Belvárosi hírlevél - 2024. húsvét

BELVÁROSI HÍRLEVÉL

BEVEZETŐ

Jézus életének utolsó időszaka, úgy ahogy az az evangéliumokban bemutatásra kerül, egy pontosan és odafigyeléssel megszerkesztett dráma, amelyben minden mozzanatnak külön értelme és szerepe van. Hogy történelmi pontossággal mi is történt a pászka ünnepe környékén Jézus után 33-ban, Jeruzsálemben valószínűleg sosem fogjuk megtudni, amint azt sem, hogy a történelmi, hús-vér Jézus ténylegesen mit is tett és mondott. Minden adatunk az evangéliumokból származik, amelyek nem életrajzai Jézusnak. Ezek az írások –műfajukból kifolyólag – hitiratok Céljuk az, hogy egy konkrét közösség tagjaiban hitet ébresszenek, néma tanítók a keresztény hit ösvényén. Szerzőik (egyébként őket sem ismerjük pontosan) felhasználták a rendelkezésükre álló írott és szóbeli adatokat, amelyek Jézus életéről és szavairól szóltak, s ezeket saját közösségük hitbeli növekedése érdekében komponálták egy cselekményszállal ellátott hitiratba. A cselekmény ugyanúgy jelképes tanítással bír, mint a szavak, a gondolatok. Az evangéliumban minden beszél – mondhatjuk –, de minden arról szól, hogy a gyülekezetben a hitet ébressze

Az evangélisták közül, mai tudásunk szerint, senki sem ismerte személyesen Jézust, sőt még az is kérdéses, hogy olyan személyekkel találkoztak-e, akik ott voltak a Mester lábainál. Ők is olvasták és hallották mindazt, amit leírtak. Az ő eredeti szövegeiket aztán a gondos másolók tovább módosították, nem rosszindulatból, hanem azért, hogy a már rögzült keresztény hitrendszer alapigazságait jobban kifejezzék. Tehát egy többszörösen átrostált, átrendezett eseménysorozattal állunk szemben, amely sokkal inkább kitárja mondanivalóját, ha nem (csak) történelmet, hanem hitet keresünk a magunk számára. Ha nem úgy olvassuk, mint egy precíz leírását annak, hogy mi történt akkor, ott, hanem, hogy mi ennek a lényege, mondanivalója. S rendben is van ez így! Hiszen ezáltal a történetünk valóban egyetemessé válik. Bennük a szereplők kilépnek sajátos történelmi korukból, s minden időben újrajátszhatóvá, s ami ennél is fontosabb, újraélhetővé válik elbeszélésük Az ártatlan vérét szomjazó főpapok minden korszakban közöttünk élnek, más néven, beosztásban, de lényegében ugyanazzal a szereppel, amint mellettünk él az áruló, a gyáva, a megtérő, a lefizethető, a kételkedő és az igaz ember is

Ez a mostani szöveg egy fiktív elbeszélés, egy jeruzsálemi zsidó szemszögéből, aki Jézus utolsó napjait meséli el. Nem helyettesíti az eredeti, evangéliumi szövegeket, hanem melléjük szegődik, kísérőnek, hogy segítsen nekünk is belépni a virágvasárnaptó, húsvétig tartó események sorába. Ezt az írást el lehet egyszerre olvasni, de napokra szedve is lehet forgatni, Ennél sokkal fontosabb, hogy megelevenedjenek az események, s a jelenidejűvé váló történetben mi különböző perspektívákból szemléljük azt. Legyünk hozsannázó tömeg, legyünk áruló Júdás, legyünk menekülő Péter, érezzük át a főpapok perspektíváját, Pilátus gondolatmenetét, a síró asszonyok kétségbeesését, nagypéntek keserűségét, Jézus fájdalmát, s legvégül, de mindenek felett húsvét titokba, örömbe, megkönnyebbülésbe és dicsőségbe öltözött valóságát.

Üdvözöllek, kedves olvasó. A nevem Jonatán, Jeruzsálemben élek, az Úr 3793. évében, azaz a ti időszámítások szerint Jézus után 33-ban. Most épp a Nisszán hónapban vagyunk, közvetlenül a páska ünnepe után. Ez az egyik legfontosabb ünnepünk, amikor megemlékezünk arról, hogy az Úr kiszabadított minket Egyiptomból, majd behozott erre a földre, ahol élünk.

Eddig bizonyára kitaláltad, hogy zsidó vagyok, foglalkozásom szerint pedig szabó. Köntösöket készítek minden méretben és árban. Az anyagiakra nem panaszkodom, az üzlet jól megy, nem egyik napról a másikra élünk családommal. Jeruzsálem országunk fővárosa, s valóban a világ egyik legnépesebb helye. Az élet nem feltétlenül könnyű. Évek óta a Római Birodalom fennhatósága alá tartozunk, nekik fizetjük a rengeteg adót, s el kell tűrjük a főnökösködésüket. A szomorú az, hogy nem is ők szedik be ezeket az adókat, hanem a mi népünk köréből kikerülő behajtók, akiknek ez azért éri meg, mert a kötelezőek mellett a saját számlájukra is gyűjtenek. Gyűlöljük is őket, kitagadjuk közösségeinkből, de csak halkan, mert hát félünk az őket támogató rómaiaktól. Uraink mindig félnek a lázadástól. Van is miért, a mi népünk ugyanis szabadságszerető, nehezen viseli el az idegen igát. Jóformán minden évre esik egy felkelés, egy lázadás, fellép egy-egy vezér, vagy messiás, vagy próféta. A közelmúltban ki is végeztek egy ilyen embert, Jánosnak hívták, s mivel volt egy szertartása, amikor az embereket bemártotta a Jordánba, hogy jelképesen megtisztuljanak, Keresztelőnek nevezték el.

Ez a mostani írásom is egy ilyen prófétáról szól. Épp az elmúlt héten végezték ki, s gondoltam, hogy leírom mindazt, amit tudok róla. Nem másért, de valahogy ez az ember különleges volt. Nem szólított fegyverbe, nem átkozódott, nem szidta az embereket, s úgy beszélt a Fennvalóról, ahogy mást nem hallottam beszélni. A tegnapelőtt végezték ki, pénteken, a hatodik napon, s bár meghalt, mégis az az érzésem, hogy győzött. Valami teljesen megváltozott a világban. Vagy – hogy is fogalmazzam – a dolgok ugyanolyanok, de ennek az embernek a puszta élete és a szavai megmutattak egy másik életformát, ami valahogy igazabbnak tűnik, mint ez a kapzsiságtól és erőszaktól vezetett, amiben élünk. Abban, amit ő hirdetett nem számított, hogy ki micsoda: gazdag vagy szegény, római, görög vagy zsidó, nő vagy férfi. Ehelyett az számított, hogy ember legyen, s emberként viselkedjen. Még az Úrról is azt mondta, hogy Ő olyan, mint az apa, a szülő a családban Közel hozzánk, s teli szeretettel. Nos, ennek a legyőzött győztesnek akarom leírni az utolsó napjait, mert azok mintha még önmagukban is tanulságosak lennének. 3.

ELSŐ NAP

Történetünk a múlt héten kezdődik, pont a hét első napján, amit ti vasárnapnak hívtok Ismétlem, pont a pászka ünnepe előtt vagyunk, s ilyenkor rengetegen érkeznek Jeruzsálembe. Jönnek zsidók mindenünnen, hogy áldozzanak a templomban, hiszen ezt mi csak itt tehetjük meg, s erre az ünnepre kötelező minden hittestvéremnek, hogy ide eljöjjön és áldozatot mutasson be. De jönnek turisták a birodalom minden zugából. Nagy ünnepség ez, teli a város mindenféle fura szerzettel, árusokkal, s persze katonákkal. A rómaiak ilyenkor nagyon idegesek, kivezénylik a katonákat, s a rendbontásnak már az első jelét kegyetlenül megtorolják. Persze a mi vezetőink is próbálnak nekik segíteni. Ők jóban vannak a rómaiakkal, s próbálják a rendet fenntartani, de róluk írok bővebben később.

Nos, ezen a vasárnapon kisebb ribillió volt a Keleti (vagy másik nevén Arany) kapunál. Itt vonult be követői és zarándokok kíséretében a mostani történet főhőse, aki úgy tudom, hogy Názáretből jött, és Jésuának, vagy ahogy ti mondanátok Jézusnak hívták Ez az ember a környéket járta, tanított, állítólag gyógyított is. A nép azt suttogja, hogy csodákat is tett, de én ezt nem hiszem. Mondtam, hogy ez az ünnep nagyon fontos, s rengeteg zarándok jön Jeruzsálembe Jerikó irányából ezen a kapun szokott bejönni a tömeg, ami tehát ennek a Jézusnak a követőiből és más zarándokokból állt. Az események döbbenetes gyorsasággal zajlottak, s csak azon csodálkozom, hogy a mindig figyelmes rómaiak, hogy szúrták ezt el ennyire

Ez a Jézus szamárhátra ült, a követői pedig ruháikat a földre dobták előtte, s azt kiáltották, hogy „Hozsánna”, ami azt jelenti, hogy „ments meg minket” Mások meg azt mondták, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön”. Sőt voltak olyanok is, akik királynak mondták, Dávid fiának. Tudnotok kell, hogy számunkra a rég élt Dávid király az uralkodó mintája. Régi bölcseink és szent könyveink szerint Dávid utódja lesz a messiás, azaz a királlyá felkent személy, aki megszabadít minket a fogságból, s aki által szabadok, függetlenek, sőt urak leszünk. Népünk várja ezt a messiást, s bizony sokan vannak, akik magukat annak mondják.

A rómaiak nagyon érzékenyek erre a messiás-dologra, hiszen, ha Izrael királya, akkor ez az ő szemükben nyilvánvaló lázadást, felkelést jelent. Éppen ezért ők mindig űzik, büntetik még a messiás emlegetését is Itt viszont az egész tömeg mondta mindezt, s tényleg nagyon el vagyok csodálkozva, hogy Pilátus, ez a türelmetlen és véreskezű katonaparancsnok hogy nem mészároltatta le az egész bandát.

De a dolog komolysága nem ér itt véget. Nem elég, hogy messiásnak mondták (hiszen csak rá gondolhattak…), de maga ez a teljes bevonulás egy jelképes pofon volt az urainknak. Hiszen ők is azon a kapun szoktak bevonulni, hatalmas harci lovaik hátán, légióiktól körülvéve

Akkor is van tömeg, de azok csak ímmel-ámmal éljeneznek, persze leszámítva a besúgókat és más együttműködő alakokat. Jézus bevonulása egy feje tetejére állított uralkodói bevonulás volt. Szamárháton érkezett, mint Salamon, Dávid fia és utódja, de hát a szamár nem harcias, hanem békés. A tömeg éljenezte, királyként fogadta, miközben ő nem úgy vonult közöttük, mintha tényleg uralkodásra készülne.

A mi papjaink rá is szóltak, hogy hallgattassa el a tömeget, de erre azt mondta, hogy ha az emberek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Elmés válasz, élvezte is a nép, s kikacagta a papokat.

MÁSODIK NAP

A bevonulását követő napon – azt mondják, akik ott voltak – nagyon furcsa dolgot tett. Tudni kell, hogy a mi városunk nem csak pusztán egy főváros, hanem a zsidóság vallási központja is. Itt van ugyanis a Templom, az egyetlen ilyen épület számunkra, a világ legszentebb helye. Az elsőt még Salamon király, Dávid fia építtette, ezt lerombolták, amikor a népünket a babilóniaiak fogságba vitték. Ez a szomorú időszak után aztán újraépítették, s most, ebben a legújabb korban egy igencsak gyűlölt vezetőnk, Nagy Heródes teljesen átépítette. Jelen pillanatban az épület pompás, a templom kupolája messziről ragyog, s a világ egyik csodájaként emlegetik. A sok idegen, aki hozzánk eljön többnyire ezt a látványosságot szemléli.

Számunkra viszont ez a Templom a Fennvaló jelenlétét mutatja. Ez az épületegyüttes több udvarból, egyre belsőbb és belsőbb terekből áll. A közepében van a Szentek Szentje, ahová csak évente egyszer léphet be a főpap. A hely bizonyos részeire már be se mehetnek azok, akik nem tartoznak a népemhez Itt, ebben a templomban és csak itt áldozhat a zsidó ember az Úrnak. Régen voltak más helyek is, de aztán a történelmünk úgy hozta, hogy ez a szentély kizárólagossá vált.

Minden zsidó ember köteles bizonyos alkalommal áldozatot bemutatni a Templomban. Az áldozatok lehetnek növényi jellegűek, vagy állatok. Persze csak a legszegényebbek áldoznak növényeket, a legtöbben bár egy pár galambot, bárányt feláldoznak. A gazdagok szarvasmarhákat áldoznak. Hatalmas üzlet ez, hiszen a hús egy része a papoké lesz.

Közösségünkben nagyon pontosan meg van fogalmazva, hogy milyen kell legyen az áldozati állat. Csak hibátlan, ép, egészséges állatot lehet feláldozni. Ezért alakult ki az az üzlet, hogy a templom közvetlen közelében vásárolhatnak a zarándokok maguknak áldozati állatot, így nem kell messziről magukkal hozzák azokat, s kockáztassák, hogy az út közben megsérül, s ezáltal alkalmatlanná válik.

Ugyancsak a Templom csarnokaiban, az állatárusok mellett vannak a pénzváltók is. A rengeteg, különböző országból érkező ember itt válthatja át a saját pénzét helyire. Nyilván ez a külső része a templomnak inkább hasonlít egy bazárra, mint egy szent helyre, de mit tegyünk, a szükség nagy úr, s a felmerülő igényekre válaszolni kell. Nos, pont itt, a Templomnál tette meg Jézus a sokakat megbotránkoztató hétfői cselekedetét. Tanítványai körében érkezett, majd haragra gerjedt, s elkezdte felborítani a pénzváltók asztalait, az árusok pultjait. Az emberek megrökönyödve nézték, amint ez a valóban régi próféták dühét idéző vidéki ekkora ribilliót rendez a Templomban.

Nem mondom, korábban is voltak gondok. Főleg a puritánabb vidékiek nehezményezték azt, hogy a Templomnak a szentségét csorbítja ez a nagy piacolás, de hát mindig sikerült elmagyarázni nekik, hogy miért van erre szükség.

Úgy tűnik Jézusnak nem volt elég ez a magyarázat. Számára a Templom szentségét minden körülmény között meg kell őrizni, s a piacolást ott be kell fejezni. Mi tagadás, azért van igazság ebben. Tudvalevő, hogy az állatárusítók és a pénzváltók is gyakran becsapják a távolról érkező naivokat, akik nem tudják az árakat, a pénzek árfolyamát. Mindenki tudja, hogy ha teheted kerüld el ezt a helyet, s ne innen vásárolj, mert az áru mellett kifizeted az eladók ravaszkodásának tandíját is. Én is sokszor elgondolkoztam azon, hogy azért tényleg jó lenne, ha ezt az üzletelést máshol csinálnák, vagy ha már muszáj itt, akkor legalább legyenek becsületesek, mert azért szörnyű az, hogy az embert pont a legszentebb hely közvetlen árnyékában verik át.

HARMADIK NAP

Kedden, azaz a harmadik napon szinte végig a Templomban volt. Ekkorra már többen kíváncsiak lettek erre a vidéki tanítóra. A Templom egyik részében, az árusok után, csendesebb, civilizáltabb körülmények között szoktak tanítani a bölcsek. Ide jönnek a nép oktatói, az Írások szakértői, s tanítják a követőiket, vagy egymással vitatkoznak. E nap nagy részében Jézus is itt volt, a Templom ezen részében, s maga is vitázott a többiekkel. Fő ellenségei, akik ellen nagyon komoly vádakat fogalmazott meg, a farizeusok voltak. Ide már engem is elhozott a kíváncsiság, így az itt következőket a szememmel láttam, fülemmel hallottam.

Ezek a farizeusok és írástudók, akik ellen felszólalt Jézus, népünk két sajátos csoportja. Az elsők, a farizeusok, mélyen vallásos emberek, akik nem érik be a Törvény által megállapított cselekedetekkel, hanem annál többet tesznek. Ha a Törvény azt kéri, hogy hetente kétszer böjtölj, akkor ők négyszer fognak. Elkülönülnek, magukat szenteknek tartják. Ruháik is megkülönböztetik őket, s mindenben a vallásosság maximumát keresik.

Általában az a baj velük, hogy ez a mély vallásosságuk nagyon sokszor csupán látszat, s inkább hivalkodás, mint tényleges mély hit. Persze, vannak kivételek, de közülük nagyon sokan többnek tartják magukat az egyszerű népnél, s pont ezáltal követik el az egyik legrútabb bűnt, a hiúságét.

Jézus nagyon keményen felszólalt ellenük. Meszelt síroknak nevezte őket, akik kívülről szépek, szentnek tűnnek, de belül halottak. Rámutatott, hogy a kicsi és jelentéktelen dolgokon el tudnak sokáig szöszmötölni, de ezek a műbalhék és álviták pont arra jók, hogy a fontos dolgokról eltereljék a figyelmet. Pöffeszkednek, nagyra tartják magukat, megvetnek mindenkit, aki nem olyan, mint ők, de bizony sokszor pont ezek a farizeusok lesznek a legnagyobb csalók, tolvajok, hazudozók. Egyszóval álszentek, s úgy tűnik, Jézusnak ez a tulajdonság egyáltalán nem tetszik…

A másik csoport, akik ellen kikelt, az írástudók. Ezek népünk legiskolázottabb emberei, akik behatóan ismerik a Törvényt. Hozzájuk szoktak menni az emberek ügyes-bajos dolgaikkal, tehát bírákként is tevékenykednek. Velük meg pont az a baj, hogy a nagy szövegismeretüknek köszönhetően addig csűrik-csavarják a Törvényt, amíg valahogy mindig nekik lesz igazuk. Esetükben sokszor a jogszerűség eltakarja az igazságot. Szidta is őket Jézus, mint a bokrot.

A nap folyamán történt egyszer, hogy egy öregasszony odasántikált a Templom egyik perselyéhez, s utolsó fillérjeiből tett néhányat. Meglátta ezt Jézus, s szinte könnyekig hatódva mutatott rá a nőre: „Látjátok – mondta – ennek a nőnek a hite messze nagyobb emezekénél. Adománya pedig többet ér, mint a gazdagoké, mert ő a kevésből ad, talán a kenyeret veszi el a szájától, míg a gazdag a feleslegéből ad csupán.”

A délután folyamán, Jézustól kicsit távolabb, összegyűltek a legtekintélyesebb zsidó vezetők. Halkan beszélgettek egymás között. Én is odamentem, mert egyik nagybátyám is közülük való, a Nagytanács tagja, s kíváncsi voltam miről beszélnek. Jézus kemény szavai, fellépése a templomi árusokkal szemben és a bevonulása megérlelte keserű gyümölcsét, ugyanis ezek az emberek nem egyébről beszéltek, hanem arról, hogy miképp kellene elpusztítani őt. Inkább haljon meg egy, mintsem, hogy mindenki szenvedjen – mondták, s azon tanakodtak, hogy miképp tegyék meg ezt úgy, hogy ne legyen ebből bajuk. Megvallom, elszomorodtam beszédeiken. Ez az ember lényegében semmi rosszat nem tett, s ezek a gazdag, tekintélyes és magukat mélyen vallásosnak tartó személyek mégis az életére törnek. Nincs ez jól így…

NEGYEDIK NAP

Az előző napi megbeszélést gyors tettek követték. Vezetőink nem vicceltek, Jézus felett magukban kimondták a halálos ítéletet, már csak a módot kellene megtalálni, ami azért nem egyszerű. Hiszen közeledik az ünnep, s nem hiányzik egy ilyen kétes megítélésű probléma Sokan ártatlannak tartják, sokan élvezik a beszédét, ha a zsidó elöljárók végeznének vele biztos nagy lenne a felháborodás. Nem, ezzel az emberrel a rómaiaknak kell végezniük. Pilátust rá kell venni arra, hogy felségárulásért, lázadásért, vagy bármi másért elítélje. Így rólunk átmegy az ódium az amúgy is gyűlölt rómaiakra. Igen ám, de ez sem könnyű…

Először is el kellene kapni. Börtönbe zárni, elvinni a nép szeme elől, elhallgattatni. De ezt úgy kell megtenni, hogy ne legyen körülötte tömeg, ne lássák a letartóztatást, ne szólhasson a követőinek, hogy segítsenek. Este kellene, csendben, mikor mindenki alszik. Milyen jó lenne, ha valaki követné, meglesné, hogy hol fogyasztja el az ünnepi vacsorát holnap, s ott, miközben az egész város meghitten ünnepli a pászka ünnepét, lekapcsoljuk…

Mindezt a saját fülemmel hallgattam végig, mert elkísértem nagybátyámat a gyűlésekre. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből az egész ügyből. Valahogy azt reméltem, hogy csak nem viszik véghez gonosz tervüket. Megveretik, elűzik a városból, kigúnyolják, lefizetnek másokat, hogy terjesszenek róla mindenféle pletykát, s így lejáratják. Hátha azért csak nem vetemednek arra, hogy megöljék. Szóvá is tettem, bizonytalanul megkérdeztem, vajon nem kellene azért az életét megkímélni. Na, de amit ezután kaptam, azt nem teszem ki az ablakba. Egyedül nagybátyám közbenjárása mentett meg a szitkoktól. Ezek a főnökök egyszerűen túl veszélyesnek tartották Jézust, hogy életben hagyják. Egyesek teljesen pragmatikusnak próbálták mutatni magukat, s úgy érveltek, hogy ez az ember fellázítja a népet, Róma türelme pedig rövid, a megtorlás szörnyű lenne, tehát el kell tűntetni, hogy ne legyen zendülés. Mások vallási nézetei miatt törtek pálcát fölötte, tiszteletlennek, nagyképűnek nevezték, s rámutattak, hogy rossz precedens lehet mindez, hiszen így a nép nem fogja immár keresni az ő véleményüket és tanításukat. Megint mások egyszerűen sértettek voltak. Alulmaradtak a vitában, kicsúfolta őket a nép előtt, kemény szavakat vágott hozzájuk, amit a hallgatók kaján élvezettel hallgattak, s sértett önérzetük bosszúért kiáltott.

Így beszélgettek, amikor egy szolga egy torzonborz vidéki embert vezetett be, egy bizonyos Júdást. A főemberek meglepetten nézték, s már éppen le akarták hordani a szolgát, hogy beengedte ezt az embert közéjük, amikor emez megszólalt, s elmondta, a Jézus tanítványai közül való, s hát mindennek meg van a maga ára, így annak is, hogy ő elmondja, hogy találják meg mesterét.

A vezetők szeme felcsillant, egy József nevű ember – ravasz aranykereskedő –rókamosolyával rögtön meg is kezdte az alkudozást. Végül meg is egyeztek harminc ezüstben, kábé harminc napi fizetésben, azaz egy jeruzsálemi ember havi bevételében. József diadalmasan villantotta társaira a szemét. A szobában érezni lehetett a megelégedést: győztünk…

ÖTÖDIK NAP

Az ötödik nap nagyon korán kezdődött, s borzasztóan zsúfolttá vált néhányunknak.

Miután az a tanítvány elárulta mesterét, a nép főemberei rögtön egy kisebb hadsereg besúgót küldtek a nyomába, hogy mindent megtudjanak. Így jóformán reggelre már mindent tudtunk róla. Tiszta volt, hogy este hol vacsorázik, hogy utána valószínűleg kimegy a közeli kertbe, egyszóval mindent tudtunk. Ha viszont valamilyen változás állt volna elő, ott volt kéznél Júdás, ő mindent készségesen tudtunkra adott volna.

Reggel épp a nagybátyámnál voltam, ugyanis látta már az öreg, hogy zsúfolt nap elé nézünk, s kérte, legyek kéznél, ha valamire szükség volna. Így jó korán el is mentem hozzájuk. Érkezésem után nem sokkal érkezett József, az aranykereskedő, aki megalkudott a tegnap Júdással. Csupa tettvágy volt, energikus és jókedvű. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi ezt a kis történetet. Alig köszönt, le se ült, s már mesélt is. Miután azelőtt való nap feloszlott a tanácskozás, néhányan a tekintélyesebbek közül elmentek a főpapokhoz, Annáshoz és Kajafáshoz, népünk legfőbb vezetőihez. Az ő szavuk e kérdésben szent, ezért mindenképp meg kellett nyerni őket is az ügynek. Kapcsolataik révén hatalmas emberek, akik, ha kellene még a rómaiakkal is mernének ellenkezni. Erősek, befolyásosak, gazdagok és sokat adnak arra, hogy kegyesnek tartsa őket a nép.

Annást és Kajafást nem kellett sokat győzködni, örömmel vették a hírt, s ott melegében el is kezdték tervezni az eseményeket. Mivel közeleg a pászka ünnepe, illetve a szent napunk, a szombat, amikor semmi munkát nem szabad végeznünk, úgy döntöttek, hogy ebben a rövid időszakban, mától szombatig intézik el ezt a Jézus-kérdést. A fő cél az volt, hogy a rómaiak legyenek azok, akik elítélik, illetve, hogy ebben az egész kérdésben a lehető legjogszerűbben járjanak el. Valami olyan okot kellett találni, ami miatt mindenki számára egyértelmű, hogy halállal kell lakoljon ez a Jézus, majd ezt tálalni kell a rómaiaknak.

A terv a következő volt: megvárjuk az estét, majd, amikor elcsendesedik a város, Júdás vezetésével megkeresik ezt az embert, s a templomi őrség – ami egyféle városi rendőrségi szerepet is betöltött – elfogja. Még ugyanazon a napon, azaz ma megtartjuk a perét, holnap átadjuk Pilátusnak, ő meg gyorsan kivégzi.

Nekünk ugyanis nincs jogunk kivégezni saját hatáskörünkben senkit. Ezt csak a rómaiak tehetik meg, de ezek amúgy is vérengző fenevadak, akik kaján élvezettel gyilkolnak, nem valószínű, hogy nehéz lesz rávenni őket a gyilkosságra. Sőt még egy kis színpadi jelenetet is rendezünk. A tömegbe elvegyülnek majd a mi embereink, akik majd felbújtatják a többieket, követelik Pilátustól az elítéltetést és a kivégzést. A terv tökéletes. József lelkesen mesélt, majd gyorsan búcsúzott, ment is tovább a következő tanácstaghoz, akit meg kellett győzni, illetve be kellett avatni.

Nagybátyám – öreg, tapasztalt ember – hümmögött egy kicsit nekem. Túl hamar történik, túl egyszerű ez így, túl kegyetlen. Ilyen alapon nincs ember ebben az országban, akire ne várna ilyen sors. De tudta ő is, én is tudom, nincs mit tenni. Bár a Tanácsban egyenrangúak, aki nem fogadja el a tehetősek és befolyásosak véleményét, azt kiközösítik, sőt – főleg a mai nap után – ki tudja mit tennének vele.

A nap aztán a felkészüléssel zajlott. Mintha egy nagy, láthatatlan gépezet mozgásba lendült volna. Üzenetek érkeztek, kattogtak a dolgok, közeledett minden a végkimenetel felé. Olyan erősnek, elkerülhetetlennek tűnt ez az egész folyamat, hogy csak ámultunk.

A letartóztatása előtti eseményekről Júdástól tudunk valamit. A főpapok alaposan kikérdezték, mielőtt elengedték volna. Elmondta, hogy egybegyűltek egy házban, s elfogyasztották az ünnepi vacsorát. Annak végén, a mester, családfőként kenyeret osztott nekik, s azt mondta, ez az ő teste. Ugyanezt tette a borral is, s lelkükre kötötte a tanítványainak, hogy ezt tegyék emlékére.

A legfurcsább ebben a beszámolóban az volt, hogy mintha tudta volna a tervünket. Mintha számított volna arra, hogy mi fog történni. Még az is megfordult a fejünkben, hogy talán van köztünk is egy áruló, de ismerve társainkat ez kizárt. Egyszerűen rájöhetett arra, hogy mi vár rá, hogy ezt a hatalmasok nem fogják szó nélkül hagyni.

Végül egy kertben fogták el. Nem ellenkezett, sőt tanítványait is arra utasította, hogy ne védjék. Azok meg szegények elmenekültek, egyedül hagyták a mesterüket. Nem lehetnek valami bátor alakok Megkötözve vitték a Tanács elé, amely már érkezése előtt forrongott. Az ülést Kajafásnak, a főpapnak a palotájában tartották, de mit fárasszam az olvasót, hadd álljon itt az események jegyzőkönyve, abból minden kiderül 11.

Jegyzőkönyv, mely felvétetett Nisszán hónapban, a pászka ünnepén, Kajafásnak a házában.

Jelen van: a teljes Szanhedrin (Megjegyzés: ez a Nagytanács hivatalos neve)

Napirend: A Názáretből származó Jésuának az ügye, aki magát a Messiásnak, Isten fiának, s Izráel királyának neveztette.

A vádlottat megkötözve hozta a templomőrség az Olajfák hegyéről, ahol elfogták. Követői karddal megsebesítettek egy templomszolgát, a seb nem veszélyes.

Kajafás: Mivel vádoljátok ezt az embert?

Simeon a borárus: Azt mondta, hogy lerombolja a templomot. (Sokan kiabálnak, halálos ítéletet kérnek rá.)

Jehuda a pék, a betániai Ismáel fia: Saját fülemmel hallottam, hogy magát Dávid utódjának, a Messiásnak nevezte. (Újra hangos kiáltozás, Kajafás próbálja csitítani a népet).

Jonatán bin Jehósua: Azt mondta, hogy a római császár nem a mi urunk.

Kajafás, a főpap: Mit válaszolsz ezekre a vádakra?

A vádlott nem mond semmit.

Kajafás: Valóban azt mondtad, hogy te vagy a Messiás, az Isten fia?

A vádlott: Te mondod, hogy az vagyok.

Általános felhördülés, mindenki kiabál, a helyzet tettlegességig fajul.

Annás: Káromlás!

Kajafás: Istenkáromlást követtél el! (Majd megszakította köntösét, példáját többen követik). Mi más bizonyítékra volna szükségünk? Ez az ember egy lázadó, egy sarlatán, egy istenkáromló, halál rá!

A gyűlés általános zűrzavarba torkollott. Többen leköpték a vádlottat, botokkal verték. Sokan körülállták, bekötötték a szemét, majd úgy ütötték, s közben azt kérdezték: Mondd meg, ha az vagy, akinek mondod magad, ki ütött meg?

A gyűlést Kajafás bezárja, a vádlottat tömlöcbe küldi, a jelenlevők szétszélednek.

Kelt, mint fent,

A fentiek hiteléért: Hillél bin Benjámin, templomi írnok. 12.

HATODIK NAP

Korán keltünk, hamar a tömlöchöz mentünk, ahonnan nagy kísérettel, hogy minél több ember lássa, hangosan mondogatva mindenkinek, hogy istenkáromlót viszünk a római helytartóhoz kivégeztetni, kísértük végig a városon. Sokan csatlakoztak, bámészkodtak, csúfolódtak a megvert, megkötözött emberrel. Ő most sem sírt, nem jajveszékelt, nem átkozódott, nem kért kegyelmet, pedig azért kínozták, hogy valamelyiket tegye ezek közül, s így rámutassanak hebehurgya voltára. De nem ezt tette, összevert arccal, piszkosan és véresen is nyugalmat sugározott. Tekintete tiszta volt, szelíd és higgadt. Láncait csörgetve lépkedett, mintha csak tanítani menne a Templom felé. A kontraszt a tömeg, s főleg a papjaink, farizeusaink, írástudóink vadsága és az ő szelídsége között döbbenetes volt. Mintha varjak támadnának egy hófehér sirályra. Mintha bárány kerülne acsarkodó farkasok közé.

Egyből Pilátushoz, a római helytartóhoz mentünk. Ez az ember egy katona. Véreskezű, durva, aki minket mélységesen megvet. Büntetésből tették ide, mivel állítólag olyan kegyetlenül bánt az emberekkel a korábbi helyén, hogy az még a rómaiaknak is sok volt, s ide küldték, hadd gyötörje magát velünk. Neki biztos nem lesznek ellenvetései egy újabb zsidó kivégzésével

De furcsa mód mégsem így történt. A helytartó kihallgatta, sőt meghallgatta a vénjeinket is, de a végén nem ítélte halálra. Azt mondta, ennek az embernek nincs bűne, megfenyítem, megveretem, majd útjára engedem. Ekkor Annás, ez a vén ravasz főpap emelkedett szóra: „De magasságos helytartó! Ez az ember azt állítja magáról, hogy Izrael királya, tehát felségsértést követ el. Tanúink vannak, akik elmondják, hogy azzal bujtogatta a népet, hogy nem kell adót fizetni a magasságos császárnak. Ez lázadás!” Pilátus alig kendőzött gyűlölettel nézte a vén, fehérszakállas és túlzottan alázatos Annást.

- Hova valósi? – kérdezte Pilátus. - Galileai, válaszolta Annás.

- Oh, akkor nem az én dolgom, ez bizony Heródes Antipás felségterülete. De ő is itt van, vigyétek hozzá, döntsön ő.

- De uram, hát te vagy itt a legfőbb hatalom, ha a császárt ilyen sérelem éri, nem kellene azt meglakoltatni?

- Szépen megmondtam, menjetek Heródeshez, nem az én dolgom, hagyjatok békén!

- De…

- Hallgass már – üvöltötte Pilátus – kifelé innen a mindenféle messiásaitokkal és

törvényeitekkel, semmi közöm ehhez az ügyhöz! Takarodjatok, mert az összes istenre mondom, ha még egyet szóltok mindegyiketeket keresztre feszíttetlek!

Vezetőink sziszegve hagyták el a palotát. Annásnak, amint tekintetét elfordította a helytartóról megváltozott az arca. Az alázatosan mosolygó, szelíd öreg ember szeme egyből mintha zölddé változott volna, ráncok jelentek meg a szemei körül, acélos, kemény rovások ültek ki az arcára, úgy tűnt, akármelyik pillanatban kirobbanhat belőle valami sose látott kegyetlen méreg.

De nem az lett, dühüket magukba zárva mentek ki a palotából, s hurcoltatták a katonákkal Jézust. Heródes, Pilátussal ellentétben, aki fizikailag is egy katonához illő termettel és formával rendelkezett, kövér volt és csupa jókedv. Örömmel fogadta a vendégeket, s mikor megtudta, hogy mivel zavarják, kikerekedett a szeme. Hallott ugyanis ő is a Názáretből való Jézusról, akiről úgy tartották, hogy csodákat tesz, s kíváncsi volt. Alaposan körüljárta, majd leheppent egy kerevetre, s utasította Jézust, hogy tegyen valamilyen csodát. De Jézus csak állt előtte, nem szólt, nem tett semmit. Heródes egyre ingerültebben parancsolta neki, hogy tegyen csodát, valamilyen trükköt. Fenyegette, ott helyben megverette a katonáival, de Jézus nem szólt, nem is tett semmit.

Amint megunta a mókát, Galilea rómaiak által trónra emelt helytartója visszaküldte Pilátusnak. Utasítást nem adott, jelezve, hogy neki mindegy, tegyen a római vele kedve szerint.

Úton vissza Pilátushoz Annás, Kajafás és még pár tekintélyes ember fojtottan beszélgetett. Tervet szőttek, majd maguk mellé rendelték a csatlósaikat. Ez most egy igazi ütközet lesz Pilátussal, amit nem karddal, hanem szóval és szívóssággal vívnak majd, de itt győzni kell.

Pilátus ingerülten fogadta őket. Idegesítette ez a sok, latinul szépen, de mégis mintha hamisan beszélő ember. Idegesítették a törvényeink, az életmódunk, szokásaink, puszta létünk.

- Nem találok benne semmi bűnt – mondta képviselőinknek. Látjátok, Heródes sem talált, ezért küldte vissza.

- De megsértette legszentebb törvényeinket, az ilyeneket mi meg kell öljük, hogy ne mételyezzék a közösségünket. Ez a te dolgod, helytartó – így Kajafás.

- Teszek a törvényeitekre! Én itt Róma törvényeit tartatom be, a tieitek meg nem érdekelnek. Róma szerint ez az ember semmi rosszat nem tett.

- De pont Róma törvényei miatt kellene kivégezni – mondta hallkan Annás.

- Mit beszélsz, te vén madárijesztő?

- Ez az ember magát Izrael királyának tartja. Ha ő e föld királya, akkor a római császár micsoda? Ez lázadás Róma ellen. Nem tudom, mit szólnának feletteseid, ha megtudnád, hogy szabadon bocsátottál egy lázadót, egy felségsértőt.

Pilátus arca szürkévé változott, kardjához kapott, de ráeszmélt, hogy saját palotájában van, nincs nála fegyver. Lépett egyet Annás felé, de az öregnek mintha földbe gyökerezett volna a lába. Keményen állta a helytartó tekintetét, előreszegzett homlokkal, mint egy ütközetre készülő bika. Impozáns volt, nem tagadom. Erősnek, szilárdnak tűnt. Milyen kár, hogy máskor nem így képviselte a népünket…

A néma harcot Pilátus adta fel elsőnek.

- Szokás nálatok, hogy ezen az ünnepen szabadon bocsátok egyet közületek. Ki legyen az? A rabló, tolvaj, gyilkos Barabás, vagy ez a szerencsétlen?

Ekkor a jelenlevők mind kiáltozni kezdtek: Barabás! Pilátus ámulva nézett szét:

- De hát az a szörnyeteg nem is ellenünk lázadt, hanem benneteket gyilkolt. Ártatlanokat mészárolt le, emez meg nem tett semmit. Mégis őt akarjátok szabadon látni?

- Engedd el Barabást! – mondta csendesen, régi szelídségével Annás.

- S evvel meg mit tegyek?

- Azt, amit Róma tesz a lázadókkal: feszítsd meg!

Pilátus érezte, hogy legyőzték. Nem is az zavarta, hogy ki kell végeztetnie ezt az embert, hiszen ennél kevesebbért adott ő már ki halálos ítéletet. Nem, Pilátust az zavarta, hogy ezek a sokszor mézesen, émelygősen hízelgő emberek, ezek az alárendeltek, ezek a furcsa szokásokkal, babonák között élők két vállra fektették őt, a felvilágosult rómait. De tudta, nincs választása. Korábban valószínűleg a közbenjárásuk nélkül kivégezteti ezt a Jézust, vagy hogy is hívják.

15.

Szemrebbenés, ceremónia és különösebb tárgyalás nélkül tette volna meg, ám utána pont ezeknek a papoknak a nyomulása, ahogy betörtek a csürhéjükkel a palotájába, ahogy szép szóval, majd aztán fenyegetéssel próbálták rávenni, ez megváltoztatta a véleményét. Még azért sem, mondta magában, de most már be kellett lássa, sarokba szorították, innen már az is megtörténhet, hogy e miatt a galileai ismeretlen miatt neki is vége lesz. Nincs választása, de legalább még egy dolgot tehet: vizet hozatott, s ott előttünk mosott kezet, jelezve, hogy ez nem az ő döntése, hanem a miénk.

Egy kézmozdulattal intett a mellette álló centúrióknak, akik elvezették Jézust. Annás, Kajafás, József pedig elégedetlenül nézték a jelenetet. Nem mondom, voltak a Nagytanács tagjai között olyanok is, akik nem így oldották volna meg ezt a helyzetet. Egyesekről még azt is rebesgették, hogy maguk is hallgatták, sőt egyet is értettek Jézussal, mások csak egyszerűen sajnálták honfitársukat, megint másoknak az nem tetszett, hogy így adjuk ki saját testvérünket a közös ellenségnek, miközben ellenük kellene összezárnunk soarinkat. Dacszövetséget kellene kötni a rómaiakkal szemben. Nagybátyám is e harmadik csoportba tartozott, ezért ő sem volt olyan lelkes, mint a többiek, de szólni senki sem mert.

A rómaiaknak az volt a szokása, hogy a kivégzés előtt megkorbácsolták és agybafőbe verték az elítélteket. Így volt ez most is. Néztük páran a palota erkélyéről a kínzást, de lassan mind elszállingóztunk, elég volt ebből a brutális jelenetből, elég volt a fájdalomból és megaláztatásból. Mintha egy kicsit minket mindnyájunkat vertek volna ott.

Annás és Kajafás sem nézte sokáig az eseményeket, de őket nem a vér és a jajkiáltás zavarta. Ők nem végeztek még! Ezt a kivégzést ki kell használni, meg kell lássa a nép, hogy ez történik mindazokkal, akik szembe mennek a bevett renddel. Kettős erődemonstráció volt ez. Egyfelől Róma mutatta meg kegyetlen arcát, másfelől a főpapok mutatták meg, hogy vagy velük vagyunk, vagy – ha ellenük lázadunk, akkor – ez vár mindenkire. Ehhez viszont tömeg kellett, minél több ember, aki csúfolja, káromolja, aki egy szerencsétlen és bukott embernek lássa, s ezáltal még írmagja se maradjon bármiféle vele egyetértő közösségnek. Gyorsan kiküldték embereiket, hogy gyűjtsenek össze minél nagyobb sokaságot a Golgota, azaz a Koponyák hegye felé vezető útra. Terjesszék a tereken a látványosságot. A tömeg kulcsfontosságú volt, amint az is, hogy a kivégzés még ma, a hatodik napon megtörténjen, hogy holnapra, a szent pihenőnapra, a szombatra, már minden térjen vissza a megszokott kerékvágásba.

Embereik nem kellett sokat noszogassák a népet, jött az magától szenzációt látni. A laktanyától, egész a hegyig, kétfelől keretezték az utat, annyira, hogy a katonák botokkal oszlatták maguk előtt a tömeget. Gyűrűjükben pedig ott imbolygott a kereszt súlya alatt Jézus. Ez is része volt a műsornak. Ő vigye a saját kivégzőeszközét, s közben lehessen ütni, csúfolni, előcsalogatni a véres processzió révén az emberekből is a fenevadat. Értenek ezek a rómaiak a színházhoz, az biztos. S pontosan ez is történt. A megvert embert kövekkel dobálták, trágárságokat kiáltottak feléje, gúnyolták, leköpték. Nem a rómaiak, nem a katonák, hanem a saját népe, lehet olyanok, akik alig pár nappal azelőtt még ugyanolyan hangosan hozsannáztak neki.

Ő csak ment némán, néha megbotlott, aztán valahogy az ütlegek között felállt, s tovább imbolygott előre. Nem ellenkezett, nem kérlelt, nem rimánkodott, mintha ez lenne az útja, mintha akarná.

Voltak olyanok is, akik siratták. Egy csoport nő folyamatosan követte, előfurakodott a tömegből, majd újra megelőzve Jézust próbálták enyhíteni a terhét. Siratták, arcát letörülték. Többen egy idősebb nőt támogattak, egyesek azt mondták ez az anyja, ha jól emlékszem Márjámnak (ti azt mondanátok Mária) hívták.

Így értünk ki a hegyre. A katonák rutinosan végezték a dolgukat. Két kezét a kereszt két szárához szegezték, lábait egybefogták, és egy jókora vasszeggel fogták a fához. Ezt a brutális kivégzést Róma a lázadóknak és felségárulóknak tartotta fenn. A kínzás egyes esetekben akár napokig is eltartott, miközben a még élő embert elevenen kezdték felfalni a madarak. A halált végül általában vagy a végkimerülés, vagy a fulladás okozta. Róma hagyta, hogy a szerencsétlenek ott sírjanak, jajveszékeljenek, káromkodjanak, hadd lássák a többiek, és féljenek.

Ezen a napon még két elítéltet végeztek ki, Jézust középre tették. Aztán egyszer csak egy katona szaladt fel a hegyen, kezében egy tábla, rajta négy latin betű, amit Jézus feje fölé szegezett. Kérdezték tőle, mit jelent ez a négy betű. Elmondása szerint Pilátus személyes parancsa, ezt kell odaszegezni, jelentése Iesus Nazoraios Rex Iudaiorum, azaz Názáreti Jézus, a zsidók királya. A papok protestáltak, de a katona csak vigyorgott rájuk. „Boruljatok le előtte – mondta – íme a királyotok”.

Lassan délutánba, majd estébe fordult az idő. Naplementekor beáll a szombat, s az emberek kezdtek szétszéledni.

A főpapok nem akarták, hogy a szombat úgy érkezzen el, hogy az elítéltek még élnek, ezért lefizették a katonákat, akik a két oldalsó elítéltnek eltörték a lábszárát, ezáltal nem tudták megemelni testüket, s hamar megfulladtak. Ám Jézusnak nem törték el a lábát, helyette egy katona lándzsájával átdöfte az oldalát. Víz priccolt onnan, ami a mellkasban felgyülemlik a megterhelés miatt. Mindhárman meghaltak, s a Golgotát az estével belepte a csend.

Közben egy másik tanácstag, egy bizonyos József, aki Arimatiából származott, gazdag és befolyásos ember, aki titokban Jézussal értett egyet, elkérte testét Pilátustól, s egy még használatlan sírbarlangba helyezte. Nálunk így megy a temetés. Ha valaki meghal, a testét gyolcsba tekerik, majd sírbarlangba zárják. Idővel, évekkel később onnan a csontokat kiveszik és csonttartó kődobozba teszik, s azt elássák.

A papok nem bánták József nagylelkűségét, csak csodálkoztak egy kicsit rajta. Ám annyit kikötöttek, hogy a sírt le kell zárni egy nagy kővel, valamint őröket kell odaállítani, nehogy ellopják a testet. Paranoiás ez a két főpap, az egyszer biztos… Én a temetést nem vártam meg. Nagybátyámat hazakísértem, majd mentem dolgomra. Nem sokat beszélgettünk, vegyes érzések voltak bennünk. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, mintha minden lépés nehezemre esett volna. Mintha sötétebbé vált volna ez az este, s a világ is egy kicsit szűkebb lenne. Szomorú szombat – gondoltam magamban.

HETEDIK NAP

Beszámolóm utolsó napja látszólag a megszokott rendben zajlott, ahogy kell imádsággal, elmélkedéssel. Ilyenkor népünk nem dolgozik, s csak akkor megy valahová, ha nagyon muszáj. Imádkozunk, olvasunk, elmélkedünk, Istenre figyelünk, s ezáltal megszentelődünk.

Ám én nem éreztem szentséget ezen a szombaton. Az elmúlt hét eseményei károgó varjakként köröztek fölöttem. Nem értem, hogy miért kellett ez az ember meghaljon így. A vezetőink olyan arcukat mutatták, amelyet eddig nem vettem észre Végül is semmi, önmagában rosszat, vagy vallásunkkal ellentéteset nem mondott, sőt érthetőbben, kifejezőbben mondta el vallásunk lényegét, mint ahogy sokszor a farizeusok és írástudók mondják.

S aztán – a szó köztünk maradjon, de – abban azért tényleg igaza volt, hogy ezek az emberek valóban néha túlzásba viszik mind a Törvény csűrés-csavarását, mind azt, ahogy mindig nekik kell igazuk legyen, minden körülmény között.

Egy gondolata nem hagy nyugodni. Ez az elképzelés, hogy az Úr olyan, mint egy apa, aki gondját viseli a családjának. Nem egy égi király, hanem szülő, aki elsősorban szeret. S ha Ő a szülő, akkor mi testvérek vagyunk, egy családnak a tagjai, akik ugyanazért kellene dolgozzanak, s akik nem kellene egymás ellen forduljanak. Sőt azt is szépen, világosan elmondta, hogy ez a nagy testvériség nemcsak ránk, a zsidókra vonatkozik, hanem minden emberre, görögökre, rómaiakra, mindenkire.

S az is megfogott, amit az országról mondott. Népem elképzelése szerint az Úr királysága akkor jön el, amikor helyreáll a Messiás uralkodása alatt Izrael, s hatalma kiterjed a Föld határáig. Ezt olvassuk a Törvényben. Csak – ha jól belegondolunk –mi a különbség ez az elképzelés és Róma között? Róma is ugyanezt próbálja tenni: kiterjeszteni a hatalmát a világ végéig. Uralkodjon, gazdagodjon, parancsoljon mindenkinek, s erőszakolja rá a saját életformáját a népekre. Mitől vagyunk mi jobbak ennél? Vajon az a szelíd uralkodás, amely mintegy kiemeli a hatalom kérdését az emberek közül, s Isten szülői kezébe helyezi azt, vajon ez nem helyesebb?

Vajon egy ilyen ország, amelyben nem ez a birodalmiaskodó elképzelés uralkodik, hanem a Törvény tényleges szelleme tölti be az emberek gondolkodását, nem lenne igazabb, mint, amit mi elképzeltünk. A Fennvaló Királysága! Egy ország, amely valóban elér önmagától a világ határáig, s ahol a tényleges, a gyermekek által is felfogható erkölcsösség, s igazság uralkodik… Érdekes gondolat, s megvallom, hogy tetszik nekem.

Végül tetszett nekem ez az elképzelés a kenyérről és borról, mint testről és vérről. Mintha önmagát elválasztotta volna testi mivoltától, s egy erővé, egy közösségben munkálkodó energiává alakítaná. Ez a közösség lenne az ő teste, s az emberek közötti kapcsolatok az ő vére. S ebben a közösségben az emberek valóban a testvériséget élnék meg, s keresnék azt a földi hatalom nélküli országot, ahol igazából az Úré a hatalom, s az ember nem akar egyfolytában küzdeni ez ellen.

Ilyeneken gondolkodtam szombaton. Ezen a szomorú, sötét, igazságtalan és csendes szombaton. Még a Templom is fakóbb volt, az ima hamisabb, a mozdulatok összetöredezettek, mintha a világ gyászolt volna.

NYOLCADIK NAP

Ma már biztosan állíthatom: én is gyászoltam. Vele meghalt belőlem is valami azon a kereszten. Mintha egy darabka a lelkemből odaszegeződött volna arra a fára, s elnyelte a vezetőink és a Pilátusok és a Heródesek kicsinyességének, gonoszságának, felszínességének a sírja. Mintha maga az emberiség lehelte volna ki lelkét a kereszten. Íme az ember!

Itt ér véget Jonatánnak, a jeruzsálemi szabónak az elbeszélése. Sorait talán néhány órával azelőtt fejezte be, hogy Jeruzsálemen futótűzként szaladt volna át a hír: Jézus él! Kora reggel a tanítványai, nők és férfiak mentek a sírjához, hogy illatos olajokkal kenjék be a testet, a szokás szerint. Ám a követ elhengerítve találták. Legalább is azt mondja az Elbeszélés. Mi tudjuk, hogy a biológiai halál által megérintett test, ami napokig fekszik egy sírban, újra nem indulhat. Ez csoda lenne, ami ellentmondana az isteni rendnek. Hogy mit is láttak a tanítványok, az rejtély, ám ez a titok annyira nem is lényeges. Ami annál inkább fontos az, hogy egy emberi test átformálódott egy szellemi, közösségi testté, s vére egy szellemi vérré. Ezt később – ötven nappal az események után – egyháznak fogják nevezni, egy másik gyönyörű eseménysor rendjén. S ebben az egyházban ott él a történelmi, hús-vér ember Jézus tanítása és példája, de még ennél is erősebben ott dobog az igazi egyház szíveként az egyetemes ember, aki túlmutat a halálon, a Krisztus. Áldott ünnepet kívánunk!

Mirt keresitek a holtak

között az lőt? Nincsen itt, hanem feltmadt. - Lk 24,5-6

ldott ünnepet!

NAGYHETI ISTENTISZTELETEK

HÉTFŐ:

Prédikál: Jobbágy Júlia

KEDD:

Prédikál: Rácz Norbert Zsolt

SZERDA:

Prédikál: Rácz Mária

CSÜTÖRTÖK:

Prédikál: Rüsz-Fogarasi Tibor

PÉNTEK, 11.00 ÓRA:

Prédikál: Jobbágy Júlia

PÉNTEK, 18.00 ÓRA:

Áhítatot tart: Lőrinczi Eszter

Műsoron: Passió, Jézus szenvedéstörténete

SZOMBAT:

Szolgál: Rácz Mária és Rácz Norbert Zsolt

ISTENTISZTELETEK HÚVÉT ÜNNEPÉN

Ünnepiistentisztelethúsvételsőnapján

Prédikál:RáczNorbertZsolt

Úrvacsoraiágendátmond:JobbágyJúlia

Az istentisztelettel egyidőben a gyerekek szmra

vasrnapi iskols tevkenysget szervezünk.

Ünnepiistentisztelethúsvét másodnapján

Prédikál:RáczMária

Úrvacsoraiágendátmond: RáczNorbertZsolt

Ünnepiistentisztelethúsvét harmadnapján

Prédikál:JobbágyJúlia

MÁRCIUSI ÉS ÁPRILISI TEVÉKENYSÉGEINK

24. vasárnap

25-30.

11.00-Virágvasárnap,virágokvasárnapjaésvasárnapiiskola

18.00-Nagyhetiáhítatok péntek

27.

26. 28.

10.00-Torna

1000-ABiblianövényvilága(Bibliaóra)

1600-Káté

31. 1.

2.

9. 10. kedd szerda vasárnap kedd vasárnap hétfő kedd szerda

18.00-Passió

30. szombat

11.00-Nagypéntekiistentisztelet hétfő

1800-Nagyszomabatilitánia

11.00 - Húsvét első napja

Úrvacsoraosztássalegybekötöttünnepiistentisztelet

11.00 - Húsvét másodnapja Úrvacsoraosztássalegybekötöttünnepiistentisztelet

11.00 - Húsvét harmadnapja Ünnepiistentisztelet

4. csütörtök

7.

8.

29. csütörtök kedd

18:00-Keblitanács

11.00-Vasárnapiistentiszteletésvasárnapiiskola

18:30-Kórus

10.00-Torna

18.00-3Sz

1000-ABiblianövényvilága(Bibliaóra)

11. csütörtök

1000-Torna

16.00-Káté

11.00-Vasárnapiistentiszteletésvasárnapiiskola vasárnap

15. hétfő

16.

17. 18. szerda

14. csütörtök

21. vasárnap

22. hétfő

23. kedd

18:30-Kórus

1000-Torna

1000-ABiblianövényvilága(Bibliaóra)

10.00-Torna

1600-Káté

1100-Vasárnapiistentiszteletésvasárnapiiskola Esperesiviztáció

18:30-Kórus

10.00-Torna

11.00-Vasárnapiistentiszteletésvasárnapiiskola