JURÁNYI LATTE interjúkötet III.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

STEFANOVICS ANGÉLA

A monodrámád címe CSÁÓ – Stefanovics

Angéla körberajzolja magát. Miért körberajzolás?

Egyrészt a darabon belül is rajzolok és festek. Másrészt, ahogy az ember újra és

újra ugyanazokat a dolgokat feldolgozza, hozzátesz és kivon, csoportosítja, úgyszólván körberajzolja magát.

Mióta foglalkozol rajzolással, festéssel?

Nagyon régóta rajzolok. Leköt. Szerettem volna, ha az előadás szerves része lehet a festés, a rajzolás. Célunk volt a szemre mint érzékszervre hatni. Először színekkel indultunk, aztán megragadtunk a kéknél. Szeretem a határtalanságát.

Mire számítsunk a CSÁÓt nézve?

Az volt a célunk, hogy megérintsük a nézőket. Valahol mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Azt hisszük, hogy a saját életünk egy különleges életút, de valójában mindannyian ugyanazzal találjuk magunkat szembe: a magánnyal, az együttléttel, a szeretethiánnyal, a szeretetre vágyással. Ezzel az előadással szerettem volna, ha mindenki kicsit megsimogatva érzi magát. Másrészről egyfajta tükörbenézés, mindenkinek arról fog szólni, amit belelát. Nagyon sok asszociatív dolgot lehet benne találni. A nézők készüljenek egy gyerekkori mese végighallgatására is.

Miért fontos neked az előadásban elhangzó mese?

A mesék eleve fontosak. A mesehallgatás, rajzfilmnézés egy gyerekkorból származó, jó élmény, ami otthonosságot sugároz. Ráadásul valami ősi is van benne. Három éve kezdtünk el dolgozni a CSÁÓn. Nagyon messziről indultunk, még az operett műfaja is felmerült, mert én mindenképpen valami nagyszabásút szerettem volna, ahol táncolok is. De az első fix pontok egyike egy japán rajzfilm volt, ami egy egyszarvúról szól, akit száműznek az istenek, mert megirigyelik azt a képességét, hogy ő minden embert és élőlényt boldoggá és gondtalanná tud tenni. Így állandó száműzetésben van. Ez a mese volt a kiindulópont, és erre rakódtak rá különböző dolgok improvizációs technikával. Sokáig próbálkoztunk azzal, hogy tényleg egyszemélyes előadás legyen, de aztán eltelt egy nyár, és azt éreztem, hogy ez nem fog menni. A rendező, Kárpáti Péter előállt azzal az ötlettel, hogy vonjuk be Szabó Zolát, aki szintén régi nagy imprós. Különböző fikciókra improvizáltunk, de nyilván vannak önéletrajzi azonosságok, például átírt SMS-ek. Azonban a CSÁÓ kitalált szituációkra épül.

Péter a darab harmadik felét hétféle improvizációból írta meg, ami elképesztő truváj a részéről.

Egyértelmű volt, hogy Kárpáti Pétert kéred fel rendezőnek?

Szerintem Péter a ma élő írók egyik legnagyobbika, és a legtöbb köze van ahhoz, amit ma élünk, abból építkezik. Azért szerettem volna vele dolgozni, mert színészközpontú rendező, és abból indul ki, akikkel, és amin dolgozik. Azt gondolom, ez ezen a munkán is meglátszik.

Terápiaként szolgált számodra a próbafolyamat?

Ezt még nehéz felmérni. Talán az, hogy elkészült, azzal valamennyire a terápia, a feldolgozási folyamat részemről lezárult. De ez bármelyik másik darabról elmondható. Nyilván az, ami ennyire az emberről szól, amit saját maga akar készíteni, ennyire magáénak és fontosnak érez, ott több minden történik vele a próbafolyamat alatt. De minden bemutató egyben egyfajta terápia vége, és remélem, hogy ez a nézőknek is elgondolkodtató vagy megérintő. Nagyon sokféle néző jön, nem feltétlen erre számítanak, mert ez nem egy klasszikus színházi előadás. Kicsit szobaszínházhoz hasonló, hiszen a Titkos termünkben játsszuk mindössze 35 főnek. Egy kicsit meg szoktak illetődni. Egyelőre úgy érezem, hogy sikerült bevonni az embereket. Mindenesetre érdekes kísérlet.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

STEFANOVICS ANGÉLA Jászai Mari­díjas színész. 2002­ben végzett a Színház­és Filmművészeti Egyetemen Benedek Miklós osztályában. 2011­ig a Budapesti Kamaraszínház tagja. 2019­ben elindította Youtube csatornáját Anzselika Habpatron néven. 2020­ban távozott a Pintér Béla és Társulatától. A Jurányi legtöbbet játszó színésznője. A Jurányiban többek között a Szülői értekezlet, 40! avagy Véges élet, CSÁÓ – Stefanovics Angéla körberajzolja magát, Vojáger. Árpád-ház, És a függöny felhördül, Művház, Színházi Jam, A pitbull cselekedetei című előadásokban (volt) látható. Első önálló rendezését, a Cécile­t 2022­ben mutatták be a Jurányiban.

A CSÁÓ – STEFANOVICS ANGÉLA KÖRBERAJZOLJA MAGÁT című előadás premierjét 2018. november 16­án tartották. Az előadást Kárpáti Péter rendezte, szereplői Stefanovics Angéla és Szabó Zola. Mediawave 2019 ­ „Párhuzamos kultúráért” díjjal kitüntetett előadás.

FOTÓ: JAKKEL RUDOLF

JANKOVICS PÉTER

Miért bábszínész szakra jelentkeztél?

Nem oda jelentkeztem. 2004-ben, amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, már majdnem 26 éves voltam, és azt gondoltam, ez az utolsó próbálkozásom, ugyanis hétszer futottam neki, míg végül sikerült. Ebben az évben a Zsámbéki–Zsótér osztályban harmadrostáztam, többek között azokkal, akikkel most a karamazov című előadást játs zszuk (Adorjáni Bálint, Lazók Mátyás, Orosz Ákos – a szerk.).

Nem kerültem be abba az osztályba, viszont Meczner János, aki a párhuzamos bábszínész osztályt indította, látott a prózaisok utolsó rostáján, és áthívott a másnapi bábos megnézésre. Így kerültem erre a szakra.

Az egyetem után viszont kevés bábos szereped lett. Negyedévben azt képzeltem, hogy ha bábos úton haladok majd tovább, akkor leginkább az egyszemélyes bábszínház érdekel. Meczner tanár úr rábeszélésére csináltam egy vizsgaelőadást A helység kalapácsából, amit később fesztiválokra is hívtak. Hihetetlenül bírom Petőfit, a János vitéz szerintem tömény humor. A helység kalapácsa elég sikeres előadás lett, még egy évig jártam vele az országot, de belefáradtam abba, hogy egyedül vagyok. Aztán a Szputnyik 7 éve alatt valóban teljesen kimaradt a bábozás.

Hogy kerültél a Füge Produkció karamazov című előadásába?

Nem voltam benne az alapcsapatban. Négyen, volt osztálytársak csinálták volna, én a bemutató előtt két héttel csatlakoztam Laboda Kornél hívására. Bálint, Mátyás, Ákos, Kornél és a dramaturg, Faragó Zsuzsa akkorra már elég sokat beszélgettek, olvastak, zenéket írtak, és a szövegkönyv is állt valahogy. Én is gyorsan elővettem a regényt, és egy hétig folyamatosan a történeten agyaltunk, aztán egy hétre kimentünk Zsámbékra, és a mostani előadásnak az első felét mutattuk ott be 2012-ben, mert addig jutottunk. A nyári munkabemutató után évad elején volt még egy hetünk a MU Színházban, és ott készült el az előadás.

Mit gondolsz, mitől ilyen sikeres hat év után is a karamazov?

Az tartja életben és szinten, hogy egyrészt nagyon élvezzük, másrészt nagyon jó formára épül az előadás, és megengedhető benne az improvizáció. Mindig benne van a levegőben, hogy bárki bármikor meglepheti a többieket, emiatt tripla koncentrációval kell jelen lenni. Azt hiszem, a nézők ezt érzik, és ugyanúgy élvezik, mint mi.

Látszik, hogy mindannyiótoknak fontos ez az előadás. Neked miért?

Engem a kívülállóság foglalkoztatott. A próbafolyamat alatt is ez volt a kapaszkodó abban, hogy megformáljam az apa és Szmergyakov figuráját, akik két végletes, rendkívül bomlasztó alak. Tulajdonképpen én is kakukktojás vagyok a csapatban, hiszen ők hárman, osztálytársak voltak. Azt az életérzést próbálták belevinni az előadásba, ahogy együtt léteztek négy éven keresztül az egyetemen. Mostanra persze teljesen összeértünk, és előadásról előadásra fedezek fel újabb izgalmas részletet a történetben, ami Dosztojevszkij zsenialitását mutatja.

Te alakítod Hohlakova úrnőt is. Mi lebeg ilyenkor a szemed előtt?

Színésznők, nagy dívák jutnak eszembe, de semmi konkrét, csak van egy elképzelésem erről. Próbálok úgy viselkedni, mint egy primadonna a színpadon, hiszen Hohlakova is vé gig játszik Mityával abban a jelenetben.

Szívesen foglalkozol negatív karakterekkel? Úgy tűnik, a jelenleg futó Fügés előadásaidban több is akad. (Pl.: Kohlhaas, karamazov, Megfigyelők)

Az utcán, a villamoson, a munkahelyen az ember nem viselkedhet akárhogy, vannak „társadalmi elvárások”. Nagyon sokszor irigylem a gyerekeket, akik felállnak, énekelnek a buszon, ugrálnak útközben, vagy kiabálnak, mert igazságtalan velük az élet. Pontosan azt csinálják, ami eszükbe jut, a felnőtteknek meg viselkedniük kell. Egy-egy indulatot, ami az emberben gyűlik, megfogalmazódik, tulajdonképpen nagyon jó érzés kiadni a színpadon. Azt nem mondom, hogy egyet kell érteni minden figurával, akit játszom, de alapvetően az a feladatom, hogy amíg dolgozom vele, az ő igazságával együtt éljek.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

JANKOVICS PÉTER szabadúszó színész. 2008­ban végzett Meczner

János bábszínész osztályában a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. A diploma után a Szputnyik Hajózási Társaság tagja a társulat 2015­ös feloszlásáig. 2019­től rendszeresen játszik a Neptun Brigád és Pintér Béla és Társulata előadásaiban. A Jurányiban többek között a Kockavető, Kutyaszorítóban, Reflex, Párnaember, akezdetvége, Leselkedők, Baal, A heilbronni Katica, Fear the Szaknévsor!, Garázsbanda, Benne vagy, Roletti, Kánon, Dehogy van jól című előadásokban (volt) látható.

A KARAMAZOV a Füge Produkció egyik legrégebb óta műsoron lévő előadása. 2012. október 15­én mutatták be a MU Színházban Laboda Kornél rendezésében.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

SCHWECHTJE MIHÁLY

Az Aki bújt, aki nem című kisfilmed (2018) az emberkereskedelem témakörével foglalkozik. Hogy találtál rá a témára?

Olvastam erről egy cikket, és annyira megütött, hogy ebben az országban folyamatosan, akár politikai szinten is, emlegetve van az, hogy nem születik elég gyerek. Közben ott vannak azok a gyerekek, akik azért, mert olyan családba születnek vagy állami gondozásba kerülnek, rögtön arra a pályára vannak állítva, amelyik nem az életnek a napos oldala. 90 százalékban előre borítékolható, hogy ezek tönkre menő életek. Engem annyira felháborít, hogy hagyjuk elveszni ezeket a gyerekeket, pedig nekik is olyan kiteljesedő életük lehetne, mint másoknak. Ha a politika szemszögéből nézem, hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak, és mégis el van engedve a kezük, mert mintha túl sok energiát kellene beléjük fektetni. Mintha túl sok pénzbe kerülne az, hogy normális legyen a gyermekvédelem Magyarországon. Arra gondolok, hogy rendesen meg legyenek fizetve azok az emberek, akik a gyermekvédelemben dolgoznak, hogy olyan emberek menjenek oda, akik megfelelőek, rátermettek. Hogy ott is versenyhelyzet alakuljon ki, ami ki tudja termelni azt, hogy jó emberek dolgozzanak a területen és jó struktúra legyen ahhoz, hogy megmentsék ezeket a gyerekeket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak rossz emberek dolgoznak a gyermekvédelemben, mert egyáltalán nincs így, de sok problémával küzdenek. Nagyon túlterheltek, nagyon sokszor kiégtek, szomorúak, mert azt látják, hogy a munkájuknak nincs igazán eredménye. Több kapcsolódási pontja van az életemnek ezzel a területtel, látom, hogy nem törődünk velük.

Az örökség színdarab folytatja a kisfilmed témáját. Úgy tűnik, minden oldalról körbejárod ezt az élethelyzetet.

Először csináltuk a kisfilmet, mert azt éreztem, hogy gyorsan, röviden meg tudok róla fogalmazni valamit, aztán ahogy belekezdtem a kutatásokba, rájöttem, hogy ebben sokkal több is van. Egyébként egy dokumentumfilmem is forog most ebben a témában, ami egy védett házról szól, ahol emberkereskedelem áldozatainak próbálják sínre tenni az életét. Foglalkoztat az, hogy azokról is legyen egy film, akik sok energiát tesznek bele ebbe. Jobban meg kellene őket támogatni. Az átlagember el van foglalva a maga problémáival, és nem is ismeri ezeket a helyzeteket, a saját ügyeit, a családját próbálja igazgatni, ami sokszor bőven elég, de azt is gondolom, hogy sokan érzékenyek a problémára. Csak hallani kell róla, és hátha valami el tud indulni, hogy megváltozzon a helyzet.

Inkább filmrendezőnek ismerünk. Milyen tapasztalat neked a színház?

Egyrészt mindig kicsit izgulok. Nyilván film előtt is izgul az ember, de az más, mert mikor kint vagyok a forgatáson, akkor nagyjából már szoktam tudni, hogy minek kellene történnie. Nagyon ritkán merészkedem a színház közelébe, és eddig mindig olyankor jöttem, amikor azt éreztem, hogy van egy téma, ami vagy annyira következik belőlem, vagy annyira szeretnék közölni ezzel kapcsolatban valamit, hogy át tudok lépni azon, hogy nekem a színház nyelve nem az elsődleges nyelvem. A film az a médium, ami az anyanyelvem, abban otthonosan mozgok. Járok színházba, látom, hogy mások milyen jól csinálják, a vérükben van, a tudásuk az egészről sokkal nagyobb. A színházban van egy kötött tér, és ezen belül kell elszabadulnia az ember fantáziájának. Az elbeszélésmód is nagyon más, dialógközpontú, míg a film képközpontú. Vannak kapcsolódási pontok, hiszen mégiscsak színészekkel dolgozunk, vannak helyzetek, jelenetek, amikhez nyilván hasonlóan kell nyúlni.

Hogy állt össze Az örökség stábja?

Nem kész szövegkönyvvel jöttem ide, hanem történet- és jelenetvázlattal, és arra improvizáltunk. Nagyon érdekes, hogy a színészek mi mindent hoznak be a próbafolyamat során. Olyan embereket választottam, akiknek van tapasztalata ebben. Gergely Katalinnal még nem dolgoztam együtt, de tudtam, hogy a TÁP Színházból jön, ahol sok ilyen jellegű tapasztalatot szerzett. Molnár Gusztávval egy kisfilmet forgattam, és róla is tudtam, hogy sok olyan munkája van, ami improvizációra épít. Polgár Csabával pedig ez a harmadik közös munkánk, színházban az első. Ő nagyon jó rendező, gondoltam rá, hogy úgy tud majd hozzászólni, hogy ha a talaj nem stabil alattam, akkor kisegít, és ez működik is egyébként.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

SCHWECHTJE MIHÁLY filmrendező, forgatókönyvíró, egyetemi oktató. 2010­ben szerezte meg filmrendezői diplomáját a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. Első nagyjátékfilm­rendezése, a tinédzserek elleni internetes zaklatásokkal foglalkozó Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) 2018 őszén került a mozikba. 2022­ben jelent meg első regénye, a Félúton Berlinbe a Tilos az Á Könyvek Kiadó gondozásában. A Füge Produkcióval való első közös munkájában az amerikai Kia Corthron Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! című darabját rendezte a Rákospalotai Leánynevelő Intézetben. 2021 óta a Jurányiban látható Hajtűkanyar Autósiskola című rendezése is. A Jurányi Színház a város sorozatában hallható Játszótéri idill című hangjátéka.

JURISTOVSZKY

SOSA

Ha választani kell, film vagy színház?

Ha azt látnám, hogy a független színházba nem kell beleőrülni és leőrlődni, és nagyon sokat egyszerre csinálni párhuzamosan, akkor ugyanolyan szinten lenne nálam, mint a film. Engem az elmúlt pár év arról győzött meg, hogy minőségibb és jobb munkát tudok elvégezni filmekben.

Ezt úgy értem, hogy bár szeretem a színházat, mindig értékelik, ha színházban dolgozom, nagyon hálásak (és az emberi visszajelzések és reakciók is fontosak), de nehezen összeegyeztethető a filmezéssel, és muszáj döntenem. A független színházcsinálásból nem tudok megélni. Húszévesen 2000-2001 környékén a TÁP-nál az első darabomban 50.000 forint volt az összes (30 db) jelmezre. Imádattal, rengeteg energiával, lelkesen csináltam végig, de erre ma már képtelen lennék. Igaz, az az eset extrém helyzet volt, és akkor még annyira sem támogatták az alternatív színházakat, mint ma.

A 2018–2020 között a Jurányiban látható Magyar nátha előadásnak te voltál a látványtervezője. Hogy álltál neki a munkának?

A Magyar nátha díszletét és jelmezeit kitalálni első körben abszolút matematikai feladat volt: adott egy előadás, ahol huszonvalahány korszak jeleneteit kellett úgy megoldani, hogy a színészek gyakorlatilag nem tudnak kimenni a színről, nekik kell átdíszíteni a termet és közben még át is öltözni. A három színész összesen kb. 45 karaktert jelenít meg. Egy olyan rendszert kellett csinálni, amiben a díszlet által kialakított tér eljut a honfoglalás előtti időktől a 2020-as évekig viszonylag kis változtatásokkal. Mellesleg az is inspiráló tud lenni, hogy a díszletnek kis helyen el kell férnie.

Eddigi pályádon mi jelentett kihívást színházban?

A Lefitymálva című előadást nagyon szerettem. A Sanyi és Aranka Színházban mutattuk be, ami a Jurányinak az ötöde. Komplett, épített, egymásra rétegződő díszlet volt, és sorra lecsukódott és előtűnt a következő tér. Nagyon macerás lett volna a Jurányiban is működtetni, hogy ne kelljen újra legyártani az egészet, de mindenki annyira szereti ezt az előadást, hogy minimalizált díszlettel is bevállalták a továbbjátszást.

Ha színházba mész, látványtervezőként nézed a darabokat? Mi tetszett mostanában?

Igen. Hogy máshogy? (nevet) Az Ithaka díszlete nagyon tetszett a Katonában, A tó a Jurányiban, nagyon egyszerű, de nagyon szép előadás. A Gólyakalifa látványa jól működött

együtt a darabbal. Az a fura, hogy ismerem ezeket a kis termeket, amiket estéről estére máshogy varázsolunk el, és mindig lenyűgöz, ahogy teljesen átalakulnak a terek.

Milyen érzés volt ott állni 2017­ben az Oscar­díjas Mindenki című film ünneplése kapcsán a vörös szőnyegen?

Életem eddigi legfelemelőbb élménye.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

JURISTOVSZKY SOSA Magyarországon és külföldön is ismert filmes és színházi díszlet­ és jelmeztervező. A kezdetektől a Jurányi Ház lakója. A Jurányiban látható volt és jelenlegi munkái: a Jövedelmező állás, Furnitur, Pizza Kamikaze, projekt_LULU, ZS-kategória, Magyar nátha, Lefitymálva, Irodai patkányok, Szarvasnak gyermeke. FOTÓ:

POLGÁR CSABA

Már Az örökség próbafolyamata elejétől úgy tűnt, hogy nagyon otthonosan mozogsz a Jurányiban, a független közegben. Ez vajon abból ered, hogy HOPPartos voltál?

Nem hiszem, hogy máshogy dolgozik az ember független közegben, mint kőszínházban. A HOPParttal sok független előadást csináltunk, a Szputnyikkal is dolgoztunk, maga az épület sem ismeretlen. De színésze válogatja, hogy kinek mennyi kapaszkodóra van szüksége a próbákhoz. Az biztos, hogy én szeretem az ilyen munkát, ami képlékeny.

Képlékeny?

Amiben szabadon lehet mozogni. Misi (Schwechtje Mihály, Az örökség író-rendezője – a szerk.) nem kész szövegkönyvvel érkezett a próbákra, hanem jelenetvázlattal, amire improvizáltunk. Jó munka volt.

Egyre többet rendezel. Amikor téged rendeznek, különválasztod a színészt és a rendezőt magadban?

Ha színészként vagyok benne egy előadásban, akkor tudom, hogy nem az én dolgom rendezni. Szerencsémre eddig olyanokkal hozott össze a pálya, akik tudták, hogy mit akarnak látni a színpadon, nem kellett beleszólnom. Nyilván minden próbafolyamatban az az egészséges, ha van egy olyan pont, ahol már a színész belülről jobban érzi, vagy átlátja az egészet, és akkor hozzá tud szólni. Aztán rendezője válogatja, hogy szívesen veszi-e ezt vagy sem.

Filmen már többször dolgoztatok együtt Misivel, színházban először. Milyen vele a munka?

Misiben nagyon bírom azt, hogy higgadt, nincs generálva mesterséges pánik vagy kétségbeesés. Nagyon jó, finom humora van. Az is szimpatikus, hogy olyan dolgokról beszél, amiket látszik, hogy ismer. Beleássa magát, utánamegy. Pont annyira ragaszkodik a valósághoz, amennyire filmnél vagy színháznál kell, hogy megmaradjon egy valóságmag, de mégis egy izgalmas történet jöjjön ki belőle.

Mennyire jelentett kihívást az, hogy gyerekekkel dolgozol Az örökségben?

Semennyire, mert tök jók voltak a srácok. Szerintem a gyerekekkel kapcsolatban az a kérdés ilyenkor, hogy mennyit bírnak, mennyire fáradtak. Hogy észreveszi-e az ember, hogy még figyelnek, vagy kicsit lazítani kell. Ezt is nagyon jól kezelte Misi. Inkább az a feladat, hogy az ember elérje azt, hogy otthonosan mozogjanak ebben a közegben. Olyan bizalom legyen, hogy megnyerjük őket magunknak, hogy ne azt érezzék, hogy be kell jönni, el kell mondani néhány mondatot, fontos, hogy ne vesszen el a játékkedvük. Az elején persze terelgetni kell őket, mert mi tudjuk, hogy muszáj reprodukálni, amit csinálunk, ők ezt még szerencsére nem tudják. De nem vagyok ebben profi, most dolgoztam először gyerekekkel. Tyúkokkal már dolgoztam. Gyerekekkel jobb! (nevet)

Megint egy értelmiségi szerep, gyerekorvost játszol. Nem így fogom fel. Inkább az ember érdekel és az, hogy ez az ember próbálja elnyomni a sértettségét. Bármilyen karaktert kapok, az az első, hogy neki mindig igaza van. Mindig helyes, amit ő csinál. Izgatott az anyjához való viszonya, a testvérével való kapcsolata, az egész vidéki miliő, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud valamit, akár valami nagyon intimet a másikról.

Mennyiben tekinthető ez a darab polgárpukkasztónak?

Annyiban, amennyiben nem tudunk ezekről a dolgokról, nem ismerjük ezt az országot, legalábbis egy nagy részét. Ma Magyarországon nagyon nehéz úgy beszélni a valóságról, hogy az ne sértsen meg embereket. Szerintem bármit lehet mondani, ha annak célja van vagy a valóságot mutatja meg. A probléma mindig ott van, ha ez nincs kontextusba helyezve, vagy nincs megmutatva a többi oldal. Azt gondolom, hogy itt eléggé körbe van járva egy téma. Sok darabja megmutatkozik a közösségnek. A valóság kényelmetlen. Nincsen győztes, vesztes, nincs egyértelműen jó vagy rossz, hanem emberek vannak bűnökkel, szerencsétlenségekkel, elfojtásokkal, vágyakkal.

Úgy tűnik, fokozott figyelemmel kíséred a társadalmi, közéleti történéseket. Érdekel a közeg, amiben élünk. De az is inkább a színház oldaláról, tehát hogy az emberek hogyan működnek: hogyan változik, záródik be egy közösség, hogyan lesz teljesen apatikus egy ország, hogyan legyintünk mindenre? Ezek érdekelnek, és ennek egy fontos ki vetülése, hogy a mai politika hol tart. Hogy kelljen arról beszélni, egyáltalán lehessen gondolkozni rajta, hogy hol és mikor rontottuk el? Számomra érthetetlen, hogy egy közösség, hogyan juthat el odáig, hogy egymással szembeforduljanak az emberek.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

POLGÁR CSABA Junior Prima­díjas színész, rendező, az Örkény Stúdió művészeti vezetője. 2007­ben végzett a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen az Ascher Tamás és Novák Eszter vezette zenés színész osztályban. A diploma után az Örkény István Színházhoz szerződött, amelynek azóta is tagja. Az egyetem elvégzése után egykori osztálytársaival megalapította a HOPPart Társulatot, majd az ő rendezésében mutatták be a Jurányiban a Válasszunk párt! című előadást. Jelenleg Schwechtje Mihály Az örökség című színdarabjában játszik a Jurányiban.

AZ ÖRÖKSÉG című színdarabot 2019. február 28­án mutatta be a Füge Produkció a Jurányiban. Az előadás a 2020­as MOST Fesztiválon elnyerte a legjobb stúdiószínházi előadás díját. Ugyanebben az évben Schwechtje Mihály megkapta a Kortárs Magyar Dráma­díjat Az örökségért. Egészen 2020 novemberéig Dömötör Abigél, Szeles Katalin, Gáll Dávid és Kadét Bertalan játszották a gyerekszerepeket, a női karaktereket pedig Gergely Katalin. Az előadás jelenleg Ficza István/Molnár Gusztáv, Mentes Júlia Virginia, Polgár Csaba, Fazekas Krisztián/Kaszás Márk, illetve Polgár Regina/Tanka Natália szereplésével fut.

KISS RÉKA JUDIT

Hogyan indult a színházi pályád?

A diákszínjátszó és egy sikertelen Színművészetire való felvételi után kezdtem el színészként és rendezőasszisztensként dolgozni Dulay Lacival a Szkéné Színházban. Három bemutatójában vettem részt, viszont azt gondoltam, nem normális, hogy a szüleim tartanak el, mert a színházból szinte semmi pénzem nem volt, úgyhogy mellette a Népszabadságnál lettem ügyfélszolgálatos, aztán másfél évig képkeretező. Képkeretező akár ma is lennék. Egyetemre is jártam bő másfél évet, majd ezzel egy időben a Bárka Színházba kerestek kellékest. Megszavazták a bizalmat, évad végére érkeztem, az utolsó bemutatóra. A következő évadban már kellékesként a Bárkában, és rendezőasszisztensként Balázs Zoli Maladypéjében dolgoztam. Aztán a Maladypénél az egyik lány várandós lett, és átvettem a szerepét. Balázs Zoli szólt, hogy a Bárkán a következő darabjában, a Theomachiában engem szeretne asszisztensnek. Így az akkori igazgató, Csányi János felajánlotta, hogy kellékes helyett legyek asszisztens és súgó, majd volt olyan darab, amit mindemellett ügyelőként is csináltam. Aztán a fizimiskám miatt elkezdtek felkérni a rendezők a darabjaikba. Végül a színészi ambícióim végleg elmúltak, mivel rájöttem, középszar vagyok, de megkeseredett asszisztens sem akartam lenni, így egy évadot még Alföldi Robival lehúztam a Bárkán, aztán felmondtam, és Belfastba mentünk régészkedni a csávómmal. Ő régésztechnikusként dolgozott ásatásokon, én beszéltem angolul, összeraktuk, amink volt, és 2007-ben elmentünk Észak-Írországba. Nagyon jól sikerült, le akartak minket szerződtetni, de hazajöttünk.

Mi történt, miután hazajöttetek? Hogy lettél fügés? Nem szerettem volna ugyanoda visszamenni. Elvégeztem egy szinkrondramaturg sulit, csináltam néhány fordítást, de annyira felgyorsult a szinkronszakma, hogy pont annak a szépsége veszett el, ami engem érdekelt, hogy lehet jól szájra írni, megfogalmazni a szöveget. Így azt otthagytam, és a király utcai Sirályba kerültem, mint színházi mindenes, műsorkészítő, jegyszedő. Az InterTicket rendszert ott én vezettettem be, elkezdtem ki tanulni annak csínját-bínját, és én lettem akkor a függetleneknél az InterTicket-guru. A Füge Produkció ezen keresztül jött, mert pont kellett nekik egy ilyen ember félállásba.

Később a Fügénél Szabó Julcsi felmondott, neki 3-4 futó darabja volt, amit egyeztetni kellett, átvettem tőle, és ez a 3-4 darab duzzadt 30-ra.

Hogy kell elképzelni a színészegyeztető munkáját?

A színészegyeztetést bárhonnan lehet csinálni, csak internet és telefon kell hozzá, és ez nekem nagyon fekszik, mert nem bírnék 10 és 18 óra között egy irodában ülni. Egyeztetek a Fügének és a Pintér Béla és Társulatának is. A kettő nagyon más.

Mire vagy a legbüszkébb a munkádban?

Amikor megszületett a lányom, féltem attól, hogy lesz-e melóm. Bő másfél évig, ha nem is heti, de havi rendszerességgel csörgött a telefon, munkaajánlatokkal. Eszerint jó velem dolgozni.

Úgy tudom, vannak rendezők, akikkel közösen „castingoltok”.

Pintér Bélával, Pass Andreával és Kelemen Kristóffal is szoktunk agyalni a szereposztáson. Ezt a részét nagyon élvezem a munkámnak. Szeretem, ha megkérdeznek arról, hogy én egyébként kit tudnék elképzelni egy bizonyos szerepre. Olyankor elmondom, hogy szerintem tökéletes erre a szerepre XY, de ne legyen, mert egyeztethetetlen vagy legyen ő, mert nem csak jó, de rá is ér. A Napraforgóval indult ez a közös gondolkodás, mert elolvastam a szövegkönyvet, és mondtam Andinak, hogy én sem osztanám másra, de nem fogjuk tudni egyeztetni. Az elején tényleg volt, hogy délután 3-kor kezdődött az előadás. Megvannak a titkos kedvenceim, akiket mindig beprotezsálok ide-oda suttyomban.

2018­ban a filmezést is kipróbáltad. Castingokat szerveztünk. Úgy lenne igazán izgalmas, ha az egész casting lebonyolításában részt vehetnék. Öt év múlva is szeretném magam itt látni, a színészegyeztetés eléggé fekszik. A magam ura vagyok, ismerem a rendszert, jó kapcsolatom van a művészeti titkárokkal. Régóta agyalok azon, hogy elvégzek egy boncmesteri tanfolyamot, de valahogy mindig elodázom ezt, pedig érdekel. Már felmerült bennem, hogy ha nem színház, és mégsem boncmesterség, akkor mivel foglalkoznék, de mindig van egy-egy előadás, ami átlendít, és azt tudom mondani, na, ezért érdemes. Meg képkeretezőnek bármikor elmehetek.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

KISS RÉKA JUDIT művészeti titkár. Színházi pályáját kellékesként kezdte, majd szinte az összes színházi háttérszakmában kipróbálta magát. 2020 júniusáig a Füge Produkció színészegyeztetője volt. Jelenleg a Pintér Béla és Társulata és a TÁP Színház művészeti titkára.

BORGULA ANDRÁS ÉS MARCSA BARBARA

Hogy érzitek magatokat most, hogy már tudjátok, megvalósul a Zsidó Előadóművészeti Központ?

András: Egyszerre vagyunk fáradtak és annyira izgatottak, hogy nem igazán tudunk aludni. Izgalmas, hogy most még az új dologból csak az üres falakat látjuk, még egyetlen kompromisszumot sem kellett meghozni. Egyelőre eufórikus érzés.

Barbara: Én is hasonlóan érzem magam. Boldog vagyok, de ha belegondolok, hogy mennyi feladatot ad, akkor kicsit megrémiszt a helyzet. Viszont nagyon motiváltak vagyunk, így minden könnyebb.

Hogy jött az együttműködés a Gólem Színház és a VII. kerületi Önkormányzat között?

András: Régóta keresünk magunknak állandó helyet. A Csányi utca 5.-ben, tehát a leendő központ szomszédságában nyílt meg az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár, ahol játszottuk a Szakácskönyv a túlélésért című előadásunkat, illetve ott csináltunk egy izraeli függetlenség napi performanszot. Ahogy egyre többet jártunk oda, láttuk, hogy van mellette egy hely, ami már kívülről is izgalmasnak tűnt. Elkezdtünk beszélgetni a Csányi5 vezetőjével és a kerület kulturális vezetőjével, Runda Margittal. Aztán eljutottunk a polgármesterhez, aki nagyon nyitott volt a Zsidó Előadóművészeti Központ iránt. Fontos megjegyezni, hogy az egykori és a mai zsidó negyed ott van a VII. kerületben, a Klauzál tér ikonikus a zsidó negyeden belül, azért is, mert ott gyűjtötték össze a halottakat a gettóban a II. világháború idején. Jó azt látni, hogy szépen lassan visszaszivárog az élet oda, és jó ennek részese lenni.

Barbara: A Zsidó Előadóművészeti Központ már évek óta a fejünkben van, készültek látványtervek, üzleti terv, megfogalmaztuk a küldetését, a célokat. Sokat foglalkoztunk vele mindenféle szempontból, és végül az álmok és a konkrét lehetőségek egyszer csak találkoztak ebben a Csányi utcai ingatlanban.

Milyen lépések előzik meg a jövő őszi megnyitót?

András: Jelen pillanatban a fundraising terv összegzése történik. November elejétől elkezdjük a kampányt, és reméljük, hogy 2020. január-februárig összejön a felújításhoz szükséges 60 millió forint fele, hogy belevághassunk. Ha minden jól megy, akkor nyár elején megnyílik a fogadótér, a kávézó, vagyis a Babkázó, ugyanis babka, a foszlós jeruzsálemi

kalács lesz a specialitás, aminek Barbara a pékiskola óta mostanra mestere lett. A tervek szerint nyáron elkezdjük a próbákat, bár még nem tudjuk, mi lesz a nyitóelőadás, aminek ikonikusnak kell lennie, és ezzel 2020 őszén elindul az első hivatalos évadunk.

Hogy kell elképzelni a Csányi utca 3. épületét?

András: Ez egy 500 négyzetméteres, számunkra nagy, utcáról nyíló tér. Belépve a közösségi térbe érkezünk, ahol a pénztár, a kávézó és a shop lesz, beljebb lépve pedig az egyéb kiszolgálóhelyiségek: mosdó, folyosó, ruhatár és a színpad található majd. Két játszóhely alakítható ki: az egyik 100 négyzetméteres, 100-115 fő befogadására alkalmas csőterem, ami 5 m 30 cm széles, 20 m hosszú. Hiszek abban, amit az egyetemen tanítottak, hogy nincs jó vagy rossz tér, csak terek vannak, és az a kérdés, hogyan használjuk ki őket. Az említett adottságok miatt ennek a teremnek nem fix, hanem alakítható játszó- és nézőtere lesz. A másik játszóhely is kb. 100 négyzetméteres, ezt most még kamarateremnek hívjuk, és próbateremként is funkcionál majd. Ezenkívül van egy 250 négyzetméteres kiszolgálótér irodákkal, raktárral, színésztársalgóval, öltözőkkel.

A Jurányi közösségének aktív tagjai vagytok. Mit köszönhettek az Inkubátorháznak, és mit visztek magatokkal a Csányi utcába?

Barbara: Én a kérdés első felére válaszolnék, mert nekem ez szívügyem. Szerintem mi mintapéldányai lettünk a Jurányi egyik funkciójának, mi valóban inkubátorként használtuk a Jurányit. Az elmúlt hét évben nyugodt körülményeink voltak a fejlődéshez: saját próbatermünk van, a nagyteremben is rendszeresen bemutatunk, otthont találtak az előadásaink a Jurányiban. Folyamatosan építkezhettünk. Igyekeztünk ezt a lehetőséget kihasználni és meghálálni.

András: És meg is próbáljuk ezt átvinni. Azonkívül, hogy a Gólem Színház a Zsidó Előadóművészeti Központban fog játszani, másoknak is lehetősége lesz erre. Ez olyan, mint egy szülő-gyerek kapcsolat, szeretnénk továbbadni a következő generációnak azt, amit mi kaptunk, és ami nagy adománya a Jurányi Háznak. Nem csak teret biztosított, hanem egy olyan légkört, amiben megerősödni, működni tudtunk, valóban a művészeti munkára tudtunk fókuszálni, és nem kellett a körítéssel foglalkoznunk. Rengeteg előnye van annak, hogy ilyen hatalmas a Jurányi, de ez sok nehézséggel is jár. Amikor megnyílt a Jurányi, a Füge Produkció, a Ház irányítója az addigihoz képest egy teljesen más dimenzióba került, kevés ideje és energiája jutott a művészetre, mert a létesítmény fenntartására kellett koncentrálnia. Ezt testközelből láttuk, és úgy döntöttünk, hogy egy tizedakkora helyre fogunk menni. A Gólem továbbra is művészeti műhely szeretne maradni, és nem inkubátorház, bár az is feladata lesz, de nem elsődleges.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

BORGULA ANDRÁS író, rendező. 2005­ben megalapította a Gólem Színházat, amely a kezdetektől egészen 2020­ig lakója a Jurányi Háznak. A 2020­ban létrejött Zsidó Előadóművészeti Központnak a művészeti vezetője. A Jurányiban az alábbi előadásai futottak: Lefitymálva, Szakácskönyv a túlélésért, Pizza Kamikaze, ZS-kategória, GóleMese, Steinerék, Kiválasztottak.

MARCSA BARBARA menedzser, ügyvezető, produkciós vezető. Testnevelő tanárként, szociológusként és kulturális menedzserként végzett. 2010 óta a Gólem Színház munkatársa.

A ZSIDÓ ELŐADÓMŰVÉSZETI KÖZPONT megnyitásával újabb kalandba vágtak: Barbara pékként, András szakácsként a Kávézóban található finomságokról is gondoskodnak.

2019­ben lett 10 éves a Duda Éva Társulat. Hogy érzed magad mostanában?

Egyfelől rendkívül büszke vagyok mindenre, amit felépítettünk és arra a sok emberre, akivel együtt dolgoztunk. Másfelől pedig bizonytalan és szorongató érzéseket váltanak ki belőlem a jelenlegi kultúrpolitikai döntések. Tragikus, hogy nincsen szakmai, társadalmi egyeztetés, és ez nemcsak a művészeti szférára vonatkozik, hanem a tudományos életre, az oktatás- és egészségügyre, valamint egyéb területekre is. Nyilván sokan azon dolgozunk, hogy mégiscsak legyen valamiféle párbeszéd és egy olyan rendszer, ami átlátható.

Hogyan tekintesz vissza az elmúlt évekre?

Egyértelműen nagy utat tettünk meg: a nulláról építettünk fel egy művészeti vállalkozást, azaz egy közismert tánctársulatot, teljes repertoárral, nemzetközi megjelenésekkel.

A legfőbb célok között szerepelt, hogy legyen egy remek csapat, mind a művészek, mind a háttérstáb tekintetében, ami meg is valósult projekt alapú működéssel, amelyben vannak olyan szereplők, akik már 9 éve velünk vannak, és vannak, akik csak egy-egy projektre szerződnek. A második lépés az volt, hogy erős repertoárt építsünk, amelyben nemcsak az én munkáim láthatóak, hanem (általában külföldi) vendégművészek munkái is. Dolgoztunk vietnámi, belga, libanoni, spanyol, francia, szlovén alkotókkal, nemsokára egy lengyel koreográfus érkezik hozzánk. Olyan nemzetközi alkotókat vonunk be a munkánkba, akik frissítik a repertoárunkat, gazdagítják munkamódszereinket és tágítják művészi látásmódunkat. Fontos lépés volt megnyitni kurzusokat, workshopokat és egyéb képzési programokat, valamint az is, amikor elkezdtünk beavató diákprogramokat szervezni. Az elmúlt években közel ezer diákkal dolgoztunk. Ezek voltak a főbb állomások, illetve az, amikor beköltöztünk a Jurányi Házba, ahol létrehoztuk a Movein Stúdiót, magas színvonalú munkakörülményeket kialakítva. Egy olyan bázist teremtettünk, ahol közösségi élet is van, amire külön büszke vagyok. Nagy eredmények vannak mögöttünk, és még rengeteg tervünk van. Évek óta próbálunk az EMMI működési pályázatán a kiemelt kategóriába bekerülni, eddig sikertelenül, így más módokon kell forrásokat találnunk ahhoz, hogy elérjük céljainkat.

Hogyan ünneplitek a tizedik születésnapot?

A Budapest Táncfesztiválon mutatjuk be 2020 márciusában a MIRROR-t a Nemzeti Táncszínház felkérésére. Egyfajta retrospektív, összefoglaló est lesz az elmúlt 10 évből, de lesznek benne újdonságok is. Meghívott vendégkoreográfus pedig Maciej Kuźmiński lesz,

aki pedig egy rövidebb női darabot készít. A tizedik születésnaphoz kapcsolódik a Junior Prima-díjas Dömölky Dániel fotókiállítása is itt a folyosónkon, aki végigfotózta ezt a 10 évet, komplex képet adva erről az időszakról. WONDERLAND című előadásunkat pedig nemrég mutattuk be a Trafóban, ami a jelenlegi világunk krízishelyzeteit dolgozza fel hol humorral, hol drámaian, öt külön felvonásban.

A kezdetektől házlakók vagytok. Hogy látod a Jurányi közösségét?

Szeretem a Házat, ezt a művészeti centrumot. Olyan alkotók és kollektívák vannak itt, akikkel jó nap mint nap összefutni. De persze lehetne még a Ház közösségi életét erősíteni, vannak, akik szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, de sokszor nem tudjuk, hogy mivel foglalkozik egy másik gárda. Az egész épület közösségét érintő programokat hiányolom. Közelebb lehetne hozni egymáshoz a házlakókat, évente pár alkalommal, néhány izgalmas rendezvénnyel, amiben mindenki részt vehetne, és beszállhatna, ezzel összekovácsolva az itt dolgozókat. Például egy piknik, egy közösen kidolgozott nyílt nap, vagy egy mini fesztivál. A Jurányi jól helyzetbe tudja hozni az alkotókat, a próbák mellett gyakran bemutatkozási lehetőséget is kínál. Érdekes, hogy végül inkubátorházból professzionális színházzá nőtte ki magát a Jurányi.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

DUDA ÉVA koreográfus, rendező, a Duda Éva Társulat alapítója, művészeti vezetője. A Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfus szakán végzett Budapesten, később a Marosvásárhelyi Egyetem rendező szakán folytatta tanulmányait. 22 évesen kezdte az alkotói pályát, azóta is számos műfajban dolgozik (táncelőadások, zenés produkciók, mozgásszínházi előadások, nagyszabású operák, musicalek). Független művészként hozta létre 2009­ben önálló együttesét, a Duda Éva Társulatot, amelynek bemutatkozó előadásával Lábán Rudolf­díjban részesültek.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

KÁRPÁTI PÉTER

A 100. előadásánál tart a Titkos Társulat 2011. október 24­én bemutatott A Pitbull cselekedetei darabja. Lebilincselő szám.

Független színházi előadás tekintetében abszolút. A Trafó melletti Tündérgyár nevű kocsma terére terveztük, ott ment egészen a Jurányiba költözésig, 2014-ig.

Az első években sűrűn játszottuk, és ez nagyon jót tett neki, bombabiztosra beállt az előadás, ma már csak havi egyszer megy, de él-virul.

Mi volt az elmúlt majdnem kilenc év legemlékezetesebb Pitbull­pillanata?

Én világosítom, hangosítom, kellékezem a Pitbullt, de a százból volt három előadás, amin nem tudtam ott lenni. De az első ilyen alkalom akkor volt, amikor mindenképp meg szerettem volna nézni a kaposvári diákok Patkányok vendégelőadását a Stúdió K-ban. A Pitbull akkor még a Trafóban ment, átfutottam a végére, ott azzal fogadtak a színészek, hogy lemaradtam az addigi legjobb előadásról. Nem voltam ott, erre huss, felrepült. A vendégjátékok is érdekesek voltak. Elmesélek egy képet Párizsból. Ugye az előadás első negyedórájában a nézők egy részének állni kell. Igazából mindenkinek állnia kellene, csak hát Magyarországon ezt soha nem mertük megreszkírozni. Mondtuk Párizsban is, hogy hát azért betennénk ennyi meg ennyi széket. A fesztiválszervező – régi Krétakör-rajongó – döbbenten bámult ránk: miért raknánk be székeket, ha az a szituáció, hogy Nagy Zsolt a nézőkkel bebocsátásra vár egy bezárt ajtó előtt. - De mi van – kérdeztük –, ha jönnek idősek is. - Biztos fognak jönni – volt a válasz. Jöttek is, rengetegen, és egy zokszó nélkül álltak Nagy Zsolt mellett, reszketegen, a botjukra támaszkodva. És akkor megértettük ezt az irtózatos kulturális szakadékot. Nálunk egy húszéves fiatal is sokkal konformistább, mint ezek a párizsi nyugdíjasok, akik Peter Brook és Mnouchkine előadásain szocializálódtak. Ők a hatvanas években voltak fiatalok, a Nanterre-i diáklázadás és az egész szakmánkat megrengető színházi forradalom idején. Nekik játszottunk Párizsban. Felemelő volt.

Miért fejezitek be most A Pitbull cselekedeteit? A 102. előadás lesz az utolsó 2020 májusában.

Nagy Zsolttal ez volt a harmadik darab, amit együtt csináltunk. A Szörprájzparti nyolcvanszor ment, agyoncsaptuk, pedig még bőven lett volna benne, de úgy éreztük a HOPPartosokkal és Zsolttal, hogy már kinőttünk belőle, generációs előadás volt. A Vándoristenekből, a későbbi Színházi Jam improvizációs színházból ment hatvan. Aztán jött

a Pitbull, ami tágabb horizontú, mint az előzőek. Ma is minden alkalommal eleven, érdekes. De eldöntöttük, hogy befejezzük, a csúcson kell abbahagyni. Az előadás minőségét nem érinti, inkább csak nekünk jelent sokat, hogy ezalatt a kilenc év alatt sokat változtunk mindannyian. A színészek saját életében is hatalmas ívet írt le az előadás. Azt érezzük, hogy tovább kell lépni. Meg kell halniuk dolgoknak, hogy újak szülessenek. Egymással szembeni provokáció is ez, hogy: na, mi lesz ezután… Borzasztóan fog hiányozni a Pitbull, de nem volt nehéz meghozni ezt a döntést. Csak az előadástól búcsúzunk, egymástól semmi esetre sem.

A saját pályádon hova helyezed A Pitbull cselekedeteit?

Nagyon meghatározó. Az egyik legjobb darabomnak tartom, bár sokszor olyan természetesen szól a szöveg a színészek szájából, hogy a nézők közül sokan azt hiszik, hogy az egész egy tiszta improvizáció. A Pitbull szülte meg a Titkos Társulatot. A Pitbull adott folyamatosan energiát, játékkedvet ahhoz, hogy folytassam ezt a fura színházcsinálói kalandot. Ma már kábé a huszadik rendezésnél tartok. Nagy fordulat volt az életemben, hogy ötvenévesen kiléptem a hagyományos drámaírói szerepkörből, és elkezdtem önálló an előadásokat létrehozni. Szóval a Pitbull annyira döntő jelentőségű, hogy már csak emiatt se bánom, hogy levesszük. Legyen valami más, valami új, ami meghatározó.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

KÁRPÁTI PÉTER drámaíró, színházi dramaturg, rendező. Több mint húsz darabját mutatták be magyar és külföldi színpadokon. A Titkos Társulat alapítója. A híres Kárpáti Péter­féle improvizációs technika kitalálója, amelynek köszönhető több Titkos­előadás szövegkönyve. A Jurányiban többek között A Pitbull cselekedetei, Színházi Jam, A negyedik kapu, Tótferi, Csáó című előadásai (voltak) láthatóak.

FOTÓ: BORDÁS KATINKA

GORON SÁRA

Keresztes Gábor mesélte egy interjúban, hogyan szerezte 8­10 évesen az első zenéjét Tamás „megbízására”, amikor Önök, a szülők nem voltak otthon, és a bátyja kiugrott egy félórára a boltba. Ön emlékszik erre?

Gabi mindig is felnézett a bátyjára, figyelte, mit csinál Tomi a szintetizátorán, láttuk, hogy ő is próbálgatja, méghozzá egész ügyesen. Meséltük Tominak, amikor hazajött. Kíváncsi lett rá. Feladatot adott az öccsének, és nagyon elcsodálkozott, milyen ügyes. Gabi hónapról hónapra látványosan fejlődött, csodás dallamok jöttek ki a keze alól. Előfordult, hogy lefeküdtem, behunytam a szemem, és úgy hallgattam a játékát. Mondtam is neki, hogy filmzenét kellene szereznie. És ez meg is valósult! Az érettségi után felköltözött ő is Budapestre, és jelentkezett egy hangmester képzésre. Miután elvégezte, egy kis biztatás után odament Bodó Viktorhoz, ő meghallgatta a zenéit, attól kezdve együtt dolgoznak, és Gabi azóta komponál effekteket, zenéket filmre, színdarabba. Szerencsére mindkét fiam azt csinálja, amit szeret.

Hogy alakult, hogy Tamás már gyerekként játszott a debreceni Csokonai Színházban? Úgy történt, hogy unatkoztak a nyári szünetben az egyik barátjával, amikor találtam az újságban egy hirdetést, hogy az Alföld Színpad kéthetes nyári tábort hirdet gyerekeknek. Megkérdeztem Tomit, nincs-e kedvük elmenni. Elmentek, és nagyon élvezték. Porcsin László, aki a foglalkozások vezetője volt, megkérdezte Tomit, hogy maradna-e tovább, így egész nyáron táborozott. Abban az évben mutatták be a Csokonai Színházban a Légy jó mindhaláligot, amibe gyerekszereplőket kerestek. Tomi is jelentkezett Porcsin biztatására, és egyből be is válogatták. Így elmondható, hogy Tomi 12 éves kora óta színpadon van. A Légy jó mindhalálig után folyamatosan hívták valamilyen kisebb szerepre. Az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára járt, aminek az épülete a színház mellett volt. Tomi nem volt az a szavalós típus, de imádott szórakoztatni. Már elsőben az évnyitón is felállt és bohóckodott a többieknek, míg a gyerekek megszeppenve ültek. Amikor óvodában dolgoztam, és Tomi látogatóba jött hozzám, egy alkalommal megkértem, hogy foglalkozzon a gyerekekkel, amíg kimegyek. Kis idő múlva hallom, hogy néma csend van odabent, az óvodások körbe ülték és szájtátva hallgatták őt. Ez a vérében van, de nem tudom, honnan, mert a családunkban senki sem foglalkozott művészetekkel. Az édesapjuk hobbi szinten gitározott, mindketten szeretjük a zenét, de egyikünk sem vágyott szerepelni soha, a fiaink meg a színpadon nyílnak meg.

Annak idején sokat jártak színházba? Nem féltették Tamást, amikor gyerekszínész lett?

Nem jártunk olyan sokat színházba, s bár időközben elköltöztünk Debrecenből, Tomi minden előadását láttuk. A munkaköröm is megváltozott, egy gyermekotthonban foglalkoztam állami gondozott gyerekekkel. Oda is gyakran jártak a fiaim, főleg Gabi, játszani, focizni. Nagyon sokat jártunk moziba és kirándulni. Nem aggódtunk Tomiért, láttuk, hogy szereti csinálni, és a visszaigazolás is megerősített minket, mindig dicsérték. Azóta is minden róla szóló kritikát elolvasok.

Hogyan ünnepelték, ünneplik az anyák napját?

Gyerekkorukban korán felkeltek és vagy virágot szedtek, vagy az édesapjukkal elmentek virágot venni. Azzal és verssel köszöntöttek. Most úgy szokott lenni, hogy nálam összejön a család egy finom ebédre, és Andor, a kisunokám a fiaimmal együtt köszönt fel.

Követi a pályájukat?

Természetesen! Gabi sokat dolgozik külföldön, így azokat a munkáit nem tudom megnézni, de mindig képben vagyok. Gabi zenekarának, a Freakin’ Disconak a koncertjén is voltam már. Rendszeresen hallgatom otthon a zenéjüket, de élőben, látva, hogy mennyien szeretik őket, még fantasztikusabb élmény volt. Az Egy őrült naplójá t, Tomi monodrámáját háromszor láttam eddig. Nincsenek rá szavak. Nem felejtem el, hogy amikor először láttam, annál a jelenetnél, amikor Popriscsin az édesanyjához beszél, potyogtak a könnyeim, és szívem szerint kirohantam volna a színpadra megölelgetni őt. A végítélet napja és a Woyzeck című előadásokban nyújtott alakítása volt még ilyen megrázó számomra. A Szabadság, szerelem című filmben is játszott, aminek még az elején lelövik. Rossz élmény volt látni, pedig csak egy film, de én nagyon beleérző vagyok.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

GORON SÁRA gyógypedagógiai asszisztens. 2020 májusában, anyák napja alkalmából készítettünk interjút Keresztes Tamás és Keresztes Gábor édesanyjával.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

CHURCHILL

Pár hónapja tart a Covid­járvány. Hogy vagy? Köszi az érdeklődést, éhes vagyok! Figyu, meddig fog ez tartani? Katinka, véletlenül nincs nálad valami kaja?

Tessék, megkaphatod az almám felét, de közben beszélgetünk, jó? Hogy telnek a napjaid?

Délelőttönként többnyire strandolok a haverokkal a Hajógyári-sziget északi szigetcsúcsánál. Labdázok a nagyréten, türelmesen várok a bolt előtt, amíg Gazdi Magdi néninek vásárol. Hagyom, hogy a tízemeletes pótunokájaként szeressenek. Nagyokat alszom, és minőségellenőrzök a konyhában.

Milyen szép élményt tudsz kiemelni a karantén elmúlt pár hónapjából?

Az egyik messzire kószálásunk alkalmával kicseleztem a Gazdi éberségét – mekkora hülyeség keresni az utat, úgyis eljutunk valahová, nem? –, szóval kihasználtam a pillanatnyi helyzetet és isteni birkatrágyába hemperegtem. Sikerült alaposan bedörzsölni a fülem mögé, az állam alá, meg a hátamra is. Egész Nógrádban nem volt még egy olyan büdös disznó, mint én – Gazdi szerint.

Öröm az ürömben: mi az, amire végre most van időd?

A bóklászásra!!! Eddig állandóan nyaggatott, hogy menjünk már, haladjunk már, el fogunk késni. Na, de most! Fekszik a napon a Hármashatár-hegyen! A kövek között gyíkokra vadászunk, nézzük a hangyák vándorútját, a siklóernyősöket felszállás közben. És haza se akar menni a Hajógyáriról! Addig kergethetem a kacsákat meg a haverokat, lophatom a labdákat, amíg csak meg nem éhezem! Apropó kaja! Katinkaaaaa! Légyszi-légyszi!!!

Koncentrálj! Mi hiányzik az életedből jelenleg a legjobban?

A Jurányi. Titkos virslik Sanyival a portán, a bunyózások Bubuval a kertben, becsekkolni Macilacihoz a konyhára, hátha megvan még a tegnapi levescsont, a nagy szigetelőszalag-labdázások a fiúkkal előadás után a színházteremben, a kis piros kosaram a műszakon, a munkarendi értekezlet utáni morzsaparti, sutyiban kizabálni az öltözőkukából a Lefitymálva után a sóletet. A zsemle meg a májkrém az Egy őrült naplója után… Éhes vagyok!

Na, tényleg csak egy almád volt?

Kitartás! Már csak pár kérdés. Hogyan él tovább számodra a színház a kényszerszünet alatt?

Sehogy! Nekem a színház a rajongóimat jelenti. A terep, ahol a tökélyre fejlesztett éhezőkutya-műsoromat óráról órára váltakozó közönségnek előadhatom. Engem megfosztottak a közönségemtől!!! Most kinek produkáljam magam? Gazdi már ismeri az összes trükkömet. Éhen fogok halni! Katinka! Nálad mindig van egy Túró Rudi. Na! Kaphatok belőle?

Az nem neked való! Milyen könyvet, filmet, sorozatot, online programot ajánlanál az olvasóknak?

Viccelsz? Utálom, amikor a gépét bámulja! Az Olvasó csukja le a laptopot, vegyen egy kötelező szájkosarat, fogja meg a póráz végét, és húzzon ki az erdőbe!

Végül az utolsó kérdésem: Miben változtatnál az életeden az elmúlt hetek tanulságaként, ha vége lesz a karanténnak?

Soha többé tappancstörlés, bundafésülgetés! Mindig is gyűlöltem a cicomát, de ezzel a vírusizével minden eddiginél mélyebbre süllyedt a Gazdi! Egy kutya legyen kócos, száradószéna-szagú és Dunaszagú!

Az interjút készítette: Bordás Katinka

CHURCHILL a Jurányi egyik legkedvesebb négylábú lakója. Gazdája Totobé Anita, a Füge Produkció programkoordinátora. A járvány alatti bezárás idején Churchillt is meginterjúvolta a Jurányi Latte.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

FOTÓ: GORDON ESZTER

TENKI RÉKA

A 2019/2020­as évadban nem játszottad a 2015­ben bemutatott monodrámádat, az Egyasszonyt a kisbabád születése miatt.

Hiányzott neked az előadás ez idő alatt?

Őszintén szólva sokáig nem hiányzott, mert a terhesség, a szülés, a kisfiam teljesen lekötötte minden energiámat, és nem igazán jutott eszembe az előadás. Viszont most, hogy a gyerekem egyre nagyobb, elkezdett hiányozni a színház és az Egyasszony, ahogy közeledik az előadás időpontja, egyre jobban várom. De a karantén alatt is volt kapcsolatom a darabbal, hiszen Péterfy-Novák Éva megkeresett, hogy készüljön videófelvétel, olvassam fel a könyvet, amiből a monodráma készült. Örültem neki, hogy naponta két órát foglalkozhattam egy-egy fejezettel és leköthettem a kreatív energiáimat.

Szerinted milyen lesz a visszatérés?

Nem tudom, milyen érzés úgy játszani, hogy már két gyerekem van. A bemutató idején egyéves volt a lányom, most van egy hatéves és egy kilenc hónapos gyerekem. Persze ez közvetlenül nem ad hozzá az előadáshoz, de az igen, hogy a második gyerekem születésével újabb élményt szereztem a szülésről, és már két gyerekért aggódhatok. Sokat változtam időközben. Egyes történetekből megtalálnak minket olyan mondatok, amik akkor éppen aktuálisak az életünkben, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy most, amikor először játszom hosszú idő után az Egyasszony t, mik lesznek ezek a mondatok, amik „betalálnak”.

Ki tudnál emelni emlékezetes vagy számodra fontos pillanatokat az eddigi előadásokból?

Szerencsére nagyon sok van. Hirtelen az jutott eszembe, amikor a premieren odajött hozzám egy fiatalember kezében virágcsokorral, és azt mondta nekem: „Én vagyok Zsombor.” Aki ismeri a történetet, az tudja, hogy Zsombor a “fiam” a darabban. Olyan fura és megható volt, hogy egy órával azelőtt azt mondtam a színpadon, hogy megszületett a fiam, akit mindennél jobban szeretek, és nagyon vártam, és aztán ott áll előttem a maga huszonéves valójában. Az is nagyon meghatározó volt, hogy eljött a bemutatóra Éva egész családja, és az anyukája csak annyit mondott, hogy „velünk ez tényleg megtörtént”. Hálás vagyok, amiért beavattak az életükbe, és hogy egy ilyen ügy mellé állhattam. Egyszer előadás után azt láttam, hogy a folyosón negyven nő sír, és nem értettem, mert persze meg szoktak hatódni a nézők, de látszott, hogy ez más… Odajött hozzám egy gyógy pedagógus, kiderült, hogy terápiára hozta ezeket az anyukákat, akik ugyanazon mentek keresztül, mint amiről a darab szól. Vagy amikor Svédországban jártunk, és a közönségtalálkozón – mintha ki-

nyitnál egy csapot – mindenki elmesélte a saját szüléstörténetét. Kezdetben zavarban voltam ezektől a helyzetektől, mert nem tudtam mit reagálni rá, de aztán rájöttem, hogy elég, ha csak meghallgatom őket. Volt olyan, hogy egy házaspár előadás után megkeresett, és elmondták, hogy elvesztették a gyereküket, és hogy mennyire kellenek az olyan előadások, amik terápiaként szolgálnak, mert nincs lehetőségük máshol feldolgozni a tragédiát.

Az előadás sokaknak szolgál terápiaként. Ez fordítva is igaz, vagyis neked is terápia?

Olyan értelemben igen, hogy másképp reagálok helyzetekre. Korábban, ha szembejött velem egy fogyatékkal élő ember, akkor persze segítettem neki, ahogy tudtam, de ilyenkor valahogy az emberből sugárzik a részvét. De rájöttem Éva által, hogy ilyen esetekben a praktikusság sokkal jobb tanácsadó. Amikor ellátogattam az egri gyermekotthonba, ahol Éva kislánya élt, az a jókedv, humor, szeretet, amit ott tapasztaltam a nővérek részéről, lenyűgöző volt, és megmaradt bennem egy életre. Így kell mindenhez, a legnehezebb dolgokhoz is hozzáállni. Előadás közben nekem nem terápia, hanem úgy élem meg, hogy én adok az előadás által. Sokan kérdezik, hogy nem megyek tönkre ebben a történetben. De ez az egész nem arról szól, hogy egy nővel megtörtént a legrosszabb és öngyilkos vagy drogfüggő vagy alkoholista lett, hanem felrakta ezt az elfelejthetetlen terhet a vállára, továbbment, és szült két egészséges gyereket, és él, mert az életben maradás egy hihetetlenül erős ösztön, és ő ezt választotta. Szerintem ez egy nagyon fontos üzenet.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

TENKI RÉKA Junior Prima­ és Jászai Mari­díjas színész. 2008­ban végzett Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában a Színház­és Filmművészeti Egyetemen. 2008–2012 között a budapesti Katona József Színház, 2012–2015 között a Nemzeti Színház, 2016­tól az Örkény István Színház tagja. A színház mellett rendszeresen dolgozik filmekben, sorozatokban. A Jurányi Házban az Egyasszony című monodrámában látható.

Az EGYASSZONYT az Orlai Produkciós Iroda és a Füge Produkció 2015. október 21­én mutatta be. Péterfy­Novák Éva művét Tasnádi István dolgozta színpadra, Paczolay Béla rendezésében Tenki Réka látható. Az előadás a kritikusok és a nézők körében is töretlen sikernek örvend, már túl van a 150. alkalmon.

TASNÁDI ISTVÁN

Másodjára foglalkozol Péterfy­Novák Éva­regénnyel. Először az Egyasszonyt adaptáltad színpadra, most az Apád előtt ne vetkőzzt. Mi fog meg az ő műveiben?

Az Egyasszony ra és az Apád előtt ne vetkőzzre is Orlai Tibor, az előadások producere hívta fel a figyelmemet. Az Egyasszony esetében megfogott az elképesztően erős drámai történet, Éva saját története, ami eredetileg egy szerkesztett blogként jelent meg. A valóság ereje és a meg élt nehézségek pőre és szikár tudósítása jellemzi általában véve az ő szövegeit. Nem az irodalmiasságon van a hangsúly, hanem azon, hogy elmeséljen egy igazi emberi történetet. Az Apád előtt ne vetkőzz áldozatokkal készített interjúk alapján íródott, és nyilván személyes érintettség is van benne. A dokumentarista szövegből drámai erő sugárzik. Nem fikció vagy költői gondolatkísérlet, hanem a brutális valóság. Éva teljesen elfogulatlanul belesétál a legkeményebb helyzetekbe, hogy körülnézzen és tudósítson. Szokatlan merészség van benne, és általában szokatlan helyekre is visz. Akármennyire borzalmas, ugyanakkor érdekes is ez a világ, nemcsak a felszínét mutatja, hanem elemző és elfogulatlan módon tudósít a mélyből, jelen esetben a tudattalan vagy az ösztönélet mélyéből. Az Apád előtt ne vetkőzzben nemcsak az egykori bántalmazott kislány monológját halljuk, hanem az elkövetőét is, akit viszont gyerekkorában bántalmaztak, és nagypapaként folytatta ezt a családon belüli erőszakot, a szeretet nevében. Annyira zavarba ejtő ennek a tükröztetése, hogy a szeretet nevében milyen borzalmakat lehet elkövetni, hogy nem hagy minket nyugodni, és rágódunk rajta. Azt reméljük, hogy a néző is elgondolkodik az előadás után.

Adta magát, hogy te rendezd az Apád előtt ne vetkőzzt?

Tibor kezdetben csak annyit mondott, hogy ha tetszik, írjak belőle egy színpadi adaptációt, mint az Egyasszony nál. Végül a sokszereplős, memoárszerű visszaemlékezésből lett egy kétszereplős darab. A koncepció miatt, hogy egy férfi és egy nő felváltva játssza el az áldozatot és az elkövetőt, gyakorlatilag egy rendezőpéldány született, így adta magát, hogy én is rendezzem meg az előadást. Ez egy nagy kísérlet és újdonság nekem is, hogy tudok-e rendezőként közeledni egy másik író szövegéhez, mert eddig csak a saját darabjaimat rendeztem.

Péterfy Bori és Pataki Ferenc játszanak az előadásban. Miért őket választottad?

Bori tulajdonképpen adott volt, már a felkérés is úgy szólt, hogy ő szívesen eljátszaná ezt a szerepet. Ettől még nagyobb kedvem lett az egészhez. Borival régóta dolgozunk együtt,

a Krétakörben kezdtük, majd az Időfutár ban folytattuk, illetve a Terápia című sorozatban írtam neki egy szálat. Az elmúlt években időről időre összesodort bennünket a közös munka, de még sosem rendeztem őt, ez is újdonság lesz. Nagyon szeretem, ahogy ő létezik a színpadon, azt a tudatosságot és érzékenységet, ahogy játszik. Ez a próbaidőszak végképp meggyőzött arról, milyen gazdag eszköztárú, érett színésznő lett. Az alterdívaság is egyfajta szerep, amit elképesztően profin csinál, de amikor színpadra lép, le tudja tenni. Ferivel nem dolgoztam korábban, de egy castingon már találkoztunk, meg is kapta a szerepet, csak aztán nem valósult meg a film. Bár szerep szerint itt egy nagypapát kellene játszania, olyan középkorú férfi színészt kerestem Bori mellé, aki korban és kisugárzásban is hozzá való. Az Apád előtt ne vetkőzz pedofil történetében zsigerileg elutasítanánk mindent, és közben látjuk ezt az emberpárt a színpadon, akik tulajdonképpen tökéletesen egymáshoz valók, és ennek hihetetlenül erős belső feszültsége van. Valahogy empatizálni tudunk azzal a vággyal, amit erkölcsileg el kell utasítanunk, és ez feszültséget hoz létre, ami folyamatosan dolgozik az emberben, miközben nézi az előadást. Ez extrán izgalmassá teszi, azzal szemben, hogy ha mondjuk, látnánk egy perverz öregembert meg egy kislányt a színpadon.

Mennyire ismered a Jurányi Házat?

A próbafolyamat első fele a Jurányiban zajlott, és őszintén mondom, nagyon jólesett ott lenni. Mondtam is Kulcsár Vikinek egy udvaron tartott stábértekezletük után, hogy nézzen körbe, hogy kik ülnek ezeknél a kerti asztaloknál, gyakorlatilag a Nemzeti büféje lehetne jobb időkben: Mucsi Zoltántól kezdve Szikszai Rémuszon keresztül Benkó Bencééken át Duda Éváékig. Fura, hogy ez így alakult, de eddig nem dolgoztam még a Jurányiban, csak nézőként jártam ide, így jó volt végre ennek az alkotóműhelynek a részese lenni. Délelőtt 10-ig mindenki elvolt az udvaron, aztán, aki tudott, bement egy tanterembe és próbált, csinálta a maga dolgát. Nagyon jó közege volt a próbaidőszaknak a Jurányi, és reméljük, novembertől az előadásnak is az lesz.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

TASNÁDI ISTVÁN József Attila­ és Balázs Béla­díjas író, rendező. 1996­ban a Bárka Színház alapító tagja, 1996­tól 2001­ig dramaturgja. 2001­től 2007­ig a Krétakör Színház rezidens drámaírója volt. 2009ben színházi rendezőként is debütált. Többek között a Terápia és az Aranyélet című sorozatok vezető írója. A Jurányihoz köthető munkái: Egyasszony (adaptáció), Apád előtt ne vetkőzz (adaptáció, rendező) Rozi az égen (író), Tapasztalt asszony (író, rendező), a Színház a város Vérmező/Városmajor és az Átlagos ház című hangjátékok írója, rendezője.

RADNAI MÁRK

A Mady Baby rendezésed is látható a SzínházTV műsorán. Kiknek ajánlanád? A Jurányi Kamaratermében, egy speciális térben játszódik a darab, kihívást jelentett a felvétel?

Azoknak ajánlom, akiknek kételyei vannak, hogy a színházi közvetítésnek van-e ereje, érelme. Szerintem ez az előadás tökéletesen alkalmas arra, hogy bebizonyítsa, van. 360 fokban játszanak a színészek, ezért kihívás volt közvetíteni, minden egyes jelenetet külön kellett beállítani és újrapozícionálni. Ez különben alapvetés, hogy minden előadásról, amit felveszünk, külön gondolkodunk, nincs bevett séma a rögzítésre, hiszen minden előadásnak más áll jól. A csapatunk szakmailag érzékenyen nyúl a produkciókhoz, nem kívülállóként. A minőség érdekében én sem adom ki a kezemből a felvételek rendezését.

Pár hónapja indult el a SzínházTV. Milyen tapasztalatokat szereztetek eddig?

A streamelés, a kultúrának az online térbe helyezése már sok művészeti ágban jelen van, a színházban még csak most indul. A pandémia lehetőséget ad átgondolni, hogy a színház, a kultúra mit is jelent, valójában mi a célja egy adott produktumnak, alkotásnak. Talán az, hogy minél több emberhez eljusson az üzenete. Mindegy, hogy milyen műfajú darabról beszélünk, klasszikus, társadalmi, dokumentarista, politikai darab, az a cél, hogy megtalálja a nézőit. A stream óriási előrelépés abban a tekintetben, hogy fogyaszthatóvá válik a színházi kultúra mind az itthoni, mind a külföldön élő magyarok számára is. Csak azt sajnálom, hogy egy világjárvány kellett hozzá, hogy a szakma felismerje az ebben rejlő lehetőségeket, ugyanis ahhoz, hogy elindítsuk a SzínházTV-t, korábban semmi nyitottság nem volt. Már tíz éve, amikor elindultam a pályán, azon gondolkodtam, hogyan lehetne modernizálni a színházat, és a -011- Alkotócsporttal már akkor is közvetítettük az előadásainkat. Hosszú folyamat ez, de egyszer eljutunk majd oda, hogy olyan színházi műhelyeknek és társulatoknak lesz esélye nagyobb közönség előtt megmutatkozni, nemzetközi szinten is akár, bekerülni a mainstreambe, külföldi rajongókat szerezni, akiknek kizárólag az élő színházra korlátozott lehetőségeik miatt eddig erre nem volt esélyük.

Milyenek a nézői visszajelzések?

Az előadások vetítése után van egy „hogy tetszett?” posztunk a Facebook-oldalunkon, és például Tenki Réka Egyasszony című monodrámájára több mint 800 reakció érkezett, szóval nagyon aktívak a nézőink, aminek nagyon örülünk. Reményeink szerint minden előadás

új közönséget ér el a platformunkon. A külföldön élő magyarok egyébként fontos célközönségünk, hiszen ők általában nyáron látogatnak csak haza, amikor nincs színház, így nem feltétlenül vannak képben, hogy mi történik itthon a színházi életben, milyen témák érdeklik az embereket, miről csinálnak színházat. Így ez a világ számukra is kinyílt.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

RADNAI MÁRK színész, rendező. 2011­ben megalapította a ­011­ Alkotócsportot, akikkel a hazai színjátszásban nem megszokott progreszszív, kifejezetten fiataloknak szóló, filmszerű színházat kezdtek el játszani. A 2020 novemberében indult SzínházTV alapítója, művészeti igazgatója. A II. TITÁNium Színházi Pályázaton nyertes Drosztért megkapta a 2013/14­es évad Év Titánja díjat. A Jurányihoz köthető előadásai: Kutyaszorítóban (rendező), Mizantróp (rendező), Droszt (rendező), Párnaember (rendező), Furnitur (színész), A nagybőgő (a rendező munkatársa), Mady Baby (rendező).

A MADY BABY Gianina Cărbunariu műve, amelyet Radnai Márk rendezett meg a TITÁNium Színházi Pályázaton nyertes Bán Bálint és Mózes

András felkérésére. Rajtuk kívül az előadásban még Hartai Petra játszott. 2020. február 8­án mutatta be a Füge Produkció a Jurányiban, ahol 2023. január 29­ig volt műsoron.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

JORDÁN ADÉL

A tizennegyedik, utolsó előadásához közelít az AlkalMáté Trupp sorozata. Hogy vagy?

Jól vagyok, és jól is voltam ebben az elmúlt egy évben. Nagyon sok időm volt magammal és a környezetemmel foglalkozni, ami egy elég buta kutya és egy nagyon okos gyerek esetében jó dolog. Azt érzem, hogy sikerült magamat és mindenkit rendbe hozni, mert eléggé sokat dolgoztam előtte. Kergettem a saját életemet, de most azt érzem, beértük egymást. Nekem, és szerintem sok mindenki számára az elengedésnek fontos időszaka volt ez az elmúlt több mint egy év. Tavaly, amikor eldöntöttük, hogy a Covid miatt elengedjük ezt az AlkalMáté előadást, később a nagyon szeretett Jurányit, mint helyszínt, jól megugrottam a helyzetet. Azt veszem észre, hogy arrafelé irányít az élet, hogy ne akarjam teljes mértékben kontrollálni, hanem próbáljam a jógából is jól ismert flowban tartani a dolgokat: ahogyan adja magát, úgy lesz a legjobb. Érdekes, hogy így jött ki a lépés, hogy én lettem az utolsó, a tizennegyedik, ugyanis a 14 a szerencseszámom.

Az AlkalMáté egyik kuriózuma, hogy mindössze két hét alatt készül el egy előadás…

Az szokott történni, hogy tíz napig próbálunk, utána négy napig játszunk, így jön ki a két hét. Ezelőtt két találkozásunk van az adott főszereplővel, és két-három órán keresztül az illető beszél magáról, elmondja, amit fontosnak tart, és mi is beszélünk róla. Kíváncsi vagyok, hogy most hogyan fogok működni, mert azt hiszem, hogy a főiskolás koromhoz képest sokkal türelmesebb, megengedőbb vagyok a kollégáimmal és az osztálytársaimmal. Most nagyon szeretném, ha rábíznám magam az osztálytársaimra, és nem feltétlenül erőszakoskodnék mindenen – de lehet, hogy ez egyáltalán nem fog sikerülni… Fogalmam sincs, mi fog kijönni belőlem... Lehetséges, hogy Máté Gábor már tisztában volt vele, hogy ez az egész mivel jár, de én nem tudtam, hogy ez mekkora bizalomjáték mindenki részéről. Nekem nagy bizalmam van az életben és a csapatban is, ezért azt hiszem, menni fog, hogy odaadjam, amim van. Megpróbálok tisztán, őszintén és nyíltan látni és láttatni.

Hogy emlékszel vissza a főiskolás évekre, az osztályotokra és benne magadra?

Szerencsés csillagzat alatt állt össze az osztály, szerettük egymást, remélem, hogy erről mindenki így gondolkodik, azok is, akik most nincsenek velünk. Olyannyira szerettük egymást, hogy azt éreztük, nem akarjuk abbahagyni a közös munkát, azért is kezdtük el ezt a sorozatot, mert elképzelhetetlennek tartottuk, hogy elszakadjunk egymástól.

Az AlkalMáté a legjobb módja volt, hogy együtt maradhassunk. Ettől olyan laza, olyan, mint egy tábor, az ember visszamegy gyereknek, de közben folyamatosan egyre érettebb. Én az osztályban csapongó, szélvész kisasszony voltam. Nem voltam tudatos. Hatalmas

energiákat mozgattam, amikből volt is, de a fele elég lett volna, hogy feltűnő jelenség legyek. Igazából azt lehet mondani, hogy elég sokáig sok voltam. Szerencsére most már az energiaszintem kezd lejjebb menni, azóta egy kicsit megpihentem.

Milyen volt az elején az AlkalMáté?

Kezdetben Zsámbékon csináltuk az előadásokat, ahol kiadó szobákban laktunk. Hajnali négyig a falu kocsmájában dartsoztunk, asztalon táncoltunk, majd mentünk be próbálni. A próbákon a jeleneteket készre csináltuk, mert azt szoktuk meg az egyetemen. Mostanában inkább korai fázisokat mutatunk meg Gábornak, tehát nem produkciót akarunk csinálni, hanem azt mutatjuk, merrefelé tartunk. Már nem akarunk senkinek megfelelni. Szépen kinőtte magát az AlkalMáté: eleinte egy kis hangárban kezdtük az előadásokat játszani, majd kaptunk egy nagyobb hangárt, aztán elkezdtünk duplázni is. De mi is felnőttünk, sokunknak gyereke lett, így az ottalvás, dartsozás nem fért bele egy idő után. Volt olyan időszak, hogy az Örkény Színházban próbáltunk, és az utolsó egy hétre mentünk le Zsámbékra. Sokat ingáztunk, aztán úgy éreztük, jobb, ha Pesten maradunk, mert így könnyebb megszervezni az életünket. Így költöztünk a Jurányiba.

Melyik volt a kedvenc előadásod?

Az első, Járó Zsuzsi előadása meghatározó volt. Nagyon szerettem Gál Kristóf teljesen kibontakozó előadását, ami számomra váratlan volt. Az első felnőtt problémákról volt szó, ő akkor egy családi helyzetet tárt elénk. Ott is azt éreztem, hogy tud úgy beszélni az osztály, és tud olyan érzeteket kelteni, amiről azt gondolhatja a közönség, hogy ezek egyetemes emberi érzések, és nem az a lényeg, hogy ki mondta, ki kit bántott meg, hanem az ember magára ismer, miközben nézi. Mindegyik osztálytársam előadásában voltak olyan jelenetek, amiket könnyes szemmel néztem, hol a meghatottságtól, hol a boldogságtól.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

JORDÁN ADÉL Junior Prima­díjas színész. 2003­ban végzett Máté Gábor és Horvai István osztályában a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. Diploma után az egri Gárdonyi Géza Színház szerződtette, majd 2006­tól a budapesti Katona József Színház tagja. 2007 és 2021 között nyaranta AlkalMáté Trupp néven mutattak be személyes előadásokat a volt osztálytársak előbb Zsámbékon, majd a Jurányiban. 2019­ben a Hab a tortán! gyerekelőadás­sorozat Nem mese című epizódjában játszott a Jurányiban.

GÖNDÖR LÁSZLÓ

Honnan jött az ötlet, hogy a járvány alatt beköltözz a Nagymamádhoz, amely élményből később a Nagymamával álmodtam előadás született?

10-15 éve tervezem, hogy felvegyek Nagymamámmal hanganyagokat, megőrizzek belőle számomra fontos dolgokat. Nehéz kivitelezni, hogy egy hozzád nagyon közeli embert szervezett módon hosszú időn át interjúvolj, mivel ez lelkileg nagyon nehéz folyamat. Rengeteg, a saját kapcsolatotokat is érintő szorongással jár, amin percről percre kell átverekednie magát az embernek. Ehhez a nehézséghez jött még hozzá, hogy a Nagymamám sokáig egyáltalán nem akarta, hogy belőle ilyen módon fennmaradjanak dolgok. Szorongott ő is, egomán dolognak tartotta, hogy az ő egyéni gondolatai különleges elbánásban részesüljenek, már csak azáltal is, hogy rögzülnek és fennmaradnak az utókor számára. A holokauszttörténetei esetében is az a dilemma gyötörte sokáig, hogy milyen jogon engedheti meg ő azt magának, hogy a sok millió történet közül pont az ő egyéni történetei vegyenek részt az óriás, az elmondhatatlan reprezentációjában. Évtizeden át tartó tapogatózás, közeledési folyamat csúcsosodott most ki ezzel a projekttel, melynek során Nagymamám kedvet kapott ahhoz, hogy hang- és videofelvételeket készíthessek róla. Abban, hogy ez most történt meg, paradox módon nagy szerepet játszott a járvány okozta helyzet. Sok embernél – így vagy úgy – belső munkával párosult ez a karanténidőszak, sok alkotó emberre rengeteg szabadidő szakadt. Rendszeresen azzal álmodtam, hogy meg kell csinálnom ezt a projektet, mielőtt Nagymama meghal. Úgy éreztem, hogy most vagy soha. Ez az időszak egybeesik egy felnövési folyamattal is: most értem meg rá, hogy felszámoljam az ezzel kapcsolatos szorongásaimat, és szembenézzek az egyik legfontosabb vágyammal, és azon keresztül a Nagymamámmal való kapcsolatommal.

Ez a színházi projekt és kísérlet szerintem elsősorban nem a Nagymamámról vagy a nagymamákról szól. Én úgy érzem, hogy Nagymama személye behelyettesíthető mindenkinek a saját fontos emberével, akivel még sok dolga van. Nekem történetesen életemnek ezen a pontján ez a személy a Nagymamám volt. Emberi mércével mérve eddigi életem talán legfontosabb tette ez az előadás.

Milyen volt a Nagymamával lakni? Hogy nézett ki egy napotok?

2020. december 15-én költöztem be, és január 17-ig, a Nagymamám születésnapjáig maradtam, összesen 32 napig. Szándékosan az ünnepi időszakot választottam. Rigorózus menetrendje van a Nagymamámnak, amihez nekem is alkalmazkodnom kellett. 97 éves,

lassabban mozog, de állandó asszisztencia mellett a legtöbb dologban önállóan látja el magát. Az ébresztés, az étkezés, a takarítás szigorú koreográfia szerint zajlott, ami szellemileg leterhelő dolog. Erre nem számítottam. Emellett számomra a felvételekhez kapcsolódó technikai eszközparkkal való megismerkedés jelentette a legnagyobb nehézséget. Muszáj volt összekapni magam; sokat tanultam a mikrofonok és a kézikamerák csodálatos világáról. Mindeközben arra is feszülten figyeltem, hogy oldott hangulatot tartsunk fent. Igen, ez egy ellentmondás. Nagyon elfáradtam, türelmetlenebbé váltam a végére, de ez a türelmetlenség elvezetett valahova, ami szintén tanulságos volt. A felvételek egész nap, a nagyobb beszélgetések általában délután 3-tól 7-ig zajlottak. Természetesen a legjobb beszélgetések akkor születtek, amikor nem volt tervezettség, mondjuk az ebédlőasztalnál. De szerencsére előfordult, hogy ebéd közben is bekapcsoltam a hangrögzítőt, hogy atmoszférát vegyek fel. Az akkor elhangzott beszélgetések a legjobbak.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

GÖNDÖR LÁSZLÓ Halász Péter­díjas színész, performer, rendező. Alkalmazott közgazdászként szerzett diplomát, majd az Egyesült Államokban folytatott színházi tanulmányokat. 2014­ben hazatért, és szerencsét próbált a budapesti független színházi szférában. Azóta elsősorban a bázisának tekintett TÁP Színház és a Stereo Akt hazai és külföldi produkcióiban működött közre színészként, illetve alkotóként. A Jurányiban futott előadásai: Korrup Schőn, A csatorna.

A NAGYMAMÁVAL ÁLMODTAM című STAFÉTA­nyertes előadást 2021. október 3­án mutatták be a Trafó Klubban. Göndör László és nagymamája, Katona Éva beszélgetéseiből és visszaemlékezéseiből a szöveget írta és szerkesztette Bódi Zsófia, Laboda Kornél, Göndör László. Az előadást 2022­ben a Színikritikusok Céhe a legjobb független előadás kategóriában jelölte, illetve elnyerte a STAFÉTA­közönségdíjat.

FOTÓ: SZOKODI BEA

KOVÁCS D. DÁNIEL ÉS PÁLOS HANNA

Mi alapján választottátok ki Czigány

Zoltán Csoda és Kósza mint festők meséjét?

Hanna: Nekem elsősorban a nyelvezete tetszett meg. Illetve igyekeztünk olyan történetet keresni, amit jól meg tudunk valósítani ketten. Túl a nyelvi humoron, jó problémákat vet fel a Csoda és Kósza kötet összes meséje, de már a keresgélés elejétől nekem gyanús volt, hogy ez az epizód – a Csoda és Kósza mint festők – lesz a befutó, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, mint hogy miről szól a festés, mit jelent az alkotás, mit szabad – mit nem, hogyan kell formát találni a kreativitásnak.

Dániel: A kisfiunk, Jakab hároméves, a válogatási folyamatban rajta lehetett tesztelni a meséket, hogy mi mennyire működik. Illetve nyáron volt még egy tesztkörünk, vagyis egy családi táborozás a baráti társaságunkkal, amikor Hanna elkezdte felolvasni a köré gyűlt gyerekeknek a Csoda és Kósza meséket, amiket nagyon élveztek. Az volt az első visszajelzés, hogy Czigány Zoltán meséje jó választás lehet. Többféle regisztert meg tud szólítani, a négy- és a hatéves, illetve egy felnőtt is megtalálhatja a mesében azt, ami érdekelheti.

Milyen a közös munka?

Hanna: Nekem nagyon jó élmény. Úgy ismerkedtünk meg Danival, hogy együtt dolgoztunk. Ez a próbafolyamat egy nagyon otthonos közeg, ráadásul a közös munkára már elég rég volt lehetőségünk. Horváth Jenny (díszlet- és jelmeztervező – a szerk.) segített nekünk egy-két dologban, de tőlem nem áll távol a kézműveskedés; szeretek varrni, barkácsolni, és örültem, hogy ebben a munkában kiélhettem ezeket a képességeimet. De itt szeretném azt is megjegyezni, hogy minden tiszteletem a tervezőké és minden színházi dolgozóé, akikre az a feladat hárul, hogy boltról boltra járjanak, és megtalálják pont azt a színt és azt az anyagot, amit megálmodtak egy-egy jelmezhez. Hát ez őrület…

Dániel: Nagyon régen játszottam: a Színmű előtt az ELTE Egyetemi Színpadán. Nehéz is összehasonlítani ezt a mostani munkát egy klasszikus próbafolyamattal, itt nagyon jóféle felszabadultságot hoz az, hogy mi vagyunk a saját külső szemünk, ilyen alapon nincs megfelelési kényszer. Kifejezetten jólesik most „kézművesebb” színházba belefogni, nem egy gigaprodukcióra készülni, hanem egy egyszerű történetű mesét színre vinni, megpróbálni minél jobban kiaknázni azt. Ebben az esetben nem is nagyon van más választásunk, mint

otthon gondolkodni az előadáson. Az is egy próbának számított, amikor este 10.30 körül lefeküdt Jakab, és aztán tudtunk beszélgetni az előadásról.

Megnézi az előadást a kisfiatok?

Hanna: Igen, és emiatt is nagy esemény lesz a bemutató, mert Jakab most lát minket először színpadon. Már voltunk együtt többször színházban nézőként is, sőt Danival világosított már az Örkényben, én körbevittem a Katonában. Szereti a színházi légkört, nem idegen számára, de most leginkább arra próbáljuk felkészíteni, hogy minket lát majd szerepelni. Jakabbal már sokat beszélgettünk a Csoda és Kószáról, az alapvetést érteni fogja.

Miért ajánlanátok a Hab a tortán! mesesorozatot a Jurányiban?

Hanna: A Hab a tortán!-t azért tudnám ajánlani, mert nem egy klasszikus gyerekszínházi élmény; a sorozat mindegyik része teljesen különböző stílusú, teljesen másfajta „szemüvegen” keresztül mesél. Ezeket a programokat az alkotóknak a színház iránti szeretete határozza meg. Az ad hoc jellege, akár az esetlensége igazi színházi légkört teremt, amivel jó találkozni egészen kicsiként, és a felnőtteknek is érdekes lehet.

Dániel: A Jurányi Laborban az előadások esetlensége szerintem közvetlenséget szül, könnyebb bizalmat, cinkosságot érezni a nézőtér és a játszók között, nem annyira rigid az elkülönülés, de ez nem minősít más gyerekelőadásokat.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

PÁLOS HANNA Junior Prima­díjas színész. 2008–2012 között a Színház­ és Filmművészeti Egyetem hallgatója, osztályfőnökei: Máté Gábor és Dömötör András. 2012­től a budapesti Katona József Színház tagja, mellette a ­011­ Alkotócsoport előadásaiban is szerepel. A Jurányiban a Kutyaszorítóban játszott, jelenleg a Csoda és Kósza előadásban látható.

KOVÁCS D. DÁNIEL Junior Prima­díjas rendező. 2015­ben végzett a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen Székely Gábor és Bodó Viktor színházrendező osztályában. 2013­tól 2015­ig a Szputnyik Hajózási Társaságban rendező. 2015–2017 között a Vígszínház társulatának tagja. 2017­től szabadúszó. 2019­ben alapítója a Narratíva Kollektíva nevű formációnak, amelynek bázisa a Jurányi. A Színház­ és Filmművészeti Egyetem tanára 2021­ig. A Jurányiban a Reflex, Baal, akezdetvége, A heilbronni Katica, Kurázsi és gyerekei, Csoda és Kósza, Demerung című előadások köthetők a nevéhez.

CSODA ÉS KÓSZA a Pagony és a Jurányi saját gyártású mesesorozatának, a Hab a tortán!­nak az egyik epizódja. A bemutatója 2021. november 28­án volt.

FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA

SZABÓ RÉKA

Mi a kiindulópontja a Nothing personal című előadásnak?

A Nothing personal elakadástörténetekről, kiégésről, depresszióról szól, kiindulópontja az a szituáció, amikor azt érzed, hogy nem tudsz arról a pontról továbblépni, ahol vagy. Hogy zsákutcába kerültél, amiből nem látszik a kiút.

Az előadást Szirtes Attila (a független tánc és színházi szakma jelentős alakja, szellemi és kétkezi embere, fénytervezője, a Jurányi Ház műszaki vezetője) emlékének ajánljátok.

Az egész munka alatt itt van velünk Attila. 20 éven keresztül szinte minden Tünet-előadást vele csináltam mint baráttal, szcenikai és fénytervezővel, állandó alkotótárssal. Szüntelenül dialógusban voltunk arról, hogyan csinálunk színházat. Az öngyilkossága meg a folyamat, ami ahhoz vezetett, erősen velünk van ebben a próbaidőszakban, ami egyfelől terapikus, másfelől nehéz, mert folyton vakargatjuk azt a sebet, amivel dolgozunk. Hosszú távon nem tudom megítélni, jót tesz-e, de muszáj ezt csinálni.

Manapság sűrűn használjuk a burn out (kiégés) kifejezést. Igen, de igazából a kiégésnek fokozatai vannak. Nehéz erről őszintén beszélni, legtöbbször small talk szinten van csak szó a nehéz érzésekről. Azok a jelenségek, amelyek a kiégéssel járnak, például a motiválatlanság, vagy hogy nem vagy hatékony, hogy eltompulnak az érzéseid, és elveszted az érzékenységedet, empátiádat, ami addig az elemi lényeged volt, szégyenletesek. Hogy vallhatod be mindezt? Ez ahhoz vezet, hogy egyre nagyobb lesz a szakadék, elszigetelődik az illető, úgy érzi, nem megosztható ez a teher, nem áttörhető ez a fal. Ami ott belül van, nem hozható kommunikációba azzal, ami kívül van, mert hiába látjuk ugyanazt a problémát, ami az egyik szemszögből hatalmasnak látszik, a másikból nem is tűnik problémának. Ez egy olyan téma, amiről szerintem érdemes mélyebben beszélni.

2022­ben 20 éves a Tünet Együttes. Hogyan tekintesz vissza, és mik a további tervek? Őszintén szólva nem annyira látom, hogy hova megyünk, megyek én, meg a világ. Az elmúlt pár év nagyon nehéz volt, a Covid erre még rátett egy lapáttal. Most azt érzem, hogy légüres térben lebegek, amiben nem tudom, hogy mit akarok. Visszatekintve hullámzó 20 év van mögöttünk, amiben nagyon dicsőséges, szép, nehéz, küszködős, vergődő, kapálózó korszakok váltják egymást. Nekem nagy kérdés, hogy mi a perspektívája ma egy függet-

len társulatnak, ugyanabban a három színházban gondolkodva évről évre, ugyanazokkal a megélhetési gondokkal küszködve. Nagyon régóta nem érezni azt, hogy ez valahova el tudna mozdulni. Nem tudom ugyan, hova kellene, csak azt érzem, hogy ugyanazokban a körökben futkosunk körbe-körbe. Mintha a kultúrában, az előadó-művészetben teljesen elvesztek volna a kapaszkodók, nem érzem a szakmai közeget. 20 évvel ezelőtt pontosan lehetett tudni, kikre kell odafigyelni, és ebben volt valamiféle szakmai egyetértés. Most egyedül kepesztő művészeket látok, akiket hol fölkap, hol eldob a közönség, az épp kiszolgáló színházi, befogadói közeg. Ráadásul az értékekkel nem függ össze a támogatottság. Ha azt kérdezed, lesz-e Tünet Együttes jövőre, nem tudok rá válaszolni.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

SZABÓ RÉKA rendező, táncos, a Tünet Együttes művészeti vezetője, emellett matematikát tanít a BME­n. 1995­ben kezdett saját darabbal kísérletezni. 2002 óta építi saját társulatát, amelynek 2006­ban választották a tagok a Tünet Együttes nevet. A társulat 2023­ban hibernálja magát. Szabó Réka munkáiban a résztvevők személyiségére, kreativitására, a velük való együttgondolkodásra támaszkodik. A Jurányiban többek között a Voks (rendező), Kucok (színész, rendező), Voyager 3 (rendező), Négy fal között (konzulens), Ez mind én leszek egykor (alkotó­előadó), Burok (rendező­koreográfus), Nothing personal (előadó­rendező) előadásai futottak. A 2021­ben létrejött Szirtes Attila­díj egyik alapítója.

A NOTHING PERSONAL című előadást 2022. február 25­én mutatták be a Jurányi Házban a Tünet Együttes alkotótársai: Peer Krisztián, Szabó Réka, Szász Dániel, Márkos Albert. Az előadást Szabon Bala kézből világította.

GÖTTINGER PÁL

Mit találtál érdekesnek a Színház a város felkérésében?

A Magyar Rádió Gyermekstúdiójának tagja voltam, és rádiósként kezdtem a pályám. Előbb csináltam rádiójátékot szereplőként, később rendezőként is, mint bármi mást, még ott, a Bródy Sándor utcában, ezért amikor a Színház a város megkeresése elért, megörültem. Tulajdonképpen a rádiójáték inkább az anyanyelvem, mint a színház. Az írói felkéréseknek mindig külön örülök, mert ritkán találnak meg – miközben az írás is egy olyan mesterség, mint a színházcsinálás többi része, hiába vannak mindenféle stúdiumaim, bele kell tenni a „kilométereket”, hogy megbízhatóvá váljon. Szóval jól is jött és jól is esett a megkeresés.

A Ludovika ablakai hangjáték a nagymamád, Kozma Edit emlékei alapján íródott. Egyéves voltam, amikor meghalt a nagymamám, így nem ismertük egymást, viszont maradtak utána emlékiratok. Régóta szeretnék ezekkel valamit kezdeni. „Árultam” már ezt mint hangjátékötletet, akkor is Molnár Piroskával. Nagyon jólesett, hogy ennyire tetszik neki, és az is, hogy most egy részlet el is készült belőle. Az egészből lehetne sorozatot csinálni, rengeteg elképesztő történet van ezekben a szövegekben. Egy dzsentri család, amelynek kastélya és birtoka volt, de a 20. század közepére a teljes nyomorba zuhantak úgy, hogy a rokonság a monarchiás, kisnemesi tartását próbálta megőrizni kínkeservesen, miközben már rég dolgozniuk kellett. A Ludovika ablakainál az volt a feladat, hogy ezt az anyagot Molnár Piroskára írjam úgy, hogy igaz is maradjon, de ne legyen túlságosan családias. A Rádió ablakai hangjátéknál mást szerettem volna, az szituatív lett, mint a régi rádiójátékok, hangkulisszával, cselekménnyel, fordulattal, tulajdonképpen egy színdarab látvány nélkül.

Mi inspirált A Rádió ablakai hangjátéknál?

A Rádió ablakai esetében az oda nem figyelés témája foglalkoztatott, a lelkes ember, aki belekeveredik az eseményekbe, noha nem igazán tudja, miről van szó. Annyi ilyet láttunk mostanában. Nem is annyira 1956 érdekelt, mert az szerintem elég bőségesen tárgyalt, gazdagon kutatott téma, hanem az, hogy a mellettem álló emberen múlik, mit gondolok, mit érzek, nem azon, ami a távolban zajlik. Gyerekkorom egyik fontos emléke, amikor Angliában az osztállyal megnéztük a Brian élete című filmet, és a tanárunk mondta, hogy sokan gondolják a hegyibeszéd-jelenetről (boldogok a sajtkészítők, satöbbi), hogy sértő, de ez nem igaz. Az egész jelenet alatt Jézus a másik hegyen áll. Végig rossz hegyet néznek az

emberek. Tizenéves korom nagy tanulsága, hogy ha a tömeg összeverődik, senki nem fogja tudni, hogy a rossz hegyet nézik. A hangjáték írása közben elképzeltem egy, a hangerősítés kora előttről származó tömegtüntetést, ahol valószínűleg csak továbbadni lehetett a szót. A három fiatal szereplő kiválóan érzi magát a tömegben, végre a részesei valaminek, élvezik a helyzetet, ismerősök után kutatnak, és nem tudják, valójában miről van szó. Mire észbe kapnak, addigra késő. Az egyik szereplő gyávának bizonyul, a másik hősi halált hal, pedig alapvetően nem is akart ott lenni, a harmadik egy életre tönkremegy. Nem hiszek a leckéztetésben, de szeretném erőltetni kicsit, hogy jobban figyeljünk oda, hogy mi történik körülöttünk, különösen most, háború idején. A történelem nem történik velünk, hanem mi okozzuk. Hiába szeretünk önvédelemből belemenekülni abba a gondolatba, hogy a kisember nem tehet semmiről, valójában minden az embereken múlik. Nagy mániám ez egy olyan társadalomban, ahol a felelősségvállalási kedv történelmi okokból hagyományosan alacsony.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

GÖTTINGER PÁL író, rendező. 2007­ben végzett a Színház­ és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán Székely Gábor osztályában. 2008­tól 2011­ig a budapesti Bárka Színház, 2011­től 2013­ig a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja. 2013­tól 2015­ig a Pesti Magyar Színház, 2017­től 2019­ig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Jurányiban 2014. július 10. óta látható A csemegepultos naplója rendezése. A Színház a város projektben A Ludovika ablakai és A Rádió ablakai hangjátékokat írta és rendezte.

A SZÍNHÁZ A VÁROS hangjátéksorozat a DDB Budapest és a Jurányi Ház közös projektje. A 19, egyenként 15 perc körüli előadás Budapest különböző pontjain játszódik. 2022­ben Bronze Pencil­díjat nyert a projekt a The One Show díjátadón Audio/Rádió főkategória a karantén alatti innovációk alkategóriájában. A Színház a város az M­lista 2022 top 10 kampány listáján: 5. helyezést, top 10 hirdető listáján: 6. helyezést ért el.

FOTÓ: SZAKÁCS ZSUZSI

JURÁNYI FRAPPE

ISÉPY ANDOR

Gondoltad volna valaha, hogy színpadmester leszel?

Abszolút nem. Nem jártam színházba. Nyilván gyerekként elvittek egy-egy darabra, de nem fogott meg, amiket akkor láttam. Viszont mióta itt dolgozom, igyekszem minden előadásunkra beülni, és más színházakba is többet járok, mint régebben.

Mit szeretsz legjobban a Jurányiban?

A légkört. A Jurányi a második otthonom, néha az első, mert rengeteget vagyok itt a szabadidőmben is. Jól ki lehet jönni mindenkivel. Szeretem, hogy mindig

történik valami izgalmas, nincs két egyforma nap. Ha programra vágyik az ember, akkor csak beül egy előadásra, vagy épp a kávézóba.

Mi a feladatod színpadmesterként?

Tisztában kell lenni a terek adottságaival. Mit hogyan lehet megvalósítani. Nem árt kicsit ismerni a rendezők, színészek személyiségét, lelki világát. Kinek mi a fontos, hogyan lehet velük jól kijönni. Vagy, hogyan lehet őket meggyőzni egy mindenki számára ideális kompromisszumról. Ez néha igazi csapatmunka részünkről. Mármint másik útra terelni valakit, aki rendkívüli módon ragaszkodik egy-egy elképzeléséhez. Ezenkívül egyeztetnem kell a külsős produkciókkal, amiket befogadunk, illetve ha egy fügés előadás megy vidékre, akkor a helyszínnel fel kell vennem a kapcsolatot, de ebben Totobé Anita programkoordinátor és Éltető András, a Jurányi műszaki koordinátora is sokat segít. Szeretek előadásokkal utazni. Én készítem a díszítők beosztását, valamint egyeztetek a műszakkal, hogy tudunk-e párhuzamosan dolgozni, hogy mikorra legyünk készen egy-egy beépítéssel. Sokat egyeztetek Szakács Zsuzsival is, aki a terembeosztást intézi, mert fontos tudnunk, mikor szabad egyegy terem, hogy beépíthessük a díszletet, hogy nem próbál-e ott valaki. Valamint az adott előadások asszisztenseivel is megbeszéljük a menetrendet.

Hogy néz ki egy napod?

Általában egy vagy két előadás építésével kezdődik. Adott napon délelőtt, napközben vagy már előző nap beépítjük a térbe a díszletet a menetrend szerint. Időre el kell készülni, hogy a műszak tudja kezdeni a fény és hang beépítését. A díszletraktárból kihozzuk a díszletet, kellékeket, néhány óra alatt helyére kerül a díszlet, majd átnézzük, ellenőrizzük. Van, hogy estig nincs is teendő, ilyenkor, ha tudunk, előre dolgozunk. A bonyolult díszletes előa-

dásoknál díszítőügyeletet biztosítunk, hogy a próba után, előadás előtt legyen itt valaki tőlünk, ha valami nem úgy működne, ahogy kell, ki tudjuk javítani. Előadás után bontunk.

Keresztes Tamás monodrámájában, az Egy őrült naplójában, ti, a műszakos fiúk is szerepet kaptok.

A kedvenc előadásom. Tudtad, hogy a 200. előadásához közelít? A díszletet – egy több száz kilós építményt – az előadás egy adott pontján átfordítjuk a tengelye körül. Ehhez egy bizonyos koreográfia szerint le kell pakolnunk a kellékeket a díszítőtársammal (korábban Martin Mathieu-vel, most Györkös Máriusszal) és Szakács Zsuzsival, az előadás asszisztensével 20-30 másodperc alatt. Olyan, mint egy tánc. Abban az eksztázisszerű állapotban nem is érzékeljük az időt... Átfordításnál Tomi, miközben játékban marad, és mi, a takarásban elkezdjük emelni a díszletet egy bizonyos sebességgel, erővel, ügyelve rá, hogy mindenkire kb. azonos súly terhelődjön. Elég látványos, esetleg ijesztően is hathat a nézőknek. Miután megtörtént az átborítás, benyújtjuk a díszlet résein keresztül a kezeinket, elmegyógyintézeti őröket „játszunk”. Én kezet rázok Tomival, letépem a fejéről a koronát, a másik díszítő meg mutatóujjal figyelmezteti, és bedob egy vizes zsemlét. Még ennyi előadás után is nagyon izgalmas hátul lenni, utána mindig kalapál a szívünk. Külföldre is sokszor ment ez az előadás: Csehországba, Lengyelországba, Romániába, Bulgáriába, Görögországba. Szentpétervár volt talán a legizgalmasabb, ott végig is jártuk azokat az utcákat, amik a darabban szerepelnek.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

ISÉPY ANDOR a Füge Produkció munkatársa. 2016­tól díszítőként, 2019­től színpadmesterként dolgozik a Jurányi Házban.

A JURÁNYI FRAPPE elnevezésű interjúsorozatunkban a 2021/2022­es évadban a Füge Produkció munkatársaival beszélgettünk színházi háttérmunkákról, tapasztalatokról és a Jurányi Házról.

10. SZÜLINAP

JURÁNYI

interjúkötet

A kötet a JURÁNYI 10. születésnapja alkalmából jelent meg.

„Mondtam is Kulcsár Vikinek a Jurányi udvaron tartott stábértekezletük után, hogy nézzen körbe, kik ülnek ezeknél a kerti asztaloknál. Gyakorlatilag a Nemzeti Színház büféje lehetne jobb időkben: Mucsi Zoltántól kezdve Szikszai Rémuszon keresztül Benkó Bencééken át Duda Éváékig.”

TASNÁDI ISTVÁN

Ez a kupon a Kacagás Bistróban váltható be egy finom lattéra.