h itél et
•
3 8
Kedves Testvéreim!
A június a ballagások ideje. Gyermekeink elballagtak az iskolákból, a gimnazisták érettségiztek, reménykednek a sikeres egyetemi felvételben. Az elengedésről szeretnék elmélkedni egy kicsit. A gyermek nem jog, hanem ajándék. Gondoljunk csak bele, hogy hány szülőnek nem lehet gyermeke. Ajándék, akit az életre nevelek, nem pedig a magam számára. A gyermek nem a szülők valamelyik tagja kicsiben, önálló személyiség, akit a példámmal nevelek. Az ószövetségiben azt tekintették boldog embernek, akit az ősei földjén temettek el (közmegbecsülésben) és látta fiainak fiait, magyarán látta boldogulni a gyermekeit. S ez utóbbi igaz most is. A szülő számára az az öröm, ha a gyermeke sikeres. Ha a gyermek elveti a szülő értékrendjét, hogy megtalálja a sajátját, vagy a maga tapasztalataiból, tudatosan válassza azt, amiben a szülője él, akkor sem szűnik meg a szülőnek a gyermeke iránti szeretete. Ha a gyermek görbe utakon jár,
és hazaindul, ne rójuk, fel, hogy hol volt, hanem mint a tékozló fiút visszaváró apa örüljünk, hogy velünk van (Vö.: LK 15). Mert a szeretetben nincsenek feltételek. Nincsen talán, hátha. Nincs: „szeretni foglak akkor, hogyha…”. Feltétel nélkül szeretjük a gyermekeinket. Akkor is, ha nem úgy sikerült a bizonyítvány, amit elvártunk volna, nem vették fel oda, ahova szerette (vagy szerettük) volna. Közel tíz év egyetemen tartózkodás (diploma, doktori képzés) után elmondhatom, hogy némely diploma nem ér annyit, mint a papír, amire nyomtatták. Ha el tudjuk engedni a saját elvárásainkat a gyermekeink iránt, és arra figyelünk, hogy ki is ő, mi rejlik benne, milyen képességekkel tudja megajándékozni az embertársait, valóban a környezetét és önmagát boldoggá tevő embert adhatunk hazánknak. Kaptunk egy gyermeket. Tizennyolc-huszonöt évre. Ajándékba. Vigyázzunk rá! Bacsa Dávid atya
