Stark Tamás szakvélemény - magyar

1

Stark Tamás: A Sorsok Háza koncepciójának szakmai véleményezése

A Sorsok Háza koncepciójának központi eleme a magyarországi holocaust története, de nagyon jó döntés volt, hogy a magyar zsidóság vészkorszak előtti és utáni élete is bemutatására kerüljön. A Sorsok Háza a zsidókról szól, de a tervezett kiállítás forgatókönyve helyesen írja, hogy sorsuk magyar sors, történetük magyar történelem, mert az itt élő zsidók a magyarság részei voltak, a magyar kultúrát és gazdaságot építették kivételes sikerrel. A tervezett múzeumnak külön érdeme, hogy bemutatja a magyar zsidóság történetét, tradícióit, szellemi értékeit, egyben hangsúlyozza e közösség összetettségét és megosztottságát.

Ugyanakkor a koncepció alapján nem egyértelmű, hogy a Sorsok Háza kiket sorol a magyar zsidóság körébe. Úgy tűnik, hogy mindig csak azokat, akik Magyarország aktuális területén éltek. Az 1918-ig tartó résznél a Felvidéken, a Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken élő zsidók is a magyar közösség részei. Az 1919 utáni történések bemutatásakor az értékelésre megkapott anyag megfeledkezik a határ túloldalára került zsidókról. Sorsukról akkor történik ismét említés, amikor az említett területek egy része 1938 és 1941 között visszakerül Magyarországhoz. Amikor a Holocaustot túlélőkről történik említés, akkor a határon túliak története ismét feledésbe merül.

Jó törekvés, hogy a Holocaust története jelentős részben személyes történeteken keresztül kerüljön bemutatásra. A tragédia és trauma ily módon válik érthetővé és átélhetővé. Általánosságban elmondható, hogy a rövid magyarázó szövegek mestermunkák, mert bonyolult történelmi folyamatokat, eseményeket mondanak el, foglalnak össze néhány mondatban, általában pontosan.

A Sorsok Háza koncepciójának középpontjában az 1918 és 1945 közötti korszak bemutatása áll. A forgatókönyv helyesen utal a Horthy-korszak kezdetét beárnyékoló antiszemita tendenciákra, melyek legismertebb, és legmarkánsabb példája a „numerus clausus” bevezetése volt. A Bethleni konszolidáció évtizede egy olyan „ezüstkorként” jelenik meg a koncepcióban, amikor a zsidók szabadon éltek, és képviselőik a felsőházba is bekerültek. A forgatókönyv azt sugallja, hogy Magyarországon a zsidók helyzete a Horthy-korszak nagy részében jó, illetve megfelelő volt, az intézményes antiszemitizmus „csak” a „zsidótörvények” megjelenésével kezdődött.

Ez a történelem-kép az én kutatásaim szerint félrevezető, és nem járul hozzá annak az 1938tól kezdődő korszaknak a megértéséhez, amely a zsidóság majdnem teljes elpusztításához vezetett.

Hiányzik az első világháború után megerősödő magyarországi antiszemita politika és gondolkodás bemutatása. A forgatókönyv azt ígéri, hogy a magyarországi eseményeket nemzetközi kontextusba ágyazva fogja tárgyalni. Valójában csak a náci Németország zsidóellenes intézkedései kerülnek bemutatásra, pedig a magyarországi antiszemita politika elsősorban a románnal és a lengyellel mutat rokonságot. Ebben a három országban nagyon

2

hasonló tendenciák zajlottak a húszas évek elejétől kezdve. A náci Németország felemelkedése csak lehetőséget adott a magyar és román politikai elitnek, hogy végrehajtsa azt a zsidóellenes politikát, amelynek megvalósítására a győztes nyugati hatalmak által dominált, első világháború utáni Európában nem nyílott lehetőség.

A Holocausthoz vezető út bemutatását az első világháborútól kellene kezdeni, annak ellenére, hogy az akkor kezdődő folyamatok és az 1944-es végkifejlet közé nyilvánvalóan nem lehet egyenes vonalat húzni.

1914 és 1920 között a zsidóság helyzete szinte az egész világon megváltozott. Ezt a változást két tényező idézte elő. Az oroszországi polgárháború folyamán Kelet-Európában mintegy 80100 ezer zsidót gyilkoltak meg. Ezt a tömeggyilkosság-sorozatot az áldozatok nagy száma miatt elő-Holocaustnak is tekinthetjük. Másrészt a világháború végén a zsidóság önálló szereplőként is megjelent a nemzetközi életben. Ennek egyik kiemelkedő formája a Zsidó Delegációk Bizottságának megalakítása volt, mely a párizsi béketárgyalásokon a kisebbségvédelem ügyét képviselte.

A Közép-Kelet-Európában élő zsidóság sorsát mindkét tényező befolyásolta. Az Európa keleti feléből még a világháború folyamán elindult antiszemita hullám a kontinens középső részét 1918/19-ben érte el. A cári Oroszország, a császári Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nyomán létrejövő és megújuló államok politikai elitjei – főleg Lengyelországban, Magyarországon és Romániában – „keresztény” nemzetállamok kialakítását tartották fő céljuknak, és a zsidóságra vagy legalábbis a zsidóság számottevő részére „idegen testként” tekintettek. A „zsidókérdést” mindhárom országban a gazdasági és kulturális életből való kiszorítással, valamint az „idegenek” kitoloncolásával kívánták „megoldani”. A különbség annyi, hogy a „zsidókérdésben” a magyar politikai elit beszélt a leghangosabban és cselekedett a legnyíltabban.

A „zsidófajú” idegenek elleni fellépést megalapozta a galíciai bevándorlás legendája, mely a magyar antiszemitizmus központi mítosza.

A pontosan soha meg nem határozott „galíciaiak” ellen 1918 nyarától zajló kampányok jól mutatják, hogy a politikai elit általában megkülönböztette az asszimilálódó „jó” zsidókat az „idegenektől”, akiket egyszerre tett felelőssé a kapitalista rend igazságtalanságaiért és a kommunizmusért.

1919 őszétől a magyar közéletben szinte folyamatosan jelen van a „galíciai” zsidók kitelepítésének a követelése. Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor, Teleki Pál első kormánya és még Bethlen István kormánya is adott ki rendeletet a „zsidófajú idegenek” kiutasításával kapcsolatban. Bethlen, mint ahogy azt az 1921. április 19-én elmondott bemutatkozó beszédében kifejtette, a „lármás” antiszemitizmus ellen harcolt. A zsidóságot ő sem tekintette a magyarság részének, és vélt gazdasági hatalmuk visszaszorítását kívánta.

Kétségtelen, hogy a magyar középosztály gazdasági pozíciójának megerősítését a zsidósággal szemben nem erőszakos módszerekkel, hanem fokozatosan, a jogegyenlőség megtartásával gondolta elérni. Meg kell jegyezni, hogy másfajta politikát a húszas évek Európájában nem lehetett követni, főleg nem egy olyan országban, amely nemzetközi elismerésre és népszövetségi tagságra törekszik.

3

Az antiszemitizmus az egész Horthy-korszakot átszőtte. Ez megkönnyítette a „végleges megoldás” megvalósítását.

A magyar történetírásban régi szokás a zsidóság elpusztításáért szinte kizárólagosan a németeket hibáztatni. Sajnos a koncepció sem mentes ettől a szemlélettől.

Nem kap megfelelő súlyt benne az első magyarországi deportálás története, melynek keretében mintegy 22 ezer „állampolgársággal nem rendelkező” zsidót deportáltak Galíciába.

Az „idegen” zsidók kiszállítását a magyar kormány kezdeményezte és a magyar fegyveres erők hajtották végre. A deportálásokat csak német kérésre állították le. A magyar kormányt nemcsak a kiszállítás miatt terheli felelősség, hanem azért is, hogy nem engedte a deportáltak visszatérését akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tömeggyilkosságok áldozataivá válnak.

A koncepcióban helyesen szerepel, hogy a magyar zsidóság a Kállay-kormány alatt a munkaszolgálatosakat kivéve biztonságban volt. Kétségtelen, hogy a magyar zsidóság túlnyomó része sértetlenül élte volna túl a háborút, ha a németek nem szállják meg az országot. De az is világos, hogy a magyar hatóságok támogatása híján a németek képtelenek lettek volna megvalósítani a „végső megoldásra” vonatkozó magyarországi tervüket.

A koncepció nem jeleníti meg azt a hatalmas morális dilemmát, amivel a német megszállás után a zsidóság vezetőinek és az államhatalom képviselőinek kellett szembenézniük. A Zsidó Tanács tagjai zsidó életek megmentése érdekében vállalták a nácik által adott utasítások továbbítását és végrehajtását. A tanács tagjai és más zsidó vezetők egy olyan helyzetben kényszerültek a nácikkal való tárgyalásokra, amikor a kompromisszum és az árulás között nagyon vékony volt a határvonal. Ennek a helyzetnek a drámája nem jelenik meg a kiállítás során, annak ellenére, hogy történik utalás Kasztner Rezső tárgyalásaira és sorsára.

A közigazgatás élén állóknak is szembesülniük kellett azzal a feladvánnyal, hogy közvetve vagy közvetlenül részt vesznek-e a zsidóság elpusztításában. Számos főispánt és polgármestert, külügyminisztériumi és belügyminisztériumi dolgozót leváltottak. Tudjuk, hogy jónéhány főés alispán, polgármester önként lemondott tisztségéről, és visszavonult a német megszállás után. Voltak tisztviselők, akik megtagadták a kapott utasítások, parancsok végrehajtását. Az adminisztráció egésze azonban „jól” működött.

Nem jelenik meg a forgatókönyvben kellő súllyal a kollaboráció kérdése sem, ami az „egyszerű” embereket is érintette. Az együttműködésnek körükben is több szintje volt. Voltak, akik bujkáló zsidókat jelentettek fel. Mások az elhurcolt zsidók visszamaradt javaiból akartak részesedni. Voltak, akik hivatalos formában jelentették be igényüket, és voltak, nem kevesen, akik kifosztották a gettósítás, majd deportálás után üresen maradt házakat, boltokat. Megint mások kifejezésre juttatták szolidaritásukat, élelmet, gyógyszert, hamis papírokat juttattak az összeköltöztetett, illetve gettóba zárt zsidóknak, ami abban az időben nagy kockázattal járt.

Az ötödik fejezet tér ki a maradék zsidóság legfőbb dilemmájára, hogy maradjanak-e szülőföldjükön, megölt szeretteik emlékének árnyékában, vagy máshol kezdjenek új életet.

Hiányzik azonban a válasz a kérdésre. 1946 tavaszán különböző zsidó szervezeteknél mintegy 100 ezren jelezték kivándorlási szándékukat. 63 ezren Palesztinába készültek, míg 40 ezren

4

valamelyik nyugati országot, főleg az Egyesült Államokat jelölték meg célként. Úgy tűnt, hogy a maradék zsidóság közel fele elhagyja az országot. Bár a kivándorlókról nem áll rendelkezésre pontos adat, sokkal kevesebben mentek el, mint az a jelentkezések alapján várható volt. 1946 folyamán az International Refugee Organization adata szerint 15 ezer zsidó hagyta el Magyarországot. 1949 végéig, a határ teljes lezárásáig még további 30-40 ezren távoztak az országból. Meg kell még jegyezni, hogy az erdélyi és a kárpátaljai zsidók nagy része valóban elhagyta szülőföldjét a háború utáni években.

A koncepció nagyon fontos gondolatokat tartalmaz a Sorsok Háza morális üzenetéről, melynek lényege, hogy személyesen felelősek vagyunk cselekedeteinkért, döntéseinkért, és azért is, ami szűkebb, tágabb környezetünkben történik. Vagyis az intézmény végső soron az állampolgári felelősségnek és a kormányok elszámoltathatóságának fontosságára hívja fel minden látogató figyelmét. Ezt a valóban alapvető üzenetet ki kellene egészíteni a demokratikus politikai berendezkedés fontosságának hangsúlyozásával. Meg kellene említeni, hogy etnikai tisztogatásokra, genocídiumokra diktatúrákban kerül sor.

Fontos lenne megemlíteni azt is, hogy bár a Holocaust a múlthoz tartozik, etnikai vagy bármilyen más szempont szerint végrehajtott tisztogatásokra azóta is gyakran sor került a világon, és ezzel a jelenséggel – sajnos – a jövőben is számolhatunk. A Holocausthoz az egyházi antijudaizmustól a politikai antiszemitizmuson át hosszú út vezetett. A kiállításnak egyik alapvető célját abban látnám, hogy megtanítsa a látogatókat arra, hogy hogyan ismerhetik fel környezetükben, országukban az antidemokratikus tendenciák, valamint az antiszemitizmus, a rasszizmus és a nacionalizmus korai jeleit. Az embertelen, pusztító eszmék ellen ugyanis már első megjelenésükkor fel kell venni a harcot, nem megvárva, hogy azok a társadalom nagyobb részét megfertőzzék.

A látogatóknak el kellene mondani, hogy a különböző kisebbségek elleni gyűlöletkampányok miként ássák alá a demokráciát, és hogyan járulnak hozzá az alapvető polgári és emberi jogokat semmibe vevő, tekintélyuralmi rendszerek kialakulásához. Be kell mutatni, hogy a demokratikus rend hogyan válhat fokozatosan diktatúrává, utalván arra, hogy Hitler lényegében választások útján került hatalomra.

A Sorsok Háza belsőépítészeti kialakításáról és elrendezéséről nem tudok szakmai véleményt mondani. A rendelkezésre álló forgatókönyv alapján újszerű, látványos, izgalmas és feltételezhetően magával ragadó lesz a kiállítás.

Konkrét korrekciók: A bevezetésben a 3. oldalon szerepel a következő mondat: During the Second World War, Hungary was first a German ally but later became occupied by Germany. Ez a megfogalmazás pontatlan, mert Magyarország 1939. szeptember 1. és 1941. június 26. között hivatalosan „nem hadviselő fél” volt.

1.5. Az 1883-ban megalakult antiszemita párt neve: Országos Antiszemita Párt. Meg kellene említeni, hogy formálisan 1892-ig működött.

5

2.1. A rövid leírásból egyáltalán nem derül ki, hogy miért tekintették sokan a Tanácsköztársaságot „zsidó összeesküvésnek”. Meg kellene magyarázni, hogy az első kommunista diktatúra kiépítésében és működtetésében, valamint a baloldali mozgalmakban részt vevők között többen voltak, akik izraelitának születettek, de vallásukat nem gyakorolták, és nem is tartották magukat zsidónak – mint ahogy az a csatolt Kun Béla idézetből is kiderül.

Alighanem megkerülhetetlen válaszolni arra a kérdésre, hogy kiknek tartják őket a Sorsok Házában?

A kommunista hatalom vezetésében részt vevő „zsidókra” hivatkozva az antiszemita propaganda egyenlőségjelet tett a zsidóság és a kommunizmus közé. Ezt a nézetet elfogadta, magáévá tette és hirdette a Horthy-rendszer politikai elitjének java.

2.4. „Hungary became an ally of fascist Italy and nazi Germany in the 1930s.” Ez az állítás pontatlan. Magyarország 1939. február 24-én csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, de ez nem jelentett szövetségesi elkötelezettséget, mivel a paktum célja a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé politikai tevékenységének ellensúlyozása volt. A szövetségesi viszonyhoz némileg közelít az 1940-ben szeptember 27-én megalakult Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozás. Erre 1940. november 20-án került sor. Ez utóbbi eseményre történik utalás a 3.11-es részben.

3. rész „World War 2. Gallery – 1939-1944” Az összefoglaló fő mondanivalója az, hogy Magyarországon a zsidók a németek uralta Európa többi részéhez viszonyítva viszonylag biztonságban éltek. A szöveg utal a zsidókat sújtó antiszemita törvényekre és a munkaszolgálatra is, de nem említi az első magyarországi deportálást. Ennek a történetét a 3.8. foglalja össze, meglehetősen pontatlanul.

3.5. Novi Sad Massacre A szöveg végéről hiányzik, hogy a tömeggyilkosság fő felelőseit nem tudták felelősségre vonni, mivel Németországba menekültek. Továbbá a délvidéki zsidóság kapcsán szerepel a „Hungarian speaking Jews” kifejezés. Korábban ilyen nem szerepelt. Ez zavaró, főleg azért, mert ellenkezik azzal a koncepció által is képviselt állásponttal, hogy a Magyarország területén élő zsidók magyarok voltak.

3.8. Murder in Khamenetsk-Podolski A szövegben az szerepel, hogy 18 ezer, állampolgárságát hivatalosan bizonyítani nem tudó magyar zsidót német megszállás alatt lévő területre deportáltak. Ezek az állítások pontatlanok. A deportáltak számát a szakirodalom általában 22 ezerre teszi. Az elűzött zsidók számottevő része rendelkezett magyar állampolgárságot igazoló iratokkal, ennek ellenére deportálták őket. A deportáltak túlnyomó része nem a magyar haderő által ellenőrzött területekre került. Igy kerülhetett sor a deportálás végrehajtására. Khamenetsk-Podolski-ban a tömeggyilkosságot nem az Einsatzgruppe hajtotta végre, hanem a 320-as rendőrzászlóalj.

Hiányzik a szövegből, hogy a kiszállítások augusztus 9-én elrendelt felfüggesztésére a német hadvezetés nyomására került sor.

6

Az elfoglalt területeken élő zsidóság elpusztítása a náci vezetés számára a Szovjetunió elleni hadjárat egyik alapvető célja volt. Ennek a célnak a végrehajtása azonban 1941 nyarán nem központi irányítás és egységes terv szerint zajlott. A Kamenyec Podolszkijban élő és tartózkodó zsidók elleni tömeggyilkosságról augusztus 25-én a német hadsereg vinnyicai főhadiszállásán született döntés. Az augusztus 27. és 29. között végrehajtott vérengzésnek összesen 23.600 áldozata volt az Einsatzgruppe C szeptember 11-i jelentése szerint. A magyar áldozatok száma a források szerint 11-13 ezer fő.

A deportált zsidók számára az életben maradásra az egyetlen esélyt az jelentette, ha valamilyen módon visszatérnek Magyarországra. Ezt azonban nagyon megnehezítette, hogy a belügyi hatóságok és a honvédség megerősítette a keleti határ védelmét, hogy így akadályozzák meg a zsidók „visszaszivárgását”. Nagyon kevés deportáltnak sikerült magyar katonák önkéntes vagy pénzért vállalt segítségével, illetve egyéb módon visszajutni hazájába.

Azoknak a zsidóknak a túlnyomó része, akik elkerülték a Kamenyec Podolszkijba történő kitoloncolást, a későbbi, Nadvornán, Kolomeában, Stanislauban, Czortkovban, Horodenkán és egyéb településeken végrehajtott tömeggyilkosságok áldozata lett.

3.12. Ez a szöveg a Szovjetunió elleni hadjáratban való magyar részvételről szól. Ennek alapján a kiállítás látogatója azt hiheti, hogy magyar csapatok csak 1942 áprilisában kerültek ki a keleti frontra. Hiányzik annak említése, hogy már 1941 júliusától a keleti fronton harcolt a Kárpátcsoport, majd az ebből kiszakadó Gyorshadtest.

4.10. Ebben a részben történik említés arról, hogy az egyházak megszavazták az első két zsidótörvényt, de ellenezték a teljesen faji alapon álló harmadikat. Valójában a második zsidótörvény faji vonatkozásait is ellenezték, és olyan módosításokat szorgalmaztak, melyek a kikeresztelkedett zsidók jog- és érdekvédelmét szolgálták. A szövegben nem szerepel Ravasz László neve, de a 136. oldalon az ő képe látható. Ravasz azok közé az egyházi vezetők közé tartozott, akik megkésve és halkan reagáltak a deportálásokra.

4.17. „An armed revolt in Pest, by Jewish labor servicemen is quickly squashed.” Bár készültek felkelésre vonatkozó tervek, a szakirodalom nem tud ennek sem megkezdéséről, sem leveréséről. A fenti idézet ezt sugallja.

4.18. A szövegben az embermentők között szerepel a Vöröskereszt (Red Cross). A szervezet említése ilyen formában félreérthető. A Magyar Vöröskereszt nem vett részt mentőakcióban, de a Nemzetközi Vöröskereszt delegáltja, Friedrich Born részt vett gyerekek megmentésében, kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, és védleveleket bocsátott ki.

4.22. A szöveg helyesen utal arra, hogy a felszabadító szovjet csapatok nagy számban fogtak el civileket, köztük zsidókat. Azonban meg kellene említeni azt is, hogy az elfogott civilek, miként a katonák, évekre szovjet hadifogoly- és internáló-táborokba kerültek. Különböző becslések szerint minegy 25-30 ezer magyar zsidó került szovjet munkatáborokba. Többségük munkaszolgálatosként lett „hadifogoly”.

Az 5.5. és 5.6. között az „On the Shelf” részben a maradék zsidóságot segítő szervezetek között nincs megemlítve a World Jewish Congress, a Zsidó Világkongresszus. A szervezet budapesti irodája nemcsak segélyeket osztott, hanem a zsidóság szellemi újjáéledéséhez is

7

hozzájárult. A Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozatának Statisztikai Osztálya kiadványsorozatot készített, amely részletesen tárta fel a vészkorszakot túlélő zsidóság demográfiai, gazdasági és szociális helyzetét.

5.15. A Contemporary Legacy of the Holocaust című részben összetett képet kellene adni a magyarországi emlékezetpolitika alakulásáról a Holocaust áldozatainak 1990-ben emelt emlékművétől kezdve a német megszállás áldozatainak emlékművéig, amely összevonja a zsidóság veszteségeit azokkal, amelyeket a magyar honvédség vagy a polgári lakosság szenvedett el a háború során.

Major Hungarian Holocaust Related Event Ebből a részből teljesen kimaradtak a rendszerváltás évei.

1990. június 12-i nyilatkozatában a magyar református egyház zsinati tanácsa sajnálatát fejezte ki a Holocaust miatt, és beismerte, hogy az egyház gyengének bizonyult a háború alatt.

1990. július 8-án a Holocaust magyar zsidó áldozatai emlékművének felavatásakor Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök elítélték az antiszemitizmust, tisztelegtek a zsidók vértanúsága előtt, és kijelentették, hogy a Holocaust a történelem szégyenletes eseménye.

Kimaradt a „kárpótlási törvény”, az 1991. június 10-én megjelent 74/1991. számú kormányrendelet az 1938-1945 közötti időszakban faji vagy nemzetiségi hovatartozás, illetőleg a nácizmus elleni magatartásuk miatt deportált, munkaszolgálatot teljesített vagy egyéb személyes szabadság korlátozása alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről.

A 243. oldalon táblázat látható „munkaszolgálat a fronton 1943. ” felirattal. Ebben többek között az szerepel, hogy „350 ezer magyar katona veszett oda”. Az 1942-ben és 1943-ban elesett katonák és mártírsorsú munkaszolgálatosok száma mintegy 100 ezerre tehető. A világháború magyar katonaáldozatainak száma valamivel meghaladja a 300 ezret, de pontos adat nem adható. A táblázatban az is szerepel, hogy „400 ezer magyar katona élte túl a háborút”. Ez a szám értelmezhetetlen, mivel a behívottak, valamint a frontra küldöttek száma folyamatosan változott. További adat a táblázatból, hogy „40 ezer munkaszolgálatos meghalt”.

Ez a szám a 2. hadsereggel kivitt munkaszolgálatosokra vonatkozik. A táblázat alján szerepel, hogy „65 ezer munkaszolgálatos túlélte”. Ez a megállapítás ismét értelmetlen. A 2. hadsereggel összesen mintegy 50-60 ezer munkaszolgálatost küldtek a keleti frontra.

A 253. oldalon látható táblázatban az szerepel, hogy a zsidóság száma 1944-ben 825 ezer volt.

Ez a szám több szempontból is pontatlan. Az 1941-ben megtartott népszámlálás során 725 ezer izraelitát regisztráltak Magyarország akkori területén. A megkeresztelt, de a zsidótörvények értelmében zsidónak számító magyarok számáról számos becslés készült. A történeti irodalomba Kovács Alajos vezető statisztikus 100 ezres becslése került. Ezek az adatok 1941-re vonatkoztak. 1944-ben a magyar zsidóság száma az elszenvedett veszteségek miatt 825 ezernél biztosan kevesebb volt.

8