Tomasovszki István: Egy átlagos nap a Kilián-délen by Észak-Keleti Átjáró KHE

Privát félmúlt Miskolcon XVII.

Tomasovszki István

Egy átlagos nap a Kilián-délen

Privát félmúlt Miskolcon Utánam, srácok! Ezt a címet viseli a számos közösségi eseményt, akciót, tudományos igényű vizsgálódást, megjelenő kiadványokat, élményszámba menő bulikat egybefogó programsorozatunk, amely a korábbi „24” (egy szimbólumnak szánt számjegy alatt futott) projektünk örököse, jogutódja. Anno már a huszonnéggyel hangsúlyozni kívántuk az 1989 óta eltelt időt – mely alatt felnőttek a rendszerváltás körül született generációk – és az utolsó lehetőség sürgető voltát: most, a 24. órában feltétlenül fontos megörökíteni az államszocializmus, vagy akár a korábbi évtizedek hétköznapjaiból ránk maradt városképi elemeket, helybéli toposzokat, urbánus legendákat. Rakétát vagy glóbuszt imitáló játszótéri mászókák, beton virágtartók, pingpongés sakk-asztalok, bolti neonok, különféle pihenőpadok, mozaikok és kompozíciók – művészeti értéket vagy bármiféle védettségre jogosító kivételességet aligha hordoznak, viszont befolyásolták közel fél évszázad miskolci hétköznapjait. A miskolciakét. Nyom nélkül fognak eltűnni, ha nem használjuk ki az utolsó pillanatot. Számos egykoron közismert jellegzetesség ma már csak fotókról köszön vissza. A miskolciak többszólamú megszólításával próbálunk egy-egy hajdani utcabútor, kültéri dísz, netán filmek (mondjuk éppen az „Utánam, srácok!”), irodalmi alkotások révén a korban híressé vált tárgyak máig vezető sorsa felől tájékozódni, törekvésünk megörökíteni a letűnt idők utolsó rekvizitumait.

A „Privát félmúlt Miskolcon” családtörténet-sorozattól mindenekelőtt a porosodó fényképalbumok feltárulását várjuk, és bízunk abban, hogy a fotók előhívják a történeteket, melyeket a rokonság egyfajta hagyományként őriz, élményszerűen mesél, sajátos családi legendáriumként konzervál. Olyan miskolciaknak kívánunk megnyilvánulási lehetőséget biztosítani, akik hajlamot éreznek félmúltjuk speciális közzétételére. Emlékezetes eseményeket vagy éppen jellemző pillanatokat, használati tárgyakat, bútorokat, s hasonlókat megörökítő felvételeket keresünk, amelyekhez a közlő hajlandó az egyéniségét, családjának mentalitását tükröző kommentárt, tetszőleges „műfajú” szöveget írni. Az ekképpen születő kvázi „képregényeken” keresztül szeretnénk közvetlen betekintést nyerni a privát félmúltakba, melyek fontos, autentikus építőkövei Miskolc történetének.

Észak-Keleti Átjáró Egyesület atjarok@gmail.com

A sorozat eddig megjelent kötetei: Kapusi Krisztián–Tokár Zsolt: Muslicák a demizsonban Darázs Richárd: Moszkvics a szakadékban Balogh Attila: Onedin család a Szinván Árvai Sityu–Halász Ágnes: Gitár a hátizsákban Karlaki Orsolya: Vattacukor térzenével Simonyi Zoltán: Robinzon a járdaszigeten Joó Tímea: Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig Vajda Csilla: Volt egyszer egy Avas Petruskó Norbert: Zenekar a tize(negye)diken Iván Zsolt: Winnetou a patakparton Galli Andrea: Ácskapcsok a fűzfa alatt Csatlós-Halász Ágnes: Vasgyári éden, avasi ándörgránd Szabó Zoltán: 12-es buszra nem szállunk! Tasnádi Csöpi: Egyedül Miskolcon? Jacsó Pál: Nem múlnak a gyermekévek Sikoparija Lujza: Egy turista mit tehet

Szerzőnk: Belgiumban élő, miskolci születésű légiforgalmi szakember, tanár, író, költő. Tizenkét regénye jelent meg (saját és választott írói nevén – Stephen Paul Thomas néven – fantasy- és sci-fi regényeket ír), négy kötete angolul is olvasható. Regényeit maga fordítja, kortárs magyar írók munkáit foglalja kötetekbe, könyvborítókat és belső grafikákat készít. Kiadó: Észak-Keleti Átjáró Egyesület Kiadásért felel: Darázs Richárd Design, tördelés: Balogh Attila

Sorozatszerkesztő: Kapusi Krisztián Megjelent: Miskolcon, 2018-ban, 500 példányban Web: atjarokhe.hu HU ISSN 2063-6857

– Tízévente találkozunk, tehát van még két dobásunk, utána annyi – mondta higgadtan Lüksinc, rá jellemző őszinteséggel. A Diósgyőri várral szemben ültünk egy padon, melegített minket a novemberi nap, lágy szellő borzolta őszülő hajunkat, vagy legalábbis ami maradt belőle. Igazat kellett adnom neki, mert én ugyan még kívülről súroltam az ötvenet, de ő már benne volt, mint a labdája az adogatóudvarban, amikor ronggyá nyúztuk a fakeretes Adidas ütőket a számtalan ötjátszmás teniszmeccs alatt. Akkor még frissen és fiatalon ugrottunk át a Vasgyári Kórház kerítésén, hogy bepofátlankodjunk a bennfenteseknek fenntartott, vörös salakos Miskolc Garrosra (ahogy neveztük), és ha jött egy fehér köpenyes, akkor azt mondtuk, hogy a Kovács doktor unokaöccsei vagyunk (hiszen láthatja a hasonlóságot, mint két tojás, olyanok vagyunk – csak éppen a tyúké és a struccé). Kovács doktorból több is lehetett, mert a név elbizonytalanította a kérdezőket, békén hagytak minket, sőt, a vonalazógépet is feltöltötték fehér porral. Vagy azt is jól bírtuk, hogy miután feltekertünk a Bükkbe, egy vízvételező helyen (a közkút megváltó oázis-kékjének neve volt ez) még megüldöztek minket a falusi kutyák. Meg se kottyant. Lüksinc még mindig jól bírja, Európa nagy hágóit járja, népszerű bicajos vlogger, úti beszámolóit rengetegen követik. Én maradtam az írásnál, éppen legújabb könyvem bemutatójára érkeztem a városba. Két találkozón voltam túl, és nem sok energiám maradt megmászni a várat. – Felújították, már nem a régi – mondtam az újszerű romra mutatva, miközben csendben átölelt egy hívatlan érzés. A lájkmentes múltból kúszott elő, a bakelit és buta telefonok korából, és édeskés szavaival elbódított. Egy történetbe kezdett, alig hallhatóan.

A címlap illusztrációjához felhasznált fénykép forrása: Facebook Miskolc a múlban csoport / Varga Andrea. A további képeké szintén a webes közösség oldala, illetve Farkas Gyula, Tóth Róbert, Fáy Jánosné, Forró Gábor, MVK Zrt., Miskolci Levéltár, továbbá a kötet szerzőjének magánarchívuma.

Egy átlagos nap a Kilián-délen Abban a történetben Lüksinc mellettem állt, kezében vastagra szelt kenyérrel. Nem olyan nagyokat harapott belőle, mint mi, a saját zsíros- vagy májkrémes-deszkánkból, hanem komótos módszerességgel tüntette el. A kezében egy vöröslő, lédús paradicsom kiáltozott az életéért minden alkalommal, amikor rá került a sor: magjai ráfröccsentek megszokott csíkos pólójára (volt neki négy-öt verzió, különböző színekben). A mi kenyereink pórias

díszítése – néhol piros arany, vagy mustár – elmaradt az övétől: az övén különlegesség hívogatta tekintetünket. – Adsz a vaddisznóbögyörős kenyeredből? – kérdeztem. Megigézve néztem a különböző méretű karikákat, a vaddisznó főtt, fűszerezett heréjének szeletelt verzióját, amint ott sorakoztak a zsírral megkent fehérkenyéren.

– De csak egy keveset, mert ez baromi különleges – mondta, és lecsípett egy darabot az egyik húsból. Minden uzsonna fellélegezhetett egy kicsit, mert az őrlőfogak pillanatra megpihentek, a paprikacsumák kivillantották beléjük harapott fogszabályzó-mintájukat, ki-ki lenyelte az aktuális falatot, hogy a tűző nap ellenére hideg verítékkel nyakán nézze az elképesztő mutatványt, ahogy megkóstolom a vaddisznófaszos kenyeret. – Semmi extra – mondtam fellélegezve, miután lenyeltem. A többiek fintorogtak, némelyek öklendeztek. Bizonyára akkor se ettek volna belőle, ha a porolóhoz kötik őket és kapnak negyvenet a sárgolyó-suhintásra is használt bokorvesszővel. Maradtak a saját kenyerüknél – a kiváltságosoknak Varbóról, vagy Nyékről volt a házi kenyér, nagymama sütötte: úgy ropogott a héja, mint a verőfényen száradó bab hüvelye, a belseje még gyakran melegen illatozott. A mérete is más, bár a kezeinkben a bolti karéj is óriások eledelének hatott, de a falusi kenyérszelet a hétmérföldes lépésekkel közlekedő gólemek könnyű reggelijének tűnt.

– Télig? – kérdezte valaki csodálkozva. – Addig megeszünk vagy négyszázat is. A májkrémes doboz volt a legjobb hokikorong azokban az időkben, amikor még nem mentünk ki a jégpályára összeszedni a kilőtt korongokat. Azt ütöttük addig, amíg teljesen elvesztette alakját. Hegyes kiszögellései lettek, attól meg a véres foltok a lábszáramon – a félmagas szárú bakancsom nem a legjobb hokikapus-szerelés volt a játszótér felöntött alkalmi hokipályáján. Az ütők szigszalaggal összetákolt törött ütők voltak, vagy abból a bokorból származtak, amely előtt most mindenki ácsorgott.

Az enyém a kisboltból volt, cserepes héjú fehérkenyér. A csücsköt hoztam le, rajta volt a veknipapír, azt szerettem körberágni, de az is megesett, hogy a bújócska izgalmában megettem. A reggeli boltjárat kenyeres kocsija épp akkor lassított, amikor odaértem a hálós cekkerrel: a sofőr megnyitotta a mennyei ajtókat, és az illatfelhőre ott dongtunk, mint a nektárra repülő méhek. Aztán rohanás fel, a negyedikre, a recés kés már kanyarította is a csücsköt. Zsír a zománcos bödönből, kovászos uborka a spájzból, és rohantam le a többiekhez. – Eltegyem a májkrémes dobozt? – kérdezte Fröki, aki kiskanállal falta a sertésmáj-pástétomot.

1 „A kenyér 'csücske' szokatlan lehet a helybéli olvasónak, egyértelműsítünk miskolciasan: a dumóról van szó! Itt a múzeumban (HOM) végeztem egy statisztikailag korántsem szignifikáns közvélemény-kutatást. Eredmény: 'Csücskeee? Hol már? Még jó, hogy dumóóó!' ” - a sorozatszerkesztő

– Kár, mert most vettem észre egy tökéletes hokiütőbotot – mondta Fröki, és Tisza cipőjével nagyot rúgott a dobozba. Persze, becenevét Lüksinctől kapta, pontosan a műbőr cipője miatt. Először neki volt ilyen menő csukája, és hosszasan érvelt a fröccsöntött talp nagyszerűségéről, ami persze ráragasztotta a Fröcsi nevet, majd ez a nép egyszerű ajkán, hosszas etimológiai finomítások útján Frökivé lett.

Én nem tudtam volna ekkorát rúgni abba a májkrémes dobozva, mert a legnagyobb ellenfelem nem a rivális csapat, hanem a labda volt. Épp ezért kaptam a keresztségben a Luftécé nevet a vaddisznófaszos kenyerek urától. A luft, ezen elemi rúgásfajta szakértője voltam – talán sarkazva is ment –, és anyám révén, aki ferencvárosi lány volt, a Fradinak szurkoltam akkoriban. Évekbe tellett, mikorra áttértem a légfociról az igazira, de volt, akinek ez a drasztikus váltás sosem sikerült. Henyegi például telje-

sen használhatatlan volt, így kapus lett, de ott sem láttuk szívesen. A torinói kapu közepén ült (egy vascsőből készült, kisméretű gól, amit ő csak ülőhelynek tekintett), és ha jobbról jött a lövés, akkor a bal lábát rakta keresztbe a jobbon, így próbálva kiszedni a sarokba tartó lövést, ha balról érkezett a támadás, akkor meg fordítva. Talán a koponyáján belül volt ellentétesen drótozva, de még erőszakkal sem tudtuk arra kényszeríteni, hogy normális módon védjen. Persze a nagyok sokszor félpályás bombákat eresztettek meg, és néhány alkalommal mellbe találták, hangos puffanással lefordult a kapuról. Ezen még a pedánsan keresztbe rakott lábak sem segítettek. Amikor feltápászkodott, bőgve indult felfelé a lépházban, hosszú percekbe tellett, mire visszarimánkodtuk. A haszontalannak tűnő keresztlábú kapus is kapus, ha nincs ki a csapat. – Mire várunk? – kérdezte Lüksinc. A homokozóban összetépett kartondobozhalom állt, pár festékes flakonnal, amelyek szigetelőszalaggal voltak egymáshoz csatolva.

– Foxi hoz otthonról gyufát – mondta Dínó két harapás között. Az ő műve volt a rakéta, Foxi pedig a tesója, és elég nagy volt hozzá, hogy kérés nélkül elhozzon otthonról egy doboz gyufát. Nekünk még csórni kellett, és ha volt a közelben egy nagy, akkor inkább rábíztuk a dolgot, végül is stresszmentesen jobb tüzeskedni. Én a társaság erős rábeszélésére egyszer elhoztam egy doboz gyufát a kisboltból, de annyira furdalt a lelkiismeret, hogy visszavittem. Nem voltam jó beszerző.

A négyes számú kilövőállomás, a bokrok rejtekében lévő elszenesedett falú homokozó mutatta, hogy az összes nagyratörő terv, jövőbemutató kutatási projekt, nagyszabású fizikai kísérlet innen indult – és itt holt hamvába. A Kilián-déli lakótelepen zajló felújítások remek munícióval szolgáltak. A kuka mellé felhalmozott maradék – és gyúlékony – anyagok sok gyereket megihlettek, némelyiknek a szenvedélyévé is vált. Pincék és kukák változtak vörös kohóvá a kezük alatt, ők igazán nagyban utaztak, bár az általam ismert piromán elég kistermetű volt. Rendszeresen visszatért, sokszor elkapták és megfenyítették, de ha valahol füst szállt az égbe, sejtettük, hogy a közelben van. Történetei a Kilián városi legendáivá váltak, de hitelt nehezen adtunk neki, mert a tűzgyújtás mellett hazudni is szeretett.

Aztán befutott a gyufa, Foxi értő kezei között senki sem tartott tőle, hogy leég a hajunk. Pedig neki hosszú, göndör szőke haja volt, és bevallom, annak ellenére, hogy általában mindig kitolt velem, nagyon csíptem a srácot. A Kempelen Farkas–Irinyi utcai gyerekbanda egyetlen embere volt, akire lehetett számítani, ha valakit a szomszéd banda tagjai

elkentek. Ha elcsórták a bringádat, csak őt kellett hívni, és már minden meg volt oldva. Hosszú kezeit meglengette, és aki az útjába állt, annak egy ideig csengett a füle. Talán egyszer haragudtam rá nagyon, amikor sorba állított minket a fal mellett – akkor a nevem már Lursztyura módosult, Lüksinc valami miatt átnevezett, de máig nem tudom, miért –, és kezében egy hógolyóval ránk célzott. El kellett volna ugranunk a golyó elől, és ez abból a távolságból nem is tűnt művészetnek, ezért cselhez folyamodott: az elsőt az égbe küldte, és mi, kicsik ámulva néztük, hogy száll a teljesen nevetséges dobás, hát ez hülye, gondoltuk, de a második olyan elemi erőn talált torkon, hogy a gigám belenyomódott a hátam mögött lévő spriccelt vakolatba. Nem kaptam levegőt, de még így is, megállás nélkül rohantam a negyedikre. Most ott állt előttem, és megbocsájtottam neki, mert tudott gyufát szerezni.

– Fogd meg a kenyerem! – mondta Dínónak, aki már befejezte a sajátját. Amíg Foxi a gyufával ügyködött, jó nagyot harapott a turistakarikákkal megpakolt kenyérbe, de Foxi észrevette, és utánakapott. Dínó nekiiramodott és ordítás közben néha harapott egyet a kenyérbe. – Nemá’, megint kezdődik! – bosszankodott Csoni, és nézte a kavicsban meg-megcsúszó két srácot, ahogy a kenyérért küzdenek. – Állandóan ezt csinálják. Pedig Csoni türelmes figura, indulatait a küzdősportba csatornázta. Teljes neve szerint Csonkaváry Toronyvári Nógrádban Gazdag Belfegóri Bendegúz. Persze nem igazából, csak Lüksinc szerint. Mindenki elfogadta tőle a legidétlenebb neveket, minden kérdés nélkül.

– Te rohadék! – ordította Foxi, mikor elkapta az öcscsét. A fél kenyere bánta a könnyelműségét. Emlékszem, egy télen, mikor már szanaszét püföltünk a jégen egy májkrémes dobozt, akkor Foxi a ház melletti dombról kanyarított egy ígéretes beadást, amely sajnos mégsem váltotta be a reményeket és megpattant Dínó fején. Az éles fém felsértette a fejbőrét és a vér vastag csíkban folyt le az arcán. Dínó persze pánikba esett és bőgve ordította Foxinak: „A rohadt anyádat!” Persze Foxi nyomós érve rögtön érkezett: „Az a te anyád is, barom!” Dínót ez nem hatotta meg: „Nem érdekel, akkor is a rohadt anyádat!” Szép a testvéri szeretet, és ők ezt magas fokon égve művelték.

– Akkor meggyújtjuk, vagy mi lesz? – kérdezte Lüksinc, és kezébe vette az irányítást. A kartonpapírokra két tégla is érkezett, ami a kilövőállás stabil alapjaként szolgált. A lángok lassan körbenyalták a hajtógázzal teli festékes dobozokat – persze, kilövés előtt mindenki elolvasta, hogy mit írtak az oldalára nyomtatott vörös négyzet közepébe: Nyílt láng használata tilos. Egy kamasznak kevés fogalma van a lángok természetéről, nyílt vagy zárt, egyre ment nekünk. A piromán srác nem volt a közelben, ő biztos tudott volna még mondani valamit róla mint szakértő, de alighanem anyagbeszerző körúton volt, annyi üres flakon hevert szanaszét, kár lett volna otthagyni őket.

Hátrébb húzódtunk, egyesek a bokorban kerestek menedéket. A feszültség mind bennünk, mind a palackokban nőtt, majd kirobbant. A rakéta talán a harmadik emelet magasságáig szállt, levált a tetejére szerelt űrkabin és egy rongyzsebkendőből készített ejtőernyő segítségével alávitorlázott. A legtöbben nem tudtunk az űrkabinról, de arról sem, hogy a rakétának utasai is voltak. Landolás után körbevettük az kozmosz határáról visszatért hősöket. – Mit raktatok bele? – kérdeztem, mikor kinyitották a műanyag dobozkát. – Cserebogarakat – mondta Dínó és szabadon engedte őket. – Hülyeség – állapította meg Csoni, aki mindig nagyon tárgyilagosan közelített mindenhez. – Cserebogarakat reptetni? Minek? Tudnak azok maguktól is – mondta, és nézte, amint a legénység saját szárnyára kel. – Most van a rajzás – mondta Foxi. – Fogjunk még annyit, amennyit csak tudunk. Mennyi a múlt évi rekord?

– 1600 körül – mondta Lüksinc. – Menjünk a Kezekhez – tette hozzá a két kezet ábrázoló szoborcsoportra utalva, amely a Kilián-dél és -észak közötti parkban állt. A nagyoknak szerelmi találkapont,

kicsiknek remek mászóhely volt. Alkotója totális ismeretlenségbe és érdektelenségbe burkolódzott2, csak a törött kezek és lábak gazdáinak neveit vésték a talapzatára. Valaki állítólag fejre is esett ott, de ezt az mesélte, aki állítólag szintén fejre esett, így ép ésszel nem hihettünk neki. A bicajtárolóból előkerültek a tollas- és pingpongütők, azokkal lehetett jó nagy pofont adni a tekintélyes méretű, bár lassan repülő bogaraknak. A méretről sokunknak határozott ismeretei voltak, mert biciklizés közben egyet-kettőt már letüdőztünk. Volt, akit egy pezsgőtabletta-dobozzal intubáltunk, mert nem kapott levegőt, elmondása szerint a cserebogár órákig fel-le mászkált a nyelőcsövében. Akinek nem volt eszköze, az csak a melegítőfelsőjével vagy puszta kézzel hajkurászta őket. Én

2 Kerényi Jenő (1908–1975) Kossuth-díjas magyar szobrászművész alkotásai több városban is láthatók, gyakran lakótelepi környezetben. Minden hasonló vélekedéssel ellentétben az Utánam, srácok! tévésorozatban (1975) felbukkanó betonszobrok egyike sem azonos a kiliánival, hanem pesti.

kifejezetten utáltam ezeket a förmedvényeket, főleg a tüskés lábukat – el nem tudtam képzelni, milyen lehetett, ha a légcsövembe költözik az egyik. A centrumos szatyrok egyre jobban dagadtak: a bogarak úgy dongtak benne, mint sok száz villamos motor. Hasonlított a távirányítós autóink berregésére, amelyeknek még pályát is festettünk az Irinyi utcában: mindenkinek saját pingált háza, munkahelye, parkolója volt. A leggyorsabb autók tulajai lettek a rendőrök (akik feltuningolták a verdákat, mert már ez is létezett a szocialista Wartburg-játékautók világában – dupla zsebtelep, gyorsabb csehszlovák villamos motor), és persze nehéz volt előlük elmenekülni. De ezek a villanymotor-imitátorok, ott a szatyorban, már nem menekülhettek. – Mennyi van? – kérdezte Foxi, miután összegyűltünk a Kezeknél. Én a tenyérben, az ujjak között állva néztem, ahogy egy zacskóba öntik a zsákmányt és összeadják a számokat. A legjobb matekosok dugták volna össze a fejüket, de ilyen nem volt köztünk, így bíztunk a nagyok képességeiben. Rekorddöntésre készültünk és az egyre vidámabb arcokat bíztató jelnek vettem. – 2800! – szörnyülködött Foxi. Nem hitt a szemének, pedig a zsongó szatyor tényleg ijesztően tömöttnek tűnt. – Vagy akörül... – tette hozzá bizonytalanul. A 2800 hihetetlen eredménynek számított a kétórás őrült rohanás után. Három tollas repedt szilánkokra, mert némelyek ugyanazokra a bogarakra repültek rá, vagy a másik hátán pihenő bogárra csaptak le – kicsit nagyobb erővel, hiszen ki hagyna ki egy potya hátbavágást. Valakinek hátrahajlott az egyik ujja (állítólag csak kiugrott, az apja elvitte a vasgyári SZTK-ba), egy homlok felrepedt – görkorival nem tudott elfordulni egy lámpaoszlop mellett –, de a járulékos veszteségek ellenére is sikeresnek nyilvánítottuk a vadászatot.

– Rohadt sok űrhajót kell most építeni – mondtam, mivel már akkor is a kozmológia érdekelt, és a Kezek magaslatából ráláttam Szabó Gyula bácsi csillagvizsgálójának kupolájára a toronyház tetején, és el is képzeltem, ahogy a cserebogaraink kolonizálják a Holdat, amint összeszedjük azt a rengeteg üres festékesflakont, ha a piromán meg nem előz minket... – A nagy francokat – mondta Foxi mosolyogva, megrázva a zsákot, majd az út felé fordult, ahol épp elrobogott egy kék csuklós Ikarusz. – Betámadjuk az MKV-t. Csak ő mondhatott ilyet, nekünk, kicsiknek az MKV érinthetetlen volt, betámadni talán egyszer sikerült, amikor meghógolyóztuk a 21-est a Kandó Kálmán utcában, de annak majdnem rossz vége lett, mert a sofőr épp rágyújtott, amikor arcon találta a lövedék. Az utasok fél óráig ültek a járó motorral álló buszban, talán azon morfondíroztak, hogy valamelyikük végigmegy a vonalon, mert a vezetőjük minket hajkurászott a háztömbök között, a térdig érő hóban. Aztán nem tudom, hogyan, de pont azon az ajtón csöngetett be, amelyiken korábban az a haverom lépett ki, akinek a keze nyoma rajta volt a hógolyón. (A sofőr állítása szerint az övé, és bár hallottunk a DNS-ről vagy miről, az ilyet csak az ujjak formája szerint lehetett azonosítani, és mit mondjak, a haverom faterja nem volt valami vidám, hogy a haverom ilyen jól céloz és még a cigit is ki tudta lőni a sofőr szájából, pedig a kovbojfilmekben ez egy sztenderd attrakciónak számított.)

Szóval azóta tilos volt bármi az MKV-vel kapcsolatban, csak szimplán buszocskáztunk. Lüksinc vezette be a rendszert: végállomástól végállomásig hajtottuk a járgányokat, külön naplóban vezettük a megtett

kilométereket, a járatszámot, a rendszámot, a sofőr vezetési stílusát, és minden ehhez hasonló abszolút felesleges dolgot. Engem ez baromira nem érdekelt, csak vitt magával az áramlat vagy mi, sodort tova a csuklók és a farmotoros lillafüredi járatok felé. Én az egyenetlen utakat élveztem, amikor a farmotoros hátuljában meg lehetett süketülni, és akkor sem tudtam talpon maradni egy-egy kátyú után, ha mind a két kezemmel kapaszkodtam. Érthetetlen időtöltés volt, amely ráadásul sokszor pénzbe is került, és bár mindannyiunknak volt diákbérlete, de nyárra néha nem vettük meg, és akkor maradt a kényelmetlen érzés, hogy elkap az ellenőr, és máig álmodom arról, hogy elkap, pedig nem is kapott el soha. Jegyet mindig akartam venni, de sose kaptam, vagy elfogyott, vagy ami nálam volt, az már kicsit lyukas, mert a lyukasztóval úgy buheráltuk, hogy csak nyomot hagyjon a jegyen, és ha mondja, hogy nincs kilyukasztva, akkor mondjuk (nem én, mert én nem mertem, hanem mondják a többiek), hogy de a lyukasztó nem jó, próbálja csak ki. És kiveszi a jegyet a kezünkből, beteszi, és kilyukasztja: na ugye, hogy működik, mondja, és tényleg, működött. Ő kezelte a jegyünket, hivatalosan lyukasztott nekünk. Én mindig itt ébredek fel, verejtékben úszva, a hülye buszocskázás miatt, bár az Ikarusz 55-ös dübörgő hangját nem feledem... – Pontosan mire gondolsz? – kérdezte Dínó, bár a bátyja már a buszmegálló felé rohant és mi kénytelenek voltunk követni, mert kimondta, hogy a francokat, mi nem adhattunk ki ilyen parancsokat, csak sima közkatonák voltunk, főleg én. Luftot rúgni itt nem kellett, fogalmam sem volt, milyen hasznomat vehetik, sőt, ugye, a tervet sem ismertük meg idejében, hogy szélről majd a lovasság, középről a gyalogság, meg ilyesmi, amelyek az ilyesféle tervekben szoktak lenni.

Az elmúlt nyáron ültetett nyárfák karvastagságú törzsei adtak bizonytalan búvóhelyet a tanácstalan seregnek, akinek csak a fővezére volt biztos a dolgában, a többiek mintha csak arra jártak volna. – Megérkezik a busz, a hátsó ajtóhoz megyünk, és amikor csengetni kezd, a zacskót nyitott szájjal behajítjuk – most hallottunk először arról, mi lesz a terv. Jó terv. – Te hajítod be – mondta valaki, és átadta a zsákot. Hátranéztem, hogy kihez beszél, de mögülem eltűnt mindenki, csak lelkesen lökdöstek, hogy menjek már, mert jön a csuklós. A kezemben a zsák, mint egy önálló életre kelt idegen test, zümmögő gömböc, majd egy nagy lökés, és már a megállóban találtam magam. Nénik és bácsik méregettek, egyiknek sem

zümmögött a táskája, a cekkerek hálóján át a tejfölös doboz próbált utat találni magának, és nem több ezer kitinpáncéllal fedett zsoldos. Nem jó terv. – Jól csinálod! – kiáltotta valaki – Már áll is be a megállóba! Ne a fekete egyesre! Nem néztem, milyen busz, nem néztem, milyen, lehet, hogy egyperá3, el fogom baltázni, farkasvakságom van, vagy mi, talán csőlátás, összeszűkül a látótér, nincs is jegyem! Kettőezer-nyolcszáz bogaram van, értsék meg, az ugyanaz, mint ha jegyem lenne. Nyílik az ajtó, lóbálok, mint a kezdő tekés, a leszállók, jól vagy, kisfiam, nem, nem vagyok jól, be vagyok szarva piszkosul. Lóbálok egy utolsót, majd valaki megfogja a kezem: mondtam, ne a fekete egyesre, mert az a következő megállóban megáll – egy hang volt, valami nagy lehetett, nem közkatona. Hideglelésnek vége, a gránátba visszadugták azt a kis fémbigyót, amit ki szoktak húzni dobás előtt.

A piros 101B-s gyorsjárat fél perc múlva jött, és a poszttraumás stressz miatt a feladatot másra bízták, bár valamilyen perverzió okán többen is közelről figyeltük az akciót: a centrumos zsák úgy repült át a megállót és a buszt elválasztó téren, mint ha az légüres lett volna. A nyitott szájon át fekete pontokból álló felhő követte, és amint elérte az Ikarusz padlózatát, az ütés hatására a cserebogárkolónia életre kelt. Az ajtó záródását jelző csengő lassan elhalt, a harmonika elzárta előlünk a kitinhadsereg tevékenységét, de az igazi akció csak most kezdődött: a busz még a megállóban állt, amikor már futásnak eredtünk, hogy behozzuk a behozhatatlannak tűnőt, hogy egy sprinttel beelőzzük a kék csuklós csodát. Hogy lássuk, amit még láthatunk, mert ez a busz beviszi a seregeinket a Tanácsház térig, ha minden jól megy.

3 Az 1A-s busz (az 1-es viszonylat párjaként) az 1960-as évek közepétől

fogva közlekedett a Tiszai pu.-tól a Kilián városrészig, majd 1992-től már a Berekaljáig, később Felső-Majláthig is.

A park közepén járhattunk, mire az Ikarusz beért minket. Nem is tudom, mi fájt jobban, a görcsölő izmok, vagy a nevetéstől égő hasizmom, amint a busz ablakain át láttuk azt a fekete bogárfelhőt, és azt a húszegynéhány utast, akik hadonászva próbálták visszaverni a kitinsereg rohamait. Pár száz méterrel odébb aztán valaki megnyomta a vészcsengőt, a sofőr kinyitotta az ajtókat, ahol aztán, mint az átszakadt gáton a víz, kibuggyantak az emberek és a bogarak. Mi pedig szó szerint fetrengtünk a fűben a nevetéstől. Fél óra múlva jött egy sárga műszakos kocsi, amelynek gyomrából előkerültek a bogárirtó szerszámok: kartonlapok és néhány tegnapi Észak-Magyarország, amelyekkel

végül kihajtották csapatainkat, vissza a parkba. – Na, megint összefogjuk őket? – kérdezte valaki, amint felismert egy hűséges kitinharcost, amely nagyot koppant a homlokán. – Ne! A busz megvolt, most villamosozzunk – mondta valaki. Fogalmam sem volt, hogy ez még az előző akció, vagyis az MKV betámadásának része, de mint mondtam, a kicsik csak követték az áramlatokat, és az áramlatok most kötött pálya felé sodortak minket. Közben már a DVTK-pályánál jártunk, ott loholt utánunk a csörgő-zörgő, sárga szerelvény. Karfiolfülű birkózók folytak le róla a nyári kánikulában, némelyikük vörös dresszben vagy derékig letűrt birkózóruhában, félmeztelenül.

A csarnokuk a fedett lelátó háta mögött épült alumínium szörnyeteg, ilyenkor jó meleg, ahol aztán egymásra izzadnak a deltás izmok viselői, miképpen fogást keresnek. Én a nagylelátó alatti tornateremben szertornáztam, gyakran mentünk át megnézni, hogyan dobálják egymást a görög félistenek (az edzőjük mondta, hogy akarunk-e mi is félistenek lenni, próbálta volna feltornázni a szakosztálya létszámát, de ha a birkózók félistenek voltak, akkor a tornászok, legalábbis alkatra, inkább istenek). Előbb furcsa körtáncba kezdtek, átfogták egymás derekát, aztán hosszú perceken át lökdösték egymást, dögunalom, meg izzadás, mondta a tornász haver. Nálunk a vívók edzettek még, Jóskabának onnan volt a pálcája, spicc-lábfej, jött a suhintás, ha nem szorítottad le, és ugye nem szorítottad mindig, elkalandoztál, de még így is jobb volt a torna, pedig fehér magnéziás tenyeremet eltartottam a combomtól, mert itt az izzadás helyett összekented magadat. Aztán jött a vívóedző, azt mondta, rögtön géppel vívhat, aki átmegy, mert géppel vívni profinak tűnt, a tévében is csak úgy villognak a találatjelzők. Így ment az emberek beszervezése, nem háromperhárom, csak simán rákötnek a gépre és már vívó is lettél. De maradtunk, mert azért az a vívóruha is rohadt meleg ilyenkor, meg a tornaöltöző ablakából a nagylelátóra lehetett kimászni – az emberek csak néztek, hogy meccsnapon fehérkezű emberkék másznak elő a lábuk közül, ahová az a szűk szellőzőablak nyílt.

– Pont ilyen negyvenes izzó hiányzik a pinyóklubba – mondta valamelyik nagy. Három vagy négy volt becsavarva egy hosszú lámpatestbe, szabadon, búra nélkül, és ahogy ment le a nap, lassan életre keltek, de amint a vezető tekergette a gázkart, vagy az áramszedő szikrázott egyet, csak pislogott. A pi-

nyóklub két egybenyitott, rácsos pince volt, rossz autóülésekkel és sűrű sötétséggel, mert valaki mindig ellopta a körtét. – Most visszalopjuk – mondta az, aki elérte, persze értelmetlen lett volna feltenni a kérdést, hogy lakik-e az Irinyin villamosvezető, és ha igen, miért ő lopná el a körtéket. Állítólag a villanyszerelő volt, az is kapcsolatban volt az árammal, áttételesen tehát valahol igazolást nyert az ügy. Neki szintén volt egy pincerekesze, ott lógtak ki a dobozaiból a bermancsövek4, amikből fúvócsöveket fabrikáltunk. Fogyott neki a fogyóeszköz, mert a legjobban a középhosszúval lehetett célozni, és a pirosbogyó átmérőjű kellett csak, a nagyot nem vitte senki, pedig abból is kiszállt a dugóból faragott mérgezett nyíl, gombostűvel a végén. – Nálad van még a másik centrumos zsák? – Persze, hogy nálam volt, a rövidgatyám derekánál lógott ki. De én csak az ellenőrt néztem, vagy az ellenőr formájúakat. Volt valami különleges ismertetőjegyük, talán az, hogy túl nyugodtak, nyugodtabbak, mint a többi utas, és hirtelen izgatottak lesznek, amikor előveszik a karszalagot, talán velem egyidőben lesznek izgatottak, aki a félig kilyukasztott jegyét keresi. Pláne mert most épp van bérletem is, de persze otthon, és ki az az ellenőr, aki ezt elhiszi. Na persze, otthon, kisfiam, találj ki valami jobbat! És persze ki az az ellenőr, akit a jegyem fog érdekelni, mikor a kezemben egy negyvenes izzókkal teli centrumos zsák, észrevétlen sem tudtam maradni, mert csörgött, hiába borult egyre mélyebb sötétség a villamos a csuklón túli területére, ahogy a nagyok haladtak előre. Mintha itt már lement volna a nap és fel sem kelt volna a hold, és lehet, hogy ez még kedvezett is az ellenőröknek, mert a sötétben nyugodtan fel tudják húzni a karszalagjukat, és akkor jaj nekem, a csörgő zsákkal megtalálni a lyukasztót. Követni tudja majd a hangot, és rámkiált, hogy...

4 Bergmann cső: vékonyfalú műanyag védőcső, az elektronikában használatos, de a hetvenes-nyolcvanas évekbeli gyerekek előszeretettel alkalmazták fúvócső és más hasonló eszközök kialakításához.

– Mi a fenét csináltok, rendetlen kölkök! – a villamos vészfékezett, én elterültem, a zsákot magasra tartva mentettem a pinyó fényeit, a villanyszerelőnek szánt bosszút. A villamosvezető, termetes ember lévén, nehezen préselte ki magát a fülkéből, de miután sikerült, a fény birodalmából a sötétség területe felé gomolygott. Az utasok lepattantak róla, ijesztőbb volt bármelyik rejtőzködő ellenőrnél, és egyenesen rám mutatott. A harmonikaajtók vesztegzár alá helyeztek minket, és mi csak hátráltunk, és ő csak jött, mint azok a lavinák a hegymászós filmekben, csak még beszélt is hozzá, nem csak csendben morajlott, méghogy beszélt, ordított! Alapvetően jó magaviseletű gyerek voltam, de láttam, hogy mi lesz otthon, ha két tucat negyvenes izzóról kell valami hihető mesét kitalálni, ekkor valaki kifeszítette az ajtót és mindenki

átpréselte magát a résen. Majdnem mindenki, én voltam az utolsó. Az égőket, mondták, hát persze, hogy az égőket. A Tungsram az első, a légfocista a második. Lepergett előttem az életem, minden év, mind egy-egy kiégett izzó, tízwattostól indultunk visszafelé, a vége már a varrógépizzónak se volt jó. Aztán mielőtt betemetett volna a lavina, valaki lerángatott a résen át.

Mostantól jó leszek, mondtam magamban, de mégis én vittem a bűnjelet, egészen a Kiliánig. Aztán egyet becsavartunk a helyére, és elégedetten néztük, hogy még van rengeteg tartalékban. De hárman elcsórták mindet, és a tizenöt emeletesről megreptették őket, jókat pukkantak a betonon. Majdnem feleslegesen áldoztam fel az életemet a bandáért.

Az estében előtoltuk a bringákat, jöttek a kártyák és a csipeszek, berregőt szereltünk a küllőkre, hogy biciklifogócskába kezdjünk – a szabály szerint a berregő adta hírül, merre hajt a céltárgy, majd a lámpák elé tartott kézzel azonosítottuk magunkat. Persze, annyira el voltunk foglalva a beállításokkal, annyira bámultuk a hátsó kereken berregő makk alsót, hogy nem vettük észre a munkából hazafelé tartókat. Különösen Henyegi faterját, aki már az utca elején ráállt a bevezető egyenesre, vagyis áthúzódott a menetirány ellenkező oldalára, ahol parkolni szokott a járdasziget mellett. Általában nem foglalkozott a forgalommal, a srácokkal, úgy totálisan semmivel, a kormányt eltekerve, sebességet nem csökkentve haladt velünk szemben. Mire szóltam volna Dínónak, hogy figyelj a Skodára, ő már a motorháztetőn feküdt, kiterülve, mint egy béka, és utazott tovább az ellentétes irányban – valljuk be, Dínó figyelmét könnyű volt elterelni, mert amikor közműcserét végeztek a lakótelepen, akkor is eltűnt mellőlem, amint épp a berregőt nézte, és fejjel beleállt a munkagödörbe. A legjobb kapusunk faterja ezt nem tudhatta, és a biciklin áthajtva egészen a parkolóig ment, a járdasziget mellé. Ott rendeltetésszerűen leállította a motort, a jobbelsőről felvette a táskáját, kiszállt, kulcsra zárta az ajtót, majd kérdőre vonta a haverom, hogy mit keres a motorháztetőn. Reggelre már kész volt a bosszú, mert nem lehetett annyiban hagyni, hogy meg sem állt, meg átment a brinyón is, így két hatalmas krumplit kalapáltunk be a kipufogójába. A középső lépcsőház padjáról figyeltük, ahogy munkába indul: aktatáska a jobbelsőre, kulcs a helyére, majd köszörülés. Majd újabb köszörülés. Az indítómotor már sírt, és a nyikorgásból hallottuk, hogy meg is taposta a pedált, befeszült alakja fel-le mozgott az első ülésen. Csendes ember volt, sosem

méltatlankodott, most se tette: kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, valamit állítgatott, emiatt nem hallotta az elfojtott nevetésünket. Majd megtörölte a kezét egy rongyzsebkendőbe, akkurátusan összehajtotta, újra visszaült, és köszörült egy percen át. Épp kezdtem megsajnálni, hiszen nem tehet róla, hogy évek óta megszokott rutinjából kizökkentették ezek a suhancok, mikor egy hatalmas gázfröccsöt adott. A motor beröffent, a dupla krumpli mint egy páros tüzérségi taracklövedék elsüvített előttünk és hatalmas lyukat ütött az egyik Iván utcai családi ház hullámpala kerítésén. Szelfi híján a lyuk körül ácsorogtunk és az emlékezetünkbe véstük a képet, hitetlenkedve vizsgálgattuk, hogy a krumplik az utcányi távolság után sem vesztettek a sebességükből.

De ez majd csak reggel következett, az este még nem ért véget és inspirációra éhesen álltuk körbe a sitthalmot, amely a házak felújítása közben gyűlt az utca végén. A háromméteres papírhengerek a padlószőnyegek hulladékaként, kályhacsőszerűen meredeztek az ég felé, kettőt sikerült is kiszabadítanunk a törmelék alól. Aztán két csoportra oszlottunk és beültünk velük a bokorba, a cső végét pedig a rejtekhely túloldalán elnyúló járda felé dugtuk ki. A parktól, a villamosmegállóból egyre többen tartottak hazafelé, fáradtan battyogtak a napi meló után, cekkerrel, táskával, kisgyerekkel, hogy mielőbb feltegyék a vacsorát, megnézzék a Híradót (vezető hírekben egy luftfocistával, aki cserebogárármádiával támadta le a gyorsjáratot és negyvenes izzókat csórt az egyesen, pedig fel sem éri a plafont), vagy nézze az Önök kértéket5... de rosszul számítottak. Nem számoltak velünk, és azzal sem, hogy előbb infarktus környékére kerülnek, majd

5 Az (állami) Magyar Televízió egyik legnépszerűbb, a nézők levelei alapján összeállított kívánságműsora, közel fél évszázada fut.

felmegy a vérnyomásuk, mert értelmetlen fogócskába kezdenek náluk harminc évvel fiatalabbakkal. Mert a csövön keresztül olyan földöntúli hangokat adtunk ki, hogy repült a cekker, tört a tojás, aztán rohanás, mert egynémely lakkcipős irodista jó erőben volt. A pocakos melósok pár méter után feladták. De hamar be kellett fejeznünk, mert valamelyik hülye halálra rémisztette a saját anyját, ki ismeri fel a sötétben?, akiért lejött az apja, és a sitthalmon volt egy-két törött poroló is, mert az emberek kidobtak oda minden feleslegeset, szóval azzal kergette a srácot hazáig. Az utcai lámpák már égtek, egyre többször hallottuk, hogy valakinek fel kell menni, előbb az anyák kérlelő hangja jött, arról volt szó, hogy lámpagyújtáskor jössz, de nemá’, még öt perc, hányszor öt perc, az anyád nemjóját, ezt már egy sörös hang mondta, hát erre elindul fölfelé a félénkebbje. A bátrabbak most rohantak a negyedikre egy újabb vaddisznófaszos kenyérért vagy töltött káposzta töltelékért, csak úgy kézben, de jött a pörkölt is fazékból, az a nyakunkba, a hangoskodásért. Az utolsó pingpongforgóban már nem láttuk a labdát, lejött pár részeg felnőtt lakó is, hogy majd én megmutatom nektek, mi a pinpong, akik a forgás közben beleálltak a kispálya drótkerítésébe és ott aludtak reggelig. Görkoriztunk még az árkádok alatt, fényárban és hibátlan aszfalton, nem beszélve a látványról, hogy az ABC teljes választéka elvonult előttünk, a Tibi és az Africana csokinál nyálcsorgattunk, a piros mogyorós csak pult alatt. A bolt mögötti raktár rácsán pont kifért a jaffásüveg6, a nagyok elérték, de az eladók a selejtet rakták oda, mert darázs volt a kupak alatt – aztán valaki lehúzta azt is. A darázs

6 Az Földközi-tengeri kikötővárosból származó narancs felhasználásával

készült üdítőital: jaffa-szörp. Más országokban például narancsos ízesítésű kekszek viselik ezt a nevet.

ugyanolyan sárga, mint a jaffa, hős volt, a szeme se rebbent. Az iskola kerítésénél még kifeszítettünk pár cérnát a villanyoszlophoz, hogy az Otthon presszóból hazafelé tartó enyhén ittas lakók hazajutását megnehezítsük – csendes részegek voltak, hadakoztak a csapda ellen, mintha pókháló lett volna. Levezetésképpen kitömtünk egy szakadt gumilabdát kaviccsal és a járdára raktuk, majd fennhangon a keresésébe kezdtünk, mikor jött valaki: itt van gyerekek, aúú, a jó édesanyátok... Hazafelé néha összetűzésbe keveredtünk a szomszéd utcák bandáinak radikálisabb tagjaival, volt egy kis izmozás is, aztán jöttek a nagyok és szétválasztottak minket, ne bőgj, minek mentél oda, ellenséges területen jártál, mondták, csak horzsolás, ne tojj be. Valaki hozott még pár kispuskalőszert a katonabérházból, azt raktuk a csatornafedelek alá, majd rácsaptuk a fedőt: ez volt a nap végén a tűzijáték. Mikor hazaértem, anyám már rekedtre kiabálta magát, apám csendesen fortyogott, anya megkérdezte, miért jöttem ilyen későn. Semmi különös, átlagos nyári nap, válaszoltam. A késő esti híradóban sem voltam, Szabó László7 sem mondott be a Kékfénybe’. Huhh, akkor holnap egy új nyári nap.

7 Kék fény vagy Kékfény: a Magyar Televízióban 1965-ben indult, fogalommá vált tévéműsor, amely „egy társadalmilag hasznos és egyúttal szórakoztató bűnügyi sorozat gondolatát” megvalósítandó jött létre. Műsorvezetője a vitatott megítélésű Szabó László újságíró volt (2015-ben hunyt el).

Kriptaszökevények Egy másik, három évvel felnőttebb nyár tikkasztó napján a Kilián-déli osztálytársaimmal próbáltuk elütni az időt. A Fakír őrs rendszeres küldetéseket szervezett Miskolc és Lillafüred egész területére, és a társaság csöppet sem aszkétavékony tagjai nem fukarkodtak a kalandokkal. Igaz, nem is fakírkodtak,

fogalmam sincs, honnan jött a név, nekem a tűhöz annyi közöm volt, hogy rendszeres orvoslátogató voltam – nem gyógyszerügynök, hanem betegséggel házaló – és egyszer beletörtek a fenekembe egy tűt, máig emlékszem rá, hogy ne feszítsd meg, ne! Drága Mészáros doktornő asszisztense, Márti néni szerintem nem látott még ilyet, mindegy, nem voltam egyszerű eset. Szeget csak a falban láttam, vagy mellé ütöttem (másik képességem a luftrugá-

son túl). Csoni barátom látott már hegyes tárgyakat, szuronyt például, vagy nem kezdő fakírként lépett bele a cipőjébe rejtett rajzszögekbe a DVTKstadion szertorna-öltözőjében, amelyeket a nagyok tettek bele, persze pont akkor, amikor én kiszórtam az enyémből a szúrós kicseszéseket, mondtam, hogy vigyá..., eddig jutottam, amikor észrevettem fancsali arcát, tehát neki is volt némi tapasztalata ebben az önsanyargató életmódban. A társaságból vele töltöttem a legtöbb időt, ott volt a huszonegyes busz meghógolyózásánál is, nem az ő keze nyoma volt a hógolyón, de ő is gyúrt, talán eltüntette az ujjlenyomatait. A telkükön majdnem felgyújtottuk az őszre betakarított szénát, mikor a bálák belsejében egy összkomfortos lakást alakítottunk ki, persze a gyertyafényes világítás bevezetésekor azt mondta az édesapja – igen nyugodt ember –, hogy ezt ne. Csoni volt az összes történelmi tény ismerője, először nála hallottam a csatákról, a fegyvernemekről, véresen leírva a Don-kanyarbéli vereséget, tudta az összes vár nevét fejből, és látta is őket. Vele bontottunk ki egy pincét, mert azt hittük, hogy bunker van mögötte – kongott a fal, és ahol kong a fal, ott vagy bunker, vagy egyiptomi síremlék, múmia, halott ember, sorozatgyilkos rejtekhelye van. Nem volt, és a házmester visszafalaztatta a lyukat, nem tudom, hogy apám mit szólt már, nem örült ezeknek. Az ő apja talán ezt mondta, hogy ezt ne, de már későn mondta, mert kibontottuk a falat.

– Tudok egy kriptát az Avason – minden benne volt Csoni mondatában, nem kellett hozzátennie, hogy fel kéne fedeznünk, vagy hogy gyerünk, mert ebben benne volt az is. A hinta körül ültünk a Lórántffyn, a többiek vagy a bicóra, vagy a libikókára támaszkodtak.

Speri, egy magas srác, állandóan keresztbe rakott lábbal állt, nem tudom, ez mennyire jellemző a fakírokra, de az alakja elég excentrikusnak tűnt az ellenfényben. Nehezen indult, de ha elindult, akkor nehezen állt meg, vitte a lendület, általában őt küldtük előre, ha valami veszély közeledett. Befért a négyzet alakú általános iskolai szemetesbe, és egy egész technikaórán át benne is maradt, papírgalacsinokkal letakarva, magzati pózban, még a tanár sem találta meg, beírta neki az igazolatlant. – Mehetünk – mondta, vastag szemöldöke felfutott a homloka közepébe, és keresztbe rakott lábait megcserélte, mint ha egy újabb kereszteződéshez érkezne. – Én bringával megyek – mondta Havi. Talán a haja volt az, ami fakírrá tette, hatalmas mikrofonfrizura, és olyan erős, mint a smirglipapír. Aki kibírta, hogy ne söndörgesse meg a haját, az tényleg fakír volt. – Vigyünk valamit? Kell kötél, vagy ilyesmi? – kérdezte Robi. Na, lehet, hogy az ő ujjlenyomata volt azon a hógolyón a huszonegyes letámadásakor, az biztos, hogy benne volt a keze a dologban. De ők azt mondanák, hogy én voltam, és ez lehet, hogy nem áll messze az igazságtól, mert nagyon jól céloztam, jobban ment, mint a légfoci.

Havi tekert, mi busszal mentünk, Csoni meg csak haza ment, mert ők már az Avasra költöztek, otthagyták a jó kis fecskés házat a rendelővel szemben, az oldalán ott voltak azok a bazi nagy madarak, mindig hazatalált, még lámpaoltás után is, de az Avason... minden egyforma volt, lehet, hogy néha máshol aludt, ki tudja. Mindenesetre most megtaláltuk a lakásukat, és automatikusan ez lett a bázis, a faterja biztos azt mondta volna, hogy ezt ne, de nem mondtuk el neki.

– A kripta rögtön a kapu mögött van, nem kell mélyre hatolnunk – mondta Csoni és felrajzolta a tervet a bevásárlólista másik oldalára. Én egy ömlesztett sajtot haraptam ki éppen, és amint megnyomtam a csomagolását, kis kukacként bújt elő a tejszínes – különösen bevetés előtt hasznos – tápláló fehérje. Speri Dunakavicsot ropogtatott, minden vigyornál kivillant a cukros foga, Robi francia drazséval csörgött. – Jó lesz majd a járatokban elszórni a színes drazsét, visszafelé követni lehet – állapította meg magasra dobva az egyiket, de Csoni ugrott alá és elkapta. Havi még nem ért oda, lehet, hogy lekési majd az akciót, tiszta felesleges volt bicajjal elindulni, mikor akcióidő van. – Az oldalán van egy hatalmas lyuk, állítólag 45-ös vagy 56-os belövés, mindegy, ott be tudunk menni – mondta Indiana Jones és az oldalára csatolta az ostorát, vagyis mégsem, mert egy kovászos uborka volt a kezében.

A temető csak három kőhajításra volt tőlük, és addigra elfogyott az ömlesztett sajt, a Dunakavics, a kovászos ubi, és a francia drazsé is. Libasorban mentünk, egymás nyomába léptünk, mint a profi fakírok, amikor valami fakírtalálkozóra mennek, hogy aztán azt higgyék, hogy csak egy fakír ment arra, és összezavarják az ellenséget, és még a szögek is hátat fordítanak, hogy nekik itt semmi keresnivalójuk. Már tapasztaltak voltunk, túl pár rázós akción: egyszer például megmásztuk a kisvasút lillafüredi alagútja felett lévő sziklát, minden biztosító kötél nélkül. Lenn hatalmas tömeg gyűlt, azt mondták, hogy hívják a tűzoltókat – én nekik szurkoltam, hogy legyenek elég bátrak kihívni a létrás kocsit, mert az igazság szerint felmenni sokkal könnyebb volt, és aztán ottragadtunk. De egy haver talált egy kiszögellést, ahonnan le lehetett ugrani öt-hat métert, bele egy mély víznyelőbe, amiben már ideje avarpárna gyűlt. Nem tudom, hogy ki volt az első, aki ugrott, na az nagy dolog volt, mert az avar alatt lehetett volna egy kiálló szikla, meg ilyesmi, akkor felszúródott volna rá, mint egy igazi fakír. Nagyon tapsoltak, mikor leértünk, akkor

volt még valamiféle együttérzés a világban, ma már inkább felraknának minket a netre, vagy élő videóban jelentkeznének be. Persze Csoni papája azt mondta volna, hogy na ezt azért ne, amikor látta volna a videót.

– Ott jön a Havi – mondta Speri. Most a temető kapujának támaszkodott, mert a lábai egyenesen álltak. Valóban, Havi frizurája a nagy szél ellenére is tökéletes gömb alakban – talán az univerzum legtökéletesebb formáját felvéve – ringatódzott a horizonton, ahogy nyomta a ruszki Fecske pedálját felfelé a hegyen. – Amíg ideér, osszuk ki a feladatokat – mondta Csoni és benézett a lelakatolt kapun. – Íme a célpont – mutatott az előttünk tornyosuló, hatalmasnak tűnő kriptára. – Kellett volna kötél, én mondtam. – Robi megmondta, a kutya se hallgatott rá. – Az a lyuk baromi magasan van. – Ketten kinn maradnak és bakot tartanak, hárman, akik bejutnak, ők végzik a felfedező munkát – helyezte végre Speri a dolgokat praktikus alapokra. – Kifelé ugyanez. – Jól hangzik – mondta Havi, aki akkor futott be, de ő csak annyit hallott, hogy kifelé ugyanez, de hát az is jól hangzott. Cseszettül jól hangzott. – Te és Havi maradsz kinn, Havi lesz a futár, ha baj van – mondta Robi ránk mutatva, és én nem ellenkeztem, mert a csontvázak voltak még azok a dolgok, amiket rühelltem nagyon. Elég volt nekem a Gonosz halott8 másolt kazettán, azon is csak beszarás volt, az ajtófélfa mögül néztük a meredek részeket, még úgy is, hogy fölül behúzott a teteje, és alámondásban ordítottak benne. Havi lehet, hogy nem fért volna át a lyukon, a haja megakasztotta volna, így az akció is rámehet a könnyelműségre, hogy nem megfelelően súlyozzuk a testi adottságokat. – Oké, akkor indulás – mondta Csoni, és már tartottam is a bakot. Persze előtte elbúcsúztunk, ölelés, mert lehet, hogy utoljára látjuk egymást, mi a francot mondok majd az apjának, mikor azt mondja, hogy ezt azért ne, hogy elveszett egy krip8 The Evil Dead, 1981, amerikai horrorfilm, rendezte Sam Raimi. Az ún. VHS-

korszak egyik slágere. A nyolcvanas években megjelenő és a kilencvenes évekig az otthoni mozizás technológiáját uraló VSH-kazettákra egy vagy két, jobbrosszabb minőségben rögzített, gyakran eredeti nyelven vagy (amatőr) hangalámondással megszerzett film fért rá.

ta labirintusában. De aztán ment Robi is, neki volt egy nagyobb testvére, talán őt lehet hívni, ha valami gáz lesz. A Dunakavicsot mind benyomta, így ha elvesznek, akkor ő lesz a hibás, nem kérdés. Speri ment legutoljára, hosszú teste évezredekig volt a lyuk ezen oldalán, és egy következő évezredig tartott, amire végre eltűnt. Neki talán bak se kellett volna, felérte a lyukat az ujjai hegyével.

Hosszú percekig csak a madarak csicsergését hallgattuk Havival, mert a misszió tényleg eltűnt a kripta sötétjében. – Emlékszel a tavasbarlangra? Ott volt ilyen sötét – mondta mosolyogva Havi, mert volt az a küldetés, amikor becsónakáztunk egy bükki, elhagyatott barlangba, és ott tényleg piszok sötét volt. Havi hozta a gumicsónakot, pumpát persze senki. Szájjal fújtuk fel az egészet, már ez kivette az erőnket. Nejlonzacskót húztunk a Tisza cipőre, befőttesgumival szigeteltük, és a barlangtó vizéből kiálló hegyes fatörzsek között lavíroztunk befelé. A németek bujkáltak itt, mondta

valaki, miközben a csónak kiszakadt egy éles sziklán, és az őszi, jéghideg patakvíz elárasztott minket. Aztán mielőtt teljesen elsüllyedtünk volna, elértük a belső partot, abszolút sötétben. Az egyetlen elemlámpa laposeleme a távirányítósból lett áttéve, az érintkezéshibás zseblámpaizzó csak jókora ütés hatására éledt fel. Aztán megint elszundított. – Kissé rosszul tervezett küldetés volt – mondtam elhúzva a számat, mert emlékeztem a továbbiakra is. A barlangtó egy járatba vezetett, és ott a még elemibb sötétség lakozott, egyesek szerint a pokolba, vagy talán Kínába vezetett. A tó vizén legalább tükröződött valamennyi külvilág, de ott semmi. Ha ott és akkor német katonák bujkáltak, nem is tudva, hogy a háborúnak régen vége van, akkor nekünk annyi. Csoni ment elől, sárban, négykézláb. Azt hitte, hogy sárban, mert persze mi különbség van a sár és a denevérszar között a sötétben, hát éppen hogy semmi. Csak akkor tudtuk meg, hogy mégsem sár, amikor Csoni felnyögött, mintha hasba vágták volna. Egy csapat denevér indult a fény felé és Csoni hasa

felfogta mindet, egy határozott kézmozdulattal hátrébb seperte őket, majd a következő ember hasában landoltak, és így tovább az egész őrület, amíg át nem értünk a szűkületen. Egy tágasnak mondható terembe jutottunk, ahol vaságy és más – egyesek szerint német háborús – relikviák maradványai hevertek a szemünk előtt, még egy rozsdás rohambili is, vagy olyasmi, de lehet, hogy csak bili. Német feliratok is a sziklába vésve, bár senki sem tudott németül, csak hogy hendehokk, na, arra feltartottuk a kezünket, mert a Híd túl messze van című epikus háborús műben9 is mondták sokszor és a friccek mindig megadták magukat. Kifelé agyonfagytunk, mert a centrumos zsák átázott, még az a jobb kivitelű is, amelyen csupasznő volt, na az is átázott. A gumicsónakot vonszoltuk magunk után, mint elesett társunkat, és otthon bekapcsoltuk az összes hősugárzót.

– Itt is valami ilyesmi lesz – mondtam a sikertelenségre utalva, mert a többiek biztos már Kínában voltak, mert ez a kripta is odavezet, mint minden titkos dolog, a Föld másik oldalára, mert az 1980-as években még voltak titkos dolgok, szentül hittük. Csak Csoni faterjának kell kínaiul megtanulni, hogy ezt azért mégse. Már jó ideje ültünk a temető kétméteres falának tövében, ahol a kerítés teteje leomlott már egy kicsit, és a törmelék pont alattunk, amely remek hadállás volt, mikor a távolban mozgásra lettünk figyelmesek. Hosszú volt a temető, egyenes az utca, és az alak, amelyik felénk tartott, még nagyon messze volt ahhoz, hogy megmozduljunk. – Valaki jön – állapította meg Havi, de amint az alak jobban kivehetővé vált és látszott, hogy teljes erejéből felénk nyargal, ki kellett javítanom.

– Valami! Ez egy farkaskutya! – úgy ugrottunk fel, mintha parázson ültünk volna. A kutya már ugatott és morgott is vágtatás közben, és egyáltalán nem tűnt olyannak, amiket a kiliános nyanyák sétáltattak, azok a gülüszemű pincsik, amelyeket egy taszajtással arrébb lehetett tenni fél méterrel. Mire felocsúdtam, Havi már a kerítésen túl volt, és ült rá a biciklijére. – Hozok segítséget! – hadarta a főhadiszállás, Csoniék lakás felé mutatva, és a kutya csak jött, és jött, majd ugrottam, a kutya is ugrott, az álkapcsa a nadrágom hajtókája mellett csattant, de én is kijutottam. Mire a temetőőrök odaértek, Havi már a dombon pedálozott, én a kerítésnél néztem a kutya agyarait és hallgattam kaffogásszerű rekedt hangját. De ő benn volt, én kinn, aztán a temetőőr elővette a lakat kulcsát, és a kutya is kinn volt. Én meg kis híján becsináltam, mert a kutya feje a fejemnél volt, a póráz tartotta csak vissza. A temetőőr csak ordított, hogy mit csináltunk, hogy hulla- és sírrablók vagyunk. A fiatalabbik elkapta Havit és visszajött a biciklijén, Havi meg rohant mögötte. Visszavittek minket a kripta elé és a rács felé fordulva sakkban tartottak, vagyis inkább a farkaskutya. – Képzeljétek, találtunk egy járatot... – rohant fel a kripta belső lépcsőjén Csoni és nyomban kővé dermedt, mint ha maga is a temető része lett volna, mert a kutya nekirontott a kripta díszes rácsának. Azzal a lendülettel visszafordult és eltűnt a sötétségben.

Ekkor biztos voltam benne, hogy ők megússzák, állampolgárságot és menedékjogot kapnak Kínában, és mi megszívjuk. De a temetőőrök előkerítették a kripta ajtajának kulcsát, és Rexet, vagy bármi volt is a neve, szerintem mondjuk Gonosz halott, mert 9 A Bridge Too Far, 1977, amerikai-angol háborús filmdráma. A klasszikus angolszász háborús filmek műfajának egyik utolsó darabja. Sztárparádé: a főbb szerepekben Sean Connery, James Caan, Edward Fox, Michael Caine, Dirk Bogarde, Robert Redford, Ryan O'Neal, Laurence Olivier, Anthony Hopkins, Hardy Krüger, Gene Hackman, Maximilian Schell, Liv Ullman. Rendezte Richard Attenborough, Cornelius Ryan könyvéből.

soha nem hagyta abba az ugatást, még akkor sem, ha rászóltak, szóval őt hosszú pórázon beeresztették, és azt mondták, hogy vagy kijöttök magatok, vagy ő megy be értetek. A fiúk talán már félúton jártak Kínába, amikor meggondolták magukat, hogy a kutya mégis gyorsabb, és kijöttek. – Hívd a rendőrséget – mondta a fiatalabb, suhanc kinézetű őrnek az idősebb, aki Havi biciklijén el is ment telefonálni, így hamar megjárta az utat. Mi meg még annál is jobban megjártuk, nem tudom, mit fog szólni Csoni faterja, van-e erre szó, hogy rabosítanak minket, annyi sikeres küldetés után, pedig még társadalmi munkát is végeztünk, megmondjuk, hogy mindemellett kitisztítottuk a Szinva számos zúgóját, több tíz kiló szemetet szedtünk ki a mederből, és ez ahhoz képest... szóval semmiség. – Rohadt kölykök, lebontottátok a kriptát! – ordított az öreg, el is csodálkoztam rajta, hogyan gondolja, hogy puszta kézzel ekkor lyukat ütöttünk az oldalán, mint egy tanklövedék, vagy egy belövés. Talán ha Hulk vagy Superman lettünk volna, de akkor meg mit foglalkoztunk volna ilyen kriptákkal, nekimentünk volna a Gízai nagypiramisnak, amit megcsináltam kartonból, technokollal kentem be és homokot szórtam rá, a csúcsa meg szaloncukor aranypapírjából volt.

a giroszkópot. Lassan végül bejutott, a társa köpcös volt, nála is köpcösebb, mert minden rendőr köpcös egy kicsit, így van minden krimiben is, hát ezek sem voltak különbek. – Kikkel állunk itt szemben. Hű, erre teljesen berosáltunk, mert ugye szembenállásra nem számítottunk, azt hittük, hogy felfedezünk pár új járatot, meg kincseket, titkos alagútrendszereket, de összetűzésre nem. Az őrmester, mert minden rendőr őrmester, vagy tizedes, hadnagyok csak az USA-ban vannak, a gumibottal játszott, ütögette a tenyerét és minden alkalommal hintázott egyet a sarkán, mintha még mindig az egyensúlyát keresné. A temetőőr folyamatosan ordított, mutatta a lyukat, hogy a rohadékok ezt csinálták, a rendőr szólt rá, hogy elég lesz. Tényleg elég volt, mert a kutya sem hagyta abba, mintha össze lettek volna kötve a temetőőrrel, vagy egy vokális tréningre járnának. – Na gyerekek... – mondta ismét a köpcösebb, ilyen tőmondatokban beszéltek, mintha hosszú ideig kellett volna gondolkozni, hogy mit is mondjon, pedig a

Közben befutottak a rendőrök, megjött a Lada a hosszú kék csíkkal az oldalán, kék villogóval, szirénával, elvégre sírrablók volnánk, nem piskóták. Két rendőr volt benne, fakabát helyett most nyári rövidujjú ing volt rajtuk, csak lazán, mint a szanfranciszkó utcáinban az a széles orrú nyomozó, na ugyanúgy szállt ki, csak megbotlott a padkán. – Lássuk csak! – mondta, csak azért, hogy visszanyerje az egyensúlyát, a gumibotot is pörgette, mint

filmekben csak úgy pereg a kihallgatás, hogy valld be, ordítják bele a képükbe, meg van lámpa is, meg vizet csöpögtetnek, amíg el nem szakadnak az idegek. Nekünk már régen elszakadtak. – Mi is történt itt? – jött a mondat másik fele kábé öt perc kutyaugatás után, és mi elmondtuk, mit csináltunk. Nem színeztük ki a történetet, de nem is vettünk el belőle, pontosan, ahogy történt. – Hát... – mondta a másik, a kevésbé köpcös közeg, nem tudtuk, mit ért rajta, mert ez volt az összes, amit mondott, se előbb, se később semmit, látszott, nem a szavak embere. Ő volt a sofőr. – Aztán hadd halljam... – ismét szünet, már-már kínosan hosszú, pedig mi már mentünk volna, én szerettem volna egy utolsót telefonálni, vagy ügyvédet hívni, vagy a tesómat. – Milyen szülők azok, akik ilyen dologra nevelik a gyerekeiket? Mi a te apád, fiam? – mordult Csoni felé, és az én egyik legeslegjobb barátom nem gondolkozott sokat, hanem kihúzva magát, büszkén vágta az őrmester arcába:

– Tanár. A rendőr hátrafordult a társához, felháborodása kiült mindkettőjük arcára. – Miféle tanár lehet az, aki ilyesmire tanítja a gyerekét? – mondta, és egy nagyot hintázott a sarkán. Valóban, miféle tanár lehet, gondoltuk, ezt kaptuk tőle, örökségként, hogy megtanított minket kriptába mászni, sőt, az egész osztálya kriptákba jár, mint a holdkóros drakulák... – És a tiéd, fiam? A tiéd micsoda? Csak nem tanár az is? – kérdezte ismét a hintázó, most Robitól, és én ekkor már éreztem, hogy baj lesz, mert a sors úgy akarta, hogy neki is tanár legyen az apja, és így állított minket sorba, hogy ez a szörnyű bűn mind a rossz tanároktól eredjen, pedig ott énekeltünk május elsején, meg a Nagy Okt. Szoc. Forr.10 ünnepén is, hogy egy a jelszónk a béke11, de itt nem lesz béke, az hótziher... – Nocsak! – kiáltott a rendőr, mikor meghallotta a választ, nagyot csapva a tenyerébe a gumibottal, láttam, ahogy hullanak a szemfogak, ahogy törik a sípcsont, talán le is lőnek, azt mondják, ellenálltunk, késünk volt, vagy ilyesmi. – Csak nem egy iskolában tanítanak? – kérdezte ismét, pedig kérdezhetett volna abszolúte mást is, arról, hogy mit tanít, de ő ezt kérdezte, mert a sors tudta, hogy egy iskolában tanítanak. – Ej, gyerekek, hová tart ez a nevelés, egy iskolában, két tanár, szép ügy! – Szétrombolták a kriptát! – támadt fel a temetőőr, a rendőr egy gumibotmozdulattal leintette. Élvezte a helyzetet, tudta, hogy nyeregben van: rossz tanárok rossz gyermekeit nevelheti meg egy-két suhintással, mert ezután jön csak a feketeleves. – Na és neked, fiam – fordult felém, és én tudtam, hogy ez rossz lesz, nagyon rossz. – Neked mi az apád? 10 Az 1917-es oroszországi forradalom hivatalos elnevezése a szocialista érában: Nagy

Októberi Szocialista Forradalom. Kezdete (november 7.) abban a rendszerben minden csatlós államban az egyik legfontosabb ünnepnek számított - így az iskolákban is. 11 A DIVSZ-induló szövegének első sorából. A Demokratikus Ifjúsági Világszervezet 1947től működő baloldali tömörülés. Anatolij Grigorjevics Novikov dalszövegét Gáspár Endre fordította magyarra.

Az apám őrült lesz, ha ezt megtudja, nem tudom, mi lesz, milyen büntetések jönnek majd, de nagyon rossz lesz, az biztos, a többiek majd ott biciklifogóznak, meg forgóznak a pingpongasztalnál, én meg csak nézem majd őket... – Katonatiszt, őrnagy a Megyei Polgári Védelmi Parancsnokságon – mondtam félve11. A rendőr arcán furcsa meglepetés futott át, nem is értette, mit keresek a sorban, ahol bűnre oktató tanárok gyerekei állnak, én mint akinek az apja egy... – BM-dolgozó! – kiáltotta végül meglepődve. Kevés csillaguk volt a váll-lapon, apámén mégis több, és arany, nem tudom, számított-e ez. A rendőr még méregetett egy kicsit, mint valamiféle félszerzetet, aztán tovább lépett. – És a tied, fiam? Csak nem az is BM-dolgozó? – kérdezte nevetve és én tudtam, hogy nem sokáig fog nevetni, mert a haverom apja volt a megyei tűzoltó parancsnok, az baromi sok csillag a váll-lapon, és ugye egy akolból valók ezek a BM-dolgozók, és hát a gyerekeik követnek el kis csínytevéseket. – Hí, azannyát, én ezt nem hiszem el, gyerekek! Micsoda csibészség ez, halljátok, bemászni a kriptába! – De ez a rombolás! – ordított a temetőőr, mire a rendőr úgy leteremtette, hogy a kutya majdnem őt harapta meg. – Na, te jómadár, te utolsó, mi a te apád? – kérdezte mosolyogva a rendőr Havitól, a másik kikapcsolta a kék lámpát is, már nem olyan vészes az eset, mint gondolták. – Mi a te apád? Csak nem rendőr? Ekkor tudtam, hogy győztünk. A zsernyák még nem tudta, hogy ő pedig vesztett, bár a sors olyan tréfát űzött vele, amit csak azokkal űz, akiket nagyon szeret. – De, rendőr.

12 A megyei katasztrófavédelmi igazgatóság egyik elődszervezete.

Ekkor a köpcös felkiáltott, mintha egy lakodalomban lettünk volna: – Ejj, gyerekek, csibészek, rosszcsontok, gyertek, hazaviszünk titeket! A kővé meredt temetőőrök szeme láttára zsúfolt be mindannyiunkat – teljesen szabályellenesen – az autóba, Havi bringáját berakva a csomagtartóba. Kéklámpa-szirénával mentünk a főhadiszállásra, ahol azért megígértették velünk, hogy többet ilyet nem teszünk, és hogy üdvözlik Havi rendőr faterját.

Csoni mamája csinált nekünk teát, rum nélkül, pedig a felfedezőknek járt volna egy nyelet, a filmekben mindig van egy egész hordóval, amit csapra vernek, meg bundáskenyeret, a nagy szték helyett, amit csak úgy véresen esznek, nekünk ez volt a jussunk. Egész estig nevettünk, Csoni papája is, és nem mondta, mikor elbúcsúztunk, hogy...

,, , ,

,, ,

32 0 forint