Et Lettera_Debrecen Catalog by Szabolcs Süli-Zakar

KĂŠpeket Ărni, szavakat rajzolni

Írás/kép

Writing and Pictures

Az Et lettera: Képeket írni, szavakat rajzolni című kiállításunkat az azonos elnevezésű, Strasbourg által kezdeményezett program részeként hoztuk létre. E projekt célja az írás és kép viszonyának, továbbá az európai könyv- és illusztrációs művészet, valamint az írástanítás történetének vizsgálata. Előzménye az Animaliter (Beszélő állatok) címet viselő Európai Illusztrációs és Képzőművészeti Program, melyben Süli-Zakar Szabolcs és Kónya Ábel kurátorok irányításával sikerrel vett részt Debrecen városa is.

Our exhibition Et lettera: Writing Pictures, Drawing Words was organised as part of the programme launched by Strasbourg with the same title. The aim of Strasbourg’s project is to study the teaching of writing, the interaction between writing and pictures and the art of books and illustration in Europe. Its predecessor was the European Illustration and Fine Art Programme called Animaliter, in which Debrecen took part successfully under the direction of curators Szabolcs Süli-Zakar and Ábel Kónya.

Kalligráfia

Calligraphy

A kalligráfia szóösszetétel a görög kallos (szép) és a gráfia (írás, rajz) szavakat rejti magában. Nem pusztán a szép kézírás művészi fokon történő művelését, hanem az írás képpé válását jelenti. Egy kalligrafikus írás értéke abban mérhető le, mennyire képes a képzelőerőt fölébreszteni, a figyelmet pedig a szöveg tartalma mellett/helyett az írásképre irányítani. Vagyis a szép írás nem azonos a kalligráfiával. Ehhez több kell, művészi erő. Épp ezért egy kalligrafikus írás mindig feltételezi az írni tanuló és az írást olvasó kreativitását, fantáziagazdagságát is. A kalligráfiában tehát az írás mindennapi használatával szemben a betűformálás esztétikai karaktere kerül előtérbe. A betűk nemcsak jelentéshordozók, hanem absztrakt

This compound word contains the Greek words kallos ‘beauty’ and graphe ‘writing’. Not only does it mean beautiful handwriting practised at an artistic level but also writing that becomes a picture. The value of a piece of calligraphic writing can be measured by how much is it able to activate one’s imagination and call one’s attention to the look of the handwriting. In other words, beautiful writing is not identical to calligraphy. Calligraphy requires more: artistic power. It therefore always presupposes creativity and richness of imagination on the part of the reader and the person learning to write. In calligraphy it is the aesthetic character of forming letters that receives emphasis rather than the everyday use of writing. Letters are not only

rajzok, az esztétikai megformáltság ugyanis fontosabb az olvashatóságnál. Nem véletlenül nevezik a kalligráfiát az írás poézisének. Az európai kultúrában a kalligráfia fogalmát említve elsősorban a gazdagon díszített középkori kéziratokra gondolunk, amelyek egyenértékűek a festményekkel és a grafikákkal. A kalligrafikus írás különös jelentőségre az arab-iszlám területeken tett szert, ahol tilos volt az élőlények közvetlen ábrázolása. Kínában és Japánban szintén különleges megbecsülésben részesültek a kalligráfia mesterei.

semantic units but also abstract artistic drawings, as aesthetic realisation has priority over legibility. It is not by chance that calligraphy is called the poesy of writing. In European culture the word calligraphy makes one think of ornate Middle Age manuscripts, which are equal in value to painting and drawing. Calligraphic writing gained special importance in ArabIslamic regions, where the direct depiction of living creatues was forbidden. Masters of calligraphy were also held in high esteem in China and Japan.

A kézírás

Handwriting

A történeti dokumentumok szerint az írásnak az európai társadalmakban is különleges jelentősége volt, gyakran titokzatos tevékenységként tekintettek rá. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a fonetikus írásban is megőrződött annak emléke, amikor a képírás mágikus-vallási tartalmakkal kapcsolódott össze. Az írás Európa nyugati részén is a szent szöveg, a Biblia továbbadásának és gondozásának eszköze volt. Másrészt azzal is, hogy az írás hosszú ideig kevesek privilégiuma volt. Azoké, akik közvetlen „tanúi” lehettek a szöveg csodájának, az isteni megnyilvánulásának. Ennek ellenére az írás kultúrája csak nagyon lassan vált elfogadottá Európában, meg kellett küzdenie a szóbeliséggel. A kora középkorban még egymás mellett élt az írott és az orális hagyomány.

Historical documents reveal that writing also had special significance in European societies and it was often regarded as a mysterious activity. It partly followed from the fact that phonetic writing had preserved the memory of those times when pictography was connected with magical- religious contents. Writing was the means of protecting and passing down the holy text, the Bible. And it was partly due to the fact that for a long time writing was the privilege of the few, who were able to “witness” the miracle of the text as a manifestation of the divine. However, it took a very long time for the culture of writing to become accepted in Europe. First it had to fight a battle with oral tradition. In the early Middle Ages written and oral tradition existed side by side. Later, however,

A kollektív emlékezet intézményeit azonban, ha lassan is, de fölváltotta az írásbeli hagyományátadás, amely már a személyiségnek is teret engedett. Középkori kéziratokat olvasva nem véletlenül képesek a kutatók a másolók személyiségének megrajzolására, bizonyos személyes tulajdonságaik, erényeik és hibáik megragadására. Írásuk stílusa, noha a korabeli kalligrafikus mintákat követte, megőrizte a másolók kezét vezető indulatot, az íróeszköz mozgásának közvetlenségét, vagyis az írás pillanatát, amikor összeolvadt test, szellem, érzelem, gondolat és energia. Az íráskép révén magunk elé tudjuk képzelni a szkriptóriumban magányosan másolót, aki hos�szú évek és sok-sok gyakorlás során tanulta meg az írás művészetét, a kép és szöveg játékát. A folyóírás megjelenése Ivan Illich szerint technikai és szimbolikus értelemben is jelentős változást hozott. Ekkor kezdett elterjedni a papír, és ekkortól figyelhető meg az is, hogy a szerző saját tollhasználata váltja föl a diktálást. Az írástörténet következő szakászában a kézírás került a szóbeliség pozíciójába, a könyvnyomtatás ugyanis háttérbe szorította. Igaz, nagyon lassú folyamatról van szó, amit az is mutat, hogy a nyomtatott könyvek oldalbeosztása és írásképe hosszú ideig a kéziratot követte, s a nyomdai betűk a kézírást imitálták. Évtizedekig éltek egymás mellett a mechanikusan előállított reprodukciók és a kézzel írt másolatok. Gutenberg Bibliájának betűihez kézírással megrajzolt

collective memory and tradition-making, even if gradually, gave way to passing down tradition in writing, which gave more scope to the personality. No wonder researchers, when reading medieval manuscripts, are capable of picturing the character of individual scribes with some of their personal traits, good or bad. Although their handwriting followed the calligraphic patterns of the age, it still preserved the impulse that led the scribe’s hand and the closeness of the movement of the pen, i.e. the moment of writing, when body, mind, emotion, thought and energy blended into one. The handwriting helps us imagine the scriptorium with the lonely scribe at work, who learnt the art of writing, the interplay of picture and text through long years of hard practice. According to Ivan Illich, the appearance of cursive writing brought about a major change both in the techical and symbolic sense. That was when paper became widely used and the author’s use of his own pen started to replace dictation. In the next stage of the history of writing handwriting tended to take the former position of oral tradition, as it was gradually superseded by printing. The process, however, was very slow, which is also proved by the fact that the page layout followed that of the manuscript and printed letters imitated handwriting for a long time. Copies and mechanical reproductions existed side by side for decades. The types in Gutenberg’s Bible were modelled after calligraphic letters, and the look of

betűformák szolgáltak előképül, oldalképében és illusztrációjával pedig a kéziratos kultúra esztétikai ideálját követte. A korabeli olvasók a kézírás egyediségén és unikális voltán is mérték a könyv értékét. Ezért tartották szükségesnek a nyomatok valamennyi példányát összehasonlítani a kézirattal, és ezért voltak kénytelenek a nyomdászok azt bizonygatni, hogy teljes hűséggel reprodukálták a kéziratot. A nyomtatott betű azonban hosszú időre győzedelmeskedett. Ennek oka abban keresendő, hogy segítségével gyorsan és szélesebb körben lehetett a gondolatokat elterjeszteni. Példaként Luthert szokás említeni, aki a nyomtatott röpiratok révén nemcsak nagy tömegek körében tudta tanait hirdetni, hanem az élőszóbeli, egyedi prédikációt fölcserélte a standardizált, de sokak számára elérhető nyomtatvánnyal. A kézírás személyiséget megjelenítő, egyediséget és intimitást sugárzó jellegének a fontossága csak a 18. század érzékeny regényei révén éledt újra. Igaz, a kor legnagyobb hatású levélregényét, Az ifjú Werther szenvedéseit is standardizált, sorozatban gyártott betűkkel nyomták, de a hangnem és a szöveg által fölidézett érzékeny imaginárius képek elemelték az olvasót a betűforma általános voltától, s a regényvilág személyes jellege volt meghatározó. Mindezzel párhuzamosan figyelhető meg az egyedi betűk használatának elterjedése. Barthes szerint ekkor az egyedi kézírás újra olyan természetesnek tűnt, mint az evés és az alvás. A kor irodalmának személyessége

its pages and its illustrations followed the aesthetic ideal of handwritten culture. Readers of the age measured the value of books by the individual character and uniqueness of handwriting. That was why they found it necessary to compare all printed copies to the manuscript and that was why typographers had to affirm again and again that they had reproduced the manuscript faithfully. In the end, however, printing prevailed for a long time, mainly because in that way ideas could be distributed very quickly among a wide audience. A classic example is Luther, who, besides using printed leaflets to spread his tenets among the masses, also replaced preaching with printing, which was standardised but reached a large number of people. It was only through 18th-century sentimental novels that handwriting was looked upon again as a manifestation of one’s personality, individuality and intimacy. Although The Sorrows of Young Werther, the most influential epistolary novel of the period, was printed in standardised, mass produced type, the sentimental pictures evoked by the text and its tone raised readers above the common typeface and what became really important was personal life, thoughts and emotions coming to life during reading. At the same time, the individualistic use of letters became widespread. According to Barthes, distictive handwriting was again as natural as eating, sleeping and reproduction. The ‘audibility’ and ‘visibility’ of calligraphy laid the foundation of the rediscovery

alapozta meg a kézírás újrafölfedezését, az írástanítás pedagógiai módszereinek megjelenését, melyek aztán végigkísérték a 19. századot. Ezek célja nem az volt, hogy egy előre adott ideális íráskép másolására és utánzására tanítsák meg az embereket, hanem hogy kialakítsák a szép, karakteres írás iránti igényt, amely alapja lehet egy egyéni, máséval összetéveszthetetlen kézírás kialakulásának. Ekkor figyelhető meg a személyes levelezés megerősödése, amely már nélkülözte a hivatalos, kancelláriai stílust. A levélírók a leveleik értékét abban látták, hogy hűséges lenyomatai lehetnek gondolataiknak, pótolják a személyes jelenlétet és a szóbeli közvetlenség hiányát. A kézírás számára az újabb kihívást a 19–20. század fordulóján megjelenő technikai eszközök jelentették. Többek között a telefon, amely a személyes jelenlétet tudta biztosítani. Leginkább azonban az írógép, amely már nem úgy közvetített a papír és a kéz között, mint a lúdtoll vagy a hasonló elven működő modernebb íróeszközök. Az ezek segítségével létrehozott írás az íráskép, a javítások és a vonalak vékonysága, vastagsága, mélysége révén tükrözte írója karakterét, indulatait és érzelmeit. Az írógép számos akkori vélekedés szerint személytelenítette az írást, elfedte a személyes tartalmat. Ezért lázadt föl az írógép ellen többek között Kosztolányi Dezső is, aki úgy látta, hogy a technikai fejlődés csak a gyorsaságnak és a felületességnek kedvez, s az írás már nem a személyiség lenyomata. Később ő is fölismerte,

of handwriting and the development of the pedagogical methods of the teaching of writing, which were afterwards present throughout the19th century. They did not aim to teach people to copy and imitate a prescribed way of handwriting but to create the need for beautiful, characteristic writing, which could serve as a basis of an individual and unmistakeable style of handwriting. That was the time when personal correspondence, lacking formality of style, gained popularity. The value of letters lay in their faithfulness to the writers’ thoughts, and in the fact that they compensated for the lack of personal presence and the directness of oral communication. Thus, empathy was present not only in the manner people read the novels of their time but also in the manner of their writing. Handwriting was next challenged by the technical devices that appeared at the turn of the 19– 20th centuries. The telephone was able to provide personal presence. The main challenger was the typewriter, which did not mediate between the paper and the hand as the quill pen or more modern writing instruments did, carrying the writer’s character and emotions, but it made the personal impersonal. That was why the writer Dezső Kosztolányi rebelled against the typewriter; he thought technical progress advanced only speed, which equalled shallowness, and writing was no longer an imprint of the personality. Later, however, he realised that he had raised the alarm in vain, since the typewritten text still preserved some of the intimacy

hogy kár volt megkongatnia a vészharangot, hiszen a gépirat még mindig megőrizte a kézírás intimitásának a jellegzetességeit: amellett, hogy korlátozott példányszámban készültek, láthatóak maradtak az elütések és a javítások. A kézírás és a nyomát őrző eljárások eltűnése a számítógépek megjelenésével vált valósággá. Egy végletekig javított és javítható Word-dokumentum és egy javíthatatlan, csak cserélhető PDFformátumban nyomtatott szöveg írásképében és anyagában egyaránt személytelen. Talán ennek ellensúlyozásaként erősödött meg a világhálón elküldött vagy közzétett szövegek lényegében szóbeli jellege. A Gutenberg-galaxis uralmának végét hirdetők már a televízió és rádió térnyerése kapcsán is másodlagos oralitásról beszéltek, az írás és az olvasás társadalmi szerepének megváltozására hívták fel a figyelmet. Korunk új mediális gyakorlata, mely a szóbeliség elsőbbségén alapul, úgy tűnik, végleg kikezdte az írásbeliség uralmát. Kiállításunk eredeti koncepciója e felismerésen, pontosabban az ezen való kétségbeesésen alapult. Különösen Vilém Flusser Az írás című könyve gyakorolt ránk nagy hatást. Flusser alapkérdése az volt, hogy van-e jövője az írásnak, s mi lesz az emberrel, a személyiséggel, ha számítógépet használunk toll helyett. Válasza ijesztő. Szerinte nincs jövője az írásnak és vele együtt a gondolkodó, nem programozható személyiségnek sem. Úgy látta, míg a kézzel írott szövegek nyitottak, vagyis az olvasónak kell befejezni azokat, addig

of handwriting: it showed mistypes and corrections, and the number of copies was limited. The disappearance of handwriting and related methods became reality with the emergence of computers. A Word document, correctible and corrected without limits, or an incorrectible, only replaceable text in PDF format are impersonal both in appearance and material. Perhaps it was in order to counterbalance this that the messages sent or texts put on the internet have gained a strong oral character. Those proclaiming the end of the Gutenberg galaxy spoke of a so-called secondary orality brought about by radio and television gaining ground. The phenomenon served as a warning to change the role of reading and writing in society. The new practice of the media, which was based on the influence of orality, undermined the dominance of literacy. The original concept of our exhibition was rooted in that realisation, or rather in the despair over it. We were especially impressed by Vilém Flusser’s book Writing. It poses the question whether writing has a future. All the chapters are filled with doubt and despair as to what will happen to man and personality if we use the computer instead of the pen. His answer is alarming. He thinks writing has no future and nor does the personality who thinks and cannot be programmed. Whereas written texts are open, i.e. the reader has to finish them, the information revolution makes writing, printing, the alphabet and independent thinking superfluous.

az információs forradalom nemcsak az írást, a könyvnyomtatást és az ábécét teszi fölöslegessé, hanem az autonóm személyiséget is. Mára óvatosabbá váltak a kurátorok. Inkább csak kérdéseik vannak, s nem válaszaik. Mi a következménye, hogy a személyes levelezés is e-mailben és sms-ekkel zajlik? Mi a jelentősége, hogy egyre többször piktogramokat használunk leveleinkben és elektronikus üzeneteinkben? A hiányérzet? Fontos-e, hogy előre gyártott képekről van szó? Személyesnek érzik-e használóik e jeleket? Igaz-e, hogy a szövegszerkesztő programok által fölkínált sokféle és szabadon választható betűtípus a variabilitás olyan fokát teszi lehetővé, mint a kézírás? A mondatok végén a kérdőjel egyszerre írásjel és kép. 

Írás és kép Az európai írásbeliség kezdeteitől több évszázadon keresztül a képek elsődleges feladata az volt, hogy elősegítsék a szöveg üzenetének, láthatatlan igazságának megértését. A kettejük kapcsolatáról való gondolkodásban ez az értelmezés élt tovább. A kép ugyanis csak azt jelenítette meg, amit a szöveg már többé vagy kevésbé világosan tartalmazott. Később e meggyőződést erősítette meg, hogy az illusztrációk gyakran jóval a szöveg után keletkeztek. A 20. századi művészetben viszont nagy szerephez jutott a szöveg képeken való felhasználása. A

By today, however, the curators have become more cautious. They have only questions and not answers. What consequences does it have that personal correspondence takes the form of emails and text messages? What significance does it bear that we use pictograms in our messages? Does it make any difference that those pictures are readymade? Can communication by signs be made personal or do users feel it is personal as a matter of course? Is it true that we choose freely from the font sets of word processors and does it enable such variation as handwriting? The question marks at the end of the sentences are punctuation marks and pictures at the same time. 

Writing and pictures For long centuries after the beginning of European literacy the primary role of pictures was to help understand the message and the invisible truth of the text. This interpretation was accepted in connection with illustrations as well. The general view was that illustrators only depicted what was already – more or less clearly – present in the text. This view was supported by the fact that illustrations were often made well after the text was written. On the other hand, in the 20th century texts were frequently used within pictures. In the first half of the century, with the concept of reality weakening, the appearance of linguistic elements in pictures reached its peak. A lot of artists defied

század első felében a valóságfogalom meggyengülésével párhuzamosan elérte csúcspontját a nyelvi elemek képeken való megjelenése. Számos művész szembefordult a megelőző korszakok egydimenziós látásával, s a nyelv bevonult a képzőművészeti alkotásokba. Először csak betűk, szavak és mondattöredékek formájában, aztán hamarosan megjelentek a kollázs-versek is. A szöveg képi fölhasználásának következő konjunktúrájával a '60-as, majd a '80-as évek végén találkozhatunk, amikor a felhasznált szöveganyagok már nem feltétlenül az irodalomból származtak, hanem a mindennapi kultúrából (közmondások, reklámok, politikai szlogenek stb.). A fentiek azt a kérdést is fölvetik, hogy lehet-e, kell-e különbséget tenni az olvasó és a néző értelmező műveletei között, s hogyan pozícionálja magát a befogadó a két médium együttes megjelenésekor. A szó és a kép között fönnálló résre, melyet sokféle módon lehet produktívvá tenni, Magritte 1929-es „pipája” hívta föl a figyelmet, amely példátlan világkarriert futott be. A festmény bizonyos értelemben a szó és a kép összeegyeztethetetlenségét is tematizálta. Arra mutatott rá, hogy a szó általi és a képi megjelenítés nem fedik le egymást, még akkor sem, ha ugyanarra utalnak. A vizualitással foglalkozó tudományos kutatások hosszú ideig szembe állították egymással a képet és a szöveget. A szövegalkotás modelljét alkalmazták más médiumokra, s így beszéltek

the one-dimensional approach of previous times, and language became part of works of fine art. Letters, words and sentence fragments were soon followed by collage poems. The next boom of the pictorial use of texts was in the late 1960s and 80s, when they were not necessarily borrowed from literature but from everyday culture (proverbs, commercials, political slogans etc.). This raises the questions whether it is possible and necessary to distinguish between the receptive activity of a reader and a viewer and what the recipient’s position is if they face the two media simultaneously. Magritte’s “pipe” from 1929, which made an unprecedented world career, called attention to the gap between word and picture, which can be turned productive in several ways. In a sense, the picture thematised the irreconcilability of word and image. It showed that verbal and visual representation do not exactly cover each other, even though it is obvious they denote the same thing. Research on visuality looked upon text and picture as two opposing categories for a long time. It applied the model of forming a text to other media and in that sense it was possible to speak about the grammatics of the film or about visual culture as text. Meanwhile, one has to take into account the diverse relationship between visuality and textuality, intermedial transitions between the two and their mutual contamination. Texts and pictures do not only establish their identities and

például a film grammatikájáról vagy a képi kultúráról mint szövegről. Miközben számolni kell a vizualitás és textualitás sokféle viszonyával, az intermediális átmenetekkel és kölcsönös kontaminációjukkal. A képek és a szövegek ugyanis nem csak saját kontextusukban teremtik meg identitásukat és érvényesítik hatáspotenciáljukat. Kérdés azonban, hogyan és miképp valósul meg egymásmellettiségük, s van-e közös stratégiájuk? Ezen túl számolni kell a szöveg által kiváltott mentális képek létével is. Ezek illusztrációk? Ha nem, akkor mégis minek tekinthetjük e képeket? S ugyanúgy számot kell vetni azzal, hogy a befogadók és értelmezők a képekről is szövegekben beszélnek. Ezek szerint a kép mégiscsak megfeleltethető a szövegnek? Továbbá: mi történik, ha az ember a két médiumot eloldja egymástól? A kettőjük révén megalkotott mű elveszíti jelentését? Vagyis a kép csak illuszrál, s nélküle a szöveg ugyanúgy érthető marad, vagy hozzáad a szöveghez egy újabb jelentést, s így együtt olyan értelmet alkotnak, melyet a szöveg önmagában nem tud létrehívni? A kép és szöveg viszonyának a kérdése ma azért is különösen aktuális, mert az újmédia, a különböző médiumok egymásra hatása és kombinációja határozza meg korunk mindennapjait, determinálja valóságtapasztalatunkat és percepciós mintázatainkat. Sokan képi fordulatról beszélnek, arról, hogy a gondolkodás és a valóság érzékelése/felépítése már nem szavak által

fulfil their influence potential in their own contexts. The question is how their coexistence is realised and whether they have a joint strategy. Furthermore, one also has to count on the existence of mental images evoked by the text. Are they illustrations? If not, what are they? Another thing to consider is that recipients and interpreters speak about pictures in texts. Does it mean that there is still a correspondence between picture and text? Moreover: what happens if the two media are separated? Will the work, originally created by the two, lose its meaning? In other words, is the picture only an illustration and does the text remain equally understandable without it or does it add a new meaning to the text, and do the two together create such a meaning that is not inherent in the text itself? The question of the relationship between picture and text are of special relevance today because our everyday life, experience of reality and perceptional patterns are determined by the interaction between and combinations of various media forms. What is more, many say that a visual turning point has been reached: thinking and the perception and construction of reality do not happen by means of words any longer. Therefore, the relationship between picture and text is not only an question of art. Their joint impact requires of the recipient special receptive competence in all fields from commercials wanting to influence everyday life, through the visuality of websites to interactive exhibitions.

történik. A kép és szöveg viszonya tehát nemcsak művészeti kérdés. Együttes hatásuk specifikus recepciókompetenciát követel meg a befogadótól. Legyen szó akár a mindennapi életet befolyásolni akaró reklámokról, a honlapok erős vizualitásáról vagy a látványra, az interaktív képi hatásra egyre inkább alapozó kiállításokról.

Et lettera: Képeket írni, szavakat rajzolni A projekt gerincét az Et lettera: Képeket írni, szavakat rajzolni című kiállítás jelentette. A bemutatott történeti jelentőségű könyveket a Strasbourgi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Soennecken Gyűjteménye, az André Malraux Nagykönyvtár, az aradi A.D. Xenopol Könyvtár, a barcelonai Xavier Benguerel közkönyvtár, a brnói Jiri Mahen Könyvtár, a debreceni Déri Múzeum és Irodalmi Múzeum, valamint a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára gyűjteményeiből válogattuk. Ezek gazdagsága lehetőséget kínált az európai írástanulási módszerek megismertetésére és azok művelődéstörténeti emlékeinek bemutatására, valamint a (latin betűs) írás mint ismeretközlő közeg, s mint kalligráfiai kép vagy képelem sokszínű felhasználásának reprezentálására, mely különös jelentőségre tett szert a 21. században bekövetkező digitális fordulat, az elektronikus információtárolás és a kézírás háttérbe szorulásának idején. /QR-kód/* Idővel, főleg Süli-Zakar Szabolcsnak és Szoboszlai Lillának köszönhetően egyre inkább nyilvánvalóvá

* A QR-kódban Kosztolányi Dezső A megvadult írógép című írását rejtettük el.

Et lettera: Writing Pictures, Drawing Words The core of the project was the exhibition Et Lettera: Writing Pictures, Drawing Words. The historic books on display were selected from the following libraries: the Soennecken Collection of the National and University Library of Strasbourg, the André Malraux multimedia library, the A.D. Xenopol County Libraryin Arad, the Xavier Benguerel Library in Barcelona, the Jiri Mahen Library in Brno, Déri Museum and the Library of the Reformed College in Debrecen. The diversity of our material offered great opportunity to show various methods and historical relics of the teaching of writing. We lay emphasis on the representation of (Latin) writing as a means of conveying knowledge and the multiple use of calligraphic (elements of) pictures, which has gained special importance in our digital age, when handwriting is losing ground. In a later phase of our preparation, owing to the work of curators Szabolcs Süli-Zakar and Lilla Szoboszlai, it became clear that the exhibition would not be complete without contemporary fine artists and writers simply because questions about the past are always asked in the present. Therefore, besides the collection of books coming from six contries to present the history of calligraphy and the relationship between picture and text, we also needed contemporary works related to the topic because they reveal – through artistic transformation, of course –, cultural, social and artistic

vált, hogy a kiállítás nem képzelhető el kortárs képzőművészek és szépírók munkái nélkül. Mindenekelőtt azért nem, mert a történeti megismerés mindig a jelenből teszi fel kérdéseit. Mindez esetünkben azt eredményezte, hogy a kalligráfia, a kép és szöveg kapcsolatának történetét bemutató hat országból összegyűjtött könyvanyag mellett a témához kapcsolódó kortárs képzőművészeti és irodalmi alkotásokat is bemutattunk, ezekben jelennek meg ugyanis korunk aktuális kulturális, társadalmi és művészeti kérdései, melyek a múltról való gondolkodásunkat is befolyásolják. A felkért szépírók és képzőművészek Borbély Szilárd, Dragomán György, Garaczi László, Lackfi János, Marno János, Szijj Ferenc, Tandori Dezső, Térey János, Tolnai Ottó, Baglyas Erika, Benczúr Emese, Chilf Mária, Csontó Lajos, Gerber Pál, Molnár Dóra, Ráskai Szabolcs, Solt András és Vincze Ottó voltak. Köszönet illeti az Európai Bizottságot, a Nemzeti Kulturális Alapot és Halász János államtitkár urat, a program fővédnökét. Támogatásuk nélkül sem a kiállítás, sem a hozzákapcsolódó programok, sem pedig az írás és kép kapcsolatát elemző konferencia nem valósulhattak volna meg.

questions of our age. We wanted an exhibition with contemporary works of literature and fine art entering into a dialogue or at least reflecting upon the historical relics on paper, which have become objects of art by now. We asked for the cooperation of the following writers and fine artists : Szilárd Borbély, György Dragomán, László Garaczi, János Lackfi, János Marno, Ferenc Szíjj, Dezső Tandori, János Térey, Ottó Tolnai, Erika Baglyas, Emese Benczúr, Mária Chilf, Lajos Csontó, Pál Gerber, Dóra Molnár, Szabolcs Ráskai, András Solt and Ottó Vincze. We also express our acknowledgement to the European Committee, NKA (National Cultural Fund of Hungary) and secretary-of-state János Halász, patron of the programme. Their support was indispensable for the realisation of the exhibition with its related events and our conference on the relationship between writing and picture.

Lakner Lajos

Lajos Lakner

irodalomtörténész-muzeológus a Déri Múzeum igazgatója

literary historian, museologist director of Déri Museum

Alfabeto di Lettere Iniziali Mauro Poggi 1750 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Baglyas Erika Isten arca lambda print, dibond lemez, 70x100cm 2009

The Face of God lambda print on dibond, 70x100 cm 2009

Regina nővér történetei egyedi rajz, papír, ceruza, 10 db 21x29,7cm 2008

The Stories of Sister Regina single drawing, paper, pencil, 10 pieces 21x29.7 cm 2008

Cecilia nővér történetei egyedi rajz, papír, ceruza, 10 db 21x29,7cm 2008

The Stories of Sister Cecilia single drawing, paper, pencil, 10 pieces 21x29.7 cm 2008

Lidvina nővér történetei egyedi rajz, papír, ceruza, 10 db 21x29,7cm 2008

The Stories of Sister Lidvina single drawing, paper, pencil, 10 pieces 21x29.7 cm 2008

Jean d’Arc nővér történetei egyedi rajz, papír, ceruza, 10 db 21x29,7cm 2008

The Stories of Sister Joan of Arc single drawing, paper, pencil, 10 pieces 21x29.7 cm 2008

I spent two month in Rome as a scholar of the Hungarian Academy Rome in 2008. I met Chinese nuns during one of the academy programmes. Their presence aroused my interest, thus, I visited the Order of Our Lady School Sisterhood of Kalocsa in the St. Stephen’s House. Sister Bernadette Dávid M, the mother superior of the Order and the place of pilgrimage, allowed us to work together. Four young Chinese nuns participated in the teamwork gladly. Chinese nuns can communicate with others in Italian or Hungarian within the Order. When we had got acquainted with each other they did not speak any language except their mother tongue; they knew only a few Italian and Hungarian words. The languages of the church service and prayers are Italian and Latin. They do not possess any private property and they have got a new name as they joined the Order. These nuns had bad living conditions in China. They brought nothing with them but their memories. I gave each Sister Regina, Sister Cecilia, Sister Joan of Arc, and Sister Lidvina 10 sheets of paper and a pencil. I asked them to put down on papers their remarkable childhood memories and experiences of their early lives in Chinese. They could write anything they wanted or anything they considered important for any reason. Two weeks later I visited them again. They have written forty notes but neither I nor Sister Bernadette and the other nuns know what are written on the sheets. Their stories are to be on display for the first time at the Et Lettera exhibition in the Déri Museum in Debrecen, supplemented with photographs taken in 2009 which have not been published before.

2008-ban a Római Magyar Akadémia Ösztöndíjasaként két hónapot tölthettem Rómában. Az akadémia egyik programján kínai apácákkal találkoztam. Jelenlétük felkeltette az érdeklődésemet, ezért felkerestem a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatát a Szent István Házban. Dávid M. Bernadette nővér, a társulat általános helynöknője és a zarándokház főnöknője kérésemre engedélyezte a közös munkát. Négy fiatal kínai nővér szívesen vállalta az együttműködést. A kínai nővérek a renden belül az ott előírt nyelven, olaszul és/vagy magyarul kommunikálhatnak. Amikor megismerkedtünk, az anyanyelvükön kívül semmilyen nyelven nem beszéltek, olaszul és magyarul néhány szót tudtak. Az istentiszteletek és az imák nyelve olasz és latin. Magántulajdonnal nem rendelkeznek, a rendhez való csatlakozás után új nevet kaptak. Kínában nehéz körülmények között éltek. Az emlékeiken kívül semmit nem hoztak magukkal az új életükbe. Regina, Cecilia, Jeanne d’Arc és Lidvina nővér 10-10 darab A/4-es papírlapot és egy-egy ceruzát kapott tőlem. Arra kértem őket, hogy a kínai életükből, a gyerekkorukból, a múltjukból való legfontosabb, legemlékezetesebb emlékeiket, élményeiket kínaiul, az anyanyelvükön írják le / rajzolják rá ezekre a lapokra. Azt írhattak, amit akartak, amit ők valamiért fontosnak tartottak. Két hét múlva kerestem fel őket újra. Született negyven feljegyzés, de még ma sem tudom, mi van a papírokra írva, ahogyan Bernadette nővér és a társulat többi tagja sem tudja. Történeteik a debreceni Déri Múzeum Et Lettera című kiállításán kerülnek először bemutatásra, kiegészítve egy 2009ben készített, eddig még nem publikált fotómmal.

China Monumentis Athanasius Kircher Leopoldi Primi 1667 Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

Benczúr Emese Használati utasítás textil ruhacímkék, 190x120cm 2012 Instruction for Use textile clothing labels, 190x120cm 2012

Az írás megkönnyíti a dolgunkat, „ÉRTJÜK EGYMÁST”, mint közlés mégis tévedésekhez vezethet. CUT BEFORE USE – VÁGD KI, MIELŐTT HASZNÁLOD – ez olvasható a ruhacímkéken, ami arra enged következtetni, hogy a címkéket vágjuk ki, 30 majd használjuk... Így tettem én is, kivágtam és használtam, ahogy értelmezni tudtam a ruhákba varrott hihetetlen mennyiségű írást...

Writing makes our situation easier, “WE UNDERSTAND EACH OTHER”, but as communication it might result in misunderstandings. CUT BEFORE USE – we can read this notice on clothing labels, suggesting that we should cut out the label before using that... So did I: cut out and used as I could interpret the incredible amount of labels sewn in clothes...

Alfabeto di Lettere Iniziali Mauro Poggi 1750 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Borbély Szilárd Sárkányzsineggyörgy Kite String

Sárkányzsineggyörgy

Kite String

A legtöbb Ilyenkor a legtöbb ha a szélben elengeded Mert nem lehet Többet semmiképp sem Megtalálni az örvényt A felszálló leheletet Csak azt lehet keresni Ahogy emelkedik Átadni magad neki Hogy vezessen az Erő Amely közted és Közte csak a fonál a kapcsolat Két pont között az egyenest kifeszíti a szél A geometriában van az erőm mondja György A kard vonal A dárda mint a vektor Erő és nyomaték a harcban Majd lazul a zsineg Ha a hős megérzi az Erő jelenlétét és enged neki Mert a győzelem alázat Önátadás Vagy átdöfi a hőst a gőg és a természet Az ég barlang Ahonnan a papírsárkány a Napba szárnyal Az Erő a hős szívén keresztül

It’s best, sometimes it’s best To let it go in the wind, for You can never find the maelstrom again The ascending breath, You can only look for that, as it rises, give yourself over, let the Force lead you between you and it just a thread the relationship between two points the wind pulls taut the straight line my strength is in geometry says George the sword a line the arrow a vector of Force and accent in the struggle the string loosens if the hero senses the presence of the Force And gives in, because victory is humility, surrender, or arrogance and nature stab the hero the cave of the sky, where the kite flies into the sun and the Force across the heart of the hero Translated by: Thomas Cooper

L’alphabet Antonio Giuseppe Basoli Bologna,1843–1844 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Chilf Mária AZ vegyes technika, papír, 94x142 cm 2012 AZ mixed technique, paper, 94x142 cm 2012

A kiállítási helyszín, azaz a Déri Múzeum megtekintésekor a legmeghatározóbb élményt a felújított térben ormótlanul elhelyezett szellőzőcsövek látványa nyújtotta. El is határoztam, hogy két nagy, fehérre mázolt „szellőző” betűt fogok készíteni, amely a csövek formáját követi. A betűkhöz néhány filctollat terveztem rögzíteni, amelyekkel a látogatók a fehér tárgyra írhatnak, firkálhatnak, rajzolhatnak. A és Z. AZ. Végül betűim csillagok lettek.

When I had a look at the exhibition place in the Déri Museum, the most remarkable thing for me was the sorry sight of the air pipes fixed unwieldy. I decided to make two large “air pipe” letters painted white which follow the “design” of the original ones. I planned to fix some felt-tip pens to the installation in order that the visitors could write, scribble and draw on it. A and Z. From A to Z. Finally, my letters became stars.

The pens transcendencie or faire writings labyrinth Edward Cocker 1657 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg Strasbourg, France

Csontó Lajos Kidobott szavak installáció, vegyes technika, 425xØ746 cm 2010–2012 Waste of Words installation, mixed technique, 425xØ746 cm 2010–2012

The piece of work titled Waste of Words was made by thinking over the installation titled Dropped Words which was exhibited in the Miskolc Gallery in the winter of 2010. In this installation, I mostly modelled those emblematic words which had appeared repeatedly in the previous works of mine from variety of worthless materials in a commercial decorative style. These words were: everything, remembrance, light, faithfulness, answer, and silence. An enigmatic but definable sentence became recognizable from the arrangement of words, but it was less important for me, since the words rather symbolized the destruction of the concepts and their images which I considered significant in general. I depict some of these words again in my current installation, but now I do not focus on the moment of destruction. It rather represents the moment of annihilation focusing on the meaning of the chosen words and the fate of the represented concepts. If the previous installation is considered as a sentence, this installation will function as a full stop at the end of the sentence.

A Kidobott szavak című munka a Miskolci Galériában 2010 telén bemutatott Leesett szavak című installációnak a felhasználásával és továbbgondolásával készült. Az installációban többnyire az eddigi munkáimban többször megjelenített, emblematikussá váló szavakat mintáztam meg különféle értéktelen anyagokból, a kereskedelmi dekorációk stílusában. Ezek a következő szavak voltak: minden, emlék, fény, hűség, válasz és csend. A szavak elrendezéséből kiolvashatóvá vált egy enigmatikus, de értelmezhető mondat, bár számomra ez kevéssé volt fontos, inkább az általában jelentősnek gondolt fogalmak és azok képeinek elhasználtságát jelképezték. A mostani installációban ezekből a szavakból jelenítek meg párat újra, de már nem a tönkretétel pillanatát láthatjuk, hanem az enyészetét, a választott szavak jelentésére és az általuk megjelenített fogalmak mai sorsára koncentrálva. Ha az előző installációt tekintjük a mondatnak, akkor ez a mostani a mondat végi pont.

Il me possèdera autant de temps ici que l’Eternel plaira

Monsieur Jean Van de Bosch Felix Van Sambix 1631

Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország

Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Dragomรกn Gyรถrgy A varรกzstรกbla The magic board

A varázstábla Dragomán György

Az intézet fent van a hegyek között. Amikor leszállok a vonatról, már tudom, hogy túl vékony a nyári öltönyöm, mégiscsak fel kellett volna venni a hosszú kabátot. A bátyámra gondolok. A bátyám három hónappal ezelőtt felakasztotta magát. Itt, az intézet falai között. Kérésemre itt temették el, az intézethez legközelebbi falu temetőjében. A temetésére nem jöttem el. Most mégis itt vagyok. Az állomástól másfél kilométer az út, senkit sem küldtek elém. Az épület valószínűtlenül hatalmas, eredetileg fegyvergyár volt, a súlyos fekete vaskapu már messziről látszik, amikor odaérek, még mindig fázom. A csengő hangját nem hallani, sokáig nyomom, a kapu is csak sokára mozdul meg, hogy aztán döcögve és nyikorogva végigcsusszanjon a rozsdás sínen. Egy portás áll a kapu mögött, vizenyős szemekkel bámul az arcomba. Megmondom a doktornő nevét, akitől a levelet kaptam, erre szó nélkül félreáll az útból, a fejével int, hogy menjek. Ahogy elmegyek mellette, utánam szól, hogy be a zöld vasajtón, aztán egyenesen végig a folyosón, és ott majd várjak. A folyosó világos, rácsos ablakok sora között lépkedek, megint fázom. Egy hatalmas váróterem-féleségbe jutok, legalább hat méter magas csarnok, ablak nincs, a teret a mennyezetről mélyen belógó neonok vonják fehéren sercegő fénybe. Az egyik sarokba állított, régi magazinokkal telerakott asztalkáktól és kopott bőrfotelektől még nyomasztóbbnak és visszhangosabbnak érzem a teret. A bátyámra gondolok. Arra, hogy érezhette magát ebben a térben. Nem tudok róla semmit. Semmit, azóta, hogy idekerült. Ennek több mint tizenkét éve. A bátyám harminchét éves volt akkor. Két héttel a születésnapja után hozták ide. Festő volt. Az utolsó figuratív korszakában készült képein többnyire bontásra váró, elhagyott vagy üresen álló épületek voltak láthatóak. Gyárcsarnokok,

A varázstábla

szerelőműhelyek, raktárak, ciszternák, soha át nem adott irodaházak, laktanyák, bunkerek, bezárt pályaudvarok. Tág, hideg terek, emberi alakok nagyon ritkán, akkor is többnyire hátulról. Egyszer azt nyilatkozta, a végromlás előtti pillanatot akarja megmutatni, azt az utolsó másodpercet, amikor még minden egyben van, mielőtt megindulnak a buldózerek vagy felrobbannak a bontótöltetek és az épületek végleg összeomlanak. Eszembe jut, hogy pár napja azt írta az újság, ezt az intézetet is be fogják zárni, bezárják és le is bontják. Az asztalhoz lépek, rá akarom tenni az aktatáskám. Az asztal megbillen és majdnem oldalra dől, akkor veszem észre, hogy az egyik lába hiányzik. Az aktatáska lesodor az asztalról egy magazint, de még időben elkapom, nem esik a földre. Vastag divatlap, ahogy megfogom, kinyílik a kezemben, egy nő nyújtózkodik fényesen a lapokon, a testére feszülő ruha olyan, mintha gyolcsba tekerték volna, a halványzöld anyagtól a bőre egészen tejfehér, rövid tüskefrizurája lángvörös. A ruha anyagán betűk adják a mintát, hosszú, kézírással írt szöveg, nem tudom elolvasni. Becsukom a magazint, az asztalra dobom, az asztal megbillen, ettől eszembe jut a nő combjának íve, nem akarom megjegyezni. A bátyámat huszonhárom éves korában fedezték fel. Huszonnyolc éves korára előre eladta az összes képét és egyéb művészeti alkotását, amelyet élete végig megfest vagy létrehoz. Harminchárom éves korára túl volt már három egymástól markánsan különböző korszakon és két feleségen. Abban az évben a születésnapján bejelentette, hogy nem fest többet. Először mindenki kétségbeesett, de a képek amúgy is magas ára elkezdett meredeken felfele menni, úgyhogy a kedélyek hamarosan lecsillapodtak. Harmincöt éves korára még mindig nem festett. Akkor a galérista barátai kitalálták, hogy gyűjteményes életmű-kiállítást rendeznek neki. Nem hittem volna, hogy hagyja, de úgy látszott, még örül is az ötletnek. Belevetette magát a rendezésbe. Egy bontás előtt álló villamosremízt választott helyszínül. A kiállításhoz persze valamennyire helyre kellett hozni. Már ez is egy vagyonba került. A bátyám ragaszkodott hozzá,

hogy valamennyi képét szedjék össze hozzá. Iszonyatos munka volt megszervezni. Az egész majdnem bedőlt a biztosítási díjon, végül egy nagy tőzsdei tanácsadó cég magára vállalta a szponzorációt. A bátyám az utolsó pillanatban összeveszett a kiállítás rendezőjével, aki egyébként egészen addig a legjobb barátja volt. A megnyitó előtti estén hatalmas balhét rendezett. A képek már a falon voltak, jöttek volna a kiemelt vendégek előzetes bejárásra, a bátyám üvöltve elkergette őket, azt mondta, át kell rendeznie az egészet. Mindenkit elküldött, az egész éjszakát ott töltötte egyedül a képei között. Volt olyan is köztük, amit már több mint huszonöt éve nem látott. Aznap hajnalban felhívott telefonon, akkor még nem tudtam, hogy ő az, mert nem szólt bele, csak azt hallottam, hogy zihálva lélegzik, hallóztam párat, aztán letettem. A hátam mögött hangos csattanással kinyílik egy rácsos ajtó, egy nő lép a terembe. Meglát, meglepett döbbenet az arcán. Három évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, de nagyon hasonlítottunk egymásra. Bemutatkozom, a hangomtól a nő még jobban zavarba jön, magasra tornyozott szőke kontyát igazítja. Szép arca van. Kicsit elpirul. Nem tudom, mért. El akarom mondani, mért jöttem, de közben összeszedhette magát, mert a szavamba vág. – Én írtam magának – mondja. – Már azt hittem, nem fog eljönni. Nem mentegetőzőm. Nehezen szántam rá magam az útra. Nem voltunk jóban a bátyámmal. – Jöjjön – mondja a doktornő –, megyek előre. – Megfordul, indul. Követem, a fehér köpeny alatt is látszik, hogy szűk szoknyája kereken kirajzolja a fenekét. Nem tudom nem nézni. Nem is akarom. Cipősarkai kattognak a kőpadlón, egy udvarra érünk, dézsákban csenevész fák állnak, körülöttük a beton repedezett, az egyik falat repkény borítja, a tövében egy rozsdás gépágyú, a repkény azt is majdnem egészen befutotta. Három vagy négy pad is áll az udvaron, a nő megáll az egyik mellett. – Ez volt a bátyja kedvenc helye – mondja, az ujjai végigsimítanak a kovácsoltvas karfa görbületén. Észreveszem, hogy a kisujján egy zöld köves ezüstgyűrűt visel.

A padhoz lépek, leülök. A padról a repkénnyel benőtt fal látszik, meg egy másik, szürke fal, rácsos és bedróthálózott ablakokkal, egy kémény, egy darabka ég. – Nem tudom, mit szeretett rajta – mondom –, de igazából nem is ismertem a bátyámat. A nő leül mellém. – Senki sem ismerte – elhallgat, az erőtlen napfénybe tartja az arcát. – Ide süt legtovább a nap – mondja. – A bátyja nagyon szerette a napot. – Igen? – kérdezem. – Ezt ő mondta magának? A nő vállat von, észreveszem, hogy a kontyát hajtű helyett egy ecset tartja, az ecset pamacsa pont olyan mézszínű, mint a haja. – Minek hívott ide? – kérdezem hirtelen, engem is meglep, hogy mennyire ingerült a hangom. – Tudja, hogy a bátyja az alatt a nem egészen tizenegy év alatt, amit itt töltött, egyszer sem szólalt meg? – kérdezi. – Nem lep meg – mondom. – Mindig is makacs volt. Már gyerekkorunkban is. A nő bólint. – Nemcsak beszélni nem beszélt, egyáltalán sehogy sem kommunikált. Nem használt üzenő füzetet, semmit. Teljesen magába zárkózott. Amikor én három éve idekerültem, épp egy radikális gyógyszerterápiának készültek alávetni. – A hajához nyúl, egy tincs kiszabadult a kontyából, végighúzza az ujjai között, közben beszél tovább. – Igazából nem tudtam róla semmit, nem is kellett foglalkoznom vele. Egyáltalán nem volt köze a kutatási területemhez. Tudni is csak azért tudtam róla, mert a vezető professzor említette mint érdekességet. De a bátyja mindig itt ült, én meg pont ráláttam erre a padra az ablakomból, úgyhogy lassan érdekelni kezdett. A gyógyszerek engedélyezése elhúzódott, a kezelés csúszott. Aztán egyszer láttam, hogy rajzol valamit az ujjával a porba, és rögtön le is törli. Odamentem hozzá, vártam, hogy újra megteszi, de nem. Csak ült és a földet bámulta. Aztán egyszer csak felemelte a fejét, és rám nézett. Csak egy villanás volt, de az alatt az egy pillanat alatt olyan intenzív szomorúság volt a szemében, amilyet azelőtt sosem láttam. Olyan volt, mintha nem is valóságos lett volna.

A nő elhallgat, a bátyám arca jut eszembe, látom magam előtt a szemét, a szemében a haragot. Azt hittem, régen elfelejtettem már az arcát, de most mégis itt van előttem. Megrázom a fejem. A nő beszél tovább: – Adtam neki egy olyan varázstáblát, tudja, olyan mágneseset, amivel a gyerekek szoktak játszani. Rajzolnak rá, aztán letörlik. Hozzá se akart nyúlni. De a kezébe adtam, és valahogy mégis elvette. Sokáig csak hordta magával, nem láttam, hogy használta volna, aztán egyszer észrevettem, hogy itt ül és rajzol. Rajzolt, letörölte, rajzolt, megint letörölte. Látni akartam, hogy mit csinál. Azt hittem, hogy el fogja dugni előlem a táblát, ha meglát, de nem. Először azt hittem, hogy nem is vette észre, hogy ott vagyok, hogy egyáltalán nem törődik velem, de aztán láttam, hogy engem rajzol az én arcomat skicceli fel a táblára – elhallgat, nyugtalanul megfeszül az ajka. – Nagyon jó rajz volt, pontos és kegyetlen. A bátyja felém fordította a táblát, és rám nézett. Tudtam, hogy ezt most nem képzelem, tényleg engem néz. Ott volt az arcom a táblán, úgy rajzolt le pár mozdulattal, hogy abban benne volt minden, a félelmeim, a vágyaim, az arcomra égett szigor, amivel a bizonytalanságaimat próbáltam leplezni egész életemben, minden ami vagyok. Csúnya voltam rajta, és mégis szép voltam. Közbevágok: – Maga beleszeretett a bátyámba – mondom. A doktornő megrázza a fejét: – Most ne ezzel törődjön – mondja. – A bátyja elém tartotta azt a táblát, rám nézett, és aztán a csúszókára, tudja, arra a hülye kis műanyagdarabra, amit meg kell húzni, hogy letörlődjön a kép, egy kék delfint formázott, és tudtam, hogy döntenem kell, egyetlen pillanatom van arra, hogy eldöntsek mindent. Megint közbevágok: – A bátyám mindig nagyon tudta zsarolni azokat, akiket szeretett – mondom. Azt akarom, hogy hideg és száraz legyen a hangom, azt akarom, hogy úgy zörögjön, mint az összegyűrt újságpapír. A bátyám arca jut eszembe, kamaszkorunkból, tizenöt éves, én tizenkettő vagyok, a bátyám a szobánk ablakának a párkányán guggol, mögötte tíz emeltnyi sötétség, azt mondja, nem szeretem őt, hiába vagyok a testvére nem szeretem, gyáva vagyok szeretni, ha igazán szeretném, megtenném, amit kér tőlem, de nem fogom, mert gyáva vagyok, és

ezért ő most hátra fog bucskázni, bele a sötétségbe, háromig számol, addig van időm eldönteni, értsem meg, hogy miattam csinálja, azt akarja, hogy én is bátor legyek, olyan bátor, mint ő, számolni kezd, azt mondja, egy, az íróasztalra nézek, ott vannak a rajzlapjai és mellettük a félbetört zsilettek, amikkel mindig lekaparta a rajzait a kartonról, azt mondja, kettő, rákiáltok, hogy hagyja abba, az asztalánál vagyok, a kezemben ott az egyik penge, felkapom, ezt akartad, kiáltom, ezt akartad, végighúzom az alkarom belső oldalán, egyszer, kétszer, sokszor. A bátyám lemászik az ablakpárkányról. A bátyám mosolyog. Tudom, hogy a doktornő is a bátyám arcát látja maga előtt, a kék delfinről beszél, arról, hogy megfogta és megrántotta, és letörölte a varázstábláról az arcát. Arról, hogy a bátyámé lett egészen. Arról, hogy meggyógyította. Arról, hogy kihozta a magányból, amibe zárta magát. Nem akarom hallani, át akarok nézni a doktornőn. Nem lett volna szabad idejönnöm. A doktornő azt mondja, mutatni akar valamit. Felállunk, megyünk végig a murván. A bátyám nem rendezte meg a kiállítását. Az összes képét megsemmisítette azon az éjszakán. Ráfektetett mindent a villamossínekre, lelocsolta benzinnel és elégette az összeset. Csoda, hogy nem égett le a remíz. Reggel ott találták, a kormos falak előtt guggolt, a feketére égett vásznakat nézte. Egyetlen kérdésre se válaszolt, egyáltalán nem szólalt meg többet. Az egyik falon három szénnel írt szót találtak, az volt az egyetlen magyarázat. Kivágták a falból, valamelyik New York-i múzeumban őrzik. A bátyám egyetlen megmaradt műve. Három szénnel írt szó. Semmi nem érvényes. A doktornő kinyit egy vasajtót. Tudom, mi lesz a túlsó oldalán. A terem nagyon nagy, a falai tele vannak rajzolva a bátyám munkáival. Aktok, egymásba fonódó testek, a végítélet előtti utolsó pillanat. Felismerem az arcom, felismerem a szüleink és a barátaink arcát. Felismerem a doktornő fenekét. A rajzokra firkálva szénnel ugyanaz a három szó ismétlődik, tízszer, százszor, ezerszer. A doktornő azt mondja, a bátyám két hónap alatt csinálta az egészet. Senki se látta, senki se tud róla, csak ő és én. Megígérte a bátyámnak, hogy az egészet le fogja meszelni. Hogy megsemmisíti. Megígérte, meg is fogja tenni. Csak szerette volna, ha én is látom. Rám néz, várja, hogy mondjak valamit. Látom a szemén, hogy engem néz, de a bátyámat látja. Megfordulok, kimegyek a teremből, az alkaromba fájdalom nyilall, rászorítom a másik kezem, a fájdalom keresztülsugárzik az ing és az öltöny anyagán. A bátyámat látom, az alkaromra szorítja a tenyerét, próbálja elállítani a vérzést, azt mondja, jól van, jól van, nem vagyok gyáva, de legközelebb ne keresztbe vágjak, hanem hosszában, és mélyebben, sokkal mélyebben. A doktornő utánam kiált, kérdez valamit. Hogy akkor ő most mit csináljon. Nem nézek vissza, a vállam fölött kiáltok hátra: – Csináljon, amit akar.

The magic board The institute is high up in the hills. As I get off the train I know my summer suit is too thin, I should have put on my long coat after all. I am thinking of my brother. My brother hanged himself three months ago. Here, in this institute. At my request they buried him here, in the cemetery in the nearest village. I did not attend the funeral. Still, I am here now. The trip from the train station is about one-and-a-half kilometers, they didnâ&#x20AC;&#x2122;t send anyone to get me. The building is unbelievably big. Originally it was a weapons factory, you can see the heavy black iron gate from afar. When I arrive I am still cold. I cannot hear the sound of the doorbell, I keep pressing the button, after some time the gate starts to move, creaking and groaning as its slides along the rusty rail. There is a door-keeper standing behind the gate, he is staring at me with a vapid look. I tell him the name of the doctor who sent me the letter, and without saying a word he steps aside, gestures with his head, go ahead, go ahead. As I walk past him he speaks, in through the green iron door, then straight to the end of the corridor, wait there. I am walking down the corridor, beside the bright, barred windows. I am cold again. I reach a large sort of waiting room, a hall at least six meters high, no windows, neon lights hanging from the ceiling fill the space with sputtering white light. The worn armchairs and little tables full of old magazines in one of the corners make the place seem even more oppressive and cavernous. I am thinking of my brother. How he must have felt in this place. I donâ&#x20AC;&#x2122;t know anything about him. Nothing since he ended up here. That was more than eleven years ago. My brother was thirty-seven at the time. They brought him here two weeks after his birthday. He was a painter. The pictures he did during his last figurative period usually depicted empty or abandoned buildings waiting to be demolished. Factories, assembly workshops, warehouses, water tanks, office buildings that had never been used, barracks, bunkers, train stations that had been closed. Big, cold spaces, rarely people, and if so, usually from behind. Once he said he wanted to capture the moment before utter ruin, the last second, when everything is still in one piece, before the bulldozers begin their work or the charges explode and the buildings collapse for good. I recall that a few days ago they mentioned in the newspaper that they were going to close this institute, close it and demolish it.

I take a step towards the table, I want to put my briefcase on it. The table tilts and almost falls on one side, then I realize it’s missing one leg. My briefcase brushes a magazine from the table, but I catch it in time, it doesn’t fall on the floor. It’s a thick fashion magazine, as I grab it, it opens in my hand, a woman is stretched out magnificently on its pages, the dress taut on her body makes her look as if she has been wrapped in fine linen, the pale green cloth makes her skin look milk white, her short hair is fiery red. There are letters on the dress, a long text, handwritten, I can’t read it. I close the magazine, throw it to the table, the table tilts, it makes me think of the curve of the woman’s thigh, though I don’t want to. My brother was discovered when he was twenty-three. By the time he turned twenty-eight, he had sold all of the paintings and other artistic works that he would ever paint or create. By the time he was thirtythree, he had gone through three strikingly different periods and two wives. On his birthday he announced that he would not paint anymore. At first everyone despaired, but the already high price of the paintings began to increase dramatically, so tempers soon calmed. When he turned thirty-five he still was not painting. His gallery friends decided to organize an exhibition of his life-work. I didn’t think he would let them, but as it turned out he was pleased with the idea. He threw himself into the work of organization. He chose a tramway depot that had been condemned to be demolished as the site. Of course it had to be renovated a bit, and that in and of itself cost a fortune. My brother insisted that they gather together all his works for the exhibition. The organization was a huge amount of work. The whole thing almost fell through because of the price of the insurance, but in the end a big stock consulting company offered to sponsor it. In the last minute, my brother quarreled with the organizer of the exhibition, who as it so happens had been his best friend until then. On the night before the opening he just lost it. The paintings were already hanging on the wall, and some VIP guests had come to have a preliminary look, my brother yelled at them and chased them off. He said everything had to be rearranged. He sent everyone away and spent the night there by himself, with his paintings. There were some he had not seen for more than twenty-five years. In the early morning he called me, I didn’t know it was him because he didn’t speak, all I could hear was someone gasping for breath. I said, “hello” a couple of times, then hung up. Behind my back a door with metal bars opens with a loud clatter and a woman, a doctor, steps into the room. She sees me, a look of surprised bewilderment runs across her face. I am three years younger than my brother, but we look very similar. I introduce myself, at the sound of my voice she seems even more flustered, she adjusts her blond hair, which is up in a tall knot. She has a pretty face. She blushes a little. I don’t know why. I want to tell her why I came, but she must have gathered herself in the meanwhile because she cuts me off.

“I was the one who sent you the letter,” she says. “I had decided you wouldn’t come.” I don’t give any explanations. It had been hard for me to push myself to come. I didn’t get along well with my brother. “Come,” she says, “follow me.” She turns and starts to walk. I follow her. Under the white coat she is wearing a tight skirt that clearly shows the shape of her ass. I can’t not look at it. I don’t even want to. The heels of her boots click on the stone floor. We reach a courtyard, scrawny trees in tubs, the concrete around them cracked, one of the walls covered with ivy, at the base of the wall a rusty canon, it too almost covered with ivy. There are three or four benches, the woman stops next to one of them. “This was your brother’s favorite spot,” she says, and her fingers pass over the curves of the wrought iron elbow-rest. I notice that she is wearing a silver ring with a green stone on her little finger. I walk over to the bench and sit down. From the bench I can see the wall covered in ivy and another gray wall with bars and wire screens, a chimney, a bit of sky. “I don’t know what he liked about it,” I comment, “but I really didn’t know my brother that well.” She sits down next to me. “Nobody did.” She falls silent and holds her head up so the weak sunlight falls on her face. “This is where the sun shines the longest,” she says. “Your brother loved the sun.” “Really?” I ask. “Did he tell you this?” She shrugs her shoulders, and I notice that her hair is held up by a paintbrush, not a hairpin, the brush is the same honey color as her hair. “Why did you ask me to come here?” I suddenly ask, and even I am surprised by the irritation in my voice. “Did you know, that your brother did not say a single word during the almost eleven years he spent here?” she asks. “I am not surprised,” I tell her. “He was always very stubborn, even when we were kids.” She nods. “It’s not just that he didn’t speak, he didn’t communicate at all. He didn’t write down what he wanted, nothing. He was entirely closed up in himself. When I arrived here three years ago, they were getting ready to submit him to a radical treatment with medication.” She puts her hand on her hair, a lock has sprung free from the knot, she pulls it in her fingers and continues. “I didn’t really know anything about him, I didn’t have to deal with him. He had nothing to do with my research. I only knew about him because the head professor mentioned him as a curiosity. But your brother always sat here, and my window looks right on this bench, so I slowly began to become interested in him. The process of getting authorization for the medications dragged on, the whole treatment was postponed. Then one day I saw him drawing something

with his finger in the dirt, then immediately erasing it. I walked over to him and waited for him to do it again, but he didn’t. He just sat and stared at the ground. Then he lifted his head and looked at me. It was just a sudden flash, a moment, but I saw an intense sadness in his eyes that I had never seen before. As if it were not even real.” She falls silent, I think of my brother’s face, I see his eyes, in his eyes, anger. I thought I had long forgotten his face, but here it is, in front of me. I shake my head. She continues: “I gave him one of those magic boards, you know, a magnetic one that children play with. They draw something on it, then erase it. He did not even want to touch it at first. But I put it into his hands and he took it. For a long time he just carried it around, I never saw him using it, and then one day I noticed him sitting here and drawing. He drew something, erased it, drew something, erased it again. I wanted to see what he was doing. I thought he would hide the board from me if he saw me, but he didn’t. At first I thought he hadn’t noticed I was there, that he didn’t think anything of me one way or the other, but then I saw that he was drawing me, sketching my face.” She falls silent and tightens her lips. “It was a very good drawing, exact and cruel. Your brother turned the board towards me so that I could see it and looked at me. I knew I wasn’t imagining it, he was really looking at me. My face was there, on that board, he had drawn me with only a couple of motions, but that picture told everything about me, my fears, my desires, the severity burnt into my face, with which I have always tried to hide my insecurities, everything. I looked ugly, but still beautiful.” I interrupt her: “You fell in love with my brother.” She shakes her head: “Don’t bother with that now,” she says. “Your brother showed me that board, looked at me, then at the eraser, you know, that stupid little plastic thing that you have to pull if you want to erase the picture, it was in the shape of a little dolphin on this one, and I knew I had to decide, I had only a single moment to decide everything.” I interrupt her again: “My brother was always good at blackmailing people whom he loved.” I want my voice to sound cold and dry, I want it to crinkle like crumpled newspaper. The image of my brother’s face comes to mind when we were teenagers. He was fifteen, I was twelve, he was crouching on the window sill of our room, behind him ten floors of darkness, he says I don’t love him, even though I’m his brother, I don’t love him, I am too cowardly to love, if I really loved him I would do what he asks of me, but I won’t, because I am cowardly, and so he is going to fall backwards, into the darkness, he will count to three to give me time to decide, I should understand he is doing it because of me, he wants me to be brave too, as brave as he is, he starts to count, he says one, I look at the desk, drawing-paper and beside it the broken safety razors that he used to scrape the drawings off the cardboard, he says two, I yell at him to stop, I am next to his table, I

grab one of the blades, this is what you want, I yell, this, I pull it along the inside of my forearm, once, twice, several times. My brother climbs down from the window sill. My brother smiles. I know that she too can see my brother’s face in her mind, she is talking about the blue dolphin, how she pulled it and erased her face from the magic board. About giving herself entirely to my brother. About having cured him. About having pulled him out of the isolation in which he had closed himself. I don’t want to hear all this, I want to ignore her. I shouldn’t have come. She says she wants to show me something. We stand up, walk across the gravel. My brother never held that exhibition. He destroyed all of his paintings that night. He laid them on the tram tracks, sprinkled them with petrol, and burned them all. It was a miracle that the depot didn’t burn down. They found him there in the morning, he was crouching in front of the sooty walls, looking at the canvases burnt black. He did not answer a single question, he never said another word. They found three words on one of the walls, written with coal, that was the only explanation. They cut it out of the wall, it’s held in some museum in New York. My brother’s only surviving work. Three words written in coal. Nothing is valid. She opens an iron door. I know what will be on the other side. The room is enormous, the walls are covered with my brother’s sketches. Nudes, bodies intertwined, the moment before the Last Judgment. I recognize my own face, our parents’ faces, friends’ faces. I recognize the woman’s ass. Those same three words scribbled with coal tens, hundreds, thousands of times all over the drawings. She says my brother did all this within the space of two months. No one has ever seen it, no one knows about it, just she and I. She promised my brother that she would have the whole thing whitewashed, that she would destroy it all. She promised, and she will, but she wanted me to see it first. She looks at me, she is waiting for me to say something. I can see in her eyes that while she is looking at me, it is my brother she sees. I turn around, walk out of the room, I feel a sharp pain in my forearm, I press my other hand against it, the pain comes through the fabric of my shirt and suit. I see my brother, he is pushing his palm against my forearm, trying to stop the bleeding. He says it’s ok, it’s ok, I am not cowardly, but next time I shouldn’t cut crosswise, but lengthwise instead, and deeper, much deeper. The doctor yells at me, she asks something. What should she do now? I don’t look back, just shout over my shoulder. “Do whatever you want.” Translated by: Thomas Cooper

Vollkomene Grund und Regulmässig Anweisung zur Schönschreibkunst Johann Christoph Albrecht 1776 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Garaczi László Négy Magritte-kép Four Magritte Paintings

NÉGY MAGRITTE-KÉP Ő fenn Egy férfi megy át a lesikált, néma tájon, elfordul, láthatatlan tereptárgyat kerül ki, mint akit egy belső iránytű mozgat, vagy betanították, ismeretlen energia tereli ide-oda, vagy mint egy vak, aki pontosan emlékszik a gyerekkori utcákra. Nekünk is ideje indulni. Forrón tűz a nap, a görbe vonalat követve bejárjuk a sikátorokat, ő fenn vár a peremen. A salakmezőre mutat odaát, a város után: a birodalomra. Nem tudjuk, hogy ez egy új dolog emléke, vagy egy régi meglepetés.

Tőlem neki minden Ketten maradunk azzal a feladattal, hogy vigyük ki a szemetet az udvarról. Felér az elsőig, és vastagon fedi a hó, hetekig tartana az iskola mögé hordani, inkább kihúzzuk a léceket alulról, alagutat fúrunk középre, ahol száraz, és bentről gyújtjuk fel az egészet. A barátomat lenyűgözi a megoldás, sistereg és gőzöl a hólé a rakás tetején, de ő még mindig bent bujkál középen, kintről kiabálok, hogy jöjjön már elő, mert az udvar mindjárt lángba borul. Végre kimászik, kormosan és nevetve, a többiek is visszaérnek az erdőből, tiszta sáros a gatyájuk meg a cipőjük, az egyik fölveti, hogy játsszunk a hóban, de nincs kedvünk játszani, labda sincs, inkább csak nézzük a párálló szemetet,

a leégett havas máglya helyén az űrt. Most végre látszik a pirostéglás épület és a pedellus kövér lánya a kapuban: a macska testét megfeszítve ellenkezik, sehogy sem akar kimenni a latyakba. Mikor a lány végre eloldja a pórázt, mégis kifut, és hozzám dörgölődzik. Fölemelem, meglep, hogy milyen nehéz, és ahogy leejtem, letörik a hátsó lába. Ott hever a vizes földön, mozdulatlanul, a macskától külön, a bundás macskaláb. Úristen, mondom, úristen, ne haragudj. Megnézi, megszagolja, aztán otthagyja, a bokámhoz sántikál, és úgy dorombol, mint aki azt mondja, ne emésszem magam, nem kellett már neki az a régi rossz láb, és különben is, tőlem neki minden jó.

Hanem a fal Voltak ott mindenféle lámpák, tele volt lámpával az egész szoba, olyan volt, mint egy zsúfolt lámpabolt, álló- és olvasólámpák, karos faliégők, és a hatalmas üvegcsillár a plafon közepén. De ő ezeket a lámpákat soha nem használta, sohasem kapcsolta fel őket. Ha leszállt az éj, bent is sötét lett, nem gyújtotta fel a lámpákat, csak feküdt az ágyon, számolta a perceket, mert minden éjjel végül eljött a pillanat, mikor egy kicsi, golyóstollszerű lámpával hirtelen a szurkos sötétbe villantott, és ha jól választotta meg az időt, egy mosolygó férfi állt a szoba közepén sportöltönyben. Meghajolt, és a kezében tartott szike néhány gyors és szakszerű mozdulatával megskalpolta önmagát. Ő pedig akkor a lámpát kikapcsolta, mert a látomás gyógyereje úgy érvényesült, ha nem törődött többé a vérző férfival, hanem a fal felé fordulva próbált elaludni.

Pontatlanság lesz Mintha a nézés olyan vetítő lenne, ami a látványt a tárgyra azonnal visszatükrözve sokszorozná meg a világot, csinálna egyből sokat. De épp ez a törekvés az illeszkedésre, és ezen igyekezet tökéletes reménytelensége, maga a pontatlanság lesz a végső bizonyíték.

FOUR MAGRITTE PAINTINGS and set fire to the whole thing from inside. My friend is fascinated by the solution, the slush sizzles and steams on top of the mound, but he is still wandering around inside, I call to him from outside, telling him to come out, the yard is about to go up in flames.

Up On A man crosses the scrubbed, mute landscape, he swerves, circumventing an invisible landmark, like someone directed by an internal compass, or trained, an unknown energy leading him here and there, or like a blind man who remembers perfectly the streets from childhood.

He finally emerges, sooty and laughing, the others have arrived back from the woods too, their pants and shoes all muddy, one of them suggests we play in the snow but we don’t feel like playing, haven’t got a ball either, and watch the smoldering garbage instead,

It’s time for us to go too. The sun beats down, we follow the crooked line, meandering through the alleyways, he waits up on the summit. He points to the field of slate across the way, beyond the city: the empire. We don’t know if this is the memory of something new, or an old surprise.

the void replacing the snowy bonfire. Now, finally, the red brick building is visible along with the caretaker’s fat daughter at the gate; she tries to walk a cat tied to a rope, the cat objects, stiffening its body, it has no intention of going out into the slush.

Anything from Me The two of us were left with the task of removing the rubbish from the schoolyard. It reaches up to the first floor, covered thickly with snow, it would take weeks to haul it behind the school, instead we pull the boards out from underneath, tunneling into the middle where it’s dry

When the girl finally unties the leash, it dashes out after all and rubs against me. I lift it up, its heaviness surprising, and as I drop it, its hind leg breaks off. It lies there on the wet ground, motionless, apart from the cat, the furry cat leg.

Oh my God, I say, oh God, I’m sorry. It looks at it, sniffs it, then leaves it, limping over to my ankle and purring as if to say, don’t worry about it, it didn’t want that bad old leg anymore and besides, anything from me is good.

And that’s when he turned the light off because the healing luminosity of the vision took effect if he no longer cared about the bleeding man, but turned towards the wall and tried to sleep.

Towards the Wall

As if the gaze would be a projector that immediately mirrored the image back onto the object multiplying the world, making many of the one.

The Imprecision

There were all sorts of lamps the whole room was filled with them, it looked like a jam-packed lamp store, standing and reading lamps, curved wall sconces and the enormous glass chandelier on the ceiling.

But it is exactly this effort to adjust and the perfect hopelessness of this endeavor, the imprecision itself that will be the final proof.

But he never used these lights, never turned them on. If night fell and it got dark inside, he didn’t turn the lamps on, he just lay in bed, counting the minutes, till the moment finally came every night, when he suddenly flashed a small pen light into the tar-black darkness, and if he chose the right time a smiling man stood in the middle of the room in a sport suit. He bowed, and with the blade in his hand, after a few quick and deft movements, he scalped himself.

Translated by: Ildikó Noémi Nagy

Kálvin János 1800 k. Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

Gerber Pál Vagyok olyan modern, hogy fessek még egy ikont vegyes technika, papír, 160x330 cm 2012

I am modern enough to paint another icon mixed technique, paper, 160x330 cm 2012

Ingyen őrizni Krisztus koporsóját 2 db kasírozott fotó, 40x30,5 cm 2012

You Cannot Get Something for Nothing 2 pieces laminated photos, 40x30.5 cm 2012

Anya ceruza, papír, 100x70 cm 2012

The Mother pensil, paper, 100x70 cm 2012

Apa ceruza, papír, 100x70 cm 2012

The Father pensil, paper, 100x70 cm 2012

Bár a festészetet a mai napig gyakorlom és érdeklődéssel figyelem, a szöveghasználat párhuzamosan kíséri tevékenységemet. Az első széles nyilvánosságot kapó szövegem egy busz oldalán futott.

Although, I have been painting up to this day and following the art of painting with a keen interest, my activity is accompanied by text usage simultaneously. The first text of mine receiving wide publicity could be found on the side of a bus.

Az Ingyen őrizni Krisztus koporsóját egyszerű és jóleső ellentmondás a fenti eseményre hivatkozó cinikus haszonelvűséggel szemben, amely a hétköznapokban rendre igazolni akarja magát.

You Cannot Get Something for Nothing is a good contradiction against the cynical utilitarianism, referring to the incident above, which wants to prove itself in the everyday life.

A Fűtő – A Portás szövege ugyan fikció részemről, de nyilvánvalóan nem áll távol attól az elsősorban társadalmilag káros gyakorlattól, amelyben kvalifikált emberek kénytelenek egyszerű munkát végezni. Fikció a Hogyan mentem meg a… szöveg is, bárcsak valós lehetne…

The text of The Stoker – The Doorkeeper is a personal fiction but it is obviously not far from the mainly socially destructive practice in which highly educated people have to do manual work. The text of How Do I Save... is a fiction too, and I wish it was true...

A Méltatás szövege azokból a patronokból építkezik, amelyek szívósan, itthon és határokon kívül rendre a katalógusszövegeket és a kiállításmegnyitókat kísérik, a Kontaktus – Interaktív mű pedig ennek a műtípusnak groteszkül elemi példája. Szöveges mű, azaz egyszerű számsor, ami ugyanakkor megcsörgethető…

The text of Review is built from those elements which permanently accompanies catalogue texts and exhibition openings within and beyond the border. Furthermore, the installation of Contact – Interactive Work is an elementary grotesque example for this type of work. It is a textual work, namely a simple sequence which can be rung up...

Kunst Vorschift so zu Diploma Geburts und Lehrbriefen auch Abschieden nuzlich zu gebrauchen Jacob Christoph Muscat 1690 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Lackfi János Négy téglatest Four Cuboids

NÉGY TÉGLATEST 1. A keret Épp egy giroszt eszegettem, komótos lépteim vittek a tömegben, oldalamon fekete számítógépes táska lógott. Két elintéznivaló között a városban járva gyakran választom az étkezésnek ezt a kevéssé elegáns, ám annál fesztelenebb és mozgalmasabb módját. A szembejövők pillantása a kezemben lévő ételre esik, nagyot nyelnek. Időnként a girosznak leve csordul, ajánlatos ügyelni a ruhámra. Van, hogy arcomon is végigfut az öntet. Ha körülnézek, ilyenkor rosszalló tekintetekkel találkozom. És nagyon nehézkes mártásos kézzel zsebkendő után kotorászni a zsebemben. Aznap viszont jól zárt a celofán, amibe a giroszomat csomagolták, falatoztam hát, és kényelmesen szemlélődtem a tömegben. Vöröslő arcú alkoholisták keresték zihálva az első kocsmacégért. Világháborút is megélt nyugdíjas nénik lehajtott fejjel, cekkert cipelve igyekeztek szárazon megúszni az életüket. Emitt egy kisgyerek rángatta anyukája kezét, miközben a hölgy elmerülten beszélgetett valakivel. Ha ez így megy tovább, hamarosan sikerül elszabadulnia. Amott meg egy művészforma, félbolond alak tarka ruhában, színes sityakban, copfba font szakállal, vállán majdnem földig érő,

hatalmas, aranyozott képkerettel, hóna alatt fakó ponyva. A keret üres, vászon nincs benne, mindig csak a mögötte lévő valóságot mutatja. Mindig annyit, amennyit a négyszög az utca életéből kimetsz. A művészféle rá is játszik erre. Odapróbálgatja a keretet az alkoholistára, a nénikére, a beszélgető anyukára, majd végül a kisfiúra, akinek végre sikerült elszabadulnia, és most a számítógépes játékokat bámulja egy kirakatban. A művészféle nem veszi észre, hogy látom, mit csinál. Odalopózik a gyerek mögé, kicsit állítgatja a keretet, majd mikor érzése szerint a kirakatot bámuló fiú alakja épp a megfelelő kivágatba illeszkedik, gyorsan fogja a fakó ponyvát, ráborítja a képre, és sietősen odébbáll. Egy darabig még követni tudom távolodó alakját a tömegben. Ekkor azonban az anyuka jajveszékelésére leszek figyelmes. Beszélgetőtársával együtt a járókelőket faggatják, nem látták-e valahol a kissrácot. Az előbb még itt volt, mondják páran. Nem is láttak itt gyereket, mondják mások. A bolt kirakatánál nem áll senki. Elgondolkodva harapok bele a giroszomba.

2. Felülnézet Megtetszett az a ház. Van, hogy az embernek csak úgy megtetszik egy ház. Egy tetszőleges ház, nem ilyen vagy olyan, bár közben ilyen is, meg olyan is. Valahogy egyben van az egész. Jó, mondhatnánk erre, minden ház egyben van, mert ha széthullott, akkor már nem ház. Most nem érek rá vitatkozni, mert egyetlen tekintettel próbálom átfogni a furfangosan magasra kapaszkodó, mégis kecses építményt. Jelzésszerű girlandok, ovális lépcsőházi ablakok, arányos pilaszterek, aranymetszéssel osztott, szellemes ablakok, melyek mintegy a ház homlokzatának hosszúkás formáját ismétlik diszkréten. Van itt stílus! A kapukilincs súlyos rézhala. Meglatolgatom, ijedten körbelesek, de senki sem látta illetéktelen kézmozdulatomat. Nekibátorodom, hiszen úgysincs nyitva. Biztos kapucsengő van vagy valami még modernebb zárszerkezet. Kamera sem elképzelhetetlen. Ki tudja, ki lakik a házban. A kapu nyílik, megnyikordul. Mogorva középkorú pasas távozik a házból, ügyet se vetve rám. Menjen csak, savanyú, gyomorbajos pasasok nem érdemlik meg, hogy ilyen jó házban lakjanak. Lábamat a nyílásba csúsztatom, mielőtt a kapu bezáródna. Majdnem összenyomja lábfejemet, olyan nehéz. Két kézzel nekiveselkedem a tömör fa ajtószárnynak, benn is vagyok, vágtatok fölfelé. Pepita keramitkockák, szinte tudtam. És milyen elegáns a márványfestésű, kopottas, bordó

lépcsőház! Mélyen beszívom futtomban az édeskésen jóleső penész-, aprósütemény- és macskaszagot, kerülgetem a valószínűtlen, zöld lapáttenyerükkel fénybe nyúlkáló leandereket. Az egyik emeleten egy vizenyős tekintetű, ráncos, szemüveges arc kukkant ki a beláncolt ajtó résén. Mit érdekel engem a gyanakvása! Igyekszem úgy tenni, mint aki száz éve itt lakik. Mint akinek már a nagymamája is száz éve itt lakott. Ha nem hiszi, járjon utána. Kifulladva érek fel a tetőre, csodák csodájára ennek az ajtaja is nyitva. Érkezésemre a cikornyás bádogtetőről tucatnyi galamb rebben föl. Felnevetek, égre tárom karomat, szememet a felhők közé fúrom. Aztán a széles ereszcsatornába telepszem, innen szemmel tarthatom a jelentőségteljesen kongó léptű odalenti járókelők menetét, a kopasz fejbúbokat és lógázó szatyrokat, az anyuka kezét ráncigáló gyerekeket, a játékosan dulakodó szerelmeseket. Innen még a tobzódó kisszerűség, a járdára köpködött rágók, a szatyorban vergődő halak, a bömbölő kisfiú arcán csillanó ragacs sem bántó! Jólesően tüdőzöm le a cigaretta füstjét, végre ott vagyok, ahová mindig is vágytam… Csak aztán valaki súgja majd meg, hogyan jöhet le az ember olyan ház tetejéről, amely csak egy festményen létezik!

3. Klepetyusok Minden reggel elnézem a vörös márvány oszlopokat, a pazar kilátást a folyóra, a terem hatalmas arányait, és megcsóválom a fejem. Kár belétek ez a szép hely, a csudának jutott eszébe, hogy ide szállásoljon be ennyi koszlott, lehetetlen figurát, mormogom a szakállamba, ahogy óvatosan kinyitom az üvegajtót. A neon felkapcsolásával még várok, nem vagyok én kórházi ápolónő, hogy öt óra harminckor indiánüvöltéssel rontsak rá a kórteremre, akár kell gyógyszert szedni, vért venni, infúziót adagolni, akár nem. Szedett-vedett társaság, de mégiscsak belőlük élek. Hajléktalan banda, ahogy hevernek a padlón csimbókos hajjal, pucér testtel, körülöttük a leplek szertedobálva. Legalább rendet tarthatnának a cserépbögrék, kitömött madarak, szétgurult gránátalmák, horpadt serlegek, különféle tollas fövegek lomtárában, ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni, kié ez vagy az az övcsat, saru vagy aranymarkolatú tőr. Büdös is a levegő, állott, bekapcsolom a légkondicionálót, a gépek morgására az alvók közül többen összerándultak. Jézusom, ez a kis táncosnő mindenkivel összefekszik. Tegnap az inasgyerek karjából gabalyodott ki, most meg valami muszklis, busa kolosszus ölelgeti. Szégyen. Őszül is már a fickó, meg aztán patája van… Ezeket a lányokat tényleg semmi se zavarja. Kénytelen vagyok tapsolni néhányat, nincs mese, nincs haladék, készen

kell állni, mindig akad néhány fura madár, korai látogató, álmatlan turista vagy túlbuzgó művészettörténész hallgató. A zsibvásár megelevenedik, mindenki ruhát igazít, pajzán élcek röpdösnek, a lengébb lányok kedvtelve pörögnek-forognak, pár fiatalember kakaskodni kezd, produkálják magukat, a gyereknép meg szájtátva bámul rájuk. Ómódi pedellusnak érzem magam, kénytelen vagyok fenéken billenteni egy-egy álomittas kövér kisfiút vagy oldalba taszítani valami kóválygó, nyugdíjas díjbirkózót, egy bajadér után hajítani elhullajtott virágkoszorúját. Csodák csodája, mire az első léptek felhangzanak, mindenki helyére kerül. Pán kövér izmait feszegeti, a balett-táncosnő kecses mozdulatba merevedik talapzatán, a dagi angyalkák festői alakzatban megmerevedve röpdösnek vagy dörgölőznek a szentek lábához. A részeges bérkocsisok, kiélt matrónák, bamba szolgálók, pelyhes állú egyetemisták pedig, akik nemrég a padlón feküdtek a legteljesebb rendetlenségben, most imára tett kézzel, ájtatos képpel álldogálnak napestig színes klepetyusaikban.

4. A révész áztatta csatakosra. Közben csúfondárosan, súlytalanulul ficánkolt a felszínen ez a kétfejű, emeletes lény, szakasztott úgy festett, mintha fejen állna a gyerkőc, és két karjával ölelve tartaná meg szintén tótágast álló, otromba testemet. Végül már minden erőm fogytán mintha ő vonszolna a víz színén kúszva engem ki a partra, ilyet még nem pipáltam! Zihálva terültem el a homokban, ahogy zavaros szemmel a távolodó fiú után néztem, mintha nem is a föld hátán járna, hanem talpával rugdosná felfelé a földet, akár egy labdát, boldogan éreztem, hogy összezsugorodtam, talán akkorára, mint egy vízipatkány, mint egy magzat, van már, akihez képest én is törpe lettem.

Míg ülök a parton, és utasra várok, nincs bennem semmi különleges, megvan a lábam, kezem. Kicsit jobb kötésű vagyok az átlagosnál, ennyi az egész. Csak ha mellém áll valaki, akkor látni, hogy hozzá képest minden részem hatalmas, hogy hozzám képest minden része csökött, hogy idomtalan szörnyeteg vagyok, kit kővel dobálnak meg messziről a gyerekek, majd vihogva elszaladnak. Mégis rám bízzák magukat kényes úriasszonyok, álmatlan éjszakákon mintha parázságyon hánykolódnék, érzem csepp ülepüket vállamon. Rám hagyatkoznak pénzes zacskóstul fukar kereskedők, szemükben jeges rémülettel tartják szemmel az aranyat, inkább vesznének maguk a habokba, mint hogy azt veszni hagyják. Vittem urat, parasztot, papi rendet, hej, ha a vállam mesélni tudna, elmondaná hátsó nézetből a világot! Mikor jött az a kisfiú, mondtam neki, hát a szüleid hol vannak, de persze nem felelt, csak nézett parancsolóan, az ember esze megáll, dohogtam, aztán majd hozhatom vissza a túlpartról, vagy tán még menetközben megrémül a sodrástól, kapálózni kezd, tudom is én, milyenek ezek a kölykök. Ahogy vállamra vettem, és kettőnk megnyúlt tükröződését néztem a vízen, az jutott eszembe, hogy most lettem igazán óriás, épp egy ilyen kis tökmag hiányzott hozzá. Vittem tántorogva, deréktól lefelé csurom folyóvíz voltam, felsőtestemet izzadság

1. The Frame canvas under his arm. The frame is empty, there is no canvas in it; all it shows is the reality behind it. Just as much as the rectangle will cut out of the life in the street. The artist type plays on this. He experiments with positioning the frame around the alcoholic, the old dame, the chatty Mum, and finally the little boy, who has at last succeeded in breaking loose and right now is staring at a computer game in a shop window. The artist type hasn’t noticed that I’m watching what he does. He steals behind the child, slightly adjusts the frame and then, when he feels that the figure of the boy staring into the shop window exactly fits the frame, he quickly grabs the faded canvas, spreads it over the picture, and hastily steps back. I can follow his departing figure for a while in the crowd, but it is then that I become aware of the Mummy’s shriek of alarm. She and her interlocutor question the passers-by as to whether they’ve seen the kid anywhere. He was here just a moment ago, several of them say. Not seen any child at all, say some others. There is no-one standing by the shop window. I take a pensive bite from my gyros.

I was just in the middle of eating a gyros, my leisurely steps carrying me along in the crowd, a black computer bag dangling on one shoulder. When I’m in town, in between two errands. I often choose this none-too-elegant but, for all that, more informal and busy way of eating. The eyes of oncoming passers-by slip to the food in my hand and they swallow mightily. At times the juice may trickle out of the gyros, so it’s best to take care what I’m wearing. The sauce may sometimes dribble down my cheeks, and if I take a look around, I encounter looks of disapproval. Besides which, it’s a little tricky to fish for a hankie in the pocket when the hands are covered in sauce. That day, though, the cellophane bag into which my gyros had been packed was well sealed, so I tucked away and cast an indolent look over the crowd. Ruddy-faced alcoholics, panting in a search for the first open bar. Old dames who must have lived through at least one world war had their heads hung low, carrying a shopping bag as they tried to get through life. This here’s a little boy tugging at Mummy’s hand as the lady is preoccupied by talking to someone else; if he goes on like this, he’ll soon wrench free. Over there is an artist of some sort, a half-wit in a jazzy suit and a colourful titfer, his beard braided, carrying on his shoulders an enormous picture frame which almost reaches the ground, a faded

2. Plan View shabby, wine-red marbling of the- stairwell’s paint! In my rush I take a deep breath of the suavely gratifying smell of mould, biscuits and cats, avoid the implausible oleanders, reaching with their green spatulapalms into the light. On one floor a washy-looking, wrinkled, bespectacled face peeked out through a chained crack in the door. Of what account are such suspicions to me! I strive to comport myself as if I had been residing there for a hundred years. Like someone whose grandmother had also resided there for a hundred years. Anyone who finds that hard to credit can check it out. I am gasping for air by the time I reach the roof and – wonders will never cease! – that door, too, is open. On my arrival a dozen pigeons flutter up from the highly embellished tin roof. I laugh out aloud, throw my arms in the air, and drill my eyes between the clouds. I then settle down on a broad gutter, from which I can keep any eye on the course of those who pass by with weightily resounding footsteps down below, the balding crowns of skulls and dangling shopping bags, infants tugging Mummy’s hands, playfully grappling sweethearts. From here even luxuriating petty objects, like the chewing gum spat out onto the pavement, the fish threshing in shopping bags, or the glittering putty on the cheeks of a bawling little boy, are not disagreeable. I inhale a lungful of cigarette smoke; I am at last where I always longed to be,… Only someone will then whisper how one can get down from the roof of a house which exists only in a single painting!

The house appealed. There are times when one takes a liking to a house just like that. A house picked at random, not one way or another, yet still a bit like this and a bit like that; somehow the whole thing comes together in one go, Fair enough, one says, every house comes together in one go, because if it has fallen apart it is no longer a house, I haven’t got time to argue the toss, because I try to take in the cunningly high-climbing yet slender building in one glance. Signature festoons of flowers, oval staircase windows, well-proportioned pilasters, clever windows, set out in accordance with the golden section, which as it were discreetly reiterate the longitudinal form of the house’s façade. This has style! The heavy brass fish of the door handle. I weigh up my chances, look timorously around me, but no one saw the unauthorized movement of my hand. I pluck up courage as it is not open anyway; there is no doubt a doorbell or some more modern locking device. Even a camera is not inconceivable There is no telling who lives in the house. The gate opens with a squeak. A dour, middle-aged dude leaves the houses, casting not so much as a glance at me. Be fellow and clear off! Sour, dyspeptic dudes like that don’t deserve to live in houses as good as this. I slip my foot into the crack before the door closes; it almost crushes my foot it is so heavy. With both hands I set about prying open the dense wooden wing of the door, then I am in and race upwards. Chequered cobbles of clinker – I could have put money on that. And how elegant the

3. Cloaks colossus is embracing her. The chap is already going grey and he has claws for handsâ&#x20AC;Ś Nothing puts off a girl like that. I would have to applaud several of them, no mistake about it; there is no progress, one has to stand by, there are always a few odd birds, early visitors, sleepless tourists or eager-beaver students of art history. The flea market comes to life, everyone adjusts their clothes, saucy banter is exchanged, the more flexible girls twirl and take a spin with pleasure, a few chaps start strutting around, the kiddies gawp, mouths wide open. I feel like an old-fashioned janitor; I am obliged to swat on the backside the occasional still drowsy, plump young boy or nudge aside a pensioner professional wrestler, hurl a dropped wreath of flowers after an Indian dancing girl. Wonders never cease! By the time the first footsteps sound out everyone has taken their place. Pan flexes is fat muscles, the ballerina stiffens into a graceful movement on her plinth, the chubby wee cherubs, stiffened in picturesque pose, flitter around or rub against the feet of the saints. The drunken hackney cab drivers, debauched matrons, oafish servants, callow university students who not so long ago had lain in the most complete disorder now, hands poised for prayer, stood around day and night in coloured cloaks, pious looks on their mugs.

Every morning I look out at the red marble columns, the sumptuous prospect onto the river, the massive proportions of the room, and I shake my head. Shame on you for such a lovely spot! What possessed you to park so many tattered, ridiculous figure What on earth possessed him to pack in so many impossible figures, I mutter into my beard as I cautiously open the glass door. I hang on before switching the neon lights on; I am not a hospital nurse, ready to bear down on a ward with a Red Indian whoop at 5:30 a.m., whether or not I ought to take my medicine or run an infusion. It is a riffraff bunch of people, bur nevertheless it is through them that I make a living. They are a homeless crew the way they are lying, matted hair and naked bodies on the floor, bedclothes flung all over the place around them. At least they might at least keep in order the lumber of earthenware mugs, stuffed birds, strewn pomegranates, dented beakers, and various plumed headgear so it would be unnecessary to snatch for them at the lat minute and argue over who this or that belt buckle or a dagger with bone or gold grip belongs to. The air stinks, it is frowsty, so I switch on the air conditioning. Several of the sleepers awake with a start to the machineryâ&#x20AC;&#x2122;s humming. Oh, my gawd! That little dancing girl is sleeping around with all. Of them: yesterday she untangled herself from the arms of the bellboy, now some brawny, morose

4. The Ferryman water; it occurred to me that now I had become a true giant, all I had been lacking was a little punk just like that. I carried him with a stagger, up to my waist in river water, my upper torso bathed in sweat. Meanwhile the two-headed, double-decker creature on the surface of the water pranced with derisive weightlessness, looking the spitting image as if the kid was standing on his head and, arms hugging me, he was holding my unwieldy body likewise walking on its hands. In the end, all my strength drained, it was as if he were hauling me to the bank, creeping on the surface of the water. I’ve never seen the like! I spread out panting on the sand as with blurred eyes I watched the departing boy it was as if he were not walking on the ground but he were kicking up the earth like a ball with the soles of his feet. I felt happy that I had shrunk maybe to the size of a water rat or an embryo, and there were now some compared with whom I had now also become a dwarf.

While I sit on the bank and wait for passengers nothing in particular is going on inside; I have legs and arms. I am of a bit better than average build, that’s all. It is only if someone stands next to me that one can see: in comparison all my limbs are so huge, in comparison all their limbs are so stunted that I am a misshapen monster at whom kids throw stones from a long way off before scampering off with a chortle. Despite which finicky ladies entrust themselves to me; on sleepless nights I seem to toss and turn on a bed of live coals, and I sense their diminutive butts on my shoulders. Stingy merchants, along with their bags of money, rely on me; they keep tabs on the gold with icy horror in their eyes and would sooner go down in the briny than let it be lost. I have carried gentlemen, peasants, the priestly orders. Hey! You wouldn’t believe what my shoulders could tell about the world s seen from the backs of people! When that young boy came along, I asked him where his parents were, but of course he said nothing, just looked brazenly, That beats everything, I grumbled, The next thing is I’ll have to bring him back from the far bank, or maybe on the way over he will take fright at the rolling and start pawing, I’m well aware what those kids are like. As I took him on my shoulders and I looked at the elongated reflection of the two of us on he

Translated by: Tim Wilkinson

Vive la plume Otto Corneliss 1615 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg (France)

100

101

Marno JĂĄnos Gobelin, A kedves, Messzi, KĂŠpek Tapestry, My Dear, Messzi, Pictures

Gobelin

A kedves

Csak a kép maradt meg. És roppant távlatában, a haragos ég alján én, felemelt ököllel, melyet mintha belülről rázna egy vihar, bent a bélésében, beleszőve mintegy a rongyba, s összenőve a jelenettel, ami azonban nem rólam szól mégsem, hanem arról a három gyermekről, amint ott lapulnak rőzséjükkel az erdőszélen; mást nemigen loptak, úgy nézem, kikopva szemükből a fényem, melyért könyökölni sem szégyen, sem padok közt csúszkálni térden.

Ha festő volnék, ecsetemmel folyvást csak megmártóznék benne, lehúnyt szemmel, nem állva odébb, sem pár lépésnyit hátra, lesve a résen, mikor nyitja szemét a másik, kit kedvesnek szólít az ember különben. Nem szólnék hozzá ily lompos leleménnyel, hajánál fogva cibálva úgymond elő a nyelvem, mely egyéb ügyekben foroghat felőlem akárhol, idegenben. Késő bánatomban tollat ragadnék hát, melyet nincs honnan kitépnem.

104

105

Messzi

Képek

Károlyi Zsigmondnak I. Felületek mint a mélység kérdésére adott feleletek.

Messzi kritikus szemmel nézi álmában a falat, amely most kopáran mered a sötétkék mennyezetnek. Emlékszik rá, hogy képeket látott a minap még lógni rajta, és hogy a szíve a vízben egy csepp mozdulatra már könnyen kihagy. Így gubbasztva várja mindezek tudatában az italt, melyet ágyába hoz késő reggel a felesége, amitől Messzi úgy déltájban lábra kap majd. S dőlhetnek vissza a festmények ismét a falnak.

II. Feleletek mint a mélység kérdését fölvető felületek.

106

107

Tapestry

My dear

Only the image remains. And at a vast distance, I beneath the angered sky, fist raised, as if a storm were brewing inside it, as if interwoven in the cloth, merged with the scene, which however is not actually about me, but rather those three children, skulking with their kindling at the edge of the forest, they didn’t steal much of anything else, as far as I can see, no longer looking at them, who I would not be ashamed to beg for, or kneel between the pews.

If I were a painter, I would dip my brush in her, over and over, my eyes closed, not standing farther away, nor even a few steps back, spying through the slit to see when she will open her eyes, the woman one would call my dear. I wouldn’t use such a slovenly address, my language groping, fumbling, Tumbling forth, which in other cases as far as I’m concerned can wheel and whirl anywhere, abroad. In my belated regret I would take plume in hand, Yet I have no plume to pluck.

108

Pictures

Messzi

To Zsigmond Kรกrolyi I. Surfaces like depths Answers given to questions.

Messzi looks with a critical gaze on the wall in his dreams, which now stands out barren against the dark blue ceiling. He recalls the other day he saw pictures hanging on it, and that his heart might well stop at the motion of a ripple in water. Huddling he awaits, aware of all this, for the drink that his wife will bring in the late morning to his bed, which will help him to his feet around midday. And the paintings again can lean back on the wall.

II. Answers like depths Surfaces that raise questions.

Translated by: Thomas Cooper

109

Die Teutsche Kurrent-Kanzlei und Fraktur. Schrift. In einer theoretischpraktischen Anweisung zum Gebrauch des Schul- und Privat-Unterrichts von Johann Friedrich Kiechel Strasbourg, 1788 110 Strasbourg város Örökségi Alapja, Strasbourg, Franciaország Fonds patrimonial de la ville de Strasbourg, France

111

Molnár Dóra Igény szerint hímzőráma, vászon, címke, cérna Ø 13,7 cm és 16,7 cm 2012 On Demand embroidery frame, canvas, label, thread Ø 13.7 cm and 16.7 cm 2012

112

113

Az élettapasztalatokkal egyenesen arányosan nőnek elvárásaink magunkkal és környezetünkkel szemben, ennek megfelelően nehezítjük a saját helyzetünket és a nekünk megfelelni vágyókét is. A sorozat témáját a kapcsolatokkal szemben felállított igények sztereotípiái, a saját elvárásaim valós alapokra helyezett, kisarkított példái adják. Az előre gyártott óvodás címkék jelenléte képviseli a gyermeki, feltétel nélküli hozzáállás és a felnőttek irreális igényei közötti ellentétet. (A tárgyak személyekhez rendelt determináltsága ugyanakkor akarva-akaratlanul asszociációkra sarkall.) A folytonos asszociatív hozzáállásom cinikus kicsengése ez a munka: a legártatlanabb jelképek egyértelmű felruházása párkapcsolati elemekkel és jelentéstartalommal. Az elvárások és igények egyszerre viccesek és komolyak is – végeredményben persze lehetetlen megfelelni a követelményeknek –, a végtelenségig bővíthető sorozat azonban mesésen-irreálisan zárul a „fából vaskarikát” darabbal. Így a görbe tükörről lehull a lepel.

Our life experience grows in direct proportion with our demands on ourselves and our surroundings, therefore we make the situation of our own and of those who wish to meet our expectations more complicated. The themes of this series are the stereotypes of demands on relationships and the strained examples of my expectations based on reality. The presence of these prefabricated kindergarten labels represents the contrast between the childish and unconditional attitude and the unreal adult claims. (Determinateness of objects assigned to people stimulates them to make associations unintentionally.) This work is a cynical note of my continuous associative attitude: the most innocent symbols serve as definite elements and meanings of relationships. Expectations and claims are funny and thoughtful at the same time – actually, it is impossible to meet the requirements –, however, the infinitely completable series result in an absurd piece of work. Thus, the crooked mirror became unveiled.

114

115

Kupfertafel der Uungarischen Vorschriften 1751 Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

Ráskai Szabolcs Üdvözlet (neonterv) színes ceruza, papír, 70x100cm 2012 …És neked mit jelent? színes ceruza, papír, 70x70cm 2012 Greeting (neon design) colored pensil, paper, 70x100 cm 2012 ...And What Does It Mean for You? colored pensil, paper, 70x70 cm 2012

119

Az Üdvözlet című munkám egyfajta „közösbe” dobott, mindenki által jól ismert tárgy, az egyre inkább kihaló félben lévő levelezőlap. Ez az e-maileket és virtuális üzeneteket megelőző hordozófelület inspirált arra, hogy – a kiállítás tematikájának megfelelve – a szöveget emeljem ki az üdvözlőlap képes oldala helyett. Rajzom nem mást, mint egy hétköznapi kedvességet akar szimbolizálni, amit akár jeles ünnepek, akár egy nyaralás alkalmával kap az ember, és ha olykor-olykor kezünkbe is akad közülük egy darab, még a nosztalgia is megérinthet bennünket. Az alkotás egy nagyobb formátumú, neoncsövekből hajlított fényplasztika előtanulmánya. A kérdőjellel mint szimbólummal mindenki találkozik, nincs olyan nap az életünkben, hogy ne kerülne elénk valamilyen formában. Mivel munkáim meghatározó vonása, hogy folyamatosan kérdéseket hagynak maguk után, úgy gondoltam, egy nagyon egyszerű reflexióként egy nagyon egyértelmű jelet alkotok meg, amit szó szerint „kézhez” kaptam egy sikertelen képletöltés alkalmával. Pontosabban, Solt Andrásnak e kiállításra szánt, kör e-mailben elküldött alkotását sikerült ilyen formában letöltenem. A téma, miután kézhez kaptam, egyben a lábam előtt is hevert. Így egyfajta kontextust sikerült teremtenem e véletlen egybeesés által egy alkotótársam és a kiállítás koncepciója között. Jelentéstartalmát tekintve bagatell írásjel, aminek literális megdicsőülést szerettem volna adni azzal, hogy felnagyítom és direkt módon a kép centrumába helyezem. Spontán ötletként aposztrofálva igyekeztem ugyanezt az ösztönös felvetést az anyaghasználatban is hangsúlyozni azáltal, hogy a ceruza lendületére hagyatkoztam, nem pedig a steril printet választottam. Adott mindenki „Kérdő jele”, ami előtt ismét felmerül egy kérdés, az adott napon ki tudja hányadik…

My piece of work titled Greeting illustrates a postcard which well-known object of the public property represents the dying art of letter writing. The postcard – the bearing surface before e-mails and virtual messages – inspirited me to highlight the text instead of the picture, considering the theme of the exhibition. My illustration is to symbolize an everyday courtesy got on the occasion of holidays which wakes the nostalgic memories of the past. This composition is the preliminary study of a larger format light sculpture made of neon tubes. Everyone runs into this quiestion-mark symbol, and there is no day in our lives when it does not appear in written or in thought. As my works have a determinant feature, that they usually leave questions behind, I thought I would create a very definite sign – I have got it as a result of an unsuccessful image download – as a simple reflection to this thematic exhibition which research the connection between the image and text. Being more precise, I got it when I tried to download the work of András Solt sent in a group e-mail. The theme – after I could download the whole work – has laid at my feet. Due to the casual coincidence I could create some kind of context between one of my associates and the concept of the exhibition. On the evidence of meaning it is qualified as a petty character; therefore, it is enlarged and put in the centre of the picture directly because I would like to have provided literary apotheosis for it. This is the reason why I made a pencil illustration, emphasizing the impulse of the creation, instead of a sterile print. Given a “Question Mark” to everyone and also another question is occurring again; nobody knows how many there was before that.

120

Nova Escola para Aprender a Ler, Escrever e Contar Manoel de Andrade de Figueiredo Na officina de Bernardo da Costa de Carvalho Lisboa, 1718 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

122

Solt András - ..- -.. - - - - - - .. ..-.. .-. - -.. . .-.. vegyes technika, papír, 130x130 cm 2012 - ..- -.. - - - - - - .. ..-.. .-. - -.. . .-.. mixed technique, paper,130x130 cm 2012

124

125

Ami itt is megjelenik, az írás mint kódolás, az íráskép mint KÉP. Az írás felismerése és az üzenet értelmezése kódfejtés. Mi az üzenet? Mi a fontos üzenet? Mitől lesz fontos egy üzenet?

Writing also appears here as coding and writing form seems as IMAGE as well. The process of recognition of writing and the interpretation of a message function as the process of decoding. What is message? What does an important message mean? What makes a message important?

126

127

Ein new Cantzleysch fundament-büchlin, von mancherleiÿ geschifftern, vund zierlichen zügen Beschribenn Johannsen Kleiner 1572 Strasbourgi Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Strasbourg, Franciaország Bibliothèque nationale et universitaire de Strasbourg, Strasbourg, France

Szijj Ferenc Fényleírás / Agyagfény Sketches of light / The light of clay

130

131

Fényleírás / Agyagfény Odafelé szinte a felhők között utaztam. Most ne számítsuk a repülőgépet, hanem miután átszálltam vonatra, és az egy idő után a hágóhoz ért, áthaladt rajta, és ereszkedni kezdett lefelé. Időnként megszűnt a gépzaj, a két villanymozdony bizonyára már nem is húzta a vonatot, csak fékezte, kattogás meg mintha nem lett volna, ahogy azt én megszoktam régen, amikor gyakran utaztam kisebb, magyar hegyeken át, és már lejtmenetben haladt a vonat, szédítő kattogás, utána vad fékezésnek kellett következnie, és ha nyitott ablaknál álltam, majdnem az arcomba csapódtak a lombok, vagy egészen régen megcsapott a füst, és egyszer-kétszer korom is került a szemembe. Szemerkélt az eső, szürke volt az ég, és helyenként egy-egy felhő a szürkeségből kiszakadva a hegycsúcsok alá süllyedt, vagy beszorult két hegy közé. Akkor kezdődött a felejtés.

Egy modern épület első emeletén több célra is, üzletként vagy raktárként használható helyiségek és parkoló. Felhajt a vevő vagy a bérlő a rámpán, leparkol, és csak pár lépést kell tennie a boltig, vagy ha raktár, be is tolathat. Ha estefelé jön, vagy télen egész nap, akkor magától rágyullad a fény az autóra a mozgásérzékelőtől. Emberre ugyanúgy, csak kell hozzá néhány lépés, kisebb mozgásra nem kapcsol olyan gyorsan az érzékelő.

Ismeretlen tájon, idegen emberek házai között, hegyek közé szorult, sűrű forgalommal a fejlett úthálózaton, rengeteg útjelző tábla mellett elsuhanva autóval (leszálltam a vonatról, vártak), a halk esőtől és az esti fényektől minden csillog – mintha valaki másnak az álmába néznék bele egy kabinban, miután bedobtam a résen egy hibátlan érmét, de nincs több (vagy van még egy, de sajnálom elkölteni), akkor meddig jutunk?

Magasabb helyre akartam menni a házak közül, hogy csináljak mihamarabb, még délelőtt egy képet a hegyekről. Előbb rossz irányba indultam el, a völgy szélesebb részébe vitt volna az út, visszafordultam. Átmentem a kis belvároson, és egy felfelé kanyargó úthoz értem. Csak annyit mentem rajta, hogy a háztetők fölé kerüljek, megálltam, és felállítottam az állványt. Nem tudtam eldönteni, hogy a hegycsúcsokat a nap süti, vagy csak a hó miatt olyan fényesek. S hogy ahol sötétek,

A felhők alakulása: mennyei történet. Lassú, alig észrevehető változások, beláthatatlan idő. Mindenki szerepel, hozzátesz valamit a cselekményhez, de nincs párbeszéd, csak párosodások, csoportosulások, beolvadások, kirekesztések és elválások. A konfliktusokat együtt oldják meg, egy darabig mindenki elégedett. Itt most egy kicsit közelebbről lehet nézni ezt a történetet.

132

ott árnyék van-e, vagy hótalan szikla. Mindegy, eresztettem bele a dobozba a fényt, ami volt, nem várhattam órákat, napokat az igazira, közben aggódva figyeltem a felhőket, hogyan alakulnak a nap előtt, merre araszolnak, gomolyognak, bontakoznak tovább. Felírtam a mennyei történetet és a hegycsúcsokat. Egyszer csak megláttam a kezem árnyékát a papíron, akkor most süt a nap. Próbát tettem a kezemmel, hol sütött, hol nem, de körös-körül a völgyben és a hegyeken valahol mindig volt napsütés, bár helyenként ugye nem lehetett eldönteni, hogy ott csak hó van-e, vagy napsütés is. Akkor mennyi időt adjak a fénynek?

Visszafelé ugyanazon a vasútvonalon vonatoztam át a hegyeken, de átszállásokkal. Az egyik vonaton bokáig érő ablak mellett ültem, úgy suhantam el sziklafalak és tűlevelű fák mellett. Egy modellvasút néma utasának kedvezményes kilátása, nem kell kicsinek képzelni magam. Emeletes világ, a vasút felett autópálya törékeny völgyhidakkal, a vasúti megállók alatt falvak, az egyikben meglátom az önkéntes tűzoltóság kicsike épületét, akkor rendben vagyunk, az nem hiányozhat egy terepasztalról. Alagutak is vannak, számolatlanul, az egyik faluban két templom egymás mellett, ki kell használni minden helyet. De mikor fordulunk vissza, hogy bejárjuk ugyanazt az utat, és még sokszor, amíg ki nem húzzák a dugót a konnektorból?

Délután találtam egy kijelölt vándorutat, azon indultam el felfelé, de nem vándorolni akartam, csak megint a látványt, most már csak úgy, magamnak. Néztem az egyik napsütötte hegycsúcsot (nem volt rajta hó), hogy milyen más a kő fénye, színe, kristályos csillogása az épületekhez és a növényekhez képest. Eredeti anyag a város körül. Mégiscsak egy bolygón élünk, naprendszerben, galaxisban, és ezek már mióta megvannak. Vízesés a semmiből a völgy túloldalán, egy hegyoldalban. A felhők párducfoltos árnyéka a hegyeken. Az út mellett egy cseresznyefa apró szemű galaxisa. Vércsepp az ujjamon, egy cseresznye kibuggyanó leve. Azért én is vagyok (lehetnék), nem csak a kövek és gázok.

A repülőtér két terminálja között a világ talán legnagyobb fedett gyalogtere. Az meg olyan volt a sátorponyvaként kifeszített üvegtetővel, tisztára szűrt napfényben, mint egy számítógépes látványterv, élethű emberi alakok jöttek-mentek, nem túl sokan, hogy érvényesüljön a tágasság, és olyan ráérősen siettek, hogy egyértelmű volt, máshonnan montírozták ide őket, mondjuk egy táskaáruházból, ahol épp a guruló táskákat próbálták ki gyanútlanul. Ezek szerint én nem montírozva voltam, mert az én összes poggyászom két nejlon reklámszatyor volt a ruháimmal, azokat gondosan

133

letettem a lábamhoz, amikor a tér egyik végén levő kilátóterasz lépcsőjén leültem. Odafelé itt át kellett rohannom, most rengeteg időm volt, üldögéltem, bámészkodtam, magamat montíroztam ide élőben, önként, de sok köszönet nem lehetett bennem.

Így akkor mindent felejtettem. Ha az egyetlen csomagomat lehet, akkor azzal mindent. Mert csak a hegyekre figyeltem, a fényre, a látványra, hogy azzal nekem valami dolgom van, le kell írnom, le kell fényképeznem. Egyetlen kép és sok futó leírás, a többi nem fontos. Ennyiért átrepülni, átutazni fél Európán, persze másnak a pénzén, más ürüggyel.

Volt nekem egy hátizsákom odafelé, azzal még elfogadható utazó voltam, főleg a vonaton, mert repülőhöz ma már jobban illik a kis csinos, de komoly, keréken húzható kézitáska, vagy ha kerekesből egy nagyobbat bead az ember a poggyászokhoz, akkor egy válltáska, de mindegy, tömött hátizsákom volt, abból a szállodában kiraktam a ruháimat, és csak a doboz, a fényképezőállvány, meg papírlapok maradtak benne, úgy közlekedtem a faluban. Aztán az utolsó esete a hátizsákot kint felejtettem a szálloda előtt, és reggel hiába kerestem. Reménykedtem ugyan, hogy a többiek, akik még kint maradtak utánam, és beszélgettek és bort ittak a szobákból lehozott vizespoharakból, hogy közülük valaki a végén felfedezte és felvitte magához a hátizsákomat, de reggel ők még mind aludtak, nekem viszont indulnom kellett. Volt egy reklámszatyrom, egy másikat a szállodai embertől kaptam, abba a kettőbe nagy nehezen minden belefért, ami nálam volt.

Hazaérkezésem után két nappal már meg is kaptam a hátizsákomat. Minden érintetlen volt benne, de engem leginkább a dobozom érdekelt. Előhívtam a fotópapírt, teljesen fekete lett. Hát akkor mégis kinyitották a dobozt, gondoltam, nem tudtak ellenállni a kíváncsiságnak, és megnézték, mi van benne, aztán gyorsan visszacsukták. Vagy mert valaki másnak a csomagja, kétszeri közvetítéssel, egy ismerős ismerősének szívességet téve, önkéntes futárként kell szállítani országhatárokon át, az már önmagában gyanúra ad okot, és akkor benne ez a fadoboz, ha megrázza, semmi, könnyű, mintha üres lenne, de akkor miért cipelte magával a tulajdonosa? Ha nincs benne semmi, ki lehet nyitni. Aztán rájöttem, hogy nem ez történt, hanem hogy a repülőtéren röntgennel átvilágították a hátizsákomat, a dobozban levő papír sugárzást kapott, már odafelé használhatatlanná vált, hiába eresztettem bele utána nagy gonddal és aggodalommal a fényt, a szigorú semmit őrizgette végig.

134

Sketches of light / The light of clay On the way there I was almost traveling among the clouds. not the airplane, rather after I boarded the train, and after awhile it reached a mountain pass, crossed through it and started descending. the noise of the train stopped from time to time, the electric locomotives not pulling the train anymore, just slowing it, and can’t seem to remember any clatter like what I had gotten used to a long time ago, when I had often traveled, younger, over mountains in Hungary, and the train was going downhill, dizzying clatter, always followed by wild braking, and if I was standing by an open window, the leaves almost slapped my face, or a long time ago the smoke would hit me, and once or twice soot even got in my eyes. It was drizzling, the sky was gray, and in places a cloud would tear free of the grayness and sink down beneath the peaks, or get stuck between them. That was when the forgetting began. Unknown lands, amidst stranger’s houses, squeezed betwixt mountains, heavy traffic on the developed network of roads, rushing in the car past countless road signs (I had gotten off the train, they had been waiting for me), everything shone with the quiet rain and the lights of evening, as if I were peeking into someone else’s dream, in a booth after having tossed a coin in the slot, but I don’t have any more (or do, but don’t want to spend it), so how far do we get?

135

Places on the first floor of a modern building, could be used as many things, businesses or storage. And parking. The buyer or the business owner drives up the ramp, parks, and just a few steps to the store, or if itâ&#x20AC;&#x2122;s storage space pull right in. If he comes in the evening or any time of day in winter the light shines on the car automatically because of the motion sensor. A person too, just have to take a few steps, smaller motions donâ&#x20AC;&#x2122;t set it off as easily. The formation of clouds: a heavenly story. Slow, hardly perceptible changes, no telling how long. Everyone takes part, adds something to the plot, but no dialogues, just couplings, gatherings, merging, exclusion, separation. They solve conflicts together, for a time everyone is content. And here you can look at this story a bit closer up. I wanted to go a little higher, leave the houses behind to take a picture of the mountains as soon as I could, while it was still morning. I set off in the wrong direction, the road would have taken me to the wider part of the valley, I turned back. Crossed the small town center and reached a windy road going up. I went just far enough to get past the housetops, I stopped and set up the camera stand. I could not decide whether the sun was shining on the peaks or they were just shiny from the snow. Or whether the dark patches were shadows or snow-less crags. No matter, I let whatever light there was into the box, couldnâ&#x20AC;&#x2122;t wait for hours or days for the real thing, and meanwhile I watched the clouds anxiously, watched them form in front of the sun, swirl, wreathe, and unravel. I recorded the heavenly story and the mountain peaks.

136

Suddenly I saw the shadow of my hand on the paper, then the sun must be shining. I used my hand to test where it was shining, where it wasn’t, but on all sides of the valley and the mountains somewhere there was always sunlight, though sometimes you couldn’t tell if it was just the snow or sunshine too. Then how much time should I give the light? In the afternoon I found a marked hiking path, I set out on it upwards, but I didn’t want to hike, just see the view, now just to see it, for myself. I gazed on one of the sunlit mountain peaks (no snow on it!), how different the light, color, and crystal glimmer of the rock is compared to the buildings and the plants. Original material all around the city. We live on one small planet, in a solar system, in a galaxy, and yet how long have these things been here? Waterfall from nothing on the far side of the valley, on the mountain slope. The leopard-spot shadows of clouds on the mountains. A cherry tree by the road, a beady eyed galaxy. Drop of blood on my finger, the juice of a burst cherry. I too exist (could exist), not just the rocks and gases. On the way back I traveled along the same tracks through the mountains, but had to change trains a couple times. On one of the trains I sat next to a window that went down to my ankles, I rushed passed cliffs and pine trees. The view enjoyed by a mute passenger on a model railroad, don’t have to imagine I am small. A world several stories high, road above the train tracks, fragile bridges across valleys, villages somewhere below the wayside stations, in one I see the little building of the volunteer fire department, then everything is in order, every train set you has to have a fire department. There are tunnels too, countless tunnels, two churches in one of the villages, next to each other, have to use all available space. But when do we turn back to travel the same route again, over and over, until they pull the plug from the wall?

137

Between the two terminals of the airport perhaps the largest covered pedestrian area in the world. In the sunlight, filtered clean, with its glass roof pulled taut like a tent-cloth it resembled plans on a computer screen, lifelike human figures came and went, not too many, so you could sense the spaciousness, and they hurried in such a leisurely fashion, clearly had been copied and pasted from somewhere else, letâ&#x20AC;&#x2122;s say a suitcase store, where they had been trying out little rolling suitcases, unsuspecting. So then I had not been cut and pasted, cause all I had was two plastic bags with my clothes, I put them carefully at my feet when I sat down on the stairs at one end of the hall. On the way there I had had to run, now I had lots of time, I sat and gazed, cut and pasted myself into the picture, live, voluntarily, but I couldnâ&#x20AC;&#x2122;t have been terribly thankful. I had had a backpack on the way there, and with my backpack I had been an acceptable traveler, mostly on the train, cause nowdays on planes the little rolling suitcases, stylish but serious, are the thing, or if you check a big rolling suitcase, then a bag with a shoulder strap, but anyway I had a backpack stuffed full, took my clothes out of it in the hotel, and left just the box, the camera stand, and papers in it, thatâ&#x20AC;&#x2122;s how I moved around the village, then on the last night I forgot the backpack outside, in front of the hotel, and in the morning I searched for it in vain. Of course I hoped that the others, who had stayed out And chatted and drunk wine from water cups they had brought down from the rooms, that one of them had noticed it and taken it up to their room, but in the morning they were all still asleep, and I had to leave, I had a plastic bag, I got another one from someone at the hotel, and I stuffed everything I had in them.

138

So I forgot everything. If I forget my only bag, then everything. Cause I only paid attention to the mountains, the light, the views, that was my task, I had to record them, photograph them. One picture and many hasty descriptions, the rest didn’t matter. Fly across, travel across half of Europe for this, of course on someone else’s money, with other pretexts. Two days after I arrived I got my backpack back. Everything was untouched in it, but I only cared about my box. I developed the paper, it came out completely black. So they had opened it, I thought, couldn’t resist, too curious, had had a quick look, then quickly closed it. Or since it was somebody else’s bag, twice removed, an acquaintance doing a favor for an acquaintance, volunteer courier, take it across international borders, that in and of itself gives reason for suspicion, and then that wooden box in it, if you shake it, nothing, light, as if it were empty, but then why had its owner taken it with him? If there’s nothing in it, you can open it. Then I realized what had really happened, at the airport they had put my backpack through the X-ray, light hit the paper in the box, it had been ruined on the way there, I had let the light in so carefully, attentively, pointless, it recorded only stern nothingness. Translated by: Thomas Cooper

139

Alphabet républicain Avec lequel on apprend à lire aux enfants, en les amusant par des figures agréables Chemin Fils Glatigny, 1793–1794 Strasbourg város Örökségi Alapja Strasbourg, Franciaország Fonds patrimonial de la ville de Strasbourg, Strasbourg, France

140

141

Tandori DezsĹ&#x2018;

143

Első lap: Mindenki sziget

First page: Everyone is an island

Második lap: Mindenki sziget „Kelj fel szigetnap” A súgó

Second page: Everyone is an island “Rise island sun” The Whisperer

Harmadik lap: Palackposta, „Mindenki sziget” I.

Third page: Message in a bottle, “Everyone is an island” I.

Negyedik lap: Palackposta, „Mindenki sziget” II.

Fourth page: Message in a bottle, “Everyone is an island” II.

144

145

Ötödik lap: A pokol útja is Mindenki szigettel van kikövezve

Fifth page: The path to hell is paved with Everyone islands

Hatodik lap: A pokol útja is Mindenki szigettel van kikövezve, de ragyog a Nap!

Sixth page: The path to hell Is paved with Everyone islands, But the Sun is shining!

146

147

Hetedik lap: A főbb palackpostairányok, jegelt

Seventh page: Most important message in a bottle -directions, on ice

Nyolcadik lap: Test és lélek „Mindenki sziget” Abbahagyom ezt! Fáj a csuklóm!! Nem éri meg!!!

Eighth page: Body and soul “Everyone is an island” I am stopping this now! My wrist hurts!! It’s not worth it!!!

148

149

Kilencedik lap: Szigetem (bef, böff, nem blöff) Eleget tettem!! Senkinek-semminek nincs kedvem többé eleget tenni (Eleget-lenni.) Saját egészségemnek is csak félig, 1/4-ig etc. Az irány: etc. → Innen kétes

Ninth page: My island (biff, boof, not bluff) I have done right!! no more, no desire to do right by anyone, anything, anymore (be right). My own well, being Just halfway, quarterway etc. Direction: etc.→ From here on out doubt.

Tízedik lap: Így hittem volna Neked? Nap! Nem bírok többé egészni! Félek!

Tenth page: Would I have believed you? Sun! Can’t stand it anymore, Well-being! I’m a-frayed!

150

151

Tizenegyedik lap: Levegő = lég E lég tesz engem. E leget teszem.

Eleventh page: Air = atmosphere Atoms here make me. Well Being.

A lap jobb szélén: Hódolat a classic auntvargányának

The right margin of the page: Homage to the classic aunt bolete

A lap bal szélén: Mit tesz? Nem tesz semmit?

The left margin of the page: What difference? No differents?

Fejjel lefele: E levegő… …e lég

Head sunk: This air, atmosphere… Enough of atoms here. Translated by: Thomas Cooper

152

153

Hierin sind begriffen vier bücher von menschlicher proportion Albrecht Dürer Albrecht Dürer 1528 Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

Térey János James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást I was James Ensor’s sponsor, I supported the noble throning

James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, De Brüsszel azóta kivonult Krisztusból: Együttlétük boldogtalannak bizonyult. A karneválnak most aztán vége. Miközben a bús Brüsszelt A Halál hajszolja, Belga szívem ketté: két országra hasad.

A fúga hideg művészete, Ismétlő rítusa ural mindent: Önfarkába harapó jubileum!... A név, ha egyszer Szétterült a földrészen, örök lesz, Latin csevej forgatja, Becézik a szfinxmosolyú szláv nők, A piac hirdeti untig a szépségét.

A mesebeli fiúk világgá mentek, Hogy megtanuljanak félni; Aztán ott találták magukat Egy ismeretlen lakásban, másnaposan, Nemhogy a napsütötte utca, de még A kerület nevét sem tudva.

Sokadik Benedek száján halkul a vétó, S mint a Via Veneto, olyan elegáns A Földön utolszor gyónó bíboros is. „Reverendissime, node hallod-e Betlehem jövendő dallamát?” Párhuzamos Tóra, Korán, Korán és Tóra! A tekercsek elégtek, ám a betűk tovaszálltak, S hatalmuk mindörökre megmarad.

Siegfried tépázott szívében A mazochizmus egy kifinomult Neme, a német lelkifurdalás. Tavaszi kedvét mégsem szegi semmi, Kijelölt ösvényén végigsétál: „Világépítő Ösztön! Mindent egy trón és néhány nő miatt.”

Mi Urunk zengeti föntről: „Ne lássak többé olyan tartományt, Ahol az ülnököt elnémítja az elnök, S az árva Egynél alig több az Ügy!”

158

159

A karneválnak vége. Miközben A bús Brüsszelt a Halál hajszolja, Belga szívem ketté: két országra hasad.

Isten szúrópróbát végezhet akárhol: Vajmi kevés a remény a növésre Az üdvözülés házirendje szerint. Mennyi oroszlán, amelyik ugrani készül! Hány édes maskara, bájosra kopott fantom, Öreg csont, csalódott bajnok a társam! Egyre kiérleltebb harcművészet arat.

Eltűntek a maszkák, vékonyul a show – Te is elsülsz majd, amikor A táncban két szétváló test és lélek, Mint két Korea, újra egyesül.

Falevélre írt Sybilla-jóslat Kallódik az űrben: „Küszöbön az ár, És Hollandia egyszer csak nem lesz, Nem lesz Manhattan, se Dubaj, se Velence, Atlantiszként küldik menekültjeiket... De ez még semmi. Figyelj: Azok csalnak meg, akikről sose hitted volna, S akikre sosem céloztál, azokat ütöd.” Zsendül a zöld, lányok melle keményszik, Svájc égboltját minaretek tűhegye bökdösi... Népesülnek a pályák, a bezsongó teraszok. Atlanti szabadság, de megállapodni sehol, Mert mindenütt bélyeget üt rád ugyanaz az árnyék, Tájról tájra mozgat a te saudadéd.

Zsendül a zöld, nem lévén más dolga: a zöld. Végződésem kezdete óta Hallgatom egetverő himnuszát: Kitelelt a hazám, haldokló Európa.

160

161

I was James Ensor’s sponsor, I supported the noble throning. Christ once drew into Brussels, But Brussels has since withdrawn from Christ: Their cohabitation proved unhappy. The carnival has come to an end. While Death pursues Sorrowful Brussels, My Belgian heart is torn asunder, two countries.

The cold art of the fugue, Repeating ritual rules over all: Jubilee biting its own tail! The name, if it has spread Across the earth, will be infinite, Latin tongues chatter it, Slavic women with the Sphinx smiles call it by pet names, The marketplace never tires of proclaiming its beauty.

The fairy tale lads set off to discover the world, to learn to fear; then they found themselves in an unfamiliar apartment, hungover, didn’t know the name of the neighborhood, much less the sunlit street.

The veto falls silent on the lips of Benedict the umpteenth, Like the Via Veneto, so elegant The last cardinal on earth to give confession. “Reverendissime, but do you hear The song of the coming Bethlehem?” Parallel Torah, Koran, Koran and Torah! The scrolls were burned, but the letters journeyed on, And their power abides.

In Siegfried’s torn heart A refined sort of masochism, German twinges of conscience. But nothing breaks his springtime mood Strolls to the end of his marked path: “World-building instinct! All for a throne and a few women.”

Our Lord declaims from above: “Let me never again see a realm Where the prophet is silenced by profit, And there are more case files than Souls!”

162

God could take a random sample anywhere: Little in the way of hope for growth According to the house rules of salvation. So many lions, prepared to spring! My companions, so many sweet masquerades, charming, withered phantoms, old bones, disappointed champions! An ever-more refined art of battle reaps its harvest.

The carnival has ended. While Death pursues sorrowful Brussels, My Belgian heart is torn asunder, two countries.

Sybil’s prophecy written on a tree leaf, Drifting, lost, through space: “The floodwaters are welling, And Holland suddenly will be gone, And Manhattan, Dubai, Venice, They will send forth refuges like Atlantis… But there is more. Pay attention: Those whom you never suspected, cheat, And you strike those you never aimed at.” The greenery burgeons, girls breasts grow firm, Above Switzerland minaret needles prick the firmament… The fields throng with people, the wild terraces, Trans-Atlantic freedom, but no consensus, For everywhere the same shadow leaves its mark on you, Your saudade accompanies you from land to land.

The greenery burgeons, has nothing else to do, the green. Since the beginning of my end I have listened to its heaven-striking anthem: My homeland goes into hibernation, moribund Europe.

163

The masks have vanished, the show has waned, You too will come, when Two bodies and souls parting in dance Like two Koreas are again united.

Translated by: Thomas Cooper

Oedipus Aegypticus Athanasius Kircher ex typographia Vitalis Mascardim, Roma, 1652–1654 Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

164

165

Tolnai Ott贸 V茅grendelet The Will

166

Calligraphia Latina Viennae Austriae: Ex typographeo Kaliwodiano. A.O.R. Johann Georg Schwandner 1756 Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára és a Református Kollégium Múzeuma, Debrecen The College Library of the Transtibiscan Church District and the Museum of the Transtibiscan College, Debrecen

169

Vincze Ott贸 Relat铆v szerencse festett MDF, hamu, 45x45x51,2 cm 2012 Relative Fortune painted MDF, ash, 45x45x51.2 cm 2012

170

A múzeum reprezentatív kupolatermének kör alakú, historikus ornamensekkel díszített terében, elszórt rendezetlenségben, hat darab méretes dobókockára emlékeztető kubust helyeztem el. A kockák két oldalukon módosított, pöttyökkel ellátott, egyszínű, homogén tárgyak. A pöttyök nem a dobókockákon megszokott módon felfestve, hanem csak bemélyítve jelennek meg az oldalakon. A kocka rendhagyó lapja az információs táblákról is ismert, sematizált múzeumábrázolást mutat. Az így megalkotott tárgy ötvözete egy méretes dobókockának és egy makett méretű, klasszicizáló múzeumépületnek. A kockák spontán összevis�szaságban foglalják el a padlót, mintha éppen az imént gurultak volna ki egy képzeletbeli játékos tenyeréből. Ebben a kontextusban a terem szélén, körben elhelyezkedő padok láthatatlan játékosok jelenlétét feltételezik. A burkolat mintázata pedig ismeretlen szabályokat sejtető játékmezőként funkcionál. A kockák helyzete tehát a játék szeszélyének, kiszámíthatatlanságának függvényeként alakul. A plüssel bevont padok huzatára négy szót írtam föl hamuval. A négy fogalom a múzeumi törvényben rögzített alapfunkciókat jelöli, úgymint: gyűjtés, megőrzés, kiállítás, publikálás. Elgondolásom értelmében e munka nemcsak formai szempontból igazodik az épületrész fizikai teréhez, hanem a közelmúltban végbement – és az elmúlt években országos jelenséggé vált – felújítási munkák okozta anomáliákra is helyzetspecifikusan reflektál.

Six pieces of large cubes reminiscent of dice are placed in disorder in the representative, round Dome Hall of the Déri Museum decorated with historical ornaments. The cubes are homogeneous, single-coloured but dotted objects modified on two of their sides. Dots are not painted but appear deepened on the sides. The irregular side of the cube depicts the schematized pictogram of the museum with four columns; its roof design with an angle of 15 degrees reminds us of the well-known sign of traffic boards. Thus, the object being created is a combination of a large-scale die and a small-scale building of a museum with classicist features. The cubes are found on the floor in playful disorder, as if they have just rolled out from the hands of an imaginary gambler. There are benches belonging to the building at the edge of the room which indicate the presence of invisible gamblers. According to the new context, the pattern of the covering of the suitcases might be interpreted as a game field suggesting unknown rules. I wrote four words with ash onto the benches covered with plush. The words of the text form the basic functions of the museums by law, such as collection, prevention, exhibition, publication, restoration, and registration. In my opinion, this piece of work becomes specialized to the physical space of this part of the building not only in a formal aspect but also in a circumstantial aspect, since it tries to reflect on the anomaly which was caused by the recent renovation works of the building, that became a general phenomenon over the past few years in Hungary.

172

Életrajzok

Biographies

Baglyas Erika

Erika Baglyas

(Paks, 1973) 2001-ben végzett a Pécsi Tudományegyetem művészeti karának vizuális nevelőtanári szakán. 2008–2011 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója. 1999-ben Köztársasági ösztöndíjas, 2004–2007 között Derkovits Gyula ösztöndíjas, 2005-ben a Horváth Béla Művészeti Alapítvány kritikusi díját kapja, 2008-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa, 2008–2009 között Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjat kapott, 2010-ben a Fővárosi Önkormányzat ösztöndíjasa (Lisszabon). Munkáiban gyakran foglalkozik szociológiai, pszichológiai vagy filozófiai jelentésrétegekkel. Alkotásainak visszatérő, lényeges tartozékai a szövegek. Művei magán- és közgyűjteményekben: Antal-Lusztig Gyűjtemény, Debrecen; Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony; Municipality, International Contemporary Art Collection, Lisbon; Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; Déri Múzeum, Debrecen.

(Paks, 1973) graduated as a teacher of visual education from the University of Pécs in 2001. From 2008–2011 she has been a doctoral student at the Hungarian University of Fine Arts. She was awarded the Fellowship granted by the Republic in 1999, the Gyula Derkovits grant from 2004–2007 and the critics’prize of the Béla Horváth Art Foundation in 2005. She was awarded scholarships from the Roman Hungarian Academy in 2008 and the Local Government of Budapest (to Lisbon) in 2010 and also received the Ernő Kállai grant for art historians and art critics. Her works are infused with sociological, psychological or philosophical layers of meaning and they contain texts as essential recurring components. Her works are displayed in the following private and public collections: Antal-Lusztig Collection, Debrecen; Slovakian National Gallery, Bratislava; Municipality, International Contemporary Art Collection, Lisbon; King Saint Stephen Museum, Székesfehérvár; Déri Museum, Debrecen

Benczúr Emese

Emese Benczúr

(Budapest, 1969) Munkácsy-díjas képzőművész, 1996ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. 2002-ben Herczeg Klára-díjjal, 2003-ban Derkovits-ösztöndíjjal, 2004-ben Smohay-díjjal jutalmazták munkásságát. 1998-ban részt vett a luxemburgi Manifestán, 1999-ben az Artslink/APEX art studio programját nyerte el, majd ugyanebben az évben a Velencei Biennálén képviselte a hazai képzőművészetet. 2005-ben Prix Evelyne Encelot-díjat kapott. 2009ben az AVIVA Képzőművészeti Díj Közönségdíjával

(Budapest, 1969) fine artist, winner of the Munkácsy Prize. She graduated as a painter from the Hungarian University of Fine Arts in 1996. She was awarded the Klára Herceg Prize in 2002, the Derkovits grant in 2003 and the Smohay Prize in 2004. She took part in Manifesta in Luxembourg in 1998, was awarded with Artslink/APEX art studio programme in 1999 and represented Hungarian fine art at the Venice Biennale in the same year. She received Prix Evelyne Encelot in 2005. In 2009 she received the AVIVA Fine Art Audience Award. Her latest international

174

tüntették ki. Legutóbb a Liverpooli Biennálén vett részt 2010-ben. Művészetében meghatározó szerepet játszik a nyelv. Koncept arthoz tartozó munkáinak többsége közhelyszerű szövegek, életigazságok, banális kijelentések, melyeket különböző textúrájú anyagokba hímez, varr. Munkái egyszerűségük mellett filozofikus üzenetet is hordoznak. Művei magán- és közgyűjteményekben: MUSAC Museo de Arte Contemporáneo de Castilla y León, Spanyolország; Museum Het Domein Sittard, Hollandia; Ludwig Múzeum, Budapest; Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros; Szombathelyi Képtár, Szombathely; Déri Múzeum, Debrecen.

appearance was at the Liverpool Biennial in 2010. Language plays a key role in her art. Most of her works, classifiable as conceptual art, are commonplace texts, life wisdoms and cliches sewn or embroidered into materials of various texture. Alongside their simplicity they also have philosophical messages. Her works are displayed in the following private and public collections: MUSAC Museo de Arte Contemporáneo de Castilla y León, Spain; Museum Het Domein Sittard, the Netherlands; Ludwig Museum, Budapest, King Saint Stephen Museum, Székesfehérvár; Hungarian National Gallery, Budapest; Institute of Contemporary Art, Dunaújváros; Gallery of Szombathely, Szombathely; Déri Museum, Debrecen.

Borbély Szilárd

Szilárd Borbély

(Fehérgyarmat, 1964) Babérkoszorú- és József Attiladíjas költő, író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok kandidátusa. 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1989től a Debreceni Egyetem Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén tanársegéd, 1999-től aspiráns, majd 2002től docens. Rendszeresen publikál tanulmányokat, es�széket, kritikákat a 18–19. századi magyar irodalomról, valamint kortárs szépirodalmi könyvekről. Költői és írói tevékenysége mellett színházi munkákat és hangjátékokat ír. 2010 óta a Studia Litteraria, 2012 óta A Vörös Postakocsi szerkesztője. Számos könyve jelent meg.

(Fehérgyarmat, 1964) poet, writer, literary historian, university lecturer, candidate of literary studies, winner of the Laurel Wreath and Attila József prizes. He graduated from the University of Debrecen in 1989, where he started his career in the same year as an assistant lecturer at the Department of Old Hungarian Literature. He became associate professor in 2002. He regularly publishes studies, essays and critical writings both on 18–19th-century and contemporary Hungarian literature. In addition to poetry and prose, he also writes theatrical pieces and radio plays. He has been editing the periodicals Studia Litteraria and A Vörös Postakocsi since 2010 and 2012 respectively. He has published several books.

Chilf Mária

Mária Chilf

(Marosvásárhely, 1966) Munkácsy-díjas képzőművész 2009-óta egyetemi tanársegéd a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. 1995-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő és intermedia szakán. 1997–1998 között a Hochschule der Künste-ben tanult Berlinben. 1995-ben Eötvös-ösztöndíjas (Amszterdam, New

(Marosvásárhely, 1966) fine artist, winner of the Munkácsy Prize, associate professor at the Painting Department at the Hungarian University of Fine Arts since 2009. She finished her painter’s and intermedia studies at the Hungarian Collage of Fine Arts in 1995. She studied at Hochschule der Künste in Berlin in 1997–98.

175

York), 1996–1997 között az Akademie Schloss–Solitude ösztöndíjasa (Stuttgart) és a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. 1997–1998-ban DAAD ösztöndíjas Berlinben. 2004–2006 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanársegédje. 2007-ben elvégezte a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskoláját. Munkái a grafika, a festészet, az installáció és a médiaművészet műfajaiba sorolhatók. Művei magán- és közgyűjteményekben: Akademie Schloss Solitude, Stuttgart; Ludwig Múzeum, Budapest; Kunstmuseum, Bonn; M. de Arte, Sta Catarina (BR) Műcsarnok, Budapest; Balneologické múzeum, Pöstyén; Museu de Arte, Sta Catarina, Brazília; Magyar Külkereskedelmi Bank, Budapest; Frauenmuseum, Bonn; Művészetek Háza, Paks; Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest; Budapesti Történeti Múzeum / Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, Budapest; Raiffeisen Gyűjtemény, Budapest; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Dobó István Vármúzeum, Eger; Câmara Municipal, Colecção de Arte Contemporânea Internacional, Lisboa/ Lisszabon; MDSE- Mitteldeutsche Sanierungs- und Entsorgungsgesellschaft, Bitterfeld; Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, Budapest; Magyar Fejlesztési Bank, Budapest; Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; Déri Múzeum, Debrecen.

She won the Eötvös Scholarship to Amsterdam and New York in 1995, the Akademie Schloss-Solitude scholarship to Stuttgart and the scholarship of the Roman Hungarian Academy in 1996–97, and the DAAD scholarship to Berlin in 1997–98. Between 2004 and 2006 she was assistant lecturer at the Hungarian University of Fine Arts, where she obtained a doctoral degree in 2007. Her works can be classified into drawing, painting, installation and media art. Her works are displayed in the following private and public collections: Akademie Schloss Solitude, Stuttgart; Ludwig Museum, Budapest; Kunstmuseum, Bonn; M. de Arte, Sta Catarina (BR) Műcsarnok, Budapest; Balneologic Museum, Piestany; Museu de Arte, Sta Catarina, Brasilia; MKB Bank, Budapest; Frauenmuseum, Bonn; House of Arts, Paks; Ludwig Museum – Museum of Contemporary Arts, Budapest; Budapest Historical Museum / Municipal Picture Gallery – Kiscelli Museum, Budapest; Raiffeisen Collection, Budapest; István Dobó Castle Museum, Eger; Câmara Municipal, Colecção de Arte Contemporânea Internacional, Lisboa; MDSE- Mitteldeutsche Sanierungs- und Entsorgungsgesellschaft, Bitterfeld; Hungarian Ministry of Foreign Affairs; King Saint Stephen Museum, Székesfehérvár; Déri Museum, Debrecen.

Csontó Lajos

Lajos Csontó

(Budapest, 1964) A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1990-ben. 1992-től 1995-ig Derkovits Gyula ösztöndíjas, 2007-ben Munkácsy-díjat, és az NKA kiemelt alkotói támogatását kapja, a Római Magyar Akadémia és Cite Internationale Des Arts ösztöndíjasa, az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének egyetemi docense. A hagyományos grafikai és festészeti technikák mellett a 90-es évek közepétől a fotó- és videóművészeti, valamint installációs munkák jellemzőek munkásságára. A képi és verbális elemek

(Budapest, 1964) fine artist, winner of the Munkácsy Prize (2007), associate professor at the Department of Visual Arts at the Eszterházy Károly College. He graduated from the Hungarian College of Fine Arts in 1990. He was awarded the Gyula Derkovits grant between 1992 and 1995 and received the NKA premium grant in 2007. He was awarded scholarships by the Roman Hungarian Academy and Cité Internationale Des Arts in Paris. Apart from traditional drawing and painting techniques, his art has been characterised by photo and video works and installations

176

egymásra hatásával foglalkozik, az így létrejövő többirányú és többértelmű jelentést keresi. Talált vagy megrendezett fotókat, mozgó anyagokat társít saját szövegekkel. Művei magán- és közgyűjteményekben: Antal-Lusztig Gyűjtemény, Debrecen; Ludwig Múzeum, Budapest; Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros; Miskolci Galéria, Miskolc; Kecskeméti Fotómúzeum, Kecskemét; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Ferenczy Múzeum, Szentendre; Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; Paksi Képtár, Paks; Déri Múzeum, Debrecen.

since the 1990s. His main field of interest is the interaction between visual and verbal elements and the resulting multidirectional and manifold meanings. He pairs randomly found or arranged photos and videos with his own texts. His works are displayed in the following private and public collections: Antal-Lusztig Collection, Debrecen; Ludwig Museum, Budapest; Institute of Contemporary Art, Dunaújváros; Gallery of Miskolc, Miskolc; Hungarian Museum of Photography, Kecskemét; Hungarian National Gallery, Budapest; King Saint Stephen Museum, Székesfehérvár; Gallery of Paks, Paks; Déri Museum, Debrecen.

Dragomán György

György Dragomán

(Marosvásárhely, 1973) József Attila-díjas író, műfordító. Szombathelyen végezte a gimnáziumot, majd az ELTE-n tanult angol-filozófia szakon. Tizenhárom évesen kezdett írni – egy képről, amit olyan tisztán és plasztikusan látott, hogy úgy érezte, le kell írnia. Azóta is ezzel kísérletezik. Első kötete A pusztítás könyve 2002-ben jelent meg, 2005-ben pedig napvilágot látott második regénye, A fehér király, amely néhány évvel később megjelent németül, angolul, norvégül, finnül, dánul, hollandul, románul, csehül, horvátul, szerbül, szlovákul, valamint világszerte még számos más nyelven is.

(Marosvásárhely, 1973) writer, literary translator, winner of the Attila József prize. He left secondary school in Szombathely and went on to study English and philosophy at Eötvös Lóránd University. He started writing at the age of 13 – about a mental image he saw so clearly and vividly that he felt he had to write it down. He has been attempting at that ever since. His first volume A pusztítás könyve (Genesis Undone) came out in 2002 and his second novel, A fehér király (The White King) in 2005. Since then it has been translated into German, English, Norwegian, Finnish, Danish, Dutch, Romanian, Czech, Croatian, Serbian, Slovakian and other languages.

Garaczi László

László Garaczi

(Budapest, 1956) József Attila-díjas író, költő, műfordító. A Ho Shi Minh Tanárképző Főiskolán magyart és történelmet, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen filozófiát hallgatott. Tagja a Szépírók Társaságának, valamint tiszteletbeli tagja a József Attila Körnek. 1982 óta szabadfoglalkozású író. Adott közre verset, prózát, esszét, drámát, több mozi- és tévéfilm-forgatókönyv is a nevéhez fűződik.

(Budapest, 1956) writer, poet, literary translator, winner of the Attila József prize. He studied Hungarian and history at Ho Shi Minh Teacher Training College and philosophy at Eötvös Lóránd University. He is member of the Belletrist Association and the József Attila Circle. He has been a freelance writer since 1982. His works include poems, prose, essays, drama and film scripts for cinema and television.

177

Gerber Pál

Pál Gerber

(Tatabánya, 1956) Munkácsy-díjas képzőművész, 1983ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Munkái változatos műfajokban készülnek (festészet, grafika, installáció, tárgyak, fotók, szöveges munkák, feliratok, pecsétek, események, projektek, performanszok), egyetlen nagy Gesamtkunstwerk részeiként is felfoghatók. Egyes munkái képrejtvényekre emlékeztetnek, ám egyértelmű megfejtés nincs, inkább játékos komolyság, sok tapintat és humor jellemzi őket. Művei magán- és közgyűjteményekben: Antal-Lusztig Gyűjtemény, Debrecen; Faber Castell, Nürnberg; Ludwig Múzeum, Budapest; Kunstmuseum, Bonn; Francia Intézet, Budapest; Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros; Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba; Modern Képtár, Paks; Déri Múzeum, Debrecen.

(Tatabánya, 1956) fine artist, winner of the Munkácsy Prize. He graduated as a painter at the Hungarian University of Fine Arts in 1983. His works represent various genres such as painting, graphic art, installation, objects, photos, texts, inscriptions, seals, events, projects, performances, which are possible to look upon as parts of a single great Gesamtkunstwerk. Some of his works remind one of picture puzzles; yet without a given solution. Instead, they are filled with playful seriousness, a lot of tactfulness and humour. His works are displayed in the following private and public collections: Antal-Lusztig Collection, Debrecen; Ludwig Museum, Budapest; Faber Castell, Nürnberg; Kunstmuseum, Bonn; French Institute, Budapest; Institute of Contemporary Art, Dunaújváros; Mihály Munkácsy Museum, Békéscsaba; Modern Gallery, Paks; Déri Museum, Debrecen.

Lackfi János

János Lackfi

(Budapest, 1971) József Attila-díjas költő, író, műfordító. Nyolc verseskötete, két kisregénye, egy regénye, egy novelláskötete, húsznál több műfordításkötete jelent meg. Tíz gyermekkönyvet publikált. 1996 óta tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg docensként. 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedik. 2000 és 2005 között az azóta átalakult Dokk internetes irodalmi kikötő szerkesztője, 2003 és 2011 között a Műfordítók Egyesületének elnökségi tagja.

(Budapest, 1971) poet, writer, literary translator, winner of the Attila József prize. He has published eight volumes of poetry, two short novels, a collection of short stories, over twenty volumes of literary translation and ten books for children. He has been a lecturer at Pázmány Péter Catholic University since 1996 and editor of the world literature periodical Nagyvilág since 1999. He edited the online literary journal Dokk (which has undergone a transformation since then) between 2000 and 2005 and was member of the presidium of the Association of Literary Translators between 2003 and 2011.

Marno János

János Marno

(Budapest, 1949) Babérkoszorú- és József Attila-díjas író, költő, műfordító, műkritikus. 1963 és 1968 között Pannonhalmán és Esztergomban végezte tanulmányait. 1980-ig betanított munkás, kérdezőbiztos, segédmunkás

(Budapest, 1949) writer, poet, literary translator, critic, winner of the Laurel Wreath and Attila József prizes. Between 1963 and 1968 he attended the Catholic secondary schools of Pannonhalma and Esztergom. Until 1980 he made his living as

178

és statiszta volt. 1968 óta ír. 1980-tól a Mozgó Világ, majd a többi lap is közölte verseit. Dolgozott a Múzsák Könyvkiadó szerkesztőjeként és az Igen irodalmi rovatszerkesztőjeként. 2000 és 2001 között Bambergben volt ösztöndíjas. Költészetében újszerű szövegformálási gyakorlat érvényesül. Méltatói közül néhányan a posztavantgárd törekvések közé sorolják munkásságát.

an unskilled and semi-skilled worker, interviewer and extra. He has been writing since 1968, but it is only since 1980 that his poems have been published in the journal Mozgó Világ and other periodicals. He has also worked as an editor at the publishing house Múzsák Könyvkiadó and a literary editor at the Catholic periodical Igen. He spent the years 2001–2002 on scholarship in Bamberg. His poetry is characterised by innovative text formation. Some of his critics classify his ouvre as post-avantgarde.

Molnár Dóra

Dóra Molnár

(Nyíregyháza, 1985) grafikusművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végzett 2011ben. 2009-ben Erasmus ösztöndíjasként tanulmányokat folytatott az Accademia di Belle Arti di Macerata-n. 2010-ben a Ludwig Alapítvány ösztöndíjasa. A magyar grafika hagyományait felhasználva teremti meg egyéni stílusát. Munkái grafikai tradíciók és formai kísérletek merész ötvözeteiként hatnak. Művei közgyűjteményekben: Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest; Városi Művészeti Múzeum, Győr; Déri Múzeum, Debrecen.

(Nyíregyháza, 1985) graphic artist. She finished her studies of drawing at the Hungarian University of Fine Arts in 2011. She studied at Accademia di Belle Arti di Macerata as an Erasmus student in 2009. She received the Ludwig Foundation grant in 2010. She creates her individual style incorporating the traditions of Hungarian drawing. Her works are bold combinations of drawing traditions and formal experimenting. Her works are displayed in the following public collections: Petőfi Literary Museum, Budapest; Municipal Museum of Art, Győr, Déri Museum, Debrecen.

Ráskai Szabolcs

Szabolcs Ráskai

(Debrecen, 1978) grafikusművész, 2005-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. 2003-ban Erasmus ösztöndíjasként tanulmányokat folytatott az Universidad Castilla-La Mancha-n, Cuenca-ban (Spanyolország). 2006-ban elnyerte a Kisgrafikai Biennálén a Magyar Grafikusművészek Szövetségének díját (Budapest), 2011-ben a Nemzeti Művészetért Alapítvány díját. Rejtőzködő művész, választott műfajának minden technikai ágát birtokolja, művészi világában a szürrealizmus és dadaizmus hatása egyaránt tetten érhető. Művei közgyűjteményekben: Déri Múzeum, Debrecen.

(Debrecen, 1978) graphic artist. He completed his studies of drawing at the Hungarian University of Fine Arts in 2005. He studied at Universidad Castilla-La Mancha in Cuenca in Spain as an Erasmus student in 2003. He won the award of the Hungaran Graphic Artists’ Association at the Graphic Biennial in Budapest in 2006 and the award of the Foundation for National Art in 2011. He is a reclusive artist. He displays complete mastery of all branches of his chosen art. His art has been apparently influenced by surrealism and dadaism. His works are displayed in Déri Museum, Debrecen.

179

Solt András

András Solt

(Budapest, 1986) 2010-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. 2009-ben tanulmányokat folytatott a CIT Crawford College of Art and Design-on Corkban (Írország). 2008-ban, 2009-ben Barcsay-díjas, 2011-ben a 25. Miskolci Grafikai Triennálén elnyerte a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának díját. Grafikáiban meditatív, letisztult, mély gondolati összefüggéseket tár biztos művészi tudással a néző elé. Képi megoldásaiban irodalmi hangulatokat teremt, kortárs létértelmezést ad. Művei közgyűjteményekben: Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, Miskolc; Déri Múzeum, Debrecen.

(Budapest, 1986) completed his studies of drawing at the Hungarian University of Fine Arts in 2010. In 2008 he studied at CIT Crawford College of Art and Design in Cork, Ireland. He received the Barcsay Award in 2009 and the Award of the Ministry of National Resources in 2011. His drawings convey meditative, clear and deep thoughts with confident artistic skill. His images evoke a literary atmosphere and give an interpretation of contemporary existence. His works are displayed in the following public collections: Miskolc Gallery of Fine Arts – City Museum of Arts, Miskolc; Déri Museum, Debrecen.

Szijj Ferenc

Ferenc Szijj

(Szombathely, 1958) József Attila-díjas író, költő, műfordító. 1977-ben érettségizett a Nagy Lajos Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német szakán végezte 1978 és 1984 között. 1984 és 1988 között a fővárosi Egyetemi Könyvtár könyvtárosa, 1989 és 1996 között pedig a Nappali Ház szerkesztője volt.

(Szombathely, 1958) writer, poet, literary translator, winner of the Attila József prize. He completed his studies of Hungarian and German at József Attila University in Szeged between 1978–1984. Until 1988 he worked as a librarian at the University Library in Budapest, and he was editor of the literary journal Nappali Ház between 1989–1996.

Tandori Dezső

Dezső Tandori

(Budapest, 1938) Kossuth- és Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, valamint 1994 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A budapesti bölcsészkaron szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek című kötete radikálisan új poétikai szemléletnek teremtett alapot a hazai lírában. A hetvenes évektől kezdődően Tandori folyamatosan és igen sokféle műfajban publikált: jelentős érdeklődést és visszhangot váltott ki mind kötetenként megújuló költészete, mind széles körű, filozofikus

(Budaoest, 1938) poet, writer, literary translator, winner of the Kossuth and Prima Primissima awards. He is a founder of the largest online anthology of Hungarian literature (Digitális Irodalmi Akadémia) and has been a member of Széchenyi Academy of Letters and Arts, a prestigious association of artists since 1994. He graduated as a teacher of Hungarian and German in Budapest. His volume titled Töredék Hamletnek (1968) laid the foundations of a radically new poetical approach in Hungarian poetry. Since the 1970s he has been continuously publishing in various genres. Both his poetry, renewed from volume to volume, and

180

esszéisztikája (melyben a magyar és világirodalom, valamint a képzőművészet igen sok kiemelkedő alakját és művét vizsgálta). Hasonlóan jelentős sokoldalúan újító prózaírása (gondolhatunk itt akár önéletrajzi jellegű es�széisztikus fikcióira, vagy a műfaj határait felnyitó – saját nevének anagrammájából adódóan – Nat Roid néven publikált krimisorozatára), valamint említést érdemel a minimal art és a konceptualizmus felé tájékozódó képzőművészeti, grafikai tevékenysége is.

his philosophical essays, dealing with outstanding figures of Hungarian and international literature and art, have been received with considerable interest and have been widely discussed. Similarly remarkable is his diversely innovative prose including his biographical-fictional essays or his series of crime stories – published under the anagramic name Nat Roid –, which expand the limits of the genre. Besides, his activity in the field of fine art (drawing), showing the features of minimal art and conceptualism, is also noteworthy.

Térey János

János Térey

(Debrecen, 1970) Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, drámaíró, műfordító. Magyart és történelmet tanult a budapesti Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE bölcsészkarán. A kortárs magyar irodalom egyik legaktívabb, leglendületesebb alkotója, tetszhalott műfajokat aktualizál és kelt új életre. Verseit többek közt az Élet és Irodalom, az Alföld, a Holmi, a Jelenkor és a 2000 közli. Legjelentősebb munkája a Paulus című verses regény, illetve drámatetralógiája, a Nibelung-lakópark. 2006 tavaszán az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt Stuttgartban. Több munkájában (Asztalizene, Jeremiás avagy Isten hidege, Protokoll) az új magyar középréteg színtereit járja körül. Legújabb munkája a 2012-ben megjelent Teremtés vagy sem című esszékötet.

(Debrecen, 1970) poet, dramatist, literary translator, winner of the Laurel Wreath and Attila József prizes. He studied Hungarian and history at the Teacher Training College of Budapest and at Eötvös Lóránd University. He is one of the most active and energetic authors of contemporary Hungarian literature reviving and updating seemingly dead genres. His poems have been published by the periodicals Élet és Irodalom, Alföld, Holmi, Jelenkor and 2000. His most significant works are Paulus, a novel in verse and Nibelung-lakópark, a drama tetralogy. He received the Academie Schloss Solitude scholarship to Stuttgart in spring 2006. Several of his works (Asztalizene, Jeremiás avagy Isten hidege, Protokoll) are centred around the scenes of the new Hungarian middle class. His latest work, a volume of essays titled Teremtés vagy sem was published in 2012.

Tolnai Ottó

Ottó Tolnai

(Magyarkanizsa, 1940) Kossuth-díjas szerbiai magyar író, költő, műfordító. A vajdasági magyar irodalom sokoldalú – és egyik legkiemelkedőbb – alakja. 1955 és 1959 között a zentai magyar gimnázium tanulója, 1956-tól publikál rövid prózát, 1960-tól verseket. 1959től az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója. 1961-től az Újvidéken megjelenő Ifjúság hetilap Symposion című művészeti mellékletének szerkesztője. Első verseskötete,

(Magyarkanizsa, 1940) a Hungarian writer, poet, literary translator from Serbia, winner of the Kossuth Award. He is a versatile and outstanding figure of Hungarian literature in Voivodina. He attended the Hungarian secondary school of Senta between 1955 and 1959. He began publishing short prose in 1956 and poetry in 1960. He started his studies at the Hungarian Department at the University of Novi Sad in 1959. There he became editor of the art

181

a Homorú versek megjelenésének évében, 1963-ban Zágrábba költözött, filozófiai tanulmányokat folytatott. 1964-ben megjelent az Új Symposion folyóirat, melynek 1974-ig szerkesztője, 1969 és 1972 között főszerkesztője volt. 1974 és 1994 között az Újvidéki Rádió művelődési műsorainak szerkesztője, képzőművészeti kritikusa, 1966-tól 1990-ig a Jugoszláv Írószövetség tagja, amelynek – az államalakulattal egy időben való felbomlásáig – ő volt utolsó elnöke. 1990-től a Magyar Írószövetség tagja. 1992-től a Veszprémben megjelenő Ex Symposion főszerkesztője. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja. 2004-ben egy évet töltött Berlinben DAAD-ösztöndíjjal, 2005-ben Költő disznózsírból című könyvéért megkapta a Magyar Irodalmidíjat. 1994-től Palicson él.

supplement of a youth magazine in 1961. In 1963, the year when his first volume of poetry was published, he moved to Zagreb to study philosophy. He was editor (1964–74) and editor-in-chief (1969–72) of the journal Új Symposion. Between 1974 and 1994 he was cultural editor and fine art critic of the Radio of Novi Sad. He was member – and until the disintegration of the country the last president – of the Yugoslavian Writers’ Association. Since 1990 he has been member of the Hungarian Writers’Association and since 1992 the editor-in-chief of the Veszprém-based journal Ex Symposion. He is an honorary member of Széchenyi Academy of Letters and Arts. In 2004 he spent a year in Berlin on DAAD scholarship. He was awarded the Hungarian Literary prize in 2005 for his book Költő disznózsírból. He has been living in Palic since 1994.

Vincze Ottó

Ottó Vincze

(Kisvárda, 1964) Munkácsy-díjas képzőművész. 1991-ben Barcsay-díjas, 1993 és 1996 között Derkovits-ösztöndíjas, 1996-ban és 2003-ban a Fővárosi Önkormányzat ösztöndíjasa (Frankfurt és Stuttgart), 1996-97-ben a Künstlerdorf Schöppingen ösztöndíjasa (Németország), 1997-ben a Schloss Plüschow ösztöndíjasa (Németország), 1998-ban a Soros Alapítvány ösztöndíjasa (Párizsi Magyar Intézet), 1999ben DAAD ösztöndíjas (Németország), 2004 és 2005 között Hungart-ösztöndíjas, 2009-ben a Cité Internationale des Artes ösztöndíjasa (Párizs), 2010-ben pedig Victor Vasarelyösztöndíjas (Párizsi Magyar Intézet). Szentendrei gyökerű és ihletettségű művész, installációi térspecifikus alkotások, melyek vagy a hely múltjában rejlő történeteket hívják elő, vagy annak fizikai, esztétikai adottságaiból építkeznek letisztult módon. Művei magán- és közgyűjteményekben: Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros; Ferenczy Múzeum, Szentendre; Modern Képtár, Paks; Modern Magyar Képtár, Pécs; Künstlerdorf Schöppingen, Észak-Rajna-Vesztfália; Skulpturenpark Katzow, Városi Képtár, Győr; Déri Múzeum, Debrecen.

(Kisvárda, 1964) fine artist, winner of the Munkácsy Prize. He received the Barcsay Award in 1991, the Derkovits grant between 1993 and 1996 and the following scholarhips: the Local Government of Budapest (to Frankfurt and Stuttgart) in 1996 and 2003, Künstlerdorf Schöppingen, Germany in 1996–97, Schloss Plüschow, Germany in 1997, the Soros Foundation (to the Hungarian Institute in Paris) in 1998, DAAD in 1999, Hungart in 2004–2005, Cité Internationale des Artes, Paris in 2009, Victor Vasarely (to the Hungarian Institute in Paris). He is rooted in and inspired by the town of Szentendre. His installations are space specific works recalling the stories hidden in the past of the place or using its physical and aesthetic features as building blocks in a clarified way. His works are displayed in the following private and public collections: Institute of Contemporary Art, Dunaújváros; Ferenczy Museum, Szentendre; Modern Gallery, Paks; Modern Hungarian Gallery, Pécs; Künstlerdorf Schöppingen, North Rhine-Westphalia; Skulpturenpark Katzow; Municipal Gallery, Győr; Déri Museum, Debrecen.

182

Tartalom / Contents Bevezető / Introduction .................................................................................................. 4 Baglyas Erika .............................................................................................................. 20 Benczúr Emese . .......................................................................................................... 28 Borbély Szilárd . .......................................................................................................... 34 Chilf Mária ................................................................................................................. 40 Csontó Lajos . ............................................................................................................. 46 Dragomán György ...................................................................................................... 54 Garaczi László ........................................................................................................... 68 Gerber Pál ................................................................................................................. 78 Lackfi János ................................................................................................................ 86 Marno János . ........................................................................................................... 102 Molnár Dóra . ........................................................................................................... 112 Ráskai Szabolcs ........................................................................................................ 118 Solt András . ............................................................................................................. 124 Szijj Ferenc ............................................................................................................... 130 Tandori Dezső . ......................................................................................................... 142 Térey János .............................................................................................................. 156 Tolnai Ottó ............................................................................................................... 166 Vincze Ottó .............................................................................................................. 170 Életrajzok / Biographies . ............................................................................................ 174

A kiállítás és a könyv az Európai Unió, a Nemzeti Kulturális Alap és az Alföldi Nyomda Zrt. támogatásával jött létre. / The exhibition and this book is funded with support from the European Commission, the National Cultural Fund of Hungary and the Alföldi Printinghouse Co. Ez a kiadvány a szerzõk nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehetõ felelõssé az abban foglaltak bárminemû felhasználásáért. / This publication reflects the views only of the authors, and the Commission cannot be held responsible for any use which may be made of the information contained therein.

A kiállítás kurátorai / Curated by: Munkatársak / Assistanats: Szerkesztette / Edited by: Fényképezte / Potography by: Fordította / Edited by: Grafikai terv / Designed by: Nyomdai előkészítés / Prepress: Nyomdai munkálatok / Printed by: Felelős kiadó / Publisher-in-charge: Debrecen, 2012

Agathe Bischoff-Morales, Guillaume Dégé, Lakner Lajos, Süli-Zakar Szabolcs, Szoboszlai Lilla Áfra János, Francz Vilmos Ákos, Kecskés Ferenc, Keczán Mariann, Kerekesné Bíró Éva, Kovács Marianna, Soltészné Csorba Ildikó, Szabó Anna Viola Áfra János, Süli-Zakar Szabolcs, Szoboszlai Lilla Lukács Tihamér, Süli-Zakar Szabolcs Thomas Cooper, Kiss Fruzsina, Lieli Mariann, Nagy Ildikó Noémi, Tim Wilkinson Süli-Zakar Szabolcs Alkotópont Kft. Alföldi Nyomda Zrt. Lakner Lajos, Déri Múzeum