„Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn 18,37) A testi halál minden élő osztályrésze ezen a földön. Nem mi döntjük el azt, hogy akarunk-e meghalni, vagy sem. Átkozott örökségünk legfájdalmasabb területe ez, a bűn következménye, mely kötelező hatállyal ragad meg mindenkit, kivétel nélkül. Itt igazán nincs hátrányos megkülönböztetés, meghal a magyar és a cigány, az angol és a zsidó, a hívő és a hitetlen. Végzetes esélyegyenlőség, „esélytelen egyenlőség”. Valamennyivel árnyaltabb a helyzet halálunk módjával kapcsolatban. Itt az
embernek van némi döntési jogköre. Egy ismerősöm a végzetes diagnózis átvétele után úgy döntött, hogy nem vesz igénybe orvosi segítséget. Így múlt el, nagy kínok között. Mások kétségbeesetten keresik a gyógyulás lehetőségét, és némelyek meg is találják, évtizedekkel hosszabbítva meg életük idejét. Petőfi Sándor irtózott attól, hogy öregen, vagy betegen haljon meg. Az „Egy gondolat bánt engemet...” című versében fogalmazza meg ezt, ahol hangot ad annak, hogy miként szeretné az életét a szabadság eszméjéért feláldozni a csatamezőn. Bár a világszabadság elmaradt, a neves költő ennek eléréséért adta életét. Vannak, akik az Úrért szeretnének élni, halni. Jim Elliot tudta, hogy életét teszi