Pártunk, Csehszlovák Szocialista Kormányunk Vezetősége előtt! Ígérjük, amit mi még tehetünk, erőnk, egészségünk engedi, igyekszünk segíteni. Örömbenbánatban, jóban-rosszban hűséges megértő állampolgára-i leszünk a mi szeretett Csehszlovák Szocialista hazánknak!!” 35 „1918 – 1919 – 1920 – 1945 – 1948 – 1988!

Ma a biztonságot és a békés nyugalmas életet lengi felénk a Csehszlovák állami lobogó és testvére a Munkásmozgalom Győztes; a Kommunista Párt <Vörös lobogója>!

1918 – 1988.. 70 éves a Csehszlovák Szocialista Köztársaság! Ceskoslovenská Socialistická Republika!!!

A zászlónk története, mely Drága Hazánk Csehszlovák zászlója Jarosláv Kursa címeres pecséttudós 1919 májusába készítette: a bizottság elé G Friedrick egyetemi tanár terjesztette és fogadtatta el 1920 március 30-án. A Parlament többségi szavazattal elfogadta: <A zászló felső mezeje fehér, az alsó mezeje piros, a kékszínű ék a közepéig ér>…

A zászló rúd fehér-piros-kék harántcsíkos! A fehér-piros egyforma, a kék egyharmada! E zászlóra esküdtek fel Hazánk felszabadításáért harcoló fiaink! Ez lengett felszabadultan a Hradzsinon május tavaszán 1945-ben!

Lejegyeztem az Új Szó 1988. okt. 28-i vas. számából.” 36 34 Az integráló nemzetállamhoz való „igazodás” ilyen formája annak a példája, hogy a „haza” olykor függ társadalmi, politikai, történelmi, jogi, gazdasági, stb. keretfeltételektől, melyek eldöntik, hogy valakinek lehet-e hazája, vagy azt, hogy milyen hazája legyen (Bausinger 1991: 6). A történelem következményei ilyen társadalmi, jogi feltételeket hoztak létre, mint például a Benes dekrétum és a felvidéki magyarság áttelepítési folyamata, ahol gyakorlatilag megszűnt a hazához, mint élettérhez, magántulajdonhoz való jog.

35 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából. A krónikában az első bekezdésben középen az oroszlános cseh címer van berajzolva.

36 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából. Az bejegyzésben középen a csehszlovák és a szovjet zászló nagyban, egymással szemben van rajzolva.

154

Becze Szabolcs

A reszlovakizációt meghirdető államszocializmus a magyarság etnikai tudatának szimbolikus és gyakorlati rombolására, felszámolására törekedett, többek között a magyar nemzeti ünnepek, megemlékezések tiltásával és az emlékhelyek felszámolásával is. Bár emlékműsorok nem lehettek, a reszlovakizáció intézménye azonban Jabloncán nem működött, a falu emlékkönyvében is csak egy bejegyzés olvasható arról, hogy valaki csehszlovák állampolgár lett 1985-ben: „Csehszlovák állampolgárrá nyilvánították Szabó Józsefnét”.37 Ami a közösség integritását és toleranciáját mutatja, hogy mindettől függetlenül az együttélés feltételei nem változtak. „Az 1947-es év ismét szomorúságot hozott az embereknek. Jött a Reszlovakizálás – az akkori kormány téves politikája. Mit kívántak a jogaiktól megfosztott kisebbségtől? Tagadja meg saját magát, édesanyját, nemzetiségét! Bizony a megfélemlített emberek, akik aláírták a nyilatkozatot, nemzetiséget változtattak.

Aki talpig ember volt, nem holmi gyenge báb, az szembeszegült a hatalmasok parancsával, s nem álltak kötélnek. Pedig könnyebb lett volna aláírni egy papírt, mint vállalni a börtönt, a vallatást, vagy a kilakoltatást.

A becsületesek ezt tartották: Hogy szeretné olyan ember más nemzetiséget, aki sajátját sem nézi semmibe! – felrúgja, meggyalázza.

Nehéz idők voltak – jött a kilakoltatás. Egy este Jóna István, Csobádi Barna…meg még mások is, kaptak egy fehér cédulát, amely a kilakoltatás „gyászmadara” volt. Szomorú szívvel gondoltak az emberek arra, hogy mindazt, amit nagy keservesen összekuporgattak, itt kell hagyniuk. A Szudéták vidékére vitték az elhurcolt családtagokat. Jöttek a kihallgatások. A vezetőket Almásra hívták. Kecsei Gyula sok időt töltött az almási iroda helyiségében. Pavlina Mihálynak, az akkori komisszárnak köszönheti minden lakos, hogy nem kellett elhagynia szülőfaluját, szeretett családját. Minden embert meg tudott menteni! Mindenkinek hozott fel valamit a mentségére. Az öreg Csobádi Dani bácsit így védelmezte: „Nem vihetitek el, nagy

37 Idézet a falu emlékkönyvéből. Ugyanakkor egy összeírásból kiderül, hogy 1980-ban a faluban 21 lakos vallotta magát szlováknak, ez az akkori lakosság 5,3%-át jelentette, 1991-ben pedig már csak 4 (1,4%). Ez a csökkenés adódhat egyrészt a népességfogyásból (halálozás, elvándorlás, stb.) is (1980-ban a falu 393, 1991-ben 307 főt számlált, 1980-ban a beköltözöttek száma 10 – ebből nem derül ki, hogy milyen nemzetiségűek – 1991-ben pedig ez 1 főt jelent), de feltételezhető, hogy a politikai rezsim miatt többen választották a szlovák nemzetiséget, majd a rendszerváltozás után ez mérséklődött és a ténylegesen szlovák nemzetiségűek vallották annak magukat (az adatok forrása: Tamás Enikő kézirata, Jablonca). A 2002-ben felvett cenzus szerint 13 lakos mondta magát szlováknak, egy fiatal családtagról nem derült ki nemzetisége (azonban feltételezhetően ő is szlováknak vallotta volna magát, hiszen a faluban telket birtokló kassai család minden tagja ezt adta meg), egy fő pedig mindkettőt beírva magyar-szlováknak (az ő családja magyarnak mondta magát). A magukat szlovákoknak vallók közül egyikük sem a faluban született, közülük egy ötfős és egy négyfős család hétvégi házat vásároltak, egy beházasodott férfi és jabloncai születésű felesége pedig már csak szintén e célból használják jabloncai telküket, Rozsnyón laknak. A többiek beházasodás útján kerültek a faluba, nagyrészük a középkorú és az idősebb generációból kerül ki. A 15-ből mintegy 10 fő a faluban hétvégi házat használó szlovák nemzetiségű, ezt a számot leszámítva tehát a faluban hosszabb ideje élő, magukat szlováknak vallók száma 5 fő, közülük viszont csak kettő visel szlovák nevet.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 155

szükségünk van rá, olyan ő a faluban, mint egy állatorvos. Gyógyítja az állatokat…stb.”. S egy napon örömmel mondta, hogy a kapott cédulákat meg lehet semmisíteni!” 38 Egy, a faluban talált szórólap alapján a párt néphez intézett felszólítása így hangzott: „Reszlovakizáltakhoz!39 Kedves Polgártársnők, Polgártársak!

Szlovákia Kommunista Pártja fordul önökhöz, dolgozókhoz, földművesekhez és értelmiségiekhez ezekben a döntő órákban. Olyan időkben élünk, mikor minden Polgártársnőnek és Polgártársnak tudatosítania kell, hogy hol az ő helye, és milyen lesz viszonya a népi demokráciához Klementa Gottwald40 kormányában. Új útra léptünk, a szocializmus új útjára, nemzeteink szebb jövőjének érdekében. Erősítsük közös barátságunkat a népi demokratikus országokkal, azokkal az országokkal, amelyek a Szovjetunió mellett állnak.

Szlovákia Kommunista Pártja minden, a Nemzeti Frontban tömörülve, egy új cél előtt állva a politikai és gazdasági fejlődés útjára lép, eltörölve a kizsákmányoló réteget. A mi országunkban nem lesz többé helye a dolgozó népen élősködőknek, nagybirtokosoknak és spekulánsoknak.

Szlovákia Kommunista Pártja a múltban és most is harcol a reszlovakizáltak jogaiért, kik önhibájukon kívül voltak kiutasítva nemzeti közösségükből. Ma pedig a Kommunista Pártnak köszönhetően egyenjogú polgárai országunknak. A reszlovakizáltak sorsukat kezükben tartják.

Reszlovakizáltak, Polgártársnők, Polgártársak! Hogy jogaikat saját hazájukban demokratikusan, függetlenül érvényesíthessék, lépjenek be a Kommunista Párt nagy táborába. Kövessék dolgozó emberek ezreinek példáját.

Szlovákia Kommunista Pártja” Majd a falu krónikájában 1948-ról és a Klement Gottwald által vezetett kommunista pártról már a következő sorok olvashatóak: „Az első munkáselnök K. Gottwald, a CSKP igaz és hű fia volt. Irányításával a nép vette kezébe a hatalmat. A magyarokat és a kisebb nemzetiségeket sem nézték le többé. Nem nevezték őket „kutyának” – mert J-O-G-O-T kaptak, J-O-G-O-T, s nemcsak a munkába, de az élet minden területén. Az üzletekben megjelennek a kétnyelvű feliratok. Ekkor még jegyrendszer volt. Cukorka, kalács, s ehhez hasonló nagyon ritkán került az asztalra, de mindennél többet jelentett, hogy minden magyar gyerek saját anyanyelvén tanulhat, s felnőttek is saját anyanyelvükön művelődhettek. Pótolták azt, amit az előző évek elvetek tőlük. 1949–et írtunk. Nem akármilyen dátum ez a községünk, főleg a munkásosztály életében. Megalakul községünkben a Kommunista Párt.” 41 A reszlovakizáció intézménye – népi demokrácia nevében – a magyar nemzetiség teljes megtagadását kívánta, teljes integrációt követelt, minden területre kiterjedt, így a magyarságtudat 38 Idézet a falu krónikájából.

39 Szabadfordítás a faluban talált szlovák nyelvű szórólapról.

40 Klementa Gottwald neve grammatikailag helyesen Klement Gottwald. 1946 után miniszterelnök, 1948-tól a Csehszlovák Köztársaság elnöke (Vadkerty 2001: 678).

41 Idézet a falu krónikájából.

156

Becze Szabolcs

őrzésének médiumaira és megjeleníthetőségére is.42 Mindemellett fenntartotta a kisebbségek fölötti állami törődés képzetét. Bár az elmúlt 15 évben a politikai nyomásból fakadó asszimilációkényszer enyhült, mindettől függetlenül az asszimiláció intézménye más formában jelentkezik Jabloncán. A szlovák nemzetállamba való beolvadás veszélyét inkább a társadalmi folyamatokból adódó jelenségek – a falu népességének elöregedése, ebből adódó népességfogyása, a szlovák lakosság lassú beáramlása a falu üres házainak felvásárlásával, a házasságok és a születések hiánya, a fiatal korosztály elvándorlása – erősítik.

Visszatérve tehát a „hagyományteremtés” feltételeinek gondolatmenetéhez, egyrészt a lokális közösség társadalmi mintákhoz való ambivalens viszonyából adódóan nem indult be az emlékezés gyakorlata. Másrészt ezekbe a régi társadalmi mintákba, azaz a múlt rezsim politikai rendszerébe már csak politikai-ideológiai-történelmi-tradicionális szempontból sem illeszkedtek ezek az emlékezeti „hagyományok”, mert gyakorlatuk nem a fennálló politikai orgánumhoz, nemzethez szóltak. Harmadrészt az emlékezeti struktúrák, mint a 48-as emlékkultusz, már meglévő és ismert jelenségek voltak, nem számítottak a falu életében egy teljesen új kulturális mintának, mindössze arról van szó, hogy az adott történelmi-politikai erőtér nem engedte azokat megfelelően aktualizálódni. Ebben az esetben tehát nem egy új tradíció születésről, mindinkább egy gyakorlatában jól ismert minta felélesztéséről, újra aktiválásáról és alkalmazhatóságáról beszélhetünk.43 A MEGVÁLTOZOTT DISZKURZIVITÁS ÉS REPREZENTÁCIÓ Kelet-Közép-Európa egyes társadalmaiban 1848 emlékezete más-más történelmi tudatot jelent, mind az állami szinten működő nemzeti, mind az adott nemzetállam területén élő etnikai csoportok reprezentációit tekintve. Ezek az eltérő kontextusok a modern nemzetállamok szintjén a történelem és a hatalom viszonylatában a hegemónia megcélzásán érhetőek tetten, ahol a kanonizált történelem eszméje egyben a múlt hiteles és egyedül elfogadható képe; elsősorban ez alapján igyekszik a nemzeti egységet, a kollektív identitást, valamint az emlékezet intézményes gyakorlatát megteremteni, illetve az aktuális politikai rendszerhez igazítani (Feischmidt – Brubaker 1999: 67).

A szlovák történelmi tudatban és történelmi emlékezetben 1848 értelmezése kétféleképpen jelenik meg. Az egyik olvasatban 1848 eszmeiségének jelentősége elsősorban a Ludovit Stúr féle nemzeti-nacionalista megújulási mozgalom köré szerveződik, és Stúr alakjának, ideológiáinak mitologikus interpretációja – mely a polgári forradalom elutasítása mellett egy nyugati társadalmi-fejlődési mintát is jelentett – határozza meg. 1848 nem a nemzeti forradalom jelképeként értelmezhető, hanem a szlovák nemzeti megújulás mozgalmi jellege kap hangsúlyo42 Az 1945–48 közötti csehszlovák demokrácia intézményét nevezi Elena Mannová „irányított demokráciának”, melynek intézménye, ugyanúgy, mint az 1948 utáni „tervezett nyomhagyó” politika a magyar etnikus múlt emlékezetének felszámolását célozta meg (Mannová 2002: 31). A reszlovakizációról, a lakosságcseréről, a deportálásokról és a belső telepítésekről bővebben Vadkerty Katalin értekezett (Vadkerty 2001).

43 A rendszerváltás időszakának emlékezeti mechanizmusait bővebben Kovács Éva tárgyalja (Kovács 2001), míg az államszocializmus és a kollektív emlékezet viszonyát Lengyelországban Izabella Main kutatta (Main 2001).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 157

sabb szerepet, ami leginkább a magyarokkal való szembenállásként, mint a nemzeti öntudat építésének és progresszivitásának ideájaként jelenik meg az identitásképben. A szlovák közgondolkodást 48-ról hosszú időre a magyar-szlovák dominancia viszony determinálta, és ez reláció csak a rendszerváltás után kezdett enyhülni a politikai gondolkodásban. Nemzetállami szinten nem is voltak jellemzőek a 1848–49-es eseményekre, mint a forradalomra vonatkozó megemlékezések, nem volt igazi nemzeti ünnep, ami kapcsolódott volna a 48-as kultuszhoz; mindössze a 150 éves évfordulóra való megemlékezések során történt két kísérlet a 48-as hagyományok politikai aktualizálására.44 A másik értelmezésben a szlovák demokrácia eszménye jelenik meg; a szlovák nép, aki 1848. május 10-én a liptószentmiklósi nemzeti követelések előterjesztésekor először állított ös�sze egy demokratikus politikai programot, amit aztán feláldoztak nemzeti célok érdekében (Feischmidt – Brubaker 1999: 84–85). A demokratikus hagyományt kiemelő és erősítő nézet azonban nem bizonyult elég erős identitáspolitikai tőkének; egyrészt a demokratikus forradalom ideálképe nem termelte ki saját mitologikus tradícióját, és így a 150 éves megemlékezések során 1998 sem vált ünnepelhetővé; másrészt a demokráciának és a polgárosodás folyamatának – tradíció hiányában – 1848 nem jelentett megemlékezési alapot (Feischmidt – Brubaker 1999: 87).45 Rendszerváltás utáni szlovák politikai diskurzusban újraértékelődött 1848 szerepe: először is Ladislav Kovac, a rendszerváltozás utáni első kormány kulturális és oktatásügyi minisztere által megjelenik a magyarellenesség – mint a Stúr-féle nemzeti ideológia egyik formáló tényezőjének – bírálata, valamint Stefan Elias révén felmerül az az alapvető történelmi kérdés, hogy az 1848-as forradalom ugyanannyira volt a szlovákok forradalma is, mint a magyaroké.

A probléma gyökere abban keresendő, hogy nem kellett volna ezt az ideológiát a szlovák nemzeti történelmi tudatban elnyomni és azzal magyarázni, hogy a magyarok kisajátították maguknak a forradalmi eseményeket, annak jelentőségét, valamint a köré szerveződő kultuszt, ami aztán azt a történelmi szituációt eredményezte, hogy a szlovákoknak és a magyaroknak nincs közösen vállalható tradíciója – legalábbis ami az 1848-as történéseket illeti (Feischmidt – Brubaker 1999: 84–85).46 44 Az egyik a Meciar által vezetett kormánypártok általi megemlékezés a Szlovák Nemzeti Tanácsról – mely 1848-ban a magyarok ellen szlovák önkéntes szabadcsapatokat toborozott – 1998. augusztus 25-én; valamint a Szlovák Demokratikus Koalíció alapító okiratának liptószentmiklósi aláírása, ott ahol 1848. május 10-én a Szlovák nemzet követelései c. nemzeti politikai programot elfogadták a szlovák forradalmárok (Feischmidt – Brubaker 1999: 85).

45 István király Szent Jobbjának kultusza kapcsán Árpád von Klimó épp egy ellentétes folyamatot ír le, ahol az államszocializmus utáni „hagyománytermelés” kétirányú tendenciája, az európai demokratikus tradíciók lehetősége és az autentikusabb nemzeti hagyományokhoz való visszatérés közül az utóbbi nem valósulhatott meg (Klimó 1999).

46 Hasonló jelenséget ír le Elena Mannová a közös történelem bizonyos szereplőinek a szlovák nemzeti tudatban elfoglalt helyük értelmezése kapcsán a komáromi Európa teret a szomszédos utcákkal összekötő kapualjak elnevezésein keresztül. IV. Béla, V. László, Hunyadi Mátyás, Mária Terézia szlovák szempontból már a magyar nemzeti történelem által „foglaltnak” számítanak, a szlovák lakosság így is tekint ezekre a történelmi személyiségekre, vagyis a magyarsággal azonosítják őket. A szlovák diákok csak rövid ideje használnak olyan tankönyveket, ami a szlovák történelmet a magyarországi történelem részeként tárgyalja, a komáromi magyar tanulók pedig magyarországi

158

Becze Szabolcs

A rendszerváltás az emlékezet gyakorlatában és a kollektív reprezentációk esetében egy kétirányú folyamatot indított meg. Először is a szocializmus megdöntése után a társadalmi stabilitás megteremtése és a történelmi bizonytalanság enyhítése érdekében megindult a nemzeti történelmi mítoszok, idealizált történelmi múltképek gyártása, a múltra való mitikus reflexivitás, valamint ezzel egyidőben indult el a múlt rezsim szimbólumainak rombolási folyamata, a szobordöntések, utcanév-változtatások, újratemetések, címerek és zászlók eltávolítása, stb.

(Feischmidt – Brubaker 1999: 68).47 Ez a kettősség az egykori Csehszlovákia területén párhuzamosan működött, vagyis a nemzeti történelmi ideológiák termelése mellett a nemzet területén élő kisebb-nagyobb magyar etnikumú csoportok is ekkor folyamodhattak nyilvánosan saját etnikai történelemképükhöz; emlékünnepeik a magyar nemzeti történelmének kiemelkedő eseményeihez – elsősorban a 1848–49-es kultuszhoz, a Rákóczi hagyományokhoz, világháborús eseményekhez – tartozó mitikus múltképet jelenítik meg.48 Vagyis amíg a nemzetállamok történelem tankönyveket használnak. Mannová szerint ha a diákok mindkét fél számára elfogadható történelemszemléletben részesülnének, megszüntetné az Európa tér historikus szimbolikájának nemzeti szempontú olvasatát (Mannová 2002: 43–44), és így a közös történelem bizonyos momentumainak nemzeti kisajátításait is. K. Horváth Zsolt az 1848–49-es emlékezések történelmi képéről és interpretációs dilemmáiról számol be, mint „lehetséges” emlékezetről (K. Horváth 1999a). Gabriela Kiliánová Milan Rastislav Stefanik tábornok (aki Tomás G. Masarykkal és Eduard Benessel a csehszlovák ellenállás megszervezője, és az 1918-as Csehszlovák Köztársaság egyik alapítója volt) 1919-es pozsonyi temetése kapcsán a korabeli szlovák sajtót (Národnie noviny – Nemzeti Újság) idézi, mely szintén a szlovák történelmi panteon a közgondolkodásban is elterjedt hiányosságairól tanúskodik: az, hogy a német és a magyar lakosság is részt vett a temetésen „azt tükrözi, hogy a szegény szlovákoknak is lehetnek nagy emberei, hősei” (kiemelés a szerzőtől). Az ekkor elhelyezett emléktábla is háromnyelvű (Kiliánová 2001: 49). Ez a magyar lakosság teljes toleranciáját jelentette a szlovák nemzeti hősök irányába – egy évvel a trianoni határmódosítás előtt.

Ugyanakkor ugyanez a szlovák újság az 1906-os Rákóczi és Thököly hamvak újratemetésénél érdektelenséget mutatott és arról számolt be, hogy a szlovákok máshogy vélekednek ezekről a történelmi alakokról (Kiliánová 2001: 50–51). A „hogy kinek is a történelme” bonyolult és kényes kérdésének kitérőjéhez még annyi, hogy a Národnie noviny nyelvhasználatában is inkább a szlovák elkülönülést mutatja (szlovák nemzet, szlovák hősök, stb.); az 1906-os újratemetésekről szóló német Preßburger Zeitung pedig többes szám harmadik személyben ír – mi földünk, mi nemzetünk, stb. (Kiliánová 2001: 65). Ez a német lap a magyar és az osztrák szempontok összemosásával egyfajta „történelmi skizofréniát” állított elő olyan mondatokkal, mint: „A tegnapi nap különleges jelentőséggel bírt hazánkban”, vagy „Minden magyar hazafinak mély fájdalmat kell éreznie, mert szülőföldünk egyik legnagyobb fiának csontjai idegen földben nyugszanak, mivel Rákóczi Ferenctől és bajtársaitól saját hazájuk megtagadta a végső nyughelyet” (Kiliánová 2001: 50) – kiemelések tőlem.

47 Magyarországon a rendszerváltást követően az új utcák nem az addig tabuknak számító történelmi szereplőkről és szimbólumokról (világháborús áldozatok, 56-os hősök, stb.) kapták nevüket, hanem egyfajta „depolitizálási” szándékból a régebbi múlt nagy alakjai jelentek meg. Vagyis névadási rítusnál fontosabb volt a közelmúlt eltávolítása (Kovács 2001: 76).

48 Ilyen „mítoszt” jelentett 1848 emlékezete is, mely a rendszerváltáskor és az utána felerősödő nemzeti és etnikai mozgalmakban egyaránt központi szimbólummá vált. Magyarországon 1956 interpretációja és történelmi képe is hasonló „mitikus” történelmi előzményként funkcionált (Kovács 2001: 69). Az osztrák kollektív emlékezetben 1956 szerepét más aspektusból Rásky Béla vizsgálta (Rásky 2001).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 159

önnön nemzeti történelmi ideálképüket formálták, addig az etnikumok ezt történelmi képet partikularizálták azzal, hogy a nemzetállam területén más kontextusba – más etnikai kontextusba – helyezték a történelem bizonyos eseményeit. Különbséget az elmúlt rendszer emlékezeti gyakorlatával az mutatta, hogy az államszocializmus utáni demokráciában már nem volt olyan erős politikai asszimilációs nyomás, diszkriminatív etnikai identitáspolitika, vagyis az etnikai csoportokat tömörítő nemzet megengedte kisebbségeinek, hogy emlékezzen.

A szlovák nemzetállamnak a kisebbségek hagyományai iránti ilyenfokú toleranciája – vagy érdektelensége – megfigyelhető az 1848–49-es események 150 éves évfordulója kapcsán is a magyar közösségek megemlékezéseinél. Amíg mondjuk Erdélyben a magyar ellenségképzetet nagy részben az 1848-as történésekhez kapcsolta a Ceausescu-rezsim politikai propagandája, addig Dél-Szlovákiában ez a viszony közömbösnek volt mondható, mindattól függetlenül, hogy a szlovák jobboldal 1998-ban magasabb és erősebb pozícióban volt ahhoz, hogy feszültségeket kelthetett volna a magyar-szlovák viszonyban, mint az erdélyi nacionalisták.49 Ebből az következik, hogy az 1848-hoz köthető magyar ellenségkép – még ha a Ludovit Stúr alakja köré szerveződő nemzeti ideálkép ezt erősíteni látszik is – nem olyan mértékben erős, ami a szlovák jobboldal számára inadekváttá válik az ellentétek gerjesztésében (Feischmidt – Brubaker 1999: 85).50 A 150 éves megemlékezések alkalmából a szlovákok és a magyarok nem is ünnepeltek együtt, a szlovák állam hagyta békében megemlékezni a magyar kisebbségeket. Tehát míg a nemzetállam a nemzeti történelem megerősítésén dolgozott, addig a kisebbségek azt egy más értelmezési tartományból interpretálták, azaz egy szegregációs mozzanat érhető tetten, 1848–49 máshogyan értelmeződik a szlovák és a magyar történeti tudatban. A közös történelmi események más történeti tradíciót, más 48-as képet alakítottak ki.

Etnikai szempontból 1848 emlékezete a történelem „nacionalizálását” (Plainer 2001: 101) jelenti: bár a forradalom több népcsoportot érintett, azonban a magyarságon kívül egyik nemzetnek sem vált elsődleges nemzeti ünnepévé. Az emlékezet révén a történelem „nemzetivé avatása” a szlovákiai magyar csoportok esetében más, a szlovák nemzettől eltérő megélési, értelmezési és reprezentációs módot jelent; az emlékezeti mintakövetésben nem a szlovák nemzet 1848-as történelmi interpretációját, hanem a magyar nemzeti emlékezet által fenntartott modellt, mint sajátjukat értelmezik. Azzal, hogy a környező népekkel közös 1848–49 a magyarság nemzeti ünnepe lett, a közösen megélt történelem egy része szimbolikusan „kisajátítottá” is vált.51 Hasonló szituációt jelentenek és jelenítenek meg a magyar kisebbség körében

49 Ugyanakkor Plainer Zsuzsa a nagyváradi helyi román lakosság toleranciájáról számol be, akik – bár olykor nem is tudják, hogy miről szól a magyar ünnep – egyetértenek annak fontosságával. A hegemóniát azzal magyarázza, hogy a vásárló-turizmus és a későbbi migrációk során a románság viszonylag pozitív képet alakított ki a magyarokról (Plainer 2001: 107).

50 Thomas Hylland Eriksen szerint a „csoportidentitások” ilyenfajta megnyilvánulásait, azaz az ellenségképet az egymással szembenálló mítoszok generálják, az, hogy „képtelenek mások családját, szülőhelyét, anyanyelvét és mítoszait a sajátjukkal egyenlő értékűként értelmezni és elfogadni” (Savolainen 2003: 26).

51 Azt, hogy a szomszédos népek történeti tudatában 1848 emlékezete miért nem bír olyan mértékű identitáskonstrukciós szereppel, jól példázzák az erre vonatkozó kutatások (Feischmidt – Brubaker 1999, illetve Plainer 2001). 1998-as nagyváradi megemlékezések során Plainer Zsuzsa arról számol be, hogy a helyi románság nagy része nincs is tisztában azzal, hogy mit ünnepeltek a magyarok, a

160

Becze Szabolcs

lezajló 48-as megemlékezések is, nem tartalmaznak olyan rituális diszkurzív formai-tartalmi elemeket, amelyek a szlovákságot céloznák meg (Plainer 2001: 106).

A nemzetállam területén élő kisebbségek szintjén, így Jabloncán is felértékelődött és nagyobb pátosszal bír a forradalom szerepe, melyet erősít az is, hogy a magyarság „igazi magyarokként” emlegetve olykor felértékelve beszél a határon túli kisebbségről. Az emlékezet révén a nagy magyar nemzeti eseményekhez való visszanyúlás olyan jelképes kapcsolódási felületet jelent a magyarság történelmével és a nemzettel, mely a jelenben már nincs meg.52 A közösség történelme már csak a múltban kapcsolódik a magyarsághoz, ezért a megemlékezések az összmagyarsággal a szlovák nemzetállamon belüli identitásfenntartást, kontinuitást és egységtudatot jelképezik. Jablonca történeti tudata mind 1848, mind más történelmi események kapcsán elsősorban a mitikus múlttal jellemezhető, mindannak ellenére, hogy a nyugdíjas krónikában és a falu krónikájában épp ennek ellentéte olvasható. A közös múltkép mítoszokba ágyazott nosztalgikus múltként reprezentálódik, a magyar történelem nagy alakjai – Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Bem, az aradi vértanúk, stb., vagy akár a szabadságharc ellen harcoló történelmi alakok is –, valamint eseményei is ezt a mondaszerű ragaszkodást jelenítik meg és tartják fenn.53 A történeti tudat, a múlt ilyen reprezentációja és interpretációja tehát hasonló funkcióval bír, mint a „hagyományos társadalmakban” a mítoszok (László 1999a: 59). A faluban még élő, Rákóczi, Petőfi, Kossuth, stb. személyéhez kapcsolódó folklór (oral memory) meghatározza a történelem szemléletet, ugyanakkor a történelmi aktualizálás momentuma is jelen van. A megemlékezések tartalmi sajátosságait tekintve nem partikularizálják az eseményeket (nem csatákat, vagy egyes eseményeket emelnek ki) hanem univerzalizálják, kollektívvé teszik 1848–49 szerepét, értelmezését kitágítják és kerülik az ellenségeskedést (Feischmidt – Brubaker 1999: 69). Ugyanakkor el is határolja magát ezáltal a szlovák nemzetállam történelmétől és annak 48-as történelemképétől. Ez a sajátos interpretatív pozíció egy történelmi szkepszist generál, melyben a történelmi tények keverednek a mondaszerű, vagy a szájhagyomány által létrehozott történelmi tudati mintákkal. Az 1848–49 kapcsán a nyugdíjas krónikában csak két bejegyzés olvasható. A nyugdíjas krónika első, a magyar történelemmel foglalkozó rövid áttekintő részében így ír: „Sem tudós sem történész nem vagyok – Cseh-Szlovák Magyar és Világtörténelmet tanúltam! És amit átéltem, átszenvedtem! Ma 59 évesen ki merem mondani, a történelem sokat változott, de változtattak is rajta!? Hol az igazság? Eldönthetetlen! Pl. Tanúltam: Gróf Zrinyi Miklóst vadászaton vadkan ölte meg! 1987 este ½ 12 hírek, halgatom van egy régi vaszlovákiai megemlékezésekre pedig az események másfajta szemantikai hangsúlya és eltérő interpretációja volt jellemző.

52 Maurice Halbwachs úgy fogalmazott, hogy történelem halott emlékezet, amely olyan múltképet őriz, mellyel már nincs fenn kapcsolat (Olick – Robbins 1999: 22). Bár a kor történetírása kritikájának szánta, jelen esetben a történelmi múlthoz való ragaszkodás és szimbolikus kapcsolatteremtés szempontjából érdekes; ahhoz a múlthoz és ahhoz a történelemhez, mellyel a falu – és a határontúli általában magyarság – már csak a kollektív emlékezeti mechanizmusokon keresztül tart fenn jelképes kontinuitást.

53 Thomas Hylland Eriksen szerint a múlt mitikus „használata” ugyanúgy az identitáskonstrukció része, mely egyáltalán nem elvetendő, és ennek megakadályozása, elnyomása a „társadalmi csoportkötődés” megszűnésével járna (Savolainen 2003: 26).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 161

dászpuska Bécsbe: rajta felirat évszám, nap hónap ez a puska ölte meg a Gróf Zrinyi Miklóst!

Vagy tanúltam: 1849-ben a nagy segesvári ütközetben látták a nagy magyar költőt Petőfi Sándor: lováról lefordúlni meghalni ezt írta a történelem. Ma 1989. az zengi a T. V. Petőfi nagy Oroszországba élt ott halt meg, csontjait 140. év után azonosították és hazahozták? Ki hiszi ezt el? Az előzőt is történészek írták le: Ezt is történészek álítják?” 54 Nem sokkal később szintén a nyugdíjas krónika történelmi bevezetőjében ez áll: „Következett 1948–49 Kossuth Lajos vezette Szabadság-harc a monarchia ellen.

A felkelést a vérszomjas Hajnau tábornok vérbe fojtva kivégeztetett Aradon 13 Szabadságharcos hős Tábornokot! Segesváron Petőfi Sándor a Bem tábornoknál csatázó költő is elesett!

Kossuth emigrált!” 55 Látható, hogy a krónika – az említett politikai kontroll miatt – nem tárgyalja részletesen az eseményeket.56 A rövid tőmondatok tömörek, tényszerűek, nem analizálnak, azonban a történelmi kétely érezhető, mint ahogy a tradicionális történetíráshoz és a nép által fenntartott képzetekhez való ragaszkodás is. A történelem szereplőit kultusz övezi és krónika írója nem fogadja el például Petőfi alakjáról jószerével csak a hagyományosan őrzött történelmi képet.57 Petőfi többet is jelent a forradalom egy hősénél: a nagy népi-nemzeti költőt, aki a néphez szól, a krónika többször is idézi és illusztrál verseivel. Ami itt fontosabb és a már vázolt politikaitörténelmi okokon túl részben magyarázza történelmi szkepszist, az a személyesen megélt és áthagyományozódott történelem szemlélet. A generációkon keresztül való átadás az egykori átélés tényével egyrészt az igazságtartalmak relevanciáját próbálja hitelesíteni, másrészt pedig olyan torzulásokat is eredményezhet, ahol keverednek valós és fiktív elemek.58 54 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából.

55 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából. A szabadságharc évszámának elírása a krónikában tévedés, a falu lakói tisztában vannak a történések helyes időpontjával.

56 Az 1848–49-es mondakörhöz és a Habsburgokról szóló történetekhez csak közvetetten kapcsolódik egy bejegyzés a falu krónikájából: „A falutól északnyugatra terül el az Andrássyak kertje. Itt dolgoztak a favágók és szénégetők. A kitermelt szenet Dernőre szállították. Itt készítették vasból a különféle használati tárgyakat. Ilyen pl. a Széchényi híd vasalkatrésze is.”. Magyar Zoltán az 1848-as emlékek és a Habsburgok kapcsán megemlít egy elbeszélést Dernőre, a Lánchídra és I. Ferenc Józsefre vonatkozólag (Magyar 2001: 220).

57 E. Rothacker a történeti tudatot, „történeti érzéket” a múlt alakjainak és eseményeinek megőrzése, emlékezetben tartása és elbeszélése szerint mint ösztönös emberi tulajdonságot közelíti meg, mely révén „a szóbeli történethagyományozás az írásbeli feljegyzésnél is erősebben kötődik ahhoz a csoporthoz, amelynek sorsáról tudósít” (Assmann 1999: 67). A történelem ilyen irányú szemlélete és interpretációja ugyanúgy az identitáskonstrukció részévé válik. Mint ahogy Assmann a múlt mitikus értelmezése kapcsán ír, amikor is a múltkép alaptörténetekbe, mítoszokba fordul, de megőrződik annak realitása, és a rítusok, ünnepek révén az felidéződik (Assmann 1999: 78).

58 Hanneleena Savolainen (Thomas Hylland Eriksent idézve) a múlt és a mindenkori jelentben való értelmezés pluralitásának tárgyalásakor kitér a történetíró szubjektivitására, aki elsősorban úgy jeleníti meg a történelmet, hogy azt kortársai megértsék (Savolainen 2003: 26). Vértesi Lázár szerint – igaz az oral history-ról beszélve, amely a személyes megélés szempontjából ugyanúgy értelmezhető nemcsak az elbeszélt, hanem a lejegyzett történetekre is – ezekben a megjelenítésekben a szubjektivitás a narratív dialogicitás párosul (Vértesi 2004: 164). Azaz a krónika kevésbé objektív hangon történeti dialógust hoz létre a közösséggel, mely azon túl, hogy rögzít, interpretál is. A krónika-

162

Becze Szabolcs

Annak ellenére, hogy Rákóczi személyét több szál is köti a régióhoz (a krasznahorkai vár, Rákóczi rozsnyói tartózkodásai, stb.), a tornai mondai hagyomány nem túl gazdag a fejedelemről szóló történetekben, bár a kuruc kori mondakör bizonyos elemei tetten érhetőek (Magyar 2001: 61). Rákóczi szabadságharc kapcsán a nyugdíjas krónika szintén nem szól sokat, mindös�sze egy „regölést” ír le Krasznahorkáról. Ebben egy nemes, a Rákóczi felkelés kora utáni komor időszak idéződik meg; Rákóczi alakja és a dicső harcok ideje nosztalgiával telítődik az elmúlt idő távlatából, mely már letűnt, és melyet visszavágynak. A dalban megjelenített bús kor és a jelen közé szimbolikus egyenlőségjelet tesz a krónikás. Az ismert tárogató dal az egyetlen bejegyzés, mely kapcsolódik a Rákóczi szabadságharchoz: „Regölés 1710-ből(?) Kraszna-Horkáról!: Kraszna Horka büszke vára; Ráborúlt az éj homálya?

Tornyok ormán az őszi szél; Elmúlt dicsőségről mesél?

Olyan kihalt, olyan árva?

Kraszna Horka-Büszke-Vára!!!

Harcosa-i rég pihennek; A bújdosó Fejedelmnek?

A toronyból késő este; Tárogató nem szól messze?

Rákóczinak dicső kora?

Nem jő vissza többé soha!!!”59 Míg tehát Szlovákiában a nemzeti-nacionalista megújulás ideája mellett a demokratikus hagyományok narratívája is megjelenik a politikai diskurzusban, addig egy szlovákiai magyar kisebbségi közösség, Jablonca kollektív emlékezetének gyakorlatát és történelmi tudatát a magyar forradalom idealizált képe határozza meg 1848 kapcsán. Ez viszont azt a szituációt eredményezi, hogy bár a falu önmagát a magyarországi interpretációhoz kapcsolja és 48 jelentőségét ebben definiálja, valójában mégsem teljesen ugyanaz reprezentálódik, mint a jelenlegi magyarországi politikai diskurzusban; vagyis az európaiság képe helyett a forradalom és a magyar szabadság tradíciójának idealizálása erősebben él. Azaz a közösség azon magyarországi mintához író hasonló szerepben tűnik fel; egyrészt nem tud – nem is akar – objektív lenni, másrészt egyik fő feladata a saját történelem „popularizálása”, közérthető értelmezése és átadása. Mindezt egy tradicionálisabb történelem-szemléletű, historizáló és mitizáló narratívát eredményez. Ugyanakkor a krónika, a személyesen megélt és megjelenített múlt hitelességének problémáját is hordozza.

A szemtanúként elbeszélt és megjelenített történelem lehetőségeiről és korlátjairól bővebben Vértesi Lázár értekezik (Vértesi 2004), a történeti megítélésről, az elbeszélésről, a történelem és a morál viszonyáról ld. Kelemen János írását (Kelemen 1987). Mindazonáltal Eriksen szerint a múlthoz való mitikus ragaszkodás, interpretáció és megjelenítés a csoportidentitás és a közösségi integritás egyik fontos eleme, és ez a mitizáló aspektus szükségszerűen elengedhetetlen a kohézió megteremtéséhez (Savolainen 2003: 26).

59 Idézet a falu nyugdíjas krónikájából; az idézet a krónika bejegyzésének írásmódját követi. A Rákóczi-hagyományban népszerű tárogató több, elsősorban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében gyűjtött változatát Molnár Sándor kötete közli (Molnár 2003).

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 163

ragaszkodik és a megemlékezések diszkurzivitása még mindig azt a történelmi szituációt jeleníti meg, ami Magyarországon a rendszerváltást közvetlenül követő néhány évben uralta a 48-as kollektív gyakorlatot. „A TÁVOLBÓL EMLÉKEZNI” – EGY KÜLÖNLEGES EMLÉKHELY A csoport és közösségi tereinek – tehát magának a közösségi kommunikációnak, interakciónak, a közösségi életnek, közösségi tudatnak – jelképes és érzelmi koherenciáját bármiféle, a saját helytől való kényszer szülte vagy önkéntes elszakadás nagymértékben felerősíti: ha egy közösség vagy akár egyén is elszakad az őt körülvevő megszokott társadalmi környezettől, természetesnek tűnhet, hogy jobban ragaszkodik az otthona iránt. Vegyük az elszakadásnak egy speciális esetét, a migrációt, azt az esetet, amikor az egyén saját döntéséből hagyja el szülőföldjét (aminek természetesen megvannak a kényszer szülte szociális, társadalmi, gazdasági, megélhetési, stb. okai, de nem külső nyomás, mondjuk száműzetés hatására vándorol el). Ebben az esetben az otthonra, mint közösségi térre és közösségre való emlékezetnek eklatáns érzelmi példája a honvágy, illetve azok az emberek, akik egy idő után hazatértek.60 A falu krónikája így ír erről: „Századunk elején mindenütt tapasztalható volt a nyomor, a nincstelenség. A pici kis parasztházak szomorúan húzódtak meg a hegyövezte területen. Az utcán sár! Néha olyan, hogy térdig ért, lehetett dagasztani a latyakban. A kisparasztok túrták a földet látástól vakulásig – a haszon pedig nagyon kevés! A nincstelenek másoknak kapáltak, munkalehetőség alig akadt.

Ezért két lehetőség között választhattak: itthon gürcölnek, vagy nyakukba veszik a lábukat, s elindulnak munkát keresni… »Itt hagyom a falutokat…« Az első világháború után megindult az áramlás Amerikába, Kanadába, Franciaországba.

Aki épnek, erősnek érezte magát, pénzt kért kölcsön az útra, hogy majd visszaküldi mihelyt lesz annyi, csak mehessen el a nyomorból. Így vándorolt ki: Beke Sámuel, Beke István, Beke Pistu, B. Kovács József, Bajzat István, Kovás Lajos, Iván Dániel, T. Kovács István. Ezek soha többé nem tértek vissza hazájukba.

Olyanok is voltak, akiket mágnesként húzott vissza a honvágy. Odaát éjszakánként egy kis ház előtt jártak, melynek ablakából a muskátlik mögül, egy szőke lány int feléjük. Visszavárják őket. Hát ezek nem is maradtak ott, az idegenben, hanem éjjelt nappallá téve dolgoztak, hogy egy kis pénzt összekuporgassanak, melyből egy kis családi fészket, esetleg egy-két darab földterületet vásároljanak majd. Évek teltek, évek múltak, s egy-egy napon megérkeztek: Mátyus István, T. Kovács László, Csobádi András, Sárog József, Szakal István, I. Kovács László, Gecs Dániel, Gecs István, Iván Dániel, Cseh János, Nagy Lajos, Bazin, Lajos, Iván Sándor, Simko János. A hazajöttek igyekeztek felkapaszkodni a nullszintről. Végtelenül megszerették a földet, amelyet nehéz testi munkával szereztek meg.” 61 60 Az elvádorlásra vonatkozó adatokat ld. bővebben a kötet bevezetésében.

61 Idézet a falu krónikájából. Csak érdekes megjegyzésként, hogy az egyik adatközlőm, Rigó Béla dédnagyapja, egy „másik” Iván Dániel szintén nem tért vissza soha Jabloncára, viszont hozzátartozóival levélben tartotta a kapcsolatot, képeket küldött haza, stb. Az egyik ilyen őrzött és érdekes kép egy amerikai lap újságkivágása, amely a 97 éves Dan Evans-t, azaz Iván Dánielt a Mikulás ameri-

164

Becze Szabolcs

A honvágy krónikában leírt emlékezet-álom lírai metaforája egyértelműen a közösség hívószavára, a távollétben felerősödött társadalmi kohézióra utal. Hogy mit érezhettek szülőföldjük iránt azok az emberek, akik soha nem tértek vissza a faluba, azt nem tudjuk, a krónikában ezzel kapcsolatban található egy mondat, mely mintha önmagában megmagyarázná ezt: „Itt hagyom a falutokat…” – a ti falutokat, mely ugyan az én falum és életközösségem is volt, ma azonban már nem jelent biztos életteret nekem – ez az elhatároló mechanizmus inkább a krónika túlzásának tudható be.62 Feltételezhető, hogy a faluból emigráló és oda vissza nem térő személyek valóban így érezhettek, viszont találkozhatunk egy speciális esettel, amely épp egy ellentétes irányú érzelmi viszonyulást, kötődési mechanizmust jelenít meg.63 Áll a faluban a főutca mellett egy kereszt, melyen a következő felirat olvasható: „Isten dicsőségére Amerikából Lesko Julianna 1903”. A keresztet folyamatosan ápolják, a mai napig koszorúzzák. Érdekes kérdés, ugyanakkor a falu abszolút toleranciáját és együttélését mutatja, hogy Lesko Julianna katolikus volt, a néhány fős katolikus kisebbségnek egyfajta megerősítést, szimbolikus presztizsértéket, státuszt jelentett a keresztállítás, mégis ma a reformátusok is gondozzák és helyeznek el virágot a keresztnél.64 Ez a jelenség is a falu integritását mutatja, ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy manapság milyen szerepet tölt be a falu életében – reformátusoknak és a néhány fős katolikus kisebbségnek egyaránt – a katolikus templom 2004-ben elkezdett felújítási folyamata. A falu közös ügyként kezeli a templom problémáját, kai kiadásával ábrázolja, amint az egyébként civilben fegyver-javítóként tevékenykedő Santa Claus meglátogatja őt egy idősek otthonában. A cikk címe The Spirit Of Christmas, a lap neve, bibliográfiai és könyvészeti adatai ismeretlenek.

62 Az elvándorlás jelensége ma hasonló formában jelentkezik, a fiatalabb generációnak a városi környezet (Rozsnyó, Kassa, Miskolc, Nyíregyháza) egzisztenciális „lehetőségei” nagyobb vonzerőt jelentenek.

63 A lokális kötődésre egy máik példa, hogy a már említett Iván Dániel szintén nem tért vissza a faluba, mégis megvette azt a telket és házat, amiben jelenleg a faluban maradt leszármazottai élnek.

Valójában az „Újvilágban” is megtehette volna ugyanezt, azonban nem számolt föl mindent maga mögött. Az is érdekes, hogy épp egy szintén Jabloncáról kivándorolt családtól vásárolta meg az ingatlant (az üzlet Amerikában köttetett), ami a lokális kötődés mellett a közösség és az integritás irányába tett szimbolikus megerősítő, megtartó stratégiát is jelent. Mindemellett valószínű, hogy gazdasági megfontolások is motiválták Iván Dániel lépését (befektetés, bebiztosítás, ha esetleg haza kell jönni, gondoskodás az utódokról, stb.). „Akié volt ez a ház, azok kimentek Amerikába (…) a Köves család. Kiment az apuka és az anyuka, a gyerekek itthon voltak, megvették ezt a telket, felépítkeztek, mármint a gyerekek, és utána ők is kimentek. És itt maradt üresen a ház, és a nagyapám, a dédnagyapám, az Iván Dani bácsi, ős is kiment Amerikába, és ott találkozva a Köves családdal megvette ezt a házat.” Interjúrészlet, Rigó Béla, Jablonca, 2002. 10. 12.

64 A mindennapi vallásos élet szféráján, szertartásain és helyén (templom, istentiszteletek) kívül a vallási identitásnak a faluban nincsenek speciális megélési terei, reprezentációi, ünnepei, intézményei; nem artikulálódik intenzíven, valamint konfrontációk formájában sem érhető tetten. A vallási identitásnak inkább Lesko Júlia keresztjének esetéhez hasonló „impulzusszerű” megnyilvánulásai érdekesek. A kollektív identitás ezen horizontja a század elején Amerikából visszatértek által meghonosított baptista vallás jelenségén, illetve az egykori Derenkkel való kulturális érintkezésen – a katolikus derenkiek a jabloncai katolikus templomba jártak szentmisére – keresztül ragadható meg leginkább. Jablonca és Derenk viszonyáról bővebben ld. a kötetben Szűts István Gergely írását.

Az identitás „rései” és a folyamatossá tett történelem 165

valamint az sem mellőzendő kérdés, hogy ennek hatására a falu lokális politikai érdekszférái hogyan közeledtek egymáshoz, enyhítve, megszüntetve az egyes csoportok rivalizálását. Lesko Julianna véglegesen nem tért vissza soha (Amerikában halt meg, az édesanyjának küldte haza a pénzt a kereszt felállítására. A leszármazottak is igen ritkán jöttek vissza a faluba látogatóba, a faluban már csak egy rokona él, Csíko István, őt nemrég meglátogatták Lesko Julianna utódjai, azonban az adatközlőm elmondása szerint úgy tűnik ez volt az utolsó látogatásuk, nem tervezik, hogy többet a jövőben Jabloncára utaznának), azonban állíttatott szülőföldjén egy „emlékművet”. Jan Assmann szerint a kollektív identitás a „tartalmatlanságig fakulhat” és fel lehet adni többek között kivándorlással (Assmann 1999: 132), Lesko Julianna esete azonban a kollektív önkép integritásának megerősítését látszik példázni, amikor is nem szűnik meg a csoporthoz való tartozás tudata és emlékezete. Ha az egyén-közösség-hely – itt az otthon – közössége megbomlik, elszakad, akkor az egyén – vagy a közösség – képes jelképesen rekonstruálni emlékeit, újrateremteni az emlékezet helyeit az idegen, új közegben is (Burke 2001: 8).

Itt pontosan egy ellenkező előjelű folyamattal találkozhatunk: Lesko Julianna szülőfalujában elhelyeztetett keresztjével nem egy idegen helyen alakított ki emlékezetének megfelelő teret, hanem az otthonit „szentelte” meg, „otthon” jelölt ki egy új emlékhelyet, azaz egykori otthonát szemiotizálta, szimbolikus jelzést adva szülőföldjének. Ez egyrészt saját gesztusát, emlékezetének megnyilvánulását jelentette egy hely, a faluja emlékének irányába, másrészt az otthoni „szülőközösségnek” szánt jelzés és figyelmeztetés: „Én emlékszem és emlékezem rátok. Emlékezzetek rám, emlékezzetek arra, hogy emlékszem rátok, és emlékezzetek arra, hogy emlékeznetek kell.”.

A honvágy, mint a közösséghez való szimbolikus-érzelmi-mentális ragaszkodás és kötőerő így teremthet helyet az emlékeknek.

Földi Viktória

CSALÁD, HÁZTARTÁS ÉS ROKONSÁG A XX. SZÁZADBAN „Hogyha igaz magyar volnál te is, mint én Cselekedetedért sosem szégyenkeznél Nem árulnád el azt a gyönyörű nyelvet, Mit anyjától tanul minden magyar gyermek.”

Csobádi Magdaléna 2003. július „Boldog vagyok, ha én ide jöhetek Tiveletek asztalhoz ülhetek Koccinkázunk, annak jele látom Mindig, mindig számíthatok Reátok.

Boldogságunk nagyon soká tartson, Rügyes ága két gallyra kihajtson Nagyon soká nyíljon még a mályva Mindig örömmel jövünk Jabloncára.”

Csobádi Magdaléna, 2006. augusztus Az ember születésétől fogva csoporthoz tartozik, az emberi társadalom részesévé válik. Az egymás közötti interakciók során alakítják ki az együttélési formáikat, amelyeket társadalmi intézményeknek nevezünk. Ezek az intézmények a társadalmi élet összekötő elemei (Giddens 2003: 375). Szervezik a társadalmi életet, ellátják a szükséges funkciókat, és a tagok által elfogadott és teremtett normákat, értékeket biztosítanak. Az intézmények ezek alapján több csoportba sorolhatók: család, lakóhely, oktatási rendszer, gazdasági rendszer, kormányzat, politika és a vallás. A társadalmak legfontosabb egysége és alapja a család, mivel létfontosságú feladatokat látnak el az egyes csoportokban, és biztosítják azok működését.

A család fogalmának meghatározásával számos tudományág foglalkozik, többek között a szociológia, demográfia, történelemtudomány, néprajz és a kulturális antropológia (Andorka 1975: 340–341). Családként értelmezhető a legkisebb társadalmi egység, mely biológiailag meghatározott, és amely az egyének mindennapjait szervezi, valamint ami által egy nagyobb közösség, csoport részei lehetnek. A család fogalmától különbözik a háztartás, amely együtt lakó rokonok vagy ismerősök csoportja, akik megélhetési körülményeiket közösen teremtik meg és együtt fogyasztanak. A házasság intézményesített kapcsolat férfi és nő között, melynek célja az utódok létrehozása és felnevelése. A rokonság vérségi vagy házassági kapcsolatok egészére vezethető vissza és az egyéneket jogok és kötelességek hálójában fogják össze. Utal a rokonsági terminológiákra, amelyet a különböző rokonok megjelölésére használnak (Hollós 1993: 103).

Jablonca jelenkori lakosságának összetartozása egyfelől a lokális rendezvényeken ragadható meg. A kis község lakói igyekeznek mindent megtenni azért, hogy az évek óta őrzött normákat megtartsák, ápolják és az elkövetkező generációknak továbbörökítsék. Mindezek alapvető szervezőereje napjaikban a család.

168

Földi Viktória

HÁZTARTÁSNAGYSÁG ÉS HÁZTARTÁSTÍPUSOK A II. József által elrendelt népszámlálás volt az első, amely a családok és a háztartások között különbséget tett. Az országos átlag szerint ekkor 5,28 személy élt egy háztartásban (Andorka 2000: 365).

Terepmunkánk során 2003 júliusában elkészítettük a cenzust, az együttlakók tagjainak ös�szeírását. Ez alapján az egyes háztartások vizsgálhatóvá válnak napjainkban. Ez meghatározta az együtt élő rokonok számát, a háztartásfőt, a rokonsági státuszt és rokonsági terminológiákat. Összesen 86 háztartás találtunk a községben, amelyben 254 fő élt. Az átlag 2,95 személy jóval a II. József féle népszámlálás értékei alatt maradt. A nemenkénti megoszlás szerint a 138 nőről és 116 férfiról beszélhetünk. A családi együttélés formáját, amely lehet házastársi vagy élettársi kapcsolat 69 család gyakorolja, és csak 17 esetben vannak elvált, özvegy vagy egyedül élő személyek. Jablonca lakosságának 80%-a családi háztartásban él.

Peter Laslett 1974-ben dolgozta ki kutatótársaival együtt az Európára jellemző háztartástípusokat, amelyek alapján a háztartások összetétele vizsgálható. Jablonca lakosságának esetében ez a következőképp alakul: 1. Egyedül élő 1.a Özvegy 1.b Nőtlen, hajadon 2. Nem család 2.a Testvérek 2.b Rokonok 2.c Nem rokonok 3. Egyszerű család 3.a Házaspár 3.b Házaspár gyerekkel 3.c Özvegy férfi gyerekkel 3.d Özvegy nő gyerekkel 4. Kiterjesztett család 4.a Fölfelé 4.b Lefelé 4.c Oldalirányban 4.d Kombinációk 5. Többcsaládos 5.a Fölfelé 5.b Lefelé 5.c , 5.d Oldalirányban 5.e Egyéb 6. Besorolhatatlan Összesen:

16 0

18,6% 0,0%

0 1 0

0,0% 1,1% 0,0%

10 22 0 9

11,6% 25,5% 0,0% 10,4%

15 4 0 0

17,4% 4,6% 0,0% 0,0%

1 1,1% 0 0,0% 0 0,0% 0 0,0% 8 9,3% 86 99,6%

Család, háztartás és rokonság a XX. században 169

Egy 2002-es vizsgálat szerint 16-an éltek özvegyi sorban, mindannyian nők. Legtöbbjük gyermeke Jabloncán telepedett le.

Nem családi háztartásban ketten élnek, Cseh Piroska és fia, Kovács László (ld. 5. melléklet, 1. ábra). Cseh Piroska 1953-ban kötött házasságot Kovács P. Lászlóval, aki 1955-ben, 29 éves korában baleset során hunyt el. Két ikergyermekük született, de a kislány egy hónapos korában veleszületett gyengeségben meghalt. László kiskorától fogva beteg volt, tolókocsival közlekedett, így édesanyja látta el egészen 2000 tavaszán bekövetkezett haláláig. Lászlónak szüksége volt az állandó ápolásra. Édesanyja testvére, Erzsébet, a 82 éves idős asszony vállalta fel. Életük keserűségét az anya által írt sírfelirat tükrözi leginkább: „Csak az tudja mi az igazi fájdalom, kinek férjét és gyerekét fedi sírhalom. Rövid volt boldogságunk, majd az égben találkozunk. Kit ártatlanul megrágalmaztak, nyugtalansága következtében visszatolatásnál váratlan pillanatban autójából szerencsétlenül kiesett és tengelye agyonszúrta élete 28 éves korában.”

Az egyszerű családok közül, ahol csak a házaspárok élnek együtt, tíz háztartás van. Négy esetben 50 év felettiek, három esetben vannak 60 éven túl, két családnál töltötték már be a 70. életévüket és egy házaspár a 80-at. Gyermekeik önálló háztartásban Jabloncán élnek. A legtöbb háztartásban (22) a szülők a gyermekeikkel laknak. A családok felénél egy gyermek van, két utód hat esetben fordul elő. Öt háromgyermekes családnál két esetben ikrek születtek. Az egyszerű családok száma igazolja, hogy igyekeznek saját háztartást alapítani. Kilenc háztartásban él özvegy nő gyermekeivel. A legfiatalabb gyermek tizenkét éves, ahol az anya negyvennégy. A két legmagasabb életkorú személy 44 és 46 éves, nő, akik feltehetőleg már nem fognak férjhez menni. A férfiak között egy elvált, gyermeke van, de a válás után visszaköltözött a szüleihez.

A 4. típusba azok a háztartások kerültek, amelyekben egy családmag van és a házaspárnak valamely felmenő rokona (4.a), apja vagy anyja. Jablonca esetében 15 ilyen családot ismerünk.

Törekednek arra, hogy a szülőkkel együtt éljenek, és ha idős korba vagy özvegyi sorba jutnak, el tudják látni őket. A háztartások 2/3-nál a férfi szüleinél telepedett le az új család, tehát a patrilokális letelepedés bizonyul erősebbnek. Több gyermekes családok esetén a szülők házát a legfiatalabb fiú örököli, az idősebb fiúgyermek pedig általában külön háztartást alapít, vagy felesége szüleihez költöznek, ha ott nincs férfi a családban. Ha lányok születtek egy családon belül, ők elköltöznek a szülői házból. Sokan közülük nem Jabloncán telepednek le, a régi családok ezért tudnak megmaradni, és új családnevek csak ritkán jelennek meg.

A lefelé kiterjesztett család a fölfelé kiterjesztettből alakul ki: a fiatal pár a szülő háztartásába költözik, és utódokat hoznak létre. Jablonca jelenkori háztartásaiban négy ilyen család létezik, a Cseh, a Borsodi, a Csobádi és az Iván. A Cseh család csonka családnak tekinthető, az anya házasságon kívül született fiúgyermekével a szülei háztartásban telepedett le. A másik két esetben a második generáció férfi tagjának szüleinél alapítottak új családot (5. melléklet, 2. ábra).

A következő típusba a több családmaggal rendelkező háztartások kerültek. Fölfelé kiterjesztett többcsaládos háztartás a Boros. Jelenleg a legnagyobb lélekszámú gazdasági egység a községben. 1880-ban öten vallották magukat német nemzetiségűnek Jabloncán. Név szerint pontosan nem tudjuk, hogy kik voltak, de a községi anyakönyvek által készített genealógiai táblázatok feltüntetik az ebből az időszakból származó családokat. A családnév morfológiája által közéjük sorolható a Raczenberger, vagy más írással Ráczenberger család. A legidősebb

170

Földi Viktória

ismert személy Ráczenberger Pál volt, aki 1835 környékén született és az első világháború alatt halt meg 79 éves korában. Kisipari mesterséggel foglalkozott, lábbeli készítő volt. Felesége Agyagos Lídia körtvélyesi születésű 1925-ben halt meg 66 éves korában. A születési anyakönyv szerint 1896 óta két gyermekük született: Mária (1889) és József (1898). Mária ágát nyomon követve kiderül, hogy neki is két gyermeke született házasságon kívüli kapcsolatból: Dániel (1910–1992) és Mária (1915), akit Bazin Lajos vett felségül. Dániel házastársa a görgői születésű Demeter Erzsébet, hét gyermekük született: László, Bálint, Sándor, Erzsébet és Béla (ikrek, a fiú három hónapos korában vérmérgezésben meghalt), Zoltán és Pál. Ez mutatja, hogy az 1950-es években még gyakori volt a sokgyermekes család. Zoltán és Pál nem házasodtak meg, hanem a szülői házban maradtak. Egyetlen lánytestvérük is itt alapított családot (5. melléklet, 3. ábra).

A Laslett-féle háztartástipológiába nyolc gazdasági egység nem sorolható be. Mindezekből három egyedül élő elvált férfi, gyermekük született, de már saját háztartást alapított vagy pedig még az édesanyjával él. Egy elvált nő egyedül neveli lánygyermekét. Jabloncán jelenleg négyen élnek élettársi kapcsolatban, egy esetben a nő gyermeke is a közös háztartásban lakik.

A háztartások több mint egyötöde egyszemélyes (22%), közel egyharmada kétszemélyes (27%). A három-, négy- és ötfős családok száma 13–11–15. Három esetben létezik még hat tagból álló háztartás és egy esetben heten tartoznak egy gazdasági egységhez. A háztartások fele egy vagy két főből áll, míg a másik fele három vagy több főből tevődik össze. A lakosság nagy része tehát nukleáris családokban él. Gyakori, hogy a fiatal házasok nem költöznek önálló lakhelyre, hanem maradnak a szülők háztartásában. Jablonca esetében a patrilokális letelepedés van túlsúlyban (68%), azaz a házaspár a férj szüleivel költözik egy családi házba.

Jelen időszakra a vérrokoni és a házassági rokonok száma jelentősen lecsökkent, ennek következményeképp a rokonság szerkezete is leegyszerűsödött. A háztartások méretének csökkenése az urbanizáció eredményének tudható be, következménye pedig, hogy a múlt század során egymástól jól elhatárolható falusi és városi háztartások összetétele nem különíthető el élesen (Faragó 2000: 459). Jablonca bár sok régi hagyományát és szokásrendszerét megőrizte a XXI. századra is, részben a demográfiai viszonyok adta lehetőségeknek köszönhetően, de a családszerkezet átalakulása követi a környező települések tendenciáit, a régi, de máig őrzött szokásrendek felbomlóban vannak.

Háztartásfő a legtöbb esetben a család legidősebb férfi tagja, ha férfi nincs, akkor a legidősebb nő. A háztartások több mint fele a családmagból áll, többcsaládos háztartás csak egy van a településen.

A HÁZASSÁGKÖTÉS SZEREPE A XX. SZÁZADBAN A XX. század első felében (1917–1950) 119 házasság kötetett.1 A református anyakönyv adatainak 55%-a származik e korszakból. A háborút megelőző évekből nem ismerjük pontosan a családalapítások számát, viszont ha a születések számát vizsgáljuk a legmagasabb ezekben az években volt. Így feltehetőn a házasságkötések száma is elérte ötévenként a 20 esketést.

1917-től 1919-ig tizennégy házasodás történt. A két világháború közötti időszakban ismét megnőtt a számuk, majd apadni kezdett. A II. világháború ideje alatt 11 házasság kötetett, 19411 A református parókián 1917-től vannak meg a házasságkötési anyakönyvek.

Család, háztartás és rokonság a XX. században 171

ben pedig egy sem volt. A háborút követő években, ahogy a fiatal legények hazatértek a frontról egy újabb időszakra megugrik a házasságkötések száma. 1945–49 között huszonketten keltek össze. Kovács Ilona 1949 novemberében ment férjhez Kovács Jánoshoz. Elment katonának, Pesten fogságba esett. Úgyhogy hat évre gyött haza. Előtte megismertük egymást, de nem fogadtunk egymásnak örök hűséget! Hát így gyütt, de nem is volt kihez férjhez menni. A fiatal legények nem voltak itthon. Abban az évben 12 esküvő volt, mikor mi esküdtünk, mert azelőtt gyöttek haza a fiúk. Nem dicsekvés képen mondom, lett volna kihez férjhez menni, de hát úgy nem volt kedvem. Én csak vártam még, vártam. Már 24 voltam mikor megesküdtünk.

Az 1950-ig kötött házasságok javarészt endogámok voltak. Az exogámia, a más községből történő párválasztás szokása kevésbé volt gyakori, és az is főként a férfiak körében fordult elő.

Ebben az esetben a környező falvakból választottak maguknak párt, a legtöbbjük a szomszédos Szilicéről és Körtvélyesről származott. Az endogámia erősségét igazolja a nők esetében, hogy hat esetben Amerikába kivándorolt családok férfi tagjaival jegyezték el magukat.

A környező városok és kisebb településekhez kötődő párválasztást a férfiak munkavállalása segítette elő. A dolgos férfiakat mind Jabloncán, mind a többi településen megbecsülték. Sok esetben a szülők szorgalmazták a házasságok létrejöttét. Volt egy özvegyasszony, akinek üzlet volt Poprádon, azt mondja nekem: Iván Úr maga még legényember, van nekem egy lányom, maga ügyes ember, férjhez adnám magához. Berendelem a lányomat, nem fog tudni semmit, hogy mi lesz.

No oszt megyek, mondom csókolom. Derék lány volt minden, de veres szeplős volt, az egész Poprádért sem vettem volna el. Pedig nem lett volna rossz. 2 A női munka a század első felében is többnyire a községhez kötődött. Ennek köszönhető, hogy a 119 házasságkötésből 111 esetben jabloncai lányt vettek el. Az Amerikába kivándorló családok férfi tagjai Jabloncáról házasodtak, ezáltal két házasság tovább erősíti az arányt, ami annak is bizonyítéka, hogy mennyire kötődtek a településhez mindazok ellenére, hogy itt nem tudtak munkát vállalni. A többi házasságot kötő férfi Méhészről, Rudnáról, Szilicérő, Szepsiről, Gendrebicről és Kovácsipusztáról származott. A terület házasodási szokására jellemzővolt, hogy nem szívesen adták a lányokat más településen élő férfiak kezére (2. melléklet, 23–24. ábra).

A házasságot kötő felek vallását tekintve a nők mind reformátusok voltak. A férfiak esetében megjelenik a római katolikus (10) és ágostai evangélikus (2) felekezet is. A vegyes házasságok száma a XX. század első felében összesen tizenkettő, a helyiek emlékezete szerint is csak elvétve volt példa arra, hogy különböző felekezetek tagjai kelljenek össze. A római katolikus családok közül Jabloncán telepedett le a Csontos és az Iván család. Az ágostai evangélikusok közül Kálmán József és családja. Katolikusok és reformátusok elvétve házasodtak. Mán mostan a háború óta. A gyerekek nem jártak hittanra, nem tanulták a vallást, templomba se, sehová. Hát nem számított. A katolikus gyerekek nem sokan voltak, de a református iskolába jártak, meg a baptisták is. 3 A házasságot kötő férfiak életkora 19 évtől 46 évig terjed. A legtöbbjük 23 és 27 éves kor között nősült meg, ez tekinthető átlagosnak. A férfiak körében nem volt gyakori a korai házasságkötés (2. melléklet, 25. ábra). A nők házasodási életkora átlagosan 19 és 23 év. Ritkán fordul elő, hogy 26. életévüket betöltő nők menjenek férjhez. A lányok nagykorúságát a férjhezme2 Iván Sándor, született: Jablonca 1921.

3 Iván Sándor, született: Jablonca 1921.

172

Földi Viktória

neteltől számították, a házasságkötés idejét pedig törvény nem határozta meg, a helyi szokások uralták. Ezzel ellentétben áll a fiúk házasodási szabálya, melyet befolyásol a házasságjogi és a honvédelmi törvény. A férfiak nagykorúságát az 1894-es törvény 24 évben határozta meg, a korábbi házasságkötéshez szülői engedélyre volt szükség. A hadköteles életkor a 20 év (Őrsi 1978: 103). Ebben az időszakban még három éves volt a sorkatonaság, tehát 23 éves korban tértek haza a fiatal férfiak. Jablonca esetében jól látható, hogy a törvényt túlnyomórészt figyelembe vették, és csak 11 esetben van eltérés, ekkor vették igénybe a szülői és az állami engedélyezést (2. melléklet, 26. ábra). A házasuló felek közötti korkülönbség nem mutat nagy eltérést. A párválasztási szokás emlékei szerint a férfi volt az idősebb, öt esetben fordul elő ennek ellenkezője. A leggyakoribb értékek a négy, hat és a hét éves különbségeket mutatják. A kilenc év fölötti már csak elvált vagy özvegyek esetében fordul elő.

A családi állapotot tekintve a házasulandó fiatalok száma 88%-ban nőtlen és 94%-ban hajadon. Özvegy férfi 12 alkalommal nősült újra, míg a nők körében csak három esetben történik ez meg. Az özvegy férfiak fele nem jabloncai születésű, a nők mindannyian. Két esetben özvegy özveggyel köt házasságot. Elek János méhészi születésű 1920-ban vette el Beke Zsuzsanna özvegy jabloncai lakost és B. Kovács István 1925-ben Kovács Lídiát. 1884 hatodik hó május 1-én született Elek József, az én édesanyámnak az első férje, de a meghalt a 14-es háborúban. A második férje meg B. Kovács István volt, az én apám. 4 Az özvegyek közötti házasságkötések 1920-tól jelennek meg a gyakorlatban, amelynek alapját a világháború okozta katonai veszteség teremtette meg. A házasság törvényes felbontásával két férfi és négy nő élt összesen, ők újraházasodtak. Azt mondják, hogy a válásért több pénz kell, mint az esküvőért. 5 Gecs Mária 1929-ben Rákai István felesége lett, aki ekkor már özvegyi sorban élt. Ezt a példát követte Mátyus Margit a jánoki születésű Iván Andrással 1937-ben.

Iván István 1927-ben, 24 éves korában kötött házasságot G. Kovács Margit 21 éves jabloncai hajadonnal. Egy évvel később megszületett kislányuk, Rózsa. Az öcsém felesége jóban volt ott egy férfival, hallotta ezt apám. Apámba is belejött a méreg, megírta, hogy mit csinál a felesége. Azt válaszolta neki, most rád hallgatok és elválok. Szegény apám nem tudom, hogy hányszor ment Kassára biciklivel ügyvédeknél meg a bíróságon. Akkor nem úgy volt mint most, nehéz volt elválni. Még apám tanukat is vitt, akik tanúskodtak, hogy kiket hogy bolondított. 6 A XX. század első felében gyakori volt a törvénytelen házasságból született gyermek. Az 1906-os törvény szerint a természeti gyermek az apa családi nevét nem viselheti, annak rokonságából ki van zárva (Paládi-Kovács 2000: 89). Jabloncán 37 év alatt huszonöt házasságon kívüli gyermek született. Volt olyan lány, aki három, de a legtöbbjük kettő gyermeket vállalt.

Egy esetben fordult elő, hogy az apa a második gyermek születésekor már elvette az anyát és utólag az első közös gyermeküket a saját családi nevére íratta. Az 50-es évek után egy esetben van rá példa.

A házasságkötési szokásokat tekintve az 1950-es évektől jelentős változások figyelhetők meg.

Az 1917–1949 közötti értékhez képest 29%-al kevesebben keltek össze. A családok alapításának csökkenését a lélekszám apadása is befolyásolja. Erre az időszakra tehető, hogy egyre többen hagyják el a települést, és kevesebb gyermeket vállalnak. Az ötvenes évek után sokan elmentek.

4 Kovács Ilona, Kovács Ilona született: Jablonca 1925 5 Kovács Ilona, Kovács Ilona született: Jablonca 1925 6 Iván Sára, Icsó Sára született: Jablonca 1929

Család, háztartás és rokonság a XX. században 173

Olyanok mentek el jobban, mint az én fiam is, olyan 25–26 éves korban, mikor kijárták az iskolát.

Mert itt nincs munka. 7 A házasságot kötő férfiak közül 53%-ban jabloncaiak, az exogámia nem sokkal ugyan, de növekedett. A környező települések mellett, mint Szilice, Szádalmás és Körtvélyes megjelenik Rozsnyó, Berzéte, Szepsi is. A nők esetében még mindig erős az endogámia. A 96 esetből 83-an jabloncai lányt vettek el. Az előző időszakhoz képest duplájára nő a más településről betelepedett eladó lányok lélekszáma. Túlnyomórészt nem a szomszédos falvakból kerültek ide, hanem távolabbi területekről, mint Krasov, Polina, Psozova és Kassa (2. melléklet, 27. ábra).

A legtöbb házasság ebben az időszakban is a református vallásúak között jött létre. A férfiaknál süvétei születésű Badin János ágostai evangélikus vallású 1951-ben vette el Jakab Margitot, nem Jabloncán telepedtek le, így a község vallási képét nem színesítette az új felekezet. Görög katolikus vallású volt egy beházasodó férfi és nő. Horvátiból származott Karaffa István, aki 1969-ben vette feleségül Angyal Klárát, ők úgyszintén nem Jabloncán telepedtek le. Az Ukrajnából betelepült Ivanovics Nikolajevna Erzsébetet, 1972-ben a törvényesen elvált Lőrincz Andor vette el feleségül. Római katolikus és református vegyes házasság 19 kötetett, ebből 13-an vannak a katolikus férfiak.

A 96 házasságot kötő férfiak közül ketten elváltak, majd újraházasodtak. A válás adta lehetőséggel bár többen is éltek Jabloncán, de nem feltétlenül házasodnak újra. Ilyenkor vagy önálló háztartást alakítanak ki, vagy a szülői háztartásba költöznek vissza. Másodszor is megházasodott a már említett Lőrincz Andor és Icso József, aki 31 éves korában 1951-ben vette el Iván Sárát. A nők körében nincs példa a válás utáni újraházasodásra, viszont az özvegyi sorba jutott Angyal Klára 1975-ben 26 évesen újra férjhez ment. Első férjével, aki görög katolikus volt Tornán éltek. Második férje szilicei származású, református vallású, akivel szintén Jabloncán fogadott örök hűséget, de nem itt alapítottak családot.

A házasságot kötő férfiak életkora nem változott, a legtöbben 23 és 28 évesek. Cseh Sándor oroszországi munkaszolgálata után 38 éves korában vette el feleségül Angyal Máriát. Úgyszintén 38 éves volt Bernáth János római katolikus barkai lakos, aki Angyal Margittal 27 évesen házasodott össze. A legidősebb házasságot kötő férfi 1972-ben Lőrincz Andor volt. Első feleségétől elvált, majd 46 évesen újra házasodott. A nők esetében a 19 és 24 közötti korosztály volt a legkelendőbb, az 1950-es évek után is megőrizték az idősebb korban való férjhezmenetel szokását. A legkorábban Kovács Éva 1970-ben ment férjhez a berzétei Szanko Benjáminhoz. A lányok esetében 29 éves korra tolódik ki a legkésőbbi házasságkötés.

A házasságot kötő felek közötti korkülönbség leggyakrabban 1-3-4-5 év. A nő négy alkalommal volt idősebb a férfinél. A század első feléhez képest a legszembetűnőbb változás, hogy nyolc esetben azonos korúak a felek, és magas számot mutat az egy éves korkülönbség is. Mindez azt igazolja, hogy a férfiak életkora nem változott sokat, viszont a nők esetében még inkább kitolódik a férjhezmenetel időpontja. Ez a napjainkra jellemző városias életformával hozható kapcsolatba, mikor a nők számára már ugyanúgy engedélyezett a magasabbfokú iskolázás.

7 Iván Sándor, született: Jablonca 1921

174

Földi Viktória

RAGADVÁNYNEVEK HASZNÁLATA A társadalom tagjainak osztályozására és elkülönítésére szolgálnak a személynevek.

A XVIII. század végén II. József tette kötelezővé a vezetéknév használatát (Ortutay 1981: 36).

A ragadványnevek jelenléte napjainkig fellelhető Jabloncán. Ezek többnyire azért alakultak ki, mert a házassági kapcsolatok teremtette endogámia miatt, az azonos vezetéknevűek több családja volt megtalálható a községben. Az első és másodfokú vérrokonok házasodási tilalmát szabályozta a családok ezen elkülönítési formája. A ragadványnév az egész családot lehatárolja, amelynek kezdő betűjét többnyire a vezetéknév előtt használják, mint például T. Kovács László esetében.

Megjelenésük oka a vezetéknév létrejöttével hozható párhuzamba. Utalhat a származási helyre, foglalkozásra, testi és lelki tulajdonságra. Jablonca esetében egy-egy családtagra vezethető vissza a legtöbb esetben. Általában a legidősebb férfi neve ismétlődik más családtag nevében, mint például: Barna Kovács János. Manapság viszont már nem jellemző, hogy a teljes ragadványnevet kimondják, a leggyakoribb hogy csak a rövidítést használják, mint: T. Kovács László, B. Kovács János. A fiatal generáció tagjai többnyire nem ismerik az eredeti megszólítást. A hatósági igazolványban az 1950-es évekig tüntették fel, majd folyamatosan megszűnt használatuk. Az emberek tudatában a teljes ragadványnév ismerete ott őrződött meg, ahol egy családtag keresztneve öröklődik tovább.

Sajátos formája még a névadásnak, hogy a feleség vezetékneve megelőzi a férjét. Így alakult ki Jablonca esetében a Gecs Kovács Mária. Az ismert anyakönyvek alapján nem tudjuk visszavezetni az első ősre annak meglétét, amely azt igazolná, hogy mindkét család már a XX. század előtt is a községben élt.

A ragadványnevek meglétét az egyházi anyakönyvek is tanúsítják. Sokkal több változat található meg benne, mint amelyekről a helyi lakosság napjainkban tud. A ragadványnevek csökkenése igazolja, hogy egyrészt az egykor igen kiterjedt családok száma a mai napjainkra lecsökkent. Másrészt egyre szélesebb lehetőség kínálkozik a becenév kiválasztásához, amely a megkülönböztetést jobban elő tudja segíteni. A szülők mondták, hogy csak kapja az apja nevét. Azután még három János is volt egy családban! 8 A XX. század elejét meghatározó névadási szokások, az apáról fiúra, vagy keresztapáról fiúra történő hagyományozódás napjainkban már nincs jelen Jabloncán.

A ragadványnévvel rendelkező családok a századfordulón még kiterjedt családokat igazolnak. Ide tartozik a Kovács család, melynek ragadványnevei a következők: Tejfel, Jutka, Temetei, Barna, Bálint, Vince, Imre, P., M. és Nagy. Egy esetben fordul elő, hogy a ragadványnév a vezetéknevet követi Kovács P. László családjánál. Az Angyal család szintén nagykiterjedésű, viszont egyetlen ragadványneve Angyal P. Sándornál mutatkozik az anyakönyvben. Eredeti jelentését nem ismerjük. Az Elek család köréből az 1924-ben meghalt F. Elek János van feltüntetve, valamint B. Elek Erzsébet. Itt sem ismeretes a teljes név. A Csobádi családnál használatban volt a K jelző, mint K. Csobádi István. A Gecs és az Iván család a már említett módon egy másik vezetéknevet vett fel, így Gecs Kovács Lajos, de ismert az F. Gecs is, valamint Iván Beke István. A Cseh család esetében jelenik meg a Farkas, Kúti, T., N., és Újh.

8 Kovács Ilona, Kovács Ilona született: Jablonca 1925

Család, háztartás és rokonság a XX. században 175

A ragadványnevek fontosságát nemcsak a hivatalos élet, hanem a temetők sírkövei is megőrizték. A 301 sírhelyből 41 esetben 3 család tüntette fel a ragadványnevét síremlékükön. Legnagyobb számban természetesen a Kovács család tagjai, akik 8 alkalommal, valamint a Cseh és egy esetben a Pollágh családok is. Ezen síremlékek többsége kopjafa, mindannyian református vallásúak. A szokás megléte az 1960-as évek végéig volt gyakorlatban, tehát hivatalos életben való használatát tovább megőrizte a népi hagyomány. A Kovács család esetében napjainkban is előfordul, viszont ezek a modern sírkövek a 80-as években készültek.

Sok volt az egyforma név, Józsi, János meg István. Na és ha levél jött sok volt a tévedés. Hát így megkülönböztették. Most már ilyeneket nem keresztelnek. Se Bélát, se Pistát, Ilont, Marist, Zsuzsit. 9 A keresztnevek gyakoriságát az anyakönyvek mutatják be. Az 1950-es évekig a leggyakoribb férfinevek a Dániel, István, János, József, Lajos, László és Sándor. A Dániel név legtöbb esetben az Angyal családnál fordul elő, míg az István a Kovács család körében volt gyakori.

A század első felében 38 különböző férfinevet használtak, amelyből hét volt a leggyakoribb (2. melléklet, 28. ábra).

A női nevek 26 fajtája volt ismert 1900-tól 1950-ig. A leggyakrabban használt becenevek az Erzsébet, Julianna, Margit és Mária. Az első szülött gyermekek először a szülők nevét kapták meg, majd a nagyszülőkét. Az exogámia során a községbe beházasodók új keresztneveit szívesen adta saját gyermekeiknek (2. melléklet, 29. ábra).

Az 1940-es évektől a csökkenő születésszámmal együtt a keresztnév adása is megváltozik, színesebbé válik. Ha tíz éves ciklusokra bontjuk a század végéig terjedő időszakot jól látható, hogy már csak egy vagy két gyermek kapja meg ugyanazt a nevet.

ROKONSÁGI TERMINOLÓGIA A rokonság a társadalmi intézmény azon része, amely az egyes családokat képes összefogni és beilleszteni a falu közösségébe, a lokális társadalom egészébe. A rokonsági viszonyok feltérképezésében a genealógiai módszer áll a rendelkezésünkre. Ezáltal meghatározható az egyén családfája, amelyeken belül a tagok között rokonsági kapcsolatok mutathatók ki. A viszonyok elemzéséhez nyújt segítséget a rokonsági terminológia. A kisebb falvak esetében, mint Jablonca is, ez azért válik fontossá mert néhány rokonsági rendszer az egész községet lefedné.

Morgan az 1840-es években az irokéz törzsszövetség vizsgálata során a terminológiát két nagy csoportra osztotta: az osztályzó és leíró terminusokra (Bodrogi 1997: 249).10 Mintegy száz évvel később, 1937-ben Murdock a keresztunokatestvér terminusok alapján hat rendszert különített el.11 A magyarországi rendszert Bodrogi Tibor határozta meg, aki rámutatott arra,

9 Kovács Ilona, Kovács Ilona született: Jablonca 1925 10 Lewis Henry Morgan (1818–1881) kutatásai az evolucionista világnézet alapjait fektették le. Nevéhez köthető a rokonsági terminológiák vizsgálatának megindítása, a család és háztartás közötti analitikus különbségtétel az amerikai indián társadalmakban, valamint az átfogó antropológiai elmélethez való hozzájárulás.

11 George P. Murdock (1897–1985) amerikai antropológus hat rokonsági terminológiai típust különített el. Ez alapján az európai eredetű rokonsági terminológiát az eszkimó típushoz sorolta.

A magyar terminológia a mai városi használat szerint ebbe a csoportba tartozik, amelyet 1957-ben publikált először.

176

Földi Viktória

hogy nincs egységes rokonsági terminológia, de két fő forma – a városi és a falusi – mindenképpen elkülöníthető (Bodrogi 1961: 136).

A genealógiai interjúk során azt tekinthetjük rokonnak, akit a kérdezettek besorolnak, vagyis annak tartanak. Általánosan 21–26 fő között határozták meg a rokoni hálót. Jablonca lakosságának rokonsági terminológiát négy részre elkülönítve vizsgáltam meg: 1. Konszangvinikus – egyeneság: +3 +2 +1 0 -1 -2 -3

Férfi Nagyapa, apuka Nagyapa, nagyszüleim Édesapám, Apuka, apu Testvérem, Bátyám, név+bátyám, öcsém, Keresztnév Név – becenév, Fiam, Inasok, Név- ke, -ka Név – becenév, Unoka, Név- ke, -ka Névről, Körülírással

Nő Mama, anyuka Nagymama, Nagyszüleim, mama Édesanyám, Anyuka, anyu Testvérem, Néném, név+néném, húgom, keresztnév Név- becenév, Lányom, Lányka, Név- ke, -ka Név – becenév, Unoka, Név- ke, -ka Névről, Körülírással

A vérszerinti egyenesági terminológia elválasztja egymástól a különböző generációkat. Az idősebb csoportok megszólításánál több terminust különítenek el. Nemenként külön névvel illetik meg a szülőket, testvéreket és nagyszülőket. A felmenő ág legfelső foka, az ükszülők szintje már nincs meg a köztudatban, legfeljebb körülírással. A dédszülők (+3) terminusai ös�szeolvadnak a nagyszülők és szülők megnevezéseivel, párhuzam húzható közöttük. A déd- előtagot nem használják. A nagyszülők esetében létezik az összefoglaló megnevezés: nagyszüleim és a nagy- jelzőt folyamatosan alkalmazzák. Az ego generációja és a tőle fiatalabbak esetében általános a keresztnéven való megszólítás vagy annak becézése. Az idősebb testvéreket elkülönítik a fiatalabbaktól. A gyermekek megszólításában csak nem szerint van különbség. A fiú gyakori megnevezési formája az inas, amely terminust a közép- és az időskorosztály használja a kiskorú fiúgyermekekre. Fiatalabb generációk megszólítási módja még a keresztnév kicsinyítő képzővel való ellátása, mint például Lacika, Tündike, Andráska. Egyaránt érvényes ez a gyermekre és az unokára is. A dédunoka terminust nem, helyette a nevet vagy pedig a körülírást használják.

2. Konszangvinikus – oldalág: Férfi +3 +2 +1 0 -1 -2 -3

Keresztnév + bácsi Keresztnév + bácsi Keresztnév+ bácsi Név- becenév, Név + bátyám, Név + öcsém Név, Öcsi, öcsike, Inas Névről Névről

Nő Keresztnév + néni Keresztnév+ néni Keresztnév + néni Név- becenév, Név + néném, Név + húgom Névről Névről Névről

A konszangvinikus oldalág az egyenesági rokonok testvéreit mutatja be, akikkel lineáris rokonomon keresztül állok kapcsolatban. Az ükszülők testvéreit nem tartják számon, legfeljebb tudják, hogy hányan voltak egy családban. Általánosságban a körülírást használják, mivel a terminológiák nem különülnek el generációkként. Megszólítási forma a keresztnév + bácsi

Család, háztartás és rokonság a XX. században 177

vagy néni, mint például Danyi bácsi vagy Sári néni. A fiatalabb generációnál szintén nincs külön fokozat, a névről való megszólítás gyakori. A –1 fokon továbbra is él az inas megnevezés az öcsi, öcsikével. Külön terminus a O fokon található: név+ bátyám, öcsém, néném és húgom.

Az oldalági terminus megszólítása megegyezik az egyenes ág O fokának terminusával, ezért is szükséges hozzá a körülírás.

3. Affinális rokonság: +1 0 -1

Férfi Név + bácsi Névről, Név + sógor, Sógor Névről, Vőm

Nő Név + néni Névről, Sógornőm, Ángyom Névről, Menyem

A genealógiai rendszerben az egók a házasságkötés útján a családba került egyéneket csak egy fel- és egy lemenőágban említik. A felmenő ág terminológiája a néni és bácsi, amely megegyezik a konszangvinikus oldalági első két felmenő generáció megszólításával. Ugyanezt a terminust használják a nagyszülők testvéreinek házastársára is, de a genealógia során nem tesznek említést róluk. Az egóval egy korosztályba tartozók klasszifikációja a sógor vagy a sógornő a keresztnévvel kiegészítve. Az ego gyermekeinek házastársai speciális terminusai a vő és a meny, de leggyakoribb a keresztnéven való szólítás.

4. Házastársi rokonság: +1 0 -1

Férfi Apósom, Apuka Név – becenév, Férjem Névről, Vőm

Nő Anyósom, Anyuka Név – becenév, Nejem, Feleségem Névről, Menyem

A házastársi rokonsági rendszerben szintén három generáció különül el. Az idősebb generáció speciális terminusai közül az apósom, apuka és az anyósom, anyuka jelenik meg. Az ego házastársának speciális klasszifikációja csak körülírásként jelenik meg, a mindennapi használat során a becenév vált általánossá. Ugyanígy a gyermek házastársát vőnek vagy menynek nevezik, de a becenevükön szólítják meg őket.

Az élő, valóságosan számon tartott rokoni kapcsolatok a Magyarországon elterjedt 4–4 nemzedék közül csak 3–3-at foglal magába Jabloncán. Az egyéb rokoni kapcsolatokat +3 és –3, valamint a +1 és –1 jelöl. Bodrogi Tibor falusi terminológiája kapcsán beigazolódik, hogy az idősebb és fiatalabb rokonok között a különbség mindig kimutatható és a fiatalabbakra nem alkalmaznak klasszifikációt (Bodrogi 1961: 142). A néni és bácsi terminológiák konszangvinikus és affinális rokonokra is vonatkoznak, viszont nem rokonokat is illetnek velük. A konszangvinikus egyeneság felmenőjének összeolvadási magyarázata lehet a nagycsaládi együttélés (Bakó 1989: 347). Az 1950-es évek előtt némely családok esetében kimutatható a nagycsalád jelenléte. Ilyen volt a századfordulón az Angyal család. Egyetlen archaikus elem a terminológiai rendszerben az inas. Szabó László a gömöri magyarság esetében tesz említést arról, hogy ezen klasszifikációt archaikus mivoltából kifolyólag egyre kevesebben használják és többnyire csak a 70 év fölötti korosztály ismeri eredeti jelentését (Szabó 2006: 338).

A terminológiai rendszer jelenhez közeledve folyamatosan egyszerűsödik, ennek egyik oka, hogy a generációk közötti korkülönbség egyre jobban kiszélesedik Jabloncán. A nagyszülők

178

Földi Viktória

egy része unokájukkal egy háztartásban nőhet fel, de dédunokáját a kiszélesedő korkülönbség miatt már nem ismerheti meg. Ezáltal a rokoni terminológiák fokozatosan elhalványulnak. Másrészről a fiatal generációk tagjai, akik új családot szeretnének alapítani, elhagyják szülőfalujukat és a rokoni szálak ezáltal lazábbá vállnak, amely úgyszintén a terminológiák elhalványulását idézik elő. Ebben az esetben Bodrogi városi rendszerére kell gondolnunk: a származtatás egyenes és oldalágon 3–3 generáció. Az egyenes ági három generáció rokoni terminusai elkülönülnek – Jablonca esetében ezek a szintek már keverednek –, az összes többi rokonsági viszonynál a +1 generációban csak a néni és a bácsi megszólítás él – úgyanúgy mint jelen helyzetben. Bodrogi a következőképp összegzi a városi terminológia főbb irányvonalait: egymáshoz lazán kapcsolódó, gazdaságilag független kiscsaládokból összetevődő rokoni szervezet (Bodrogi 1961: 139). Jablonca többféle nemzetisége miatt érdekes lehetne a szlovákoktól vagy ukránoktól átvett terminológia is, azonban a kutatás során erre nem akadt példa.

A TEMETŐ TÁRSADALMA A lokális társadalom rendjét mutatja be a temető. A temetkezési hely reprezentációja és a kialakult hagyományok visszatükrözik az élő családtagok elhunyttal való viszonyát. Kunt Ernő az Aggteleki-karszt falvainak temetkezési rendjét vizsgálva azt az eredményt kapta, hogy a kis lélekszámú településeken nem különül el a temető felekezeti és társadalmi különbözősége, valamint a rangkülönbség az aprófalvas területeken. A társadalmi értékkülönbözőségek nem mutatkoznak meg Jablonca lakosainak temetkezési szokásaiban sem. Épp ezért a társadalom alapját a családok jelentik, amelyet a temető szerkezeti képe mutat be.

Elsődlegesnek tekinthetők a házastársi, testvéri és gyermeki közös sírhantok. Az 1960-as évek előtt a házaspárok egymás mellé való elföldelése volt a jellemző, mivel a sírjel többnyire kopjafából állt, ami még nem tette lehetővé a mai napokban ismert családi sírboltok kialakítását, a közös sírba való temetkezést. Egymás mellett kaptak helyet a rokonok, ez a szokás a mai napig érvényben van az egyes családok esetében. Bár a temető az 1950-es évektől van használatban, de jól látható, hogy a régi jabloncai családok igyekeztek egy közös területen belül nyughelyet találni közeli rokonaikkal. Amely családoknál kimutatható, hogy több generáció egymáshoz közel temetkezik, a legarchaikusabb családok közé sorolható.

Jabloncán felekezetek szerint a temetőt három részre különíthetjük el. A XX. század folyamán külön temetőrészbe temetkeztek a reformátusok, a katolikusok és a zsidók. A temető a község egyik legmagasabb domboldalán terül el. Halottasháza a mai napokig nem épült meg, ezért a ravatalozása családi házban vagy annak udvarán történik. A község két temploma nincs a temető közelében.

A helyiek emlékezetében még él a régi temető, amely a mai mellett foglalt helyet. A reformátusok temetkeztek ide, viszont egy tűzvész az I. világháborút követően a kopjafák jelentős részét elpusztította. Nyomai láthatók a megégett famaradványokon. Ezt követően nyitották meg az új temetőt. A temetőkapu jobb oldalán található a katolikus rész, összesen 38 sírhel�lyel. 12 sírhely ebből az 1800-as évekből származik, fa vagy vaskeresztek. A legrégebbi síremlék Herczog Károly vaskeresztje, aki 1801–1859 között élt. Ez bizonyítja, hogy a különböző vallások hívei már a XIX. század folyamán is külön helyre temetkeztek. Valamint, hogy régebben sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a felekezetek közötti különbségekre, mivel a két temető-

Család, háztartás és rokonság a XX. században 179

rész között csaknem száz méteres távolság volt szabadon hagyva, más tájolásban. Mára a két temető közelségét egy emberi erővel kialakított dombocska választja szimbolikusan szét.

A temetőoldal legmagasabb pontján helyezkedtek el egykoron a zsidók sírjai. A helyi boltot üzemeltető zsidó család temetkezett itt. Az idős férfit és feleségét temették el az I. világháborút megelőzően, gyermekeik kivándoroltak az országból. A férfit üzletükben ravatalozták fel. A lakosság emlékezetében három síremlékük él. Az utolsó még ép állapotban lévőt nemrég egy helyi lakos rongálta meg. Régi zsidó sírok voltak még kintebb is. Erre itt héberül volt ráírva.

Volt itt még egy sír, de azt letörték. 12 A cigányok, zsidók, öngyilkosok a 70-es évekig a perifériális területen helyezkedtek el.

A református részen a legrégebbi síremlék Elek Istvánné Angyal Margité, aki 1940-ben 47 éves korában tüdővészben halt meg. Őt követte Mátyus Gizella és V. Kovács István, akik fiatalon a román és orosz megszállás alatt véletlen balesetek miatt hunytak el. A református hívők új temetkezési területe az 1940-es évek közepén nyitotta meg kapuit, elsősorban gyermekek és fiatalok számára. Mindez azt bizonyítja, hogy a családok felnövekvő fiatal generációinak halála nem tartozott a mindennapi élet normái közé, és ezáltal igyekeztek elvesztésük okozta fájdalmukat méltó nyughellyel reprezentálni.

A társadalom alapját a családok képezik, éppen ezért a temető szerkezetét is meghatározzák. A katolikus területen a legrégebbi sírkereszt a XIX. század közepéről való, 25 család neve szerepel összesen a 38 síremléken. A XIX. század végén volt a legmagasabb a római katolikusok száma, majd a háborúk után folyamatosan csökkenő tendenciát mutatnak. A kisebbségi sorba kerülés vallási asszimilációval erősítette az összetartozásukat. A ma élő katolikus hívő családok az exogám házassági szokások révén keltek egybe. Nemtől függetlenül a református vallás hívei lettek a vegyes házasságokból születendő utódok.

A jabloncai Csobádi család ugyan református, mégis több esetben fordult elő, hogy vegyes házasságot római katolikusokkal kötöttek. Az 1924-ben született Csobádi Balázs felesége Chromek Júlia római katolikus vallásának köszönhetően gyermekük, Balázs is a katolikus hit tagja lett. Felesége ugyancsak Csobádi, de református gyülekezet tagja. Két gyermekük újra az anya vallását örökölte. Csobádi József zsellér egyetlen fiúgyermeke Dániel, aki első feleségétől, Gecs Máriától elvált. Második házasságát a szilicei születésű Várady Ilonával kötötte. Egy fiúgyermekük született, Béla akinek felesége egy harkácsi származású római katolikus, neve Magdaléna. Gyermekeik közül az első szülött Angéla vitte tovább édesanyja vallását, viszont az ő gyermeke már református lett. Ez is mutatja, hogy az 1970–80-as évektől az apa vallása lesz a mérvadó. Csontos István családja Krasznahorkaváraljáról 1927-ben telepedett be, mikor a Greczmajer családból feleségül vette Margitot. Mára három háztartásra bővült a számuk, vallásukat tekintve reformátusok. Szakal István körtvélyesi (református halotti anyakönyv szerint), vagy jólészi (sírfelirat szerint) születésű iparos 1922-ben halt meg, római katolikus vallású.

Sikúr Lídiát vette el feleségül, három gyermekük közül ketten maradtak életben, református vallásúak lettek. Berzétei származású római katolikus vallású volt a község molnára Szajer Antal. Felesége Máté Erzsébet révén került a községbe, két gyermekük született. Aranka és a fiatalon elhunyt Dénes. A szülők és a fiú a katolikus temetőben nyugszanak. Aranka református vallású lett édesanyja után, viszont férje Csontos István katolikus hitéhez méltón ők is a katolikus részen foglaltak nyughelyet.

12 Rigó Béla, született: Losonc 1974

180

Földi Viktória

A Beke, Haluska, Hélei, Kajaba, Sinko családok a XX. század derekán is már római katolikus vallásúak. Kraucze és Herczog családok itt eltemetett tagjai minden bizonnyal még a XIX. század során élt hívők kiterjedt családjainak leszármazottai. Házasságkötés útján kerültek a katolikus temetőbe a következő családok: Bajzat, Bartók, Bosnyák, Csikó, Forgács, Greczmajer, Iván, Kovács, Máté, Rémiás, Sárog, Stefén, Stirminszky és Vozár. A katolikus temetőrész kevés sírhelye, de annál többféle családi neve bizonyítja a hívők asszimilációs lehetőségét. A vegyes házasságokból született gyermekek többnyire mind reformátusokká válnak, és jelentős részük elköltözik a községből. Családi temetkezések ezért az ő esetükben nem mutathatók ki. A református temetőben 256 sírhelyen 64 család osztozik. A legkiterjedtebb és tősgyökeres családoknak tekinthető hét, többnyire a ragadványnevekkel rendelkezők.

A XX. század elején az Angyal családnál tizenkét háztartást lehet elkülöníteni. Nincs utalás arra, hogy bármely tag más községből származott volna. Földműveléssel foglalkoztak, csak Angyal Pál családja volt közöttük földnélküli zsellér. A többgyermekes családok a község szilicei oldalán telepedtek le a 61-es és a 85-ös házszámok között, amely az erős családi köteléket hangsúlyozza. Temetkezésük során az egyes családok igyekeztek egymás mellett elfoglalni nyughelyüket, de ez leginkább csak a szülő-gyermek esetében mutatható ki.

A Cseh családnál szintén tizenkét háztartást lehet elkülöníteni. Gyakori volt a férfiak körében a más falvakból történő párválasztás. A szomszédos Szilice, Barka és Méhész fordult elő esetükben. Farkas Cseh István családja tartozott zsellérsorba hét gyermekével. A Kúti Cseh családból Dániel a baptista vallású Néma Leát vette el feleségül, gyermekük már a református vallás híve lett. A nagycsaládi háztartás nyomait rejti magába a huszonnégyes szám alatt lakó családok lélekszáma a századfordulón. János, Lajos és István testvérek voltak, feleségeikkel és tizenhat gyermekükkel laktak egy fedél alatt. Feltételezhető, hogy a férfiak szülei is velük éltek. A családok négy csoportba tagolódva, de egymás mellett telepedtek meg a községben. Ezen családtagok egymás mellett való temetkezése figyelhető meg.

A Csobádi családnál 13 háztartást lehet elkülöníteni a századelőn. Csobádi Péter napszámos, Csobádi József zsellér (felesége Török Mária), Csobádi János bódvaszilasi származású, a többi család vezetője földműves és református vallású. A társadalmi ranglétra különböző fokain helyezkednek el, nem mindenki tősgyökeres és a különböző vallások is megjelennek náluk.

Mindemellett a község különböző pontjain, elszórtan telepednek meg. A temetőben ezzel ellentétben igyekezetek szemléltetni összetartozásukat. A temető két oldalán csoportosan különülnek el nyughelyeik.

Az Elek családnál tíz háztartást tudunk elkülöníteni. F. Elek János méhészi származású, András és János zsellérek. A század elején a legtöbb esetben három gyermeket vállaltak.

A Szádalmás felé eső oldalon telepedtek le, valamint a 37–84–89–134 házszámok alatt, viszonylag közel egymáshoz. Nem sok síremléket őrzött meg a temető és jellemző rájuk a szétszórtság.

Nagy számban dolgoztak zsellérként a Gecs család tagjai. Tíz háztartásukat tudjuk elkülöníteni. A női családtagok többsége igyekezett rangjához méltón házasodni, többnyire az Elek család zsellér tagjaival. Egy csoportban éltek (80–81–82–88–89), mind jabloncai születésűek a századelején. Jellemző egymáshoz közel való temetkezés.

Az Ivánoknak kilenc háztartása volt a századelőn. Közülük egy, Iván Dániel volt zsellér, aki Gecs lányt vett feleségül, nyolc gyermekük született. Többnyire egy-két gyermekes családokat

Család, háztartás és rokonság a XX. században 181

alkottak. Iván Dánielnek Zajdó Lidivel való házasságából egy fiúgyermek született 1905-ben.

Lászlót taníttatták, így a község kovácsává válhatott, amely az 1930-as években a kis település életében nagy jelentősséggel bírt. A településen belül szétszórtan helyezkedtek el az egyes háztartások. Nem jellemző rájuk az egy csoportba való temetkezés, többnyire az egymás után következő szabad helyek szerint válasszák ki nyughelyeiket.

A Kovács család a legkiterjedtebb a századelején. Teljes vizsgálatukhoz ismerni kellene korábbi anyakönyveket is, mivel több, mint 50 családot tárnak elénk a XX. századi anyakönyvek.

Többségük földművelő, református vallású, a községben elszórtan élnek. A temető középső részében kimutatható a családi és rokoni temetkezések szokása. A hét legnagyobb család közül öt igyekezett a családi és rokonsági háló fontosságát hirdetni a túlvilági létet szimbolizáló temetőben.

A XIX. század folyamán három népes család volt még a községben, így ők is a tősgyökeres családok közé sorolhatóak a halotti anyakönyvek tanúsága szerint. A XX. század elejére viszont lecsökkent lélekszámuk, melynek oka feltételezhetően az elvándorlás lehetett. A Lőrinc család öt háztartása alapján jabloncainak tekinthető a századelőn. Egyedül az 1901-ben elhunyt Mária, aki Sebő István feleségeként került a községbe, volt szögligeti származású. Öt Mátyus család volt ismert, átlagosan négy gyermeket neveltek. Ivánéknak ugyanakkor hét háztartása volt elkülöníthető. A legidősebb családtagok a zselléri sorba tartoztak, az ő esetükben jellemző, hogy több gyermeket is vállaltak. Ragadványnevük utal arra, hogy már a XIX. század folyamán a katolikus Beke családokkal kötöttek vegyes házasságokat. A XX. század elején az anyakönyvek valamint a sírjelek sem jelzik már ennek fontosságát, ami azt bizonyítja, hogy a valamikori kiterjedt családok ebben az időszakban lecsökkentek. A megmaradt családok viszont továbbra is megőrizték eredeti vallásukat.

A XX. század hajnalát megelőzően már huzamosabb ideje a község tagjai még további tizenhat család. Feltehetően nem olyan régi múltra vezethető vissza a történetük a település életében, mivel nem alkotnak olyan népes háztartásokat, mint az imént vizsgált hét család. Egy-egy ős esetében még meghatározható a betelepedés helye és eredeti vallása, amely nem minden esetben református. A többi család megjelenése a XX. század derekára tehető, beházasodás útján.

Az ezen időszakra jellemző házasságkötési stratégia viszont azt mutatja, hogy a község igyekezett megőrizni endogámiáját. Ezért nem sok új család honosodhatott meg.

Grezmajer János családja egyedüliként van jelen a századfordulón. Öt gyermekük közül egy fiú született, Sándor aki örökös nélkül halt meg 1999-ben. Jakab Dániel családja szintén egyedül képviseli magát, viszont a század folyamán felfelé terjeszkedtek és a mai napokban is élnek Jabloncán. Egy zsellér és egy földműves Kecsei háztartás volt jelen az 1900-as évek elején.

A halotti anyakönyv tanúsága szerint népes gyökerekre vezethető vissza történetük. Lélekszámuknak csökkenése a halálozásnak és a kivándorlásnak köszönhető. A Borsodi család három ágából egy szilicei, amely ág Amerikában is szerencsét próbált a 30-as években. A századelején meglévő három Kapczi család nem bővült tovább napjainkra. Egymás között házasodtak tagjaik. Sebőék három háztartásának származási helye nem ismert, a tárgyalt időszakban még nem tartoztak a község tősgyökeres tagjai közé. A Sárog család négy ágából egy a szomszédos körtvélyesi eredetet igazolja. A férfiakra jellemző, hogy a környező településekből választottak maguknak feleséget.

182

Földi Viktória

Hat esetben négy háztartást lehet rekonstruálni a századelőn a következő családoknál: Bazin, Beke, Icso, Jóna, Máté és Rákai. A Bazinok több generációja Sajókazinról származik, amely ma Magyarország területén található. Eredeti vallásuk ágostai evangélikus. A Beke család szintén négy háztartással képviseltette magát. Egyik águk Szilicére vezethető vissza. Törvénytelen gyermek származik családjukból. Az Icso ág három családjának eredete nem ismert.

Viszont az új vallás hívei, a baptista tanok hirdetői voltak. A Jóna család tagjainak eredete szintén nem ismert, kiterjesztett családokat igazoltak és tagjaik jelentős arányban maradtak a község lakosai. A népes zsellérek közé sorolhatók a Máték is, akik többnyire szintén a szomszédos szilicéről települtek át. Négy háztartással rendelkezett még a Rákai család is, viszont az ő eredetük sem tisztázható.

Házasságkötés útján férfiak, tehát így új családnevek is jelentős mértékben kerültek Jabloncára a XX. században. A szomszédos Körtvélyesről házasodott be Die Mihály valamint Szádalmásról Die Zsuzsanna a század derekán. A Kálmán család mindkét ága ágostai evangélikus volt, mikor Csucsomról betelepültek a két József személyében. Barkai gyökerekhez vezethető vissza Laczo Piroska és Laczo János családja. Református lelkész volt Lenkey Lajos, akit a rozsnyói születésű Lenkey Barna követett hivatalában. Utóbbi 1963-ban 64 éves korában hunyt el és a község temetőjében helyezték örök nyugodalomra. A múlt század fordulóján három Pogány család képviseltette magát a községben. Az 1877-es születésű Ferenc Szádalmásról házasodott be az Angyal családba. Julianna 1932-es görgői születésű Szakal Imre felesége lett. Pogány István családjának eredete nem meghatározható. Két Zemán lány, mindketten Juliannák, a Cseh és a Kovács családokba házasodtak. Édesapjuk Zemán Pál jólészi származású ágostai evangélikus hívő volt.

Feleségként került be a helyi társadalomba, így családi nevét nem örökítette tovább Aradi Júlia (1894–1959), aki a Csobádi családba házasodott. Barta Piros és Margit, Boros Margit, Mária és Piroska, a méhészi születésű Korcsmáros Erzsébet és Irén családi nevük szintén beházasodás útján ismertek a községben. Lükő Sára Lenkey Barna református lelkész felesége. Miglici származású Luterán Mária, aki Márton Kovács Jánossal kötött házasságot.

A temető szerkezeti képét meghatározó tősgyökeres családok igyekeztek egymás mellé temetkezni. A bevándorló családok többsége a peremterületen foglal magának helyet. A 80-as évektől követhető nyomon, hogy az idős házaspárok műkőből elkészíttetik saját nyughelyüket.

Ez a temetkezési szokás átalakulását hozta magával a XX. század végére. Egyrészt a gazdasági tényezők miatt nem minden család teheti meg, hogy előre elkészítesse nyughelyét. Ezáltal jelenkorunkra mejelenik a vagyoni alapon történő szerveződés. A tendencia leginkább a Kovács családoknál figyelhető meg. Másrészt ennek a következménye lesz, hogy a rokoni temetkezések felbomlanak, mivel egymás után folyamatosan foglalják le a területeket, és igyekeznek a domboldal alján találni nyughelyet, a könnyű megközelíthetőség érdekében. Harmadrészt a modern síremlékekkel együtt megjelenik a kriptába temetkezés szokása. Kopjafás síremlék állítása az elmúlt évtizedben alig mutatható ki. A kripta elkészítése vagy jóval a temetés előtt, vagy pedig a halált követően történik. Az egészségügyi előírásoknak megfelelően terjedt el a szokás, de a halotthoz fűződő hiedelmek is fellelhetők benne.

Az embereknek a halottal való viszonya folyamatosan átalakul, így megváltozik a temetkezés rendje és módszere, amely a temető szerkezeti átalakulását is elengedhetetlenné teszi a

Család, háztartás és rokonság a XX. században 183

XXI. század hajnalára. A nagycsaládi temetkezések helyett a vagyon fogja meghatározni a temető társadalmi képét. ÖSSZEGZÉS A család, mint a társadalmi intézmények legfontosabb egysége a XX. század végére átalakul, elveszíti századelejei funkcióját és újakat hoz létre. Alapvetően maghatározza ezt a demográfiai változás, az egyre kevesebb gyermek vállalása, valamint a meghosszabbodott várható élettartam. A település munkahely teremtési lehetősséggel nem rendelkezik, ezért a fiatalok kénytelenek elhagyni azt. A máshol vállalt munka következménye az elvándorlás. A családnak fontos szerepe van a gyermek szocializációja során is. A helyi önkormányzat nem tudja biztosítani a századforduló végére az óvodát és az iskolát a kevés gyermekszám miatt, ezért kénytelenek a szomszédos települések intézményeit látogatni. Az elöregedő lakossági összetétel mutatja, hogy a község fokozatosan elnéptelenedik, elveszíti a századelőn még létező hagyományait. Napjaink egyik legfontosabb feladata az idősek gondozása a kis község életében.

A család legfontosabb funkciói – termelés, fogyasztás, reprodukció, a gyermek szocializációja, a felnőttek pszichés védelme – napjainkra kezdenek teljesen megszűnni a lokális közösség szintjén.

Egyre több családi ház marad üresen, helyet kínálva ezáltal egy új nemzedéknek, új családoknak, amelyek új kulturális értékeket hordozva felszakítják és átalakítják a régi hagyományokat, létrehozva ezzel újakat. A helyi lakosság nyitott a környező települések felé. Igyekszik megmutatni önmagát mások számára, felbontva így a régi lokális tradiciókat.

1. melléklet

TÖRTÉNETI, DEMOGRÁFIAI ADATOK, STATISZTIKÁK, FELMÉRÉSEK Jablonca (Jabloncza) Bebek birtok

Porták száma 17,5

Zsellérek száma 12

Pusztatelek 17

Új telepítésű jobbágy 3

Egyéb 2

1. táblázat Torna megye 1549-es helységenkénti birtokmegoszlásából a Jabloncára vonatkozó adatok Forrás: Maksay Ferenc (szerk.): Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 783–790.

Helynév Jabloncza Eszterházy birtok

Házak száma

Református

Izraelita

Nyelv

91

503

5

magyar

2. táblázat Jablonca lakossága 1851-ben Forrás: Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. kötet, Pesten, 1851, 143.

Helynév Jabloncza

Megye v. kerület Torna

Járás felső

Püspöki megye romai kath. rosnyói

gör. egyesült eperjesi

Lélekszám 542

Egyházi kerület gör.n.egy. budai

ágost. hitv. tiszai

helv. hitv. tiszánin.

Divatozó nyelvek magyar

Hadfogó kerület

Adóhivatal

Utolsó posta

Kassa

tornai

Torna

3. táblázat Az 1863-as demográfiai adatok Forrás: Magyarország helységnévtára. A különféle kormányzati ágak szerinti beosztás kimutatásával mint az 1863. év elején fennállott.

Helynév Jabloncza

Házak száma 109

Lélekszám 538

Lakosság magyar

4. táblázat A népesség 1896-os megoszlása Forrás: Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája). (Szerk.: Sziklay János – Borovszky Samu. I. kötet. Abauj-Torna Vármegye és Kassa. Apollo Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1896).

186

1. melléklet

Év: 1873* 1877 1882** 1888*** 1892 1898 1900 1902 1907 1913 1944

Lakosok száma: 583

Házak száma: 105

Kataszteri hold: 4410

Falunév írásmódja: Jablonca

583 554 554 554 538 538 559 559 556 581

105 95 95 95 109 109 109 103 122 129

4410 4518 4518 4518 4517

Jablonca Jablonca Jabloncza Jabloncza Jabloncza Jabloncza Jablonzca Jabloncza Jabloncza Jablonca

5. táblázat A Magyar Korona országainak helységnévtára szerinti népességi jellemzők Forrás: Szerk.: Kollerfy Mihály. Budapest, 1877–1944 (*szerk.: Országos Magyar Királyi Statisztika Hivatal; **szerk.: Országos Magyar Királyi Statisztika Hivatal – Kollerffy Mihály – Dr. Jekelfalussy József; ***szerk.: Dr. Jekelfalussy József). Év: 1938 Év: 1939

Lakosok összesen: 583 Református: 488

Ebből nem magyar: 2

Római katolikus: 69

Görög katolikus: 1

Egyéb: 25

6. táblázat A két világháború közötti adatok Forrás: Csíkvári Antal: Abauj-Torna vármegye. Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, 1939, 188.

7. táblázat Tamás Enikő helyi lakos településszerkezeti felméréséből származó népességi jelzők (2003) Év: 1869 1890 1910 1930 1948 1970 1980 1991 2001

Együtt: 583 538 556 599 522 502 393 307 254

Férfi:

Nő:

242 190 143 118

260 203 164 136

A lakosság számának alakulása

történeti, demográfiai adatok, statisztikák, felmérések 187

1980 4 5 10 16 -1 -7 -2

Születések száma: Halottak száma: Beköltözöttek száma: Elköltözöttek száma: Természetes szaporulat: Teljes szaporulat: Ebből a nők száma:

1991 3 9 1 -6 -5 -2

Népességszám változása 1980 10 5 13 34 22 78 -

Automata mosógép: Színes TV: Telefon: Autó: Központi fűtés: Fürdőszoba (zuhanysarok): Hétvégi ház:

1991 24 35 16 33 26 82 3

A háztartás ellátottsága 1980 21 (5.3) 354 (90.1) 18 (4.6)

Szlovák (%) Magyar (%) Cigány (%) Egyéb (%)

1991 4 (1.4) 295 (96.2) 7 (2.1) 1 (0.3)

Nemzetiségi megoszlás Munkaviszonyban lévők száma (ebből nők) Mezőgazdaságban dolgozók száma (ebből nők) Egyéb termelő ágazatban dolgozók száma (ebből nők) Nem termelő ágazatban dolgozók száma (ebből nők) Magánszektor (ebből nők)

1980 22 (18) 13 (9) 3 (3) 6 (6) -

1991 50 (29) 24 (9) 17 (12) 6 (6) 3 (2)

Foglalkoztatottság 1980 54 (13.7) 217 (55.2)

Produktív előtti kor (0–14) (%) Produktív kor (%)

1991

Férfi (15–59) Nő (15–54) Produktív utáni kor (%)

78 63 122 (31)

Férfi (60 fölött) Nő (55 fölött) Életkor szerinti megoszlás

2001

107 (34.9) 25 59

188

1. melléklet

% 3 21 1 73 0 1 0 0

Szántó Rét, legelő Kert, gyümölcsös Erdő Víz Beépített terület Szőlő Egyéb

ha 78,9 530,3 26,8 1878,8 3,0 31,6 0,0 6,3

Terület felhasználás (1999-es adatok) 8. táblázat A 2001. május 26-i felmérések eredményei Jabloncán (forrás: Jabloncai Községi Hivatal) Állandó lakos Férfi (%) Nő (%)

254 118 (46.5) 136 (53.5) Lakosság

Aktív dolgozók Férfi Nő Aktív dolgozók aránya %-ban

113 64 49 44,5

Gazdasági aktivitás Még nem dolgozó (0–14) Még nem dolgozók %-ban Férfi dolgozó (15–59) Női dolgozó (15–54) Dolgozók összesen %-ban Nyugdíjas férfiak (60 fölött) Nyugdíjas nők (55 fölött) Nyugdíjasok aránya %-ban Nem regisztrált

29 11,4% 78 63 55,4% 25 59 33,1% 0

Életkor szerinti megoszlás Összesen Magyar Szlovák Ukrán

254 247 6 1 Nemzetiségi megoszlás

történeti, demográfiai adatok, statisztikák, felmérések 189

Római katolikus Ágostai hitvallású evangélikus Görög katolikus Református Jehova Baptista Egyéb felekezthez tartozó Felekezeten kívüli

17 2 3 226 1 2 0 3

Vallási megoszlás Összes ház Össz. házból állandó jelleggel lakott ház Ebből családi ház Nem lakott ház Lakások összesen Tartósan lakott lakások Ebből családi házakban Nem lakott lakások

140 89 86 51 153 95 91 58

Házak szerinti összeírás Tartósan lakott házakban az átlag létszám Lakott terület átlagosan Lakott helyiségek számának átlaga Egy főre jutó hely átlaga Komfort

2,67 fő 63,3 m2 3,21 23,7 m2

2. melléklet

A SZÖVEGBEN HIVATKOZOTT ÁBRÁK

Hivatalos népességszám Hivat Kiszámított népességszám Kiszám

1. ábra Népességszám tendenciák a század folyamán

80 60 40 20 0 -20

64

52 49

53

75

72

59

64

63 47

46

47 35

24 2

41 Születés-halálozás Házasságok Születés-halálozás

29

28

-13

-14

2. ábra Népességszám és a házasságok száma a század folyamán

27

25

94 2

46 205

63

90

1 gyermek 2 gyermek 3 gyermek 4 gyermek 5 gyermek 6 gyermek 7 gyermek 8 gyermek 9 gyermek 10 gyermek

94

3. ábra Gyermekek száma családonként

192

2. melléklet

4,44 3,94

3,53 2,65

2,61

2,56

2,45

2,08

Család-gyerek

2,43

1,75

17901799

18001809

18101819

18201829

18301839

18401849

18501859

18601869

18701879

18801889

4. ábra Egy családra jutó gyermekek száma a század folyamán

40 35 30 25 20 15 10 5 0

Férfi Exogám Nő Exogám Összes Endogám

5. ábra Endogám és exogám házasságok a század folyamán

55

53 45

40

12

62 52

45

38

34 11

14

17

13

19

13

11

9

34

özvegy házasság

7

hajadonlegény házasság

1790-1799 1800-1809 1810-1819 1820-1829 1830-18391840-1849 1850-1859 1860-1869 1870-1879 1880-1889

6. ábra Özvegy és első házasságok a század folyamán

A szövegben hivatkozott ábrák 193

200 180 160 140 120 100 80 60 40 20 0 1790-1799 1800-1809 1810-1819 1820-1829 1830-1839 1840-1849 1850-1859 1860-1869 1870-1879 1880-1889

7. ábra Születések száma a század folyamán

2 év alatt 2-5 év

70 60 50 40 30 20 10 0

6-9 év 10-19 év 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 80-89 90-99

8. ábra Halálozás korosztályonkénti eloszlása a század folyamán

223 155

86 89

2 év alatt 2-5 év

24 28

36 35

6-9 év

10-19

37 37

20-29

36 42

30-39

42 41

40-49

66 56

77 83

Férfi Nő 47 56 18 15

50-59

60-69

70-79

80-89

9. ábra Halálozás nemek szerinti megoszlása

3 0 90-99

194

2. melléklet

20578; 5%

154239; 35%

20-22 hold (7 család) 10-12 hold (23 család) 1,5 hold alatt (60 család)

268270; 60%

10. ábra Úrbéri háztartások által birtokolt terület százalékos megoszlása

Szilicze Almás Körtvélyes Görgő Borzova Szögliget

1790-1829

1830-1859

1860-1889

11. ábra Exogám házasságok földrajzi intenzitása

Endogám Exogám

12. ábra Területi exogám-endogám házasságok aránya a század folyamán

A szövegben hivatkozott ábrák 195

13. ábra Exogám házasságok helyrajzi ábrázolása

14. ábra – házasságok vizsgálata 1855-1875-ig (47 házasság vizsgálata).

196

2. melléklet 1,5 hold alatti úrbéri zsellér 1,5 hold alatti úrbérbe be nem írt zsellér

1,5 hold alatti úrbéri telkes

Jabloncán lakó birtokosok nemesi jogcímmel

10-12 hold, úrbéri telkes hivatalt visel

Iparosok, pásztorok 10-12 hold úrbéri telkes nem visel hivatalt törvénytelen, úrbéres zsellér

Lelkész, tanító Elit – 20-22 hold úrbéri 15. ábra – háztartások és a házassági tanúk kapcsolatai telkes nem visel hivatalt

Elit – 20-22 hold, hivatalt visel

14. ábra Házasságok vizsgálata 1855–1875-ig (47 házasság vizsgálata).

1,5 hold alatti úrbéri zsellér 1,5 hold alatti úrbéri telkes

10-12 hold, úrbéri telkes hivatalt visel Jabloncán lakó birtokos

9

Elit – 20-22 hold úrbéri telkes nem visel hivatalt

10-12 hold úrbéri telkes nem visel hivatalt

Elit – 20-22 hold, hivatalt visel

15. ábra Háztartások és a házassági tanúk kapcsolatai

16. ábra – szülők – keresztszülők kapcsolatai

A szövegben hivatkozott ábrák 197

1,5 hold alatti úrbéri zsellér 1,5 hold alatti úrbérbe be nem írt zsellér

1,5 hold alatti úrbéri telkes

Jabloncán lakó birtokos nemesek

10-12 hold, úrbéri telkes hivatalt visel

10-12 hold úrbéri telkes nem visel hivatalt

Iparosok, pásztorok

Elit – 20-22 hold, hivatalt visel

Lelkész, tanító

Törvénytelen, úrbérbe be nem írt zsellér Elit – 20-22 hold úrbéri nemes telkes nem viselszerint hivatalt 17. ábra – társadalmi rétegek elhelyezkedése a presztízs és vagyon

16. ábra Szülők – keresztszülők kapcsolatai

birtokosok

presztízs Lelkész, tanító

10-12 hivatalt viselő

10-12 hold hivatalt nem viselő telkes

20-22, hivatalt viselő 20-22 hivatalt nem viselő

Pásztorok, iparos

1,5 hold úrbéri telkes

úrbéri zsellérrek

11 törvénytelen

bevándorló

vagyon

17. ábra Társadalmi rétegek elhelyezkedése a presztízs és vagyon szerint

198

2. melléklet

Noszvaj 1%

Barka 1%

Bodnár 1%

Egerszeg 1% Komjáti Csucsony Kánon 1% 1% 1% Lutoska 1% Csincse Motyova 1% 1%

Pelsőcz 1% Nádaska 1%

Szalócz 1%

Vittlelek 1% Jólész Lucska 1% 1%

A.Újvár 1%

Kápolna Szentpéter Körös 1% 1% Méhész 1% Szín 1% 1% Újfalu 1% Vendégi 1% Petri 2% Szepsi Hídvégardó 2% 2%

Szilicze 17%

Almás 13%

Aggtelek 3% Jósvafő 3%

Szilas 4%

Körtvélyes 10% Borzova 8%

Perkupa 1%

Görgő 7%

Szádelő 5%

Szögliget 4%

18. ábra Exogám házasságok helyrajzi megoszlása 1790–1829 között

A szövegben hivatkozott ábrák 199 Gitze-Jabloncza Hídvégardó

Gagybáror Csucsony Bodvalenkei

Pelsőcz

Jósvafő

Imola

Szádelő

Kápolna Jólész 1% Lucska Noktele?

Tornaalja Varbót Barka 2%

Körtvélyes 21%

Méhész 3%

Lenkei 3% Szilas 3%

Petri 3% Görgő 5%

Szilicze 18%

Borzova 7% Almás 9%

Szín 7%

Szögliget 8%

19. ábra Exogám házasságok helyrajzi megoszlása 1830–1859 között Dobodél Barka

Csécs

Kápolna

Döbrente Komját 1% Jólész Lőcse

Szilicz 20%

Udvarnok Vendégi

Szín 4% Szögliget 6%

Borzova 9%

Almás 17%

Körtvélyes 10% Görgő 12%

Méhész 10%

20. ábra Exogám házasságok helyrajzi megoszlása 1860–1889 között

200

2. melléklet

Úrbéres telkesek Úrbéres zsellér Római katolikus egyház Birtokos nemes Református egyház Úrbérbe be nem írt zsellérek

21. ábra A társadalmi rétegek elhelyezkedése Jabloncán

A szรถvegben hivatkozott รกbrรกk 201

35 34

33 32

45

40

31

41

43

42

44

46

48

50

55

51

30 29 Mรกtyus hรกztartรกs

27

66

65

64

59

67 26

68

25

71

24 23

72

22

73

21

20

74

18

15

13 12

hรกzassรกgi kapcsolat

11

80

10 9 8 2

hรกzassรกgi tanรบ keresztszรผlล i kapcsolat

81

hivatali kapcsolat gazdasรกgi kapcsolat

89

1. รกbra -aA Mรกtyus csalรกd kapcsolathรกlรณjรกnak 22. รกbra Mรกtyus csalรกd kapcsolathรกlรณjรกnakhelyrajzi helyrajziรกbrรกzolรกsa รกbrรกzolรกsa

202

2. melléklet

Endogám Exogám

Endogám Exogám

23. ábra 1917–1949 között házasságot kötő férfiak

24. ábra 1917–1949 között házasságot között nők

20 15 10 5 0 19

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33

34

35

36

37

38

40

46

33

35

36

25. ábra Férfiak házasságkötésükkor betöltött életkora 1900–1949 között

20 15 10 5 0 16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

26. ábra Nők házasságkötésükkor betöltött életkora 1900–1949 között

Aranka Ágota Borbála Eszter Erzsébet Éva Gizella Ibolya Ilona Irén Irma Jolán Julianna Klára Lenke Lídia Margit Mária Márta Olga Piros Rozália Sarolta Terézia Veron Zsuzsanna

29. ábra A női keresztnevek gyakorisága 1950-ig

27. ábra 1950-től házasságot kötő férfiak és nők

Zoltán

Sándor

Rezső

Oldrich

Mihály

László

Károly

Endogám Exogám

Jenő

István

Gyula

Géza

Ferenc

Endre

Dezső

Benjámin

Bálint

Balázs

András

Albert

A szövegben hivatkozott ábrák 203

Endogám Exogám

45 40 35 30 25 20 15 10 5 0

28. ábra A férfi keresztnevek gyakorisága 1950-ig

50 40 30 20 10 0

3. melléklet

TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE A 19. SZÁZADI DEMOGRÁFIAI KÉPHEZ ÉS ÉRINTKEZÉSI MINTÁKHOZ

Időszak

Születés fő

1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889

138 167 151 150 131 157 166 153 185 182

Házasság fő 52 64 59 72 75 64 47 63 47 41

Halálozás fő 89 114 105 126 129 170 131 125 199 153

kiszámított népességszám változás 49 53 46 24 2 -13 35 28 -14 29

hivatalos népesség

születési arány

halálozási arány

n.a. n.a. n.a.

695 n.a. n.a.

599 563 583 554

– – – 21,58 – – 27,71 27,18 31,73 32,85

– – – 18,13 – – 21,87 22,20 34,13 27,62

1. táblázat Születési – házassági – halálozási arányszámok a század folyamán Jabloncán Év

Összesen

1880 1910

554 556

Római katolikus 102 76

Görög katolikus 0 1

Evangélikus

Református

Izrael

Egyéb

27 4

410 459

15 10

0 6

2. táblázat Vallási megoszlás Jabloncán

magyar szlovák német egyéb összesen

1880 517 21 5 11 554 3. táblázat Nemzetiségek Jabloncán

1910 552 4 0 0 556

206 Időszak 1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889 össz:

3. melléklet

Férfi Exogám 37 17 16 23 31 31 16 15 0 6

Nő Exogám 6 25 21 31 27 11 8 26 21 19

Összes Összes Összes összes házasság endogám% Endogám Exogám 8 43 52 15,69 21 42 64 33,33 21 37 59 36,21 17 54 72 23,94 16 58 75 21,62 21 42 64 33,33 22 24 47 47,83 21 41 63 33,87 25 21 47 54,35 15 25 41 37,50 187 387 584 32,58 4. táblázat Exogám – endogám házasságok száma a század folyamán Jablonca

Bük

féfi 26,3 27,9

első házasság összes házasság

összes exogám% 84,31 66,67 63,79 76,06 78,38 66,67 52,17 66,13 45,65 62,50 67,42

nő 22,1 23,1

férfi 27,2 32,8

nő 21,3 23,3

5. táblázat Házassági átlagéletkor Időszak

Házasságok

Özvegy házasság

1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889

52 64 59 72 75 64 47 63 47 41

12 11 14 17 13 19 13 11 9 7

Összes házasságból özvegy% 23,08 17,19 23,73 23,61 17,33 29,69 27,66 17,46 19,15 17,07

6. táblázat Özvegy házasságok alakulása a század folyamán

Összes házasságból hajadon/legény% 76,92 82,81 76,27 76,39 82,67 70,31 72,34 82,54 80,85 82,93

táblázatok jegyzéke a 19. századi demográfiai képhez és érintkezési mintákhoz 207

Időszak 1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889

Minkét fél özvegy 2 4 4 3 5 9 5 5 6 3

Férfi özvegy, nő nem 9 5 7 12 7 5 3 4 3 3

Nő özvegy, férfi nem 1 2 3 2 1 5 5 2 0 1

Özvegy házasság összesen 12 11 14 17 13 19 13 11 9 7

7. táblázat Özvegy házasságok a század folyamán Időszak 1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889

Összes átlag életkor 29,9 33,7 32,6 31,2 35,2 34,7 30,4 32,4 22,6 21,2

2 éves kor feletti 43,4 43,9 46,7 44,9 47,7 42,7 45,7 45,9 39,7 40,7

5 éves kor feletti 50,7 50,3 50,4 51,1 52,4 47,1 50,4 50,3 43,9 45,8

8. táblázat Átlagéletkor Jabloncán a század folyamán időszak

minkét fél özvegy

férfi özvegy, nő nem

nő özvegy, férfi nem

özvegy házasság

1790–1799 1800–1809 1810–1819 1820–1829 1830–1839 1840–1849 1850–1859 1860–1869 1870–1879 1880–1889

2 4 4 3 5 9 5 5 6 3

9 5 7 12 7 5 3 4 3 3

1 2 3 2 1 5 5 2 0 1

12 11 14 17 13 19 13 11 9 7

9. táblázat Özvegy házasságok alakulása a század folyamán

208

3. melléklet

Kapcsolat típus gazdasági

A kapcsolat hány háztartást ér el 1

Megoszlás% 2,04

A kapcsolat milyen társadalmi csoportokat ér el úrbéri zsellér birtokos 20–22 hivatalt viselő 10–12 hivatalt nem viselő lelkész, tanító 20–22 hivatalt viselő 10–12 hivatalt viselő birtokos 10–12 hivatal nem viselő úrbéri zsellér birtokos 10–12 hivatalt nem viselő úrbéri zsellér 1,5 úrbéri telkes 10–12 hivatal nem viselő lelkész, tanító úrbéri zsellér úrbérbe be nem írt zsellér 10–12 hivatalt viselő 20–22 hivatal nem viselő úrbéri zsellér úrbéri zsellér 1,5 úrbéri telkes 20–22 hivatal nem viselő 10–12 hivatal nem viselő 20–22 hivatalt viselő 10–12 hivatal nem viselő 10–12 hivatal nem viselő 10–12 hivatal nem viselő 20–22 hivatalt viselő

gazdaság és hivatali

3

6,12

hivatali

6

12,24

keresztszülői

3

6,12

keresztszülői- gazdasági-hivatali keresztszülői-hivatali

1 1

2,04 2,04

házassági tanú

14

28,57

házassági tanú-gazdasági házassági tanú-keresztszülői házassági tanú - keresztszülői-gazdasági házassági tanú - keresztszülői-hivatali

1 7 1 1

2,04 14,29 2,04 2,04

házassági

2

4,08

házassági-gazdasági házassági- házassági tanú házasság-házassági tanú-hivatali

1 1 1

2,04 2,04 2,04

házasság-házassági tanú - keresztszülői

2

4,08

1

2,04

10–12 hivatalt viselő

2

4,08

10–12 hivatal nem 10–12 hivatalt viselő

házasság-házassági tanú –keresztszülő hivatali házassági-házassági tanú –keresztszülő gazdasági-hivatali

10. táblázat A Mátyus család kapcsolattípusainak megoszlása

FELHASZNÁLT ÉS HIVATKOZOTT IRODALOM Andorka Rudolf (1975): Paraszti családszervezet a XVIII–XIX. században. Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi összehasonlításban. Ethnographia (86) 2–3 sz. 340–367.

Andorka Rudolf (1996): Egy különleges házasodási minta: a Sopron megyei Bük község evangélikus egyházközsége a XIX. században. In Visi Lakatos Mária (szerk.): Tanulmányok Dányi Dezső 75. születésnapjára. KSH, Budapest, 8–17.

Andorka Rudolf (2000): Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest.

Andorka Rudolf (2001a): Adalékok az ormánsági „egyke” történetéhez Vajszló és Besence református anyakönyveinek családrekonstrukciós vizsgálata alapján. In Uő: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég, Budapest, 58–100.

Andorka Rudolf (2001b): Az ormánsági születéskorlátozás története. In Uő: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég, Budapest, 30–58.

Andorka Rudolf (2001d): A csalás és a háztartás nagysága és összetétele 1800 körül két déldunántúli faluban (Alsónyéken és Kölkeden) Kísérlet P. Laslett elemzési módszerének felhasználására. In Uő: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok.

Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság– Századvég, Budapest, 147–181.

Andorka Rudolf–Faragó Tamás (2001): Az iparosodás előtti (18–19. századi) család és háztartásszerkezet. In Uő: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok.

Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég, Budapest, 181–229.

Andrássy György (1998): Nyelvi jogok: a modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekinettel Európára és az európai integrációra. JPTE, Európa Központ, Pécs.

Angelusz Róbert (szerk. 1997): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Budapest.

Angelusz Róbert–Tardos Róbert (szerk. 1991): Társadalmak rejtett hálózata. Magyar Közvéleménykutató Intézet, Budapest.

Apor Péter (2003): Történeti antropológia. In Bódy Zsombor–Ő. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 443–467.

Arany A. László (1990): A szlovákiai magyarság néprajza. Rozsnyói Füzetek 3., 1990.

Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz, Budapest.

Atkinson, Paul (1999): A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja. In N. Kovács Tímea (vál.)–Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat, Budapest, 121–151.

Babbie, Earl (1995): A társadalomkutatás gyakorlata. Balassi, Budapest.

Bakó Ferenc (1989): Palócok II. Újkori történelem és népi társadalom. Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága, Eger.

210 Balázs Erzsébet–Csobádi József–Kardos István–Németh Zsuzsanna (szerk. 1998): Szádvár árnyékában. Tornagörgő, Szádalmás, Körtvélyes és Jablonca múltja és jelene. Kiadta a Jabloncai Csemadok, Szádalmás.

Balázs Kovács Sándor (1994): A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében. Dunatáj, 17, 2–3. sz., 65–74.

Barabás Jenő (1980): A népi kultúra zonális struktúrája. In Paládi-Kovács Attila (szerk.): Néprajzi csoportok kutatási módszerei. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 23–41.

Bartha Csilla (1995): Nyelvcsere, nyelvvesztés: szempontok az emigráns kétnyelvűség vizsgálatához. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. MTA Nelvtudmányi Intézetének Élőnyelvi Osztálya, Budapest, 37–47.

Bartha Csilla (1999): A kétnyelvűség alapkérdései: beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Bausinger, Hermann (1995): Népi kultúra a technika korszakában. Osiris–Századvég, Budapest.

Bausinger, Hermann (1991): A haza fogalma egy nyitott társadalomban. Régió, 2. évf., 1991/4, 3–22.

Bél Mátyás (1984): Értekezés a magyarok öltözetéről és szokásairól. In Wellmann Imre (szerk): Magyarország népének élete 1730 táján. Budapest, Gondolat, 1984.

Bence Lajos (1999): Kétnyelvűség és identitásvesztés. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 51–55.

Benda Gyula (2001): Keszthely – egy monografikus társadalomtörténeti kutatás demográfiai tanulságai. In Faragó Tamás–Őri Péter (szerk.): Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének 2001. évi történeti demográfiai évkönyve. KSH Népességtudományi Kutatóintézete, Budapest, 223–246.

Benda Gyula (2002): Patrónusok vagy komák – a keresztszülők kapcsolathálók Keszthelyen 1740–1849. Tabula, 5. (2002.) 1. sz. 3–31.

Benda Gyula (2003): A francia társadalomtörténet intézményeinek története. In Bódy Zsombor–Ő. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 113–124.

Bindorffer Györgyi (2001): Kettős identitás. Új Mandátum–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest.

Biró A. Zoltán (1996): A megmutatkozás kényszere… Az etnicitás vizsgálatának szempontjai és esélyei egy közép-kelet-európai mikrorégióban. In Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 247–283.

Biró A. Zoltán–Bodó Julianna (1991): „A hargitaság” – egy régió kultúraépítési gyakorlatáról.

In Biró A. Zoltán (szerk): Átmenetek. 2. KAM–A Hét, Csíkszereda, 77–89.

Bodnár Mónika (1999): Felső-Bódva völgye lakosságának etnikai és vallási összetétele. In Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. Múzeumi Könyvtár 5, Putnok–Miskolc, 439–448.

211 Bodnár Mónika (2002): Jablonca. In Uő: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. Században. Fórum Társadalomtudományi Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Komárom–Dunaszerdahely, 43–46.

Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk. 1999): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. Múzeumi Könyvtár 5, Putnok–Miskolc.

Bodó Julianna (1995): Március 15. Csíkszeredában. In Túrós Endre (szerk.): Változásban? Elemzések a románia magyar társadalomról. Pro-Print, Csíkszereda.

Bodrogi Tibor (1961): A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése. In PaládiKovács Attila (szerk.): Műveltség és hagyomány. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest.

Bodrogi Tibor (1962): A társadalmak születése. Gondolat, Budapest.

Bodrogi Tibor (1997): Mesterségek, társadalmak születése. Fekete Sas, Budapest.

Bokor József (1999): Az anyanyelv dominanciájáért a kétnyelvűségben. In Uő. (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 26–30.

Bona Gábor (1998): Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. (Második kötet: H-Q). Heraldika, Budapest.

Borbély Anna (2003): Kétnyelvűség és többnyelvűség In Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 361–377.

Boross Zoltán (1985): A csempészés emlékei a Medvesalján. In Ujváry Zoltán (szerk): Gömör Néprajza I. KLTE, Debrecen, 179–185.

Böröcz József (2002): A határ: társadalmi tény. Replika (13), 133–142.

Bődi Erzsébet (1996): Identitáserősítő elemek a derenki lengyelek archaikus kultúrájában. In Eperjessy Ernő (szerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. Mikszáth Kiadó, Budapest.

Brunner, Georg (1995): Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok kelet-Európában. Teleki László Alapítvány, Budapest.

Burke, Peter (2001): A történelem, mint társadalmi emlékezet. Régió, 12. évf., 2001/1, 3–22.

Bynon, Theodora (1997): Történeti nyelvészet. Osiris, Budapest.

Crystal, David (1998): A nyelv enciklopédiája Osiris, Budapest.

Csánki Dezső, Dr (1890).: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

Csepeli György–Örkény Antal–Székelyi Mária (2003): Konfliktusok Erdélyben és Dél-Szlovákiában. In Kozma István–Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 9–25.

Cseresnyési László (2004): Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Tinta, Budapest.

Csernicskó István (1995): A kárpátaljai magyarság és a kétnyelvűség. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. MTA, Budapest, oldal.

212 Csíki Tamás (1999): A Bódva-völgy település és infrastrukturális szerkezetének alakulása a kapitalizmus korában. In Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódvavölgye múltjából. Múzeumi Könyvtár 5, Putnok–Miskolc, 167–189.

Csíki Tamás (2000): A régiófogalmak néhány elméleti és módszertani problémája. In Herman Ottó Múzeum Évkönyve, Miskolc, 347–356.

Csíkvári Antal (1939): Vármegyei Szociográfiák VII. Abaúj-Torna vármegye. Budapest.

Dányi Dezső (1962): A történeti demográfia tárgya és módszere. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1961–1962. KSH, Budapest, 12–14.

Deme László (1998): Bomlott gondolkodású nyelvészek!? Magyar nyelvművelés = terápia nélküli diagnózis!? In szerk: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 52–54.

Dénes György (1978): Egy lerombolt falu nyomában… Derenk. Élet és Tudomány, 1978, XXXIII, 15.

Dénes György (1983): A bódvaszilasi medence 700 éves története. Borsodi Kismonográfiák 16.

Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1983.

Détschy Mihály (1969): Egy ismeretlen magyar vár – Szádvár. In Herman Ottó Múzeum Évkönyve, Miskolc, 1969. VIII, 143–186.

Dienes Dénes (szerk. 2001): Református egyházlátogatási jegyzőkönyvek, 16–17. század. Osiris, Budapest.

Dienes Erzsébet (2002): A református egyház irányító szerepe az egyháztagok mindennapi életében. (Kunhegyes jegyzőkönyvi és anyakönyvi bejegyzéseinek néhány tanulsága a 18–19. századból). Egyháztörténeti Szemle. 3. (2002.) 2. sz. 45–52.

Donnan, Hastings–Wilson, Thomas M. (2002): Határok és antropológia Európában. Replika (13), 117–131.

Durkheim, Emil (1986): A társadalmi munkamegosztásról. MTA Szociológiai Intézeti Kiadványa, Budapest.

Eőry Vilma (2001): A csehországi magyarok bilingvizmusa nyelvhasználati kérdőívek alapján.

Nyelvtudományi közlemények. 98. kötet, MTA Nyelvtudományi Intézet, 215–233.

Erdélyi Mónika (2003): Egy nemzeti ünnep születése: március 15. In Schoblocher Judit (szerk.): Mi leszünk a jövő kultúrakutatói? Öndefiníció az évezred köszübén. Fiatal Kultúrakutatók Szervezete, Debrecen, 43–57.

Erős Ferenc (1989): Az etnikai identitás néhány szociálpszichológiai problémája. In Váriné Szilágyi Ibolya–Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás – kettős tükörben. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 190–203. Éger György (2002): Regionalizmus. Pro Minoritate Könyvek. Osiris, Budapest. É. Kiss Katalin (2004): Anyanyelvünk állapotáról. Osiris, Budapest.

Erdei Ferenc (1973): Parasztok. Akadémia kiadó, Budapest.

Erdei Ferenc (1974): A magyar falu. Akadémia Kiadó, Budapest.

213 Erdei Ferenc (1980): A magyar paraszttársadalom. In Uő: A magyar társadalomról. Akadémia Kiadó, Budapest.

Erdmann Gyula (szerk. 1989): Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 2. Kutatás – módszertan.

Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. Békés Megyei Levéltár, Gyula.

Faragó Tamás (1989): A történeti demográfiai kutatások főbb forrásairól. In Erdmann Gyula (szerk.): Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 2. Kutatás – módszertan. Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. Békés Megyei Levéltár, Gyula, 427–449.

Faragó Tamás (1996): Gondolatok az 1715–20. évi országos adóösszeírás népesség- és társadalomtörténeti célú felhasználásáról. In Visi Lakatos Mária (szerk.): Tanulmányok Dányi Dezső 75. születésnapjára. KSH, Budapest, 100–124.

Faragó Tamás (1999): Tér és idő – család és történelem. Bíbor Kiadó, Miskolc.

Faragó Tamás (2000): Nemek, nemzedékek, rokonság, család. In Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz VIII. Társadalom. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Faragó Tamás (2003): Történeti demográfia. In Bódy Zsombor–Ő. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 302–341.

Faragó Tamás 2004. Magyarország társadalomtörténete a 18–19. században. Budapest, Dico– Új Mandátum, 2004.

Feischmidt Margit–Brubaker, Rogers (1999): Az emlékezés politikája: az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika, 1999/37., 67–88.

Fejős Zoltán (2003): Az etnográfiai jelen, mint időszemléleti probléma. In K. Horváth Zsolt– Lugosi András–Sohajda Ferenc (szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Hermész Kör–Osiris, Budapest, 65–74.

Fenyvesi Anna (1998): Magyar diglosszia Szlovákiában. Lanstyák István elemzéséről. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 293–298.

Ferge Zsuzsa (1969): Társadalmunk rétegződése. Elvek és tények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Fél Edit (1973): Tanyakert-s, Patron-Client Relations and Political Factions in Átány. American Anthropologist, Vol. 75, 787–801. (magyarul): In Hofer Tamás (szerk.): Régi Falusi Társadalmak. Fél Edit néprajzi tanulmányai. Kalligram, Pozsony, 2001. 237–255.

Fél Edit–Hofer Tamás (1969): Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village.

Vikong Fund Publications Anthropology, Chicago, no. 46. Sol Tax, 440.

Fényes Elek (1851): Magyarország geographiai szótára, melyben minden város falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. Kozma Vazul, Pest.

Für Lajos (1994): Jobbágyföld – parasztföld. Jobbágyfelszabadítás 1848–1896. Püski, Budapest.

Gereben Ferenc (1996): Nyelvhasználati szokások kisebbségi helyzetben. In Csernicskó István– Váradi Tamás (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Tinta Könyvkiadó Bt. és Kiadványszerkesztő, Budapest, 91–97.

Gereben Ferenc (1999): Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a magyarországi kisebbség körében.

Osirs–MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest.

214 Gerő András (1993): Március 15. Fejezetek a nemzeti szabadságünnep hányatott töredékéből.

In Uő: Magyar polgárosodás. Atlantisz, Budapest.

Gerő András (1998): Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma. Új Mandátum, Budapest.

Giddens, Antony (2003): Szociológia. Osiris, Budapest.

Girasoli, Nicola (1995): A nemzeti kisebbség fogalmáról. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Göncz Lajos (1985): A kétnyelvűség pszichológiája. A magyar–szerbhorvát kétnyelvűség lélektani vizsgálata. Forum, Újvidék.

Göncz Lajos (1995): A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlődésére többnyelvű környezetben. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. MTA, Budapest, 65–81.

Görömbei Sára (2001): Magyar nyelvi jogok Szlovákiában a Nyelvi Karta tükrében. Regio, 2001/3, 163–189.

Gyalai Mihály (1997): Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon. I. kötet, Egeler Kft, Budapest.

Gyarmati György (1998): Március hatalma, a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarium, Budapest.

Gyivicsán Anna (1992): Anyanyelv, kultúra, közösség: A magyarországi szlovákok. Teleki László Alapítvány, Budapest.

Gyurgyik László (1994): Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Kalligram, Pozsony.

Gyurgyík László (2001): A 2001-es szlovákiai népszámlálás első eredményei. Regio, 2001/3, 247–260.

Gyurgyík László (2002): Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Regio, 2002/1, 121–150.

Hajdu Imre (1997): Nekem nem térkép e táj. Hazám, hazám Abaúj, Borsod, Gömör, Zemplén.

Hajdú–Vinpress, Miskolc.

Hajdu Lajos (1982): II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Hajnal, John (1965): European marriage patterns in perspective. In Glass, D.V (szerk.): Population in History. Eversley, D.E.C. London, 101–143.

Hamel, Rainer Enrique (1999): Nyelvpolitika és az etnikumok közötti konfliktusok.

A szociolingvisztikai kutatás nehézségei. In Szépe György–Derényi András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. MTA Nyelvtudományi Intézet–Corvina, Budapest, 70–93.

Hemmert Mária (1972): Lengyel falu Magyarországon. Élet és Tudomány, 1972, XXVII, 32, 1508–1514.

Henkey Gyula (1998): A felvidéki magyarok népességtörténete és etnikai embertani képe. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest.

215 Hobsbawm, Eric (1987): Tömeges hagyomány – termelés: Európa 1870–1914. In Hofer Tamás– Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény.

MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest.

Hódi Sándor (1992): A nemzeti identitás zavarai. Fórum, Újvidék.

Hofer Tamás (1992): Harc a rendszervátásért szimbolikus mezőben. 1989. március 15-e Budapesten. Politikatudományi Szemle, 1992/1, 29–51.

Hollós Marida (1993): Bevezetés a kulturális antropológiába. ELTE-BTK Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest.

Horváth Gyergely Krisztián–Keszei András (2003): Társadalomtörténet és szociológia. In Bódy Zsombor–Ő. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 596–622.

Horváth György (1996): Március 15-e a vajdasági magyar sajtóban. Régió, 7. évf., 1996/4, 133–157.

Hőgye István–Seresné Szegőfi Anna–Tóth Péter (szerk. 1983): Borsod-Abaúj-Zemplén megye történeti helységnévtára 1870–1983. BAZ megyei Levéltári Füzetek 16–18, Miskolc.

Hunyady György (1989): Történeti, nemzeti és társadalmi összetevők szerepe komplex kategóriák értelmezésében In.: Szilágyi Ibolya–Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás – kettős tükörben. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest.

Ilyés Zoltán (2002): Az 1938-as határváltozás és a Felső-Bódva-völgyi németség (Mecenzéf, Stósz). In Pásztor Cecília (szerk.): „…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Nagy István Történeti Kör–Szinbád Kht, Balassagyarmat– Várpalota. 275–288.

Ilyés Zoltán (2003a): Nyelvhatár/kontaktzóna-értelmezés a Székelyföld keleti peremvidékén.

In Kozma István–Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Kisebbségek Közép-Európában IX. Gondolat–MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 77–88.

Ilyés Zoltán (2003b): Az emlékezés és az újratanulás terei – a „honvágyturizmus” mint tér és identitásszervező. In Helye(in)k, tárgya(in)k, Képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Tabula könyvek 5, Budapest, 51–59.

Ilyés Zoltán (2003c): A meghittség narratívái: a költészet mint múltközvetítés és a lokális identifikáció eszköze egy szlovákiai német közösségben. In Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Csokonai Kiadó, Debrecen, 297–309.

Imhof, Arthur (1992): Elveszített világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen… Hermész könyvek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Jancsi Beáta (2004): A kisebbségi nyelvek jövője az egyesült Európában. In Kassai Ilona (szerk.): Etűdök alkalmazott nyelvészetre. Pécsi Tudományegyetem, Nyelvtudományi Doktori Iskola, Pécs.

216 Jároli József (1989): Az anyakönyv, mint a nem nominális és nominális vizsgálatok forrása. In Erdmann Gyula (szerk.): Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 2. Kutatás – módszertan.

Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. Békés Megyei Levéltár, Gyula, 466–475.

Jeggle, Utz (1994): Határ és identitás. Regio, 1994/2, 3–18.

Kantor, Ryszard (1984): A magyarországi lengyel telepesek néprajzi kutatása és az ún. polóniakutatás In Kunt Ernő–Szabadfalvy József–Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok. Északkelet-Magyarországon I. Herman Ottó Múzeum XV. Miskolc, 249–259.

Kelemen János (1987): Tézisek a történeti megítélésről. Valóság, 1987/12, 9–14.

Keményfi Róbert (1994): A kulturális határok értelmezéséhez. In Ujváry Zoltán (szerk.): In memoriam Sztrinkó István. Folklór és Ethnographia 85. KLTE, Debrecen, 13–22.

Keményfi Róbert (2002): A gömöri etnikai térmozaik. Fórum Kisebbségkutató Intézet- Lilium Aurum Könyvkiadó, Komárom–Dunaszerdahely.

Kepecs József (1995): A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása. (1880–1941) KSH, Budapest.

Kepecs József (1996): A Szlovák Köztáraság településeinek nemzetiségi, vallási adatai 1991. KSH, Budapest.

Kepecs József (szerk. 1999a): A felvidék településeinek vallási adatai (1880–1941). KSH, Budapest.

Kepecs József (1999b): A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása 1880–1941.

KSH, Budapest.

K. Horváth Zsolt (1999a): A lehetséges emlékezésektől a lehetséges történelmekig. Az 1848–49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. In Hudi József–Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem. László Dezső Múzeum–VEAB, Veszprém, 7–17.

K. Horváth Zsolt (1999b): Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. Aetas, 1999/3, 132–141.

Kiliánová, Gabriela (2001): Kollektív emlékezet és identitás-formálás. Közép-európai temetési szertartások a hagyománytól a modernitás felé. Régió, 12. évf., 2001/3, 47–69.

Kincses Katalin Mária (2003): Kultusz és hagyomány. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára. Argumentum, Budapest.

Kingsley, Davis–Moore, Wilbert Ellis (1997): A rétegződés néhány elve. In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Budapest, 10–23.

Kiss Ivett (2004): Szellemfalu a múlt ösvényein. Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszék, (szakdolgozat).

Kiss Jenő (2002): Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Klaniczay Gábor (1990): A civilizáció peremén. Magvető, Budapest.

Klimó, Árpád von (1999): A nemzet Szent Jobbja. A nemzeti-vallási kultuszok funkcióiról.

Replika, 1999/37, 45–56.

Knausz Imre (2001): A tanítás mestersége. IFA, Budapest–Miskolc.

217 Kolláth Anna (1999): Ami a kétnyelvűségben. Szlovéniában benne van. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 46–50.

Kollerffy Mihály–Jekkelfalussy József (szerk. 1882): A Magyar korona országainak helységnévtára. Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, Budapest.

Kontra Miklós (1998a): Bomlott gondolkodású magyarok? Magyar nyelvművelés = diagnózis nélküli terápia: In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás?

Osiris, Budapest, 49–52.

Kontra Miklós (1998b): Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. In Kontra Miklós– Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 252–266.

Kontra Miklós (1999): „Kétnyelvű oktatás” – tücsök és bogár. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 31–34.

Kontra Miklós (2003): A határon túli magyar nyelvváltozatok In Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 301–320.

Kósa László (1993a): Református lelkészek Gyulán a XVIII. században. Alföldi Társadalom, 1993/4. sz. 17–25.

Kósa László (1993b): Egyház, Társadalom, Hagyomány. Ethnica Kiadó, Debrecen.

Kósa László (2001): „Hét szilvafa árnyékában.” A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Osiris, Budapest.

Kósa László–Filep Antal. (1978): A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kotics József (1988): A népi méhészkedés Gömörben. KLTE, Debrecen.

Kotics József (1991): Gömöri méz- és viaszkereskedők. In Eperjessy Jenő–Krupa András (szerk.): Nemzetiség – Identitás. Békéscsaba–Debrecen, 265–270.

Kotics József (2001): Mások tekintetében. KVAT Könyvek, Miskolc.

Kotics József (2006): Gazdasági stratégiák és magatartások. Ethnica, Debrecen.

Kovács András (2003): Identitás és etnicitás. Zsidó identitásproblémák a háború utáni Magyarországon. In Kovács M. M.–Kashti, Y. M.–Erős F. (szerk.): Zsidóság, identitástörténet. T-Twins, Budapest, 97–113.

Kovács Ágnes (2002): A határ és dűlőnevek kutatása a Rozsnyói járásban. Gömörország, IV. évf., 2. szám. 8–11.

Kovács Ákos (1991): „Emeljünk szobrot hőseinknek”. In Kovács Ákos (szerk.): Momentumok az első háborúból. Corvina, Budapest, 1991, 104–125.

Kovács Éva (2000): Határváltó diskurzusok. Komárom 1918–22, 1938. In Bárdi Nándor (szerk.): Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában. Teleki László Alapítvány, Budapest 181–212.

Kovács Éva (2001): A terek és szobrok emlékezete (1988–1990) – Etűd a magyar rendszerváltó mítoszokról. Régió, 12. évf., 2001/1, 68–92.

Kovács Éva (2002): Határmítoszok és helyi identitásnarratívák az osztrák-magyar határ mentén. Replika (13), 143–156.

218 Kovács Gábor (1996): A mohácsi történelmi emlékhely. Szimbolikus harc a történelmi emlékezetért. In Hofer Tamás (szerk.): Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Tanulmányok. Balassi, Budapest.

Kovács Zoltán (1990): A határ menti területek központhálózatának átalakulása az első világháború utántól napjainkig. Földrajzi Közlemények, CXIV. kötet, 1–2. sz., 3–16.

Köpeczi Béla (2004): Rákóczi útjain. Lucidus, Budapest.

Krasinska, Ewa–Kantor, Ryszard (1979): Derenk és Istvánmajor – lengyel telepes falu néprajzi kutatása. In Herman Ottó Múzeum Évkönyve, Miskolc, 341–358.

Krasinska, Ewa–Kantor, Ryszard (1988): Derenk és Istvánmajor. A lengyel telepes falu utódainak története és kultúrája. Herman Ottó Múzeum, Miskolc.

Kunt Ernő (1978): Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban. Alföldi Nyomda, Debrecen.

Labrie, Normand (1999): Nyelvpolitika. In Szépe György–Derényi András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. MTA Nyelvtudományi Intézet–Corvina, Budapest, 15–25.

Langman, Juliet (1995): A kétnyelvűség kutatásának modern irányzatai. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. MTA, Budapest, 11–26.

Lanstyák István (1998a): Diglosszia és kettősnyelvűség. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 125–144.

Lanstyák István (1998b): Kétnyelvűség és a nemzeti nyelv. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 183–196.

Lanstyák István (2000): A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris–Kalligram–MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest–Pozsony.

Lanstyák István (2002a): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In Lanstyák István– Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Kalligram, Pozsony, oldal.

Lanstyák István (2002b): A szlovákiai magyar beszélőközösség nyelvi helyzete. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Kalligram, Pozsony, 19–40.

Lanstyák István (2002c): Nyelvi hiány. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Kalligram, Pozsony, 109–116.

Lanstyák István (2002d): Magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Kalligram, Pozsony, 200–211.

Lanstyák István (2002e): Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok.

Kalligram, Pozsony, 41–47.

Lanstyák István–Szabómihály Gizella (1997): Magyar nyelvhasználat–iskola–kétnyelvűség.

Kalligram, Pozsony.

219 Lanstyák István–Szabómihály Gizella (2002): Nyelvpolitika a kisebbségek oktatásában. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Kalligram, Pozsony, 76–83.

Laslett, Peter (1972): Introduction: The History of the Family. In Laslett, P.–Wall, R. (eds.): HosuseHold and Family in Past Time. Cambridge, 1–39.

László János (1999a): Szociális rerezentáció. In Kónya Anikó (szerk.): Kollektív, társas, társadalmi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999, 57–71.

László János (1999b): Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai elméletei. Scientia Humana-Kairosz, Budapest–Szentendre.

László János (2000): A szociális reprezentáció járványtanáról. Replika, 41–42, 283–300.

László János (2003): Szociális emlékezet: A történelem szociálpszichológiája. Történelem, elbeszélés, identitás. Magyar Tudomány, 2003/1, 48–57.

László János–Ehmann Bea–Imre Orsolya (2002): Történelem történetek: a történelem szociális reprezentációja és a nemzeti identitás. Pszichológia, 22, 147–162.

Leach, Edmund (1996): Szociálantropológia. Osiris, Budapest.

Levi-Strauss, Claude (2001): Strukturális antropológia I–II. Osiris, Budapest.

Lipszky János (1808): Repertoriuma.

Liszka József (2002): A szlovákiai magyarok néprajza. Osiris–Lilium Aurum, Budapest– Dunaszerdahely.

Magda Pál (1819): Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékinek legújabb statisticai és geographiai leírása. Pest.

Magyarország helységnévtára (1863). A különféle kormányzati ágak szerinti beosztás kimutatásával mint az 1863. év elején fennállott.

Maksay Ferenc (szerk. 1990): Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Magyar Zoltán (2000): Rákóczi a néphagyományban. Rákóczi és a kuruc kor mondavilága. Osiris, Budapest.

Magyar Zoltán (2001): Torna megyei népmondák. Osiris, Budapest.

Main, Izabella (2001): Nemzetek Kriszitusa: a lengyel nemzeti ünnepek állami és egyházi manipulációja 1944 és 1966 között. Régió, 12. évf., 2001/3, 69–88.

Mannová, Elena (2002): Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban, a szlovák-magyar határon. Régió, 13. évf, 2002/3, 26–46.

Mezey Barna (szerk. 1996): Magyar alkotmány és jogtörténet. Osiris, Budapest.

Mérei Ferenc (1975): Az utalás – az élményközösség szemiotikai többlete. In Voigt Vilmos– Szépe György–Szerdahelyi István (szerk.): Jel és közösség. Szemiotikai tanulmánygyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 145–171.

Misad Katalin (1998): A magyar nyelv használata a hivatalos érintkezésekben. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Mercurius Könyvek, Kalligram, Pozsony, 43–68.

220 Molnár Endre (1935): Abaúj-Torna vármegye. Magyar városok és vármegyék monográfiája XVII, Budapest.

Molnár Judit (2001): Egy térség, ahol a határ elválaszt. Képek a Sajó és a Hernád közötti magyar-szlovák határvidék társadalomföldrajzi vizsgálataiból. In Éger György (szerk.): Határ, régió, etnikumok. Osiris–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 299–315.

Molnár Sándor (szerk. 2003): Rákóczi-néphagyományok nyomában. Váy Ádám Múzeum, Baja.

Nemes Nagy József (1998): A tér a társadalomkutatásban. Ember – Település – Régió, Budapest.

Némedi Dénes (1997): Március 15. Az ünnep és sajtója. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Scientia Humana, Budapest, 1997, 239–261.

N.N. (szerk. 1920): Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Lexicon locorum regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum. Budapest, a magyar békeküldöttség.

Nora, Pierre (1999): Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1999/3, 142–157.

Novák László–Ujváry Zoltán (szerk. 1983): Lakodalom. Folklór és Etnográfia. 9. Debrecen.

Ninyoles, Rafael L. (1998): Társadalmi szerkezet és nyelvpolitika. In Szépe György–Derényi András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. MTA Nyelvtudományi Intézet–Corvina, Budapest, 155–180.

Olick, Jeffrey K.–Robbins, Joyce (1999): A társadalmi emlékezet tanulmányozása: a „kollektív emlékezettől” a mnemonikus gyakorlat történeti szociológiai vizsgálatáig. Replika, 1999/37, 19–43.

Orosz István (1989): A falusi társadalom kutatásának forrásai a dualizmus korában. In Erdmann Gyula (szerk.): Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 2. Kutatás – módszertan. Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. Békés Megyei Levéltár, Gyula, 356–369.

Ortutai Gyula (1981): Magyar Néprajzi Lexikon. Negyedik kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. Örsi Julianna (1978): Házassági kapcsolatok szerepe az etnikai jegyek meghatározásában. In Bakó Ferenc (szerk.): Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák III. Mátrderecske– Eger, 88–108. Örsi Julianna (1990): Karcag társadalomszervezete a 18–20. században. Akdadémia Kiadó, Budapest. Örsi Julianna (1998): Emberszőtte háló. Előadások, rövid tanulmányok, kiállítások a Nagykunságból. Finta Múzeum – Túrkevei Kulturális Egyesület, Túrkeve. Örsi Julianna (2003): Családok, famíliák, nemzetiségek. A vérségi kapcsolatok szerepe a változó társadalomban. Túrkevesi Kulturális Egyesület, Túrkeve. Örsi Julianna (2004): A társadalom kihívásai – a mikroközösségek válaszai. Finta Múzeumért Alapítvány–Túrkevei Kulturális Egyesület, Túrkeve.

Paládi-Kovács Attila (1973): Szállítás málhás lovakkal a Gömör-Tornai karsztvidéken.

Ethnographia, LXXXIV, 1973, 549–558.

221 Paládi-Kovács Attila (1984): Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon. In Szabadfalvy József–Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon I. Herman Ottó Múzeum XV. Miskolc, 61–73.

Paládi-Kovács Attila (1996): Természeti tájak és nyelvhatárok a Felföldön (Abaúj-Torna és Gömör-Kishont megye példája) In Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történeti földrajza. BGYTF, Nyíregyháza, 59–68.

Paládi-Kovács Attila (1999): Népi gazdálkodás a Bódva-völgyében. In Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. Múzeumi Könyvtár 5, Putnok– Miskolc, 235–348.

Paládi-Kovács Attila (2000): Magyar néprajz VIII. Társadalom. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Pappi, Franz Urban (1997): Társadalmi rétegek, mint interaktív csoportok. Egy „leíró” jellegű rétegfogalom méréséről. In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum, Budapest, 224–249.

Péntek János (1988): A teremtő nyelv. Kriterion, Bukarest.

Péntek János (1999): A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest.

Plainer Zsuzsa (2001): 1848 emlékezete egy helyi társadalomban. Nagyvárad, 1998. március 15.

Régió, 12. évf., 2001/1, 92–111.

Rásky Béla (2001): „A menekülteknek igenis vannak kötelezettségei is…”: az 1956-os forradalom az osztrák kollektív emlékezetben. Régió, 12. évf., 2001/3, 33–47.

Réger Zita (1990): Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány. Akadémia Kiadó, Budapest.

Rémiás Tibor (1983): Adalékok a derenki kérdéshez. Múzeumi Kurír, 42. sz., Miskolc, 126–132.

Rémiás Tibor (szerk. 2002): Torna vármegye és társadalma a 18–19. századi források tükrében. Bódvaszilas–Miskolc.

Rigó Béla (2003a): Volt egyszer egy testvérfalu 1. Kolomp. A Jabloncai Polgári Társulás lapja, 2. évfolyam, 1. szám, 2003, 18–19.

Rigó Béla (2003b): Volt egyszer egy testvérfalu 2. Kolomp. A Jabloncai Polgári Társulás lapja, 2. évfolyam, 2. szám, 2003, 14–15.

Rubinek Gyula (1911): Magyarországi gazdacímtár. OMGE, Budapest.

Sabean, David Warren (1990): Property, production and family in Neckarhausen, 1700–1870.

Cambridge University Press.

Sallai Gergely (2002): Az első bécsi döntés. Osiris, Budapest.

Savolainen, Hanneleena (2003): Örökség: kinek és miért hagyták ránk elődeink? In Pusztai Bertalan (szerk.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. A pusztamérgesi eset. Szegedi Tudományegyetem Néprazi Tanszék, Szeged, 23–32.

Sándor Klára (1997): Kétnyelvűség és a nyelvcsere vizsgálata egy szlovákiai magyar beszéőközösségben. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Mercurius Könyvek, Kalligram, Pozsony, 103–115.

222 Sárkány Mihály (1983): Parasztság és termelési viszonyok. In Kósa László (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom 13. Akadémiai Kiadó, Budapest, 21–37.

Sebők Marcell (szerk. 2000): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok.

Replika Kör, Budapest.

Sinkó Katalin (1991): Nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. In Kovács Ákos (szerk.): Momentumok az első háborúból. Corvina, Budapest, 1991, 9–46.

Skutnabb-Kangas, Tove (1992): Nyelvi emberi jogok. Korunk, 1992/5, 82–86.

Skutnabb-Kangas, Tove (1997): Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest.

Süli-Zakar István (1992): Az államhatár társadalmi-gazdasági fejlődést akadályozó hatásának vizsgálata ÉK-Magyarország határ menti területein. Földrajzi Közlemények CXVI, 45–56.

Szabad György (1957): A tatai és gesztesi Eszternázy uradalom áttérése a robot-rendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémia Kiadó, Budapest.

Szabó Géza (1999): A kétnyelvűség, kódváltás és nyelvcsere nyelvföldrajzi-szociolingvisztikai problémái. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 35–38.

Szabó István (1971): A falurendszer kialakulása Magyarországon (X–XV. század). Akadémia Kiadó, Budapest.

Szabó István (1976): Jobbágyok–parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Akadémia Kiadó, Budapest.

Szabó József (1999): „A teljes ember próbája folyik az élet nyelvi csataterein…”. A magyar nyelv helyzete Szlovákián. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor–Lendva, 64–67.

Szabó László (2006): Gömör és Kishont vármegye Paraszti társadalmát meghatározó tényezők. In Ujváry Zoltán (szerk): A gömöri magyarság néprajza II. KLTE, Debrecen.

Szabó Miklós (1991): A magyar történeti mitológia az első világháborús emlékműveken. In Kovács Ákos (szerk.): Momentumok az első háborúból. Corvina, Budapest, 46–64.

Szabó Róbert (1998): Politikai propaganda és történelmi ünnep. Adalékok az 1948. márciusi centenáriumi ünnepségek történetéhez. Történelmi Szemle, 1998/3–4, 215–229.

Szabómihály Gizella (2002): A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai és a kisebbségi nyelvhasználat színterei, különös tekintettel a magyar közösségre. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok.

Kalligram, Pozsony, 19–40.

Szalai Andrea (1997): Szociolingvisztikai szemponok a magyarországi cigánykutatásokban.

Educatio 2, 269–285.

Szalipszki Péter (1999): A Bódva-völgy településszerkezete a 19. század második felében. In Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. Múzeumi Könyvtár 5, Putnok–Miskolc, 157–165.

223 Szépe György–Zimmermann Claudia (1997): Nyelvpolitikai keret a kisebbségi nyelvhasználat kérdésköréhez. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. MTA, Budapest, oldal.

Sziklay János–Borovszky Samu (szerk. 1896): Magyarország vármegyéi és városai I. AbaújTorna vármegye és Kassa. Budapest, 1896.

Takács Péter–Udvari István (1989): Torna vármegye vásárai és a vásározó Torna megyeiek 18. századi történetéhez. In Herman Ottó Múzeum Közleményei 26, Miskolc, 54–59.

Tamás Enikő (é.n.): Jablonca (Silicka Jablonica). Településszerkezeti elemzés. (kézirat) Tárkány Szűcs Ernő (1981): Magyar jogi népszokások. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Tárkány Szűcs Ernő (1983): A jobbágyparaszti földtulajdon néhány problémája. In Kósa László (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom 13. Akadémiai Kiadó, Budapest, 151–172.

Tilkovszky Lóránt (1964): Az első bécsi döntés gazdasági és szociális következményei a Magyarországhoz átcsatolt területein. Történelmi Szemle, 1964. VII. évf. 1. sz. 87–111 Tolcsvai Nagy Gábor (1998a): Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 252–265.

Tolcsvai Nagy Gábor (1998b): A különbözés egysége a nyelvművelésben. In Kontra Miklós– Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 37–39.

Tolcsvai Nagy Gábor (1998c): A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Osiris, Budapest, 15–24.

Tóth G. Péter (2002): A „közösség”. Egy fogalom megalkotása, kiterjedése, széthullása és felszámolása. In Pócs Éva (szerk.): Közösség és identitás. L’ Harmattan–PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 9–33.

Tóth Zoltán (1989): Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Akadémia Kiadó, Budapest.

Tóth Zoltán (2002): Határok és normák. A Kárpát-medence etnikus mozaikjáról. In A. Gergely András (szerk.): A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése. Új Mandátum, Budapest. 34–47.

Tóth Zoltán (2003): Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek kialakulásáról. In Bódy Zsombor–Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 57–109.

Tüskés Gábor (1987): A protestáns közösségek népi kultúrájának néhány kérdése. In Kósa László (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának évkönyve XIV, Akadémiai Kiadó, Budapest, 215–233.

Ujváry Zoltán (szerk. 1985): Gömör Néprajza I. KLTE, Debrecen.

Yinger, J. Milton (2002): Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio, 2002/1, 24–44.

Young, James E. (2002): Az emlékezés szövete. Régió, 13. évf., 2002/3, 3–26.

Vadkerty Katalin (2001): A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Kalligram, Pozsony.

224 Varga Gyula (1978): Egy falu az országban. Kismarja életrajza a felszabadulásig. Hajdú-Bihar megyei Múzeumok Igazgatósága, Debrecen.

Varga István (1965): A közterhek. In Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. Akadémiai Kiadó, Budapest, 258–269.

Varga János (1989): Az 1848 előtti falusi társadalom kutatásának főbb forrásai. In Erdmann Gyula (szerk.): Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 2. Kutatás – módszertan. Konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. Békés Megyei Levéltár, Gyula, 212–225.

Vályi András (1796): Magyar Országnak leírása. 1. kötet. Királyi Universitas, Buda.

Váradi Mónikai Mária–Wastl-Walter, Doris–Veider, Friedrich (2002): A végek csöndje. Határnarratívák az osztrák-magyar határvidékről. Regio 2002/2, 85–106.

Vértesi Lázár (2004): Oral history. A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. Aetas, 2004/1, 158–173.

Viga Gyula (1990): Árúcsere és migráció Északkelet-Magyarországon. KLTE-Ethnica Alapítvány, Debrecen–Miskolc.

Viga Gyula (1994): A csempészet emlékei a Bodrogközben. In Ujváry Zoltán (szerk.): Történeti és néprajzi tanulmányok. Ethnica, Debrecen, 243–247.

Vilkuna, Kustaa (1975): Nyelvhatár, etnikai határ, kulturális határ. Magyar Tudomány XX, 752–760.

Vörös Ottó (1999): Kétnyelvűség és anyanyelvűség a kis nyelvek régiójában. In Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben. A maribori magyar intézet kiadványa, Maribor– Lendva, 13–17.

Wardhaugh, Ronald (2002): Szociolingvisztika. Osiris, Budapest.

Warriner, K, Charles (1980): Szintek a társadalmi struktúra vizsgálatban. In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Budapest, 270–281.

Zajonc, Robert (2003): Érzelmek a társas kapcsolatokban. Osiris, Budapest.

225 LEVÉLTÁRI FORRÁSJEGYZÉK (MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR) Q317 DL 34088 Adólajstrom feltehetőleg 1427-ből.

P346 Q95 64007–64644 Kapy család levéltára (1249–1526 közötti 638 db oklevél, ebből az 1386-os DL 64104 és az 1402-es DL 64117 említi Jabloncát).

P108 Repositorium 24 175. F. 204–254 T 1730–1817 Jablonca birtokaira vonatkozó iratok.

177. 254ss 1807–1829 Jabloncza, Körtvélyes, Görgő birtoka.

R.53 342. J. 150–222 1870–1823 Zólyom, Végles, Szádvár, Léva (főként hontmegyei birtokok) tizedére vonatkozó iratok.

R. 60 Gazdasági és ügyviteli iratok.

371. J. 51–59. 1703–1763 Végles, Buják, Léva, Bittse, Szádvár alkalmazottainak adott utasítások.

R. 61 A hercegi alkalmazottak elleni panasziratok, vizsgálatok és perek.

374. J. 102–111 1722–1786 Szádvár, Végles, Bittse uradalmak alkalmazottai elleni vizsgálatok R. 80 Kegyuri jogok és más egyházi ügyek.

522. P. 199–212. 1713–1851 Szádvári uradalom: Almási, Hidvégardo, Szilasi, Görgő, Szentandrás, Jabloncza, Vendégi plébániára vonatkozó iratok.

R. 93 569. J. 279–335 1360–1847 Almás, Körtvélyes, Ardó, Andráska, Jósvafő, Görgő, Pelsőcz, Zemlin, Gombaszög, Szalóc, Szilicze, Vendégi, Borzova ahtáraira vonatkozó iratok.

P113 Birtokiratok 203. 1/v Szádvár.

204. 14 Szádvári uradalom határügyei.

P114 Levéltárral kapcsolatos iratok 59. 7407/k Szádvári uradalom iratai.

P150 Acta dominiorum 30–43cs Szádvár.

P152 Prothocolla sessionum 16. Szádvár.

ELEKTRONIKUS FORRÁSOK Letenyei László

Hozzáférés: http://www.bke.hu/~socnet/falukut.html [2005. 05. 10]

FOTÓTÁR

1. kép Látkép a völgyről a Rozsnyó felé tartó főútról

2. kép Jablonca katolikus temploma a felújítás után

3. kĂŠp Jablonca reformĂĄtus temploma

4. kép Tornácos lakóház faragott kapuval

5. kép Jablonca legrégebbi lakóháza

6. kép Díszített oromzatú lakóház

7. kép Vakolatdísz lakóház oromzatán

8. kép Előtornácos lakóház

9. kép Kopjafa a Polgármesteri Hivatal melletti parkban

10. kép A kopjafa avatáson a vendégeknek új kenyeret kínálnak

11. kép A kopjafa avatáson a jabloncai képviselőtestület koszorúzásra készül

12. kép Egyházi vezetők a kopjafa avatáson, mögöttük az ünnepségre újra összeálló népdalkör

13. kép Egyházi vezetők a kopjafaavatáson

14. kép A kopjafa avatás résztvevői

15. kép A népdalkör ünnepi műsora a kopjafa avatáson

16. kép Csemadok alakuló ülésén a résztvevők a magyar Himnuszt éneklik

17. kép Csemadok alakuló ülésén a gyerekek ünnepi műsora

18. kép Vasárnapi istentisztelet előtt

19. kép Jabloncai amatőr színészek csoportképe

20. kép Jabloncai asszonyok temetésre indulnak

21. kép Gyermeknap a Bikaréten

22. kép A jabloncai vadászház

23. kép A kutatócsoport munkamegbeszélésen a vadászházban

Fedélterv: Dallos Csaba Kiadó: Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet

(3515 Miskolc, Egyetemváros) Felelős kiadó: Kotics József Tipográfia: Dallos Csaba Nyomás: Kapitális Kft.

(4031 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. Felelős vezető Kapusi József) ISBN 978-963-661-841-4