Otthon, Kolozsváron Csorba Zsuzsanna Emese cserkészként, ifjúsági szervezetek önkénteseként kezdte, jelenleg pedig vállalkozások elindítására és uniós pénzek lehívására képez szerte Romániában. Közéleti szerepvállalásaiban az az elv vezérli, hogy visszaadjon valamit a közösségnek abból, amit kapott. – Széki születésű vagy, és a Báthory István Elméleti Líceumba jártál iskolába. Milyen tervekkel érkeztél annak idején Kolozsvárra? – Akkoriban, kilencedikesként még nem voltak óriási terveim, nem láttam tíz évre előre az életem. Arra tisztán emlékszem, hogy mennyire különbözőnek tűnt a nagyvárosi élet a vidékihez képest. Az első napokban eltévedtem, ez az első élményeim egyike (nevet). Amikor falusi kislányként bekerültem Kolozsvárra, volt egy kisebbségi érzet bennem a városi diákokkal szemben. Ráadásul egy már kialakult közösségbe érkeztem. Idővel ez az érzés megszűnt, nagyon sok barátom lett, és az otthonommá kezdett alakulni a kincses város. – Mikor kaptad meg az első cserkésznyakkendőt, és mik voltak az első diákszervezeti tapasztalataid? – A cserkészethez való kapcsolatom jóval a líceumi éveim előtt kezdődött. A szamosújvári 51. Czetz János cserkészcsapathoz tartozom. A szüleim biztatásának köszönhető, hogy tagja lettem a közösségnek. Szamosújvárra vittek, ami tizenöt kilométerre van Széktől. Heti rendszerességgel elhoztak foglalkozásokra, mert ráéreztek a fontosságára. Azt szerették volna, hogy próbáljam ki magam idegen társaságban, és találjam fel magam közöttük. Rengeteg táborba mentem cserkészként, és nagyon erős kötelékek születtek. Két év után kaptam meg a cserkésznyakkendőmet. Ekkor már nemcsak
11 | 2019. november
részt vettem velük a táborokban, hanem szervezőként, vezetőként is vállaltam feladatokat. Magára az átadásra egyébként egyfajta rituáléként emlékszem vissza, kellemes élmény volt: egy pizsamaparti után volt a cserkésztalálkozó hajnalban. Egy őszi reggelen történt, aminek már tizenkét éve. Cserkészként egy sor kommunikációs és problémamegoldó képesség, egyféle leleményesség alakul ki. Nem csak arról van szó, hogy megtanulsz tüzet rakni. Líceumban is megmaradt a cserkész vonal, mellette otthon szerveztünk jó pár tevékenységet, és a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) csapatát is erősítettem önkéntesként. Velük összerázó heteket, konferenciákat és edzőtáborokat szerveztünk, majd a KMDSZ Diáknapokba is bekapcsolódtam. Egyetemistaként a Pedagógus és a Vállalkozói Fórummal, illetve a Kolozsvári Majálissal is foglalkoztam. Ugyanabban az évben például a Kolozsvári Magyar Napokon az Ifi Pavilonban egy beszélgetést moderáltam. A marosvásárhelyi VIBE Fesztiválon pedig az elmúlt két alkalommal a VIP zónát koordináltam. – Mikor és miért választottál projektmenedzsmenttel kapcsolatos munkahelyet? – Az egyetem elvégzése után voltam egy rövid gyakornoki programon Brüsszelben Wink ler Gyula parlamenti képviselőnél. Innen hazatérve elkezdtem munkát keresni mesteri mellé. Így kezdetem a Humán Erőforrás Operacionális Program keretén belül dolgozni, amelyben a CENPO nevű szervezet a Civitas Alapítvánnyal működik együtt. Ebben a munkakörben hasznosítani tudom a diákszervezeteknél kialakult tapasztalatot. Párhuzamosan mennek az ügyek, majdnem ugyanúgy, mint egy ifjúsági szervezetnél. Rengeteget utazok az országban, különböző megyékbe megyünk tájékoztatókat és képzéseket tartani, főleg az uniós finanszírozás a téma. Reméljük, hogy a vállalkozó kedvű emberek megkapják azokat az impulzusokat és információkat, amik segítenek abban, hogy létrehozzák vagy akár fejlesszék saját cégeiket.
– Mi a terved a tudáskészlettel, amire szert tettél az elmúlt években? – Ezeket a tapasztalatokat, amiket különböző civilszervezeti munkában és a KIFOR-nál meg a munkahelyemen eltöltött idő alatt szereztem, vissza szeretném fordítani a közösségbe. Jó érzés a tudást továbbadni!
Arra biztatnám a korombeli fiatalokat, hogy keressék meg azokat a közösségeket, ahol kifejezhetik elképzeléseiket, és amelyek felkarolják az ötleteiket. Erre Kolozsváron különösen sok lehetőség adott. (x) Tőkés Hunor
Igen, tessék! magazin | 12