HA TÉKONY PEDAGÓGUSOK
Hogy honnan tudta, mi jó a gyereknek, a másiknak? Nagyon erős empátiával rendelkezett. Különösen a védtelenek, a kiszolgáltatottak iránt. Kedvelte a „rossz” tanulókat is. Kosztolányi Aranysárkány című regényének főszereplője, a rosszul tanuló Liszner Vili például, kedves irodalmi figurája volt, bukott angyalnak tartotta. A rossz teljesítmények láttán mindig a kiváltó okot kereste. Az empátiához éles megfigyelőképesség párosult. Mindig érdeklődve figyelte tanítványait. Bennünket is arra tanított: feladatmegoldás közben ne „mászkáljunk” az osztályban, inkább figyeljük a tanulókat. Egy elhúzott száj, egy grimasz nem kritikát váltott ki belőle, hanem elgondolkodtatta. Jelzésként értelmezte, és annak megfelelően alakította az óra további menetét. Szenvedélyesen meg akarta érteni az embereket. A kommunikáció – művelése és tanulmányozása – tanári titkának másik alappillére volt. Őszinte, hiteles személyiség lévén kommunikációja is hiteles volt. Ha kérdezett, tudhattuk, csakugyan érdekli a válasz. Nehezen tűrte a „műkommunikációt”. Ő maga mindig nagyon pontosan fogalmazott. A klasszikafilológus precizitásából születtek letisztult mondatai. Általános iskolai tankönyveiben vagy a Rácz Endrével közösen írt Kis magyar nyelvtanban is ilyen precízen megfogalmazott mondatokból tanulhatjuk meg a magyar nyelvtant. Nemcsak tőlünk várta el, maga is használt óravázlatot, még hetvenévesen is. Előadása így mindig követhető volt és logikus. Szerette a bölcs mondatokat, az aforizmákat. „Juj, de jó mondat!” – kiáltott fel örömmel egy-egy jó gondolat pontos megfogalmazása hallatán. Igazán intelligensnek azokat tartotta, akik szavak nélkül is megértik a másikat. Sokszor hangsúlyozta: a tanármesterség egyik legfontosabb kérdése, hogy megértjük-e tanítványaink nonverbális jelzéseit. Ő mindig erre törekedett. És amit a jelekből kiolvasott, azt nagy-nagy tapintattal kezelte. A kérdéseknek nagy szerepet tulajdonított. A kérdezés – a tanulók gondolkodását elindító provokatív kérdés – volt módszerének, a „tanulmányozva tanulásnak” alapja. Nyelvi példákat kínált fel a tanulóknak, akik azután tanári kérdések segítségével maguk jutottak el a felismerésekig. Tőlünk, főiskolai hallgatóktól is gyakran kérdezte: „Mit gondol?” Később, sokkal később jöttem csak rá, milyen jelentősége volt egy-egy kérdésének. A legelső tantárgypedagógia-szemináriumot egy kérdéssel indította: „Egy nagy és egy kisgyerek szeretne együtt tollaslabdázni. Mit tegyenek, hogyan játszanak?”. Sokan sokféle megoldással álltunk elő. Csak évekkel később árulta el, hogy akkor adott válaszainkból feltérképezte, kinek milyen a pedagógiai érzéke. A tanítás legtermékenyebb formájának a kérdésekre válaszolást tartotta. Ezért a tanórák utolsó 5 percében a tanulók kérdezhettek a nem értett dologra. A tanárnő nevetve mesélte, hogy egyszer, egy felnőtteknek szóló előadásán is elmondta ezt, mire egy katonatiszt megkérdezte: „De mit tegyünk, ha nincs kérdés?” „Alezredes elvtárs, akkor énekeljenek mozgalmi dalokat” – hangzott a válasz. (Takács Etelt sajátos, fanyar humoráért is szerettük.) Az álságosra, a silányra mindig nagyon határozottan nemet mondott. Nem szerette a tanulók közti versengést, az ebből fakadó megalázást, a mennyiségi szemlé-
68