imet és eszeveszettül integettem. Hál’ Istennek kicsivel később oda tudott jönni hozzánk, én pedig végre megölelhettem, megszorongathattam, de szólni nem sokat tudtam. Így könnyebben viseltem el a nap további részét, ami még számtalan érdekességgel kecsegtetett. Akár azt is kiemelhetném, hogy olyan rendezett sorokban vándoroltak a gyerekek egyik helyszínről a másikra, mintha bemagoltak volna egy forgatókönyvet. Sehol egy hangos szó nem hívta fel magára a figyelmet, mégis tudta mindenki, hogy mi a dolga. A következő versenyszám a magasugrás volt. Tami ettől félt, azt mondta, nem jó a technikája, de én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Minél magasabbra emelték a lécet, annál ügyesebben ugrotta át.
Ezután a távolugrás következett, amivel kicsit elcsúsztam, ugyanis a rózsaszín csapat mellett
volt egy lila is, de csak úgy tudtam a két hasonló színt megkülönböztetni, ha nem voltak túl mes�sze egymástól. Hát én kitartóan néztem a lila csapatot, ahogy magasugrik, mire rájöttem, hogy nincs köztük a lányom. Nem vettem észre, hogy kettéosztották a csapatokat, és míg az egyik magasra, addig a másik távolra ugrált. Tami elmondása szerint viszont kiválóan sikerült a távolugrása, akár egy nyúl szökkent volna. Erről én is meg vagyok győződve. Végre volt egy kis szünet, hogy a gyerekek megtízóraizzanak. Tami elkeseredett arccal mutatta a körömnyi túrós buktát. Mit tehet ilyenkor egy anya? Azonnal a sátrunkhoz vittem, ahol mege-
vett úgy 30 dkg szalámit, 3 kiflivel. Nem szóltam egy szót sem, ismerem az evési szokásait, azt is tudtam, hogy ettől csak jobban fog teljesíteni, nem veti vissza.