2 minute read

Szakadás & amnesztia

A híres ember eléggé rigolyás volt. Nem szerette, ha az újságíró nem készült fel belőle. Azt sem állhatta ellenben, ha túlságosan felkészült. Az interjúhoz nem volt mindegy sem a napszak, sem a helyszín – hangulatba kellett kerülni hozzá. Az újságírók féltek is tőle, mint a tűztől. Hol kenyérre lehetett kenni, olyan kedves és készséges volt, hol pedig őrmesterként tolta le és ugráltatta a szegény interjúkészítőket. Ha bal lábbal kelt fel aznap, jaj volt a médiamunkásnak.

– Akkor miért hajtott be? – csapott le rám vércseként.

Advertisement

– Siettem. Azt hittem, megúszom. Itt zavarodott össze először. Nem volt hamukázás, mentegetőzés, félrebeszélés, duma. Lett is egy pillanatnyi csend.

– Hát most mi legyen, István? – kérdezte a rendőr, mintha azt várta volna, hogy azt mondom: „Tudja, mit, hagyjuk a fenébe ezt az egészet, engedjen el, spongyát rá. Néha az ember hibázik, elkövet egy szabálysértést, akár szándékosan is, de olyan szépen süt a nap. Nem lehetne, hogy futni hagy?” Ehelyett csak vállat vontam.

– Megbüntetem tízezer forintra – közölte. – Mit szól?

– Hibáztam, lebuktam. Azt gondolom, nincs értelme kibújni a büntetés alól.

Aznap én felkészültem mindenre. Elolvastam néhány korábbi interjúját, utánakérdeztem a kollégáktól, sőt még egy pályatársát is felhívtam, mondjon már róla valamit. „Szaftosat?” – kérdezte a pályatárs. „Isten ments!” –mondtam neki. De persze csak elmondta róla a pikáns pletykát. Nem volt más hátra: elindulni a belvárosba. Ellenőriztem a diktafonomban – ekkor még magnót használtam az interjúk rögzítéséhez – az elemek állapotát, megnéztem, fel van-e húzva a sliccem, majd jó időben kocsiba vágtam magam, és beautóztam a belső kerületekbe. Akkoriban még nem volt útvonaltervező szoftver, sőt okostelefon sem. Ha lett volna, akkor eldobok mindent, és kötött pályás tömegközlekedéssel vergődök be. Merthogy valami miatt egy merő dugó volt Budapest. A találkozó időpontja előtt húsz perccel jelent meg az első izzadságcsepp a homlokomon, és legurult az orrom hegyére. Bámultam magam elé, az előttem álló autó féklámpája vörösen jelezte, hogy baj van, baj van.

Valahogy mégis odaértem. Az utcába viszont csak engedéllyel lehetett behajtani. Nem sokat hezitáltam: begurul- tam, leparkoltam, majd elkészítettem az interjút. A celebritás aznap jobb lábbal kelt fel. Csacsogott, mondta és mondta, kérdezni sem kellett. A feszültség hamar oldódott bennem, hátradőltem, hallgattam, néha bele-belekérdeztem, hogy az interjúnak legalább valami halovány beszélgetés jellege legyen. Mikor végeztünk, megkönnyebbülve álltam fel, és tudtam, ebből jó kis cikk lesz – leszámítva, ha az interjúalany az egyeztetési körök során nem húz ki minden érdekesebb kijelentést az anyagból. Beültem az autóba, gázt adtam.

És ebben a pillanatban intett le a rendőr. Tudtam, mi fog következni, és nem is voltam egyáltalán ideges. Elkérte az irataimat, nézegette, majd feltette a kérdést:

– István, tudja, miért állítottam meg?

Ezt egyébként könnyedén szokták odavetni a rendőrök, és még ha nem is mosolyognak közben, a hangjukban azért sokszor ott bujkál némi derű. Most is így volt. Arra azonban, ami ekkor következett, nem számított.

– Hogy van-e behajtási engedélyem erre az útszakaszra – feleltem higgadtan.

– És mi a helyzet?

– Hát, hogy nincs.

Megint jött egy pillanatnyi csend. Odébb sétált, és elkezdte a rendőrautó motorháztetején akkurátusan töltögetni a helyszíni bírságról szóló papírt. Jó sok rubrika volt benne. Kellett vagy öt perc, mire végzett. A sárga csekkek egy nagy gyűjtőben voltak. Most az következett. Kitöltött a csekken is mindent, és hozzám fordult – csak kicsit nagyobb lendülettel szakította ki a papírt a tömbből, mint ahogy tervezte. És ebben a pillanatban bekövetkezett a klasszikus, átlós szakadás. Hallottam, ahogy hasad a papír. Nem szóltam semmit, és a rendőr sem. Nézte egy darabig a háromszög alakú, haszontalan papírt, aztán elkezdett nevetni.

– Tudja, mit, István? Amnesztia! Nincs az az isten, hogy újra nekiálljak kitölteni mindent. További szép napot, a viszontlátásra!

Gázt adtam, és belenéztem a tükörbe. Mögöttem a rendőr már le is intett valakit, aki kifelé kavart a tiltott zónából.

SZERZŐ: Bus István, a Pesti Ügyvéd felelős szerkesztője

This article is from: