BELVÁROSI HÍRLEVÉL
ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK
Idén május 18-án ünnepeljük áldozócsütörtök ünnepét. Ez a mi, unitárius közösségünkben méltatlanul háttérbe szorult ünnepnap szerves része annak a kiemelt pillanatokkal megjelölt útnak, amelyet évente végigjárhat a keresztény ember. Ez az út adventtel kezdődik és az örökkévalóság vasárnapjával ér véget, ami újra útnak indítja a Jézus születését váró négy hetes időszakot. E folyamatot keresztény naptárnak nevezzük, amelynek első fele – adventtől pünkösdig – Jézus életét követi az egyház megalakulásáig, míg második része a jézusi példa életbe ültetésének időszaka. Meditáció ez a javából, amely napról-napra haladva emlékeztet hitünk ágazataira, segít annak elmélyítésében és vallásosságunk megerősítésében. Kiemelkedő pillanatai az ünnepek, amelyek stációként mutatnak rá egy-egy fontos tételre. Idén ez az elmélkedés lassan közelít második fejezetéhez, az úgynevezett ünneptelen félévhez, ám mielőtt ide átlépnénk vár ránk még két igen jeles nap: áldozócsütörtök és pünkösd.
Történetünk szálát húsvéttal vesszük fel. A feltámadás ünnepén megerősödhettünk abban, hogy a jézusi tanítást, példát még a halál sem tudja eltörölni. Hiábavalónak bizonyult az írástudók és farizeusok ármánya, a felbújtatott tömeg üvöltése, gúnyolódása, sőt még a sírt eltorlaszoló kő is pihekönnyűnek bizonyult. Bár a halandó embert, Jézust megölték, az a mag, ami tanítványinak lelkébe hullt, megölhetetlennek bizonyult. Jézus meghalt, de az új teremtés örömüzenetét, evangéliumát hirdető Krisztus él. Ez nem valami testetlen szellem, vagy elme nélküli öntudat, hanem a tanítványok
közösségét egységbe kovácsoló hit, bizalom, szeretet ereje. Húsvétkor erről bizonyosodnak meg az üres sírhoz szaladó apostolok és asszonyok: látják az Urat!
„Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11a)
Ám hitük még nem elég erős. Mint a járni tanuló gyermek, aki első bizonytalan lépéseit teszi, s közben erősen kapaszkodik a szülő kezébe, a tanítványok is elégtelennek érzik magukat a küldetésre. Kívülről várják az utasítást, amint azt a Jézussal való létük folyamán tapasztalhatták. Keresik a Mestert, aki – az evangéliumok tudósítása szerint – jelképesen többször meg is jelenik előttük. A rájuk váró küldetés felvállalásához szükség van még két lépésre. Az első annak a tudatosítása, hogy Jézus általuk és bennük él Örömüzenetét nem a természeti törvényt felülíró módon, valami csodálatos, halálból való visszatéréssel juttatja el a világba, hanem az apostolok ajka és példája által. Ők maguk kell olyanná váljanak, mint a Mester, s úgy éljenek, cselekedjenek, ahogy maga Jézus beszélne és tenne. E tudatosulás tényét az evangéliumok a mennybemenetel képletes történetével mondják el. Húsvét és áldozócsütörtök között Jézus mintha köztük, velük lenne. Mint a gyász első időszakában, amikor egyszerűen felfoghatatlan, hogy a szeretett személy nincs már velünk. Sokszor úgy érezzük, hogy aki elment, mellettünk van még, gépiesen kikérnénk a véleményét bizonyos dolgokban, vagy keresnénk a vele való találkozást.
Áldozócsütörtökkel viszont mindez megváltozik. Rádöbbennek arra, hogy Jézus immár nincs velük úgy, ahogy korábban ott volt. Ő most már bennük és általuk, illetve a rajtuk keresztül létrejövő közösségben él. A Mester belülről szól, de az apostolok ajkán szólal meg az Ige, az ő elméjük hangolódik át a jézusi tanításra és életre Ezért nevezzük mi ezt a napot az öntudatra ébredés ünnepének
Áldozócsütörtöknek ugyanakkor ránk nézve is van mondanivalója, amit az apostolok cselekedeteiről szóló könyv foglal össze igen frappánsan. A tudósítás szerint, Jézus mennybemenetele után, két fehérbe öltözött férfi áll meg az apostolok mellett és ezt mondják nekik: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11a). Sokszor mi is így állunk, várva valamiféle csodát, jelt, égi beavatkozást, holott hitünk ereje és megnyilatkozása pont abban van, hogy megpróbáljuk mi magunk a jézusi utat, példát és tanítást megtestesíteni Ne kívülről várjuk a világ jobbá válását, hanem saját életünkkel tegyünk ezért. Az öntudatra ébredés ünnepén gondolkodjunk el saját felelősségünkön, és azon, hogy általunk mennyire valósul meg az evangélium e világban
Ha pünkösd nem volna, az evangélium egy sokértelmű mítosz maradna, egy fantasztikus tanítóról, aki az egyetemes szeretet fontosságát hirdette, s akit pont ezen tanítása miatt megöltek a szűk látókörű és önző emberek. Sőt, talán még azt is hozzá lehetne
tenni, hogy halála után harmadnapra feltámadott, s lehetne vitatni, hogy ez testi vagy lelki értelemben veendő. Szép és jelentésében
gazdag mítosz, amelyből idézni lehetne, bólogatni, hogy „hajaj, így van ez, az igaz embereket sokszor üldözik, s megölik a gonoszok”.
Ám továbblépésre nem lenne lehetőség. A történet megmaradna a régmúlt, mitikus időben, s a jelenre csak amolyan idézendő dologként hatna. Nem lenne, nem lehetne sem keresztény egyház, sem krisztusi gyülekezet, sem remény a jóság erejében, sem hit abban, hogy az isteni világosság ráragyoghat minden emberre, s mindenki hordozhatja, élheti ezt az örömüzenetet. Pünkösd a küszöb, amin átlépve, a történet tovalendül a hús-vér emberek közé, a mindenkori jelenbe, mutatva a jézusi történet egyetemes és minden korban érvényes igazságát. Azt, hogy ez nemcsak egy távoli mítosz, hanem egy életről, a máról, rólam s rólad szóló történet.
Pünkösdkor kinyílik az evangélium ókorba zárt köre, s a mindenkori ember történetévé válik mindaz, amit Jézus tett, mondott, s még az is, ahogy a tanítványai hallgatták őt. Relevánssá válik.
„Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban” (ApCsel 1,14)
Ez a történet minden eseményével pont ezt az egyetemes, a mának szóló relevanciát emeli ki. Főszereplője nem a Mester, hanem a gyarló Péter és a többi tanítvány. Ők azok, akik megtalálják a hangjukat, s az áldozócsütörtöki öntudatra ébredés után vállalják a jézusi utat. Péter immár nem a meghátráló, Jézust eláruló porember, hanem valóban az, aminek Jézus nevezte, kőszikla. Kiáll a tömeg elé, s szól mindazokhoz, akik az ünnepre egybegyűltek
Jeruzsálemben. Lukács, az apostolok cselekedeteiről írott könyv szerzője, nagy részletességgel írja le azoknak a népeknek a képviselőit, akik hallgatják Pétert, célja ezzel pedig az, hogy rámutasson: ez a történet egyetemes, az egész világnak szól. Az apostol beszéde áttöri a népek felsorolása által a tér és idő kereteit, a keresztény egyházat útjára indító hitvallássá válik, amit mindenki a maga nyelvén ért. Azaz minden ember, minden kultúra lefordíthatja a maga formáira, metaforáira és szimbólumaira.
De pünkösd ünnepe nem marad meg a kinyilatkoztatás vagy az egyetemes vallástétel szintjénél. Az egyet hívők közössége megtelik Szent Lélekkel, ami áttüzesíti őket úgy, mintha lángnyelvek jelennének meg fölöttük. A krisztusi közösség az egyetértés és egyetérzés kohójában edződik egyházzá. A Lélek tüze felolvasztja az egyénieskedést, s az együvétartozás, az egyetemes, minden embert potenciálisan magába foglaló hatalmas családdá egyesít. Ez a pünkösdi csoda, amely egyben az egyháznak a célját és értelmét is megmutatja: együtt lángolni a Lélek tüzében, megélni az egyéneken túlmutató, nagy családi egységet, Isten közelségét és szeretetét.
