Ablak

Egyszer egy olvasó számon kérte a kolléganőmet egy magazinnál, hogy tévedés jelent meg a lapban. Kolléganőmet nem kellett félteni, félig viccesen azzal riposztolt: „Még jó! Hát azt mi írjuk!”

Afültanúja voltam a beszélgetésnek, és enyhén szólva is felpaprikáztam magam. Merthogy én azt gondoltam, inkább azt kellene terjeszteni saját magunkról, hogy megbízhatóan és lelkiismeretesen dolgozunk, és persze előfordul, hogy néha hibázunk. (Ugyanezen kolléga egyszer azt mondta nekem, hogy lassabban magyarázzak neki, merthogy ő nő. Itt már nem tudtam türtőztetni magam, és felvilágosítottam, hogy bár ez egy mérsékelten vicces duma ugyan, de ne húzza magára ezt a címkét és szerepet, mert ezzel nemcsak magának, de a női nemnek is károkat okoz.) Egyszóval a korrekt munka híve vagyok, de van itt még valami más is.

Amikor egyszer új főnököm lett, és én szerkesztőként dolgoztam alatta, megkérdeztem, mik az elvárásai. Mondta, hogy semmi: régóta figyeli a munkám, rendben van, csináljak mindent ugyanúgy, ahogy eddig. Viszont lenne itt még valami. Ha ő bejön a szerkesztőségbe, legyen vidámság, lehetőleg röhögjünk jókat, és ne legyen feszültség. Utóbbit ő nem bírja, és meg van győződve arról, hogy egy terméken látszik, hogy azt milyen hangulatban, mekkora lelkesedéssel készítették – legyen szó fröccsöntött műanyag darabról, bírósági keresetről vagy éppen sajtótermékről. Hümmögtem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Az életigenlés, a jó hangulat alapvető fontosságú a munka közben.

1981-ben elindult egy műsor a Magyar Televízióban. A címe: Ablak. Az Y generáció biztosan nem tudja, mi ez, de mi, X-esek még igen. Néztük ugyanis az Ablakot – és nem csak azért, mert nem nagyon volt mit, mást nézni. Ma már elég nehéz visszanézni, mert az Ablak élőben ment, és akkoriban ezeket csak ritkán archiválták. Feledy Péter, aki maga is az Ablak egyik kulcsfigurája volt, úgy emlékszik vissza, hogy az adás címe Kovalik Károly ötlete volt, akinek kórházi kezelése alatt pattant ki a fejéből az ötlet. Kovalik úgy érvelt, hogy elmondhatta: „Majd megírom az Ablakba!” A műsor beszámolt kulturális újdonságokról, egészségügyi hírekről, meteorológiai előrejelzéssel is szolgált, de kertészeti tanácsokat is adott. Ott ült a szerkesztőségben Aigner Szilárd, aki a frontátvonulások természetéről beszélt érdekfeszítően, de itt nyert országos ismertséget dr. Bálint György – Bálint gazda – is, aki már életében legendává nemesedett. És itt ült a szakértők között dr. Szentmiklósi Péter, aki a jogi felvetésekre és a nézők leveleire is könnyeden, mosolygósan és megkérdőjelezhetetlen szakmaisággal válaszolt. Az egész műsort átjárta a hitelesség, az emberség, a segíteni akarás és a szórakoztatás igénye. Önfeledt volt és sokszor humoros. az ablakon ki és be lehet nézni, azt ki lehet nyitni, be lehet csukni, és néha bizony be is törik. Az Ablaknak nem volt forgatókönyve, csak egy esetleges adásmenete – a műsort végig improvizálta és karmesterként vezette a legendás és zseniális Déri János, és a nem kevésbé tehetséges Nagy György. A műsor ügyes-bajos dolgainkról szólt: konfliktusmegoldásokról és az életben felmerülő problémák kezeléséről. Ha valaki elakadt a mindennapokban,

Manapság nehéz már elképzelni ezt a fajta légkört. Az igazság olyan, mint egy tükör, aminek nekimentek egy nagy kalappácsal, és mindenki kapott belőle egy szilánkot – amit aztán kizárólagosan magának vindikál. Nem mondanám, hogy az előző rendszerben ott lebegett a fejünk felett az össztársadalmi ősbizalom, de még nem is olyan rég is voltak olyan igazságok, amelyeket közmegegyezés övezett. És ma már a fesztelen jókedv, a kedélyesség, az emberi gesztusok is ritkábbak. Ha Szentmiklósi doktor megnyilvánulásait visszanézhetnénk, a befeszülés nyomait sem találnánk a jogászi kommunikációban. Ez volt az Ablak sikerének is a titka. A műsor Déri János halála után, 2000-ben ért véget – és ma már hiába akarná újraindítani bármelyik televízió, nem sikerülne. Azok az idők elmúltak, a szereplők közül pedig sokan nincsenek már velünk. Mindkettő miatt nagy kár.

SZERZŐ: Bus István, a Pesti Ügyvéd felelős szerkesztője