Tinta Folyóirat XI. Szám

Köszönto´´

Tartalom

ELÉRHETŐSÉGEK

tintafolyoirat@gmail.com www.facebook.com/tintafolyoirat

Kedves olvasóink!

Mindenekelőtt szeretnénk röviden és tömören beszámolni arról, mi az oka annak, hogy lapunk nem jelent meg a megszokott negyedévenkénti időintervallumban. A helyzet egyszerű: inflációból adódó anyagi nehézségek és szerkesztőségünk tagjainak idő- és kapacitáshiánya. A kettő együttesen pedig azt eredményezte, hogy csúsztatnunk kellett lapunk XI. és XII. számának megjelenését. Jelen lapszámunkban bemutatjuk Földvári Ármint, pályázatunk harmadik helyezettjét, akinek verseit áthatja az abszurditás és az irónia. Alkotásaiban olyan esztétikai elemeket állít szembe egymással, melyek erős dialektikai feszültséget keltenek. Az efféle szembenálló ellentétpárok nemcsak a vendégszerzőnk verseit, de a lapszám egészét is jellemzik. Így több ízben foglalkozunk például a régmúlt és a jelen kapcsolatával, az olykor perszonális kutakodással, olykor pedig kulturális örökség szövedékének felfejtésével.

Ennek fényében Galéria rovatunkban egy olyan alkotót mutatunk be Stork Dóra személyében, aki modern eszközök segítségével egy ősi viaszfestészeti technikával, úgynevezett enkausztikával alkot maradandót. Művei gyakran görbe tükröt tartanak egy-egy aktuálpolitikai helyzet elé, és ez átütően visszaköszön a művésznő vásznain. Kritika rovatunkban a Syberia kalandjáték-sorozatot vesszük górcső alá, amely látványvilágában egyszerre hordozza a szecesszió és a clockpunk stílusjegyeit, valamint szól identitáskutatásról a 20. század történelmi tanulságainak tükrében. Ajánló rovatunk hasábjain Budapest legrégebbi étterme, a Százéves Étterem kerül bemutatásra. Nagy múltra visszatekintő történelmi vonatkozása mellett jelenlegi működéséről, vendégköréről és kínálatáról is beszámolunk.

Tamási Leonárd, Varga Tibor

Éles és mesterséges

vagylagosságok

helyett

Pályázatunk harmadik helyezettje, Földvári Ármin esztétika szakos bölcsészhallgató az ELTE-n. Versei egyszerre merítenek a klasszikus avantgárd irányzatokból és a modern hangulatú, friss élményekből. Szövegeiben könnyű elveszni, pontosan emiatt érdemes a többszöri újraolvasásra — minden alkalommal egy újabb érdekességet fedezhet fel benne az olvasó. Vele beszélgettünk hatásokról, kulturális algoritmusokról és személyes művészeti preferenciáról.

– Hogyan jött a versírás? Milyen célt szolgál az életedben?

– Nagyjából kamaszkorom óta írok verseket, amik a privát érzelmi ventillációt körülbelül 4 éve lépték át. A versírásra úgy gondolok, mint a nyelvi absztrakció egy módjára, hasonlóan a filozófiához, mégis egy másik megközelítésben. Ebből a szempontból a versírás a gondolkodás kötéltáncában segít egyensúlyozni.

– Tudatos költő vagy? Mennyire rágod át a verset, mielőtt késznek nyilvánítod?

– Noha igyekszem spontán maradni, megőrizni egyfajta esztétikai robbanékonyságot, például a versek kinyilatkoztató, áradó érzületét, elég sokat dolgozom egy-egy versen. Alapvetően igyekszem egy szövegtörzset egy lendületből létrehozni. Ha úgy látom, hogy az ígéretes, akkor aprólékos, kis változtatásokból álló munka következik. Ebben az a nehéz, hogy a szövegnek áradó és profetikus jellegűnek kell maradnia – ami persze nem tűri meg azt, hogy valaki láthatóan korrigálta –, ugyanakkor a ritmus, a jelentés, vagy akár hangtani okai is lehetnek annak, hogy bele kell nyúlni a szövegbe.

– Verseid sokszor rémálomszerűek, mégis domináns jellege a humor, az irónia és az abszurditás. Miért szereted használni ezt a rengeteg hatást egy műben? Honnan jön hozzá az alkotói ihlet?

– Úgy gondolok ezekre a kategóriákra, amik sokkal inkább előfeltételezik, semmint kizárják egymást. Az irónia például kifejezetten akkor működik jól, ha nem cinikus élcelődés, vagy valamiféle alkotói felelősséghárítás, hanem a legőszintébb átélés egy árnyalata. Szeretem az ilyen „ellentétpárokat”, igyekszem úgy használni őket, hogy ne szembenálló jellegűek legyenek, inkább a dialektika feszültsége érződjön rajtuk. A patetikusság és a nevetségesség, a kinyilatkoztatás és a reflektivitás például olyan esztétikai elemek, amiket kifejezetten tudatosan próbálok a vers dialektikus gépezetébe helyezni. Reményeim szerint ezek nem kioltják vagy semlegesítik egymást, hanem végső soron felfedik, hogy viszonyuk nem dichotóm.

– Rendkívül erős képeket használsz a szövegeidben. Szeretnél megbotránkoztatni az alkotásaiddal? Milyen az általad elképzelt hatás?

– A megbotránkoztatást nem tartom célomnak, inkább gyanakvó és elővigyázatos vagyok. Nem törekszem arra, hogy valamiféle értelmezési vagy akár érzelmi horizontot erőltessek. Érdekesnek tartom a megbotránkozatást, de úgy gondolom, igen könynyű vele öncélúságba csúszni, hiszen egy

nagyon erős inger így különös módon túlsúlyba kerülhet benne, ami az eredeti cél ellentéte. Ezért tudatosan egy másik irányt használok: örülök, ha egyfajta zavarodottságot ki tudok váltani az olvasóból. Ez leginkább intenzitásában és irányában tér el a megbotránkoztatástól. Próbálom meg-

érezni bizonyos történelmi vagy privát helyzetek, érzelmek vagy akár ideológiai kivetülések paradox mivoltát. Ez tud legalább annyira szubverzív lenni, mint egy társadalmi vagy ízlésbeli határ átlépése, ugyanakkor úgy gondolom, nem véletlenül nem épülnek konkrét zsánerek arra, hogy pusztán ezt a hatást minél magasabb intenzitással elérjék. A megbotránkoztatás művészi gyakorlata még mindig erősen kapcsolódik a polgári társadalmat kritizáló hagyományhoz, holott polgári társadalom már sehol sincsen, a polgárság mint osztály, kulturális és etikai képződmény megszűnt. Aktuálisabbnak és komolyabb támadásnak tartom azt, ha egy felforgató indíttatású művészi projekt a dichotómiákat aknázza alá, a szigorúan elválasztott vagy-vagyok nagyon is élő rendszerét rugdalja a polgári társadalom hullája helyett.

– Verseidben megjelennek történelmi, biblikus és konkrét fizikai képek/tárgyak, amiket kifejezetten érdekesen keversz helyzetekbe (János, Babilon, Logosz, Kirovec 071). Hogyan kapcsolod a szövegekbe az előbbieket? Milyen nexusban vagy akár a vallással, vagy a tárgyakkal?

– Nem tartom magam vallásosnak. A Biblia viszont kulturálisan elvitathatatlanul alapot jelent, és így is viszonyulok hozzá. Tulajdonképpen a Biblia bizonyos szereplői, képei vagy motívumai annyira mélyen épültek be a gondolkodásunkba, hogy egyfajta algoritmusként működnek. Egy-egy ilyen algoritmus nagyjából kiszámítható módon elindítható, valószínűleg egy azonos jellegű szellemi és érzelmi folyamatot indít el mindenkiben. Ez az algoritmus aztán „eltéríthető”, ami számomra mindig nagyon izgalmas. Hogy továbbszőjem ezt a hasonlatot, kulturálisan „nyílt forráskódú” prog-

ramként tekintek a Bibliára, vagy akár bizonyos történelmi alakzatokra is.

– Inkább pesszimistának vagy optimistának gondolod magad? A szövegek alapján lehet némi elképzelése az olvasónak.

– A pesszimizmus-optimizmus elválasztottságot is egynek tartom azok közül az éles és mesterséges vagylagosságok közül, amiket előbb kritizáltam. Ha ezek alatt a jövőhöz vagy a lehetőségekhez való viszonyulás módjait értjük, semmiképpen nem tudom magam leírni egyikkel sem. Keserűség, csalódottság és gyász természetesen van a szövegekben. Nem hiszem, hogy ettől pesszimisták lennének. Éppígy felfedezhető benne idealizmus, vagy akár valamiféle megváltódás ígérete is, de ez sem teszi őket optimista szövegekké.

– Mit szeretsz igazán az alkotásban? Szerinted mitől lesz jó egy vers?

– Nem tudom, van-e valamiféle általános keretrendszer, amitől jónak érzek egy verset. Nagyon sok egymástól gyökeresen eltérő stílusban és célzattal alkotó író verseit szeretem és tartom zseniálisnak, esetenként olyanokét is, akiktől egyébként tudatosan távol tartom magam. Ha úgy értelmezem át a kérdést, hogy kik azok, akik hatnak rám, akkor például Kassákot és körét tudnám mondani. Juhász Ferenc is nagy hatással van rám. Érdekesek azok az esztétikai programok, amik mennyiségi termelésre bazíroznak. Illetve érdekes az is, hogy a mennyiség is át tud csapni minőségbe. De én a magam részéről ehhez a típusú működéshez nem vagyok elég termelékeny.

Hajdú Péter

Földvári Ármin: Délután a Gépfejlodéstörténeti Múzeumban ``

Olyan hidegen zizzent fel a halogénizzók csokra mint az Édenkert rovarainak pezsgő kitinszárnyacskái, ahogy a kis üvegtesteket megtöltő gáz felperregett, Ó, MERT CSAK MIATTAM

FELOLTOTTÁTOK A VILLANYT

ÉS FELÉBRESZTETTÉTEK A BESTIÁKAT.

Érzitek a kihűlt öntöttvas csontok szegleteiben csirízesen tenyésző gépzsír avas illatát?

Felvakarjátok a földet, zsurrog és porlik a forró borona alatt, kiizzadjátok a humusz puszta könnyét, és cserébe feketefüstű szivattyúk vérével locsolunk titeket, Azték templomok lépcsőjeként

Fénylik a déli nap infrafényében

fellépőitek büszke acélja, és katakombák szikár magányával sóhajt fel hűtőrácsotok!

Életet adunk a marhatatlan kemény húsotoknak, és életet várunk cserébe, hersegő kalászt és bódító-szagú lucernát, Tettvágyunk telhetetlen óriása!

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Ó, ÉS OTT A NAGY HANGÁRBAN

ÚGY FÉLTEM

ÉS ANNYIRA IZGATOTT LETTEM, MERT EGYES EGYEDÜL ÁLLTAM

A KIROVEC K701 ELŐTT, Annyira egyedül, ahogy csak az Úr előtt áll az ember, piszkossárga fényessége, mint egy barokk festmény előharsant a nagy sötétségből, és tudtam, hogy itt most minden eldől egy életre, egy öblös korty a létezésem, úgy gördül le a tankba egy nagy löttyenéssel, és már sűrítenek is a dugattyúk, a gyújtógyertya kegyetlen sercenése

megszűnteti a semmi kis valóságom, Ó, HÁT KI AZ, AKI TAGADJA EZ UTÁN, hogy a Logosz bőgő bikája felöklel, busa feje leng és a levegő felrobban a szarva alatt, hogy kong az üres öreg kontinens tömörgumi patái alatt, dübb dübb dübb

és már le is omlott a Nagy Babilon, kiissza a hideg folyót, felmarja a pusztát, élet sarkad ahol a halál volt az úr és mocsárrá punnyad a nádas, és, ráébredünk, hogy az indiánok sosem voltak, hogy már az ősember is, éket, emelőt, miegymást, hogy addig nem alszunk amíg a sztratoszféra szappanbuborékját a Nagy Eke ki nem pukkantja, és szent a mi virrasztásunk, Mérnök testvéreim, és hogy ma délután legyőztük a halált, hogy egy diákjegy áráért megnevezhettem az Örök Apát, hogy egy szikra kell csak, és Feltámadunk, és felzúg a sok MTZ és Rába, HARSOGNAK A TROMBITÁK ÉS MIND MEGMÉRETTETÜNK, előre, előre, előre mert miénk a mindenség, miénk a fekete lyuk hűvöse és a gabonamezők aranya, hogy ez a délután örök, hogy te is örök vagy benne, nem menekülsz, nem moccansz, porszem kis ember a múlt asztmás tüdejében.

Földvári Ármin: János jelenéseibol ``

Éhes a blokkok bordáira tapadt rózsaszín rágó-ég Éhes a ritmusra megőrülő minden kis szögletet betöltő holtfáradt csütörtöki szeretkezés, az augusztusban összeizzadó csípők szegényes mocsártánca, ahol a széleken az orgazmus csak mint ellustult lidércfény dereng fel a borszagú alkonyatban.

A félrevert pestisharangok tébolyodott kacagását idéző fehérzaj kiömlik a képernyőkből, Éhesen sodródom én is a telefonfülkék piramis-emlékművei között

Pizzarendeléstől és teoretikus vitáktól kiszáradt torokkal végigüldözök egy korsó habzó sört a Kossuth utca Everest-lejtőjén, Megállunk dohányozni az ellenszélben, a szemem hipochonder kipirosodását a részegek jeges-prófétai mosolyával nyugtázva, tudva hogy most tudom, de holnapra elfelejtem hogy ez csak a füst. Csak füst és szél.

Oázisfétisben lángoló cukorfoltos lányszoknyák kertekben égő gumiabroncsokon sülő hús a borotválkozó és visszapillantótükörben megelevenedő macskaszerű vonások…

Egyre hangsúlyosabban uralkodik el bennem a hiúz.

Vihar uralkodik a partokon, Ki be mászom a lezárt parkba és múlnak gúnyosan a kurva évek

MERT EZ ITT

KÖZÉPKELET EURÓPA

Elirigylem a sörösflakontól az örökkévalóságot ahogyan nyikorogva a halott utcaseprőszakma

szemébe nevet,

jószerencse és októberi szél fúj be

a melegen és nyirkosan csillámló kocsmák atrófiás kis barlangjaiba, ahol tíz percre te is lehetsz tengerész.

Gyűrött és szennyes arcú galibakirály véres szemekkel bután és fókuszképtelenül mint egy bivaly imbolygó súlyos fejjel keresi a tekintetemet, roppant markában a két legprofánabb dolog, a söralátét és a halálfélelem recsegve összemorzsolódik, fején látom derengeni a koronát, vagy csak a molyhós villanykörtén lekaparhatatlanul tapadó koszfoltok színháza vetíti a falakra perverzen összeolvadó rémálmait és utópiáit, és KEDVEM VOLT

felkiabálni és munkásdalokat énekelni, de bajuszom felmeredt, bundám megborzolódott, pofám remegő telhetetlenséggel szétfeszült, körömágyaim zsibongva húzódtak félre karmaim elől, és az ócska szekrény tetején termettem, hisszegve iramodtam ki a pállott és gőzölgő utcára, kiáramlottam mint egy lidércnyomás, és kivertem a kezedből a maradék buboréktalan sört, a kongó üveg nem pattant szét a hullámzásba fagyott betonon, de fel nem vettük, mert akkor még térdre találunk esni a teremtő színe előtt, otthagytuk, az út mellett, „hogy verje meg az isten.”

Ó, ekkor még viccnek hittük az eljövetelt. Nem gondoltuk, hogy egy zöldfényű üveg ítélet lehet.

Hajdú Péter: Jármusóhaj ``

0000001

Nincs előtte egyetlen tiszta kép sem. Csak a tej ízére a szájában, a bőr melegségére és egy guruló fakerék falhoz csattanására emlékezhet. Talán egy lepke volt.

0000667

Az utcában nem volt aszfaltos út. Minden évben ugyanúgy kopott el az út, hiába akarták a helyi lakók megcsináltatni, habár nem volt rossz környék. Ez az egyetlen út volt sokáig a kinti szórakozása. Fel és alá járkált ezen a tizenöt-húsz házsoron, pedig létezett világ ezen kívül is, ami számára tiltott terület volt. Mikor nagyobb lett, ugyanezt a három perces útvonalat tette meg oda és vissza, már biciklin. Mintha meg lett volna babonázva, teljesen átszellemülten szelte ugyanazt az utcát. Hiába jött el mellette más, jóval gyorsabban, veszélyesebben, ő ugyanazzal a tempóval tekert, ugyanazon a nyomvonalon.

Évek után abban a delejes mámorban, ami a szabadságot jelentette, egyszer csak elkezdődött. Gondolatok folytonos folyamata, amit nem lehet megállítani. Meg nem történt esetek árasztották el, amik nem hagyták el őt többé. Hirtelen azt vette észre, hogy egy parkoló autó mellett áll. Belekaristolt egy hosszú, egyenetlen menetet a fényezésbe, amíg önmagán kívül volt. Ezután csak a kiáltást hallotta: – Jól vagy?

Mély levegőt vett, és újra magába szállva hazasétált, hogy senki meg ne tudja.

0009196

Hazafelé tartanak a moziból, hármasban. Az autó gyorsítva halad az óvatos havazásban. A három emberből egyik sincs egészen magánál, mindannyian fogyasztottak valami módosítószert: ki ezt, ki azt, a lényeg, hogy hasson. Hat is: a gyorsan váltakozó zene zajában egyre hangosabb a jókedv. Az öröm és melankólia percei váltják egymást, ahogy egyszer csak a szánkózás nosztalgikus emlékéről túl hirtelen váltanak örjöngő boldogságba. Erősen jobbra és balra rántva a kormányt, utánozva a szánkó mozgását, a jármű kipördül tengelyéből, és hosszú métereket csúszik az úttesten.

Szerencsére sehol senki. Csak a zene andalító hangján csúszik az autó egy kereszteződés felé.

0815789

A gyermek hatalmasat csap a víz felszínére. Erősen türtőztetnie kell magát, hogy ne ordítson rá féktelenül, hiszen elmennek a halak. A csónak lassan imbolyog a sok mozgástól, a gyermek csaknem akar lenyugodni. Kötelet dobnak és feszítenek meg együtt, a gyerek viszont nehezen bírja a holtidőt. Ilyenkor játékra van szükség, amit ő már idős kora miatt nehezen visel el. A sok viháncolás után mindkettejük elfárad, és egy hosszabb csendben elalszanak, míg a mély hívogató hangjai el nem hallgatnak.

Hiszen most nincs előttük egyetlen tiszta kép sem. Talán egy hal úszik el csak távolodóban.

Varga Tibor: Viszontlátásra

S ha bár épp nem vagy, és már nem is leszel, de vajon hogyan volnál, ha most itt lennél? Megtudnád, mi a jó, amire szükség esetén hazugsággal is törekednél.

Lennének szélsőséges elveid alátámasztatlan érvek nélkül. Felülnél könnyű ígéretekre vágyálmokat kergetve.

De hiszen mindig is naiv voltál, ocsúdó lelkesedésed instabil.

Galád időkben hullottál térdre, majd elvonultál sebeidet emésztve.

Már nem leszel ugyanaz. Én pedig már pusztán csak nem leszek. Azért belőled útravalóul magamhoz veszek.

Szenvedélye a figurális enkausztika

Saját kézzel készített viasz alapú színpaletta, OSB-lap, precíz olvadáspont-ismeret, valamint megfelelő mértékben és dőlésszögben alkalmazott hajszárítós hevítés – ezek közül valamennyi elengedhetetlen Stork Dóra alkotói tevékenységéhez. Napjaink festészetének olyan szegmense ez, ami világszinten is kivételes, Magyarországon pedig egyedülálló. Engedjenek meg egy kis betekintést az enkausztika, vagyis a viaszfestészet világába!

Az enkausztika alkalmazása a Krisztus utáni 1. századig nyúlik vissza. Legrégebbi fennmaradt enkausztikus táblaképek az időszámításunk szerint 100-300 körül készült rómaiegyiptomi Fayum-múmiaportrék. Később elterjedt technika volt az ókori görög és római festészetben is. A viaszt gyakran dammar gyantával és földfestékekkel keverték el, amit aztán felvittek a kívánt felületre, majd egy erre szolgáló felhevített célszerszámmal, úgynevezett kesztronnal ráégették. Legnagyobb előnye a tartóssága és az olajfestményekhez hasonló mély színhatása. A történelem során sokat változott a viaszfestés metodikája, de kétségtelen, hogy napja-

inkban az egyik legnehezebb festészeti eljárásnak tekinthető. Stork Dóra azonban szereti a kihívásokat.

– Már általános iskolás koromban festőnek készültem. A rajztanárom nagy odafigyelést fordított a tehetségek felkarolására, így segítségével több ízben komoly pályázatokon vehettem részt. Egy indiai nemzetközi rajzversenyen például harmadik lettem grafitalkotásommal. Később a sikerek arra ösztönöztek, hogy folytassam a művészeti pályát, ezért középiskolában reklámgrafika szakra jelentkeztem, ám oda nem nyertem felvételt. Vincent van Gogh és Csontváry Kosztka Tivadar akkoriban mély benyomást tettek

rám művészetükkel és sorsukkal egyaránt. Azonban úgy éreztem, különösen a szocializmusban, hogy munkáimra nem lesznek kíváncsiak az emberek, nem fogok megélni ebből a tevékenységből. Szerettem a matematikát (én csak a tudományok királynőjének hívom), és szerencsére jó is voltam belőle, így végül a kereskedelmi szakot választottam, egyetemre pedig Moszkvába jártam, ahol kibernetikusként végeztem –meséli Stork Dóra. Az alma azonban nem esett messze a fájától, lánya szintén magas művészi kvalitásokkal rendelkezik, mely továbbfejlesztésére festőképzésre jártak közösen a Leonardo rajziskolába. Ennek köszönhető, hogy hosszú kihagyás után, 2006-ban Dóra ismét ecsetet ragadott. Majd’ 10 évig képezte magát lányával egy szentpétervári művésztanárnál, az Orosz Kultúra Házában, hogy elsajátíthassák az orosz festészet jellemzőit. Később a budapesti Belvárosi rajziskolában folytatták fejlődésüket, mindeközben autodidakta módon is képezték magukat.

– Az interneten megláttam egy enkausztikát, aminek selymes fénye és áttetszősége olyan érzéseket keltett bennem, hogy akarva-akaratlan késztetést éreztem annak elsajátítására. Ennek érdekében a képzéseken tanultakat átültettem az önfejlesztésem során szerezett tapasztalatokba, ami különösen nehéz volt, hiszen Magyarországon senki nem foglalkozott viaszfestészettel, így külföldi portálokról kellett információkat gyűjtenem.

Milyen alkotói metódusokból áll az enkausztikai tevékenységed?

– Viasszal figuratív stílusban alkotok. Az absztrakt ábrázolásmód ezzel az eljárással nagyon könnyű, így én inkább öt évig kísérleteztem a viasz megfelelő használatával, hogy utána csendéletet, majd abból továbbfejlődve figuratívan festhessek. Míg mások

az olaj-viasz vegyesével dolgoznak, addig én kizárólag viasszal festek. A festéket magam állítom elő méhészetekből vásárolt méhviaszból. A felhevített viaszhoz egy kevés karnaubaviaszt keverek, hogy megemeljem az anyag olvadáspontját. Az egyveleget ezután szortírozom, formába öntöm és tetszőleges pigmentekkel (festékporral) színesítem annak érdekében, hogy különféle színeket

kapjak. Mikor a formák kihűltek, egyenlőtlen darabokra osztom, hogy az éppen szükséges színmennyiség rendelkezésre álljon az alkotás során. Festéskor ezeket a darabokat egy hevítőlapon mintegy 80 Celsius-fokra melegítem (nagyon oda kell figyelni melegítéskor, hogy a viasz ne égjen le, mert az tönkreteheti a festéket), ez a viasz-karnaubaviasz olvadáspontja, ilyen állagban már festékként felvihető a felületre. Nem vászonra, hanem OSB-lapra festek, mert azon sokkal szebb az összhatás, a kép struktúrája. A viaszfesték az OSB-n hamar folyni kezd, ezt megakadályozandó, megfelelő dőlésszögben és távolságban tartott, kellő erősségre állított hajszárítóval olvasztom a festéket. Mikor a kép teljes egészében megszáradt, egy papírtörlővel felpolírozom (körkörös mozdulatokkal „homogenizálom” a színek erősségét), végül tojásfehérjével átkenem a képet a kellő fényesség elérése érdekében. Figyelembe kell venni, hogy a viasz robosztus anyag, ezért legfeljebb csak 4-5 réteget szabad felvinni a felületre – ilyen-

kor mindig fel kell olvasztani az alatta lévő réteget –, különben összekoszolódik, beszürkül. Mivel a viaszról köztudott, hogy remek konzerváló anyag, ezért hosszú idő után is élénken megtartja a színét. Emellett a képek nem repedeznek meg, sőt, szükség esetén restaurálása is könnyedén megoldható, hiszen csak újra fel kell hevíteni a viaszt és korrigálni a problémás részeket – adta tudtunkra a művésznő.

Alkotásaidon keresztül mit szeretnél a szemlélővel láttatni?

– Mindig mást. Gazdasági szakemberként szociálisan érzékeny vagyok, ezért reflexióim vannak a körülöttem zajló társadalmi, politikai folyamatokra. Emiatt szinte minden viasszal készített alkotásomnak valamilyen aktuálpolitikai üzenete van. Amikor könynyedebb témákról szeretnék festeni, akkor akrillal festek, ilyenkor félátlátszó-átlátszó rétegeket használok. Ezekben a széttartó, elfolyó struktúrákban elengedem magam,

engedem, hadd áramoljon ki belőlem, ami éppen bennem van. Nincs tematika, téma, csak érzés és képzelet.

Mely kiállításaidra vagy a legbüszkébb, és milyen jövőbeli célok lebegnek a szemed előtt?

– Nemrég volt egy önálló kiállításom a Titok Galériában, amire már nagyon készültem. Korábban Újpesten, a Szabó Ervin Könyvtárban már volt önálló kiállításom, valamint számos csoportos kiállításon is részt vettem képeimmel. Tagja vagyok az Újpesti Művészek Társaságának, az Országos Képző és Iparművészeti Társaságnak, két éve pedig a Skót Művészek Társaságának is. Utóbbinak az az oka, hogy be kell látni, Magyarországon nem lehet eladni semmilyen művészeti terméket, egyszerűen itthon nincs piaca a művészetnek. Ráadásul nem rendelkezem művészeti végzettséggel, ami a képzőművészet világában elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán számba vegyék

az embert. Emiatt egyre inkább Nyugatra fordul a figyelmem, több külföldi kiírást is megpályázok. Ezek mellett megrendelésre is festek, főként az állatmotívumok kapcsán keresnek meg egyre többen. Külföldi megrendeléseim is akadnak, de a háború miatt lecsökkent a kereslet. Ettől függetlenül szerencsére elmondhatom, hogy Japántól az Egyesült Államokig megtalálhatók a képeim. Most új műtermem van, ami akár egy új kezdetet is jelenthet a jövőt illetően. Tavaly három pályaművet is beküldtem az edinburghi Royal Akadémiára, idén pedig készülök a London Art Biennale-ra, ahová két évvel ezelőtt is pályáztam, de akkor a válogató utolsó fordulójában kiestek a képeim. Szerencsére van még időm, de kibernetikusként a gazdasági válságra reagálandó kérdések tömkelege zúdul rám, ezeket a megoldandó problémákat pedig muszáj kezelni, ami sok esetben alkotótevékenységemből vesz el nem kevés időt.

Varga Tibor

Syberia: The World Before – jelenbe zárt múlt

A Syberia kalandjáték-sorozat részei egymás után bizonyították, hogy többek holmi délutáni időtöltésnél. A készítők amellett, hogy ötvözték a realitást és a fikciót, olyan kulturális mélységgel töltötték meg a történetet és a látványvilágot, amely felejthetetlen művészeti alkotássá emelte azokat. A belga képregényrajzoló és videójáték-fejlesztő, Benoît Sokal és a francia Microids csapata a széria első részét még 2002-ben alkotta meg. Közel 20 évvel és két folytatással később, most egy olyan befejező művet sikerült elkészíteniük, amely nemcsak a rajongók számára, de a játékot most megismerőknek is örök érvényű lehet. Noha a Syberia: The World Before úgy okozhat igazi katarzist, ha előtte a múltba merülve megismerjük a teljes cselekményt, de a negyedik és egyben záró epizód önállóan is megállja a helyét.

Jóllehet, a játék rendelkezésünkre bocsájt egy összegző videót, most mégis engedjétek meg, hogy röviden summázzam, mik is az előzmények.

Az első rész cselekménye a francia Alpok ihlette Valadilene nevű városkában kezdődik. A New York-i ügyvédnő, Kate Walker egy óriáscég megbízásából érkezik a helyszínre, hogy aláírassa a Voralberg gyár megvásárlásáról szóló szerződést. A gyár úgynevezett automatonok előállítására szakosodott. Ezek az önműködő gépek valahol a humanoid robotok és a clockwork mechanikával működő masinák közt helyezkednek el, és a valadilene-i manufaktúra védjegyei. Miután kiderül, hogy a jog szerinti örökös, Hans Voralberg valahol Szibéria északi részén tartózkodik, Kate és a mellé szegődő automaton társa, Oscar egy nem hétköznapi ka-

landra vállalkoznak. Az első két rész során főhőseink vonattal szelik keresztül Európát és a hólepte orosz tajgát (mely a leomlott Szovjetunió maradandó hegeit viseli), egyre többet megtudva a Voralberg gyár gépeiről és megalkotójáról. Útjuk során egyre elhagyatottabb térségekre vetődnek, találkozva kihaltnak vélt, vagy épp mitikus állatokkal, valamint egy fiktív tajgatérségi, nomád népcsoporttal, a youkulokkal. A harmadik epizódban Kate a youkul etnikum vándorlását segíti, akik nemcsak tradíciójukat igyekeznek megőrizni ezzel, de a fajgyűlölet elől is menekülnek.

A 2022-es Syberia: The World Before az eddigiektől eltérően két különböző cselekményt mesél el. Egyfelől 2004 telétől

folytathatjuk Kate történetét, aki közel egy éve raboskodik egy orosz sóbánya kényszermunkásaként, másfelől megismerhetjük új főhősnőnket, a tehetséges és fiatal zongoristát, Dana Rose-t, aki 1937-ben Vaghen fiktív városában folytatja zenei tanulmányait. Sokal bravúros és hamisítatlan vizuális világa rögtön a játék elején megmutatkozik. Vaghen épületei és belső terei a brüsszeli és bécsi szecesszió, valamint a clockpunk indusztriális stílusjegyeit viselik magukon, a föld alatti rideg bányarendszer pedig tökéletes ellenpólusa a vibráló, élettel teli városnak. A békés metropoliszt azonban a második világháború gyülekező fekete fellegei beárnyékolják. A vageran kisebbség (a játék analógiája a zsidóságra) ellen

elkövetett erőszakos, antiszemita atrocitások egyre gyarapodnak, és a fasiszta Brown Shadow egyre nagyobb fenyegetést jelent Európára. Mialatt Dana igyekszik boldogulni a múlt század szörnyűségei közepette, addig Kate egy elfeledett festményre akad a tárnarendszer beomló alagútjában. A festményen szereplő fiatal nő kísértetiesen hasonlít rá, és elhatározza, kideríti a kép eredetét.

Az interaktív filmélményt nyújtó játékmenet, túllépve a hagyományos point & click megoldásokon, sikeresen lépést tartott a zsáner modern elemeivel is. A játékmenet lineáris vonalon halad, ám szinte minden pályán rendelkezésre állnak másodlagos, kiegészítő feladatok, felfedezésre váró plusz információk is. Ezek megismerése nem kötelező a továbbjutáshoz, de szorosabb viszonyba hozza a játékost Sokal világával. A játék gerincét, ahogy az előző epizódokban is, a párbeszéd adja. A dialógusok során megadott témakörökről faggathatjuk a szereplőket, bizonyos esetekben azonban mi dönthetjük el, mit válaszolunk. Ennek drasztikus

ráhatása nincs a történetre, de minimálisan befolyásolhatjuk a párbeszéd menetét, valamint egyes apróbb döntéseink később visszaköszönnek. A korábbi részekre is jellemző fejtörők és puzzle-ök jó érzékkel lettek adagolva, valamint kellő mértékben komplikáltak ahhoz, hogy ne unatkozzunk, és a történet ritmusát se törjék meg túlzottan. A játék előrehaladtával Dana és Kate párhuzamosan futó története egyre közelebb kerül egymáshoz, és többször csak úgy tudunk megoldani egy feladatot, ha előbb Danával feltérképezzük a múltbeli történéseket, majd ezek ismeretében Kate-tel a jelenben megoldjuk azt. De egyetlen feladvány sem válik bosszantóan nehézkessé vagy piszmogóvá, és ha netán mégis így éreznénk, a jobb felső sarokban elhelyezett súgórendszer rávezető magyarázatokkal bármikor segítheti munkánkat. A főszereplők irányítása és a felvehető, megvizsgálható tárgyak kezelése a már jól megszokott point & click-es módon zajlik, a képernyőn segédjelzések hívják fel a figyelmet az interaktálható elemekre. A fő szempont végig a

történet átélése marad, ezt segítik az esetenkénti introspekciók, ilyenkor a főhős belső gondolataiba nyerhetünk betekintést.

A Syberia látványvilága azért válik különlegessé, mert nem arra törekszik, amire a tucatjátékok zöme. A hiperrealisztikus ábrázolásmód szemfényvesztése helyett inkább a stílusra összpontosít. Minden karakter és díszletelem egyazon művészi vízió mentén került megformálásra, zenéje is egyfajta narrációként, nagy ívű drámaiságával szerves része a játéknak. Az amerikai zeneszerző, Inon Zur a második rész óta dolgozik a csapattal, és a Syberia mellett olyan játékokhoz adta karnagyi pálcáját, mint a Prince of Persia vagy a Crysis. Itt fontos megemlítenem a magyar kapcsolódást is, ugyanis a teljes játék zenéjét itt, Magyarországon rögzítették, a Budapest Film Orchestra előadásában.

A Syberia melankolikus és felemelő alkotás, amely egyszerre szól a magányról és a belső vívódásainkról, valamint a kalandvágyról és az identitáskeresésről. Ugyanakkor Benoît Sokal vászonként használja a kalandjáték műfaját, hogy arra felfesse saját tapasztalásait és gondolatait a világról, felhívva a figyelmet szellemi és kulturális értékeink megóvására és ápolására, mindezt téve a 20. század történelmi tanulságainak tükrében.

A Syberia: The World Before egy életmű méltó betetőzése, melynek a megjelenését pont az az ember nem élhette meg, akinek ezt az egészet köszönhetjük, ugyanis Sokal 2021 májusában, hosszú betegséget követően elhunyt. Szellemi hagyatéka azonban esszenciális módon összpontosult élete utolsó grandiózus művében.

Tamási Leonárd

Hazánk legöregebb gasztrokulturális

ékköve – A Százéves Étterem

Az elmúlt időszak komoly kihívások elé állította a vendéglátóhelyeket. A koronavírusjárványt követően most a háború okozta gazdasági válság és a magas energiaárak teszik próbára az éttermek, kávézók és cukrászdák tűrőképességét. Sok tulajdonos üzleti modellváltással, a menü frissítésével, vagy más újító megoldásokkal igyekszik megmenteni éttermét a bezárástól. Ilyen vészterhes időkben felfokozott nimbusszal bírnak azok a helyek, melyek hosszú évtizedek, sőt évszázadok során is képesek voltak fennmaradni, és átvészeltek már árvizeket, válságokat, háborúkat és járványokat.

Piarista (Kötő) utca a mára megszűnt Városház térről nézve; szemben a Péterffy-palota (ma itt található a Százéves Étterem), jobbra mellette a Vasudvar. (1912) (Fortepan / Schmidt Albin)

A Százéves Étterem, Magyarország legrégebbi vendégfogadójaként, 192 éve nyitotta meg kapuit a vendégek előtt. A Piarista utcában működő étterem műemlékvédelem alatt álló épülete igazi építészeti kurió zumnak számít. Ez Budapest egyetlen olyan

világi barokk palotaépülete, melyet eredeti állapotában sikerült megőrizni. A Péterffypalotaként is ismert egyemeletes építményt Mayerhoffer András (salzburgi építész) tervei alapján Péterffy János Báró építette 1755-ben. 1831 óta működik vendégfoga-

Baloldalt az étterem társüzletvezetője, Torkanics Zalán, jobboldalt pedig a Százéves Étterem séfje, Farkas Róbert látható.

dóként, a Százéves Étterem nevet pedig fennállásának századik évfordulójának alkalmával kapta. Azóta számos tulajdonos keze alatt üzemelt már a hely, a jelenlegi csapat több mint egy évtizede viszi hátán az éttermet, és öregbíti tovább jó hírnevét, képviselve a hazai gasztronómia hagyományait. Az étterem kapuin belépve nemcsak a hazai konyhaművészet időtálló fogásaiba kóstolhatunk bele, de egy ízben látogatást tehetünk a pesti élet múltjának egy szeletébe is. A vendéglő, korából fakadóan, számos relikviával bír. A szószékből átalakított söntéstől kezdve Róth Miksa ólomüvegművész ablakmunkáin át a 19. században használt kenyérvágódeszkáig, tömérdek muzeális csemegét

szemrevételezhetünk. Az étkezőasztalok, bokszok és székek mind iparművészeti védettség alatt állnak, a falakat pedig korabeli újságcikkek, festmények és emléktáblák díszítik. Külön érdekesség az étterem emlékkönyve, amiből megtudhatjuk, hogy számos író, színész, zenész és sportoló, valamint a politikai és tudományos élet vezető személyiségei is előszeretettel jártak ide. Egykoron olyan illusztris értelmiségi vendégek tértek be ide, mint Petőfi Sándor, Kossuth Lajos vagy Kosztolányi Dezső, de itt költötte el vacsoráját Sir Roger Moore és Puskás Öcsi is.

A Százéves Étterem séfje, a fiatal és tehetséges Farkas Róbert fáklyavivőként viszi tovább elődei hozzáértő profizmusát.

Az étlapon nagy hangsúlyt kapnak természetesen a tradicionális ételek, de tudatosan beépítettek olyan fogásokat is, melyek ötvözik a nemzetközi és a magyar konyha ízvilágát. Erre jó példa a konfitált libacomb párolt lilakáposztával és hagymás törtburgonyával. Az ízek kiválóan harmonizálnak, a káposzta karamellizáltan krémes, édessége nem válik tolakodóvá, inkább kiegészíti a törtburgonyát és a kívül ropogósra sült, belül pedig omlós libacombot. Levesek közül ajánljuk az elmaradhatatlan nemzeti ételünket, a magyar gulyáslevest, illetve a cipóban tálalt hagymakrémlevest, tetején olvasztott füstölt sajttal. Mindkét esetben gazdag és laktató étket kanalazhatunk. Az italkínálat elsősorban a minőségi hazai borokra összpontosít. A tételek jól egybecsengnek az étlapon szereplő húsételekkel, így például halételek és fehér húsok mellé kóstolhatunk Badacsonyi Kéknyelűt a Váli Pincészettől, az erdeigomba-mártással tálalt bélszín steak mellé

pedig a szekszárdi Pastor pincészet Cabarnet Franc Reserve tételét javasoljuk.

A kiváló étel- és italszortiment mellé a kellő hangulatot élőzene, éttermi muzsika biztosítja, nem is akármilyen! Hétgenerációs zenész család sarjaként ifjabb Sárközi Lajos Liszt Ferenc-díjas hegedűművész és zenekarának játéka tölti meg élettel és jó hangulattal a vendéglő termeit.

A Százéves Étterem igazi unikum. Fennállásával és működésével kulturális, gasztronómiai és építészeti örökséget ápol, szem előtt tartva a tradíciót és a minőséget, bevonzva ezzel a külföldi érdeklődőket. Sajnos az étterem vendégsereglete az utóbbi években jelentősen elbillent a külföldiek javára, és egyre kevesebb hazai vendég tér be. Pedig magyarként az effajta helyeket kellene igazán támogatnunk, melyek egy aprónak látszó, de annál értékesebb szeletét mutatják meg múltunknak.

Tamási Leonárd

A képen ifjabb Sárközi Lajos (Liszt Ferenc-díjas hegedűművész) és zenekara.

Tudtad?

A feljegyzések szerint Európa és egyben a világ legrégebbi éttermét 803-ban alapította egy Alcuin nevű francia szerzetes. Az ausztriai Salzburgban található St. Peter Stiftskulinarium néven ismert vendéglő a Szent Péter apátság falain belül található, és tizenegy tematikus helységre oszlik. A belső kertet és az árkádokat is beleértve összesen 850 vendég fogadására képes. Az évszázadok során olyan neves személyek költötték el itt vacsorájukat, mint Kolumbusz Kristóf, Johann Georg Faust és Mozart. A vendéglő, a salzburgi koncerttársulattal (Salzburger Konzertgesellschaft) karöltve, hetente több ízben is helyt ad a Mozart Dinner Concertnek, mely során a háromfogásos ételsort korabeli ruhákban és hangszerekkel, Mozart korának zenéivel kísérik. Ezeken az estélyeken az ételek az eredeti 17. és 18. századi receptek alapján készülnek. Az étterem menüje olyan helyi specialitásokat is tartalmaz, mint a tafelspitz (osztrák főtt marhahúsétel – magyar megfelelője a tányérhús), vagy a salzburgi nudli (Salzburger Nockerln – jellegzetes helyi, melegen tálalt édes sütemény). A szezonális hal- és vadfogások mellett mediterrán, vegán és allergia-érzékenyeknek készült ételeket is felszolgálnak.