A főváros nagyregénye

BUDA & PEST – EGY VÁROS ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

Budapest egyesítésének 150. évfordulójára különleges kötettel jelentkezik a Történelmiregényírók Társasága (TRT): tizenhat szerző közösen ír regényt. A könyv nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy bemutassa Buda és Pest nyolcszáz éves történetét, két család generációinak – sokszor egymással összefonódó – sorsán keresztül.

Avállalkozás igazi kuriózum, mert a kalandos, romantikus, rejtélyekkel átszőtt, tizenhat szerző által jegyzett kötet egységes regényt alkot. A történet időrendben halad a tartárjárástól (1241) napjainkig (2023) a város egy-egy érdekes, fontos korszakát villantva fel.

A kötet szeptember 29-én jelenik meg. A monumentális városregény elkészítésében kamaránk két tagja, egy jogtanácsos és egy ügyvéd kolléga – dr. Fancsali Judit és dr. Kapa Mátyás – is részt vesz szerzőként.

– Hogy született a felkérés?

Dr. Kapa Mátyás: Valójában nem is felkérésről van szó, hanem néhány író közös ötletéről. Nyolc éve vagyok a Történelmiregény-írók Társaságának elnöke, és ezen idő alatt az egyesület minden évben kiadott egy-egy novelláskötetet. Tavaly azonban arra gondoltunk, hogy 2023-ban, Budapest alapításának 150. évfordulójára egy ennél sokkal különlegesebb dologgal rukkolunk elő: egységes regényt írunk közösen. Amolyan kalandos-romantikus családregényt a város nyolcszáz éves történetéről, a tatárjárástól napjainkig. Az ötlet annyira újszerűnek és izgalmasnak tűnt, hogy rögtön neki is álltunk a koncepció kidolgozásának. Így ez a projekt nem egy kívülről jött megrendelésre, felkérésre, hanem egy spontán, öntevékeny kezdeményezésre, szerelemből született meg. Dr. Fancsali Judit: 2017 óta vagyok a Történelmiregény-írók Társaságának (TRT) tagja. Az ötletbe valóban sok szerző hamar beleszeretett, így hamarosan már tizenhatan dolgoztunk rajta. Nekem 2021-ben jelent meg a Széchenyi István feleségéről szóló, Crescence című regényem – emiatt vetette fel az egyik tagtárs, hogy enyém lehetne a reformkor időszaka, a Lánchíddal a középpontban. A javaslatot örömmel fogadtam. Mind a korszak, mind a téma nagyon közel áll hozzám. Eddig – Bakóczy Sára szerzői név alatt – négy történelmi témájú regényem jelent meg, de hasonló feladattal még soha nem álltam szemben.

KM: Nem nagyon ismerek olyan egységes regényt, amelyet tizenhat szerző írt volna közösen, és ez talán nem is véletlen. Sok különböző írói egyéniséget nehéz egysé- ges, közös mű létrehozatala felé terelni. Ha sokan összeállnak írni valamit, abból leginkább novelláskötet lesz, ahol nem igazán kell alkalmazkodni a többiekhez, nem kell szinte semmit feláldoznunk magunkból a közös mű oltárán. Nálunk most a közös munka nagyon jól működött, mindenki élvezte, és mindenki hajlandó volt meghozni a szükséges áldozatokat. Ez pedig meglátszik majd a végeredményen is. Élvezetes, izgalmas, szórakoztató, letehetetlen kötet születik.

KM: Ez nagyon komoly egyeztetést igényelt. Magam egyfajta dramaturgként – vagy modernebb kifejezéssel élve showrunnerként – azért felelek, hogy a regény egységes, követhető, logikai ellentmondásoktól mentes történetet meséljen el. Valójában Pest és Buda történetét két fiktív család sokszor egymással összefonódó sorsán keresztül mutatjuk be. A szerkesztési folyamatban nekem össze kell fésülnöm a szereplők életpályáját, rokoni kapcsolatait, a helyszíneket, a cselekményt integráló tárgyakat, családi legendákat, hagyományokat. Rajtam kívül más szerkesztők is dolgoznak a könyvön, ők másra ügyelnek: a stílusra, a regényességre, az egyes epizódok dramaturgiai ívére.

FJ: Mielőtt egyáltalán hozzákezdtünk volna a munkához, minden író elkészítette a saját fejezetének a rövid összefoglalását. A szerkesztők ezeket a szinopszisokat átnézték, összhangba hozták, így bár csak nagyon nagy vonalakban, de minden szerző láthatta egyben az egész történetet. Mivel pedig az én fejezetem időben elég közel van mind a megelőző, mind a következő fejezethez, ez folyamatos egyeztetést igényelt.

– Mi okozta a legnagyobb örömet a munka folyamán?

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során?

FJ: Nem nehézségnek, inkább kihívásnak nevezném, hogy a történetnek – benne az én fejezetemnek is –, rengeteg kötöttségnek kell megfelelnie. Történelmi regények esetében alapvető kihívás, hogy a történelmi tényeket összhangba kell hozni a regény dramaturgiájával, ehhez járult most az, hogy a szereplők egy része „adott” volt a megelőző és a következő fejezet eseményei miatt, valamint hogy a fővárosi tematika miatt valamennyire kötött volt a témaválasztás, ráadásul terjedelmi korlátot is meghatároztak a szerkesztők.

– Mennyire kellett egyeztetni, hogy a történetfolyam egységes maradjon?

FJ: Számomra éppen ez, a többi írótárssal történő folyamatos kapcsolattartás és egyeztetés volt a legszebb része munkának. Előfordult például, hogy kaptam egy üzenetet az utánam következő fejezet írójától, hogy szüksége lenne egy nagybácsira, akinek az én fejezetemben kellene megszületnie. Később ez a nagybácsi lett az egyik kedvenc karakterem.

KM: A közös munka a csapattal, és az, ahogy a történet szépen lassan formálódott, kikerekedett. Különleges alkotói feladat volt ez, aminél kevés izgalmasabbat tudok elképzelni ebben a műfajban. De persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a regény szerkesztése közben számos, eddig számomra ismeretlen titkot, érdekességet is megtudtam a főváros történetéről, amit majd mesélhetek – nemcsak a gyerekeimnek, de még az unokáimnak is.

1838. március 13.

Farkaslaky Pál a színpad mögött állt, egy oszlop takarásában, és mozdulatlanul, arcán a csodálat kifejezésével meredt a fellépők felé. A színpadon a két legünnepeltebb színésznő, a lenyűgöző Déryné és a mesés Schodelné énekelt éppen duettet, a csengő énekhangok versenyre keltek a zenekarral, a csodás harmónia betöltötte a színházat, a telt házas közönség pisszenés nélkül hallgatta a nagyszerű éneket. Nem volt még ilyen korábban, szenzációként hirdették, hogy ketten ugyanabban az operában fellépjenek. Az ifjú Farkaslaky Pálnak, a színház legtehetségtelenebb színészjelöltjének, de legtehetségesebb díszletkészítőjének volt tehát mit bámulnia, bár ha valaki közelebbről szemügyre vette volna a fiatalembert – nem volt ilyen személy, senki nem figyelt rá –, akkor láthatta volna, hogy az ő szemei sem Déryné pompás telt alakját nem vizslatják, sem Schodelné Pest-szerte híres darázsderekát nem fürkészik. Farkaslaky Pál csak egyetlen személyt látott a színpadon, az pedig nem volt más, mint a balról a második helyen álló kardalnoklány, Révész Anna.

Anna átszellemülten énekelt. Az arca körül lebegő barna fürtöcskéket a többi lánnyal ellentétben neki nem kellett bodorítania, a haja természettől fogva kunkorodott csigákba, festékre sem volt szüksége, mert az arca és szája anélkül is a legtökéletesebben rózsás színű volt. Szeme a két mesés hírű dívára, példaképeire tapadt, de valamiképpen mégis megérezhette a fiú égő tekintetét, mert egyszer csak feléje nézett, és más számára észrevehetetlen, leheletnyi mosolyt küldött felé. Farkaslaky Pál boldogan nyugtázta a figyelmességet.

Hirtelen valami zavar támadt a nézőtéren. Először csak a beszélgetés lett hangosabb, majd többen felkeltek a helyükről, és nyugtalanul járkáltak a teremben. Ez nem az a fajta figyelmetlenség volt, ami az unalmas darabokat kíséri, hanem valami más. Pál feszülten figyelt. Aztán egyszer csak a zene is abbamaradt.

– Mi történt? – kérdezte Déryné a közönségtől, szerepéből kiesve.

– Semmi, semmi! – hangoztak a nézőtérről egyes bekiabálások. – Csak folytassák! De a zenekar csak nem kezdett játszani, hát Déryné megkérdezte ismét:

– Mi az, tűz ütött ki?

– Nem tűz – szólt egy férfi –, hanem víz! Jön a Duna!

Déryné félig hátat fordított a közönségnek, ily módon szinte szemben állt a színpad mögött álldogáló Pállal, aki tökéletesen hallotta a színésztársaknak szánt, halk sza- vakat:

– Jézusom! Eresztessük le a függönyt.

Riválisa, Schodelné, aki főszereplő volt a darabban, s nagy ünnepeltetésre számított utána, tiltakozott.

– Hogyisne! Menjünk csak tovább!

Mintha csak erre a halk vitára érkezett volna válasz, bár a közönség soraiban nem hallhatták a tanácskozást, valaki így kiáltott:

– Folytassák! Nincs még veszély!

Déryné erre hagyta magát meggyőzni, intett a zenekarnak, hogy kezdjen játszani, s valahogy végigénekelték a darabot, amelyből szerencsére ekkor már nem sok volt hátra. Schodelné nem volt teljesen elégedett, mert bár az opera végén megkapta a neki járó tapsokat, virágcsokrokat, még egy, külön ez alkalomra elkészített ezüst koszorút is, de nem volt újrázás, s érezhetően elsietett volt az egész ünneplés. Az emberek özönlöttek ki a színházból, a színészek a féltve vigyázott, drága jelmezeket most csak gyorsan, hajtogatás nélkül kosarakba gyűrték, s indultak kifelé ők is. Pál csak arra figyelt, hogy a kavarodásban ne veszítse szem elől Annát. De a lány is őt kereste, megfogta a kezét, s így, együtt siettek ki az épületből.

Barkóczy Sára (dr. Fancsali Judit)

Kálmán herceg ruháján jókora üszkös, fekete foltok terpeszkedtek. A kétségbeesett menekülés során még arra sem volt módja, hogy legalább a koromtól és a megszáradt vértől mocskos köpenyét lefejtse magáról. Szemlátomást megsérült, sápadt arca néha fájdalmas grimaszba torzult, ahogy lekászálódott a lováról. Alig féltucatnyi lovag társaságában a Dunán való átkeléshez készülődött. A végletekig kimerült harcosok közül talán senki sem tudta volna megmondani, pontosan mennyi ideje menekülnek a Sajó partján elszenvedett szörnyű vereség poklából. Arról sem volt fogalmuk, mikor ér ide a hátukban lihegő tatár horda. Annyi viszont bizonyos volt, hogy a mindent elsöprő fergeteg közeledik. Amíg a révészek ladikokba pakolták a kis csapat legszükségesebb holmiját, Kálmán herceg, a király öccse végigheveredett a fövenyen, hogy kicsit kifújja magát, és elnyújtóztassa sajgó tagjait.

Szent György havának idusa volt. A Muhi pusztán megtörtént tragédia híre már tegnap végigszáguldott Pest sáros utcáin. Ma reggel viszont az terjedt szájról szájra, hogy a bekerített, lángoló szekértáborból csodával határos módon megmenekült Kálmán a városban van, és éppen az itteni révnél próbál átjutni a Dunán. Sebtében verődött össze a pesti előkelők küldöttsége, hogy a herceghez siessen.

Dénes, a zömök, bajuszos, kopaszodó posztókereskedő is éppen csak egy hermelinprémes köpenyt terített a vállára, meg egy borostömlőt kapott a hóna alá, és már indult is, hogy csatlakozzon a delegációhoz. Maga nem volt ugyan tagja a városi tanácsnak, de tehetős emberként, aki kőházzal bírt a Nagyboldogasszony-templom szomszédságában, mégiscsak feljogosítva érezte magát, hogy részt vegyen a komoly sorskérdések alakításában. Senki nem tántoríthatta el tehát attól, hogy nagy igyekezettel ő is a révhez loholjon. A partra érve a fövenyen pihenő lovagok közelébe férkőzött. Jóféle nedűjét odakínálta a vitézeknek, közben pedig a fülét hegyezve igyekezett kifürkészni, miről beszélget a derék Bálint uram, Pest bírája a fektéből időközben felült, könyökét a térdén nyugtató herceggel.

– Nagy a baj, fenség? – kérdezte alázattal, kissé ájtatoskodva a város vezetője.

– Hazudhatnék, de minek…? Mindennek vége! – felelt maga elé meredve Kálmán. Pest első embere érezte, hogy nem sok ideje van előadni a mondandóját. Így aztán minden bátorságát összeszedte, nagy levegőt vett, és belevágott.

– Hallgass meg, uram! Folyamatosan szállingóznak a városba a fegyveresek, akik túlélték a csatát. Meg aztán itt is él jó néhány férfiember, akiknek hasznát vehetjük. Éppen most kezdünk hozzá a falak megerősítéséhez. – A bíró egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott, aggódva fürkészte a fenséges úr arcát, majd kibökte a város óhaját:

– Szükségünk van rád, hogy megszervezd a védelmet.

A herceg, mintha álmából ébredt volna, először értetlenül, majd dühösen nézett Bálintra.

– Védelmet? – emelte fel a hangját. – Miről beszélsz? Meneküljetek! Rejtőzzetek az erdőkbe, a mocsarakba! Ezeket a fenevadakat senki és semmi nem állítja meg. Kálmán feltápászkodott a földről, fejét ingatva, szánakozva végigmérte a város vezetőjét, aztán a révészek felé fordult.

– Na, mi lesz már? Indulhatunk végre?

A lovagok felszerelésének egy része még a parton hevert, de ami hely még akadt a ladikokban, az már az utasoknak kellett. A herceg felmérte, hogy véget ért a berakodás, és megindult a víz irányába. Nehezen mozgott, látszott rajta, hogy gyenge, és fájdalmak gyötrik. Pest város tanácsának tagjai dermedten, tehetetlenül nézték, ahogy az ember, akibe minden reményüket helyezték, bekászálódik az egyik csónakba, és elindul a túlpart felé.

dr. Kapa Mátyás