JURÁNYI LATTE interjúkötet II.

FOTÓ: ANTAL KLAUDIA

ANDRÁSSY MÁTÉ ÉS ÚJVÁRI MILÁN

Október 9­én mutatjátok be az Elhanyagolt férfiszépségek – szkeccsparádé testhasználattal című előadásotokat a Jurányiban. Hogyan jött a közös munka ötlete?

Máté: Milánnal először a TÁP Színház

Minden Rossz Varietéjén találkoztunk.

Milán: Emlékszem, az egyik előadás előtt minden nézővel kezet fogtatok, és nekem úgy köszöntél oda, hogy „te mozgásművész vagy, ugye?”, nekem pedig egyből az jutott eszembe, ahogy az Oroszlánkirályt énekelted a Kurátorokban.

Máté: A Minden Rossz Varieté egyfajta gyűjtőhelye volt az érdekes figuráknak, nem meglepő, hogy mi is ott barátkoztunk össze.

Milán: 2010-ben pedig lehetőségünk nyílt a közös munkára is, Nigel Charnock Revolution darabjában dolgoztunk először együtt, és már ott is, egy vagy két jelenetünkben elkezdtünk játszani a köztünk lévő magasságkülönbséggel.

Máté: Aztán Milán, egy kocsmai beszélgetés során felvetette, hogy mi lenne, ha csinálna nekem egy szólót. Annyira komolyan vette ezt az ötletet, hogy 2013-ban el is készült az Egyenesen a csúcsra című előadás, amivel elhoztuk a SzólóDuó Fesztivál közönségdíját a MU-ban. Litkai Gergely, amikor megkeresett minket a mostani előadás ötletével, nem tudott ezekről a korábbi munkákról, ő csak arra gondolt, hogy jó lenne felfrissíteni itthon a physical comedy műfaját.

Milán: Nagyon hálás feladatot kaptunk, hiszen rendkívül tág a physical comedy műfaja, ugyanakkor nagyon nehéz csupán mozgással, gesztusokkal nevettetni.

„Testhez álló” feladatot kaptatok, hiszen a humor mindkettőtök munkáira jellemző.

Milán: Nekem ez az alkatomból is adódik: alacsony táncosként már a Táncművészeti Főiskolán is karakterszerepeket és technikás feladatokat kaptam, majd a kortárs művészetben, például a cirkusz világában történő kalandozásom is ezt az irányt erősítette meg bennem.

Elképesztő, hogy a humornak mennyi válfaja van, hogy hányféleképpen lehet értelmezni, elég csak a világhírű stand uposokra (például Louis C. K.-re vagy George Carlinra), a Monty Python csapatára vagy egy Family Guy részre gondolnunk.

Máté: A humor egy életforma, ami nélkül nehéz túlélni, s ha már abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy előadó-művészettel foglalkozunk, akkor mutassuk is meg annak minden oldalát. Persze az emberben feltorlódik rengeteg sablon, amit bármilyen kényszerítő helyzetben a cilinderéből előkapva öt percig le tudja foglalni a közönséget. Sokszor én is ezekhez a meglévő sablonokhoz nyúlok, és ilyenkor el is fog kicsit a szégyenérzet, most viszont elhatároztam, ha ezen kapnám magam, akkor rögtön leállok és egy új irányba indulok el.

Máté, te már a stand­up műfaját is kipróbáltad a Jurányiban, az Alternatív Stand Up keretében.

Máté: Az akkor működött jól, amikor személyes anyagot, élményeket hoztam. Most pedig akkor fogok jól járni, ha paródiát csinálok: míg Milán fantasztikusan tud táncolni, nekem akkor áll jól a tánc, ha azt parodizálom.

Egy színészt és egy táncost, vagy két táncost fogunk látni a színpadon?

Máté: Egy nagyon jó és egy rossz táncost.

Milán: Két előadót láthatunk majd, nyilván valamiben megmutatkozik majd mindkettőnk képzettsége és képzetlensége. Máté a fortés múltjának…

Máté:…és jövőjének…

Milán: …és jelenének köszönhetően nem csupán prózai színészként tekint magára és rendkívül jól bánik a testével. Én pedig a balettművészi tanulmányaim után sok irányba indultam el, foglalkoztam cirkusszal, harcművészettel és színházzal is: ma már engem sem elégít ki csupán a tánc. Itthon csak kategóriákban tudunk gondolkodni, hogy táncos, színész, mozgás-színész: annyira jó most úgy próbálni, hogy átlépjük ezeket a határokat.

Máté: Egyszerűen nem határozzuk meg, ki kicsoda, és ez nagy bizalom egymás iránt: főleg Milán részéről, hiszen ő prózai színészként nem lesz most vizsgáztatva, én viszont táncolni, legalábbis mozogni fogok.

Valóban jellemző ránk a skatulyázás, előszeretettel választjuk szét például a művészetet és a szórakoztatást is.

Milán: Amikor a Cirque du Soleil-jel dolgoztam, csodálatos felismerés volt, hogy szakrális jelentőséggel is bírhat az, hogy szórakoztatsz, hogy képes vagy másfél órára teljesen kikapcsolni a nézőt. A szórakoztatás ugyanúgy része a művészetnek, a színháznak is: engem például ugyanúgy szórakoztat egy magas színvonalon űzött stand up, mint egy elgondolkodtató, a problémákkal szembesítő előadás. A kettő között nem kellene úgy viszályt szítani, hogy közben ne essen szó a minőségről, hiszen láttunk már fergetegesen jó rock koncertet és elbaszott operát is. Nagyon fel tudom húzni magam azon, amikor azt mondják, hogy „ja, ez olyan vicces lesz, ugye?”, vagy „ja, ez csak ennyi?” – igen, ez ennyi. Ezért is nagyon szimpatikus, hogy a Dumaszínház támogat olyan alternatív törekvéseket, melyekkel arra ösztönzik az alkotókat, hogy fedezzék fel a szórakoztatás kortárs helyzetét.

Említetted Máté, hogy akkor jó a stand­up, ha személyes. Az Elhanyagolt férfiszépségek is személyes vonatkozású lesz?

Máté: Amikor együtt kell kreálni valamit, közösen farigcsáljuk az ötleteket. Az Elhanyagolt férfiszépségek abból az abszurd jelenlétből indul ki, hogyha egymás mellé állunk a bárpultnál, az utcán, vagy a kekszárusnál, rendkívül komikusan mutatunk a köztünk lévő 30 cm magasság különbség miatt. Megpróbáljuk felfedezni, hogy ebben milyen mélységek és magasságok lehetnek, melyeknek nem kell feltétlenül személyesnek lenniük.

Milán: Elsősorban a közös hangot kell most megtalálnunk.

Mit fogunk látni a szkeccsekben?

Máté: Ez még a következő két hétben sokat változhat. Egyelőre egy totális háború kezd kibontakozni a magas- és alacsonypártiak két képviselője között. Kezdődik egy mágikus találkozással, amikor az ellentétek elkezdik vonzani egymást, majd történik egy emberi gyarlóságból fakadó konfliktus, ami végképp elmérgesíti a viszonyt a két fél között, akik ettől kezdve minden alkalmat megragadnak arra, hogy a másik produkcióját ellehetetlenítsék. Végül ez egy világok közötti párbajba torkollik. Hogy a végén eljön-e a megbékélés, a szomorú vagy esetleg vidám tanulság, az legyen meglepetés, mert egyrészről mi magunk sem tudjuk…

Milán: …másrészről, a nézőre bízzuk.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

ANDRÁSSY MÁTÉ színész. A Színház­ és Filmművészeti Egyetem után a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, majd 2008­tól a Forte Társulat előadásaiban játszott. 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja.

ÚJVÁRI MILÁN táncművész. A Magyar Táncművészeti Főiskola balettművész szakán végzett. 2005–2006­ban tagja volt a Frenák Pál Társulatnak. 2008 óta szabadúszó táncművészként és koreográfusként dolgozik.

HEGYMEGI MÁTÉ

A Kik azok a „fizikaisok”? interjú­sorozatban arról meséltél, hogy az egyik meghatározó műfaj számodra a break, ami a mai napig alakítja előadóként a mozgáskészleted. Hogyan tudod ezt a tudásodat a fizikai színházban kamatoztatni?

A break nagyon jó alapot adott a kortárs tánchoz, azon belül is a talajon folytatott mozgásokhoz. Ha koreográfusként konkrétan nem is használod, színészként akkor is meglátszik rajtad a nyoma: a break egy jófajta fizikumot ad, illetve komoly testtudatot. Ezenkívül nagyon sok akrobatikus elemet lehet belőle kölcsönözni.

Amikor a fizikai színházi koreográfus szakra jelentkeztél, a képzés melyik iránya, a rendezés, vagy a színészet vonzott?

Színész akartam lenni. Az egyetem előtt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tánckarában több előadásban is volt alkalmam Ladányi Andreával dolgozni és megismerni a testtel való kifejezés egyik fontos irányát. A mozgással azonban nem táncosként, hanem színészként akartam tovább foglalkozni. Pont abban az évben, mikor a drámatagozatos középiskolát befejeztem, hirdették meg a fizikai színházi szakot, viszont a felvételi harmadik rostája már elmaradt – valószínűleg az alacsony létszám és a kevés továbbjutó miatt. Bár megjelöltem még Pesten és Kaposváron is a színész szakot, végül azokra nem mentem el felvételizni, mert ugyan keveset tudtunk még erről a szakról, mégis ez vonzott magához.

A következő évben újra meghirdették a felvételit és akkor már a rendezői feladatokra is igyekeztem jobban felkészülni: még egy évig a nyíregyházi színháznál maradtam, és már célirányosabban tudtam figyelni a rendezőket, a rendezést is. Aztán az egyetem második évében, amikor Beckettet kellett rendeznünk, éreztem először azt, hogy rendezni is szeretnék. Az egyetem utolsó éveitől pedig a rendezés iránti vágyam utolérte a játék felé irányulót, és most egymást segítik.

Meglepődtem, mikor azt olvastam, hogy a Küszöb című vizsgarendezésed kiindulópontja elsősorban nem egy téged foglalkoztató téma/darab, hanem az egyik osztálytársad, Horkay Barnabás volt.

Az a jó, ha ezek mind összeérnek. A Küszöbnél is először azt kerestem, amiről beszélni akarok – ez akkor fiatalokat érintő változókor volt – és akkor megtaláltam hozzá Vaszilij

Szigarjev Gyurma című darabját, ami úgy beszélt róla, ahogy én szerettem volna. Ráadásul

Barnabás és a főszereplő srác jelleme, habitusa között valami nagyon erős kapcsolat volt, ami egyértelművé tette, hogy ezt kell csinálnunk.

A legutóbbi, Szkéné Színházban bemutatott Kohlhaas­rendezésednél is így történt?

Igen, talán itt már még tudatosabb volt a téma- és darabválasztás, az, hogy miről is szeretnék beszélni, mi az, ami leginkább fel tud dühíteni, ami egyszerűen nem hagy nyugodni: ez az igazság- és jogérzet. Ez pedig Kleist Kohlhaas Mihály a: még nem is fejeztem be az újraolvasását, már tudtam, ez az, amit most meg kell csinálnom. Közben Nagy Zsolttal, akivel ez előtt Dunaújvárosban az Amphitryonban dolgoztam együtt, nagyon jó barátság és munkakapcsolat alakult ki, és benne szinte ugyanazt a vehemenciát látom, mint magamban, vagy Kohlhaasban.

A Tasnádi­átirathoz, a Közellenséghez hasonlóan a Kohlhaas is mellőzi a mese­ és a legendaszerűséget, például a medál­történetet.

Székely Gábor fogalmazta meg ezt a legpontosabban: epikus, drámaiatlan az a szál. Másrészt mi azért is készítettünk új adaptációt, hogy a narráció helyére a dialógus és a mozgás lépjen – utóbbi mesélje el mindazt, ami kimondatlanul marad – illetve, hogy a medál-történettel semmiképpen ne terelődjön el a figyelem Kohlhaasról.

Már az előadás nyitójelenete, amikor szavazásra bocsátjátok Kohlhaas sorsát, nagyon erős. Később beigazolódik a gyanúnk, hogy szavazással, akárcsak a való életben, nem ér el változást az ember.

Letehetjük a voksunkat valami mellett, vagy ellen, de azzal nem sokat érünk, ennyi ma már nem elég. Nekem a Kohlhaas-sztori az ítélkezésről is erősen szól. Ezért van a szavazás. Ezért van az elején, amikor még (jobb esetben nem ismerjük a történetet) nem tudunk erről az emberről semmit, mégis megítéljük. Igen aktuálissá vált ez a kérdés a bemutató óta –lásd menekültügy. Kleist műve attól is zseniális, hogy nem egy feddhetetlen embert állít a bürokratikus rendszerrel szembe, hanem olyat, akinek igaza van, de az eszköz, amivel harcol, nem helyes. Felmerül a kérdés, hogy így kell-e, sőt lehet-e ezt csinálni, meddig mehetünk el az önérzetünk érdekében, mit érdemes és szabad azért feláldoznunk. Mi, nézők pedig meddig tartunk ki Kohlhaas mellett, mikortól nem akarunk azonosulni vele, ha egyáltalán akarunk.

A szereplők közül bárki, aki Kohlhaas mellé áll vagy ellene szegül, tömegként hull el. Egy idő után már valóban nem tudjuk, hogy az utolsó harcjelenetben ki kicsoda, ki az, akit Kohlhaas feláldoz az igazáért – mindenki arctalanságba fullad.

A tüzet, ami Kohlhaasban ég, remekül ellenpontozza a medence, amiben a szereplők állnak.

Itt van ez az ember, aki felgyújtja a világot, akiben hiába ég tűz, olyan talaj veszi körül, ami nem kaphat lángra, és a tűz nem tud tovább terjedni. És itt van ez a Kleist-mű, ez a téma, amit megcsinálhatunk mi jól vagy rosszul, kevés az esélye annak, hogy az előadás kimozdítson minket ebből a medencéből. Ugyanabban a vízben állunk mi is, mint Kohlhaas, és ugyanúgy nem fog történni semmi.

Emlékezetes az előadás nyitó­, és zárójelenete is. Utóbbiban Clara egyedüli túlélőként kilép a kapun – a semmibe vagy épp a jövőbe ­, és később nézőként mi magunk is azon át távozunk a nézőtérről.

Azért is Kohlhaas és nem Kohlhaas Mihály az előadás címe, mert az általunk Clarának nevezett lány, aki feje felett az egész harc dúl, akinek meghalnak a szerettei, aki egyedül marad a terhekkel, szintén mi vagyunk. Itt állunk mi, a fiatal generáció a kapuban a terveinkkel, meg a minket is érintő, de felettünk megvívott csatákkal.

Egy olyan komplex előadást hoztatok létre, amiben nemcsak a verbalitás és a mozgás, hanem a zene is egyenrangú kifejezőeszközként van jelen. Igyekszem megkeresni azokat a formákat, amikkel a legjobban kifejezhetem az anyag mondanivalóját. A próza és a mozgás mellett az élőzenét is fontosnak tartom ebben az előadásban. Fontos dramaturgiai funkciója van, és azt akartam, hogy ebben az előadásban minden előttünk történjen, ne legyen zene- vagy hangbejátszás, narráció. A színészek mindannyian jól zenélnek vagy énekelnek, így megvolt az esélyünk Kákonyi Árpád vezetésével, hogy minőségi zenét játsszanak és kórusokat énekeljenek.

A fizikai színház, vagy legalábbis a kifejező mozgás egyre több szerepet kap a kőszínházakban is, a Katona József Színházban például a Vörös és a Marat/Sade előadásokban, illetve a közelgő Az olaszliszkai bemutatóban te felelsz a mozgásért.

Mindhárom előadásban arra törekedtünk és törekszünk, hogy a mozgás az esztétikai szerepén túl kifejező, beszélő szerepet töltsön be, ne táncbetétek legyenek. Minden előadásnak igyekszem megtalálni a nyelvét, ami sokszor nem is tánc, inkább egy mozgásrendszer vagy gesztusokból álló mozgássor. A színház igyekszik minél sűrűbben fogalmazni, egyre kevesebb szövegre lesz szükség, hogy egyre több mindent el tudjunk mondani a mozgáson keresztül.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

HEGYMEGI MÁTÉ Junior Prima­díjas rendező, színész. Először a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozott, majd 2014­ben diplomázott a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi koreográfus­rendező szakirányon. Alapító tagja a Narratíva Kollektívának, amelynek bázisa a Jurányi. A Jurányiban látható előadásai: Reflex (mozgás), Leselkedők (mozgás), akezdetvége (mozgás), Sömmi (rendező), Kurázsi és gyerekei (konzulens), Törvényen belül (konzulens), A Jelentéktelen (színész, mozgás), Narratívárium (szereplő), A Negyedik (rendező), Demerung (rendező)

BOROSS MARTIN ÉS

JULIA JAKUBOWSKA

Etikettről lévén szó, arra gondoltam, hogy átlépve az interjúzás „illemszabályait” arra kérlek titeket, hogy áruljatok el valami olyat a másikról, amit nem sokan tudnak róla.

Martin: Juli nehezen viseli, ha ellenőrzés vagy irányítás alatt tartják. Amikor elege van a világból és az emberekből, gyakran elképzeli, hogy milyen jó lenne egy gyerek bőrébe bújni, akinek bármit szabad, ha akar, toporzékolhat például a villamoson.

Julia: Annak ellenére, hogy Martin sem szereti túlzottan a szabályokat, hajlamos nagyon szigorú lenni saját magával, ha munkáról van szó.

Martin: Igen, néha saját magam „Nagy Testvére” vagyok.

Az Etikett című produkció azért születik, mert elegetek lett a konvenciókból, a politikailag korrekt viselkedésből és beszédmódból?

Martin: Az etikett valójában csak apropóként szolgál arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan köt gúzsba a saját önuralmunk és megfelelési kényszerünk, illetve hogyan szabadíthatjuk fel magunkat.

Julia: Számomra a külső tényezők is fontosak, legyen szó akár csak az informális, baráti kapcsolatokról. Mivel jelenleg még nem beszélek olyan jól magyarul, a megértésben sokszor a testbeszédre hagyatkozom, például a villamoson azt figyelem, hogy mekkora távolság van a beszédpartnerek között, milyen arcot vágnak stb. Másrészről, az etikett a színház része, alapvetően meghatározza a néző és a színész viszonyát. Nagyon furcsa, mikor a barátaim jönnek el megnézni egy olyan előadást, amiben játszom, akkor közöttünk is rögtön fellép a színész és a néző közötti etikett: illedelmesen megtapsolnak a végén, az előadás után pedig udvariasan kicsit beszélgetünk a darabról.

Az Etikettben átlépitek majd a nézők és a színészek között húzódó illemhatárt?

Martin: Igen, sokszor játékba hívjuk őket, gondolkozniuk kell egymásról és magukról, saját szerepükről. A narrációval a biztonság illúziójába ringatjuk őket, majd óvatlan pillanatokban kihúzzuk a lábuk alól a talajt.

Julia: Ha lehet, azért ne ijeszd el teljesen a nézőket!

A Promenádhoz hasonlóan kell elképzelnünk a narrációt?

Julia: A Promenádban hallható narrációt sokban befolyásolják az utcai események, a véletlen furcsa játéka, mely most nem kap teret. A narrátor néha csak szinkronizál minket, de van, amikor utasításokat vagy épp tanácsokat osztogat nekünk, és van, amikor prezentálja a nézők és a mi gondolatainkat – igen, a narrátor gondolatolvasó is, úgyhogy mindenki vigyázzon vele!

Ki ez a narrátor?

Martin: A narrátor, vagy nevezhetjük a tudatalattinknak is, az események szívtelen és könyörtelen rendezője, aki az Etikett könyvét akarja megtaníttatni velünk. Azonban ahogy halad előre az előadás, szép lassan világossá válik, hogy nem biztos, hogy ez anynyira jó nekünk.

Julia: A narrátor a mindenkori hatalom – legyen az egy belső hang, egy coach vagy Isten – aki eldönti helyetted, hogy mit és hogyan csinálj. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy hol húzódik a határ az etikett szerinti és az ösztönös viselkedésünk között. Hogyan viselkedik például Juli anélkül, hogy bármi vagy bárki megmondaná neki a mit és hogyant? Egyáltalán lehetséges ez?

A kerettörténet szerint, akárcsak a Promenádban, most is egy közös utazásra hívjátok a nézőket.

Martin: Az utazás most elvontabb formát ölt: a konvenciók, a hagyományok, az ösztönök és az Etikett könyvének világát járjuk körbe.

Julia: Az utazás illúzióját megsegítjük majd különböző hanganyagokkal, amit a narrációval egyetemben fejhallgatón keresztül fognak majd hallani a nézők.

A fülesek viselése nem fogja megbontani az együttlét közösségi formáját?

Martin: A narrációt hallgatva lesz, amikor egyedül érzed majd magad, amikor csak a csoport egyik felével azonosulsz, s olyan is, amikor az egész csapattal együtt mész. Azt a lehetőséget kínáljuk neked, hogy egyszer önálló személyként, máskor a közösség tagjaként határozd meg önmagad.

Mire utal az alcím, a Tökéletes ember?

Martin: Arra az állapotra, ahova a narrátor el akar minket juttatni. Persze, ez nem sikerül neki.

Julia: Ne spoilerezz! A végére megkérdőjeleződik, hogy ki a tökéletes: az, aki betéve tudja az etikettet, vagy az, akinek sikerült tőle megszabadulnia. Egyáltalán, mi olyan jó a tökéletességben?

Az interjút készítette: Antal Klaudia

BOROSS MARTIN Junior Prima­díjas rendező. 2007­2012 között a Színház­ és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán tanult. 2013­ban Rácz Anikó producerrel megalakította kortárs színházi alkotócsoportját, a STEREO AKTot. Rendezett dokumentumfilmet, operát és utcai performanszokat is. Rendezései a Jurányiban: Etikett, Leselkedők, Védett férfiak kertje, Cím nélkül, Ex katedra.

JULIA JAKUBOWSKA lengyel színésznő. Az első budapesti projekt, amiben részt vett, a STEREO AKT Promenád című produkciója volt. A Jurányiban az Etikett és a Védett férfiak kertje című előadásokban volt látható. Együtt dolgozott még Kárpáti Péterrel és Szabó Veronikával is.

KELEMEN KRISTÓF

Talán nem véletlen, hogy az idei évadban eddig csupa dokumentumszínházi előadásban vettél részt, a Határainkban mint dramaturg, a Retúrjegyet!­ben mint rendező működtél közre. A legújabb, Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című bemutatód is ebben a műfajban készül. A dokumentumszínház műfaja a párbeszédbe lépés miatt kezdett el izgatni: nagyon érdekel, hogy hogyan lehet közvetlenül reagálni a felmerülő társadalmi kérdésekre. Simányi Zsuzskával a Határainkban a magyar emberek menekültkérdésre adott reakciót vizsgáltuk. Igyekszem mindig kilépni a színház komfortzónájából, hogy ne csak egy fekete falú teremben üljek és képzeljek el dolgokat, hanem közelebb kerüljek a valós eseményekhez.

A mostani bemutatód alapját egy elhíresült 1970­es félbeszakadt színészvizsga adta. Hogyan találkoztál ezzel a történettel?

Jákfalvi Magdolna huszadik századi magyar színháztörténettel foglalkozó kurzusán mindenki húzott egy rendezőt, akivel foglalkoznia kellett. Én Ádám Ottót kaptam, akiről a méltató megemlékezéséken kívül kevés olyan konkrétumot találtam, amely megfoghatóvá tette volna számomra az alakját. Aztán rábukkantam Jeles András visszaemlékezésére, amelyben egy félbeszakadt színészvizsgáról írt: Peter Handke Közönséggyalázás című művét adták elő az Ódry Színpadon, és a vizsga közben Ádám Ottó egyszer csak fölállt és kiment – tanszékvezetőként ezzel érvénytelenné téve a vizsgát.

Hogyan álltatok neki az előadás létrehozásának?

Először interjúkat készítettem a ’70-es vizsgaelőadás szemtanúival és résztvevőivel, majd ebből kiválogattam a számomra érdekes részeket. Ezeket a szövegeket tettem le a színészeim elé azzal az instrukcióval, hogy tekintsük mindezt alapanyagnak, dobbantónak a saját témáinkhoz, történeteinkhez. Az évadban pár hónapig Münchenben voltam Erasmus-ösztöndíjjal, ahol nagy hatással volt rám több dokumentumszínházi előadás is, de leginkább a She She Pop nevű kollektíva munkamódszere fogott meg. Ők valóban fórumként tekintettek a létrejövő előadásukra: a Testament című produkciójukhoz meginvitálták a saját apukáikat (akik ugyancsak a színpadon álltak), és a Lear király alapján átbeszélték a generációs kérdéséket, továbbá az örökség és az időskori gondozás témáit. Gyakorlatilag prezentálták a próbafolyamat élményeit és tapasztalatait a színpadon, amitől nagyon élővé vált az előadás, és látszott a szereplőkön, hogy közük van egymáshoz. Nekem is az volt az elsődleges szempont, hogy a színészek között létrejöjjön egy dialógus, hogy

tudjunk egymásra hatni, egymástól tanulni, hogy megosszuk egymással az élményeinket. A próbafolyamat végére szinte egy terápiás csoporttá alakultunk át.

Milyen témák merültek fel a közös munka során?

A felmerülő kérdések a Színművészeti Egyetem és a pályakezdés köré szerveződtek: milyen konfliktusok adódhatnak a Színművészetin az osztálytársakkal, osztályfőnökökkel és a tanárokkal, mennyire tudjuk magunkat képviselni különböző helyzetekben, hogyan zajlik a szerződtetés időszaka, milyen pénzkereseti lehetőségei vannak egy színésznek, hogyan lehet jól eladni magunkat. Az elhangzott történetekből olyanokat válogattam, amelyek azontúl, hogy érdekesek és szórakoztatóak, általánosan jelenlévő problémákat is demonstrálnak – és nem csak a színházi szakmát, hanem az egész magyar társadalmat is jellemzik. Szóval az előadás látleletet ad majd a pályakezdők helyzetéről, de nem fiktív keretben, hanem konkrét történeteken, tapasztalatokon keresztül. Bizonyos történetek felvetik a tanáraink vagy elismert színházi szakemberek felelősségét is, de mégis arra törekedtünk, hogy magunkat megkérdőjelezve, a mi felelősségünkre is rákérdezve meséljünk el mindent. Általában nehéz megállapítani, ki a hibás, miért csúsznak el a dolgok – valószínűleg a rendszerrel van gond, azt viszont együtt működtetjük, tehát mindannyian felelősek vagyunk érte – és egymás iránt is.

Hogyan érhető el, hogy az előadás által valóban létrejöjjön egy diskurzus?

Ami diskurzusképző téma lehet, hogy konkrétan és neveket is említve mesélünk el történeteket, ami nem megszokott dolog: iszonyatos félelem uralkodik a magyar társadalomban, nem merünk semmiről sem beszélni. Egymás között a kocsmában bárkiről bármit elmondunk, azonban a nyilvánosság előtt már nem vállaljuk fel a véleményünket. Az, hogy mi ezt most bevállaljuk, már egy olyan gesztussal érhet fel, amely vitákat generálhat.

Nem félsz attól, hogy rosszul is elsülhet ez a gesztus?

Szerintem sem számomra, sem a színészeim számára nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy objektíven elmeséljük a történeteinket. Ha erre a szakma azt mondja, hogy ezt nem szabad, akkor én erre csak azt tudom felelni, márpedig erre van szükség ahhoz, hogy elindulhasson valamiféle változás. Állandóan azt halljuk, hogy a dialógusnélküliség jellemzi a szakmánkat: ha mások nem teszik, akkor nekünk, fiataloknak kell elkezdenünk beszélgetni egymással, kialakítani a párbeszéd lehetséges formáit. A Fiatal színházcsinálók című sorozat például, amelyet az SZFE hallgatói szerveztek, egy olyan kezdeményezés volt, amiből sok kellene ahhoz, hogy tényleg kialakuljon a párbeszéd kultúrája: ha ehhez hozzá tudunk tenni ezzel az előadással, akkor elértük a célunkat.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

KELEMEN KRISTÓF Junior Prima­díjas rendező, író, dramaturg. Dramaturg szakon diplomázott a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen, ahol később PhD fokozatot szerzett. A Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadása a TITÁNium Színházi Projekt, a Megfigyelők című rendezése pedig a STAFÉTA Pályázat keretén belül valósult meg. 2016 óta a Radnóti Színház dramaturgja. A Színház a város hangjáték projekt számára írta és rendezte A 2020-as évek című hangjátékot.

GRECSÓ ZOLTÁN

Milyen emlékeket őrzöl a szülőfaludról, Szegvárról és a környékéről, például Mindszentről?

Mindszentről legelőször is az álmodozós tinédzserkorom jut az eszembe, amikor ültem a Tisza-parton és néztem a velem egykorú lányokat, akiket nem mertem megszólítani. A szeretet mellett van bennem egyfajta elutasítás és sértettség is a környék iránt, még ha a környéket magát nehéz is megszemélyesíteni. Furcsa felismerés, hogy valójában menynyire introvertált vagyok, és ez azért kapcsolódik ide, mert ezzel egy időben azt is nehéz volt beismernem magamnak, hogy mennyire meg tudok felejtkezni az érzéseimről, az emlékeimről. Annyira, hogy még a gyerekkoromat is nehéz felidéznem.

A zárkózottságnak nem mond ellent, hogy már fiatal korodban is táncművésznek készültél?

Egyetemistaként a flamenco tanárom – akinél temperamentumosabb és vagányabb nőt el sem tudtam képzelni – is arról mesélt, hogy mennyire szégyenlős gyermek volt. Úgy tűnik, velem is ez a helyzet. Az exhibicionizmusom valamilyen szinten ellentmond a személyiségemnek, hiszen extrovertáltságommal kompenzálom az önbecsülésem hiányát. Ugyanakkor így, előadóként lehetőséget kapok arra, hogy azt az énem mutathassam meg a színpadon, amelyiket kívánatosnak találok. A színpadon mindig sokkal férfiasabb vagyok, mint a valóságban, ami szerintem annak köszönhető, hogy a színpadon jelentőségteljessé válik minden pillanat, hiszen azt mások is velem élik. Mint minden művészeti ág, a tánc is terápiás hatásokkal bír: tanárként számtalanszor végignéztem már a diákjaimon a megszépülés folyamatát, ahogy a mozgásnak köszönhetően elkezdik megkedvelni, végül pedig megszeretni önmagukat és azt, ahogy szó szerint kinyílnak, mint egy rózsa.

Az egyik korai, Nebáncsvirág című koreográfiádban – ami a falusi fiatalok felnőtté válásáról és egy izgalmasabb élet utáni vágyakozásról szólt – a saját félelmeidről és vágyaidról meséltél?

Ez biztosan így van, de ebbe most még nem merek belegondolni, így a Nebáncsvirág nekem inkább az apukámról mesélt, megszületése terápiás élmény volt számomra. Édesapánk nagyon vágyott a művészi pályára, s az lett életének a tragikuma, legalábbis a saját narratívája szerint, hogy ez az álom csak ábránd maradt. Ebben az előadásban arról FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL

akartam mesélni, hogy az élet, persze az enyém is, olyan amilyen. Ha elfogadom azt, ami velem történik, legyen az akár tragikus, akkor el tudom oszlatni azon meggyőződésem (ha van ilyen), hogy az életem visszafordíthatatlanul elromlott. Akkor el tudom azt viselni, ami velem történik, hiszen az az eddigi döntéseimnek köszönhető.

Hét évvel ezelőtt indítottad útnak a Willany Leó improvizációs táncszínházi műhelyt, melynek estjei kezdetben a régi Gödörben népszerűsítették a kortárs táncot.

A Willany Leónak ma már állandó nézőközönsége van, akik azért jönnek el az estjeinkre, mert kíváncsiak ránk. A legutóbbi alkalom végén azt mondták a fellépők, hogy rémesen érezték magukat, mire én azt feleltem, hogy persze. Hiszen ez, amit mi csinálunk, sokszor leginkább szolgálat, és ez nehéz. Egymást mint alkotókat, az előadás dramaturgiai ívét és a nézők élményét is szolgálnunk kell egyszerre. Az is lehetne a célunk, hogy jól érezzük magunkat, hiszen „csak” improvizálunk a nézők előtt. A Willany Leó viszont nem erről, hanem a kölcsönös figyelemről, kapcsolódásról és a jelenlétről szól: akkor sikerülhet jól egy est, ha mindenünket bele- és odaadjuk.

A Jurányiban rendszeresen tartasz táncórákat, tanárként mire figyelsz?

Nagy terhe a Sapiensnek a kétlábúsága, ez az egyik oka annak, hogy a járni tanulás fázisai a tananyag, azokat veszem át újra a diákjaimmal. Próbálom számukra a mozgást, a táncot hétköznapivá varázsolni, ezért sem használok például idegennyelvű kifejezéseket az óráimon – zuhanásnak hívom a tombét és térdhajlításnak a pliét –, illetve igyekszem rendszerezni és átláthatóvá tenni a tudásukat a testükről. Mindig abból indulok ki, hogy a diákjaim egy héten csupán annyit mozognak, ahányszor ellátogatnak az óráimra, és az a legfontosabb a számukra, hogy olyan alapvető, funkcionális információkat, mozgásformákat sajátítsanak el, melyek segítségével képesek lesznek vigyázni a testükre. Másrészt, ahogy a Willany Leónál, úgy az óráimnál is azt szeretem, ha mosolygó, felüdült emberek távoznak a teremből.

Az előadásaidat figyelve úgy tűnik, hogy mindig fontos számodra, hogy kik vesznek körül. A Mellettünk például hogyan duzzadt fel öt főre?

A Willany Leó legkitartóbb résztvevőivel bővült ki a Mellettünk. Mindig úgy kommunikáltam, hogy én alapítottam a Leót, aztán rá kellett döbbennem, hogy ezt korántsem egyedül tettem, hiszen a legjobb barátom, Gothár Marci egyetlen egy estet sem hagyott ki. Ő világosította az összes előadást. Marci csodálatosan tud improvizálni a fényekkel, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ő csinálja majd a Mellettünkben is a fényeket. Laura és Endre (Döbrösi Laura és Kertész Endre – a szerk.) pedig a legősibb tagjai a Willany Leó zenekarnak:

Laurával annak idején még egy duettünk is volt a Tűzraktérben, ami egy bárénekesnő és a rajongója közti viszonyról szólt.

A Mellettünk mennyire alapszik improvizáción?

A Mellettünk mára már a Leóhoz hasonlóan sorozattá vált: mindig más, hiszen, ha a bátyám új novellákat hoz magával az estre, akkor teljesen átalakul az egész műsor.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

GRECSÓ ZOLTÁN táncművész, táncpedagógus, koreográfus. Jelenleg a Willany Leó Improvizációs Táncszínház művészeti vezetője. Gyakran alkot együtt testvérével, Grecsó Krisztiánnal (író, költő, az ÉS szerkesztője), akivel közösen összművészeti előadásokat hoznak létre. A Jurányiban a Melletünk című előadást láthatta tőlük a közönség.

ORLAI TIBOR

Tíz éve hoz létre az Orlai Produkciós Iroda önálló előadásokat, melyek többségének a megvalósításába produkciós partnereket vontok be. Mi az, ami miatt a koprodukciók, az együttműködés mellett tetted le a voksod?

Két fő működési területünk van: az egyik a szórakoztató, széles közönségréteget megszólító színház, melynek főleg a Belvárosi Színház szolgál helyszínéül, a másik a kísérletezőbb, művészszínházi produkciók, melyek például a Jurányiban kerülnek bemutatásra. Utóbbihoz keresünk általában együttműködő partnereket, hiszen a stúdióelőadásokhoz nincsen állandó játszóhelyünk. A másik ok, ami miatt hiszek a koprodukciós együttműködésben, hogy mára borzasztóan fontossá vált, hogy a színházi szakma összefogjon a jövője, azaz annak érdekében, hogy továbbra is jelen idejű és vonzó tudjon maradni a közönség számára – ehhez egyszerűen muszáj együtt gondolkodnunk! Ráadásul mindenkit szorít a költségvetési kerete, így ha a hasonlóan gondolkodó és egymást támogatni akaró szervezetek összefognak, könnyebben tudnak megvalósulni az előadások is. Jó példa erre az Egy őrült naplója Bodó Viktor rendezésében és Keresztes Tamással a főszerepben, ami a Katona, a Füge, a MASZK Egyesület Szeged és az OPI együttműködésével jött létre.

Hogyan kezdődött a közös munka Kulcsár Vikivel és a Füge Produkcióval?

Vikit nagyon régen, még a Kupidó című produkciónk kapcsán ismertem meg, amikor segített egy kalap alá hozni a régi Krétakörös csapattal és a Nézőművészeti Kft.-sekkel az előadást. Akkor kezdtük el a közös gondolkodást: hamar kiderült, hogy nagyon jól össze tudjuk hangolni azt, hogy a munkánk során Viki mindig a független és alternatív szcéna, én pedig, még ha a struktúrán kívülről is, de kőszínházi gondolkodás felől közelítek. Ma már nagyon sokrétű a mi együttműködésünk, közösen próbáljuk a fiatalok pályáját is egyengetni.

Mi az, ami a tehetséggondozás felé fordította a figyelmed? Szerintem a tehetséggondozás a szakma elsődleges feladata, hiszen ahogy öregszünk, lassan át kell adnunk a teret a fiataloknak, és ha erről nem gondoskodunk, akkor úgy járunk, mint azok a fantasztikus alkotók, vállalatvezetők és gondolkodók, akik saját maguk váltak a vállalatuk, színházuk vagy épp intézményük gátjává. Meg kell nyitnunk a tehetségek előtt a jövő felé vezető utat, hiszen ők állnak közel a mai fiatalokhoz, nekik kell elérniük, hogy a korosztályuk negyven-, ötven- és hatvanévesen is bemenjen a szín-

házba. Nagyon súlyos egzisztenciális problémákkal küzd a szakmánk, és ha mi sem segítünk és állunk a fiatalok mellé, akkor rengeteg tehetség, ahogy az élet más területén – gondoljunk az orvosokra és a mérnökökre – külföldön fog majd szerencsét próbálni.

Immáron negyedik éve hirdeti meg a Füge Produkció a TITÁNium Színházi Projektet és második alkalommal írta ki Budapest Főváros Önkormányzata a STAFÉTA Pályázatot, melyekben konzulensként és kurátorként te is részt veszel. Miért tartod fontosnak ezt a két pályázatot?

A kulcs mindkét pályázatnál az, hogy lehetőséget biztosítanak az igazán tehetséges alkotók számára, hogy újabb produkciót hozhassanak létre. Ez a legfontosabb feladatuk, közben viszont meg kell próbálnunk őket abba az irányba is terelni, hogy művészi álmukat lehozzák a realitás talajára, hogy ne csak az önmegvalósítással, a saját gondolataik öncélú kifejezésével foglalkozzanak, hanem azzal is, hogy ki a közönségük – a színház nem egy szűk szakmai elit kiváltsága!

Az interjút készítette: Antal Klaudia

ORLAI TIBOR közgazdász, producer, az Orlai Produkciós Iroda vezetője. Az OPI nagyszínpadi előadásainak 2010 óta legfontosabb helyszíne a Belvárosi Színház, emellett Budapesten több színházban is játszanak előadásokat. A Jurányiban jelenleg is nagy sikerrel fut: A csemegepultos naplója, Egyasszony, Egy őrült naplója, Megyek utánad, 1 V 1, Apád előtt ne vetkőzz, Nem baj, majd megértem című koprodukciós előadásuk.

RÓBERT JÚLIA

Hat év távlatából hogyan emlékszel vissza a találkozásodra Bodó Viktorral és a Szputnyikkal, illetve az első közös munkátokra, a Kockavetőre?

Nem ismertük egymást Viktorral, amikor egyszer csak felhívott, hogy épp dramaturgot keres: megbeszéltük, hogy kipróbáljuk, tudunk-e együtt dolgozni. Ez bárhogy

elsülhetett volna, de szerencsére jól alakult. A Kockavető meghatározó szerepet tölt be az életemben, azóta is sok mindent használok az akkor tanultakból, például hogy

hogyan lehet gyorsan, spontán és rugalmasan reagálni dramaturgként a változásokra. Őszintén: nem hittem volna, hogy nekem ez ennyire könnyen megy.

A Jurányiban a legutóbbi közös előadásotok Viktorral az Egy őrült naplója volt Keresztes Tamással a főszerepben. Hogyan zajlott most a munka?

Ennél az előadásnál nem volt klasszikus olvasópróba, ahol az abban a stádiumban a színésznél többet tudó rendező (és dramaturg) ismerteti a darabot és a koncepciót. Itt az egész munka Tamásból indult ki, így a szöveg is főleg általa, tanulás közben alakult, ahogy például a teret is ő találta ki. Nekem elsősorban nem annyira népszerű feladataim voltak, mint például húzási és sűrítési javaslatokat tenni, ami azért is volt most különösen nehéz, mert Tamás már a próbák megkezdése előtt egy évig együtt élt a szöveggel, így érthető módon minden mondatról gondolt valamit és mindegyik fontossá vált számára.

Egy dramaturgnak milyen szempontból kihívás a monodráma műfaja?

Az Egy őrült naplója a „pétervári elbeszélések” közé tartozik, vagyis eredendően nem drámai mű. Az izgalmas kérdést tehát az adta, hogy milyen mértékben kell változtatnunk a szövegen amiatt, hogy Gogol műve alapvetően nem színpadra íródott; hogy nem magányosan, otthon a fotelben ülve, a saját fantáziámra utalva élem végig Popriscsin kálváriáját, hanem van valaki, aki elbeszéli nekem a történetet, akit ráadásul egy mindent tudó díszlet és egy csodákra képes technikai eszköz segít.

A neved ma már összeforrt a színházi neveléssel is, mikor kezdett el ez az irány érdekelni?

Még 2004-ben, másodéves dramaturghallgató koromban keresett meg Végvári Viktória, hogy lenne-e kedvem vele előkészítő és feldolgozó drámafoglalkozásokat tartani a Kolibri Színház előadásaihoz kapcsolódóan. Akkor még szinte semmit nem tudtam erről a műfajról, a Kolibriben is csak akkor indult ilyen típusú program, aztán az évek során egy-

re széleskörűbbé vált. Nyolc évig dolgoztam ott, és ez idő alatt nem csupán különböző technikákat sajátítottam el, hanem egy olyan szemléletet is, hogy mi történik akkor, ha az előadásokon túl is kezdünk valamit a közönséggel. Mikor Viktor kitalálta, hogy készüljön Gigor Attila rendezésében egy kifejezetten középiskolásoknak szóló szputnyikos előadás, nagyon támogattam az ötletet és rögtön felvetettem, hogy mivel ez egy létező műfaj, gondolkozzunk osztályterem-színházi előadásban és kapcsolódhatna hozzá drámafoglalkozás is. Így született az Antigoné, ami elindította a színházi nevelési vonalat a Szputnyikban, ami ma a Mentőcsónak Egység révén él tovább. Időközben pedig találkoztam a komplex színházi nevelési előadás, vagy angol nevén TIE-előadás műfajában alkotó Káva Kulturális

Műhellyel is, akik a színházi jelenetek közé ékelik be az interaktív részeket. Most már évek óta velük is dolgozom író-dramaturgként.

A Mentőcsónak Egység több előadása, például a Szociopoly, amiben Te is dolgoztál, a színházi társasjáték formájával operál. Mennyire teszi lehetővé ez a forma, hogy az előadás túlmutasson egy probléma reprezentálásán, és valós interakció jöhessen létre?

A Szocipoly próbafolyamata alatt bennem is az a kérdés motoszkált, hogy hogyan tudunk egyszerre ennyi általunk támasztott elvárásnak és ígéretnek megfelelni, hogy ez egyszerre legyen egy társasjáték, amiben a nézők játékosként aktívan részt vesznek, egy színházi előadás, amiben a jelenetek által elmesélünk történeteket, nem utolsósorban pedig, hogy lépjünk valós interakcióba a résztvevőkkel. Az interakciók szintjén az A vagy B megoldás közti választási lehetőség miatt ez a forma nem engedi, hogy igazán mélyre le lehessen ásni, a résztvevők más szinten tudnak bekapcsolódni a történetbe, mint például egy Kávás előadás esetében. De a Szociopoly így is nagyon komplex vállalás, ami hatással van a néző-játszókra.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

RÓBERT JÚLIA dramaturg. 2008­ban szerzett diplomát a Színház­ és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán. Évekig Bodó Viktor állandó munkatársa, a Szputnyik Hajózási Társaság tagja volt. 2012 óta rendszeresen dolgozik író­dramaturgként komplex színházi nevelési előadások létrehozásában. 2018­ban DLA fokozatott szerzett, jelenleg a FreeSZFÉ­n és más felsőfokú képzéseken tanít színházi nevelést, kreatív írást, gyakorlati dramaturgiát. A MU Színház közösségi és részvételi színházi programjainak szakmai vezetője. Független színházakban és kőszínházakban egyaránt dolgozik.

HORVÁTH JÁNOS ANTAL ÉS OLASZ RENÁTÓ

A STAFÉTA Pályázat keretében bemutatásra kerülő Kitagadottak a második közös munkátok. Hogyan dolgoztok együtt?

János (a Kitagadottak dramaturgja, írója):

Az Utolsó estém a Földön t teljesen magunk írtuk, a Kitagadottak viszont Schiller Haramiák című drámájának az átdolgozása, így az előkészítési folyamat konkrétabb volt. A beszélgetéseink után tudtuk, hogy a szöveg sokat fog változni, de a hangnem változatlan, hiszen többek között azért választottuk ezt a darabot, mert egy lépéssel a föld fölött jár.

Milyen kérdések mentén vágtatok neki

Schiller művének az átírásához?

Renátó (a Kitagadottak rendezője, írója): Schiller drámájának a címe, a Haramiák eleve valami törvényen kívüliséget sejtet, amihez valahogy minden szereplőnek köze van. Azon kezdtünk el agyalni, hogy mi az, ami a mai embereket is összekapcsolja, vagy amit mi közös nevezőnek gondolunk, és így jutottunk el a kitagadott léthez, hogy nem érzem jól magam ott, ahol vagyok. Törvények között élek és törvényen kívülinek érzem magam, a közegem, az országom, a társadalmam látszólag befogad és lehetőségeket ad, valójában pedig érdektelen vagyok számára, szeretni akarom és tisztelni, de folyton kivet magából. Mintha ez az ország vagy az előttünk lévő generációk lennének a darabbeli apa, aki kitagadta a fiát. Egy ilyen apát, bármennyire is szeretném, nem tudok tisztelni, és egy ilyen apa ellen lázadni vágyok.

A kitagadás ma már – jó esetben – nem használatos fogalom.

Renátó: Igen, ilyet, hogy az apa kitagadta a fiát a Bibliában vagy a romantika korszakában született művekben olvashatunk. Az előadás alaphelyzetére is a romantika és a naivitás lesz a jellemző: olyan lesz, mint egy burjánzó hipercool barokk festmény, földi angyalokkal, földi Istenekkel és földi démonokkal, sátánista metállal, Schillerrel és technóval. A nihil romantikája érdekel minket, hogy látszólag minden rendben van, minden tökéletes és rendezett, mégis olyan, mintha a középkor segglyukán ülnénk.

Azért az rajtunk is múlik, hogy mennyire van közünk ahhoz, ami körülvesz minket, nem?

Renátó: Abszolút! A másik kérdés, amit az előadás boncolgat majd, hogy van-e létjogosultsága annak, hogy egy csapat fiatal elhatározza, hogy a szöges ellentétét csinálják annak, amit a törvény követel.

János: Hétköznapi helyzetek vannak éles téthelyzetekké alakítva, melynek kapcsán olyan kérdések merülnek fel, hogy hajlandó vagy-e egy közös ügyért, a munkádért, célokért vagy akár a forradalomért a komfortzónádon kijjebb kerülni és a saját vágyaidat, céljaidat feladni.

Sokszor a saját generációnk lázadását is felszínesnek érzem, hogy fűt minket a tettvágy, csak nem tudjuk, mire is fordítsuk az energiánkat.

János: Azért felszínes, mert a rajtunk kívülállókkal együtt mi is így kezeljük. Senki nem veszi komolyan, így a lázadásból lázadozás, a forradalomból pedig forradalomka lesz.

Renátó: Pont arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért nincs ma forradalom, vagy ha van, miért hullik rögtön darabokra. Ebben a darabban is van egy csapat fiatal, akik elindulnak, hogy megváltsák a világot, rocksztárokhoz hasonlóan milliók hevernek a lábaik előtt, de aztán az egész kezd belülről megrohadni.

János: Mert nem képesek feladni magukat egy közös cél érdekében. Nagyon szeretnénk ezzel szembesíteni a nézőket.

Moor Ferenc szerepét hogyhogy Waskovics Andreára osztottátok?

Renátó: Schiller született gonosznak írta meg Ferencet, a púpos másodszülött fiút. Azt kezdtük el keresni, hogy mi az, ami ezt a másodszülöttséget ma vissza tudná adni, s erre találtuk ki azt, hogy Ferenc egy női testbe született férfi, ami már az első pillanatban tükrözi, hogy mennyire más, mint a fivére vagy a többiek. Se férfi, se nő, amivel a darabbeli világ nem tud mit kezdeni. Ott muszáj valamilyennek lenni, a férfi férfi, a nő pedig nő legyen. Ostoba gondolat. Fekete és fehér, árnyalat nélkül – hazugság. Ferenc az, aki nagyon sok képességgel született, de a környezete nevetségesnek, száraznak és unalmasnak tartja. Szeretetlenségéből kifolyólag válik diktátorrá. Ma azt, aki gyenge és nem kézzelfogható, hanem belső értékekkel bír, ledarálják. Az erő társadalma van most, és ezt utálom, ez ijesztő.

János: A darab átdramatizálásakor kulcsmomentumnak számított, hogy ne egy olyan embert mutassunk, aki már az elejétől kezdve gonosz, mert azzal nem tudsz azonosulni. Az igazán érdekes az, hogy miképpen válik valaki gonosszá. A testvérpár valójában ugyanazzal a problémával, az apai szeretet hiányával küzd, és hasonlóan dolgozzák fel ezt a hiányt, az egyikük a világ, a másikuk a környezete pusztításával.

Renátó: És ez az, amiről beszélni akarunk, hogy miből fakad ez a szeretetlenség és világtalanság, mi az, amiért a generációnk kitagadottnak érzi magát. Hiányzik valamiért a lábunk alól a talaj és az is, hogy nem tanultuk meg, hogy a testvér a testvért szeresse, hogy csapatban ne magaddal, hanem a társaiddal foglalkozz, hogy tiszteld a szerelmed és tudd

megégetni magad egy szerelemben – csak azt láttuk példaként, hogy a dolgokat hogyan kell elkenni! Ez pedig az „apáink” hibája.

János: Az apáknak, a mestereknek szól az előadásunk, azoknak, akiknek lehetőségük van tanítani. Közben szól azoknak is, akik majd egyszer apák lesznek, és tovább kell tanítaniuk a következő generációkat.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

OLASZ RENÁTÓ színész, rendező. Prózai színművész szakon végzett 2017­ben a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. 2017–2018 között a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt, 2018­tól pedig szabadúszó. Kitagadottak című rendezése elnyerte a 2017­es STAFÉTA Pályázat közönségdíját.

HORVÁTH JÁNOS ANTAL drámaíró, forgatókönyvíró, rendező. Filmdramaturg szakon szerzett diplomát a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. A STAFÉTA Pályázat keretében második alkalommal a Rozsda című önálló rendezését mutatta be.

FOTÓ: GULYÁS DÓRA

SZTARENKI DÓRA

A pályád alapján – hogy például baletttáncos szerettél volna lenni, mégis néptánc­színházi tánc szakon végeztél, most viszont balettozni tanítasz gyerekeket, vagy annak ellenére, hogy soha nem jártál a Színművészetire, sorra kapod a szerepeket – úgy tűnik, hogy mindig eléred azt, amit akarsz.

Vagy az is lehet, hogy fogalmam sincs, mit akarok! A balettről, mint szakmáról elég hamar kiderült, hogy nem leszek rá alkalmas, ezért választottam végül a néptánc-színházi tánc szakirányt a Táncművészeti Főiskolán. Sokáig teljesen meg voltam győződve arról, hogy a tánc lesz az én utam, közben azért elvégeztem a pedagógia mesterszakot, és utána elkezdtem kicsiket, 3-6 éveseket tanítani. Nem egy komoly balettóráról, hanem olyan mozgásfejlesztő foglalkozásról van inkább szó, ahol a gyerekek klasszikus zenére játékosan sajátítják el az alap balettmozdulatokat – a lényeg, hogy megszerettessük velük a mozgást és a táncot. Sajnos most a tanítást abba kellett hagynom, mert annyi színházi munkám lett – aminek persze nagyon örülök – hogy muszáj volt választanom a kettő közül.

A Jurányiban több előadásban is láthatunk, játszol például a Mentőcsónak Egység Újvilág című előadásában. Fontosnak tartod, hogy a színház nevelési funkciót is betöltsön?

Abszolút, csak azt látom, hogy nagyon nehéz az iskolás korosztályt elérni, főleg, ha a szülők és az iskola nem alakítja ki bennük a színházba járás kultúráját. Olyan jó lenne, ha az Újvilágot is többet tudnánk játszani, ha többször lenne alkalmunk a fiatalokkal együtt gondolkodni!

Pass Andrea másik, Napraforgó című rendezésében is játszol. Szerepeitek szerint Kárpáti Pállal, Kőszegi Máriával és Tolnai Hellával tizenéveseteket alakítotok, azonban a színpadon inkább kis felnőtteket, semmint gyerekeket látunk.

Attól nagyon jó ez a darab, hogy nem illusztrál. Andi már az első percben leszögezte, hogy szó sincs arról, hogy most nekünk tízéves gyerekeket kellene utánoznunk. Persze sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan viselkedik, miről beszélget ez a korosztály, de elsősorban a saját kölyökkori énünkből próbáltunk meríteni. Számomra nagyon emlékezetes az az időszak, amikor tízéves voltam, mert akkor költöztünk Magyarországról Franciaországba,

majd onnan Olaszországba, szóval a negyedik osztályt én három különböző osztályban, országban jártam végig.

A darab vége nyitva hagyja a kérdést, hogy Janka anyukája meggyógyul­e, hogy valóban az a jó döntés, ha Janka családja együtt marad. Nagyon szeretem, hogy Andi darabjaiban a figurák sosem feketék vagy fehérek és hogy a történetek nincsenek lezárva. A Napraforgó valóban egy nagy kétségbeeséssel zárul, hogy akkor most mi fog történni Jankával: mindenkinek az élete hullámzó, problémák jönnek-mennek, egy viszont biztos, megoldatlanul semmit nem szabad hagynunk.

Soós Attila Virginia Woolf adaptációja, az Orlando számodra milyen kérdéseket vet fel? A történetben számomra az a legérdekesebb, hogy van egy ember, aki évszázadokon keresztül él, akinek a különböző élethelyzetekben különböző szerelmei vannak, de valahogy soha nem jön össze egyetlen kapcsolata sem. Ennek az embernek a sorsa izgat, az, hogy hogyan éli meg, hogy életének egyszerűen sosincs vége, ráadásul folytonos kurdarcba fullad a párkeresése és egyszerűen nem tud kitörni a magányából.

Mi az, ami vonz a fizikai színház műfajában?

A kifejezőképessége, hiszen sokkal több eszközzel bír, mint a prózai- vagy táncszínház, ráadásul sokkal merészebb.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

SZTARENKI DÓRA színész. Táncos, majd táncpedagógus végzettséget szerzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán. 2018­tól a Centrál Színház tagja. A Jurányiban a Korrup Schőn, Újvilág, Napraforgó és az Orlando előadásokban láthatta a közönség.

FOTÓ:

GÁSPÁR MÁTÉ

Magyar és francia szakon végeztél, rendszeresen írtál kritikákat, majd a Pesti Est Súgó programmagazin főszerkesztője voltál – innen nézve éles váltásnak tűnik a produkciós­ és ügyvezetői munkakör betöltése, az üzleti és gazdasági stratégiák megtervezése. Igazából egyik feladat hozta maga után a másikat. Azt már a gimnáziumban is biztosan tudtam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, sok évig diákszínjátszóztam, én magam is rendeztem előadást, illetve vezettem színjátszó csoportokat. Bölcsészként az írás is érdekelt, ezért jelentkeztem az akkor induló bárkás Hajónapló Műhelybe, ahol Nánay István és Bérczes László mentorálásával megtanulhattam recenziót írni. A Pesti Esthez barátaim révén kerültem, akik a ’90-es évek közepén elindították az ingyenes műsorújságot, és amikor felmerült bennük egy színházi különszám ötlete, megkerestek engem mint színházközeli ismerőst. Ebből lett a Súgó, ahol már elsősorban a szerkesztés volt a feladatom, illetve azt kellett kitalálnom, hogy miképpen lehet egy ingyenes kulturális magazint fenntartani. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy amikor Schilling Árpád keresett maga mellé egy embert, akinek segítségével megvalósíthatja a nagy álmát, az akkoriban induló Krétakör társulattá alakítását, engem ajánlottak: az a hír járta rólam, hogy egyrészt szeretem és ismerem a színházat, másrészt értek ahhoz, hogyan lehet egy kulturális produktumot létrehozni és életben tartani. Természetesen Árpád első hívására igent mondtam, hiszen láttam az előadásait, és sokakkal együtt én is azt éreztem, hogy fontos dolog készülődik az alternatív színházi életben Krétakör címszó alatt. Végül közösen találtuk ki a Krétakör működésmódját, melynek tizenkét évig aktív részese voltam.

Úgy tudom, drámapedagógiát is tanultál.

Így van, én is elvégeztem a híres 120 órás, Marczibányi-teres Kaposi-kurzust. Két dolog érdekelt mindig: a színház és a tanítás. Olyan ambícióm sosem volt, hogy nagy színházi rendező legyek, mindig is a fiatalokkal akartam színházat csinálni. Itt lehetnek a gyökerei a Színműs drámainstruktor képzésnek is, amit Golden Dániellel együtt indítottunk és vittünk, amíg lehetett. De ennek a tudásnak más, civil szervezeteknél végzett munkáimban is nagy hasznát vettem.

Nagyon elrugaszkodott állítás lenne, ha azt mondanám, hogy a diákszínjátszós múltad, a drámapedagógiai végzettséged összeköthető azzal, hogy olyan ügyek – Kréta-

kör, egyetemi oktatás, Nyílt Társadalom Intézet, Polgár Alapítvány – mellett kötelezed el magad, amelyekkel valamiféleképpen társadalmi feladatot látsz el?

Jó kérdés, azt hiszem, igazad van, összefügg. Minden, ami a fiatalokkal és a jó értelemben vett neveléssel kapcsolatos, nagyon erősen az egyéni felelősségvállalásról szól. Szerintem bárki, aki általános és középiskolás fiatalok tanításával – legyen szó iskolai oktatásról vagy épp színházi nevelésről – foglalkozik, azért csinálja, mert fontosnak tartja, hogy ez a fogékony korosztály olyan impulzusokat kapjon, amelyektől megnő az önbizalma, fejlődik a kooperációs és kifejezőképessége, tágul a fantáziája és nyitottabb, magabiztosabb felnőtté válik. Ezek a színházi és drámás játékokon keresztül különösen jól fejleszthetőek, és ha fiatalon elkezd ilyenben részt venni az ember, akkor kialakul benne egyfajta természetes figyelem a másikra, igény az együttműködésre és indíttatás az aktív fellépésre, amit összefoglalóan társadalmi felelősségérzetnek nevezhetünk – ahogy velem is történt.

2010­ben részt vettél a Füge Produkció első Tantermi Pályázatának kiírásában, illetve elbírálásában. Mennyiben változott a kiírás a negyedik alkalommal?

Azt mondanám, hogy visszatérés történt a gyökerekhez. A pályázat ötlete Polgár Andrástól származik, aki a krétakörös hamlet.ws előadás láttán azt szerette volna, ha minél több magas színvonalú, osztálytermekbe kompromisszummentesen előadható produkció jutna el elsősorban hátrányos helyzetű iskolákba. 2010 óta sok új irányzat és forma jelent meg a színházi nevelés területén, a pályázók által kínált produktumok is sokszínűvé váltak, így módosult, bővült maga a kiírás is. Most viszont András kérésére megpróbálunk visszatérni a kezdetekhez, és megint a színházi komponensre fordítjuk az elsődleges figyelmet.

Annak idején, hogyan jött nektek a hamlet.ws ötlete?

2007-ben, amikor az előadás készült, nem tudtuk, hogy amivel kísérletezünk, az egy létező műfaj. Árpád szeretett volna a hagyományos színházi térnél inspirálóbb közeget találni a készülő kamara-előadásához, és így ugrott be neki az iskola. A cél az volt, hogy komolyan vegyük az ottani adottságokat, azaz úgy használjuk az osztálytermet, ahogy van, illetve legyen egy nagyon demokratikus, lapos struktúra, amelyben a néző és a játszó egy közegben, közel egy minőségben tud jelen lenni. Emellett az egészet követte egy beszélgetés, aminek az előkészítésén legalább annyit dolgoztunk, mint az előadáson.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

GÁSPÁR MÁTÉ kulturális menedzser. A Pesti Est Súgó programmagazin alapító főszerkesztője, a Krétakör ügyvezetője volt. Két drámainstruktor osztályt vitt társosztályfőnökként a Színművészeti Egyetemen. Jelenleg a Budapest Brand művészeti vezetője.

SOMFAI BARBARA

Magyar­ és drámatanárként tanítasz a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában, a honlapon a bemutatkozódban az olvasható, hogy bármilyen módszert hajlandó vagy bevetni annak érdekében, hogy irodalmat szerető és olvasni hajlandó fiatalokat nevelj. Mik ezek a módszerek?

Igazából csak azzal vagyok hajlandó érdemben foglalkozni a tananyagból, amiről azt gondolom, izgalmas lehet az adott korosztály számára. Azt szokták mondani, hogy a középiskolások nem elég érdeklődőek – ez nem így van. A száraz tananyag persze hogy untatja őket, de várják az igazi feléjük fordulást. Ha valamiről úgy érzik, közük van hozzá, arról szívesen gondolkoznak. Így jött képbe a pályám elején a drámapedagógia is: nekem se diákszínjátszós, se rendezői ambícióm nem volt, a diákok kedvéért kezdtem el ezzel foglalkozni. Sok mást is kipróbáltam egyébként, volt, hogy rendhagyó kötelező olvasmányt választottam az osztályoknak, olvastunk Zabhegyező t, Legyek urá t, Abigélt. Volt az iskolában éjszakai felolvasó-maraton, vagy Hrabal-est, amikor kockás terítős asztalnál alkoholmentes sört ittunk és olvastunk egymásnak kedvenc Hrabal könyvünkből, illetve hamar – talán elsőként – kezdtünk nyitott könyvszekrényt működtetni az iskolában.

Mit tartasz a diákszínjátszás lényegének?

Azt, hogy jól érezzük magunkat. Nagyjából ennyi. Őrületes energiával és temérdek mondanivalóval rendelkeznek a középiskolások. A diákszínjátszó egyfajta fórumként tud működni, ahol a fiatalok lehetőséget kapnak iskolai keretek között arra, hogy egy demokratikusabb kommunikációban vegyenek részt, valamiben, ami végre róluk szól. A tantermi színházi előadások jelentősége is ebben rejlik.

Milyen szempontok szerint választasz színházi előadást a diákjaidnak?

Elsősorban az esztétikai minőség és az érthetőség számít, fontos, hogy véletlenül se vigyem el őket olyan előadásra, ami elriaszthatja őket a színháztól. Mindig az a cél, hogy aki eljön velem színházba, az legközelebb is akarjon jönni. Nem az a legfontosabb, hogy megismerjék a drámairodalom legnagyobb alakjait, hanem, hogy elemi erővel hasson rájuk, amit látnak, hogy sírjanak, nevessenek és gondolkozzanak, vagyis történjen velük valami.

Zsűritagként részt vettél a Tantermi Színházi Projektre beérkezett pályázatok elbírálásában, hogyan történt az értékelés?

Gáspár Máté ajánlott egy szempontlistát, ami alapján az összes beérkező pályaművet értékeltük. Bár különböző irányokból, én például a célközönség oldaláról érkeztem a zsűribe, nagyon nagy egyezések voltak abban, hogy szerintünk mi az, ami mindenképpen támogatásra érdemes. Nekem fontos szempont volt, hogy az egyes projektekben a színházi emberek mellett közreműködjenek olyan szakemberek – drámapedagógusok vagy például pszichológusok – akik ismerik a befogadói oldalt is, láttak már gyerekeket. Az is sokat nyomott a latban, hogy mekkora figyelmet terveznek az alkotók az utánkövetésre fordítani – ha csupán elmegyünk vidékre, mutatunk valami fantasztikusat, az még önmagában lehet, hogy nem ad eleget, csak jól felkavarja az állóvizet, aztán magára hagyja a közönséget.

Zárásképp muszáj megkérdeznem: hogyan lett nálatok a Jurányi érettségi tétel?

Újabban a szóbeli tételek között egy úgynevezett regionális kultúra tétel is van. Itt egy, a régiónkban alkotó szerzőt, vagy egy kulturális intézményt kell bemutatni. A Jurányiban egy jó sztorit láttam. Sokat jártam ide és teljesen el voltam ájulva, hogy mennyire jó ez a hely, ráadásul itt van egy igazi belevaló csaj, a Kulcsár Viki, aki példaértékű lehet a diákok számára, hiszen iszonyú fiatalon létrehozott valami egészen egyedülállót.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

SOMFAI BARBARA magyar­ és drámatanár. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola pedagógusa. Részt vett 2017­ben a Tantermi Színházi Projekt pályaműveinek elbírálásában.

FOTÓ: MÉSZÁROS DEZSŐ

LÁSZLÓ ZSUZSI

Megvan még az első rajzod, amit gyerekként készítettél?

Érdekes, nem nagyon emlékszem arra, hogy gyerekként miket rajzoltam, sokkal erősebben él bennem az a kép, ahogy szorosan állok Apukám (László

Bandy – a szerk.) könyöke mellett, akit persze ez idegesített, mert nem fért el: imádtam nézni, ahogy dolgozik, teljesen elvarázsolt a világa.

Egyértelmű volt, hogy a Te utad is a grafika felé visz?

Ovisként könyvtáros szerettem volna lenni, merthogy Anyukám is az volt. Nekem a mai napig ez egy nagy kérdés, hogyha Apu nem lett volna képzőművész, akkor is erre a pályára lépek-e. Gyerekként nem voltam nagy rajzos, középiskolának is egy sima gimnáziumot választottam, persze jártam közben rajzszakkörre, meg nyári rajztáborba. Végül annyira intenzív része lett az életemnek a rajzolás, hogy egyértelművé vált, hogy képzőművészettel, grafikával vagy festészettel szeretnék foglalkozni. A főiskolán döntöttem el, hogy az én utam a tervezőgrafika: egyetlen apró bökkenő volt csak, hogy ezt nagyon alapszinten tanították a vizuális kommunikáció és rajztanár szakos hallgatóknak – így autodidakta módon, illetve a gyakorlat során sajátítottam el a szakmát.

Mi az, ami a mérleget a tervezőgrafika felé billentette?

Szeretem, ha fel van adva a lecke; ha másoknak segíthetek az elképzelésük megvalósításában; ha a kezdeti ötletből egy közös ügy lesz. Legyen szó színházról vagy egy kötélgyárról, ugyanúgy élvezem, amikor egy új világba csöppenhetek, új dolgokat ismerhetek meg és újra meg újra próbára tehetem magam. Pár évig görcsösen igyekeztem összeegyeztetni az autonóm alkotást és a tervezőgrafikai munkát: ismerek olyan képzőművészt, aki napközben tanít, a szünetekben pedig a saját képeit festi, de kiderült, hogy nekem ez nem megy, nem tudok hirtelen A-ból B-be, egyik állapotból a másikba csöppenni.

Bár tervezőgrafikusként dolgozol, a munkáid tükröznek egy sajátos kézjegyet, felismerhető rajtuk a László Zsuzsi­stílus.

A rajzos irányra gondolsz? Nagyon élvezem a szabadkézi rajz digitalizálásával folytatott játékot, rengeteg lehetőséget ad. A kérdés, hogy meddig számít valami stílusjegynek és mikor csap át önismétlésbe. Ezért is tartom fontosnak, hogy időről időre kimozduljak, hogy

új impulzusok érjenek, most például jelentkeztem a MOME egyik képzésére, amire elsősorban inspirációs forrásként tekintek.

Hogyan indult a közös munka a Fügével és a Jurányival? Elmentem egyszer egy nyári zsámbéki előadásra, ahol a frissen végzős Máté Gábor-osztály, vagyis az AlkalMáté Trupp tagjai Dévényi Ádám dalokat adtak elő, amikért odáig voltam. Az ősszel induló évadban pedig elkezdtem megnézegetni őket az anyaszínházaikban, például a Katonában és az Örkényben, egy alkalommal pedig eljutottam egy TÁP Színházas előadásra. Onnantól kezdve minden hétfőt a Süss Fel Napban töltöttem, annyira beszippantott a TÁP: olyan volt az egész, mint egy nagy közösség, nem számított, hogy ki a néző és ki az előadó. Annyira szabad és barátságos légkör jellemezte a TÁP-os esteket, hogy egyszer aztán írtam egy e-mailt Vajdai Vilmosnak, hogy szívesen megújítanám a weblapjukat grafikailag. Nem sokára jött a telefon, hogy Vilmos szívesen találkozna velem: elmesélte, hogy régóta szeretne egy képregényt készíteni és örülne, ha ebben valahogy részt tudnék vállalni. Elkezdtem járni a Keresők próbáira, megismerkedtem a dramaturggal, Peer Krisztiánnal, akivel közösen el is készítettük a Keresők című képregényét. Közben az as zszisztensek jöttek-mentek, mígnem megjelent Kulcsár Viki.

Az első Füge logót még nem, de a későbbieket, illetve a Jurányiét már te tervezted. A Jurányiét Somogyi-Magyar Grétával közösen készítettük, aki akkor a Fügében dolgozott grafikusként. A logótervezésről addig nem gondoltam, hogy lehet csapatmunkában végezni, Grétivel viszont sikerült, és ez nagyszerű élmény volt! A cél az volt, hogy a logó kifejezze azt a sokszínűséget, lendületességet és fiatalságot, amit a Jurányi jelentett és jelent a mai napig a független színházi területen.

Neked mi a Jurányi?

Egy ügyfél a sok közül... Viccelek! A Jurányi az a hely, ahol jól érzem magam. Itt mindazt megtaláltam, amit a Süss Fel Napban megszerettem a színházban: a szabadságot, a kísérletezést.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

LÁSZLÓ ZSUZSI tervezőgrafikus, illusztrátor. A Füge Produkció és a Jurányi munkatársa, többek között ő tervezi a Jurányi és a Füge plakátjait, műsorfüzeteit, kiadványait. 2017­ben A néző című kiállítása a Jurányi Galériában volt látható.

ESZTERI BENEDEK

Hogy találtatok rá a Jurányira?

Jelenlegi műhelyünk kezdetben egy szeméttel teli raktár volt. Én akkor a szomszédban lévő AMKA Stúdióban dolgoztam, és kellékgyártáshoz megtaláltuk ezt a helyet. Ezzel egy időben egy pincében szereltem a motorjaimat. Amikor véget ért a kellékkészítés, felmerült a kérdés, mi legyen a teremmel? Akkor költöztem át ide. Aztán Králik Danival elkezdtünk motorokat építeni megrendelésre, és egy év után csatlakozott Tóháti Róbert. A NEUGA 2015 óta van.

Min dolgoztok jelenleg?

A műhelyben jelenleg egy projekt fut, de ez már több mint egy éve. Nem szokott ilyen sokáig tartani egy motorépítés. Általában fél év alatt elkészülünk, persze ez motor- és megrendelésfüggő. Van olyan megrendelő, akinek jó állapotban van a motorja, de nem tetszik neki a design, így kicsit változtatnunk kell rajta: más gumit és ülést rakunk rá, átfestjük. Egy ilyen projekt ki tud pörögni két-három hónap alatt mindennel együtt. Természetesen büdzsében is teljesen más, mint az a motor, amin már másfél éve dolgozunk, mert csavarjaira szedtük szét, és onnan építettük fel sok, eredetivel nem megegyező alkatrészből. Ez eddig a legkomplexebb munkánk. Már nevet is kapott. Mivel mindhárman BMX-esek voltunk, trükknevekről neveztük el a motorokat egy időben, pl.: 50-50, Hurricane, Toboggan, Disaster.

Mit takar a NEUGA?

A fedősztori az, hogy a NEUGA a német neue Garage (új garázs) kifejezésből származik. Igazából a nevünk onnan jön, hogy valahányszor együtt dolgozunk, mindig előkerül a „Hol a sál? Milyen sál? Ne ugassál!” vicc. Különben már gyártunk Neuga-sálat is!

Hogy oszlanak meg a feladatok köztetek?

Én az elektronikai megoldásokért és az ergonómiáért vagyok felelős, Dani a projekt művészeti vezetője, míg Robi a gépek motorizált lelkét hivatott magasabb szintre emelni, de egy ilyen fiatal műhelynél a szerepek sokszor összefolynak. A design mindenkihez kötődik. A tervezésen mindig vita van. Mivel hárman vagyunk, „két igen” rendszerrel működünk.

Művészetként tekintesz arra, amivel foglalkoztok?

Mindenképpen. Egy régi, csúnya, nem működő motort működővé tenni nem művészet, hanem egyszerűen felújítás, szerelés. De mi nem csak ezt csináljuk, hanem a motorblokkot figyelembe véve felépítjük rá a motort, ami pedig formatervezés. Nem is beszélve például a tankfestésről mint művészeti tevékenységről. Alkalmazkodnunk kell az anyagokhoz és a lehetőségekhez. A motorok vázához nem nyúlunk, nem vagyunk mérnökök. Csak olyat változtatunk rajtuk, amiről tudjuk, hogy nem teherviselő.

Hogy érzitek magatokat a Jurányi Házban?

Nagyon szeretünk itt lenni. Sokan hívnak fel bennünket a bejárattól, hogy hozzánk jöttek, de valami iskolát, inkubátorházat látnak a címen. Belépve is azt gondolják, ebben az épületben biztos nem működhet motorműhely. Természetesen próbálunk alkalmazkodni a lakókhoz: nem indítunk be itt motort, mert az nagyon büdös és hangos lenne. A Jurányiban már sokan ismernek minket, és ha valakinek csavarhúzóra, flexre vagy villáskulcsra van szüksége, akkor tudják, hol találják meg. Bár a motorokkal kilógunk innen, szimbiózisban élünk a házlakókkal.

Az interjút készítette: Bordás Katinka

NEUGA budapesti motorműhely. 2015­ben három ex­BMX­versenyző társult NEUGA néven, hogy megépítsék Budapest legjobban kezelhető, egyedi motorjait. Céljuk újragondolni a járműveket, hogy azok megfeleljenek a megrendelőiknek és elveszítsék magukról a sorozatgyártás okozta jellegtelenséget, miközben extrémsportolói múltjukból táplálkozva az élményt erősítik. Eszteri Benedek a járművek elektronikájáért, Králik Dániel a művészeti kérdésekért, míg Tóháti Róbert a gépek motorjaiért felel. A NEUGA 2022­ig volt a Jurányi lakója.

PAPP ENDRE

Egy biológus család legifjabb tagja minek a hatására választja a színházi pályát?

Kacifántos, hosszú út meg egy döntés kellett hozzá. De az irodalom és a kultúra szeretete mindig ott volt a családban: az egyik mamám magyartanár volt, ükpapám pedig Rátkai Márton osztálytársa a Színművészeti Akadémián, pont a miskolci színházban játszott pár évig. Bár családi okok miatt abba kellett hagynia a színészetet, művészeti polihisztor volt egész életében. Két tesóm a szüleimhez hasonlóan biológusként végzett, így nem volt rajtam nyomás, hogy a biológiát válasszam: tudtam, mit szeretnék, a családom pedig mindig támogatott a döntéseimben.

Már középiskolában is drámatagozatra jártál, ennyire határozottan tudtad tizenévesként, hogy mit akarsz csinálni?

Véletlen, de az általános iskolai osztályfőnökeim is drámatanárok voltak. Aktív kiskölyökként mindig azt mondogatták rólam, hogy: „biztos, színész lesz, szereti játszani magát”. Szerettem embereket utánozni, de a színházat, a színészetet nem ismertem közelebbről, egyszerűen csak vonzott, menőnek meg színesnek tűnt. Elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni.

Ha ennyire határozottan a színészet mellett tetted le a voksod, akkor hogyan került képbe a filmkészítés?

Ez egy másik véletlen. Az egyetem előtt nem igazán néztem művészileg top kategóriába rangsorolt filmeket, mert nálunk, a családban inkább a természetfilmektől roskadozott a polc. Amikor Gothár Péter filmelméleti kurzusán egymás után pörögtek a filmcímek és rendezők nevei, zavart, hogy van egy olyan terület, amiről nem tudok eleget. Szerettem mindig valamennyit érteni mindenhez, hogy pár szót bárkivel tudjak váltani, és itt volt valami, amiben totál nullának éreztem magam. Megnéztem az első három művet, amit Gothár feladott, leesett az állam, és elkezdtem habzsolni a filmeket. Az Egyetemen pedig sokat hívtak vizsgafilmekbe játszani és közben teljesen magába szippantott ez a világ. Még azt is szeretem, ami más színészeket talán éppen kiábrándít: imádom az összes parájával, az időhiány okozta feszültséggel, a technikával járó hibalehetőségekkel együtt. A filmekről, vagy a filmezésről bármikor órákig tudnék beszélni! FOTÓ:

A Titániumra egy monodráma ötletével pályáztál.

Soha nem tudok nyugodtan ülni, az egyetemen a legkeményebb időszakokat is csak a munkába való meneküléssel tudtam átvészelni. Nehezen tanulok szöveget, gondoltam, tessék, monodráma, ha ez megy, akkor semmi sem lehetetlen. Másrészt rátaláltam erre az alapanyagra, Babits regényére, A gólyakalifára, ami iszonyatosan sokrétű, az adaptációnkkal is csak egy bizonyos százalékát hívtuk le.

Meglepődtem, amikor azt nyilatkoztad, hiszel a klasszikusokban, a generációnknak ez nem „szokása”.

Tudom, az a menő, ha szét akarod robbantani a világot. Persze, én is ezt szeretném, csak szerintem, ha az ember görcsösen világmegváltónak akarja képzelni magát, az nem lesz sem minőségi, sem igaz. Én úgy érzem, arra kell törekedni, hogy az ember fogalmazni akarjon, hogy milyen az, ahogy látja a dolgokat, a környezetét, hogy mi foglalkoztatja, és ha ez jó ízléssel párosul, meg sok alázattal, akkor létre tud jönni valami igazán új és izgalmas. A gólyakalifa pedig elég sok olyan témát érint és pendít meg, ami engem is régóta érdekel.

Mi az, ami Babits művében ennyire megfogott?

A társadalmi szélsőségek, a multiverzum elmélete, hogy mennyire tudjuk a döntéseinkkel befolyásolni a sorsunkat, vagy esetleg minden predesztinált-e. A polaritása: Tábory Elemér traumáját az okozza, hogy minden átmenet nélkül csöppen (álmában) egy egészen másik valóságba. Ha valaki nem az egyik napról a másikra veszíti el az állását vagy hullik szét a családja, akkor azt valahogy talán fel tudja dolgozni – a szélsőséges állapotokkal, a hirtelen változásokkal azonban nehéz mit kezdeni. A legfontosabb, amit az egyetemnek köszönhetek, hogy megtanítottak minket az empátiára, a nyitott gondolkodásmódra. Színészként ugyanúgy meg kell értenem egy sorozatgyilkos motivációját, mint egy feddhetetlennek tűnő emberét: A gólyakalifában most az a feladatom, hogy a regényben vázolt két, teljesen különböző társadalmi és családi hátterű fiút egyaránt közel tudjam vinni a nézőkhöz.

Az interjút készítette: Antal Klaudia

PAPP ENDRE színész. A Színház­ és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor és Dömötör András osztályába járt. Diplomaszerzése után, 2017–2021 között a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja volt. A Zöld Színház Projekt alapítója és vezetője 2019­től. 2016­ban a Gólyakalifa című előadástervével bekerült a TITÁNIUM Színházi Projekt mentorprogramjába, majd az elkészült produkcióval megnyerte a Titán­díjat is. Az előadást 2018–2023 között játszották a Jurányiban.

FOTÓ: BROZSEK NIKI

SZÉKELY ROZÁLIA

Egy 1997­es Magyar Narancs interjúban nyilatkozták a szüleid (Monori Lili és

Székely B. Miklós – a szerk.) a Matiné című előadás kapcsán, hogy nem szeretnél színész lenni, mert nem szereted az érzést, hogy izgulni kell, az feszültséget jelent.

Jó pár évtizedig küzdöttem ezzel az érzéssel. A Matiné előtt mutattuk be a Műtét/Analízis/Orlandó című előadást, abban kezdtem játszani 8 évesen. A próbákon ma már nem izgulok, de az előadásokon rettenetesen. Főiskolásként és pályakezdőként sokkal durvábban nem tudtam kezelni a szakmával járó feszültséget. A Szentkirályi Színházi Műhellyel kapcsolatban más a helyzet. Évekig próbáltunk a szüleimmel, otthon, a saját környezetünkben, az állatainkkal, ami rendkívül megnyugtató volt. A profi színházi világ nagy váltás volt nekem.

Tehát a gyerekkori színjátszás után nem volt egyértelmű, hogy színész leszel?

Későn érettségiztem, majd angol szakra jelentkeztem. Szociológiát is szerettem volna tanulni, de oda végül nem adtam be. Érdekelt a dramaturg szak, de nem mertem felvételizni. Sodródtam. Majd iszonyatos erővel elkezdett vonzani a színház. Aztán elegem lett. Kamaszkoromban még a családi színházból is kiléptem. 21 éves koromig nem is voltam színházban.

És nemrég megint úgy döntöttél, hogy felhagysz a színházzal.

Belefáradtam a sodródásba. Szinte minden helyet kipróbáltam. A Szentkirályi Színházi

Műhelynél 16 évet töltöttem, a Kaposvári Főiskola előtt egy évig kőszínházban játszottam, a diploma után a Szputnyik Hajózási Társaságnál voltam 3 évig, 2012-től pedig szabadúszó vagyok. Rengeteg emberrel dolgoztam együtt, de sehol nem tudok megtapadni. Amióta szabadúszó vagyok, nagyon sokat dolgoztam a színház mellett különböző helyeken, hogy eltartsam magam. Egy ügyvédi irodában hivatalsegéd voltam, ott felmerült bennem, hogy kitanulom a jogi asszisztens szakmát. Ezzel párhuzamosan beadtam a pályázatomat a IV. TITÁNium Színházi Projektre. Közben a Károli Gáspár Református

Egyetem gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzésére jártam. Ajándék az élettől, hogy nyertem a TITÁNiumon, álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerülhet.

A pályaelhagyás egyébként a főállású színésznő létre vonatkozott, jólesik mást is csinálni mellette.

Hogyan kell elképzelni a pályaelhagyást?

Levágattam a hajam és telefonszámot cseréltem, ez volt a pályaelhagyásom. Aztán a metrón olvastam az emailt, hogy nyertem. Utolértek. Előbb adtam be a pályázatot, mint hogy bárkinek is megmutattam volna a szöveget. Meglepett, hogy másokat érdekelt, amit írtam. Komoly újratervezés következett. Amikor a pályázati anyagot állítottam össze, és írtam a szinopszist, hetekig rendszereztem az elmúlt évek gondolatait, szövegmozaikjait és jelenetvázlatait.

Hogyan tudod a TITÁNium mentorprogram moduljain tanultakat hasznosítani?

Mindennap felnövök az éppen aktuális feladathoz. Gyorsan kell megoldást találni, döntéseket hozni. Nem gondoltam, hogy valaha rendezni fogok. Az apáca előadásba Ördög Tamás, majd a Reggeli dinoszauruszokkalba Fekete Ádám mellé már céltudatosan azért mentem asszisztensnek, hogy tanuljak. A modulokkal kapcsolatban a próbafolyamat közben rakom össze a képet. A többi titánnak (és csapatának) már volt valamilyen tapasztalata rendezőként, de én csak színészként képzeltem el, milyen lehet rendezni. Most olyan, mintha egy mozaikot raknék össze. Most tanulom. Azért is adtam be a pályázatot, mert azt hittem, sokan segítenek majd nekem rendezni. Nem pont erről van szó. Sokat tanultam az első rendezésemből is, a Kilátóból, amit a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal csináltunk. Amit ott még nem tudtam, most az sokkal gördülékenyebben megy. Leginkább szervezési, időzítési dolgokra gondolok.

A pályázatod munkacíme Virrasztás volt. Miért lett végül Kálvária Lakópark?

Szergej Rahmanyinov Éjszakai virrasztás című kórusműve inspirációs forrás volt az íráshoz. Egy gyászfolyamatból épült fel a szöveg. Személyes történet volt, de mára nyitottabb és játékosabb lett. A Virrasztás volt a kiindulás, a dráma, de a színpadi szövegkönyv már a Kálvária Lakópark címet viselte. Egyébként a Kálvária tér közelében lakom, a környékünkön rengeteg új lakópark épült az utóbbi években. Hangban jelen van egy építési vállalkozó is a darabban. Megszerettük az új címet.

Az interjút készítette: Bordás Katinka SZÉKELY ROZÁLIA színész. Gyermekkorától tagja a Szentkirályi Színházi Műhelynek. A Kaposvári Egyetem színész szakának elvégzése után a Szputnyik Hajózási Társasághoz szerződött. 2012 óta szabadúszó. Első színdarabja a Kálvária Lakópark, amelyet a Füge Produkció és a Trafó Kortárs Művészetek Háza koprodukciójában a TITÁNium tehetséggondozó mentorprogram segítségével mutatott be a Trafóban 2018. május 26­án a saját rendezésében.

SZIRTES ATTILA

Kezdjük ott, hogy tizenhét éves vagy, éppen a pályaválasztás előtt állsz: mik a tervek?

Soha nem voltak terveim, mindig hagytam – talán lustaságból vagy gyávaságból –, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem. Apám két dolgot tudott jól csinálni: vadászrepülőt vezetni és villanyt szerelni. Kértem, tanítson. Nem volt nála más, csak csavarhúzó, édesanyám erre azt mondta: „Jó lesz az úgy fiam! Ha fázisceruza van a zsebedben, megélsz majd ebben a világban.” Hát így nem repültem. Elvégeztem helyette az erősáramú technikumot, amiről azt gondoltam, feljogosít majd arra, hogy színházban akarhassak dolgozni.

Minek volt köszönhető ez az érdeklődés a színház iránt?

Szüleim egyszer elvittek gyerekként a Vígszínházba egy halálosan unalmas és hosszú darabra, amit apám szinte végig szunyókált – szánalmas, ugye?! –, én meg nyomoromban elkezdtem a dolgok mögé nézni és megláttam az embert, azt a munkát, ami a színházi élmény megszületésének a velejárója – kiszagoltam a szakmát. A szagok fontos szerepet játszanak az életemben, ilyen a színházé, a függönyökről és a lámpákról felszálló por szaga, persze más szaga van a kőszínháznak és más a függetlennek. Később felfedeztem, hogy van színe és íze is a színháznak: olyan édes és kicsit shows, de csak ritkán keserű.

Hiába a fázisceruza, elég kacskaringós úton jutottál el a színházig…

Ismeretség híján beadtam a jelentkezésemet mindenféle hirdetésre, de mindig azzal kellett szembesülnöm, hogy képzett szakembert keresnek, hát eleresztettem a színházi élményt, jöhetett az a bizonyos csavar(húzó), elhelyezkedtem az alapszakmámban, majd voltam olyan nemtörődöm, és hagytam magam besorozni katonának. Leszerelésünk után hrabali életünket élve, egyik alkalommal, amikor sörhabbal kenegettük az arcunkat, férfias fogadásokat kötöttünk merész szakmák beteljesítésére: a barátom – aki ma a Világbanknál dolgozik és a dél-afrikai csoport vezetője – hullamosó lett, én pedig másnaposságomban jelentkeztem a III. kerületi laktanyába, így lettem tűzoltó.

Miért éppen a tűzoltóság?

Vonnegutnál olvastam egyszer arról, hogy az amerikaiak készítettek egy közvéleménykutatást, miszerint heti rendszerességet nézve a tűzoltók szerelmeskednek a legtöbbet – ez

nagyrészt megfelelt az akkori gondolatvilágomnak. Idővel persze be kellett látnom, valószínűleg a tesztoszteron hajtott és a magasság vonzott e pálya felé.

Mennyi ideig voltál lánglovag?

Két és fél évig. Sokáig vigyáztak rám, mint fiatalra a kollégák, hogy ne kelljen túl közel mennem, nem is a tűzhöz, hanem a baleseti mentéshez. Amikor kiderült, hogy egyre több mindenre vagyok alkalmas, elküldtek iskolába, megtanultam mentőszereket kezelni, voltam bányamentő gyakorlaton, aztán elfogyott a tesztoszteron, alábbhagyott a tűz, így hát váltottam.

Meg se merem kérdezni, mire. Rugbyedzőnek.

Most viccelsz?!

Gyerekként a Marczibányi térre jártunk le Huszár Zsolti cimborámmal focizni, és a mai napig hallom a fülemben az edzőnk, Gyuri bácsi hangját, ahogy kiáltja, „Huszár, színész!”, nekem pedig, hogy „Rugbys!” Fogalmam sem volt, mi az a rugby, de Gyuri bá annyit mondogatta, hogy elkezdett érdekelni, így amikor véletlenül megláttam néhány rugbys arcot a pályán, odamentem hozzájuk, akik aztán elhívtak edzeni. Hát így lettem magyar válogatott. (Elég könnyű sikeresnek lenni egy olyan területen, amit kevesen művelnek.) Amikor a tűzoltóságnál a parancsnokom megtudta, hogy válogatott vagyok, elengedett a vonulóidőmből edzeni, este meg a többiek – feltételezem – szándékosan nem osztottak be, így amikor nekik szólt a sziréna, csúsztak le a csövön, én aludtam tovább. Azt éreztem, valamin megint kívül rekedtem, így elkezdtem a TF-en a szakedzőit.

Akkor a rugbypályáról vitt az utad a színházba?

Nem egészen, voltam egy ideig csónakmester is a Római-parton, aztán… inkább nem folytatom, a lényeg, hogy végül sikerült bekerülnöm egy művelődési házba karbantartónak, onnan pedig már elég hamar bent voltam a színházteremben és világosítottam. Mellette elvégeztem egy videós tanfolyamot, majd jelentkeztem a a Táltosképzőre, vagyis az akkori Színművészeti Főiskola műszakvezető, fővilágosító képzésére.

Mi történt, megkomolyodtál?

Azt azért nem, a nő itt is rendesen szerepet játszott az életemben! A mostani feleségemnek, akkori barátnőmnek köszönhetem, hogy jelentkeztem a főiskolára, ott pedig egy padtársnőm ajánlotta, hogy menjek el a Goethe Intézetbe, ahol egy független csapat technikust keres. Elmentem. Egy hatalmas fotelben egy fura, Buddha-szerű figura ült török ülésben, csavargatta a szakálla pihéit, miközben számomra felfoghatatlan dolgokról és világról magyarázott, úgyhogy mondtam, köszönöm, ebben a formában engem ez így nem érdekel és beajánlottam inkább az egyik fiatal barátomat.

Nemet mondtál Hudi Lászlónak?

Akkor azt sem tudtam, mi fán terem az, hogy független: a színház nekem egyet jelentett a kőszínházzal, a biztos megélhetéssel, és amit a Mozgó Ház próbáján láttam, az nagyon ködös volt. Nem gondolom magam gyávának – hiszen a tűzbe be mertem menni –, de attól, amit ott láttam, megijedtem. Aztán Hudi megkeresett, hogy a haverom helyett inkább velem dolgozna, s ezzel megtalált valami, ami most nem tudott elmenni mellettem.

Mi az, ami a fénytervezésnél a mai napig inspirál? Hogyan állsz neki egy­egy munkának? Az életem és a sportpályafutásom során is mindig kapus akartam lenni, bár nem voltam megfelelő méretű, a kéziben szerettek tűpárnaként használni, mert álltam a dobásokat –valahogy így, kapus pozícióból közelítek a világosítás felé is. Az a jó fény, amit nem vesznek feltétlenül észre: az egyszerűségre törekszem, nem kellenek nagy trükkök, elég csak jól védeni, amit ha sikerül többször véghez vinned, lehet, hogy majd mégis feltűnik valakinek, kisül belőle valami. Mindig a sötétből indulok ki, és szépen lassan építem egymásra a fényeket, hogy teste és hangulata legyen a képeknek. Szeretem, ha ideje van a fénynek, ha pulzál, ha együtt lélegzik és mozdul a táncossal, ha ki tud alakítani egy új – a színfalaktól független – teret. Szeretem a fény hullámtermészetét, hogy egyszerre elektromágneses hullám és fotonrészecske; hogy anyag, ami ha elér, megrezegtet, úgy, hogy észre sem veszed.

Nagy a műfaji különbség a mozgás­ és a prózai színház között a világosítás szempontjából?

Óriási a technikai különbség, például a prózai színházban megszokott, szemből negyvenöt fokban derített fény, ami jól láttatja az arcokat, a díszleten, a tárgyakon és a testeken nem mutat. A nagy kőszínházi öregek mondták mindig, hogy a művészet az utcából van, vagyis az oldalról érkező, testmagasságú fényekből lehet szépen testet/testesen világítani. Szóló világosítónak tartom magam, valahogy a szólótáncosokkal tudok a legjobban együtt dolgozni: mindig nagyon izgalmas, ahogy összekapcsolódsz a mozgással, ahogy felteszel egy fényvázat, melynek bizonyos pontjait nyitva hagyod, hogy az előadás során abszolút a táncos rezdüléseire tudj reagálni. És persze nagyon szeretek a zenével közvetlenül együttműködni, például Barna Balázs hangjaira dolgozni.

Bár az elején megijedtél, úgy tűnik, sikerült megtalálnod a helyed ebben a ködös világban. Ez az a világ, ahol a velem született öntörvényűségemet, lazaságomat elfogadták, ahol kívülállóként (kicsit kapus pozícióból) is tudtam érvényesülni, ahol jól érzem magam. Ma már az érdekel, hogyan tudok ebbe a világba – köszönetképp – visszatenni, a Jurányi ilyen szempontból elképesztően jó hely, folyamatosan van valami, amiért érdemes küzdeni, amiért azt is vállalom, hogy szervezek, levelet írok és olvasok, ami különben nem természetem. Cserébe körülvesz egy jó csapat: a Jurányiban remek kollégák vannak mellettem, és itt lakik például a Tünet Együttes, akikkel több mint tíz éve nem tudunk elmenni egymás mellett.

Szabó Réka hogy talált rád?

A Mozgó Ház egyik utolsó előadásában találkoztunk, amiben benne volt még Gőz Pista, Szász Dani és Barna Balázs, s amikor kitalálta a Karc című előadását, felkért minket alkotótársaknak – azóta ott vagyunk. A Tünet egyike azon csapatoknak, ahol folytathattam a kísérletezést a Mozgó Ház után, hát még díszletet is tervezhettem több darabhoz – halkan megjegyzem, szerintem senki nem tud Szabó Rékának díszletet tervezni, mert valójában neki nem is kell, mindig rájön, hogy őt az csak zavarja, én meg hagyom… hagyom, hogy kitologassuk a táncszőnyeg szélére, hadd maradjon tér a táncosoknak.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Árvai Gyuri „62 nap”-jára.

Ez nem ér, abban benne se voltál!

DE! Mert bevettek a Természetes Vészek Kollektívába (Árvai György, Szűcs Edit, Dinea Laci, Korai Zsolt), és itt ismerkedtem meg Kulcsár Vikivel is – hát így nem kerülhetett el a Füge. Talán jellememből adódik, hogy nem tudom megbecsülni magam körül a helyzeteket: én tényleg csak hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Ne nézz így! Jó, akkor arra vagyok a legbüszkébb, amikor részese lehetek annak, hogy a semmiből megteremtődjön a színház, amikor lehet úgy simogatni a fénnyel, hogy egy tárgyból vagy térből színház legyen.

Attila, benned aztán van egy­két novella. Nem tudom, mi van bennem, az biztos, hogy nem szeretem a házi feladatokat, ezért is nem voltam jó tanuló, a szorgalmit – az apró betűs részeket – viszont szerettem. Kicsit az öntörvényűség az, ami vonz ebben a szakmában: ha lekapcsolom, sötét, ha megnyomom, világos. Persze, azért kicsit érteni is kell hozzá, de azt hiszem, elég jó sötéteket tudok csinálni… hát így.*

Az interjút készítette: Antal Klaudia

*Tóth László

SZIRTES ATTILA (1970–2020) a független tánc és színházi szakma jelentős alakja, szellemi és kétkezi embere, fénytervezője, a Jurányi Ház műszaki vezetője volt. Állandó alkotótársa volt többek között a Mozgó Ház Társulásnak, a Természetes Vészek Kollektívának és a Tünet Együttesnek.

A 2021­ben létrejött SZIRTES ATTILA­DÍJAT Rozgonyi­Kulcsár Viktória (Jurányi), Szabó Réka (Tünet Együttes), Árvai György (Természetes Vészek Kollektíva) és Hudi László alapították azzal a céllal, hogy a független előadó­művészeti terület háttérben dolgozó kiemelkedő alakjai, nélkülözhetetlen kulcsemberei méltó elismerést kaphassanak.