Yukio Mishima A CIRKUSZ Az igazgató egy székre roskadva pöfékelt a szivarjából, ostora hegyével köröket, háromszögeket és négyszögeket rajzolva némán a semmibe. Mindig ezt csinálta, amikor igazán dühös volt. Hidegnek, sıt kegyetlennek tartották az emberek. Kevesen tudták, micsoda szenvedéllyel képes szeretni azokat, akik képesek túlélni a kegyetlenségét. De a társulatának minden tagja az életét adta volna érte, ha úgy paracsolja. A sátor tetején egy vörös halálfejet mintázó zászló lobogott. A férfi a háború idején egy kém szolgálatában állt, akit futári feladattal a Da xing an ling-hegyhez küldtek. Három fiatal titkosügynök érkezett egy orosz kémnıhöz. Nem sokkal utána bomba robbant, és megölte a három fiatalembert meg az asszonyt. Úgy száz méterrel arrébb, egy pipacsmezın, késıbb találtak egy darabot a kémnı szoknyájából, és az egyik fiatalember kalapját. Az igazgató, aki akkor tizennyolc éves volt, és "mester"-nek szólította az ifjú kémet, könnyek között tért vissza Japánba, fején az áldozat kalapjával. Alapjában véve gyöngéd természet volt, aki igyekezett tisztességesnek mutatni magát a külvilág durvaságával szemben. Alakítása olyan tökéletesen sikerült, hogy szinte a hamisság határát súrolta. Annyit és olyan jól sikerült befektetnie az emberi szívekbe, hogy végül gazdag és hatalmas férfi vált belıle. Valóságos érzelmi spekuláns volt. Nehéz lett volna még egy olyan embert találni, aki nála alkalmasabb lett volna egy lovascirkusz igazgatói posztjára. 1
...Két hónappal ezelıtt késın érkezett haza, miután egy helyi kiskirálynál udvariassági látogatást tett. A sátorba lépve szerelmi együttléten kapott egy fiút és egy lányt. Szó nélkül, durván karon ragadta ıket. Az arcukat jól megnézte magának. De nem ismerte ıket. Füttyentett P.-nek, aki hamarosan megjelent és átvette az igazgató foglyait. – Ki ez? – A diszletfestı, igazgató úr. – A szégyentelen! Az igazgató elégedetten ásított. – Egy pillanat – hívta vissza P.-t. Magához húzta a fiatal fiú kezeit, és figyelmesen vizslatta ıket. – Látom, lovagolsz. – Úgy van. – Korábban mi volt a munkád? – Lovász voltam a Császári Istállóban. – Értem... Hallgass ide, P., a cafkával itass meg egy kancsó ecetet. A kis piszkot meg kösd egy napra Cretához. Ezt a lovat senki nem volt képes betörni. Elızı este az egyik lovas a nyakát szegte miatta. Akár egy polcról lezuhant porcelánbaba. P., a mindenes, az elıadás után minden este az igazgatóval ivott. A kis cafka meg a fiú megfelelhetnek, mondta neki. A kötéltáncos félrelépne a magasban. A fiú a nyeregben állva kapná el, aztán ketten körbelovagolnák a pástot. Garantált siker. P. felvetette, hogy a fiút, mivel az arca egészen nemes vonásokat hordozott, neveztessék Hercegnek, a hatás kedvéért. Az igazgató elfogadta a javaslatot, és egy szép nagy aranypénzt hullajtott P. kezébe. A párocska két hét múlva megjelent a színpadon. Egy hónappal késıbb a cirkusz csillagai voltak. A francia iskola növendékei, akik csoportosan érkeztek, annyira lelkesedtek értük, hogy karamellát dobtak nekik a nézıtérrıl. Az apró zsebekben megolvadt cukorkák hozzátapadtak a lány hajához, mint a faágról lógó gyümölcsök. A frizurája elnehezült, akár egy oroszlán sörénye, és a lány fenséges és gyönyörő lett, mint egy amazon. Az igazgató lángolva szerette mindkettıjüket. Ám ez nem jelentette azt, hogy enyhített volna a büntetéseken, melyekben minden cirkuszi tanítvány részesült. Úgy érezte, minél szigorúbban bünteti ıket, annál több apró szépséget szınek bele a mutatványba, szüntelen veszélyben, a bizonytalanság és a kilátástalan szorongás prédáiként. Általában a függöny mögé visszavonulva figyelte a pástot, miután köszöntötte az egybegyőlteket. A cigarettafüst és az izzadtsággız mélyén a színpad aranylı ködbe burkolózott. Az ezernyi nézı áhítattal figyelt.
2
A fejük fölé hatalmas, piszkos, homályos tér borult. Ez volt a cirkusz égboltja: a legkisebb sarkokba is hamarosan megérkeztek és a helyükre ültek a parázsló, apró csillagok. A ponyvákon keresztülfújó szél miatt úgy tőnt, az egész tér hullámzik, felduzzad mint a vitorlák, és sötéten kavarog, mint a víz. Akár két mélytengeri hal, egy férfi és egy nı emelkedett a magasba, ezüstpapírból és színes bádogból készült ruhában. A mélységben fortyogó láthatatlan tömegbıl vidám röhögés emelkedett feléjük, megrengetve a sátorpóznákat. Odafent különös visszafogottsággal és szerénységgel történt meg a csoda. A félmeztelen artisták futó és csodálatos ölelésben forrtak össze, mint az istenek. Aztán a végtelen huzalokon függı trapéz lengeni kezdett, lustán vonva maga után a magasság különös idejét. Örökkön-örökké. A sátor tetején nyíló résen keresztül elvileg látni lehetett a tengert, de soha senki nem látta. Senki nem látta, de azt beszélik, hogy holdfényes napokon a tenger úgy csillogott, mint egy makrélahal pikkelyes bıre. A repedésen keresztül a holdfény néha-néha beszüremlett a sátorba. Az esti elıadásokon, vasárnaponként az artistanı mezén finom, sápadt fények táncoltak. A zenekar felıl hirtelen, éles, vijjogó hanggal megszólaltak a trombiták. A fiú és a lány beléptek a színpadra. A lány számtalan rétegő, ragyogó hímzéssel díszített tüllszoknyát viselt. Meztelen lábain nyugtalanítóan villogó ezüstcipı. A fiú hercegi díszben, csillag alakú tükrökkel kivert ibolyaszín bársonykabátban érkezett. Ezüstözött pénzekbıl összerótt felöltıje közepén, melyet páncél gyanánt viselt, skarlát liliomos címer tündökölt. Kéz a kézben szaladtak középre, majd színpadias, elragadó hajlongással köszöntötték a nézıket. A közönség ırjöngve tapsolt, lelkesen bravózott vissza nekik. Az igazgató meghatott könnyeket látott az emberek szemében. P., miközben megigazította sárga-fekete csíkos mellényének váll-lapját, büszkén veregette az igazgató hátát. Az utóbbi nem válaszolt. Hiszen ı is, mint a többi nézı, tátott szájjal, önkívületben figyelte ıket. A szemében ott ragyogott az a különös rokonszenv, melyet csak egy másik emberi lény látványa okozhat egy emberi lénynek.
3
Mikor hírét vette a szerelmesek szökésének, a bánat nyílként hasított keresztül a szívén. A jelenet, melyrıl titokban álmodott – hogy egy napon a kötéltáncos sodronya elszakad majd, a lány lezuhan, a fiú pedig, miközben megpróbálja elkapni, leesik a lóról és Creta patái alatt végzi –, ez a fantazmagória, melyet annyi ideje érlelt benne a szenvedély, végül nem következett be. A fotelébe roskadva mélázott ezen, a szerencsétlenség, a sors és a szerelem természetén. Az ajkai dühtıl remegtek. Eldobta a szivarját. Aztán eldobta az ostorát is. Ahogyan kilépett a cirkuszból, az arab mesékbe illı félhold magasan lebegett a széles mezı, a szerte heverı szeméthalmok és a sátor sötét tömege fölött. Az oroszlánok dühös üvöltése fenségesen zengett az ég felé, akár egy éjszakai égre emelt fáklya, míg kelet felıl a kikötı vize a holdfényt tükrözve válaszolt a ragyogó csillagoknak. Kisvártatva három árnyalak bontakozott ki a sötétbıl, és elindultak az igazgató felé. A középsı, a legtestesebb hármójuk közül, P. volt. Szorosan fogta a fiút és a lányt, a hóna alatt tartva ıket, nehogy elmeneküljenek. – Íme a szökevények! Elkaptam ıket. – Köszönöm...Köszönöm. – Egy zugszállóban húzták meg magukat a kikötı mellett, de nem volt mibıl fizessék a számlát. De ha megússzák, se tudták volna megvenni a vonatjegyet. Pont ahogy mondtam. – Hm hm, köszönöm, köszönöm. Az igazgató ádáz győlölettel meredt a fiatal árulóra, aki hitvány módon arra ácsingózott, hogy lusta és boldog lehessen, mint egy napon heverı kutya. De a fiú arcán nem 4
talált semmi szánalomra méltót. Éppen ellenkezıleg, amit látott, az minden kétséget kizáróan egy valódi, kegyvesztett herceg tekintetét idézte. A festéktıl még mindig maszatos orcái, repedezett ajkai, száraz szalmához hasonló haja, és a szétmosott, színes nyakkendıje, mely most egy agyonhasznált szalvétához hasolított inkább, mindez csak még jobban kiemelte a fiú szokatlanul nyugodt, szép homlokát. Úgy tőnt, számtalan korábbi szökés emléke ragyog a szemében, melyeket az igazgató nem érhetett fel ésszel – egyszerően azért, mert egy igazgató nem szökhet meg a saját cirkuszából. A szökés felfoghatatlan és rendkívül magasztos cselekedetnek tőnt elıtte. Az irigység súlyos és sötét remegést kölcsönzött a hangjának. – Ez alkalommal megbocsátok nektek. De ha még egyszer elıfordul hasonló, mindketten halottak vagytok. Te pedig, P., adj nekik hat botütést büntetésként. Késıbb majd keress meg, valamit akarok neked mondani.
Pár nap pihenı után a két híresség visszakerült a pástra. A cirkusz tömve volt. A tizenkét gigászi acélpózna, melyek a sátrat tartották, úgy hajladoztak, mint a hajóárbocok. A tömeg mozdulatlan ült, akárha a pokol tornácán. Egyetlen szót sem lehetett hallani. De amint vége lett egy-egy mősorszámnak, felszabadult morajlás futott végig rajtuk, mintha bőbáj alól szabadultak volna. A Herceg és a lány, mint mindig, némajátékhoz hasoló mozdulatokkal hajoltak meg a közönség elıtt, majd szétváltak, az egyik jobbra, a másik balra. A lány felfelé suhant egy kötéllétrán. A fiú Creta hátára ugrott. A közönségnek feltőnt, hogy Creta izgatottabb, mint
5
egy megvadult szalmaláng, de úgy hitték, ettıl csak látványosabb lesz a mai mutatvány, mint valaha. Minden baleset különös, összehangolt rendnek engedelmeskedik. Sokkal inkább, mint a mindennapi élet. Ám a közönség csupán e különös összhang jelének tekintette Creta szokatlan izgalmát. A lány elindult elıre a sodronyon. Miután megérkezett a kötél alá, a fiú, mint mindig, meghúzta a zablát, hogy hátasát megállásra bírja. Ebben a pillanatban Creta váratlan irányba fordult. Ahogy a kantár hirtelen megfeszült, a sörénye felborzolódott. Erısen fújtatva ágaskodott fel. A nézık egy percre megpillanhatták a hátsó lábain magasodó, megbokrosodott állat testhelyzetén azt a szikrázó nyugalmat, mely, úgy tőnik, mindig elkerülhetetlen díszként jár a végzet nyomában. Mint a nyugalom, mely a régi velencei tükrök keretébıl árad, melyet tapasztalt mesterek faragtak az üveg köré, mely szenvtelenül figyel minden eseményt, gyalázatot és szépséget egyaránt. A Herceg a pást homokján hevert. A sípcsontja szilánkokban. A zenekar hirtelen elhallgatott. A közönség egy emberként állt fel a helyérıl, és elárasztotta a színpadot. Senki nem nézte a kötéltáncos lányt, a kupola magasában rezgı kötélen. Pedig ı tudta. Odafent, a rongyokból összefércelt, csillagtalan égbolt alól látta, a füst és az izzadtság ködén keresztül, mindent látott ami odalent történt, a legkisebb részletekig. Illetve ahelyett, hogy "látta", talán pontosabb volna azt mondani: "tudta". Hiszen ha a lábai felé néz, elveszítette volna az egyensúlyát. Elég lett volna, ha ezüstös cipellıinek veszélyes csillogása egy kicsivel gyorsabb ritmusra vált. Akkor minden nehézség nélkül lemondhatna az elıtte álló kockázatos útról. Csak hagynia kellene, hogy egyszerően a fiú testére zuhanjon. De ahogy finoman megrezegtette tüllszoknyája fodrait, egy kis idıre még fenn kellett tartsa az élet fájdalmas egyensúlyát. Végül elérkezett a kötél másik végére. Ez volt az elsı eset, hogy így végigment rajta, az elsı hibátlan kötéltáncosszáma. Az odalent üvöltözı és tülekedı tömeg pillantásra sem méltatta a bámulatosan véghezvitt mutatványt. Egyedül az igazgató figyelte a ponyvák homályában a lány tökéletes lépéseit, miközben a forrongó tömeg, mely meg sem ismerte, össze-vissza lökdöste ıt a kavarodásban. Ahogy mozdulatlanul megállt az állványzaton, a lány észrevette, hogy a sodrony, melyen az elıbb lépkedett, sötét
6
méltósággal továbbra is remeg. A lábai elıtt, a tömeg által hagyott kör közepén ott ragyogott a skarlát liliom, melyet általában a fiú mellén szokott látni, és amely most egészen elvakította. Törékeny, ezüstcipellıs lábát az üres és morajló semmibe tartotta, mintha egy medencébe készülne ugrani. Aztán, mintha csak a szimmetria kedvéért tenné, odaemelte mellé a másikat is. A felfordulástól süket és vak közönség fejére újabb virágcsokor hullott a magasból.
Ezután az éjszaka után, mely az egész cirkuszt a tragikus felindultság szinte ünnepi bódulatába hajszolta, P., alig leplezve az arcán bújkáló elégedettséget, felkereste a sátorban az igazgatót. Az éppen a festéket mosta az arcáról. P. az igazgató nedves füléhez tapasztotta a száját, és sietve odasúgta neki: – A zsaruk voltak itt. Nem jöttek rá, hogy olajat tettem a Herceg kengyelére, és hogy izgatószert fecskendeztem be Cretának az elıadás elıtt. Az igazgató zavart grimaszt vágott, mely nehezen rejtette el a jókedvét, és egy zacskóból annyi pénzt öntött P. kezébe, hogy azok kihullottak a másik ujjai közül. – Te aztán valóban megvetésre méltó alak vagy, – mondta neki, ahogy kirázta az üres zacskót. – A feladatot remekül elvégezted, de azzal, hogy pénzt fogadsz el érte, az egészet lealjasítod. P. tehetetlen mosollyal válaszolt. Az igazgató arcát olyan keserőséggel vegyes részvét öntötte el, melyet korábban senki nem látott rajta, de P. nem vette észre. – Mindenesetre, a cirkusz halott, – szólalt meg az 7
igazgató. – Most már én is megszökhetek a cirkuszból. Most, hogy a Herceg már halott. Ekkor hallották meg a paták dobogását a sátoron kívülrıl. P. elhúzta a ponyvát. A reggeli fényben egy szekeret húzó zebrát láttak. Két apró, szegényes koporsó feküdt rajta, melyekre valaki ügyetlen betőkkel felpingálta a Herceg és a lány nevét. A kocsit egy állatidomár, egy bohóc, és egy artista követte gyászmenetként. Az igazgató egyik kezét a zsebébe csúsztatta, és finom, fekete szalaggal átkötött ibolyacsokrot varázsolt elı belıle. Nekifutott, majd a koporsókra hajította a csokrot, ahogy annak idején a megolvadt karamellát dobálták a kisiskolások a lány hajára. 1948 január
Dunajcsik Mátyás fordítása. A fordítás a következı szöveg alapján készült: La Cirque. In: Yukio Mishima: Une matinée d'amour pur – nouvelles choisies et traduits du japonais par Ryôji Nakamura et René de Ceccatty. Gallimard-Folio, Párizs, 2006. A fotók Norma I. Quintana munkái.
8