Névelő növények Déri Múzeum Debrecen 2014
Milyen növény a névelő? Írók kéziratai között kutatni igazi szellemi kaland, s különösen az, ha a még letisztázatlan, alakuló szövegben, a csavargó, helyüket kereső szavak között, a papírlapok szélein egy-egy rajz is előbukkan. Amikor majd a szöveg közeget vált, a végleges, kinyomtatott oldalakon a teremtés közben működő érzékelés és képzelőerő alaktalan elevenségéből alig marad valami látható, hiszen azt, jó esetben, magába szívta az elkészült mű. Az olvasó–befogadó számára az irodalmi alkotás archetípusa a nyomtatott változat: a mű születésének folyamatáról, a küzdelemről és kudarcról, az újrakezdések soráról, okáról és módjáról, nincs tudomása. A most kézben tartott könyv e titkos tudás megszerzését kínálja olvasójának. E kis kötet költői címét egy Tandori Dezső játékos fantáziája által megalkotott „irodalmi növény” nevéből nyerte, amelyet a költő többször csatolt ajándékként barátainak írt leveleihez és jelenített meg önálló alkotásaiban is. A határozott névelő A és Z betűjéből formált levél-növényzet egyszerre szimbolizálja a művészetek közötti átjárhatóság szabadságát és a „nyelvi vizualitás” lehetőségeinek határtalanságát. Tandori mellett számos magyar író rajzol a szöveggel egyenrangúan vagy éppen a még készülő szöveg mellett bizonytalanul, olykor opálos zavarral, önkifejezése egyik formájaként, az alkotási folyamat, a gondolkodás, fogalmazás közben, ihletett gondolat híján, vagy éppen attól vezérelve. Muzeológusokként arra vállalkoztunk, hogy felkutatjuk és bemutatjuk e szépírók vizuális művészetekkel rokon, rejtőzködő, gyűjteményekbe kerülésüket megelőzően többnyire asztalfiókban lapuló rajzait.
Elsősorban nem a „kifelé”, a megfelelés szándékával készített, befejezettnek szánt műalkotások között válogattunk, szerte az országban, kerülve a két múzsának egyformán hódolókat, inkább sebtében felvázolt krokikat, ízesen megrajzolt kávéházi karikatúrákat, mindenféle lapszéli ábrákat, spontán automatizmussal, tudattalanul firkált alkalmi rajzocskákat gyűjtöttünk. A grafikák között megbúvó egy-két fotográfia pedig sok esetben csak műfajában különbözik a kiválasztott rajzoktól, szándékában és megvalósulásában nem: számunkra arról beszél, ami szavakkal ki nem mondható. A fogalmazás közben önkéntelenül papírra vetett, vagy a váratlan látványt hirtelen megörökítő gesztus a művész személyiségéről, élethez és művészethez való viszonyáról árulkodik. A képek mellé válogatott szövegek pedig fölerősítik a vizualitás által megmutatkozó személyiségjegyeket. Könyvünk egy kiállítássorozat lezárásaként és öszszegzéseként, mintegy katalógusul készült, s lett a magyar szépírók rajzait és fotográfiáit bemutató tárlat szellemi és vizuális továbbgondolása. A kiállítást – amely vándorlása során a befogadó térhez alakítva változott – Debrecenbe, a Déri Múzeum Medgyessy Galériájának hatalmas terébe terveztük. El akarván kerülni a rajzok bekeretezését, eredeti közegükhöz hasonló formát kerestünk bemutatásukhoz. Ferencz Marcel építész egy 235 lapból álló, 30 méteren át húzódó, lapjaira hulló „könyv”-et tervezett, melynek óriási, lapozható oldalai a képek és szövegek nyomatával, két acélsodronyra voltak felcsíptetve. Az eredetileg gyakran bélyegnyi méretű rajzok Süli-Zakar Szabolcs képzőművész merész tipográfiai és grafikai hangsúlyozásainak jóvoltából (és az Alföldi Nyomda figyelmes munkája által) többszörösen is új kontextusba kerültek.
A Névelő növények – rajzoló szépírók kiállítássorozat egyfajta térbeli illusztrációt teremtett, melyet grafikai – irodalmi térkísérletnek is tekintettünk. A kiállítási tér széthulló könyvlapjai most összefűzve, egy valóságos, kézbe fogható könyvecske oldalaiként kezdhetnek új életet.
A Névelő növények kiállításai: Debrecen, Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum 2012. június 16 – október 13. Megnyitotta: Térey János Budapest, Fuga Galéria 2013. május 31 – június 18. Megnyitotta: Bartis Attila Pécs, Művészetek és Irodalom Háza 2013. szeptember 5 – szeptember 30. Megnyitotta: Csordás Gábor
Ez a könyv – az, ami. Vázlatkönyv. Improvizáció. Forgács. És bármily szépek is a forgács szőkés-vörös angyalhaj-csigái, akarva akaratlan senki se nézné őket szekrénynek vagy íróasztalnak, holott, aki a forgácsot gyalulta a fából, szekrényt, sőt íróasztalt is tud építeni. Az improvizációt nem a magas művészet, hanem a mélylélektan irányából kell megközelíteni. A megmunkáltság vértje és pajzsa nélküli itt a művész. Nem elmélkedik hosszan, hanem hirtelen mozdulattal kalappal mer vizet a folyóból. A mozdulat védtelen és kiszolgáltatott, ahogy pottyanó bögre után kap az ember. A mozdulat persze, szándéktalanul is a művészé, ahogy a táncos az utcán járva sem tagadhatja meg tanult izmait, de a koreográfia esetleges, aszerint, mit lép át vagy kerül ki. A spontánság meghökkentő frissesége a vonzása a rögtönzésnek, nem a megmunkáltság. S ha ez áll a versekre, fokozott mértékben vonatkozik a rajzokra. E gyermek és ősember közti produktumokra. Ezeket még a nagy szakmai tudás sem segíti. Vonalaik groteszk kifejező ereje nem Altamira rafinált művészeié, hanem az ausztrálnégerek fenyőtű-emberkéinek rokona. Valami földmélyi kapcsolatuk van a versek szerzőjével, valami, ami az akadémiákon elsajátíthatatlan, a kézjegy azonossága. Károlyi Amy: A tanú megszólal Weöres Sándor kézírásos könyve
Régi dolog ez és már eredményesen is foglakoztak vele, hogy az írás és a képzőművészetnek egy bizonyos határműfaja, a grafika között rokonság van – az írók rendesen jól tudnak rajzolni, karakterérzékük van és grafikus ízlésük. A grafika nagy századában sok író volt, aki tulajdon rajzaival illusztrálta könyveit – ceruza és toll testvérek, az egyik képpé bontja fel a gondolatot, a másik ábrákból állítja össze megint – az egyik elképzelteti az életet, a másik életet ád a képzeletnek […]. [Most arról a kedves furcsaságról akartam beszélni], amiről, ha szót ejtek, minden írással, fikciók komponálásával foglalkozó szegénylegény mosolyogva kell, hogy biccentsen: „igen, velem is így van ez, én is szoktam, csak azért nem beszéltem róla eddig, mert a szórakozottságnak azok közé a teljesen érdektelen, elfelejtenivaló kis tünetei közé [soroltam], amikről mindig azt hittem, hogy csak nálam szoktak jelentkezni, más nem ismeri őket”. Igen, mert mindenki szokta ezt csinálni, de még nem gondoltak rá, milyen jellemző az illető egyéniségére, karakterére az, ahogyan csinálja. Magukról a szórakozott, majdnem öntudatlan rajzocskákról, furcsa, értelmetlen ákombákomokról, szeszélyes kis ábrákról van szó, amiket az író gondolkodás, fogalmazás közben firkál a konceptus-papír szélére, vagy arra a kis papírdarabkára, amire a gondolatmenetét feljegyezte. Többnyire formátlan, értelmetlen vonalhalmazok ezek – valóságos halandzsa nyelve a grafikának, álomszerű, kialakulatlan foltok, kerekek, kockás, mértani ábrák – de aki rendszeresen figyeli őket, kell, hogy bizonyos következetességet fedezzen fel, ami a lélekbúvár grafológus, sőt, az öntudatban mélyre bányászó álomfejtő számára is becses adatokat nyújtana az alkotó munka elemzésére.
Ezek a rajzocskák nagyon sokfélék – természetük szerint nagy csoportokra lehetne osztani őket, típusokat különböztetni meg. Vannak az egyszerű satírozók, akik az írásnak, helyesebben a gondolat koncentrálásnak ebben a hipnotikus önkívületében, amibe már a médiumok túlvilági irkafirkáihoz hasonló módon – valami egyszerű idomot rajzolnak le és azt árnyékolják, kínosan szabatos gonddal, mintha fizetnének érte, hogy minél plasztikusabb, tökéletesebb legyen. Mások fantasztikus arabeszkeket csipkéznek a papír szélére, bonyolult rendszerét minden-féle értelmetlen szalagoknak, arcoknak, kacskaringóknak, gépalkatrészeknek, virág-motívumoknak. Mások ragaszkodnak egy bizonyos tárgyhoz, amit mániákus makacssággal ismételnek: egy bögre, egy piramis, egy félgömb, amibe dugóhúzó van beleerősítve – szívalakú arc, szemek helyén két kidolgozott zsebóra, a száj meg valami trombitafélében végződik. Mások ugyanazt az idomot fokozzák: kis négyszögecske, egyre nagyobbodó formában a végtelenbe vész – perspektívaproblémák elvetélt megoldása; gőzhajó, kávéskanál, kettészelt kenyér, amiből ágyúcső mered ki. Mások egy számot, egy betűt kacskaringóznak, díszítenek olyan gonddal, mint középkori barát az iniciálét – ez biztosan atavisztikus bűvölet. Másoknál semmihez se hasonlítható barokk díszítést találunk – vannak, akik emberarcot rajzolnak, vannak, akik megdöbbentő […] jelképes ábrákkal árulják el öntudatlan énjük hajlandóságának állandó pogány színezetét. Annyi bizonyos, hogy ezek a szórakozott rajzocskák nagyon mulatságosak és jellemzők az íróra – aki akarja, következtetést vonhat le belőlük. Karinthy Frigyes: Az írók rajzolnak
babits mihรกly
Lám-lám, magam is koponyákat rajzolgatok a papír szélére. Valamikor semmi volt nekem a halál; csak most döbbenek rá, mennyire pogány voltam. Aki a halálban csak az élet végét látja, annak számára a halál minden réme voltaképp ideát van az életben. Nem is a haláltól fél, inkább csak a halál félelmétől fél. A borzadály a Semmi közelségén, a kétségbeeesés hogy mindent itt kell hagyni, a halálküzdelem gyötrelmei, igazában mind az élőt gyötrik, a halott mindezt már nem érzi. S mindettől megment a hirtelen halál! […] Viszont vannak, akiknek a halál bejön az életükbe, melléjük ül az íróasztalhoz és telerajzolja koponyákkal a papirosukat. Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen – A jó halál
Balázs Béla
Zoltán nevével kezdem. Azt hiszem, itt célhoz értem. Eljött értem és elvitt magához. Mivelhogy egyedül volt a lakásban, ott is háltam. Összeszoktunk végre. Kibeszélhetem magam egyszer igazán előtte. Beszéltem munkámról, terveimről, mindenről – lelkesült értem. Nem mondta, de én éreztem. És mikor abban a kicsi agglegényszobában, a kis sercegő lámpánál dolgoztunk, ő az asztal egyik végén, én a másikon, szótlanul, sokáig – csak a tollam sercegése és az ő tolla kopogása hallatszott – úgy éreztem, míg gondolkodva élesen megvilágított arcát néztem, mely mögött a szoba egészen feketesötét volt, mintha mindahhoz, amit gondolok és álmodom, onnan túlról hangzana kísérőzene. Balázs Béla: Napló (1904. szeptember)
Bejárjuk egész Párizst. Reggeltől estig talpon, lakást keresünk. Az este a Notre-Dame tornya alatt. Éreztem az időt. Mint valami földalatti görgeteget, éreztem a századokat, melyekből ez a tenger kincs feltámadt. […] Csak ha a múlt realitását érzi meg az ember, érezheti a jövőjét. * Párizs a szem országa, nem a fülé. Tiszta színek, kirajzolt színek – csengő, finom, tűvel szúrt szavak. Plasztikusan mindent kidolgozni, ki a napfényre. Semmi homályban hagyás, semmi elmosódottság. Nem félni a napfénytől, erős színtől, éles kontúrtól. Vissza a szóhoz!
Úgy felizgat Párizs, hogy az idegeim alig bírják. Azok a tűszúrásérzések gyakoribbak, mint azelőtt. Szétrobbantak a látköröm korlátai. Új, nagy perspektívák nyíltak. Érzem, hogy növök, de ezek a tágasságok, magasságok, még mind teli gomolygó köddel. Még nem tudok helyet találni benne, ráeszmélni. Balázs Béla: Napló (1907. április)
Napsugaras reggel érkeztünk ide. Felmásztunk a Montmartre-ra a Sacré Coeurhöz, és megnéztük Párizst. Mint Hannibál az Alpesekről Itáliát. Házalók, antikváriusok, kecskenyáj. Festők, akik kint az utcán festenek. Csak a regények folytatása, amiket olvastam, a festményeknek, amiket láttam. Feladtam Simmelnek a problémát: egy művészek interpretálta élet – mindenre ráismerek, amit ők megláttak. Az egyik generáció poézise a másiknak már objektív valóság: ő is hozzáadja a magáét: a poéziselem az életben mint a lavina nő – vagy csak változik. Mi az, amit az ilyen életképben élvezek? Művészet mű nélkül. * Itt látok először művészetet otthon. Mintha itt nőtt volna, mint egy kertben a fák. Berlinben a legszebb képeknek is az a melankolikus hatásuk volt, mintha száműzetésben találkoztunk volna. Azt hiszem, hogy az életemnek a formai részét újból kezdem illetve kezdem, mert eddig valami csodálatos
büszkeséggel negligáltam. A művészetben a forma a szimbóluma a tartalomnak, ahol különválasztható. Nem lehet lelket festeni, csak színeket, síkokat, árnyakat, vonalakat. Balázs Béla: Napló (1907. április)
bartis attila bartis bartis attila bartis bartis attila attila attila bartis bartis attila attila
csรกth
A tudomány tanítja, hogy hiúnak lenni nem bűn, hanem a tetszeni vágyásnak természetes következménye. Tetszeni, ez a nők hivatása és egyetlen kötelessége, mert hiszen csak ezen a réven hódíthatják meg a férfiakat. Más út számukra nincs, mint a külsőjük csinosítása, kendőzése és felöltöztetése. Az a nő, aki nem hiú, nem becsüli meg ezt az egyetlen természetes tőkéjét, hasonló a rossz kereskedőhöz, aki portékájának nem viseli gondját, sőt azt romlani hagyja. A művészek kezdettől fogva a szépség – és minthogy a művészek túlnyomó többsége férfi, tegyük hozzá: a női szépség – dicséretét hirdetik, és ezzel mintegy valamennyien a hiúságot magasztalják. Mert szépség hiúság nélkül, azaz a szépségnek megbecsülése nélkül nincsen. […] A női lélek nem alkot, hanem megért, nem okoskodik, hanem megérez, nem tud, hanem megsejt – egy ilyen nemleges tulajdonságokkal ékeskedő szubsztanciát pedig attribútumai nélkül éppenséggel nem vehetünk észre. Ennek a titkos természete mindenkor érdekli a férfiakat. Mert ez ad értéket a hibátlan egészséges szépségnek, és szépséget a mindennapi vagy szabálytalan arcnak is. A hiúság tehát – a nőkben megbecsülendő. Nem magáért a hiúságért, de mivel a szépséget öntudatossá, művészivé és speciálissá neveli. Csáth Géza: Kis értekezés a nők hiúságáról
Ezek után hozzálátott a mosdáshoz. A vasárnapi toaletthez külön szappana volt, ezt még ki kellett hozni a fiókjából, ahol selyempapírba csomagolva el volt rejtve. Nagy alapossággal végezte a szappanozást is. Egész arcát, vékony és remek nyakacskáját elfödte a fehér, jó szagú hab. Sietve törülközött, inget váltott, és tiszta alsószoknyát húzott. Aztán meggondolta magát. Ma egészen divatos lesz. Csak nadrágot fog viselni a szoknya alatt, mint az előkelő hölgyek. Sietve, hogy az édesanyja meg ne lássa, mert az özvegynek nagyon is maradi nézeti voltak a női öltözködésről, sietve húzta fel az egyetlen rózsaszínű trikó ruhadarabot. Egy pillanatra székre állt, és megnézte magát a kopott farámás tükörben. Meg volt elégedve a formájával, csak a csípőit szerette volna egy kicsit szélesebbnek és tömörebbnek. Eszébe jutott Irén, akinek e téren semmi kíavánnivalója nem lehetett, és aki ezért olyan felsőbbséges öntudattal és büszkeséggel ringatta át magát a korzón, a Rákóczi úton, amerre csak ment. Csáth Géza: A kis varróleány vasárnapja
Tulajdonképpen minden rajz a belső szellemi erők játékát képviseli. A művészek túlnyomó többségénél azonban ez a játék megszokott és szimplex. Például, ha egy Benczúr-képet látok, akkor nyilvánvaló előttem, hogy ez a művész kitűnően lát és pompásan fest, de ami e kettő közé esik, azt vagy nem tudja érdekessé tenni, vagy nem is érdekes. Holott engem nem az ő megfigyelése érdekel és nem a természetmásoló képessége, hanem az, hogy abban a módban, ahogy lefesti, amit lát, mennyire van képviselve az ő lelki élete, az emlékei, a gondolatai, az asszociációi, az élete, amik a benyomásokat elváltoztatják, átalakítják. […] Amelyik művész nem tartja szükségesnek, nem ambicionálja, hogy ebben az értelemben, azaz mindenekelőtt lírikus legyen, vagy helyesebben: akinél a kifejezésben ösztönszerűen, félreismerhetetlenül meg nem nyilatkozik ő maga, az ember – az igazi érdeklődésre nem számíthat. Csáth Géza: Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről
A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba. […] Igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk. Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. […] Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetetlen az érzékek útján. […] Annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. Csáth Géza: Ópium
Óh, únalom! vad únalom! Óráimat be fájlalom, Hogy így homályosítod… Csokonai Vitéz Mihály
Boldog vagyok, hogy még élek, s hamar Debrecenbe érek, egy nyáron hol én is laktam, verseket is írogattam. Nagy jövőt akik jósoltak, barátaim rég megholtak… Gyalogbodzák, árokparton, vetés-szélén, kiáltják, hogy „éljen, éljen költőink apraja-nagyja, s még soká ősz hajú atyja: éljen a mi kedves költőnk, vagyunk szívből kit üdvözlők!...” Erdélyi József: Gyalogbodza
f o r g รก c h A n d r รก s
Kedves Gyermekem. Itt a Szent Karácsony, s Öreg Tom csak fekszik az ágyon. – Valahol az Ördög és a mély tenger között időzik. Mert: ha felkel az ágyából, újra megfázhat, de ha nem, szegény lelke betegszik meg bele, hogy nem lehet ott a karácsonyi lakomán. Mit tegyen hát? Ahogy ott ül mélységes bánatában, mit gondolsz, mi történt? Valaki kopogott az ajtón. „Jöjjön be!” – mondta Öreg Tom. És mit gondolsz, ki lépett be? Képzeld csak el, gyermekem! Egy öregasszony. Úgy nézett ki, mint egy aszott krumpli.[…] Sárga orra, magányos foga és állána ritkás sörtéi egyre csak közeledtek – és jaj istenem! Megcsókolt. Aztán elment. Az ajtóban még megfordult és megkérdezte: „Gondolod, hogy jó dolog az, ha egy kislány mindent megkap, amire vágyik? Nem veszélyes méreg ez inkább?” – „Igazad van, valóban olyan, mint a méreg. De mindkét eset az: az is, ha egy gyermek semmit nem kaphat meg, és az is, ha mindent megkap. Hiszen utóbbi esetben azt hiheti, hogy ez mindig így lesz, az élet pedig kemény dolog, nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk. Ráadásul, ha valakinek mindene megvan, a bánatot és a szomjúságot keresi.” És ez minden. Szívemből csókollak: Öreg, öreg Tom. Tanuld meg kívülről!! Ha mindenem megvan, a bánatot és a szomjúságot keresem. – Később majd megérted. Füst Milán (angol nyelvű) levele fogadott unokájának, Menczer Bettynek. 1947. január 18.
GellĂŠri And
dor Endre
Változz, változz, veszíts a szenvedélyedből te is, nehogy ölj keserűségedben! Légy hasonló a hegyhez, aki most szótlanul megtűri őket, légy hasonló a folyóhoz, amely egykedvűen viszi a hullát és a mulatozók csónakjait... légy hasonló a Természethez, és az éj nagy szemével nézd az ő emberi sorsukat! Gelléri Andor Endre: Három híd ég és föld között - Álomszűz
hรกy jรกnos
Min d e n boldog vit éz egyformá n boldog, d e m in d e n boldogtala n vit éz a maga módjá n boldogtala n . Ha fe lhasítaná n k tes t ü k kosarát, b izon y egy boldogtala n vit ézn e k s e m voln a hasonlatos a megkes ered e tt l e l k e, d e kí vü lrő l a bő rre mégis ugyan az a k en őcs voln a rá h úzva. Min tha k öz e l e b b á l ln a egymáshoz egy boldogtala n vit éz s egy boldogtala n törö knyaló b é rnön c, m in t egy boldog vit éz s egy boldogtala n . Min tha m in d, ki boldogtala n, egyformá n boldogtala n vit éz voln a, ahogya n a ha lot ta k ha lot ta k és az él ő k él ő k . Há y János: Dzsigerd i l e n
j贸kai m贸r
Statutorum §. 23. „Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja avégett, hogy azon kikönyököljön, és az ablaka alatt megálló férfiszeméllyel hivalkodjék, jövő úrnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt eklézsiát kövessen.” §. 24. „Kivéve, hogyha az ablakon dűlőrács vagyon. Mert ez a dűlőrács olyan egészen paragrafusformára lefelé kiöblösülő vaspálcákból és lakatosmű cikornyákból készült valóságos félkalitka, ami arra a célra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utcára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, ami által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.” Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony
Új vállalatot kezdeményeztem. Az első magyar karikatúrákkal illusztrált humorisztikus lapot Üstökös cím alatt. A kezdeményezés nehéz volt: se humorisztikus író, se karikatúra rajzoló hozzá. Magamnak kellett kezdetben írnom is, rajzolnom is, később segített maga a közönség. Azóta a magyar humor magas fokra fejlődött mind irodalmi, mind művészi tekintetben; de azért az Üstökösnek első évfolyamai becsesek maradnak, melyekben a szöveget is a képeket is maga a közönség hordta össze: jellemezve magát a magyar népéletet. Jókai Mór: Önéletrajzom
Egy millióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem. Pedig nem esik a telkem semmi vicinális vasútnak az útjába. Mint egy sziget közepén, úgy lakom egy sziklatömb tetején, a kocsi-út öt méternyi mélyen járja körül félkörben a kertemet. Jókai Mór: Kertészetgazdászati jegyzetek
Hajnalban négy órakor mégis abbahagytam az olvasást: a karácsonyi szám kiesett a kezemből és leragadt a szemem. De nem volt nyugtom: betűk szaladgáltak a paplanomon, karonfogva, szétszaladtak, és megint összeálltak: egy hosszú novellacím a nyakam köré csavarodott, és fojtogatni kezdett. Szerencsére segítségemre sietett egy gondolatjel, és elvágta a novellacímet. A gondolatjel meghajtotta magát és mondta, hogy sietnie kell, egy Erdős Renée-novellából jött, aszongya, és vissza kell menni neki. A karácsonyi számból sürgetve és követelődzve szaladgáltak a betűk, a cikkek beszélgettek. Karinthy Frigyes: Karácsonyi szám
A külső, az mondják, valahogy hozzá is idomul mesterséghez, foglalkozáshoz, hivatáshoz. Az arcisme szakértője egyéb adatok híján is megmondja: ez birkózó, ez tanár, ez mérnök. Azonkívül, hogy típusok vagyunk, egy kicsit prototípusát is képviseljük, mindannyian, annak az emberfajtának, amelyik nem születik, hanem lesz belőlünk. Karinthy Frigyes: Fényképek
A Mesterség Mythologiája szerint eggy leány szerelmes andalgásában a’ tenger szélén, még a’ Rajzolás feltalálása előtt, vesszejével eggy figurát vona a’ fövényben, és íme, a’ csuda! a’ rajzolat a’ fövényben a’ szeretett ifjú profilképét adá! A’ leány látja ezt, s’ keblében az a’ gondolat támad, hogy így tehát lehetne képét adni minden tárgynak, ‘s ez a’ feleszmélet lesz a’ Mesterség feltalálásának szempillantása. A’ kezdő Ferenczy választhata e méltóbb tárgyat első munkájára, mint a’ Mesterség’ kezdetét? Valóban neki e’ gondolatot eggy kegyes Isten adá. Kazinczy Ferenc levele Ferenczy Istvánhoz
kisfaludy
A sors akármit ad, csak az az égi Bizodalom el ne hagyjon s forró kebelemben Lakozzék s játékát a forgandó szerencse Bármint intézze, soha nem háborít engem! Kisfaludy Károly: Végső óhajtás
kiss j贸zsef
Széles ecsettel fesd a képemet, Rakj színre színt, tetézd az árnyat árnnyal; Fess józanságot, mely hevül, meleg, És lelket, mely mélységekben szárnyal, Simítsd el a bősz ellentéteket, A háborgást, mely nem bír önmagával: A gyöngeség helyébe tégy erőt, A küzdőt fesd és ne a szenvedőt. Kiss József: László Fülöpnek
Este mentem ki a városba. Ismertem az utat, legalább sejtettem, hol van Róma szíve. Jártam egyet, és néztem a nyüzsgő tömeget, a fényes bárokat, a százféle uniformist, fagylaltot ettem, és egy utcai árusnál egy könyvet vettem. Ebből fogok megtanulni olaszul. Szép, ha az ember olaszul is tud, s hosszan, szótlanul elbeszélgethet a múzeumok képeivel. Olyan rossz érzés, ha Tizian modelljei érthetetlenül, velencei tájszólásban hallgatnak hófehér bajuszuk alatt. Olyan megszégyenítő, ha az ember a Madonnáknak csak azt tudja súgni, hogy Piazza Dante és un gelato prego. Szédülök és szótárazok. A Madonnák és Tizianok! Ha egy órára elalszom, fáradtan néznek rám. Nem hisznek bennem, nem szólalnak meg. Lénard Sándor: Róma, 1938
Nincs olasz, aki ne ismerné [a Pinocchio-t]! Olyan sincs, aki valamiben ne hasonlítana rá. Pinocchio mindig jót akar, mindig csak az akaratereje hiányzik. A lelkiismerete egy beszélő tücsök. Álma a játékország. Réme a nagy carabiniere. Nem lehet haragudni rá. Örökké a kék hajú tündéről álmodik. Látod, egy dolog menthetné meg ezt az országot. Ha Pinocchio személyesen fölmenne a Vezérhez, és mindenki nevében megmondaná, hogy az igazi izmus itt csak egy általános szabad pinocchizmus lehetne. Lénard Sándor: Róma, 1938
Beléptem a csónakba, amely nagy volt és öblös, mint egy úszó kabin, egy embernek kietlenül tág, ezért kinyújtottam varázslón a kezem s bekértem a part nyüzsgő asszonyvásárából két szép nőt s kettőt, hogy egymásra vigyázzanak... Először az Emlékezet suhant be. Fehér ruhában, fején fehér kalappal. Hatalmas és viruló nőszemély, akinek már nem oly tejfehér az arca, mint régen és csípőfűzőt visel, mert oly gazdag, hogy uralkodnia kell a formáin, de szája gyermeteg s kék szeme ártatlan, mint egy édes csecsemőé s fogai fehéren csillognak, míg ártatlanul s álmodozva nevet. Akkor barátnőjét hívtam: a Reményt. Ezt a kemény szőke szépséget, aki fekete trikóban, aranyfején fekete úszóbarettel jött, piros arccal, sokkal pirosabban s vérbő lobogásban, ígéretesebben, mint valaha. Kormányhoz ültem s néztem őket, ahogy járatlan kézzel igazítják be a pár evezőket s ahogy céltalan kacajjal galókáznak velük, hogy a szegény ladik elkezd körben forogni s nádasba szorulni: Így reked meg az élet, el sem indul, ott ragad a mocskos kikötőben. De egyszer csak összetanul a két nő, megérzik, hogy egymásra vigyázzon kezük, s mint egy sajka, kibillen sorsom a víz tükrére. S reng és ring az öblös csónak, be a kék tó kék tetején, a mélyre...
És élünk egyedül a Létben, él az ember, a férfi s ez milyen értelmetlen... Honnan jössz, óh ember, s miért? hová mégy és miért? És kiért? kiért?... magadért?... nem szégyellenéd?... Megéred magad magadnak ezt a fáradalmat és ezt a fájdalmat?... Világ vége és világ közepe? Mindig befejezve s mindig újra kezdve? Szél szövi a hullámfodrokat és szél és víz s fodor mire jó? Hogy szép?... Már nem érzem a Szépség egekig emelő hatalmát. Már nem érzem a titokbontó varázsigézetét. Április világszakadt viharát átéltem. Május szívszakgató szivárványfénye elmúlt, elrepült, eloszlott: leomolva, lankadtan, holtélő, cafat a padon, ülök a víz kellős közepén, az erőtelen kormány madzagát tartva gyászoló ujjakkal... az élet elvetett rongya... kifacsart gerezd a semmiben, ma a semmiben... a kékben... […] S jön fekete hajó, fekete füsttel, keményen és ellenállhatatlanul: az Idő: s a harmadik nő, a Jövő barna szemepárja világít mint karneolfényű tűzsugár... Móricz Zsigmond: Két szép asszonnyal a Balatonon – 1925 augusztus
Próbáltam megkeresni a legrégibb jeleket, hogy én magam mikor kezdtem azzal a szemmel nézni az embereket, ahogy később a regényeimben láttam őket, – s visszajutottam olyan távoli gyermekkorba, amelyről már nincs is tudatom. Nemrég megírtam egy elbeszélésben ötéves korom történetét. […]
Mikor írtam, egyszerre és varázsütésre ötéves gyereknek képzeltem magamat. Valósággal láttam és éreztem, ahogy a másfél évvel fiatalabb kis öcsémmel harcoltam. Láttam az anyámat, a nagyanyámat, az apámat, s a hozzánk látogatóba jött idegen nénit, bácsit. Valamennyien már rég meghaltak, s ha rájuk gondolok, sokkal későbbi alakjukra kell emlékeznem. Arra, akkorra, mikor már mind átalakultak, mássá lettek – de írás közben valósággal azok voltak jelen, akiket akkor kellett ismernem. Amilyenek voltak abban az időben, negyvenöt évvel ezelőtt. Honnan emlékeztem volna rájuk, ha már abban az időben nem figyeltem volna meg önmagamat és az embereket?
Móricz Zsigmond: Hogy nézi a regényíró az életet
A svájci hegyek közt vitt a vonat. Villogó fehér csúcsok, zöld legelők, tiszta játék-házak mosolyogtak be a kupé ablakán. A francia határállomáson kiszálltam a perrónra, hogy egy kicsit megjártassam elgémberedett lábamat. Két francia katonatiszt hozzám lépett, szalutált és udvarias hangon megkért, hogy legyek szíves igazolni magam. Elcsudálkoztam. Értelmetlenül bámultam rájuk, aztán megkérdeztem, hogy hogy értik ezt? Mivel igazoljam magam? Mi ellen? Minek? Ők magyarázták nekem, hogy ez a község a VerdunBelfort-i erődítményövbe tartozik, itt rendkívüli katonai rendszabályok érvényesek. Itt csak az esetben szállhatok ki a vonatból, ha igazolni tudom a személyazonosságomat. Talán van nálam valami certificat, de ha az nincs, akkor elég lesz akármilyen másfajta okmány is. Nyersen kijelentettem, hogy nálam semmiféle okmány sincs. Elvégre az ember nem szokott okmányokkal utazni! Ki hallott ilyet! A katonatiszt erre kijelentette, hogy nem ragaszkodnak az okmányhoz. Talán van nálam egy hozzám címzett boríték, ők azzal is beérik. Végigtapogattam a zsebeimet, de bizony egy árva papírrongy sem akadt bennük. Elkeseredésemben kifakadtam: – Hallatlan! Hogy egy utast ilyen haszontalanságokkal molesztáljanak! Elvégre Európában vagyunk! Vagy nem?
A két katonatiszt angyali türelemmel mentegetőzött tovább […], most már csak azt kérdik meg tőlem, hogy nem vagyok-e civilruhába öltözött katonatiszt. No, azt nyugodtan kijelenthettem, hogy nem vagyok. Becsületszavamra? Becsületszavamra. A két katonatiszt bocsánatot kért, hogy megzavart a sétámban és szalutálva odébb állott. Én pedig még sokáig dohogtam magamban, hogy Európában ilyesmi is előfordulhat! És ezt nevezik kultúrának! 1913-ban volt. Egy év múlva kitört a világháború. És azóta nem csudálkozom és nem háborodom föl többé semmin. Nagy Endre: A kabaré regénye
nagy l谩szl贸
Álmodozások helyett szürke álmok, Örömök helyett néma nyugalom, Háttal a napnak révedezve állok, S önárnyékomat festem a falon. Hová lettél, hős lelkem délibábja, Ki a jövőt ringattad csalfa-mód? Hol a szép kor, mely önmagát imádja? Óh élet, hol van fogható valód? Már, mintha vetett árnyam kelne lábra, Önnönmagamnak lettem árnya csak. Testem kiszürkül, elhalt ócska ábra, Felém a Semmi nyugtatón kacag. Lét – nemlét: puszta árnyék, csalfa semmi. Jobb: nem születni, mint halálra lenni. Oláh Gábor: Miniatűrök 181: Önmagam árnya
Paraszt igéim lassan díszmagyarba Öltöztek: kalpag, mente, büszke kard. Lobogós ingujj, gatyaszár, kivarrva, Tulipános szűr: nem fed már magyart. És gondolatom téres szárnycsapása Világot fog át, nem csak ezt a földet, Melyen ring bölcsőm s melybe sírom ássa Temető kéz; s mely most bilincsbe görbed. De régi nádas kunyhóm most is ódon Alázattal borul fölém; parasztok, Lovak, libák, tyúkok közt forgolódom, Sok úri percet, fényt, színt elszalasztok. Valahogy nem jól van sorsom kiszabva: Fejem égbe merül s lábam iszapba. Oláh Gábor: Miniatűrök 122: Paraszt, díszmagyarban
Buja fantáziám, a női aktok Pazar festője, festi szüntelen Bűvös perceid (bár nyögök alattok): Mindenható, szent földi szerelem. Látom fehér tested a kéjek ágyán, Kibontva, angyali szűzen s ledéren, Magammal eggyé tenni vágyva vágynám, De messze célom soha el nem érem. Elfut ajkamtól ajkad; drága halmok Édene tűnőbb, mint a nyári árnyék. Messze futó kacajt riadva hallok, Mintha rossz álmok vadonába járnék. Alakod: fantom, széthull, mint a pára… Fantáziám vert ágyam dúlt havára. Oláh Gábor: Miniatűrök 134: Alakod – fantom
És mégis, nem tudom mért, fáj nékem e világ. És mégis, nem tudom hogy, siralma szívbe vág. És mintha része volnék: rajtam fut kínja át, És mintha én kiáltanék, ha ajka jajt kiált. És mintha bennem döngene, mint megfagyott zene, A zsarnokok rivalma, a hulltak szégyene. Még az orgyilkos árnya is úgy reszket a falon, Mintha magamat vetné rá nem ismert fájdalom. Mert én vagyok a Világ… és ha képét rajzolom: A magam arcvonása rémlik föl rajzomon. Oláh Gábor: Panoráma – Befejezés
Anyja lényének határozott milyensége volt (nem az arca, hangja, ruhája), amit tulajdonképpen ismert. Sose az arcvonásait fesd, haját, szeme színét, hanem (egyenesen) a lényét. Ezt ismerted igazán, ehhez szaladtál mindennel, közölni, megosztani vele a dolgokat, hogy élet legyen belőlük. Ottlik Géza: Buda
Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a Messzeröpült lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, melly a lezugott harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből A mankót a halál… áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Petőfi Sándor levele Arany Jánoshoz
Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem; és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. […] Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!” s midőn elvégzé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.” Petőfi Sándor: Levél a Közlöny szerkesztőségéhez
Született Zoltán fiam december 15. 1848 déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában. Szeptemberben beállván katonának, feleségemet […] Debrecenbe szállítám, hol zászlóaljammal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született. Debrecenben, és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: „pénteki napon, és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Petőfi Sándor: Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig
Petล fi Zoltรกn
– Mondd meg nekik, Fritz, milyen ajtó az ottan? – Alázatosan jelentem, a börtönudvar ajtaja. – Ismételd meg még egyszer. De nekik mondd, és ne nekem! Balra, a vastag kőfalba süllyesztve, jelentéktelen kis vasajtó. Régi templomkert oldalbejárata is lehetne. – A börtönudvar ajtaja. – És mondd meg nekik te, Paula, hogy mit illik tudni erről a kiskapuról? – Ahol most vagytok, az a paradicsomkert. Az a kiskapu meg a pokol bejárata. – Ti nem azért vagytok itt, hogy erényeket gyűjtsetek magatoknak. – És mondd meg ezeknek azt is, hogy milyen út vezet oda a kapun túlra? – Széles és rövid út vezet oda.
Pilinszky János: Rekviem – Filmvázlat
1965-ben a véletlen úgy hozta, hogy legalább egy órát kellett beszélgetnem Dürrenmatt-tal. (E múlt idejű ige célzásában és jelentésében sokkalta inkább Dürrenmattra vonatkozik, mint énrám.) Még le is fényképeztem őt megláncolt kakadujával. Találkozásunk úgynevezett hivatalos látogatás volt, de egy megjegyzése azóta se megy ki a fejemből. Azt mondta, hogy a színpad olyan sűrített tér, ahol minden „belépés” fölér egy szüléssel. Ezzel szemben a moziban – a technikai könnyűség miatt – mindenki egyszerűen ott van, a mozivászon bármiféle szülési fájdalma nélkül. Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal
sarkadi imre
Nemrégen elkészült színdarabom[nak] középparaszt hőse hosszas vívódás után belép a szövetkezetbe. De milyen vívódás ez? A családjával, a feleségével való vívódás (függetlenül a szövetkezettől), s végül, mikor az egész élete összeomlik, régi élete romjain egyszerűen keresztüllépve, bemegy a szövetkezetbe (ahova addig esze ágában sem volt bemenni). A színművészeti főiskolások vetették fel először a kérdést: helyes ez így? Igy történik az életben? A fejlődő emberek csupa negatív indítékok által fejlődnek? Természetes, hogy nem. * Nem ismertem eléggé [a színdarabom] megírásakor a mi társadalmi valóságunkat, nem is igyekeztem jobban és mélyebben megismerni, mert – énszerintem – nem szerettem eléggé ennek a valóságnak az élenjáró hőseit, tehát sematikusan, torzan, arc nélkül ábrázoltam őket, meghamisítottam az igazi valóságot. * [A kritika lényegét] olyanformán tudnám summázni, tanulságul a magam, s gondolom, más író számára is: jobban kell ismerni és szeretni népünket, hogy igazán jól tudjuk ábrázolni. Sarkadi Imre: A sematizmus kérdései
szabó
ő
Ĺ‘rinc
Az idő langyosodik, a felhő rongyosodik, itt is, ott is lyukakat éget már rajta a nap s bár közben zúg az eső, mindnyájan tudjuk, ez ő, ez már az új hatalom, a legszebb forradalom, mely gyógyít és kicserél s mindennek jó, ami él: az áldott, drága tavasz vonúl most a sugaras körúton és a kofa standjáról kék ibolya integet és kikerícs s a nárcisz is kivirít, és oly jó ez a csodás, párábaszőtt ragyogás, hogy szinte szédülök és mint mikor angyali szép
jelenést lát a gyerek, karácsonyfát: nevetek, s köröttem már remegő gyöngyzene csak az eső s ég és föld éneke mint a vér friss üteme ring s egyszerre semmi se fáj, hisz meghalt, meg, a halál, és nincsen szomoruság és boldog lett a világ mindenki gazdagodott és a nők fiatalok, pedig csak az az egész hogy nézem az eget, és az idő langyosodik, a veréb hangosodik, a felhőn kék lyukakat szakítva perzsel a nap – s én kezdem jólérezni magamat. Szabó Lőrinc: Március a körúton
szentkuthy
Néked, ki száz év múlva sétálsz a sétaúton S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni, Unottan piszkálsz száraz levelek közt, e semmi Foszlány papírt barátom, révedve Néked nyújtom. Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban, Addig, tudom, sok sár eltörli a szót a sorban, Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa. Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem, Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló, Tán még a képed is meg járásod is s a romló Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen. Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol, Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni, Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol. Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon, Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem, Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom. Szép Ernő: Néked szól (részlet)
szijjferencszijjferenc szijjferencs
zijjferencszijjferencszijjferenc szijjferencszijjferencszijjferenc
szijjferencszijjferencszijjferenc
Most egy merész hasonlat, ahogy várni a fényt vagy homályos emlék naponta azzal kelni, hogy nézni, lesz-e több-kevesebb, esetleg zavartalan napsütés, és ilyenkor derül ki, hogy végül milyen kevés az életben, de semmi. Ha van is, milyen gyorsan vándorol a nyílásokon át az adott helyiség egyik sarkából a másikba, azt gondolattal követni, elrendezni hozzá a szükséges dolgokat, és mindig valami tévedés. Amiből csak a következő számít, vagy onnan visszavetítve mégis, ebben a megfoghatatlanban a nehézség, a hosszadalmas kínban a kozmikus és vegyszeres tisztaság. Nincs hasonló, a legsötétebb képen is minden rajta van. Szijj Ferenc: Péntek
Hetvenkét évnek kellett eltelnie, hogy – visszakanyarodom! – rájöjjek, holtpontosan kifejezni a bizonytalant: ez a beszéd, s nem a holtbiztosat csak úgy bizonytalankodva. Tandori Dezso: íí Líra
...nekem Isten megsúgta az igazat, kint álltam az udvaron, valahogy hirtelen meg kellett állnom, és izzadtam, izzadtam, de menni meg nem tudtam egy lépést se. Se kiáltani, szólni, semmit. Na, mondom magamban, most hagyott el az Isten. Most ment ki belőlem. Tar Sándor: A föld szaga
Ha most elgondolom, hogy magam látnék meg egy kisfiút ilyen [festészeti] kísérletben, bizonyára örömmel és befolyásolni akarás nélkül buzdítanám az általa felfedezett helyes útra. Biztos, hogy én akkor egy serkentő szóra, pár év alatt a magam erejéből remekeket csináltam volna. Ám, ami útmutatást és buzdítást én tapasztaltam otthon és az iskolában a nevelés fokozatos elvei szerint a rajzra, az ugyanaz a bevált eredményekbe kapaszkodó, patronlátásra, másolásra lökdöső felfogás volt, amely annyi mélyről jövő eredeti hajlamot nyomorít szomorú jármába az életben. [...] Ha már itt vagyok, letárgyalom ezt a kis kezdő piktort én magamban. A rajz volt az első, amely felszabadult bennem a szomorú jó nevelés nyűge alól. Büszke vagyok rá, hogy egészen a saját kezdeményezésem rázta le ezt a nyűgöt. […]
Egy darabig egy padban ültem Miklós Dezső vagy Dágyó nevű társammal. […] Nos, Dágyó többek közt ügyesen rajzolt. De eredetit nemigen. Inkább bizonyos egyéni ízzel másolt. Ő személyesítette meg előttem az első vaskalapot, akadémiát vagy konzervatívságot. Ennek gőgjét és megrendíthetetlenségét. Nem látott más értéket a piktúrában a csinosságnál. Mikor először kezdtem mellette kísérletezni valamelyik tanárom letorzképezésével, egy fikarcot sem akart lelkesedni ezért. Akkor sem hatódott meg, amikor egyszer szerencsés pillanatban lerajzoltam az osztály eminensét. A rajztanárunk irányelveivel torkolt le, akinek szignatúrája országosan ismert folyóiratok fejlécei alatt szerepelt. Lesajnált, hogy ilyen tekintély ellen mernék én holmi kisze-kusza vázolmányokat elébe tenni szépen kinyalt rajzoknak? […] Azok a gyerekrajzok nemcsak rajztanáromnak szolgálhattak volna útmutatással a szívbeli és vérbeli eredeti művészet irányai felől, hanem nála sokkal nagyobb tekintélyeknek is. Éspedig közülök éppenséggel azok, ami csak úgy kisze-kuszán, kinyalatlan voltak odavetve. […] Évek múlva, mikor már [barátom, Duma Sándor] volt fölényben a piktúra ismeretében, ő olvasta a fejemre vissza pont azt, amit akkor én akartam az ő fejükbe gyömöszölni, hogy: – Minden művészetben a legfőbb érték az eredeti, az érzéshozta, a szabadság. Tersánszky Józsi Jenő: Igaz regény
Pillanatonként váltakozó impresszióinkat csakúgy nem tudjuk megkülönböztetni, mint ahogy nem tudjuk megtenni azt, amit az egyszerű pásztorember egészen természetesnek tart, hogy t.i. a sok-sok egyformának tetsző bárány közül mindegyiket külön-külön megismeri. Tóth Árpád: Hogyan nézzünk képeket?
S rekedt autótülök, biciklicsengés, Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát… Tóth Árpád: Március (részlet)
t贸th krisztina
Álmok, álmok: hova is gyömöszölnénk annyi sok érintést meg arcot, szép csobogást. De egyetlen álmot azért, ha mégis, a fiamról vinnék: semmi, csak ül és bámul. Beszélni sem tud még, de én követelem, ígérje meg, hogy én halok meg előbbTóth Krisztina: A könnyű poggyász (részlet)
„Itt állok a fa alatt, mely pár aszú meggyet ad még” [ – írja Babits]. Alig tudnék jobb példát a lírai hitelre, a hasonlatba rejtett élményre, mely titkosan búvik meg a sorok közt, mégis, mint a lencse fókusza, úgy lobbantja lángra a verset. Én látom az üvegszemű verandát, a nyújtózó tornác fénnyel vakító fehér oszlopait, látom az öreg meggyfát, renitens behajló gal�lyaival. A brutális napfénytől kiszikkadt lombok között csügg itt is, ott is néhány fönnfelejtett meggy, kicsire töppedten […]. S látom őt járkálni a fa alatt, látom mindig nyugtalan halvány arcát, elborult sötét szemeit. Fáradhatatlanul járkál, s olykor, mint szórakozott kamasz, utánakap a hajlós ágnak s lecsipkedi az érdemtelen gyümölcsöt. És így tudom a vers pillanatát, az időt tudom és a teret is tudom, állok az ablakban, nézem őt, s emlékemen megmaradt az akkori ég színe – még nem tudom a verset, de látom a téglákat, melyekből épülni fog, látom a láthatatlan kínt, látom az irányt, melybe majd föltöri magát. Török Sophie: Költészet és Valóság
Reggel, ahogy ébredek, első pillantásom szobádnak csukott ajtajára esik, s bár tudom, hogy nem motozol többé a másik szobában, reggeli mellett, telefon és pasziánsz mellett, – egy tilos vágy édes bujtogatására mégis elkiáltom, halkan és lopva elkiáltom a nevedet. Már felébredtem, már tudok minden szörnyűt! De nevedet hívó hangom erejétől egy pillanatra drága kísértet! Mégis megjelensz a nyíló ajtószárny mögött. Merev kép-életedből egy pillanatra mozgó életbe varázsol hangosan kiejtett neved valóság-zengése. Ismerős mozdulattal, ismerős neszek között villansz elém egy boldogító pillanatra! Míg a tények uralmát résen őrző eszméletem meg nem cáfol és sírva töröl le az ajtó fehér tábláiról. Török Sophie: Hangomban élsz még (részlet)
Előszó Károlyi Amy Fülszöveg. In: Weöres Sándor kézírásos könyve. Budapest, Szépirodalmi, 1981. Karinthy Frigyes Az írók rajzolnak (tinta, kézirat, 4 f.) PIM – Kézirattár, Bp. Képjegyzék Arany János (autográf tinta aláírás), Déri Múzeum – Irodalmi tár, Db. A nagyidai cigányok kézirata, MTA – Kézirattár, Bp. Babits Mihály Lapszéli rajzok, OSZK – Kézirattár, Budapest Balázs Béla Franciaországi vázlatfüzet, MTA – Kézirattár, Budapest Bartis Attila Cedenka, A fiam apám temetésén, magántulajdon Borbély Szilárd Sárkányzsineggyörgy, Rajz az Et lettera kiállításra, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Csáth Géza Vázlatkönyv, OSZK – Kézirattár, Budapest Csinszka (Márffy Ödönné Boncza Berta) Levele barátnőjéhez, PIM – Kézirattár, Budapest Csokonai Vitéz Mihály (autográf aláírás), Déri Múzeum – Irodalmi tár, Db. Lapszéli rajzok, MTA – Kézirattár, Budapest Erdélyi József Gulyás Pálnak dedikált rajz, PIM – Művészeti tár, Bp. Rajzok, játékok Gulyás Pál Bocskaykerti tarka napok című emlékkönyvében, PIM – Kézirattár, Budapest Forgách András Ceruzatartó rajza, A Névelő növények kiállításra készített Petri-rajz, Petri-söralátétek, magántulajdon Füst Milán Levél Menczer Bettynek, Oldalpár Az elveszett esztétika kéziratából, PIM – Kézirattár, Budapest Gelléri Andor Endre Rajz egy csónakról, PIM – Művészeti tár, Budapest Háy János Rajzok a Háyland című kötethez, magántulajdon Jókayné Pulay Mária portréja, PIM – Művészeti tár, Bp. Jókai Mór Úti notesz, OSZK – Kézirattár, Budapest Rajz az Üstökösnek, Virágok rajza, PIM – Művészeti tár, Bp. Juhász Gyula Rajzos ajánlás, Móra Ferenc Múzeum, Szeged Levelezőlapok Oláh Gáborhoz, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Ön-karikatúrák, MTA – Kézirattár, Budapest Kazinczy Ferenc (autográf aláírás), Árnyékrajzolatok, MTA – Kézirattár, Bp. Karinthy Frigyes Tóth Árpád portréja, MTA – Kézirattár, Budapest Önarckép, Ismeretlen fiú portréja, Füst Milán portré és karikatúra, PIM – Művészeti tár, Budapest Kisfaludy Károly Brennus kardja, Koldus társaság, PIM – Művészeti tár, Bp. Kiss József Notesz, OSZK – Kézirattár, Budapest Kiss Tamás Levele feleségéhez, Rajza Erdélyi Józsefről és Erdélyi rajza róla, magántulajdon Lénard Sándor Apró rajzok, PIM – Kézirattár, Budapest Móricz Zsigmond Fehér könyv – gyerekkori napló, Névnapi üdvözlet Ady Lajosnénak, PIM – Kézirattár, Budapest
Nagy Endre Kétalakos kompozíció, Katona, PIM – Művészeti tár, Bp. Nagy László Tollrajzok a Fordítások és Jegyzetek-füzetben, PIM – Kézirattár, Budapest Oláh Gábor Önarckép, Vázlatrajzok, Ki a tanyára!, Tanulmányfejek, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Somlyó György portréja, Női portré, Szivarozó férfi, PIM – Ottlik Géza Művészeti tár, Budapest Petőfi Sándor (autográf tinta aláírás), Déri Múzeum – Irodalmi tár, Db. Arany János portréja Arany versével, Rajz a szalontai Csonkatoronyról, Bem József portréja, Petőfi Zoltán portréja, MTA – Kézirattár, Budapest Petőfi Zoltán Levélfogalmazványa Gyulai Pálhoz, PIM – Kézirattár, Bp. Pilinszky János (autográf tinta aláírás), PIM – Kézirattár, Budapest Olaszországi fénykép, Dürrenmatt portréja, MTA – Kézirattár, Budapest Rajza nevelt fiáról, Rajzok egy színmű kéziratán, Déri Sarkadi Imre Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Sárköziné Molnár Márta (autográf tinta aláírás), PIM – Kézirattár, Budapest Képrejtvény-játékok Babits Mihállyal, OSZK – Kézirattár, Budapest Térképvázlat, MTA – Kézirattár, Budapest Szabó Lőrinc Rajzok a Körútról, MTA – Kézirattár, Budapest Szentkuthy Miklós Jegyzetelt rajzok, PIM – Kézirattár, Budapest Szép Ernő Rajzok a Büffé című kéziraton, PIM – Kézirattár, Budapest Szijj Ferenc Fényképek camera obscurával, magántulajdon Tandori Dezső Névelő növény, Levele Király Istvánhoz, Mellkas, Hajózni…(Jónás), Az örökmécs, A két végén égetett gyertya, Hiánynövény, A nulla kilométer parkja, A válthatatlanok, MTA – Kézirattár, Budapest Fényképek, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Tar Sándor Tersánszky Józsi Jenő (autográf tinta aláírás), Önarckép, Vázlatkönyv, PIM – Művészeti tár, Budapest Tolnai Ottó Végrendelet, Rajz az Et lettera kiállításra, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Tóth Árpád (autográf tinta aláírás), Diákkori rajzfüzet, Levelei szüleihez, rajzok öccsének, Lelikének, Diákkori karikatúra, Déri Múzeum – Irodalmi tár, Debrecen Tóth Krisztina Rajzok, magántulajdon Török Sophie Verskézirat, Bartók Béla kezei, Babits Mihály Esztergomban, Babits az Attila utcában, füles karosszékben, PIM – Művészeti tár, Budapest Weöres Sándor Zsírkréta rajz, PIM – Művészeti tár, Budapest Kockás füzet: Tulipán ország történelme és térképe, PIM – Kézirattár, Budapest Zelk Zoltán Üdvözlet Kormos Istvánnak, PIM – Kézirattár, Budapest
Koncepció Lakner Lajos, Szabó Anna Viola, Szoboszlai Lilla Szöveggyűjtés Keczán Mariann, Kerekesné Bíró Éva, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola, Szoboszlai Lilla Grafikai terv Süli-Zakar Szabolcs, Ludman Éva / Alkotópont Kft. Fotó (3. old.) Süli-Zakar Szabolcs Dr. Angi János igazgató, Déri Múzeum Felelős kiadó Nyomdai munka Alföldi Nyomda Zrt. 2014 Műtárgyakat kölcsönző magánszemélyek, gyűjtemények: Bartis Attila, Forgách András, Háy János, Kiss Anna, Szijj Ferenc, Tóth Krisztina, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Móra Ferenc Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, MTA Könyvtárának Kézirattára, Déri Múzeum
ISBN 978-963-7218-95-8