Interjú
Interjú Gyertyán Attila Tanár Úrral „A” hét szerda, fél négy, május 13. A tanári előtt való várakozás után Gyertyán tanár úrral az oldalunkon az újonnan kialakított társalgó felé igyekszünk, majd miután kényelembe helyezzük magunkat, rögtön nekiszegezzük első kérdésünket. TSz: Milyen itt az Apáczaiban, és miért pont a mi iskolánkat választotta? Gy.A.: Nagyon jól érzem magam most itt. A kollégáim nagyon jófejek, mindenki kedves és segítőkész. A diákok legtöbbjével is jól kijövök. Ami pedig az iskolaválasztást illeti, az igazat megvallva ez nem teljesen a terveim szerint alakult. Én a Radnótiba jártam és az volt a nagy álmom, hogy oda menjek vissza tanítani, de az egyik tanárom javaslatára a gyakorlótanításaimat úgy intéztem, hogy fizikából kértem, hogy a Radnótiba menjek, és matekból nem jelöltem meg külön iskolát. Úgy voltam vele, hogy nem baj, ha másik iskolát is kipróbálok. Így kerültem matekból ide, Kiss Géza tanár úrhoz és a tavalyi 12. A-hoz. Velük nagyon jó volt együtt dolgozni, egy fantasztikus csoport volt, és Géza is megkedvelt. Ez két évvel ezelőtt ősszel történt, majd januárban megkerestek, hogy mivel Nagy Piroska tanárnő várandós, lenne-e kedvem beugrani helyette az utolsó egy hónapban, illetve a következő évben esetleg több órát is átvenni. Mondtam, hogy persze, mert már a gyakorlótanításaim alatt is jól éreztem magam itt, és úgy éreztem, nagy dolog az, hogy engem ide hívnak, hisz ez egy nagyon jó iskola. Majd két héttel később felhívtak, hogy a tanárnő elment betegszabadságra, és tudnék-e jövő héttől jönni. Mondtam, hogy azon a héten speciel még külföldön va-
3
gyok (nevet), de utána szívesen. A tanárnő óráit hárman vettük át Dobos Danival és Vitéz Ildikóval. Év közben egy darabig nem lehetett tudni, mi lesz majd. Volt arról szó, hogy Dobos tanár úr vagy én megyünk a Fazekasba tanítani, és a vége az lett, hogy Kiss Géza tanár urat elvitték a „Fazékba”, nekünk pedig Danival jutott itt két teljes állás. TSz: Milyen kezdő tanárnak lenni? Gy.A.: Pocsék (nevet). Igazából nagyon nehéz. Amikor hat órában tanítottam, akkor még nem volt akkora gond, mert 6 órára fel lehet készülni egy héten és akkor az ember mindig úgy van vele, hogy tudja, mit fog csinálni. Aztán a hatból lett hirtelen húsz, és az őrült sok. November elején azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy mást kéne csinálnom, mert úgy éreztem, katasztrófa, amit művelek. Borzasztóak az órák, nem tanítok meg semmit, a diákjaim nem tudnak semmit, és semmi értelme
az egésznek. Ez azért mostanra egy kicsit változott ’hál’ istennek’. Még mindig szörnyű, mert nem azon a színvonalon csinálom az egészet, mint ahogy azt én elvárnám magamtól, vagy ahogy ezt szeretném. Egyszerűen, nem tudok minden órámra normálisan felkészülni. Érzem, hogy nem jó úgy órát tartani, hogy bemegyek, kinyitjuk a feladatgyűjteményt, és mondok három számot, hogy melyik feladatokat csinálják, aztán megbeszéljük. Azt nem látom, hogy ettől nagyon szenvednének a diákok. Van, aki azt mondja, hogy ezek az órák is tök jók, de amíg egyetemre jártam, úgy gondoltam, hogy ezt nem így kell csinálni, vannak mindenféle különleges munkamódszerek, egyéni és csoportmunka, satöbbi. Itt meg szembesültem vele, hogy időben nem megoldható, és nem a tanóra 45 perce kevés rá, hanem az én időm ahhoz, hogy ezt rendesen kidolgozzam. Picit azért megnyugtatott, mikor beszéltem Dobos Danival és kiderült, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk. Gondoltuk, hogy akkor nem velünk van a gond, hanem ez így normális, és ezt a többiek is alátámasztották. TSz: Melyek azok a különbségek, amik számára szembetűnőek az Apáczai és a Radnóti között? Gy.A.: Mikor a Radnótiba jártam, akkor azt mondták, hogy az egy versenyistálló, de mióta az Apáczait is ismerem, úgy gondolom, hogy a Radnóti minden, csak nem
Tiszta Szívvel