Kovács Zsolt: A vadon vándora

Kovács Zsolt

A vadon vándora ´ ´ VILÁGRESZROL ´ ´´ UTIJEGYZETEK KET

A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

A kötet fotóit, a következő képek kivételével a szerző készítette: A borító hátsó oldala, 8-9. oldal, 77. old jobboldal lent/Dr. Hangay György, 148. oldal jobboldali kép/Szemadám György, 70. oldal baloldali kép, 104. oldal baloldali kép, 137. oldal, 192. oldal/Kovács Ilona Szakmailag ellenőrizte: Dr. Hangay György (Ausztrália), és Szemadám György (Afrika) A szakmai segítségért külön köszönet Dr. Bankovics Attilának.

ISBN 978-963-9783-32-4 © Kovács Zsolt, 2012

Kiadja a Dénes Natur Műhely Kft. Felelős vezető: Dénes Rita Szerkesztette: Dénesné Tarnai Ágnes Irodalmi lektor: Gellér Tibor Tervezés, nyomdai előkészítés: Restyánszki Design Bt. Nyomta és kötötte: Demax Művek Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Tábori Szabolcs ügyvezető

Kovács Zsolt

A vadon vándora ´ JEGYZETEK KET ´ VILÁGRESZROL ´ ´´ UTI

Elöl já rób a n

– Miért nem írsz könyvet a mostani utadról? – kérdezte Gyuri, miközben némi tüzes ausztrál bort löttyintett fémbögrémbe. Már harmadik hete voltam dr. Hangay György vendége. Jártunk őserdőben, hegyvidéken, sivatagban. Láttunk megannyi állatot, találkoztunk érdekes emberekkel, megszálltunk farmokon és kutatóházban, éjszakáztunk utak mentén és sziklák takarásában. Az expedícióból még egy hét volt hátra.

A közelben az agyagtól sárga Cooper-folyó kanyargott, galériaerdejéből ezernyi kisebb-nagyobb papagáj ricsajozása hallatszott. A sárgás, apró agyagpor belepett mindent – beleértve bennünket is.

Ott és akkor nemmel kellett válaszolnom. Igaz, naplóm lapjai már-már beteltek, lassan az összes filmem elfogyott (1998-ban hol volt még a digitális technika?!), Sydney-ben pedig minden mozdítható pénzemet a kontinens élővilágáról szóló szakkönyvekre költöttem. Lehet, hogy mindebből össze lehetett volna hozni egy könyvet – mégis, a rengeteg élményt valahogy kevésnek éreztem ahhoz, hogy belőle önálló munka szülessen. Végtére is, hogyan mondhattam volna igent, amikor Gyuri több évtizedes tapasztalatai alapján írta meg briliáns könyveit?

Válaszomat Gyuri hümmögve tudomásul vette, s másfelé terelődött a diskurzus. Felettünk a csupaszszemű kakaduk egész napos eszegetés után tele beggyel, százával, tán ezrével húztak be éjszakázni a galériaerdőbe Többet nem beszéltünk a könyvírásról.

Amikor hazaérkeztem, mégis úgy döntöttem, hogy a szokásosnál kicsit alaposabban dolgozom fel hevenyészett terepi jegyzeteimet. Dehogy akartam én könyvet írni! Inkább csak magamnak szerettem volna minél alaposabban elspájzolni a vissza nem térő, hatalmas emlékarzenált. Ettől állt elő az a furcsa helyzet, hogy jelen könyvem nagy része ugyan hagyományos útleírás, ám azért egy kakukktojás akad benne – leg-

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 5 ]

alábbis stílusát tekintve –, az 1998-as Ausztrál út, amelynek felidézése napról napra követi az eseményeket. Az ok egyszerű: a naplóm kifogott rajtam! Nem hagyta magát átírni, küzdött minden átfogalmazással szemben, úgyhogy végül is feladtam a harcot. Minden napra annyi élmény jutott, hogy azokat képtelenség lett volna másképp leírni. Beletörődtem hát, hogy egy kicsit kilóg a sorból.

Aztán pörögtek az évek, ha nem is túl gyakran, de következett még néhány egzotikus utazás, közte egy újabb ausztrál expedíció, ezúttal is a Hangay házaspár vendégeként.

Gyűlt az anyag; a jegyzeteket, naplókat már kilóban, a hazahozott szakanyagokat (könyveket, prospektusokat stb.) pedig, kis túlzással, mázsában lehet mérni. Nem beszélve a több ezer fotóról. Ez már talán elegendő lenne egy könyvhöz – mondogattam magamban, de aztán a dolog sokáig, évekig itt be is fejeződött. Időnként azért, lelkiismeret-furdalásom enyhítésére, írtam néhány cikket – de a könyvírás csak nem hagyott békén…

Eltelt még néhány év, és a világ másik egzotikus pontján ismét elhangzott a kérdés: – Írsz könyvet a mostani utadról? – a kérdező ezúttal is Gyuri, de nem Hangay György, hanem Szemadám György, képzőművész, ornitológus, író barátom. Most más a díszlet; az East Tsavo Nemzeti Parkban, Kenyában vagyunk, kakaduk helyett komikusan hosszú csőrű tokókban gyönyörködünk, mellettünk valószínűtlenül tarka tollú fényseregélyek kapkodják fel az óvatlanul elejtett morzsákat. S kezünkben sem borral telt bádogbögrét, hanem pompás, hűsítő Tusker sört tartunk. Mindkettőnknek ez a második afrikai útja, bár más-más alkalommal jártunk a kontinensen. Most második hete járjuk Kenya és Tanzánia nemzeti parkjait, hihetetlenül sok élménnyel gazdagodtunk eddig is, és még néhány napunk hátravan. Tehát az afrikai útról (sőt utakról) akár egy könyvre való is összejöhetett volna, ha nagyon akarom. Ám ezeket valahogy még együtt sem tudtam önálló élménybeszámolóként elképzelni. Ezért – éppúgy, mint tizenhárom esztendővel ezelőtt az ausztrál sivatagban – most is nemet mondtam. Igaz, a döntésemben segített, hogy már azt is tudtam, hogy Szemadám Györgynek készen van az előző útjáról írt könyve – amelyet kézirat formájában már volt szerencsém olvasni. Miért rukkolnék elő egy újabb Afrika-könyvvel, amikor jobbat, aktuálisabbat úgysem tudnék írni?

Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre gyakrabban jelent meg a közmondásos kisördög, aki egyre csak azt fújta a fülembe: „Ha már olyan szerencséd van, hogy eljutottál a világ néhány különleges pontjára, hallatlanul izgalmas állatokkal és emberekkel találkoztál, kutya kötelességed, hogy élményeidet megoszd másokkal is!”

– Lehet, hogy igaza van? – morfondíroztam. Nem beszélve arról, hogy néhány dolog, amit láttam, pár év, évtized múlva már nem lesz. Az emberiség esztelen túlszaporodása miatt nem vagyok optimista a természet és benne az ember jövőjét illetően. Így könyvem talán egy adott időszak kor- és egyúttal kórképét is tükrözhetné...

Beláttam, nem várhatok tovább: leporoltam naplóimat, jegyzeteimet, előszedtem a fotókat, a szakanyagokat, és elkezdtem írni ezt a könyvet. S lám-lám, még a szavamat sem kellett megszegnem; ahogy barátaimnak ígértem, az egyes utakból valóban nem írtam könyvet – de négyből egyet már igen! *

[ 6 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Gyermekkorom dédelgetett, sokáig nem teljesülő, de olthatatlan vágya volt az utazás, a távoli tájak felkeresése. Minden, a kezembe kerülő útleírást elolvastam, ám talán Martin Johnson Afrika csodavilága c. könyve nyűgözött le leginkább. Johnson éveket töltött feleségével Kenyában, a Paradicsom-tó partján (ráadásul még e tavat is ő fedezte fel!), s az volt a munkája, hogy vadállatokat fényképezzen. Irigylésre méltó élet!

Ugyanakkor, mióta az eszemet tudom, érdekel a természet, leginkább az állatok csodálatos világa.

Azonban sokáig csak itthon és a környező országok némelyikében jutottam el a természetbe, egzotikus vadállatokkal pedig csupán az állatkertekben ismerkedtem. De ez sem volt ellenemre, hiszen hazánkban is annyi csodálatos terület, érdekes állat van, hogy a magamfajta természetvizsgálónak mindig akad utazniés megfigyelnivaló a Kárpát-medencén belül is. Az állatkertek pedig mindig is vonzottak – ezt az érdeklődést alighanem Anghi Csaba könyvei, cikkei és előadásai oltották belém.

Kontinensünk száznál több állatbemutatóját meglátogattam, sok ezer vadállatot láttam a kifutókban vagy épp – sajnálatos módon – ketrecekben, s mindeközben már kezdtem belenyugodni, hogy rám talán sohasem fog sütni a trópusi nap, s oroszlánokat, elefántokat vagy éppen kengurukat csak árok, drótháló vagy rács mögött fogok látni. Első önálló könyvemet az állatkertekről írtam. A bevezetőben gyermekkori kedvenc olvasmányaimról, az úti- és vadászkönyvekről írt mondandómat így fejeztem be. „Csodálatos könyv valamennyi, s mivel először még igen zsenge koromban olvastam őket, természetesen én is világutazó szerettem volna lenni. Nem lettem az. Később, amikor a fantázia eléggé helytelenül zsugorodni kényszerül, s helyette holmi realitásérzés kezd kialakulni az emberben, rádöbbentem, belőlem egyhamar nem lesz távoli tájak vándora.”

Ez a könyv most bizonyíték arra is, hogy talán a gyermekkori álmok mégiscsak azért vannak, hogy egyszer – talán csak akkor, amikor már végképp letettünk róluk – megvalósuljanak.

Prof. dr. Anghi Csaba (1901–1982) a hazai zoológia és ismeretterjesztés meghatározó személyisége volt. 1930–35 között a budapesti állatkert emlősrészlegét vezette, majd 1956–67 között ugyanennek az intézménynek az igazgatója, majd főigazgatója lett. Számos ismeretterjesztő cikket és könyvet írt, s remek ismeretterjesztő előadásokat tartott. Tudományos kutatásokat is végzett, egyik kedvenc témája a zebrák már akkor is kusza rendszertana volt.

Martin Johnson (1884–1937) már híres fotós és természetfilmes volt, amikor 1921-ben feleségével, Osával Afrikába utazott. Akkor talán még nem is sejtették, hogy ez a kontinens lesz a második otthonuk.

1935-ig többször is hosszú időt töltöttek az általuk felfedezett és elkeresztelt kelet-afrikai Paradicsomtónál. Talán nem túlzás azt állítani, hogy legszebb képeik és filmjeik ott készültek.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 7 ]

[ 8 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

Ausztr ﾃ｡ li a

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 9 ]

telefonhívással kezdődött Ismeretségem dr. Hangay Györggyel meglehetősen egyoldalúan kezdődött – ő természetesen nem ismert engem, amikor én már ronggyá olvastam első magyar nyelvű könyvét, amely ezek után megérdemli, hogy a címét is leírjam: Tábortüzek a Dél Keresztje alatt. Egymásután többször is elolvastam ezt a hihetetlenül fordulatos, roppant szórakoztató és ráadásul egzotikus (!) könyvet, miközben természetesen magamat is láttam a távoli kontinensen. Persze csak nagyon ködösen – hiszen innen, a kommunista Magyarországról nézve, körülbelül annyi esélyem volt kijutni Ausztráliába, mintha egy Mars-utazást tervezgetnék. De legalább e könyvből kaphattam némi fantáziacsigázó ízelítőt a távoli országról.

Persze faltam Hangay Györgynek az Állatvilág című, azóta sajnos már megszűnt magazinban írt cikkeit is. Olyan különleges állatokat mutatott be, amelyekkel állatkertekben sem találkozhattam.

Akkoriban még nem volt minden állatnak igazi magyar neve, így a cikkekben csak úgy hemzsegtek a helyi, különleges hangzású elnevezések; posszum, kuzu, quoll, numbat, bandikut és mások. Ezek a nevek persze tovább hergelték fantáziámat, különösen, amikor a képeken megláttam ezeket a tömött bundájú, végtelenül kedves teremtményeket.

Eltelt közel egy évtized, és én már a Természet újságot szerkesztettem. Szerkesztőségi szobámban az egyik szokásos, meglehetősen unalmasnak induló délelőttön csörgött a telefon. Hangay György mutatkozott be a vonal túlsó végén, Ausztráliából. Hirtelenjében megszólalni sem nagyon tudtam, s csak lassan fogtam föl, miért is hívott sok ezer kilométerről; jelezte, hogy szívesen írna a lapomba. A meglepettség és az öröm hatására, azt hiszem, ott és akkor nem voltam valami jó beszélgetőpartner, de az tény, hogy e reggeli beszélgetés után a Természet magazinban, majd később ennek utódlapjában, a Vadonban száznál is több nagyszerű Hangay-cikk látott napvilágot.

A gyakori levél-, majd e-mail-váltásból barátság szövődött, mígnem egyszer csak e-mailt kaptam, miszerint feleségével, Katival szívesen látnának Ausztráliában. Alig akartam elhinni, hogy valóban eljuthatok a „Marsra”.

Mielőtt azonban útra kelnék, illő, hogy bemutassam a Hangay házaspárt. Nem csak azért, mert egy­ felől így illik, ha már egyszer meghívtak, hanem azért is, mert életük tényleg kész regény. Gyuri barátom, akár egy népmese hőse, egyedül vágott neki az ismeretlennek, s még hamuban sült pogácsája sem volt.

De volt hite és kitartása. Mint ahogy feleségének, Katinak is, aki évekkel később csatlakozott hozzá.

De lássuk sorjában!* Hangay György 1941-ben született Budapesten. Ama csodabogarak egyike, akik természetrajongóként látták meg a napvilágot – lévén egész pici gyerek korától mindig is a természet és az állatok érdekelték.

Mi sem természetesebb, hogy kedvenc olvasmányai is a természetről, utazásról íródtak. „Az általános iskola negyedik osztályába jártam, amikor születésnapomra megkaptam Széchenyi Zsigmond Csui!-jának egy öreg példányát. Fedele ugyan már hiányzott, de azért olvasni lehetett! És a fényképek! Egy csodálatos világ tárult fel előttem. Azonnal tervezgetésbe fogtam, apámmal együtt elkezdtük összeállítani egy afrikai vadászexpedícióhoz szükséges felszerelés listáját, kidolgoztuk az útvonalat. Az egyikünket sem zavarta, hogy akkoriban még Csehszlovákiába sem volt egyszerű átmenni” – írja a már említett könyvében. Később nekem elmesélte, hogy a XIX. századi orosz felfedező, N. N. Miklohu-Maklaj: Pápuák világában c. könyve is igen nagy hatással volt rá gyermekként.

Gyuri már akkor tudta, hogy csak szorgos munkával, tanulással és kitartással tudja elérni álmai megvalósulását: eljutni a trópusokra. A természettudomány több ágában képezte magát. Könyvtárazott, preparálni tanult, de ugyanakkor ügyelt arra is, hogy még véletlenül se váljék belőle székkoptató szobatudós; csaknem mindennap kirándult, s ha csak egy-két órára is, de meglátogatta az akkor még vadregényes * Vendéglátóimról egyik előző könyvemben (Állati emlék, Eri Kiadó, 2010), már írtam egy fejezetet, az esetleges ismétléselért elnézést kérek!

[ 10 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Hárs-hegyet vagy éppen a Hűvösvölgyet; ha pedig ideje engedte, a Pilisben túrázott. Ekkor vált szen­ vedélyes bogárgyűjtővé. Mivel akkoriban (és most is) a bogárgyűjtőknek a nemzetközi szakirodalom tanulmányozása, no meg a hasonszőrűekkel történő kapcsolattartás miatt illik nyelveket beszélniük, hősünk hamar megtanult németül. Az akkor még a Természettudományi Múzeumban dolgozó, világhírű bogarásszá vált Endrődi Sebő biztatta, hogy legyen a trópusi lemezescsápúak specialistája. Mivel itthon viszonylag kevés trópusi lemezescsápú bújik meg a fák-bokrok levelei között, ez a biztatás is megerősítette, hogy a trópusokra kell költöznie – akkori csúnya szóhasználattal élve, disszidálnia kell. 1964-ben búcsút mondott a kapufélfának, s elindult az ismeretlen felé. Azt hitte, feleségét, Katit hamarosan viszontlátja Ausztráliában, a sors és a magyar hatóságok azonban másképp döntöttek.

Akiknek nagyon sokat köszönhetek: vendéglátóim, dr. Hangay György, és felesége, Kati

Hangay György kisebb-nagyobb kitérőkkel jutott el a távoli kontinensre. Az akkori NSZK-ban volt szakács, pincér, katona és még megannyi más, később Panamában töltött néhány hetet, majd végre következett Ausztrália. Itt mindenféle kemény fizikai munkát el kellett vállalnia, mígnem a sajnos ma már kevéssé ismert gyáros-természettudós, Sir Edward Hallström preparátorként alkalmazta. Amikor Hallström meghalt, Gyuri kénytelen volt önállósodni: beköltözött a vadonba, és vadászatból, gyűjtésből élt.

A behurcolt, kártékony állatokra vadászott, majd egy részüket kipreparálta. A rovargyűjtés sem maradt el – a magángyűjteménye is szépen gyarapodott, de számtalan szép példány jutott a Magyar Természet­ tudományi Múzeumnak is. Később visszaköltözött Sydney-be, belekóstolt az ingatlanpiacba, preparátori praxist alakított ki, és persze expedíciózott is, miközben mindenféle érdekes lényt gyűjtött be a mú­zeumok számára. Időközben – hat év után! – végre megérkezett Kati is, aki hamar megszerezte a jogosítványt, és kezdetben virágáruslányként kezdett dolgozni. Gyuri eközben preparátorkodott, ám mivel ez meglehetősen bizonytalan jövedelmet jelentett, esténként pincérkedett is.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 11 ]

1972-ben állást kapott az Australian Múzeumban, ahol később osztályvezetői státusban már mint főpreparátor dolgozott. Innen ment – korkedvezménnyel – nyugdíjba. Ahogy egyszer nekem mesélte: „A múzeumban összesen tizennyolc kiállítás létrehozásában vettem részt. Ezek anyagának begyűjtése, össze­állítása nagyon sok terepmunkát igényelt, ami igencsak kedvemre való volt. Fokozatosan jutottam előre. Sajnos, amikor új politikai szelek kezdtek fújdogálni a múzeumban, megváltozott a légkör. Nem volt többé szükség a természettudományos-ismeretterjesztő kiállításokra. Így utólag nem bánom, hogy eljöttem. Épp jókor érkeztem, és jókor jöttem el.”

Gyuri, Katival közösen, múzeumi állása mellett is fenntartotta preparátor-stúdióját, sok-sok állatot formázott meg magánszemélyek, nemzeti parkok, sőt még a helyi televízió számára is. Számtalan kiállítást szervezett, épített szerte a világban. Mindeközben ledoktorált – de nem valamilyen természettudományos témából. Gyuri ugyanis kiváló képzőművész, rajzol, fest, szobrászkodik. És felettébb érdekli a néprajz is – leginkább a primitívnek tartott törzsek világa. Nos, ebből az érdeklődésből készült el „A percepció hatalma” című doktori disszertációja, mely a törzsi művészetnek a modern nyugati művésztre gyakorolt hatásával foglalkozik.

S persze az elmúlt évtizedek rengeteg utazást, kutatást, gyűjtést is hoztak. Több tucat országot kerestek fel, és aktív utazók mind a mai napig.

Létezik egy sajátos magyar közmondás, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ez dr. Hangay Györgyre szerencsére nem vonatkozik. Két hazája is van, és mindkét országban sikeres. Itthon könyvei jelennek meg, portréfilmek, riportok készültek vele. Több tudóstársaság rendes és tisztele­tbeli tagja (így a Magyar Professzorok Nemzetközi Szövetségének is), címzetes egyetemi tanár, s 2009-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is. Ausztráliában szintén elismert tudós. Az ötödik kontinensen is címzetes egyetemi tanár, több könyve is megjelent angol nyelven, melyek közül a legjelentősebb az Ausztráliai bogarakat elsőként bemutató határozókönyv, a Guide to the Beetles of Australia.

Ezért a könyvéért tüntette ki 2010-ben az évente egyszer odaítélt Whitley Award Érdeméremmel a Royal Zoological Society, amely az év legjobb zoológiai munkáját, illetve annak a szerzőjét tünteti ki.

A Hangay házaspár először 1998-ban látott vendégül. Hét évvel később pedig már feleségemmel együtt kalandoztunk Ausztráliában. Bízom benne, hogy a két utamon készített feljegyzéseim közelebb hozzák a Kedves Olvasóhoz nem csak a varázslatos ausztrál tájat, növény- és állatvilágot, hanem az ott élő embereket is. Élükön vendéglátóinkkal.

Szivárványos lóri

[ 12 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

2008 ha a dingó felvonít… Élt nem is olyan régen egy magyar zoológus, aki nagyon sokat tudott az egzotikus állatokról. Ez persze nem is csoda, hiszen egy ideig a budapesti állatkert emlősgyűjteményét vezette, később pedig ugyanennek az állatkertnek nagy hírű igazgatója lett. Ifjúkoromban érdeklődéssel olvastam cikkeit, könyveit, amelyek szakmailag még évtizedek múltával sem hagynak sok kívánnivalót maguk után. Ám az ősz profes�szor egyvalamiben biztosan tévedett. Többször is írt arról, hogy az ausztrál dingó néma. Nos, ez nem igaz! Érdekes, némiképp tán vonításra emlékeztető hangja a Mount Coricudgyn kápráztatott el…

XI. 05. Amennyire csak tudok, kényelmesen elhelyezkedem a repülőgép ülésében. Kézipoggyászom eléggé terjedelmesre sikeredett, a szokásos személyes holmik mellett egy komplett fotófelszerelés, egy Ausztrália madárvilágát bemutató határozókönyv, olvasnivalók, jegyzetfüzet, tollak is helyet kapnak benne. Emellett a kézipoggyászhoz tartozik még egy jókora, megközelítőleg fél kilogrammnyi rózsabogarat rejtő, tartósítószerrel teli jókora dunsztosüveg is – egy jó nevű magyar bogarász ajándéka vendéglátóm számára. Mint látható, jól felkészültem!

Este Athénban landol a gép, holnap hajnalban indulunk tovább. Egy szállodában töltjük az estét. Amikor otthon felszálltunk, még cefet hideg volt; itt, amikor vacsora után sétálni indulok, langyos szellő lengedez, felettem pálmák hajladoznak.

XI. 06. Helyi idő szerint fél négykor, otthoni idő szerint fél háromkor ébresztő. Svédasztalos reggeli, igazi „terülj, terülj, asztalkám!”, de az ételt csak a szemem kívánja. Némi kávét magamba erőltetek, hamarosan jön a busz, amely visszavisz a repülőtérre, majd kétórás idegtépő várakozás után ismét repülőn ülök.

A közel egynapos repülőút unalmas, a magammal hozott könyveket kiolvasom. Bangkokban megállunk tankolni, valahol Malajzia felett trópusi viharba keveredünk, az óriásgép másodpercenként emelkedik és zuhan, időnként pedig oldalirányban táncol egy kicsit. Nem kellemes, de kibírható.

XI. 07. A gép időben landol. Hosszú sorban állás következik, nekem még a hónom alatt babusgatott bogarakat is be kell mutatnom a karanténasztalnál. No meg a velük érkező okmányt is, amely bizonyítja, hogy hivatalos helyről érkezett a sok bogártetem. Végül is mehetek, minden rendben, s néhány perc múlva már találkozom is egyik kedvenc írómmal, a híres természettudóssal, dr. Hangay Györggyel. Kölcsönös, bár talán fölösleges bemutatkozás után vendéglátóm Toyota terepjárója felé vesszük utunkat. Egy madár egy alacsony oszlop tetejéről rikkant ránk. Csalódottan látom, hogy az első ausztrál tollas, amelyet megpillantok, voltaképpen nem is őshonos, hanem egy betelepített, nagyjából seregély méretű pásztormejnó (Acridotheres tristis). A pásztormejnó – mint minden behurcolt állat – nagy problémát jelent Ausztráliában.

Táplálék- és fészkelőhely-konkurense az őshonos madaraknak.

Gyuriék akkoriban még mintegy negyven kilométerre a repülőtértől, a sydney-i külvárosban, Narrabeenben laktak. A negyven kilométer talán soknak tűnhet, ám a város oly nagy területen fekszik, hogy ha egyik szélén elindulunk, még száz kilométer megtétele után is Sydney-ben vagyunk. Sok a park, nagyok a kertvárosok, sőt mi több, egy-két nemzeti park is bekéredzkedik a városba. Igazán élhető hely!

Hamarosan megismerhetem Gyuri feleségét, Katit is. Vendégszerető, művelt, csodálatos asszony; remek párost alkotnak Gyurival. A ház nem túl nagy, de Kati remek ízlésének köszönhetően berendezése lenyűgöző. Jobbára antik bútorok, ízléses kiegészítők, festmények teszik hangulatossá a szobákat.

Ez utóbbiak közül nekem leginkább egy kis olajfestmény tetszik, egy rozellapapagáj művészi portréja.

(Ezt a képet később nekem ajándékozta Kati és Gyuri, így a kép most az én dolgozószobám falát díszíti.)

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 13 ]

Pennantpapagáj

Ausztrál pelikán

Szemöldökös réce

Egész kis lakrészben rendezkedem be. Délután sétát teszek a környéken. A nagy kert nádashoz csatlakozik. A növények között néhány szobornegatív, valamint egy elefántkoponya díszlik – műanyagból.

Mint később megtudom, ez utóbbi a helyi Taronga Zoo-ba kerül majd, mint szemléltetőeszköz. A kertben egymásután tűnnek fel az eddig még csak könyvből ismert madarak. Elsőként a jellegzetes tarka tollú szivárványos- vagy másik nevükön sokszínű lórik (Trichoglossus haematudus) érkeznek, amint a virágokból különleges nyelvükkel kiszedegetik a nektárt. Kisvártatva néhány apró tűzfarkú pinty (Emblema temporalis) röppen egy sűrű bokorra. Látok két fahéjszárnyú lebenyesmadarat (Anthochaera chrysoptera), amelyek hosszú csőrüket a lórikhoz hasonlóan szintén a szirmok közé dugják, hogy hozzájussanak kedvenc, édes csemegéjükhöz. Néhány ökörszem méretű, ám hosszú farkú és színes tündérmadár (Malurus sp.) is feltűnik, ám az igazi madarászzsákmányt a ház fölött elhúzó két sárgabóbitás kakadu (Cacatoa galerita) jelenti.

Igen, tényleg Ausztráliában vagyok!

Délután Gyurit elkísérem egyik ismerőséhez, aki hobbicélra eredetileg Ázsiában honos kis testű mókusokat tenyészt. Két példány sajnos elpusztult, ezeket hozzuk el, vendéglátóm később kipreparálja őket.

Sajnos a tulajdonos nincs otthon, a felesége fogad. Régen rendkívül csinos lehetett, mostanra azonban már megkopott a szépsége. Ám az elmúlt évtizedek stílusán mit sem változtatott, karját, lábát tetoválások „díszítik”, ruházata pedig a hatvanas évek hippiruhatárát idézi. Ám, mint tudjuk, Ausztráliában sokszor az az öltözék meglepő, amely európai mércével nem meglepő – és fordítva.

A kertben, takaros ketrecekben sokféle állat lakik. A mókusok hármat is elfoglalnak – vélhetően akárcsak a mókusfajok többségét, a pálmamókusokat sem árt elkülöníteni egymástól, mielőtt haddelhaddra, véres csatározásra kerülne sor. Meg is ölhetnék egymást. Csak egy szép, vöröses színű példányt látok; bevallom, a pontos fajáról fogalmam sincs, és lefényképezni sem tudom. Szép röpdékben nimfa- és örvös papagájok laknak. A különleges gyűjteményt három kakadufaj egészíti ki, egy hosszúcsőrű vagy más néven ormányos kakadu (Cacatua tenuirostris) – sajnos e fajjal később nem találkoztam a természetben –, egy igen szelíd sárgabóbitás kakadu és egy rózsás kakadu vagy helyi nevén Galah (Eolophus roseicapillus), „aki” igen jól beszél, ám valami miatt büntetésben lehet, ugyanis egy földre helyezett szánalmasan kis kalitkában lakik.

[ 14 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Az aranyhalas medencét – mint Sydney-ben szinte mindenütt – drótháló borítja. Eme óvintézkedés nélkül a tulajdonosok hamar búcsút inthetnének az aranyló halacskáknak. Errefelé ugyanis sok a „kacagó Jancsi”, más néven kacagó kokabura, melyet a változatosság kedvéért még óriás halcionnak (Dacelo novaeguineae), Ausztráliában pedig barna jégmadárnak és „erdőjáró órájá”-nak is hívnak. Őkelme, mint minden jégmadár, él-hal a pikkelyesekért – légyen az gyík, kígyó vagy hal –, és persze remekül halászik.

Azt, hogy e madarat miért hívják kacagónak, azt már kora reggel megtapasztaltam: az antennán négy példányuk „nevetett” – hangjuk valóban olyan volt, mint a harsányan kacagó embereké. Arról, hogy miért Jancsi, már sokfélét olvashattunk. A legvalószínűbb magyarázat, hogy az egyik helyi név félrefordításáról van szó. Laughing jackass, azaz nevető, kacagó szamárcsődör volt az eredeti név. Igaz, engem hangja jobban emlékeztet jókedvű János hahotájára, semmint egy szamárcsődör iázására – de ha muszáj, elfogadom ezt az etimológiai okfejtést.

Visszafelé jövet látunk néhány – sajnos betelepített – kackiás tollbóbitájú, csodás hangú pirosfülű bülbült (Pycnononatus jocosus) és néhány bóbitás galambot (Ocyphaps lophotes). Ez utóbbi faj csak néhány esztendeje, a nagy szárazság miatt költözött be a városokba, annak előtte a csak sivatagok és szavannák félénk madara volt. Az előbbi pedig, hasonlóan a már említett pásztor mejnóhoz, Ázsiából betelepített, faunaidegen faj.

A közúti lámpák tetején meghökkentő látványt nyújtanak a hatalmas ausztrál pelikánok (Pelicanus conspicillatus). Van még némi időnk, így hazafelé menet elugrunk a tengerpartra, a Long Reefre, amely egyúttal természetvédelmi terület is. A madarak mellett megannyi érdekes állatot látunk a sziklák közötti tócsákban: bőven van több fajhoz tartozó anemona, actinia, csiga- és kagylósokadalom, chiton stb. stb. stb.

Kacagó kokabura

Sisakos kakadu

Gyuri szinte éjjel-nappal rovarokat gyűjtött

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 15 ]

XI. 08. Ma indul az első expedíció, mégpedig a Mount Coricudgyra, arra a területre, ahol évtizedekkel ezelőtt Gyuri vadászként és gyűjtőként élt. Az Olinda nevű farmra tartunk, úgy háromszáz kilométerre Sydney-től. Már az út is sok érdekességgel szolgál. Most látok először a természetben Bennett-kengurut (Macropus rufogrisesus) és szürke óriáskengurut (Macropus giganteus). Sajnos az élményt némiképp csökkenti, hogy a vége nincs kerítés túloldalán futnak – akárha állatkertben is lehetnének. Később megszokom, hogy a sivatagok és nemzeti parkok kivételével Ausztráliában szinte mindenütt kerítés húzódik.

A hatalmas farmokat körülkerítik, majd ráadásul még kisebb parcellákra is osztják. Egy idő után már nem is igazán zavart a végtelenbe futó drótháló. (Szerintem itt az egyik legjövedelmezőbb munka a kerítésgyártás lehet.) Bár a szakirodalom azt írja, hogy a kenguru már a másfél méter magas kerítésen se ugrik át, itt valahogy mégiscsak átjut rajta – erről tanúskodik a sok elütött erszényes...

A farmhoz érve, a háznál hiába keressük a tulajdonosokat: valószínűleg a földjükön dolgoznak – lehet, hogy épp a kerítést javítják –, így az előzetes megbeszélés szerint a postaládából kivesszük a kulcsot. Utunk erdőn-mezőn és sok kerítéskapun át vezet, míg elérjük bázisunkat, egy libanoni ács meglehetősen komfortos faházát. Kipakolunk, tábortüzet gyújtunk, majd viszonylag hamar nyugovóra térünk. Egy számomra ismeretlen bagoly huhogása hamar álomba ringat.

XI. 09. Elméletileg itt, a déli féltekén már illene nyár elejének, tehát legalább langyos időnek lennie, most mégis kifejezetten hideg van. Hamar kivet az ágy (én pedig bevetem az ágyat), hat óra előtt már talpon vagyok. Egy ősöreg szilvafán néhány pompás mélyvörös, öreg pennantpapagáj (Platycercus elegans) ücsörög. Elég közel engednek magukhoz, mintha tudnák, hogy jelen fényviszonyok között fényképezésről szó sem lehet. Szitál a köd, a mai időjárás a fotózás szempontjából nem sok jót ígér.

Hat-hét kokabura azért jelentkezik, néhány álmos üregi nyulat is látok. Most kevesen vannak, valaki nemrég alaposan megritkította az állományukat. Lőtt belőlük vagy kétszázat. Mivel az üregi nyúl Ausztráliába történő betelepítéséről olvashatunk szinte minden, a kontinensről szóló könyvben, most csak annyit jegyeznék meg, hogy a háború még nem ért véget – és a nyulak állnak nyerésre. Igaz, állományuk már csak töredéke az ötven évvel ezelőttinek, lévén hogy több fajspecifikus betegséget is bevetettek ellenük (Myxomatozis, Calici-vírus).

Megnézem a már csaknem összedőlt ősöreg „szellemházat”. Itt állítólag szellemek tanyáznak. Nos, a kísértetek bizonyára nem fáznak, ugyanis az épületnek már se ajtaja, se ablaka, s lassan már fala sem lesz.

(A ház kísértethistóriáját Gyuri írta le Ahol még kék az ég című könyvében.)

Reggeli után Gyuri rovarcsapdákat tesz ki, és a tegnap kihelyezetteket ellenőrzi. Magam inkább a közeli tavacska felé indulok. Kis nádas szegélyezi. Most, az esőzések miatt, sok víz van benne, de az már egyál­ talán nem biztos, hogy aszályos időben bármi nedvességet találnék medrében. A kis patakocskáról vagy még inkább érről kötve hiszem, hogy állja a sarat a nap tikkasztó sugaraival szemben. Szemöldökös récék (Anas superciliosa) úszkálnak benne – nagyon hasonlítanak a hazai tőkés récére, ám itt a gácsér nem színesedik ki nászidőszakban. Magyar nevét a szeme fölött lévő jellegzetes, fekete sávról kapta.

Egy szederszerű bokorban két különféle madár is csemegézik; gyönyörű látvány egy helyen látni tündérmadarat (Malurus lamberti), fahéjszínű lebenyesmadarat. Mindkettő apró, de rendkívül mozgékony.

Gyuri végzett a csapdákkal; a tegnapi csapdázás rovartrófeái már alkoholban áznak, a csapdák ismét feltöltve csalival, kivéve azokat, amelyek felé az állatlest tervezzük.

A farm egyes területeit természetesen kerítések határolják, amelyeken széles kapuk engednek át.

Hamar kialakul a koreográfia: minden kapu előtt kiugrok a kocsiból, szöszmötölök – a kapuk zárásánaknyitásának módja távolról sem egységes –, nyitok-zárok, majd visszaugrom a kocsiba.

Néhány kapunyi távolságra megleljük Gyuri múltkor kitett rovarcsapdáit. Míg ő ezek tartalmát válogatja, magam a környéken sétálok. Nem elég, hogy hűvös van, de a felszálló pára miatt még fényképezni sem nagyon tudok. Egyszer csak termeszvárba botlom. Vörös színű, kőkemény építmény. Ausztrália szavannáin és félsivatagos területein, illetve még a ritkásabb erdőkben is találkozhatunk változatos formájú és méretű, olykor akár hat méter magas termeszvárakkal. Ám ez csak a jéghegy csúcsa, ugyanis a termesz­várak a föld alá is mélyen lenyúlnak. A tornyokban húzódó kürtők biztosítják a szellőzést és a hűtést, emellett

[ 16 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

az oxigénellátást is. Az alagutakban a dolgozók a táplálékot szállítják, illetve a kamrákban az utódokat nevelik.

Persze a termeszfajok zöme nem látványos termeszvárakban, hanem föld alatti járatokban vagy elhalt fákban él. A vártól nem messze, egy kidőlt, korhadt fában magam is találok termeszeket. Látszatra olyanok, mint a hangyák, csak éppen fehérek, és nincs darázsderekuk.

Gyuri befejezte a csapdák ellenőrzését, így továbbállunk. Egy sűrű erdőrész az úti cél, ahol a nagyon ritka sisakos vagy más néven gang-gang kakaduk (Callocephalon fibriatum) élnek. A hímet és a tojót felettébb egyszerű megkülönböztetni egymástól: az előbbinek piros a feje és a bóbitája, az utóbbinak (és a fiataloknak) szürkés. A kontinensnek csak a déli részén fordul elő, a hegyvidéki erdőket kedveli. Párban vagy kisebb csoportokban mutatkozik. A többi kakadufajnál ritkábban ereszkedik le a talajra – legfeljebb csak akkor, ha valamilyen ízletes csemegét vél felfedezni. Sok rovart és álcát is fogyaszt.

Egy kidőlt fa akadályozza az utunkat, de oda se neki, jót tesz egy kis séta. Hamarosan a fejünk felett eltűnik tizenhárom sisakos kakadu. Hárman, amikor meglátnak minket, elröpülnek, az többi tíz viszont nem zavartatja magát. Bohóckodnak, jellegzetes hangon rikácsolnak. A madarak jóval kisebbek, mint amekkorára a képek alapján számítottam – talán ha rózsás kakadu méretűek.

Visszafelé még néhány csapdát ellenőrzünk (vajon összesen hány csapdát rejthetett el Gyuri a környéken?), ezekben jelentős számú különleges bogár landolt. A házhoz visszafelé menet, néhány álarcos bíbiccel (Vanellus miles) hoz össze a jó szerencse. Sárga, csupasz, bőrlebenyes arcfoltjáról könnyű felismerni.

Délutánra valamelyest javul az időjárás. Míg Gyuri bogarászik, körülnézek a környéken. Találok egy vombatjáratot, előtte friss ürülékkel. Gyuri nagyon megörült a hír hallatán – igaz, nem a járatnak, hanem a hullatéknak. Elképedt ábrázatom láttán elmagyarázta, mivel endemikus ganajtúró bogarakat is gyűjt, ezeket csak az őshonos fajok kakájával lehet lépre csalni. Magyarán, a leletem valóságos bogarászkincs.

Különösen sok errefelé a tűzfarkú pinty, most is látok vagy negyvenet. Egy eleddig számomra ismeretlen – később annál gyakrabban látott –, némiképp talán a barázdabillegetőre emlékeztető viselkedésű, farkát illegető-billegető fehérhasú legyezőfarok (Rhipidura leucophrys) is feltűnik. E leginkább a talajon élő madárka az egész kontinensen nagy számban fordul elő. A legyezőfarokpár igen bizalmasnak tűnik, ám hamar kiderült, hogy miért. A fészkük ott van a közelben, attól igyekeztek elcsalni minket.

A legizgalmasabb program alkonyat után következik. Indul az éjszakai les! A Toyota tetejére Gyuri reflektort szereltetett, én pedig kézbe kapom az akkumulátorról üzemelő, nagy fényerejű másik reflektort, amellyel nagy „lőtávolsága” miatt bármire rávilágíthatok.

Álarcos bíbic

A vombat…

… és járata

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 17 ]

Az éjszakai erdőnek mindenütt a világon sajátos, varázsos hangulata van. Az állatok ugyanis nem csak térben, hanem időben is beosztják egymás között az élőhelyüket, s így éjjel legalább annyi – igaz, más fajokhoz tartozó – állat mozog, mint nappal, csak éppen többnyire nem látjuk őket. Alig teszünk meg száz métert, amikor egy közönséges vombat (Vombatus ursinus) keresztezi az utunkat. Később látunk még vagy tucatnyi példányt – de lefényképezni egyiket sem sikerül. Pedig amint lehetett, kiugrottam a kocsiból, üldözőbe vettem a vombatot, ám mire végre a fényképezőgépem autofókusza beállt, az állat kikerült a vakum „lövéstávolságából”. S ez így megy, egyik a másik után. Nagy élményt jelent megpillantani három óriás siklóerszényest (Petauroides volans). Csak ülnek a fán, és néznek meredten. Sajnos egyikük sem akar siklani. Pedig szívesen megnézném, ahogy a könyöke és a hátsó lába között feszülő szőrős repülőhártyájával elvitorlázik egy másik fára. Pár száz méter után, egy fán két kis gyűrűsfarkú erszényest (Pseudocheirus peregrinus) fedezünk fel. E rendkívül bájos, tömött bundácskájú állatnak nevéhez méltóan erős, kapaszkodó farka van. Társas viselkedése pedig az erszényesek között meglehetősen szokatlan: a hím segít a nősténynek az utódgondozásban, a nagyobbacska kölyköt a hátán cipeli, vigyáz rá a fészekben, sőt eteti is!

A kis gyűrűsfarkú erszényes meglehetősen táplálékspecialista: eukaliptuszok, akáciák és teacserjék fiatal leveleit fogyasztja.

A távolból gyöngybagoly hangja hallatszik, s reflektorfénybe kerül egy alig harminccentis kakukk­bagoly (Ninox novaeseelandiae) is. (Bevallom, nekem a hangutánzó angol neve – Boobook Owl – sokkal jobban tetszik, mint magyar elnevezése.)

A kis bagoly egészen közel enged magához, olyannyira, hogy még fotózni is lehet. Nehéz otthagyni.

Néhány kilométer után feltűnik, hogy Gyuri a bagolylesnél felejtette a sapkáját. Visszamegyünk érte – a kis bagoly még mindig ott ül. Talán várt minket…

XI. 10. Mintha kicsit javulna az idő. A ház fölött két ékfarkú sas (Aquila audax) köröz méltóságteljesen – jellegzetes, valóban ékre emlékeztető faroktollai miatt e ragadozó madarat más fajjal össze sem lehet téveszteni. Egy nem túl közeli esőerdőbe indulunk, meg-megállunk, készül néhány fénykép is, főleg a tájról, továbbá növényekről, pillangókról. Az eddigieken kívül néhány új fajjal is találkozom, például orrszarvú mézevővel (Philemon corniculatus), amelynek csupasz feje fekete, teste szürke. Ausztrál pityerrel (Anthus novaeseelandiae), a mi vörös vércsénkhez nagyon hasonló, ám palaszürke fejű vércsével, az ausztál vércsével (Falco cenchroides), sörényes ludakkal (Chenonetta jubata) és fehérnyakú gémmel (Ardea peifica) hoz még össze a jó szerencse.

Sajnos úti célunkig, az igazi, hamisítatlan esőerdőig nem jutottunk el – igaz, csodálatos tájakon haladunk, már a vegetáció is kezd változni, ám egy, az úton keresztbe dőlt fatörzs megakadályoz minket a továbbjutásban.

Este ismét lesre indulunk. Néhány kilométer után, egy kis patakon átívelő fahídon próbálunk meg átkelni, amikor az hirtelen leszakad alattunk. A kocsi egyik első kereke a levegőben lóg. Sok mindennel próbálkoztunk a terepjáró kiszabadítására, de végül a csörlőzés tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak. Ám fájdalom, a csörlő kötele túl rövidnek bizonyult, így kénytelen-kelletlen visszabaktattunk a házhoz.

Gyuri azt ajánlotta, bontsunk fel egy üveg bort, és utána menjünk vissza. Aztán módosított: bontsunk fel inkább két üveggel – és reggel menjünk vissza.

Ebben maradunk.

XI. 11. Reggeli után kiszabadítottuk a gépkocsit. Szerencsére a házban akadt jó erős kötél, amellyel meg tudtuk toldani a miénket.

Immáron a Toyotával visszatérve a házhoz, gyorsan összepakolunk. Visszakerülnek a kocsiba a szokásos expedíciós kellékek, flakonok, kannák, táskák, gázfőző, tartalék gázpalack, egy dupla csövű 12-es puska, horgászbot, lepkeháló, üvegek tele bogarakkal és tengernyi más fontos dolog.

Indulás előtt még egyszer alaposan körülnézek. Végre kisüt a nap, s megannyi meghatározhatatlan barna szkink bújik elő a repedésekből. Elballagok a közeli erdőhöz, nézegetem a madarakat, amikor valami érdekes, vonító hang üti meg a fülemet. Még sohasem hallottam hasonlót, de rögtön tudom, hogy milyen állattól származik. Dingók vonítanak – talán a későn érkezett jó időt köszöntik.

[ 18 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A dingó mintegy 3500 esztendeje van jelen a kontinensen

Talán nem érdektelen, ha az alábbiakban néhány mondatban bemutatom e fenséges hang tulajdonosát, Ausztrália egyik legismertebb, bár nem őshonos állatát.

A természetfilmekben, könyvekben a dingót (Canis lupus dingo)* úgy mutatják be, mint Ausztrália vad­ kutyáját. Ám a dingó nem is vadkutya, s nem is csak ott él. Sőt a genetikai vizsgálatok szerint az egyik legősibb „házikutya”, amely nem is vált egészen háziállattá. A tudományos nevében sem szerepel a familiaris (családi) jelző, amely kívüle minden kutyát megillet.

A dingó mintegy tízezer évvel ezelőtt Délkelet-Ázsiában alakulhatott ki az ott élő, viszonylag kis testű ázsiai farkasból. Az első igazi dingóleletek 5500 évesek, és a mai Thaiföld területéről származnak.

Azt nem tudni, hogy a fajta (faj? alfaj?) mikor indult világhódító útjára, ám annyi bizonyos, hogy a világ számos pontjára eljutott, természetesen az ember segítségével. Hogy együtt is élt az emberrel, vagy csak tisztes távolságról követte az új területek meghódítóit, nem tudni. Vélhetően mindkét feltételezés igaz, hiszen a szigetekre csak csónakokon juthatott el. A dingó, illetve dingó típusú kutya néhány ezer éve szinte az egész világon elterjedt fajta volt. Ám mivel keveredett, új fajták alakultak ki belőle, az ősi típus csak néhány, többé-kevésbé elszigetelt élőhelyen maradhatott fenn. Közvetlen leszármazottai között találjuk az amerikai indián kutyákat, az afrikai basenjit, a páriakutyákat, a Madagaszkáron honos ebeket és még néhány, primitívnek titulált fajtát.

Ma az „igazi” dingó Ausztrálázsiában, Indonézia egyes területein, Malajziában, Thaiföldön és Mianmaron honos. Az új-guineai dingóról a híres magyar kutató, entomológus-etnográfus Bíró Lajos is az elsők között – vagy tán elsőként – adott hírt egyik könyvében, ám a fajta tudományos leírására csak évtizedekkel később került sor. Az új-guineai dingó kis testű, rövid lábú jószág, s valóban érdekes, vijjogó, „éneklő” hangja van.

Minden dingó közül a legismertebb az ausztrál dingó. A legkorábbi leletek tanúsága szerint mintegy 3500 esztendeje van jelen a kontinensen. Valószínűleg számos lassú erszényes kihalásáért felelős...

Ma a természetvédők mellett a birkatenyésztőknek okozza a legnagyobb fejtörést, ugyanis falkában vadászva, nagy károkat tehet a juhnyájakban.

A dingó, akárcsak a farkas, csak a legritkább esetben támadja meg az embert. A felnőtteket szinte soha, ám az igaz, hogy nem egy esetet jegyeztek fel, amikor e vadkutyák magatehetetlen gyermekeket ragadtak

* Mint látható, a dingót a legújabb rendszertan a farkas egyik alfajának tekinti.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 19 ]

el. Sőt egyes terülteken, ahol nem háborgatják őket, túlságosan is bizalmasak, és ebből adódóan veszélyesek is lehetnek. Ennek az is oka lehet, hogy e kutyaféle ragadozó ösztönösen kevésbé tart fajunktól, mint a farkas.

Ausztrália sokat tesz azért, hogy a dingók ne szaporodjanak el túlságosan, így kártételüket is sikerül kordában tartani. E végtelenül érdekes kutyaféle ma már éppúgy hozzátartozik a kontinens faunájához, mint a kenguru. Még akkor is, ha nem is olyan régen az egyik legnagyobb ausztrál becsületsértés még így hangzott: „Te dingó!”

Ma az ausztrál dingókat még egy veszély fenyegeti. Folyamatosan keverednek az elvadult kutyákkal, így lassan eltűnik a tisztavérű fajta.

Tizenegy tájban indulunk vissza Sydney-be. Meg-megállunk, Gyuri ellátja a rovarcsapdákat mindenféle, az ízeltlábúak számára minden bizonnyal vonzó dologgal. Némelyikbe vörösbort tölt. (Mivel a most használt vörösbormárkát magam is kóstoltam, megállapítom, hogy nincs is rossz ízlése a kitineseknek.) A többi csali azonban már nem ennyire bizalomgerjesztő. Paradicsomszószos vombatürülék kerül a csapdák másik felébe.

Találunk egy csodálatos, éppen virágzó fűfát, amely telis-tele van tiritarka pillangóval, másutt egy eukaliptusz kérgén posszumrágást fedezünk fel. A posszum vélhetően az ízletes és tápláló fanedv miatt szabadította meg tenyérnyi helyen az eukaliptuszt a kérgétől. Most a rágásnál pillangók hada nyalogatja az azóta is szivárgó fanedvet. Íme, igazi egymásrautaltság van a természetben; ha nem lenne posszum, éhezne a lepke!

A farmon leadjuk a vendégház kulcsát, s elbeszélgetünk az érdekes beszédű, egyszerű, igen kemény munkát végző házaspárral. Kutyáik – noha idegenek vagyunk – igen barátságosan viselkednek, fark­c sóválva követnek, alig lehet lerázni őket.

XI. 12. Sydney. Szemerkél az eső, nincs kirándulóidő. Még szerencse, hogy mára a világhírű akvárium meglátogatását tervezzük. A bejáratnál vaskos paksamétát kapunk, benne mindenféle kiadvánnyal. Szerencsére a prospektusokban minden fontos adat szerepel, így nem kell jegyzetelnem. Az akvárium épülete hatalmas, kívülről azonban szürke, és számomra túl modern. Ám a medencék elhelyezése, berendezése, megvilágítása elsőrangú. A bemutatott gyűjtemény pedig egyenesen pazar! A kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatius) teljesen lenyűgözött. Négy példány matatott a fehér talajban. Az ilyen „összetákolt” állatokra mondja az egyszerű ember, hogy „ilyen állat pedig nincs is!” Hiszen hogyan lehet egy emlősnek tojásokat tojni, a kibújt kicsiket tulajdonképpeni emlő nélkül, a hasi bőr pórusaiból kiszivárgó tejjel eteti? S egyáltalán, hogyan lehet egy emlősnek csőre?! Az már csak hab a tortán, hogy tömött bundája, a hódéra emlékeztető lapos farka is van. Azonfelül hátsó lábának sarkán a hím enyhén görbülő, sarló alakú mérges sarkantyúkat is visel. A jóval feljebb elhelyezkedő méregmirigyek váladéka méregcsatornán át jut beléjük. Azt pontosan nem tudni, mi végre fejlesztette ki az evolúció ezeket a kinövéseket. Egyes kutatók szerint a hímek párzási időszakban egymás ellen is bevetik vegyi fegyverüket; megfigyeltek egy kacsa­c sőrű emlőst, amely egy békát ölt meg a sarkantyújával – majd jó étvággyal elfogyasztotta –, ám mégiscsak az a legvalószínűbb, hogy védekezésre használják. Feljegyezték, hogy a méregtől egy átlagos kutya nagyságú állat is elpusztulhat. A méreg az emberre nem halálos, de rendkívüli fájdalmat és rosszullétet okoz.

A kacsacsőrű emlős egyébként éjszakai állat, itt azonban a jól megvilágított medencében szedegeti össze az aljzatból a puhatestűekből és férgekből álló táplálékát. Méghozzá nem is keveset. Igaz, ma már Ausztrálián kívül tudomásom szerint nem tartanak kacsacsőrű emlőst, bár hajdan néhány példányuk eljutott a világ némely állatkertjébe. A New York-i Bronx Állatkert mintegy másfél kilogrammos példánya naponta 540 gramm földigilisztát, 20-30 rákot, 200 lisztkukacot, két kis békát és két tojást fogyasztott el!

Visszatérve különleges fizimiskájára: amikor egy ilyen állat bőre 1798-ban Angliába került, a zoológusok meg voltak győződve róla, hogy valaki lóvá akarja őket tenni, és összeeszkábált egy sosem volt, furcsa állatot. Legfeljebb csak azért vakargatták a fejüket, mert nem jöttek rá, hogyan lehet ilyen „tökéletes hamisítványt” készíteni. Ám egy tudós, George Shaw mégiscsak igazinak vélte az Ausztráliából érkezett küldeményt, tüzetesen megvizsgálta, s kizárta a hamisítás lehetőségét. Egy évvel később már mint új fajt mutatta be a legjelentősebb angol zoológiai folyóiratban. Akkor a kacsacsőrű emlősnek a Platypus antinus

[ 20 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

tudományos nevet adta. Ez, mint fentebb is láthatjuk, az idők folyamán megváltozott, ám az állat neve angolul mind a mai napig Platypus.

Az első magyar nyelvű könyv, amelyben megtaláltam ezt a különleges állatot, Kisszántói Pethe Ferentz: Természethistória és mesterségtudomány című, Bécsben 1815-ben kiadott munkája.

Az állatot a Katsórú nemzetségbe helyezi, egyebek mellett imigyen szól róla: „Szája kopáts (madárór); foga nints. (…) Ennek a’ tsudálatos újj találmány állatnak, még ekkorig egy fajtájánal többet nem találtak; de elég ez maga is ára, hogy rajta álmélkodjunk.”

A fajt magát Tapsírtalpu Katsórunak nevezi, ismertetését a következő szavakkal fejezi be: „senkisem hihette azt, első hallásra, hogy még illyen állat is vólna: míg egyszer 1800-ban, az Ánglus Igazgató, Londonba egy pár valódi Katsórut kűldött; mikor aztán a kételkedésnek vége lett.” (E könyv tehát egy évvel későbbre datálja a faj tudományos leírását, mint a mostanság megjelent szakkönyvek.)

Hajdan a kacsacsőrű emlősre komoly veszély leselkedett. Tömött, meleg bundájáért vadászni kezdték. Így ír erről Gubányi Károly 1913-ban: „Sajnos a népesség terjedése, az intenzivus mezőgazdasági kultura, meg a sokáig teljesen korlátlanul űzött prémkereskedés az eredeti, jellemző állatfajokat nagyon megritkította, úgy, hogy még művelés alá nem vett belső vidékek kivételével, egyes tájakon, maga az ausztráliai nép is csak az állatkertekből ismeri a földrész eredeti állatvilágát. (…) A közelmúlt évtizedek folyamán igen magas volt az ornithorincheus (kacsacsőrű emlős – K. Zs.) pompás prémének ára, minek folytán az ausztráliai trapperek oly erősen ráadták a fejüket az ártatlan kis állat üldözésére, hogy ma már sok helyen egész ritkaság számba megy az ornithorincheus.

Kacsacsőrű emlős

Illusztráció Kisszántói Pethe Ferenc könyvéből (1815)

Az újabb állatvédelmi törvények magas pénzbírsággal büntetik a trappert, vagy akárki mást, ha nála friss ornithorinchaeus bőrt találnak.” A kacsacsőrű emlős 1905 óta részesül szigorú védelemben.

Persze a tengeri állatok medencéi előtt is van miért bámészkodni. Az ilyen társas akváriumokban mindig történik valami. A halak színe, formája valószínűtlen, ember ilyeneket ki sem tudna találni. Talán nem véletlen, hogy egy különlegesen színes, bizarr halacskát LSD mandarinhalnak neveznek…

A sydney-i akvárium bemutatóinak elrendezése is csodálatra méltó. Nem ömlesztik a hatásvadász látványosságokat, hanem szigorú tematikára fűzik fel a látnivalókat. A bejáratnál a látogató a Murray- és a Darling-folyó lakóival találkozik. Itt lakik a kacsacsőrű emlős, a víziagáma, a kígyónyakú teknős, a különféle rákok és édesvízi halak. Ezt követi a mangrovemocsár élővilága lövőhallal, kúszógébbel, óriás levelibékával és bordás krokodillal. A „Távoli észak folyói” részleg sztárja kétségkívül a halakkal táplálkozó édesvízi krokodil, de itt látható a turcsi orrú, tengeri teknősökre emlékeztető, szinte folyamatosan vízben élő kétkarmú teknős (Cerattocelis inspulata), a csontnyelvű halak helyi képviselője, a saratoga (Scelopages leichardti), amely a vízből felugorva, még a kisebb madarat is képes elkapni.

A nagy „Ausztrál-öböl” kiállításon látható például az óriás tasmán tarisznyarák (Pseodocarcinus gigas), amely egyike a legnagyobb rákoknak. Átmérője 40 centiméter is lehet, testtömege pedig eléri a 15 kilo-

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 21 ]

grammot! Egy kisebb akváriumban csikóhalak (Hippocampus abdomalis) tanyáznak. A csikóhalak csöppet hasonlítanak a sakkfigurához: fejük valóban némiképp a lóéra emlékeztet. Különlegességük, hogy a hímek a hasukon lévő költőzacskóban költik ki a kishalakat. Mondhatnánk azt is, hogy erszényes halak. Fogságban viszont nagyon nehéz tartani őket, mert táplálásukra csak az igen-igen apró élő eledel felel meg, lévén a szájnyílásuk icipici. Egy körbezárt kifutórészben élnek az Ausztrália déli és délkeleti partjainál is honos törpe- vagy más néven kék pingvinek (Eudyptula minor), amelyek valóban apró termetűek, magasságuk alig 40 centiméter. Mivel a természetben kiváló táplálékot jelenthetnének a ragadozóknak, a szárazföldön csak pirkadatkor és sötétedés után mozognak. Napközben a nyílt tengeren pihennek, vagy éppen halásznak. Éjszaka, költéskor és vedléskor földbe vájt üregeikben élnek.

Egy gigantikus méretű medencében a Sydney-öböl halai úszkálnak. Az egyik itt élő halfaj angol neve Old Wife, azaz öreg feleség (Enoplosus armatus). Bevallom, nem jöttem rá, hogy ez a nagyobbacska, szépen csíkozott hal miért kapta ezt a nevet. Itt találunk még murénákat és bőröndhalakat – és még vagy száz halfajt. „A sziklás tengerpart” bemutató leginkább a különféle gerinctelen állatok szín- és formagazdagságával kápráztat el, a „Nyílt óceán” cápa- és rájafajokat vonultat fel, míg a legnagyobb medence a Nagykorallzátony élővilágával ismerteti meg a látogatót. A kijárat hol másutt, mint a Shopon keresztül vezet.

Hihetetlen méretű üzlet, több száz vagy tán ezer portékát kínálnak.

Talán nem árt néhány érdekes adatot kimásolni az akvárium vaskos útmutatójából: az 1988-ban megnyílt intézményben 650 fajhoz tartozó mintegy 11 000 állatot gondoznak. Egyes medencék magassága (mélysége) 57 méter, a legnagyobb akvárium, a Nagy-korallzátony 1 650 000 liter vizet tartalmaz, s nem sokkal kisebb a Sydney-öböl akváriuma sem, a maga másfél millió liter tengervizével.

Este nagy élményben van részünk. Gyuriék kertjében egy közönséges rókakuzu (Trichosurus vulpecula) próbálja megdézsmálni az egyik banánfa műanyag fóliával gondosan becsomagolt termését. A fóliát szépen leszedegeti a praclijával, és már eszi is a gyümölcsöt. Egészen közel enged, gyönyörködöm benne – és elfelejtem lefényképezni.

XI. 13. A mai nap jó részét a világhírű Taronga Zoo-ban töltjük. Mivel Gyuri dolgozik nekik, ingyenjegy, nagy csomag prospektus és kiadvány vár minket a portán. Az egyikbe rögtön belelapozok. Azt írja, a XIX. század vége felé Sydney csodás füvészkertjében, a Botanic Gardenben már működött egy kis állatsereglet.

Ezt hamarosan átköltöztették a Moore Parkba. Itt már igazi állatkert működött – ragadozókkal, ázsiai elefánttal. A Jesse nevű elefánt 1883-ban érkezett az állatkertbe és innentől 50 éven át hordozta a hátán a gyerekeket.

A XX. század első éveiben igen nehéz időszakon ment át, sőt még be is kellett zárni egy állítólagos bubópestisjárvány gyanúja miatt. Később új állatkertet építettek, és az állatokat 1916-ban átköltöztették a Taronga Parkba, ahol a zoo jelenleg is működik. Az állatkert, mint ahogy most magam is meggyőződhettem róla, a világ egyik legszebb fekvésű állatkertje. Domboldalra épült, így sok pontjáról pazar kilátás nyílik a festői kikötőre vagy éppen a híres operaházra. Az állatkert parkosítása is csodálatos – igaz, területe mintegy 30 hektár, azaz közel háromszor akkora, mint a budapesti.

No de elég legyen a száraz adatokból, induljunk végre! Az időjárás pompás, a fényképezőgépek feltöltve méregdrága Kodak-filmmel, toll, jegyzetfüzet beélesítve. Az első különleges lakó az eredetileg Új-­Guineában honos Goodfellow-fakúszókenguru (Dendrolagus goodfellowi), amely szakított a kenguruk ugráló életmódjával, és felköltözött a fára. A talajon nem túl ügyes, s páros lábbal még ugrálni sem tud.

De őt ez nem zavarja, mert remekül mászik, és élőhelye, a lombkorona elegendő növényi táplálékot nyújt számára. Bár pontos adataim nincsenek, de tapasztalataim szerint rokonai közül ezt a fakúszókenguru-fajt tartják a legtöbb állatkertben, ugyanis Barcelonában és New Yorkban is találkoztam vele.

Az elefántház kicsi, de nemsokára múzeum lesz belőle. Kupoláival kicsit hasonlít a pestire. Nagyon szép és tágas a gorilla-bemutató. Az emberszabásúakat lépcsős vizesárok és villanypásztor választja el a közönségtől. Egy fiatal gorilla épp a vízben játszik. A csapat a hollandiai Apeldoornból érkezett, az egész csoport egyszerre került Sydney-be. Egy hatalmas Jumbo gép szállította őket, s a ládákat úgy helyezték el, hogy a horda minden tagja lássa a vezérhímet, így aztán repülés közben mindenki többé-kevésbé nyugodt volt.

[ 22 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A gorillakifutónál szép műsziklák, szobrok – legtöbbjük Gyuri alkotása – teszik még hangulatosabbá a látványt.

Kevés a patás faj, de a kifutóik – talán a zsiráfok férőhelyének kivételével – szépek, tágasak.

Fantasztikus az „éjszakai ház” a sokféle hallatlanul izgalmas, addig csak képeskönyvekben látott éjszakai fajjal. A férőhelyek nagyok, egyetlen negatívumot észlelek csak: túl sötét van. Az állatoknak bizonyára így jó – ám a látogatók mereszthetik a szemüket. Sajnos – igaz, teljesen érthetően – az épületben tilos a fotózás.

A terrárium kétéltű- és hüllőgyűjteménye az egyik legnagyobb azok közül, amelyeket eleddig láttam.

A hatalmas, pazarul berendezett, szépen hátterezett medencékben béka-, kígyó-, gyík- és teknőssokadalom – az egész két szekcióra osztva: van ausztrál, és van külföldi részleg. Sok faj az épület körüli, jól megépített szabadtéri terráriumokban lakik; közéjük tartozik például a komodói sárkány (Varanus komodoensis).

Mivel a krokodilokat újabban már nem sorolják a hüllők közé, a komodói varánuszt tekintik a ma élő legnagyobb és legsúlyosabb hüllőnek. Nos, ezen azért vitatkoznék, mert szerintem egy rekordméretű anakonda vagy kockás piton is van ekkora. Ami biztos, Komodó sárkányai a világ legnagyobb gyíkjai.

Egyébként ez az óriásira nőtt gyík meghaladhatja a három métert. Igaz, a régebbi útleírásokban ennél sokkal nagyobb példányokról is beszámoltak, de ezeket az állításokat már nem lehet bizonyítani. Mivel a komodói varánusz a kisebb fajtársait is megeszi, a tojásból kikelt komodóiak különleges viselkedést vettek fel a túléléshez. Míg meg nem erősödnek, a fákon élnek. Egyébként a komodói varánuszok a világ legnagyobb állatkerti ritkaságai közé tartoznak, ezért is külön öröm, hogy Magyarországon két állatkert is bemutatja. (Budapest és Nyíregyháza). A Taronga Zoo-nak galápagosi óriásteknősei (Geochelone giganteus) is vannak, hatalmas, mázsás példányok sétálnak a zöld füvön.

A népes csimpánzcsapatnak legalább egy hektárt kerítettek körbe, kifutójuk egy részét üveg, a másik részét vizesárok és villanypásztor határolja. A horda legalább harminc, különböző korú egyedből áll. Nem is látni közöttük idegbeteg példányt, mint ahogy az a ketrecekben vagy kisebb, rosszul felszerelt kifutókban sajnos még mindig megszokott.

Gyuri gorillaszobra a Taronga Zoo-ban

Egy álomszuszék erdőlakó

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 23 ]

Végre látok koalát (Phascolarctos cinereus)! A tágas kifutó állatai most jobbára alszanak, ám megéri türelmesen várakozni, ugyanis egyikük felébredt. Ez különben csak annyit tesz, hogy kinyitja a szemét.

Persze rögvest lefényképezem.

Ausztrálián kívül koalát tartani nem könnyű. Ennek fő oka, hogy az állatka friss eukaliptuszlevélen él, ám abból sem felel meg számára mindegyik. A kontinensen élő mintegy félezer eukaliptuszfaj közül csak tizennégyet kedvel. Ám ez nem azt jelenti, hogy valamennyi példány mind a 14 faj lombját enné. Inkább arról van szó, hogy a természetben élő koalapopulációk e fajok közül válogatják össze azt a hármat-négyet, amelyet egész életükben fogyasztanak... Az ízlés nemzedékről nemzedékre öröklődik. Feltételezések szerint ennek az a magyarázata, hogy a koala emésztőrendszerében élő, a cellulóz lebontásában és az eukaliptusztakarmány méregtelenítésében nagy szerepet játszó mikroorganizmusokat a felcseperedő ivadék anyja bélsarával együtt fogyasztja el.

A koalát, ezt a bájos erszényest hosszú időn át, főképp a XIX. században, de még a XX. század elején is nagy számban vadászták a prémje miatt. Hogy gereznája ne sérüljön, illetve, hogy ne fogyjon a drága puska­ golyó, ha tudták, egyszerűen agyoncsapták. Egy korabeli könyv* így fogalmaz az irtásukról: „Az ausztráliai emlősök közül érdekes a koala, vagyis bennszülött medve, mely a legjobban szeret az óriási eucalyptus-fákon tanyázni: bundájának színe annyira hasonló ezen fa kérgéhez, hogy ha kissé magasabbra mászik, már nehéz fölismerni. (…) Értékes bundájuk miatt szorgalmasan vadásszák ez állatokat. Az ausztráliaiak a vadászatban nagy ügyességet tanúsítanak.

Rovátkákat vájnak a fa törzsén, és lábujjaikat beledugják. Ilyen rovátkos fákat nem ritkán lehet látni a gyarmatokon. A medve hangja, melyet veszélyben hallat nagyon hasonlít egy megijedt gyermek szavához.

Az ausztráliai medve vadászatának egy érdekes jelenetét tünteti fel az a kép, melyet itt közlünk, s melyet egy ott utazó angol rajzoló készített.”

Késő délután térünk vissza Narrabeenbe. Este egy nagy testű kéknyelvű gyík (Tiliqua scincoides) pot�tyant bele Gyuriék kerti medencéjébe, ám kimászni már nem tudott. Kihalászom szegénykét, megpróbálom élesztgetni, de nem jósolok neki hosszú jövőt. Beteszem egy cserép alá; holnap – ha túléli a kalandot – majd lefényképezzük.

XI. 14. Stramm gyerek ez a gyík! Nemhogy életben van, hanem amikor leemeljük róla a cserepet, megpróbál elillanni. Amúgy szkink módjára kapkodja rövid lábait, miközben a teste kígyózásával növeli a sebességét. Eközben még kék nyelvét is nyújtogatja, hátha megijedünk tőle. Szerencsére nem túl gyors, és nem is harap, így könnyedén nyakon csípjük. Mivel kétségkívül megmentettük az életét, nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy mintegy tíz percig fotómodellkednie kell. A képek elkészülnek, a kert végében szabadon engedjük alanyukat. Láthatóan örül. Mi is.

Ma már valamelyest jobb idő van, mint az elmúlt napokban, ezért talán érdemes ellátogatni a tengerpartra, egészen pontosan a közeli Long Reefhez. Sziklás tengernyúlvány, apálykor megannyi, kis sziklák között rekedt tavacskával. A természetbúvárok igazi eldorádója. Ennek közelében lakik Gyuri jó barátja, Phil Colmann. Érdekes egyéniség: külsőre nagyon hasonlít Darwinhoz, s ahogy korosodik, ez a hasonlóság egyre nyilvánvalóbbá válik. Emellett pólótrikókat gyűjt – minket is egy „Herman Ottó Tanulmányi Verseny” feliratú trikóban fogadott. Mindenhová mezítláb jár, s erről a szokásáról akkor sem mondott le, amikor egy ideig polgármester volt. Lelkes környezetvédő, egy ideig szabadon engedett tengerimalacokkal „nyíratta” a kertje füvét, ám később, hirtelen jött ötlettől vezérelve, beszerzett egy macskát. Azóta ismét fűnyírója van…

S persze ő az ausztrál fauna, jobbára gerinctelen élővilág egyik legavatottabb ismerője. Hol a tengeri kövek között kutat, hol lepkehálóval ír le nyolcasokat a levegőben.

Mint csaknem minden magyar természetvizsgálónak, nekem is kedvenc olvasmányaim közé tartoznak Gerald Durrell végtelenül bájos könyvei. Nos, az ő tanítója és barátja, Theodore Stephanides doktor lehe-

* Az ausztrál medve, UNIVERSUM évkönyv, é. n. (1923), 101–103. o.

[ 24 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

tett olyan fickó, mint Phil. Otthona rendkívül barátságos, házában megannyi könyvet találni, a polcokon szinte valamennyi Ausztrália és Új-Guinea természeti viszonyairól, állat- és növényvilágáról és néprajzáról írt kötet megvan. Ám nem csak a könyvtár, hanem a hatalmas gyűjtemények is figyelmet érdemelnek: csigák-kagylók, pillangók, bogarak – valamennyi gondosan felcímkézve. Nem beszélve arról, hogy a természet alig kőhajításnyira van a házától...

A parton egy pelikán ácsorog, ügyet sem vet ránk. Olyan közel enged, hogy szinte talán meg is érinthetnénk. Lehet, hogy horgásznak néz minket, lévén ők, mint később látjuk, rendszeresen etetik. Igaz, apály van, de meglepően magasan áll a víz. Ez nem igazán kedvez a tengeri herkentyűk megfigyelésének és fotózásának. Mégsem vagyok csalódott, hiszen leltünk kétféle tengeri csillagot, chitont, aktíniákat, kauricsigát, tengeri sünöket és sok egyebet.

Sajnos nem maradhatunk sokáig, mert délután Sydney egy másik természetvédelmi területének meg­ látogatását tervezzük. A Katandra nevű földdarabot egy magánember hagyományozta a városra azzal a kéréssel, hogy azt nyilvánítsák természetvédelmi területté. Ez megtörtént, s egyúttal a nagyközönség előtt is megnyitották. Igaz, csak alkalmanként látogatható. Állatvilága lenyűgöző: fészkel itt lantfarkú madár, varánuszok lesnek áldozatukra, sőt mocsári kenguruk is laknak errefelé. A terület érdekessége, hogy még egy hamisítatlan esőerdőfolt is van benne.

Gyuri és Phil egyaránt a terület élővilágát kutatja. Gyuri most is rovarcsapdákat helyez el, míg Phil lepkéket gyűjt. Jómagam pedig egyszerűen csak ámulok a sok természeti csoda láttán.

Igaz, csak kicsiny töredékét látom az itt megfigyelt 44 madárfajnak, s nem kerülnek elém emlősök sem, de a táj, a növényzet bujasága kárpótol ezért.

Hajdan így vadásztak a koalára

Korunk „Darwinja”, Phil Colmann

A megmentett kéknyelvű gyík

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 25 ]

áss!

Az eukaliptuszok között akadnak alacsonyak, magasak, vastag és vékony törzsűek, világos és sötét levelűek, sőt akár még csenevész bokrocskák is. Azt, hogy hányféle van belőlük, senki sem tudja biztosan.

A tudósok sziszifuszi munkával vagy hatszázfélét vettek lajstromba, ám ez a szám folyton változik; parázs szellemi csatákat vívnak egymással a botanikusok, azt boncolgatva, hogy 601 vagy éppen 599 eukaliptuszfaj népesíti be Ausztráliát. Ám engem ez most cseppet sem érdekel. Egy eukaliptusz előtt állok éppen, nem messze a Cooper-folyótól. Fölöttem csupaszszemű kakaduk rikoltoznak, a közelben mintha egy kenguru matatna, de engem most semmi nem tud eltántorítani a látványtól. Pedig látszólag csak egy idős, göcsörtös eukaliptuszt bámulok – egyet a sok ezer hasonlóból. Ezen a helyen állt az az eukaliptusz, amelyen jól láthatóan mély vésés tűnt elő a háncsréteg alól. Egyetlen angol szó: DIG-azaz „Áss!” Ennek a fának nagyon-nagyon sok köze volt az ausztrál történelemhez, a kontinens megismeréséhez.

Gyurival éppen ide indultunk, amikor közel két héttel ezelőtt beültünk a Toyota terepjáróba.

XI. 15. Kezdetben a Pacific Highwayen robogunk – ez az a megaút, amely szinte megkerüli az egész kontinenst. Jó aszfaltból készülhetett, hiszen szürke szalagja párás esőerdőkben és agyforraló sivatagokban kígyózik végig. Igaz, az aszfalt legnagyobb ellensége, a fagy csak ritkán és rövid szakaszon éri. Nincsenek is rajta a nálunk oly megszokott kátyúk. Mire megszoknám a pompás utat, már le is térünk róla, s változó minőségű mellékutakon hajtunk tovább a Sydney-hez helyi mércével közeli, mintegy 380 kilométerre lévő első állomásunkhoz, a Glenrock-farmhoz. Ám mielőtt megérkeznénk, hirtelen kis épület bukkan fel a semmi közepén. Sehol egy falu, egy farm, csak a házikó. Előtte idő koptatta padok és asztalok. Ez arra utal, hogy egy helyi, tipikusan ausztrál kocsmánál állítja le Gyuri a motort. Ide járhatnak a közeli (mondjuk, száz kilométer sugarú körben lévő) farmok munkásai egy kis tereferére, no meg egy-két pofa sörre.

Szúrós tekintetű, western-kalapos emberek kortyolgatják italukat, miközben valószínűleg a helyi termésről, a marhahús felvásárlási áráról, a helyi focicsapat szerepléséről vagy esetleg a környékbeli hölgyek bájairól diskurálnak. Amikor belépünk, csend lesz. Udvariasan köszönünk, sört kérünk. Errefelé ritkán vetődik idegen, így nem véletlenül figyelnek minket a kalapjuk alól. Egy igazi ausztrál (Gyuri), kalapban, akárcsak ők, a bush-hoz illő ruházatban, persze nem keltene feltűnést – ám a másik szakállas alak (ez magam volnék), akinek öltözete jócskán elüt a flanelinges kocsmaközösségtől, ráadásul valami érthetetlen nyelven hablatyol, már több érdeklődésre tarthat számot. Nem kérdezik, kik vagyunk, honnan jöttünk, csak figyelnek. Miután kilépünk a kocsmából, már biztosan tudják, hogy egy távoli országból érkezett kém vagy valami hasonló lehetek…

Miközben bekászálódunk a terepjáróba, Gyuri elmeséli, hogy hajdan a kocsmának volt egy szürke óriáskenguruja is, ám egy idő után eltűnt. Igaz, miután ivarérett lett, kicsit agresszívan viselkedett – magyarán, ha valaki nem tetszett neki, azt jól megrugdosta. Lehet, hogy ezért tűnt el?

Az út menti erdők-mezők most hihetetlenül üde zöld színben pompáznak. Láthatóan sok csapadék esett az utóbbi időben, az így kialakult dús vegetáció pedig nagy számban vonzza az állatokat. Örömöm egészen addig tart, míg a Toyotából kiszállva rá nem jövök, hogy a terület telis-tele van Amerikából behurcolt szamárkóróval. Hihetetlenül szúrós, van vagy fél méter magas. Persze nincs olyan állat, amely lelegelné, legfeljebb csak néhány madár, jobbára kakadu csipkedi ki bogáncsának a magvait. Lehet, hogy a bogáncsmagnak is betudható, de rengeteg errefelé a rózsakakadu.

A bogáncs a későbbiekben bosszantóan megnehezítette a terület bejárását. Persze addig nem volt baj, amíg kocsival mentünk, ám mi az állatokkal teli természetre voltunk kíváncsiak – amely jobbára távol esik az úttól. Elsőként egy fűfacsoportot szeretnénk lefényképezni. A fűfák Ausztrália roppant érdekes növényei. Se nem füvek, se nem fák, hanem fatermetű liliomfélék. Többnyire alacsony törzsből és kusza levélfrizurából (meg persze gyökérzetből) állnak. Sok fajuk ismert: előfordulnak a ritkásabb eukaliptusz­ erdőkben magányosan, a napsütötte domboldalakon sokadmagukkal. Hazájukban olykor „Black Boy”

[ 26 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Évszázadok tanúja

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 27 ]

néven illetik őket. Ebben van is némi igazság, ám az tény, hogy törzsük nem önszántukból fekete.

Nemritkán a kontinensen oly gyakori erdőtűz perzseli meg őket. Ám ha kívül egy kicsit el is szenesednek, mégsem halnak meg. A fűfa különleges, gyűrűs felépítése révén az elpusztult, elégett réteg megvédi a belső részeket, így a tűz után a növény ismét kihajthat. A fűfa törzse színes gyantát tartalmaz, amely elégetve kellemes illatot áraszt. Régebben leveleinek alsó részét gyógyírként, gyomorpanaszok esetén rágcsálták – sőt az aboriginelek állítólag még ma is hisznek a fűfa gyógyító erejében.

Két déli lejtőt is kisebb fűfaerdő borít, botorság lenne kihagyni őket. Ám megközelítésük nem egyszerű.

E növények környékén ugyanis, mintha csak a mi bosszantásunkra tennék, különösen kapitális méretű, néhol embermagasságú bogáncsok nőnek. Nem könnyű az átjutás – de megéri! Nem mindennapi dolog egy „ősfa”-erdőben állni! Különösen, ha tudjuk, hogy egyes fűfafajok akár évezredekig elélhetnek, s bizony itt is akadtak jókora, agg példányok. Ők még talán orrszarvú méretű óriás vombatokat (Diprotodon) is láthattak. Ez az állat ugyanis az úgynevezett megafauna egyik utolsó képviselője volt. Volt idő, amikor Ausztráliát a mainál jóval nagyobb állatok uralták – a mai óriáskenguru mellettük szánalmasan kicsinek hatna. A Genyornis nevű futómadár csaknem háromszor akkora volt, mint a mai emu, a tömpeorrú kenguru (Procoptodon) két mázsánál is nehezebb és három méter magas volt – ám a megaállatok sorát még hosszan sorolhatnám. Többségük az ember megjelenése előtt eltűnt, ám néhányan még találkoztak az őslakókkal. Közéjük tartozik az óriás vombat is, melyet (több más társukkal együtt) számos zoológus szerint már az őslakók irtottak ki.

A farmhoz érve, megkeressük az intézőt. Épp arra tanítja öt év körüli fiát, hogyan kell a marhákat terelni.

A western-szerelésben lévő, széles karimájú kalapos fiúcska apró pónin ülve, már szinte rutinosan terelgeti a borjakat. Nagyokat csattant ostorával – láthatóan élvezi, hogy ő már-már valódi tehénpásztor.

Megkapjuk a vendégház kulcsát, majd megkeressük a magányosan álló épületet. Stílusos faház, fedett, de oldalról nyitott verandával. Van még némi időnk sötétedésig, így hát körülnézek a környéken. Az erdő szélén egy Bennett-kenguru ugrik ki egy bokorból. Nem különösebben félénk, meg-megállva szökell, időnként visszapillant rám.

Esteledik. Miután jókora adag eukaliptuszágat gyűjtöttünk össze, tábortüzet gyújtunk. Az eukaliptusz pompás növény, ám egy hibája azért van: nagyon gyorsan ég. Így egy átlagos tábortűzhöz legalább háromszor-négyszer annyi kell belőle, mint a legtöbb fából. A pattogó tűz mellett sokáig beszélgetünk. Időnként újratöltjük bádogbögrénket. No nem meleg teával, hanem jóféle whiskyvel. A tűz lassan kialszik, igazi öreg este van, mégis sajnálom, hogy elparázslik az utolsó eukaliptuszág is.

Mivel maga a ház mérhetetlenül mocskos, a verandán terítjük le hálózsákunkat. Már félálomban vagyok, amikor arra leszek figyelmes, hogy valaki vagy valami matat az edényeink között. Először jókora patkányra gondolok, majd a hold és a szikrázó csillagok fényében megpillantok egy rókát. Mivel Ausztráliában ismeretlen a veszettség, nem kell tartanom az időnként egészen a lábamig elmerészkedő vörös bundástól.

Nehezen jön álom a szememre, de nem bánom. Az éjszaka semmi máshoz nem hasonlítható hangjai, és a csillagok – közöttük a Dél Csillaga és a Dél Keresztje – oly varázslatos élményt nyújtanak, hogy kár lenne az egész éjszakát alvásra pazarolni.

XI. 16. Hajnalban aztán mégiscsak elnyom a buzgóság: reggel nyolcig húzom a lóbőrt. Szerencsére nem maradtam ki semmiből, mert amikor felébredek, már nyoma sincs a tiszta időnek, helyette köd borít mindent. Reggeli után, úgy tíz óra körül azonban teljesen kitisztul az idő, ezért úgy döntök, hogy körülnézek a környéken, hátha találok valamilyen érdekes jószágot. Hosszú listát állítok össze magamban azokról a fajokról, amelyeket szeretnék látni és esetleg fotózni – de egyikük sem került a szemem elé.

Később Gyurival indulunk állatlesre. A Nagy-Vízválasztó-hegység festői vidékein kanyargott a földút.

A már említett sok csapadék miatt minden üde zöld. Elsőként egy szakállas agámát (Pogona barbata) találunk, amely épp egy fa kerítésoszlop tetején napozik. Hagyja magát megfogni, így a könnyebb fotózhatóság kedvéért letesszük egy kőre. Ott se nagyon mozog. Pedig egészségesnek tűnik, legalábbis semmilyen külsérelmi nyomot nem fedezünk fel rajta, és a kondíciója is kiváló. Ám meglehetősen marhatrágyás a háta. Úgy tűnik, kapott egy jókora tehéntrottyot, amitől némiképp sokkos állapotba került, de annyi ereje

[ 28 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A Bennet-kenguru ritkán kerül szem elé

Tehéntrottytól elkábult szakállas agáma

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 29 ]

még volt, hogy felkapaszkodjék a legközelebbi oszlop tetejére. Mi nem sokkal e sajnálatos baleset után akadhattunk rá.

Az egyik domboldalon különleges közösséget zavarunk fel. A magas fűben előbb három szürke óriáskenguru ugrik el, majd vagy húszméternyire azért mégiscsak bevárnak. A csoport negyedik tagja azonban nem kenguru, hanem egy hazánkból is jól ismert tapsifüles: egy mezei nyúl.

Később néhány kantáros asztrildot (Stizoptera bichenovii) is megpillantunk. Eddig csak kalitkamadárként ismertem ezt a dekoratív madarat. Rajta kívül még 21 madárfajt sikerül azonosítanunk, és a távolban egy víziagámát (Physignatus lesueurii) is látunk. Ami megdöbbent, hogy a farmon átfolyó kis patak olyannyira zöld, hínáros a sok belesodródott műtrágya miatt elburjánzott moszattól, hogy egyes részein a „patak tetején”, mármint a mindent elborító hínáron rohangásztak a kis parti madarak, közöttük egy kis lilefaj is, melyet azóta sem sikerült meghatároznom.

Este újra megjelenik a róka. Sokkal bizalmasabb, mint az elmúlt napon, kis túlzással már kézből eszik.

Sült csirkét vacsorázunk, annak a csontjait dobjuk neki. Később még kap némi kekszet, sőt sonkát is. Kisvártatva megjelenik egy másik róka is. Ő már óvatosabb, de azért meglehetősen közel jön.

XI. 17. Egy helyi cowboy szerint koalák is laknak a környéken. Nagyjából el is magyarázza, hogy hol, így első utunk természetesen oda vezet. Mondanom sem kell, egy fia koalával sem találkozunk. Ennek persze több oka is lehet. Egyfelől kérdéses, hogy valóban él-e koala a területen; másfelől ha van is, a lombkoronában szinte észrevehetetlenül szunyókál. Majd éjjel – persze önmagához képest – aktív lesz. De akkor meg én szunyókálok! Az viszont tény, hogy találkozunk jó néhány olyan, simatörzsű eukaliptusszal, amelynek a koala igencsak szereti a levelét.

Ha nem is látunk „erszényes mackót”, mégsem bánjuk egy percig sem, hogy elindultunk koalanézőbe.

Ugyanis varázslatos vidéken visz az utunk. Dombok, hegyek, erdők, zöldellő mezők és sok-sok állat fogad.

Kenguruk, valamint az európai szem számára különösen érdekes madarak.

A koala-fiaskó után tervbe vesszük egy, a környéken lévő ősrégi ház maradványainak meglátogatását.

Mivel érdekel a történelem, így Ausztrália története is, igazi csemegének kínálkozik az út. Meglátogatni a múlt egy darabkáját, érezni a hely szellemét, nos, ez igencsak kedvemre való program! Ám a házat, illetve ami maradt belőle, sajnos nem leljük meg. Csak az vigasztal, hogy útközben látunk kétféle kengurut. Meg három szénfekete disznót. Elvadult házisertések, amelyek már meglehetősen hasonlítanak vad őseikre. Állítólag ma ők – talán a mérges kígyók után, vagy még előttük? – Ausztrália legveszélyesebb állatai. A vaddisznó kanokról itthon is jól tudjuk, hogy olykor-olykor nem tudnak ellenállni a házisertés kocáknak, bizonyíték erre a megannyi „babos” disznó és bár vaddisznószínű, ám külsőre némi házisertésjelleget hordozó erdei röfögő. Sőt az igazi, „elkényeztetett” házisertésből is lehet „vaddisznó”, mégpedig meglepően gyorsan! Gondoljunk csak a ridegen tartott mangalicákra vagy a már teljesen kipusztult ősi magyar fajtákra, melyeket félvadon vagy éppen vadon tartott el a nádas, a tölgyes, a rét és az erdő, s bizony „hasznosításuk” sem volt egyszerű. Leölésüket nem lehetett a falusi disznóvágáshoz hasonlítani. Egyik legnagyobb etnográfusunk, dr. Győrffy István így ír róluk. „A rétnek megvolt a maga külön disznófaja, melyet ősapáink nagyon szerettek. Nem volt ugyan olyan zsírtömeg, mint a mangalica, de azért finom szalonna hasadt róla; húsa, sonkája meg olyan volt, hogy csuda!

Mondják, hogy eleink talán vaddisznóból szelídítették. A »szelíd« jelzőt azonban bizonyos fenntartással lehetett rájuk alkalmazni, mert még a hidasban (disznóhizlalóban – a szerző) is vaddisznó módra viselkedtek.

Megfogni csak az e célra kieszelt disznófogóval tudták, leölni meg csak golyós fegyverrel lehetett.

A rétben tökéletesen úgy viselkedtek, mint a vaddisznók. Egyébként a koca gyakran vadkannal búgott, így nem is csoda, ha a réti disznó meg a vaddisznó nagyon húztak egymáshoz.”

Másutt azt is olvasni, hogy az elvadult házidisznók veszélyesebbek voltak a vaddisznónál, mert az emberrel szembeni természetes félelmük kiveszett belőlük.

Nos, ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy az elvadult házisertéseket a világon szinte mindenütt vadállatként, vadászzsákmányként kezelik. Nem beszélve arról, hogy a kanoknak gyakran tekintélyes agyara is van, amely egyúttal kívánatos vadásztrófea is.

[ 30 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Bár a zoológusok még vitatkoznak a kérdésen, de úgy tűnik, az ausztrál „vaddisznó” voltaképpen hibrid, mely a házisertés számos fajtája és a vélhetően félig-meddig már megszelídített timori disznó (Sus timoriensis) kereszteződéséből jött létre. A timori disznót még a fehér ember betelepedése előtt makasszár hajósok hozták magukkal, míg a házisertést az első telepesek hozták magukkal Angliából.

Az elmúlt időszakban számos sertés megszökött, elvadult és tovább szaporodott. Ám az idegen környezetben néhány tekintetben megváltozott az életmódja is. A számára mostoha időjárási körülmények közepette, a gyakran csapadékszegény környezetben újfajta „vaddisznó” jött létre. Igen szívós, kevés vízzel és sovány táplálékkal beéri, ha kell, rákap a dögre, sőt igazi ragadozó válhat belőle. Ezt mi sem példázza jobban, mint Gyuri által leírt alábbi eset: „Vendéglátó gazdám szinte naponta csapdázta őket, mégpedig igen egyszerű módszerekkel. Rácsokból egy karámszerű udvarfélét készített, melynek rácsos ajtaja csak befelé nyílt. A csalétek frissen lőtt kenguru volt, csak úgy, szőröstül-bőröstül. Az éjszaka folyamán a környék csatangoló disznói, megérezvén a friss dög szagát, szépen bemasíroztak a csapdába. (…) Másnap reggel aztán a farmer kis .22-ese csetteghetett, mert nemegyszer akár 8-10 disznó is tolongott a csapdában! Gondolom, mondanom sem kell, hogy a kenguruból legfeljebb csak a lábfejek maradtak meg.” * Az elvadult házisertés elragadja az újszülött bárányokat, sőt olykor még az anyajuhokat is! Elképzelhető, mennyire haragszanak rá ezért! Emellett persze, ha teheti, gabonát és haszonnövényt is eszik, és mindent összetipor, kitúr, ám talán a legnagyobb kártételét abban látják, hogy szétszedi a farmerek egyik legfél­tettebb kincsét, a vége nincs kerítést. S ugyanakkor ezek a majdnem vaddisznók időzített bombák is, hiszen ha valaha megjelenik Ausztráliában száj- és körömfájás, e sertések garantálják a halálos kór továbbterjedését. Így nem meglepő, hogy nem csupán a fent említett csapdázással, hanem szinte minden módon próbálják csökkenteni az állományukat. Remek, bár gyakran kicsit bizarr kinézetű disznóskutyák is segítik a vadászok munkáját. Ezek az ebek nem vadászkutyák, hanem általában más munkaterületen dolgoznak, ám a vadászatokon is megállják a helyüket.

A nyíltabb területeken még helikopterről is megpróbálják csökkenteni a „vaddisznók” számát. Mivel hamar újratermelődő vadról van szó, nem igazán nagy sikerrel.

Igen ám, de mi lesz a disznóhússal? Nos, ezt az ausztrálok nem eszik meg. Exportálják Európába, jobbára Németországba.

A „vaddisznók”, mint már említettem, az emberre is komoly veszélyt jelentenek. Látszólag minden ok nélkül támadnak, s ilyenkor Isten irgalmazzon a célszemélynek! Mivel agyarukkal rendesen a lágyék–gyomor részen hasítják fel áldozatukat, az esély az életben maradásra gyakorlatilag nulla. Érdekes, hogy a tankönyvek, amikor az ausztrál állattelepítésekről írnak, gyakorlatilag csak a nyulat és a rókát említik meg, noha számomra inkább úgy tűnik, mintha Noé bárkájának teljes háziállatrészlege valamilyen fatális véletlen folytán itt szabadult volna el. Él itt elvadult teve, ló, szamár, sertés, kecske, kutya, macska, bivaly – és még sorolhatnám. A most látott sertések lassan elkocogtak, egyáltalán nem tűntek agresszívnak. Nemsokára találkoztunk elvadult kecskékkel is. Ők – talán a legkegyetlenebb sivatagok kivételével – ma már mindenütt otthon vannak a kontinensen. Mivel nincs ragadozó, amely vadásszon rájuk, szépen szaporodnak, igénytelenek is, és egyetlen „dolguk”, hogy szisztematikusan tönkretegyék a kontinens ősi növényzetét. Ugyanis minden növényi részt elfogyasztanak, amihez hozzáférnek: lerágják a fák kérgét, a bokrokat szétrágják, elpusztítják. Az elvadult kecske éppúgy, mint a világ más tájain, itt is igazi ökológiai katasztrófát jelent.

Szerencsére azért látunk őshonos állatokat is. Elsősorban kengurukat. A legtöbb errefelé a szürke óriáskenguru, van továbbá bőven hegyi kenguru (Marcopus robustus) is, és nagy szerencsével látunk egy magányos Bennett-kengurut is. Felfedezünk néhány vombattúrást is, nem lehet ritka errefelé ez a mackószerű erszé-

* Hangay György: Az eukaliptuszok árnyékában, Magasles, 2005/8, 28–31. o.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 31 ]

nyes. Hirtelen elered az eső, de épp csak annyira, hogy az égen káprázatos kettős szivárvány kerekedjék; a szennyezett magyar légben sajnos ma már ritka az efféle természeti tünemény, de itt még természetes.

Gyomrunk késztető jelzéseinek engedve, visszatérünk táborunkba. Harapunk valamit, aztán távcsővel a nyakamban, jegyzetfüzettel és határozókönyvekkel felszerelkezve, bóklászni indulok. Mivel kezd ráállni a szemem az itteni tollas faunára, a madarak megfigyelése és meghatározása is egyre egyszerűbb feladat.

Persze azért még sűrűn lapozgattam a Gyuritól kölcsönkapott, szépen illusztrált határozót. A legnagyobb élményt négy csodálatos barnafejű kakadu (Calyptorhynchus lathami) jelenti. Ők az Ausztráliában előforduló hat fekete kakadufaj közül a legkisebbek: testhosszuk még a fél métert sem éri el. Sajnos a szintén itt előforduló, legnagyobb, a szakkönyvek szerint 67 centiméter hosszú hollókakaduhoz (Calyptorhynchus funereus) csak a sydney-i állatkertben volt szerencsém, pedig szívesen megnézném e hatalmas madár szárnyalását! Ha a most látott madarak láthatóan jóval kisebbek is, mégis nagy öröm percekig figyelni papagájos röptüket. A nap hátralévő részében még hat különleges madárfajt sikerül beazonosítanom, s rendszeresen látok a ház környékén egyebek mellett pompás tollú szivárványos gyurgyalagokat (Merops ornatus).

A nap még magasan jár az égen, de lassacskán elérkezik az az idő, amikor a fotózáshoz a legjobbak a fényviszonyok. Sietnem kell hát vissza a táborba, ugyanis amíg én a madarakat figyeltem, Gyuri előkészült a rovarok fényképezéséhez. A fűhálóval, fénycsapdával fogott ízeltlábúakat kell megörökíteni, lévén hogy épp akkoriban írta az azóta már megjelent kiváló határozókönyvét Ausztrália rovarairól (Insects of Australia). Természetesen magam is segédkezem a sokszor igen fürge jószágok beállításában, majd, miután meglógnak, a megkeresésükben. Most a világért se hagynám ki, hogy magam is készítsek néhány felvételt. Igaz, az én képeim nyomába se érhettek Gyuri remekbe sikerült fotóinak, ám mentségemre legyen mondva, a rovarfotózást eddig épphogy csak ízlelgettem. Külön örömömre szolgál, hogy a gyűjtésben akadt néhány karácsonyi szipoly (Anoplognathus sp.). Ausztráliában több száz cserebogárfaj él, amelyek éppúgy rajzanak, mint a hazai rokonfajok. Ám a karácsonyi szipoly nem is igazi cserebogár – csupán a fizimiskája hasonló –, hanem csak közeli rokon, afféle bogár-unokatestvér. Nevét onnan kapta, hogy rajzása leginkább karácsony táján tetőzik. A karácsonyi szipolyoknak sok faját ismeri a tudomány: vannak közöttük pompás elefántcsontszínűek, barnák, fényesaranyosak – valamennyien a hazai bogárgyűjtők legmerészebb álmaiban szerepelnek. Nem igazi mezőgazda-

Karácsonyi szipoly

[ 32 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

sági kártevők, habár helyenként erdőpusztítók, mert nagy rajzások idején kopaszra rágják az eukaliptuszokat.

Viszont eszük ágában sincs kárt tenni a gyümölcsösökben vagy egyéb termesztett növényekben.

Szerencsére mindjárt több pompás példány is került a gyűjtőüvegbe, nem beszélve más, hasonló­képpen érdekes fajokról, így a fényképezés szép sikerrel zárul. Igaz, nem is folytathatjuk tovább, mert a jó fényviszony gyorsan tovatűnő állapot.

Következik a vacsorakészítés, amit mindkettőnk nagy szerencséjére Gyuri vállal magára. Eddig azokat a pompás csirkesülteket ettük, amelyeket még Kati készített Sydney-ben, ám ezek hamar eltűntek a két éhes gyomorban – pardon, háromban, hiszen a csontokat a róka ette meg. Gyuri az ódon hűtőszekrényből előveszi az úton vásárolt marhahúst, és pompás steaket varázsol belőle. A mennyei illat ismét ide vonzza a rókákat. Sajnos a marhahúsnak nincs csontja, így a magunknak szánt vacsorát osztjuk meg a ravaszdikkal.

A két vörös bundás akkor is a közelünkben marad, amikor már réges-rég véget ért a vacsora. Sokáig nézem a csillagokat. A tiszta levegő miatt egészen közel vannak. Akkor még nem tudhattam, hogy néhány nap múlva, a sivatagból feltekintve, még nagyobbnak tűnnek majd…

Lassan elnyom az álom. Nemsokára felébreszt valami – hirtelenjében nem tudom, mi; azt viszont látom, hogy a rókák nincsenek már sehol. Nem hallok semmit – majd lassan, távolról egy közeledő teherautóra leszek figyelmes. Mivel errefelé nincsenek banditák, érdeklődve figyelek a hang irányába. Kisvártatva megjelenik a gépkocsi, platóján 25-30 elejtett, felfüggesztett óriáskenguruval. Egy kenguruvadász körútja vezet erre. Errefelé egyébként a kenguruvadászatot egyszerűen csak „aratás” névvel illetik. Az elmúlt időszak esői dús legelőket öntöztek, nem száradtak ki a kenguruk ivóhelyei sem, így az erszényesek nagyon elszaporodtak. A lelőtt egyedek vélhetően ragadozók kosztjául szolgálnak majd – kutyaeledel lesz belőlük.

XI. 18. Ma szinte egész nap utazunk. Glenrockot esőben hagytuk magunk mögött; még jó, hogy nem akartunk tovább maradni. Az idő legalább eddig kegyes volt hozzánk. Dubbóban a híres állatkertet most nem nézzük meg. Talán majd visszafelé. Régóta nem esett ilyen sok eső errefelé – még a szavannás-félsivatagos területek egy része is vízben áll. Az így kialakult tavacskák igazi vízimadár-paradicsommá váltak, nem csak récéket, cankókat, gólyatöcsöket látni a félsivatagban, de megjelentek a szalmanyakú íbiszek (Threskiornis spinicollis) is.

Amerre nézünk, szinte mindent eláraszt a víz

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 33 ]

A zsindelyes gyík fenyeget, de ártalmatlan

Mivel az utóbbi időben felettébb elszaporodtak a kenguruk, az úton is sok a kengurutetem. Nem véletlen az ausztrál autókon a „kengururács”, amely az ütközéskor bekövetkező kárt hivatott csökkenteni.

Sajnos a kenguruk gyakran még akkor sem ugranak el a jármű elől, amikor megtehetnék. Inkább kíváncsian figyelik az egyre közeledő autót. Túl sokáig gondolkodnak azon, hogy elugorjanak-e, vagy sem.

A kengurumaradványok persze mágnesként vonzzák a dögevő madarakat is. Különösen sok a nálunk is előforduló barna kánya (Milvus migrans). Szép számmal lehet látni ausztrál varjút vagy hollót is. Ám, hogy melyiket, azt meg nem tudnám mondai. Az általunk bejárt területen ugyanis három, látszatra szinte teljesen egyforma holló- és varjúfaj él, mégpedig: az ausztrál holló (Corvus coronoides), a törpe holló (Corvus meliori) és a Bennet-varjú (Corvus bennetti). Leginkább csak a hangjuk alapján lehet őket megkülönböztetni egymástól. Ám ezek a madarak inkább csak pörlekedtek egymással a húscafatokon, komolyabb hangot nem adtak ki. Persze hiába is adtak volna, hiszen én amúgy sem ismerem a helyi varjúfélék danáját.

Egy útszéli, kijelölt helyen kempingezünk. Ez már sivatagos vidék, vörös a talaj, sok a különféle bogáncs és a légy. Gyuri az autó hátuljában alszik, magam sátrat verek. Sajnos nem eléggé jól – éjjel ugyanis egy nagyobbacska szélroham majdnem elröpíti rosszul rögzített szállásomat. Megerősítjük, így reggelig kitart.

XI. 19. Reggel nyolckor szó szerint szedjük a sátorfánkat, és máris indulunk tovább. Előbb sivatagos, majd szavannás és félsivatagos területen haladunk; ezek néhol váltakoznak is egymással. Ám hiába vagyunk a sivatag peremén vagy éppen benne, hűvös van, és felhős az ég. Évek óta most esett errefelé nagyobb mennyiségű csapadék, óriási területeket borít a víz. Mivel a talaj nem vagy csak nehezen engedi át a nedvességet, s persze forróság sincs, sokáig megmaradnak az alkalmi tavacskák. Én mindenesetre drukkolok, hogy a hirtelen ideköltözött vízimadaraknak még legyen idejük kirepíteni fiókáikat.

Wilcannián csak átrobogunk. A várost jobbára aboriginelek lakják. Sajnos ők a civilizáció igazi áldozatai: a letelepedés – vagy még inkább letelepítés – nem sok jót hozott számukra. A bush egykori büszke népe ma ugyan hagyományos értelemben véve civilizált, házakban lakik, és tévét néz – ám ahogy mi látjuk, korántsem biztos, hogy ez minden esetben a javára vált.

Az első őslakosok Délkelet-Ázsiából, a mai indonéz szigetvilágon és Új-Guineán keresztül érkeztek Ausztráliába. A jelenlétükre utaló leletek java része nem öregebb 40 000 évesnél, de a nemrégen végzett ásatások arra utalnak, hogy Ausztráliában már 120 000 évvel ezelőtt is éltek emberek. A mítoszok szerint az aboriginalok ősei a ma már kihalt óriás állatok és kenguruk, emuk vagy kígyók voltak. Ma is szinte mindent, ami fontos számukra, a különféle szellemek jelenlétével magyaráznak.

[ 34 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Egy Gould-varánusz is átiramodik előttünk

Sivatagi szakállas agáma

A férfiak mindig teher nélkül, pusztán fegyvereikkel vándoroltak, hiszen bármikor megpillanthattak valamilyen elejtendő állatot. Nyomukban vonultak a gyűjtögető asszonyok a gyermekekkel, fatállal, tarisznyával és ásóbottal...

Az őslakók hajdan sziklavéseteket és földből formált, festett figurákat készítettek. Fontos volt a faés kagylóvéset, a faragott és festett faszobrok megalkotása, a szertartásokon használt tárgyak készítése és díszítése, a szikla- és kéregfestmények, nemkülönben az emberi test festése.

Nem sokkal a város után sós-bokros területre érünk, ahol csak az apró, a sós talajt jól tűrő növények élnek meg.

Broken Hillben, az egyik legnagyobb bányavárosban ebédelünk. A pihenőnél letisztázom jegyzeteimet.

Ma – legalábbis idáig – nem sok állatot láttunk, azok egy része sem élt már. Egy kenguru, egy emu, sok csupaszszemű kakadu és galah, egy kanalas gém, számos kánya, varjú vagy holló az élőállat-megfigyelés eredménye, s ezt egészíti ki egy elütött emu és vagy húsz elgázolt kenguru. Broken Hill igazi nagyváros, üzletekkel, forgalomtól nyüzsgő utcákkal. Külvárosa hatalmas, kertes házak tömege öleli körül a cityt.

Broken Hill után hol aszfalt, hol földút vezet tovább. Nem messze a várostól egy Gould-varánusz (Varanus goeldi) iramodik át előttünk az úton. Mire lefékezünk és kiugrunk a kocsiból, már messze jár... Ám ott, ahol megálltunk, a világ egyik legkülönösebb gyíkjából, a kurtafarkú vagy tobzosfarkú gyíkból – mondják még zsindelyes gyíknak is (Trachydosaurus rugosus) találunk két jókora példányt. Egyáltalán nem félénkek: ahogy melléjük érünk, kitátják a szájukat, kinyújtják húsos, sötétlila, háromszögletű nyelvüket – nagyjából ez az összes védekezésük. Ide-oda rakosgatjuk és fényképezzük őket, de e tevékenységünkkel láthatóan nem megyünk az idegeikre. A kurtafarkú gyík nem csupán némiképp fenyőtobozra emlékeztető kinézete miatt különleges, hanem azért is, mert kifejezetten monogám hüllő! Ha párjától elszakítják, nem keres magának új társat. Ezért ügyelünk mi is arra, nehogy a két állatot túlságosan messze tegyük egymástól – ugyanis kétségkívül egy „igazi” házaspárral hozott össze minket a jó szerencse.

Ha a kurtafarkú gyíkoknál megköttetik az életre szóló frigy, a nőstény eleven utódokat hoz a világra.

Mégpedig jókorákat: 5-6 centimétereseket, egyet, kettőt, olykor hármat. A kicsik szakasztott másai a felnőtteknek, s rögtön önálló életet élnek. A kurtafarkú gyíkoknak sajnos van egy önveszélyes tulajdonsága.

Nagyon szeretnek az aszfaltúton napozni…

Nem messze a kurtafarkúktól egy szakállas agáma (Pogona vitticeps) ücsörög a poros úton. Ez a példány másik fajhoz tartozik, mint amelyet Glenrocknál láttunk. A színe is vöröses-sárgás; a sivatagok, de még

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 35 ]

inkább a félsivatagok lakója. A most talált gyík eléggé szkeptikusnak tűnik – amikor közeledünk feléje, meg sem próbál eliramodni. Sőt még megfogni is hagyja magát. Viselkedését nem tudjuk mire vélni, mígnem feltűnik, hogy egyebek mellett a gyík hallójárata is telis-tele van kullanccsal. A kullancsokat csipesszel távolítjuk el. E művelettől ketten is jól jártak. Egyfelől az agáma, másfelől az a kutató, aki Gyuri közre­ működésével megkapja ezeket a vérszívókat.

Később nagy nehezen fogunk még egy, az előzőnél sokkal jobb kondícióban lévő s éppen ezért harciasabb szakállas agámát, amelyet némi fotózás után útjára engedünk.

Láttunk és fotóztunk még kurtafarkú gyíkokat, összesen vagy negyven-ötven példánnyal találkoztunk.

Viszonylag közelre sikerült belopnom egy villanyoszlop tetején trónoló ékfarkú sast (Aquila audax) – a digitális gépek előtt használatos 300-as teleobjektív sajnos kevésnek bizonyult ahhoz, hogy jó képet készítsek róla, ám távcsővel azért szerencsére jól megnézem a madarat, és az emlék így megmaradt.

Néhány évtizeddel ezelőtt e nagy testű, görbe csőrű madár még első számú közellenségnek számított.

A farmerek azt hitték, hogy a juhokat, különösen a bárányokat elpusztítja, ezért e szerencsétlen madarat irtották, ahol érték. A lelőtt sasok fejét a többi sas „elriasztására” kerítések drótjára húzták. Csak a hatvanas években több tízezer ékfarkú sas esett így áldozatul a farmereknek! Pedig nem akármilyen madárról van szó. John Gould, az ausztrál madárvilág talán első leírója így festi le: „Mindaz, amit a szirti sas bátorságáról, erejéről és vérszomjáról mesélnek, elmondható az ékfarkú sasról is.” Azt persze ma már tudjuk, hogy az ékfarkú sas egyáltalán nem vérszomjas, sőt – mivel Ausztráliában nem élnek keselyűk – a varjúfélék és kányák mellett jelentős szerepet játszik a dögök eltakarításában is. Napjainkban e pompás ragadozó madár már természetvédelem alatt áll.

Az úton ismét számos elütött kengurut és emut látunk, pedig nincs is nagy forgalom. Úgy tűnik, az ausztrál fauna még nem szokott hozzá a gépkocsiforgalomhoz...

Bezzeg kecskét egyet sem láttunk elütve, pedig bőven van belőlük! Itt is-ott is feltűnik egy-egy kisebb csapat. Távcsövünk elé kerül két, eddig nem látott madárfaj. Az örvös bíbic (Vanellus tricolor) hasonlít a

Az ékfarkú sast hajdan nagy birkapusztítónak gondolták.

Ma már tudjuk, hogy inkább dögevő, semmint vérszomjas ragadozó

[ 36 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

nálunk is előforduló bíbichez, ám hiányzik a jellegzetes kis bóbitája. A másik faj, az ausztrál székicsér (Stiltia isabella), amely leginkább csak röptében hasonlít a hazai, sajnos már felettébb ritka székicsérhez, hosszabb lábú és nyurgább annál.

Megérkezünk a Broken Hillhez helyi mércével igencsak közeli, mindössze 160 kilométerre fekvő, Fowlers Gap elnevezésű kutató- és oktatóközpontba. Ez már igazi sivatag, vörös köves-homokos világ, növény csak mutatóban, ott is leginkább az időszaki vízfolyások és tavacskák mentén. A területen irodák és a kutatók számára emelt vendégházak, kiszolgáló épületek, valamint egy, több iskolai csoportot is befogadó vendégház kapott helyet. A központra és a hozzá kapcsolódó farmra az Adams házaspár felügyel, tőlük kérjük el a kulcsot is. Mi az oktatóházat foglaljuk el Gyurival. Ketten vagyunk a nyolcvanágyas épületben, amelyben még egy hatalmas, jól felszerelt konyha és előadóterem, továbbá két többzuhanyozós tusoló is helyet kapott. Az ablakon kinézve, az első állat, amit megpillantok, egy hegyi kenguru. Szelídnek tűnik, de mire kiérek, eliramodik. Épp rendbe szedjük magunkat, amikor megjelenik Adamsné, és bemutatja szomszédunkat, egy feltűnően csinos ausztrál hölgyet, aki a doktoriját írja az itt szerzett tapasztalatairól. Házikója talán száz méterre áll a miénktől, s van egy tündéri fekete-fehér kiskutyája is.

Gyuri felállítja rovarfogó lepedőjét, én pedig elindulok a közeli vízmosáshoz (magamban vádinak neveztem el), ahol szép számmal tenyészik az eukaliptusz, és itt is, ott is csillog még benne némi víz. A fákon csupaszszemű kakaduk (Cacatoa sanguinea) és rózsás kakaduk ricsajoznak; pompás kis oázisnak tűnik. Alkonyodik, mire visszatérek szállásunkhoz. A vacsora utáni mosogatáskor sajnos leforrázok egy kis gekkót (Gehyra variegata) – amikor megengedem a meleg vizet, ő szemrehányó tekintettel előmászik a lefolyóból.

Megfogjuk, és betesszük egy pohárba. Majd holnap lefotózzuk!

XI. 20. A mai napot leginkább pihenésre szánjuk. Későn kelünk, kilenc felé vagyunk csak hadra foghatók. Gyuri az éjjel fénycsapdázott, most a rovarokat szortírozza. Nem kis munka. Sajnos megfelelő fajismeret híján nem igazán tudok neki segíteni. Lefotózzuk a gekkót meg két nagyon szép karácsonyi szipolyt,

E kis gekkó a mosogató lefolyójából került elő

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 37 ]

Rózsás kakadu

Csupaszszemű kakadu

[ 38 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

amelyek elefántcsontszínűek, és éppoly szépek, mint a Glenrock-farmon látottak. A fotózásnál itt is nagy szerep jut a menekülő állatok elfogásának. E feladatomat többé-kevésbé sikerrel teljesítem. A gekkó láthatóan megúszta a meleg zuhanyt, most az ő fotózása következik. Szerencsére elég nyugodt, így néhány jó felvétel készülhet róla. A fényképezés végeztével aztán elengedjük. Mintha intene egyet a farkával, amikor elillan.

Később elbaktatok a tegnap este már meglátogatott vádihoz. Látok jó néhány apostolmadarat (Struthidea cinerea), aminek azért örülök különösen, mert ez a folyton csivitelő, izgő-mozgó, tömzsi, rigó nagyságú madár az egyik ausztrál madárkedvencem. Órákig el tudom nézni, amint fajtársaival szinte folyamatos perpatvarozik. E madarak viselkedése is igen érdekes, ugyanis mintegy 12 fős csoportokban élnek, alváskor szorosan összebújnak az ágakon, kölcsönösen tollászkodnak, sőt még a költésben is együtt­ működnek! Közösen építik a fészket, felváltva kotlanak és etetik a fiókákat. Jobbára csak a domináns tojó, esetleg rajta kívül még egy, legfeljebb két tojó rak tojást – közös fészekbe. Fészkét a szakirodalom szerint 15 méter magasságba rakja, ám szerencsére a vádiban egy csoport nem építkezett ilyen magasra, így fordulhatott elő, hogy magam is láthattam egy, úgy 4-5 méter magasságban lévő, csésze alakú, kicsi, fűből és sárból tapasztott apostolmadár-fészket.

Sok a Galah – ők itt lakhatnak, míg a csupaszszemű kakaduk inkább éjszakázóhelynek tekintik a vádit. Belőlük ilyenkor csak néhányat látni, de tegnap este például óriási, több száz fős csapat szállta meg a vízmosás eukaliptuszait, hogy aztán hajnalban szárnyra kapjanak, s elinduljanak a sivatag felé.

A vízparton szarkapacsirták (Grallina cyanoleucora) szaladgálnak. E fekete-fehér madárnak találóbb nevet aligha lehetne adni, mert valóban úgy néz ki, mintha a pacsirtát a szarkával kereszteznénk. Egyik kis, mindössze asztallapnyi tavacskánál látok álarcos bíbicet, ausztrál szarkát vagy másik nevén feketehátú fuvolázómadarat (Gymnorhina tibicen) és lármás mézevőmadarat (Manorina melanocephala). A nyomok arra utalnak, hogy számos állatfaj lakik errefelé. Keresztül-kasul mentek a különféle nyomok, volt köztük kígyókúszás, gyíkaraszolás, mindenféle kisebb-nagyobb emlős- és madárnyom.

Egy óra múltán visszatérek, mert Gyurival még reggel elhatároztuk, hogy felkeresünk egy viszonylag közeli tavacskát. Gyuri útközben rovarcsapdákat állít fel. Az eukaliptuszok által körbeölelt, oázisszerű tónál láttunk néhány madarat, de mindet csak messziről; kisebb papagájokat, szárcsát, távolról pedig kacsákat.

A telepre visszatérve, néhány félvad (vagy tán egészen vad) vörös óriáskengurut (Macropus rufus) fényképezek, majd elsétáltunk a közeli birkanyíró épülethez, ahol éppen nagyüzemben folyik a birkák gyapjútól való megfosztása. A birkanyírás nagyon kemény mesterség, az emberek irdatlan hőségben, görnyedten

Szarkapacsirta

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 39 ]

Örvös fojtógébics

dolgoznak egész nap. Igaz, meg is kérik az árát. Elválaszthatatlan segítőik, a kutyák keverékek, talán van bennük némi kelpie-vér, sőt állítólag még dingóvér is csörgedez ereikben. Nagyon jól dolgoznak, gyakran a birkák hátán közlekednek. Gyuri, nem sokkal azután, hogy utunk véget ért, megjelentetett egy cikket a birkanyírásról. Mivel jobban aligha tudnám leírni ezt az érdekes munkát, most inkább neki adom át a szót: „…Ausztrália legkopárabb, legmelegebb pusztaságából származik a világ legbecsesebb gyapja, amely a mostoha körülményekhez szokott, eredetileg Spanyolországból származó merinójuh hátán terem. A gyapjú persze nem csak úgy magától sikeredett ilyen jóra, hanem egy évszázadnál is hosszabb, gondos tenyésztői munka eredményeként. S a merinójuhok göndör bundája sem magától hagyja el gazdájuk bőrét, hogy aztán kiváló minőségű ruhaszövetté váljon, hanem embertelen körülmények között, keserves munkával kell azt lenyírni. (…) A juhok jó szántukból nem fekszenek a sebesen berregő gépekkel dolgozó birkanyírók keze alá – ügyesen, nagy szakértelemmel kell őket a nyírófészerekbe terelni. Az az ember még nem született meg, aki az efféle munkát – s ilyen mennyiségben, ilyen gyorsan – egymagában el tudná végezni. Igazi kutyamunka ez, melyhez kiváló kutyaész, kutyaszív s nem utolsósorban kutyahűség kell. Mindez megtalálható abban a csodálatos fajtában, melyet az ausztrálok egyszerűen csak »working dog«-nak, azaz munkakutyának hívnak.

Pedigréjük nem nagyon van ezeknek a kutyáknak, holott egy-egy bizonyíthatóan »jó családból« származóért akár egy ezrest (dollárt) is kell fizetni. Kinézésük is változó, némelyikük egy ausztrál vadkutyára, a dingóra emlékeztet – ami nem csoda, mert legtöbbjükben van ilyen vér. (…) Közepes termetűek, hízásra nem hajlamosak, és nagy a mozgásigényük. A farmerek általában négyes-ötös falkákban tartják őket. Az új vagy fiatal kutyát nem kell idomítani, megtanulja az a munka minden csínját-bínját az öregebbektől, még gazdája halk füttyjeleit, vezényszavait is hamarosan megérti, s néhány hónapos korában már egyenértékű tagja a csapatnak. Munkabírásuk és igénytelenségük szinte hihetetlen, s a birkanyírók 6-8 órás műszakját szinte megállás nélkül végigdolgozzák.

Az ő feladatuk ugyanis a juhok terelése, a nyírók keze alá hajtása, majd a megnyírt állatok kihajtása. (…) Nem kényszerből, hanem színtiszta lelkesedésből dolgoznak. Jóformán emberi irányítás nélkül végzik dolgukat, jobban tudják, mikor és hogyan tereljék a juhokat, mint a gazdájuk.

A nyájat mindig szorosan együtt tartják, s ha hirtelenjében dolguk támad a túloldalon, felpattannak a juhok hátára, s egyszerűen keresztülszaladnak rajtuk. Jószágot soha meg nem harapnak úgy, hogy vérezne. Nagy bűn lenne ez, hiszen a milliónyi légy hamar elfertőzné a sebet.” * A birkanyírás után még sétálok egyet. A szerencse ezúttal sem kerül el, néhány örvös fojtógébicset Crazticus torquatus) pillantok meg. E madár, bár nem horgas a csőre, igazi ragadozó. Gyors repülő, ennek el-

* Dr. Hangay György: Kutya munka – munkakutya, Kedvenceink, 1999/8. szám, 5. o.

[ 40 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Skarlátdalnok

lenére inkább lesből csap le madarakból, gyíkokból, kisemlősökből álló zsákmányára. Ám ezzel még nincs vége. Áldozatát úgy öli meg, hogy ágvillába szorítja, vagy gyakrabban felszúrja egy hosszú tövisre, és ott tépi szét. A fojtógébics az egyik legszebb énekű ausztrál madár. A párok sokszor duettben dalolnak, miközben bókolnak egymás előtt.

XI. 21. Vége az aktív pihenésnek! Már kora reggel robogunk északnyugat felé. A terület egyre sivatagosabb, kis szépséghibával. Az elmúlt időszak nagy esőzései miatt a sivatag mégsem tűnik igazi sivatagnak. Ám vigasztal az a tudat, hogy természetvizsgáló jó, ha húszévente egyszer láthat ilyen nyüzsgő, virágzó sivatagot. Most leginkább ligetes szavannának tűnik. Az út mentén hol egy emun, hol vörös óriáskengurukon akad meg a tekintetünk, de feltűnik egy, eleddig még nem látott kányafaj, a fütyülő kánya (Haliastur sphenurus) is. Nem villás a farka, mint a barna kányának. A varjak és ékfarkú sasok mindenütt jelen vannak; ez utóbbiaknak, úgy tűnik, sikerült kiheverniük a pusztítást. Pont ebédidőben érkezünk meg Tibooburrába, amely afféle központ a semmi közepén. Lakosainak száma százötven, de van néhány üzlete, kocsmája és repülőtere is. Ha már ebédidő van, egy étteremben, amely egyúttal vegyesbolt is, bekapunk egy szalonnás szendvicset, és ezt leöblítendő, az egyik helyi kocsmát is meglátogatjuk. Ez a létesítmény nem csak hideg söréről nevezetes, hanem arról is, ha valaki nem tud fizetni, zálogot hagy. A tárgyak egy részét a falra függesztik – azokért nem jött vissza senki. Több száz kalap, sapka dekorálja a pubot, sőt még egy műláb is lóg a mennyezetről…

Este fél hat körül érkezünk meg a Cameron Cornerhoz, három tagállam határához. Itt fut a híres dingókerítés is. Egyszerű drótháló addig, ameddig a szem ellát.

Mivel a dingó valóban veszélyt jelent a juhokra, a múlt század első éveiben gondoltak egy nagyot az ausztrálok: az északi, nagy dingóállományú területeket egyszerűen elzárták a délebbi részektől. Úgy vélték, ennél mi sem egyszerűbb – kerítést húznak. Végül is felépült a számos kapuval ellátott kelet–nyugati irányú kerítés. A déli területek védelmében épített 5614 km hosszú dingókerítés a világ egyik leghos�szabb építménye, hossza megközelíti a kínai nagy falét, amely 7200 km. A kerítésen természetesen kapuk is vannak, nem is kevés, ám ezeket sajnos a kenguruk és más erszényesek nem tudják használni. Ökológiai szempontból nem volt szerencsés vállalkozás kettévágni egy kontinenst. Szerencsére a Cameron Cornernál találunk egy csöppnyi boltot és egy kempinget, s még nagyobb szerencse, hogy egyedül vagyunk. Sátrat verünk, majd nagyot sétálunk a környéken. Itt már cudar meleg van, hamisítatlan sivatagi táj, homok, szárazságtűrő növények. Látunk néhány hullámos papagájt, zebrapintyet, gyémántgalambocskát.

Mindhárom faj igen szemfüles, szinte lehetetlen őket közelre becserkészi. Érdekes ezeket az Európában kalitkamadárként ismert tollasokat a természetben látni. Az előbb említett három faj a leggyakoribb díszmadarak közé tartozik. Arra a kérdésre azonban nehéz válaszolni, hogy miért épp ezekből a madarakból lettek a leggyakoribb tollas házi kedvencek. Hiszen pintyek, papagájok élnek másutt is, például Afrikában,

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 41 ]

Ázsiában. Elméletileg sokkal könnyebb lett volna az ott élő madarakat importálni, hiszen élőhelyük közelebb van, s bizony a madarászat hőskorában még nem létezett repülőgép! Az ok, ami miatt az ausztrál madarak ilyen nagy közkedveltségre tettek szert, talán viszonylagos igénytelenségükben rejlik. A hullámos papagáj, a zebrapinty és még jó néhány, ma már „házimadár”-nak tekinthető faj őse a sivatagos, félsivatagos, száraz szavannás területek lakója. Élőhelyük nagy részén eléggé szegényes a táplálék, gyakori a hőingadozás is, nem beszélve arról, hogy a madarak olykor hosszú ideig nem jutnak ivóvízhez. A zebrapinty kifejezetten száraz táplálékon vegetálva, hetekig kibírja víz nélkül! (Mindez persze csak a vadon élő madarakra igaz, a domesztikált forma már kevésbé szívós – eszébe ne jusson tehát senkinek próbára tenni!)

Nagyobb ritkaság is akadt: egy kisebb csapat skarlátdalnokot (Ephianura tricolor) sikerül megfigyelnünk.

A hím pompás, skarlátvörös színű, fehér torokkal; a tojó már jóval szerényebb, barnás tollruhát hord. Bár a kontinens nagy részén – a sivatagos, szavannás területeken – előfordulhat, mégsem gyakori. Afféle vándor, amely ott jelenik meg, ahol a frissen lehullott csapadék után kisarjad a növényzet. Most pedig bőven volt sivatagi eső, nem csoda hát, hogy egy kisebb csoport időlegesen megtelepedett errefelé. Gyuri szerint különös szerencse, hogy találkoztunk velük – ő is csak nagy ritkán futott össze e madárral az elmúlt évtizedek során.

Kicsit később találok egy Szent András-pókot. Illetve nem is én találom meg, hanem terjedelmes, két bokor közé feszített hálója engem, lévén kis híján elsodrom. A háló tulajdonosa, a hüvelykujjnyi pók elég morcosan néz rám összetett szemével, de szerencsére nem tekint sem tápláléknak, sem pedig olyan ragadozónak, mely ellen védekeznie kell, így meg sem próbálja belém mélyeszteni csáprágóját. Ennek a keresztespók-fajnak a marása ugyanis igencsak veszélyes lehet – főleg itt, a világ végén...

Este tüzet gyújtunk, jó hangulatban borozgatunk, majd áttértünk a whiskyre. Nem messze, a dingókerítés túloldalán négy vörös óriáskenguru legelészik. Mindeközben a rovarlepedőre százával landolnak a külön-

A Szent András-pók az óriás keresztespókok (Nephila) közé tartozik

[ 42 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

legesebbnél különlegesebb fajok: bogarak, lepkék, fátyolkák, poloskák – megannyi izgalmas állat. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy akad közöttük nem egy igazi ritkaság is. Gyuri csak csekély részüket – a lemezescsápúak egy részét – helyezi el később saját gyűjteményében; a többi a világ vezető természettudományi múzeumaiba kerül meghatározásra. Jut belőle bőven a Magyar Természettudományi Múzeumnak is.

A csillagok milliárdjai ismét lenyűgöznek. Innen, a sivatagból nézve tűnnek igazán nagynak és fényesnek.

XI. 22. Az éjszakát a Toyota hátuljában töltöm; bár kényelmes, és kezdem is megszokni, mégis hamar ébredek. Minek aludjak, amikor megannyi látnivaló vár? Gyors mosdás a kannából, fogmosás – és már el is indulok bóklászni a környéken. Rengeteg a sivatagi növény – persze többnyire aprók –, némelyeket már kicsinyke, bájos virágok is díszítenek. De azért érződik, hogy sivatagban járunk. A vörös talaj, az egyre

Ez a kis agáma gödröcskéket ás

A Ctenophorus nuchalis mintázatával remekül beleolvad környezetébe

emelkedő hőmérséklet jelzi, hogy lassan vége a jó világnak, elszáradnak a növények, eltűnnek az időszaki vizek. Ismét látok néhány skarlátdalnokot, zebrapintyeket és gyémántgalambokat. A világért sem hagyják magukat lefényképezni. Az éjszakai nyomok alapján hüllő is lakik bőven errefelé, mindenütt kígyósiklás ákombákoma, varánusz- és agámanyomok keresztezik az utamat. Sajnos gazdáikat nem láttam még tegnap éjjel sem, amikor egy erős elemlámpával indultam sétára. Reggel megnézzük a rovarcsapdát és a rovargyűjtő leplet: több kilogrammnyi (!) ízeltlábút fedezünk fel benne, illetve rajta. A rovargyűjtők ősi ellenségei, a hangyák persze már megjelentek, és ész nélkül hordják az égből pottyant lakomát. Egy hangya például az örök ellenséget, a hangyaleső tetemét cipeli, bizonyára igen nagy örömmel…

A pakolás végeztével egy kis agámára (Ctenophorus sp., valószínűleg C. maculosus) leszek figyelmes. Előbb kicsit fél, aztán megbarátkozik velünk. Több képet is készítek róla, amikor a homokban kis gödröt ás magának villámsebesen, majd a kürtő közepébe csüccsen. Miután kicsit megpihent, a homokban kis alagutat kezd ásni. Később újra előjön. Ekkor jut eszembe, hogy sétáim során sok ilyen, kör alakú gödröcskét láttam, ám fogalmam sem volt, milyen állat csinálta ezeket. Most végre megoldódott a rejtély.

Táborunkat elhagyva, a kerítés üreges vashengereinek tetején, különösen világos színű rózsás kakadukat látunk ücsörögni. Vélhetően a csövekben költenek – de azt nehéz elképzelni, hogy akár ők, akár a fiókák hogyan viselik el az agyforraló meleget, mint ahogy azt is, hogy milyen technikával közlekednek a csövek belsejében.

Egyik időszakos kis tónál gyönyörű, csokoládébarna fejű és nyakú ausztrál gulipán (Recurvirostra noveehollandiaee) csoportot látunk. Szerencsére elég közel engednek magukhoz, így néhány kép is készülhet róluk. Méretre, kinézetre ugyanolyanok, mint a hazai gulipán, csak a színük tér el.

Szavannás, szikes és sivatagos területek váltogatják egymást. Ahogy közeledtünk a Cooper-folyó felé, egyre kihaltabb a táj. Időnként egy-két kánya, barna sólyom (Falco berigora) tűnik fel, ám ami a legfurcsább, egy pelikánnal is találkozunk.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 43 ]

Innamincka. Hangzatos név – fogalmam sincs, mit jelent: valószínűleg aboriginal eredetű. Városka, bár inkább kissé poros tanyacentrumnak tűnik. Az elengedhetetlenül szükséges kocsma, a vegyesbolt és a nemzeti park épülete alkotja a „belvárost”. Mellettük elszórtan néhány épület. Megebédelünk, majd megnézzük azt a történelmi emlékhelyet, ahol az aboriginelek Kinget, az életben maradt felfedezőt megtalálták. Ezután a néhány kilométerrel arrébb lévő emlékhelyhez megyünk: ott találták meg Burke megcsonkított földi maradványait. A kocsiúttól mintegy 300 méteres, eukaliptuszok között kanyargó ösvény vezetett az emlékhelyhez. Rengeteg papagáj rikácsol körülöttük – úgy tűnik, a galériaerdő eszményi fészkelőhelyet nyújt a környék kajdácsainak. Szinte minden fában több üreg is van, s mindegyikben más-más fajokhoz tartozó papagájok költenek. Talán csupaszszemű kakaduból van a legtöbb. Miután lerójuk tiszteletünket a híres utazó emléke előtt, továbbindulunk a Dig Tree („Áss-fa”) felé. 64 kilométert kell megtennünk változatos vidéken. Akkoriban még nem volt mindenféle csodakütyü, például GPS, ezért természetesen egyszer el is tévedünk. Az úton vagy félszáz ausztrál székicsért röppentünk fel. Az egész vidék hamarosan nagyon elhagyatottá, mondhatni, kísértetessé válik. Ezt talán az is okozza, hogy a vörös homokot felváltja a szürkés, apró szemű, mindent belepő agyagpor. Meg is kérdezem Gyurit, mi történik, ha itt, az agyagos sivatagban elered az eső. Esély van rá, ha nem is nagy.

– Itt ragadunk néhány hétre – kapom a nyugodt választ.

Már sötétedik, gyorsan tábort verünk. A közeli Cooper-folyó galériaerdeibe száz- vagy tán ezerszámra húznak be éjszakázni a legkülönfélébb madarak, jobbára a csupaszszemű kakaduk. A csupaszszemű kakaduk monogámok; ezt abból is lehet látni, hogy a csapat nagy része párokra oszlik, s úgy tűnik, hogy a párok tagjai rikácsolva „beszélgetnek” egymással. Az elöl szálló hangosabban rikácsol, míg a mögötte repülő halkabban válaszol. Besötétedik, időnként egy-egy hullócsillag is átsuhan az égen. A tábortűz vígan pattog, most nem sül rajta semmi finomság, íztelen konzervet falatozunk, melyet ízletes borral öblítünk le. Nem akaródzik lefeküdni.

– Tudsz valamit a Dig Tree-ről? – tette fel a kérdést Gyuri.

– Nem sokat. Régebben olvastam róla valamit; ha jól emlékszem, négy szerencsétlen felfedezőhöz kötődik – válaszoltam. – Észak felé, a tengerhez indultak, át a sivatagon. Iszonyatos útjuk lehetett, több ezer kilométert tettek meg gyalog a sivatagban...

– Hát ez nem valami sok! Ám ahhoz képest, hogy nem itt élsz, egészen jól emlékszel. Holnap mindenképpen megnézzük a Dig Tree-emlékhelyet. Ideje, hogy előtte némi továbbképzésben részesítselek! – Gyuri újra megtöltötte mindkettőnk poharát, néhány fahasábot dobott a tűzre, majd mesélni kezdett. Szavai visszavezettek a múltba: abba a világba, amikor Ausztrália területének java része még Terra Incognita, azaz ismeretlen föld volt.

– Érdekes, hogy míg például Afrika felfedezőiről illik mindenkinek tudnia – gondoljunk csak Stanleyre, Livingstone-ra vagy éppen a magyar Teleki Sámuelra –, addig Ausztrália meghódítóiról Európában alig-alig tudnak valamit. Ha valaki messziről érkezik ide, a térképen meglátja ugyan a Sturt-sivatagot, de arról már fogalma sincs, kiről is nevezték el a területet.* A XIX. század derekán Ausztrália, különösen Victoria gyarmat nagy fejlődésnek indult. Elhatározták, hogy az állami bevételek összegéből expedíciót szerveznek Belső-Ausztrália megismerésére. Bizottságot hoztak létre, sőt 1857-ig kilencezer fontot gyűjtöttek össze e célra – igen tetemes summa volt ez akkoriban. Lokálpatrióták voltak, így kimondták, hogy az expedíciót egyes-egyedül Victoria államnak kell felvállalnia. Ez sajnos magával hozta azt is, hogy nehezen tudtak a gyarmaton belül megfelelő szakembert, tapasztalt utazót találni. Végül is egy melbourne-i újság hirdetésére jelentkezett Robert O’Hara Burke rendőr­felügyelő, akit megbíztak az expedíció vezetésével. Az összegyűlt sok pénz egy kísérletet * Charles Sturt (1795–1869) angol katonatiszt, ausztráliai felfedező volt. 1827–29 között két fáradságos, merész utazáson tisztázta a már részleteiben ismert öt kelet-ausztráliai folyónak (Macquarie, Lachlan, Darling, Murrumbidgee, Murray) az összefüggését. 1844–46-ban, Közép-Ausztráliában Stuarttal felfedezte a Cooper-folyót, s csaknem a kontinens közepéig hatolt. Erről az útjáról azonban oly súlyos szembetegséggel tért haza, hogy újabb expedícióra már nem vállalkozhatott.

Nevét a Sturt-sivatag is őrzi.

[ 44 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

is lehetővé tett: az expedíció a kontinensen elsőként egypúpú tevéket, azaz dromedárokat vitt magával.

Igen ám, de a környéken mindössze hatot tudtak megvásárolni egy vándorcirkusztól, a többi tevéért el kellett menni – Indiába. Egy bizonyos George James Landellt küldtek a tevékért, aki nem csak huszonöt dromedárral tért haza, de leszerződtetett három hindu tevehajcsárt is. Landell Indiában találkozott a fiatal John Kinggel, akit rávett, hogy legyen a nagy expedíció egyik tagja.

Az expedíció 1860. augusztus 19-én indult útnak, tizennyolc ember, 23 ló és 25 teve alkotta a karavánt.

Még tél volt, esett az eső, az utak szinte járhatatlanok voltak. Szeptember végén Menindee-nél elérték a Darling-folyót. Az volt az addig benépesült terület határa. Itt Landell és Burke nézeteltérésbe keveredett egymással, többek között amiatt, mert Landell szerint 270 liter rumra volt szüksége a tevéknek (!), s ezt magukkal is hozták. Ezt pedig – sok más haszontalan holmival együtt – Burke elárverezte a környék telepesei között. Landell és néhány társa emiatt otthagyta az expedíciót, helyettük Burke néhány újabb embert vett fel.

1835

1860

1890

Ausztrália belsejének felderítése. Az árnyalt területek még ismeretlenek voltak. Gubányi (1913) nyomán

A Cooper-folyóig még hétszáz kilométer hosszú út volt hátra. Végül is 23 nap után, 1860. november 11én érték el a folyót, ám ekkor különös „támadással” kellett szembenézniük. Valóságos patkányinvázió volt a területen, alig tudták megmenteni a készleteiket. Burke John Wilsszel felfedezőutakat tett a környéken, többnyire gyalogosan. Pedig a hőmérő higanyszála itt és ekkor már +43 °C-ra emelkedett.

December 13-a nevezetes dátum. Ekkor indult tovább Burk, Wills, King és Gray az ismeretlen felé, hogy végül is elérjék a Carpentaria-öblöt. 2600 kilométeres út állt előttük. Egy Billy nevű lovat és hat tevét vittek magukkal. Burke utasítást adott William (Wilhelm) Brahe-nek, az expedíció egyik előkészítőjének és tagjának, akire rábízta a Cooper-folyó melletti tábor vezetését, hogy három hónapig várjon rájuk, majd induljon vissza – lévén, ha addigra nem térnek vissza, bizonyára már meghaltak.

Csak a szokatlanul enyhe nyárnak volt köszönhető, hogy sikerült a vállalkozásuk. Igaz, mivel a talaj ingoványossá vált, King és Gray hátramaradt, és csak Burke, Wills és Billy érte el a tengert. Mivel eljutottak céljukhoz, igyekeztek minél előbb visszatérni a Cooper-folyó mellett felállított táborukba. Sajnos élelmük egyre fogyott, és maguk is egyre gyengültek. Még szeretett Billy lovukat is megették. Április 17-én, valószínűleg a nélkülözések következtében meghalt Gray. A három hős április 21-én végre elérte a tábort – amely azonban üres volt! Az egyik fa törzsén azonban vésett felirat látszott: „Áss háromlábnyira ÉNY-i irányban!”

1861. április 21-én, a megadott helyen ásni kezdtek; élelmiszereket és néhány egyéb holmit találtak, egyebek mellett egy palackot, benne írással. Ekkor derült ki az is, hogy Brahe-ék mindössze kilenc órával odaérkezésük előtt hagyták el a tábort. Brahe nem három, hanem négy teljes hónapot várt Burke-ékre, s aznap este mindössze 23 kilométerre táboroztak le tőlük...

A három megfáradt felfedező előbb jóllakott, majd jegyzeteiket – szándékaik leírásával kiegészítve – elásták a később Dig Tree-nek* elnevezett fánál. Később Brahe és egyik társa, Wright visszalovagolt az üres táborba. Nem találtak ott semmit és senkit – addigra ugyanis már Burke-ék is továbbmentek, mégpedig a Mount Hopeless – a Reménytelenség-hegye – irányába, amelynek lábánál rendőrségi őrállomás működött.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 45 ]

Később tevéik megbetegedtek. Május 30-án Wills visszatért a táborhelyükre a Cooper-folyóhoz, és kiásta az üveget, amelybe eredeti jegyzeteit tette, és újabb kiegészítéseket helyezett bele.

Wills nem sokkal élt tovább. Társai – saját kérésére – ott hagyták a tábortűznél; meghalt, majd néhány nappal később meghalt Burke is. Rejtély, hogy miért, rejtély, hogyan. Egyedül John King maradt életben – őt az aboriginelek mentették meg a biztos pusztulástól. Amikor nagy sokára megérkezett a hír, hogy fehér embereket láttak a Cooper-folyónál, négy segélycsapat is indult a felkutatásukra. Ezek egyike találta meg Kinget, a nagy expedíció utolsó életben maradt tagját. Ő néhány nappal később elvezette őket Burke és Wills holttestéhez. Mindkettőjükkel alaposan elbántak a dingók; a holttestekről hiányoztak a végtagok, sőt Burke koponyáját sem találták meg. Burke és Wills földi maradványait külön expedíció szállította Melbourne-be, ahol végre örök nyugalomra helyezték őket. Tiszteletükre pedig emlékművet emeltek. Öreg este lett. Bekucorogtam az autóba, magamra húztam a pokrócomat, elhessegettem pár száz rovart, és megpróbáltam elaludni. Ám hasztalan igyekeztem a birkaszámolással és egyéb altató fortélyokkal – csak nem jön álom a szememre. Nagyon várom a holnapot, hogy végre lássam úti célunkat, a legendás Dig Tree-t! (Ha nem is az eredetit, hanem azt, amelyet később a helyre ültettek.) És persze az is zavar, hogyha kinyitom az ablakot, szúnyogok hadseregeivel kell hadakoznom, ha meg bezárom, majd megfulladok a hőségtől. Némiképp aggódom is, mivel viharfelhők közelednek (őrület, a sivatagban!), s Gyuritól jól tu-

A legendás Cooper-folyó

Emlékmű ott, ahol Burke holttestét megtalálták

dom, ha elered az eső, menthetetlenül itt ragadunk, és legalább néhány napos, de inkább hetes kényszer­ pihenőre leszünk kárhoztatva...

XI. 23. Reggel lesétálunk a folyóhoz: méltóságteljesen hömpölyög, bár agyagos színével nem éppen bizalomgerjesztő látvány. Kora reggel felkeressük és lefényképezzük a Dig Tree-emlékhelyett. Elidőzünk, emlékezünk. Visszatérve a táborba, gyors reggeli következik, majd Gyuri hatalmas éjszakai rovargyűjtésének az elcsomagolása sem várhat tovább. Fél kilenc körül indulunk vissza Fowlers Gapbe, de másik útvonalon, mint amelyiken jöttünk. Alig pár kilométert teszünk meg, amikor az agyforraló sivatagban néhány elvadult háziló tűnik fel. Érdekes, egyikük láthatóan egy szamárhoz kötődik gyöngéd szálakkal: el sem távolodnak

* Később itthon is kutakodni kezdtem, és igyekeztem minél több információhoz jutni a szerencsétlen sorsú expedícióról.

Az első, összefoglaló könyvet Ausztráliáról magyar nyelven Gubányi Károly írta (Ausztrália, Budapest, 1913, 24. o.) Könyvében William John Willst mérnöknek és csillagásznak mondja. Szintén ő tesz említést egy másik Dig Tree-ről: „Leichard az 1848. év folyamán, a mai Queensland állam belsejének kutatása közben nyomtalanul eltűnt. (…) Sorsa azonban minden időre teljes rejtély marad. A hollétét kutató expedíció Queensland belsejében, a Nogoa és a Comet folyócskák összefutásánál, egy élőfa törzsébe vésve találta a doktor nevének kezdőbetűit és e rövid angol szót: Dig = áss. A szó alá még egy lefelé irányított nyíl volt bevésve, de a fa tövében feltúrt gödörben, ami jel vagy híradás lehetett is, azt már többé nem tudták megtalálni.”

[ 46 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Zsákmányra leső barna sólyom

egymástól. Egy barna sólyom különösen jó fotótémának ígérkezik – egy réges-régi, rozsdás útjelző tábla tetejéről les zsákmányára. Addig nincs is baj, amíg járó motor mellett, a kocsi lehúzott ablakából fényképezem; ám rögvest elröppen, amikor Gyuri leállítja az autót. Meglepően zöld, de mégis felettébb monoton a táj. Az utak Queenslandben borzasztóan rosszak, kátyúsak, döcögősek; szerencsére Új-Dél-Walesben változik a helyzet. Tibooburrában ebédelünk, majd rövid pihenő után folytatjuk utunkat. Állatot alig látunk, két Gould-varánusz, egy szakállas agáma, sok rózsás kakadu, ausztrál székicsér, néhány csupaszszemű kakadu, egy ékfarkú sas, varjak, kányák, hullámos papagájok, gyémánt- és bóbitás galambok, emuk alkották a megfigyelt fajokat. A legnagyobb botanikai élményt a Spinifex jelenti, amely jellegzetes sivatagi növény.

Bokor, és hihetetlenül tüskés. Jellegzetessége, hogy gyökérzete körül számtalan lyuk, járat van, amelyeket a legkülönfélébb állatok ásnak, illetve foglalnak el. A Spinifex alatt azért alakul ki efféle lakótelep, mert ott a hőmérséklet és a páratartalom ideális az állatok számára. Ausztráliának nemcsak az állatvilága, hanem növényzete is egyedülálló. Míg Európában nagyjából 17 500 növényfaj él, addig Ausztrália 25 000 növényfajt mondhat magáénak, amelyek 80%-a csak itt honos, tehát endemikus. Összesen 560 kilométert teszünk meg, jobbára úttalan utakon, mire végre újra elérjük Fowlers Gapet.

Rövid pihenő után, sétát teszek a vádiban. A szokásos kakadufajokon kívül látok fuvolázómadarat, szarkapacsirtát és egy Barnard-papagájt (Barnardius barnardi), amely meglepően közelre bevár.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 47 ]

Ausztrália jellegzetes növénye, a Spinifex számtalan állatnak nyújt otthont

Este a nyitott verandán üldögélek. Nem messze a csinos kutatónő épp a kengurukat eteti. A legváratlanabb helyekről bukkannak elő a vörös óriások, majd követik az elemózsiát dobáló ausztrál szépséget.

XI. 24. Reggel fél nyolc tájban, ismét a vádiban sétálok. A táj gyönyörűen természetes, alig pár méter után már tucatnyi érdekes madárban gyönyörködöm. Csupaszszemű kakadut nem látok; úgy tűnik, ők már szétszéledtek a sivatagban. Az apostolmadarak nem viselkedtek valami szépen, a környezetükből rendre elkergetik a többi madarat. Szólnak a kabócák, a még meglévő pocsolyákban csiborok úszkálnak, a vízfelszínen pedig molnárkák járják jellegzetes korcsolyatáncukat.

Másfél óra múlva térek vissza a táborba. Megreggelizünk, majd jómagam ismét felkerekedem – ezúttal kengurulesre indulok. Két vörös óriáskenguru hűsöl egy villanyoszlop tövében, s cseppet sem zavartatják magukat, amikor megjelenek. Ha túl közel megyek hozzájuk, felállnak ugyan, de nem mennek el; zavartan vakaróznak kicsit, eszegetnek, majd csak úgy tessék-lássék szökellnek egy keveset. Egyikük, egy kifejlett hím, jókora példány. A vörös óriáskenguru a legnagyobb ma élő kengurufaj, testtömege (mármint a nagyobbra növő hímeké) akár 75–85 kilogramm is lehet, míg magassága elérheti az 1,5 métert. Sőt a leírások szerint némely ember nem járta vidéken olykor kétméteres óriások is felbukkanhatnak! A nőstények mintegy fele akkorák, mint a hímek, és nem is vörösek, hanem inkább szürkék.

Sokáig figyelem a kengurukat, tucatnyi képet készítek róluk. Felmászom egy homokkő alkotta dombra, amelyről pompás kilátás nyílik a környező vidékre. Jól lehet látni a végtelen sivatagot. Eszembe jut, vajon milyen új fajok bukkanhatnak még fel az ember nem járta vidékeken. Nagyobb gerinces már aligha – bár a kriptozoológusok szerint még „feltámadhat” az erszényes farkas és egy-két kihaltnak vélt egyéb emlős vagy madár. Magam nem vagyok ennyire optimista, noha az éjjeli papagáj (Pezoporus occideltalis) újrafelfedezése ad némi reményt. E kis testű, hosszú farkú, zöldes színű papagáj, amelyről még soha nem készült fénykép, az 1880-as években még gyakori lakója volt a kontinensnek. Egyes feltételezések szerint még repülni sem tudott. A XX. századra azonban eltűnt; a védtelen madarat vélhetően a betelepített rókák és társaik irtották ki. Létéről mindössze egyetlen példány tanúskodott, egy 1912-ben Nichol Springben befogott madár. Ezt követően a fajt kipusztultnak nyilvánították, mígnem 1979-ben megbízható szemtanúk láttak belőle négy példányt, de ez nem győzte meg a tamáskodókat. Egy dúsgazdag természetvédő üzletember – Dick Smith – felajánlotta, hogy $50 000-t ajándékoz annak, aki egy élő vagy frissen elhalt példányt fel

[ 48 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

tud mutatni. 1990-ben aztán egy amerikai származású, ausztrál ornitológus – Walter Boles, Gyuri egykori múzeumi kollégája – talált egy teherautó által szétlapított éjjelipapagáj-tetemet és ezzel el is nyerte a szép jutalmat. Meg nem tarthatta ugyan, mert a lelet egy múzeumi expedíció során került kézre, így aztán az akkoriban még vagyont jelentő összeg az Australian Museum pénztárába került. Ma arra a kérdésre, hogy kipusztult-e a faj vagy sem, nem lehet megnyugtató választ adni. Ahogy körülnézek a hatalmas sivatagban, valószínűleg nem – hiszen bárhol megbújhat még egy kicsiny állománya.

A hegytetőről látom a vádi oázisát, messze a kis mesterséges tavat és az azt körülvevő zsebkendőnyi eukaliptuszerdőt, a kis házakat. Óvatosan haladok, mert errefelé a kígyók cudar mérgűek, ám igazából nem hiszek a találkozásban, mert ilyen hőségben a hüllők inkább árnyékba húzódnak.

Leülök egy nagyobbacska sziklára. Végtelennek tűnik a tér és az idő. Ám az órámra pillantva hamar kiderül, hogy az idő mégsem végtelen: közeleg az ebéd, így otthagyom sziklaszékemet, és elindulok visszafelé.

A távolban két nagy hegyi kenguru szöszmötöl. Megpróbálom megközelíteni őket – sajnos sikertelenül.

Amint szerintük túl közel kerülök hozzájuk, elinalnak.

Ebéd után visszatérek kedvenc madarászterületemre, a vádiba, s ezúttal a szokásosnál is hosszabb részt járok be. A már jól ismert madarakkal találkozom, egy bokorból felriasztok egy kengurut – inkább hallom a csörtetését, mintsem látom magát az állatot, így fogalmam sincs, miféle lehet. Öt emu lelkivilágába belegázolok, mire sértődötten kocognak el pihenőhelyükről. Az egyik megáll, s igen mérgesen néz rám, „dobol a torkával” – egy pillanatig azt hiszem, hogy végül még nekem jön.

Később a ház előtti verandáról figyelem a madarakat. Magam mellé veszem Gyuri kétkötetes madárhatározóját, a távcsövet, a fényképezőgépet, a jegyzetfüzetet. A fuvolázómadarak most inkább angol nevükhöz méltóan (ausztrál szarka), szarkaként viselkednek. Nekimennek minden más madárnak; különösen az apostolmadarakat kergetik. Reggel, a vádiban meg épp az apostolmadarak voltak a kötekedők. Ki érti ezt?

A mézmadár sokszor hallatja hangját, amely úgy szól, akár a vékony hangú fájdalomkiáltás. Magamban el is nevezem jajgató madárnak.

Délután Gyurival megnézzük a néhány napja itt hagyott rovarcsapdákat. Nos, nincs bennük valami nagy fogás. Miközben az ízeltlábúakat nézegetjük, megjelenik a helyi intéző fia. Szimpatikus, fiatal srác. Kiderül, hogy ökológus, és szeretne mihamarabb elkerülni a farmról. Ezt, mondjuk, nem is csodálom...

XI. 25. Szomorú nap, utazás vissza Sydney-be. Reggeli után takarítás, mosogatás, pakolás. Elbúcsúzunk a kengurukutató hölgytől is. Megtudjuk, hogy még két évig (!) szándékozik itt maradni. Szeret itt lenni.

Még Broken Hill előtt megállunk kurtafarkú gyíkokat fényképezni. Most mindössze egy-két példányt találunk. Később a távolban kenguruk és emuk tűnnek fel, utóbbiak idei fiókáikkal. Nem messze Wilcanniától, a messzeségben inkakakadu- (Cacatua leadbeateri) csapat húz el. Dubbóba 18 óra felé érkezünk. A város mintegy négyszáz kilométerre északnyugatra fekszik Sydney-től, meglehetően kies területen, közel a sivataghoz. Kellemes, nagyvárosias allűröktől mentes település: itt nem találni felhőkarcolókat, annál több egy-két emeletes üzletet, földszintes lakóházat. Megengedhetik maguknak, hiszen bőven van hely a terjeszkedésre! Dubbo afféle kulturális központ is: találhatók itt múzeumok, képtárak, éttermek. Lélekszáma nem nagy, mintegy negyvenezer körüli, mégis az egyik legnagyobb települése a tagállamnak.

XI. 26. Egy bérelt lakókocsiban töltjük az éjszakát, s reggel pontban kilenckor már ott toporgunk az állatkert bejáratánál. A kert egyik marketingesével van találkozónk, aki késik egy keveset. Sebaj, így legalább a bejáratnál a kocsiban ülve, van időnk felkészülni. Szerencsére a pénztárnál a kezünkbe nyomtak egy kis leírást és térképet, amelyből kiderül, hogy a világ egyik legkülönösebb állatkertjében kötöttünk ki: egyaránt bejárható gyalog, kerékpárral és gépkocsival. Az ellentmondás csak látszólagos, mivel a terület óriási; a többhektáros kifutók, kifutórendszerek messze esnek egymástól, és minden blokknál építettek parkolót. A gyalogos látogatónak jókora sétára kell felkészülnie, hiszen a zoo területe nem kevesebb mint 400 hektár. Kerékpárt is lehet bérelni, igaz, nem olcsón.

A dubbói állatkert (hivatalos nevén: Western Plains Zoo) a hatvanas évek végétől működött a sydney-i Taronga Zoo tenyésztelepeként, ám a nagyközönség számára csak 1977-ben nyitották meg kapuit. A látogatók által használt úthálózat hossza 15 km. Az állatkert fajszáma mintegy 100; ennek több mint a fele a

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 49 ]

A közönség kedvence kétségkívül a koala

[ 50 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

természetben veszélyeztetett. A zoo emblémaállata a zsiráf. Az állatkertet a várostól már sok száz kilométerre, óriási transzparenseken reklámozzák, és igen sok látogatója van az ország távolabbi vidékeiről is.

Végre megérkezik a várva várt állatkertész. Nagyon kedvesen megkérdezi, mit szeretnénk megnézni, illetve lefényképezni. Rögvest feltűnik, hogy nincs sok ideje, ezért csupán az a kérésünk, segítsen a szinte folyton alvó dingók fényképezésében. A dingók, mintha csak megtudták volna, hogy „vendégeik jönnek”, briliánsan viselkednek; viszonylag közel jönnek, egészen a vizesárokkal határolt kifutó széléig. Itt már elegendő a 300-as teleobjektív. Búcsút is veszünk türelmetlen vezetőnktől, és magunkban folytattuk tovább az utat. Kis túlzással úgy éreztük magunkat, mintha a természetben járnánk. Gyakorlatilag sehol sincs rács, minden kifutót vizes- vagy még inkább szárazárok határol. Az árok közepén azért végigfut a villanypásztor vagy drótháló, ám a közönség ezt nem igazán láthatja. Hiányoznak a gigantikus állatházak, csupán esztétikus és jobbára a fák közé bújtatott melegedőkuckókat látunk, és mindenütt, még a kifutókban is csodálatos fű zöldell. Állítólag valamiféle speciális afrikai fűkeveréket használnak – talán ugyanazt, amelyet az ausztrál parkokban és kertekben is alkalmaznak. A kifutók óriásiak, de jól megtervezett formájuk miatt az állatok szinte mindig jól láthatóak bennük. A szárazárkok előtt a közönség felőli oldalon kis emelkedőt képeztek ki, elsősorban esztétikai szempontok alapján, ám valószínű, hogy ezzel, valamint az ide levert faoszlopokkal kívánják megakadályozni, hogy gépkocsival túl közel menjenek az állatokhoz. Az állatgyűjteményt kontinensek szerint csoportosították. A különösen kényes jószágok – orrszarvúk, gepárdok stb. – területére sétaút vezet, őket nem lehet gépkocsival megközelíteni. Természetesen minden „kontinensen” van WC, büfé és kis pihenőhely. Nagyon sok ritkaságot gondoznak, például a keskenyszájú orrszarvú két alfaját (D. bicornis michaeli és D. b. minor) is szaporítják. Az orrszarvúk többségét nem láthatja a közönség, s nem egy ausztrál fajt is a látogatóktól teljesen elzárva tenyésztenek.

Egész Ausztráliában, így a Western Plains Zoo-ban is ügyelnek arra, hogy a hazai fajokkal is megismertessék a közönséget. Természetesen itt is van kengurusimogató. Mint mindenütt, ahol tartják, itt is a közönség kedvence a koala. A törzsalakot (Phascolarctos cinereus cinereus) gondozzák, amely a három alfaj közül Új-Dél-Walesben is él. (Sydney-ben ellenben a queenslandi alfaj, a P. c. adustus látható.) Sajnos nappal a koalák nem tartoznak a legaktívabb állatok közé, inkább csak szunyókálnak a lombkoronában.

Sárgalábú szirti wallaby

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 51 ]

A botanikuskertben seregnyi repülóróka él

[ 52 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A természetben már nagyon ritka sárgalábú szirti wallabyk (Petrogale xanthopus) kifutójába valóságos hegyet építettek. Ezek a ritka, pompás tarka kenguruk szerencsére most aktívak.

Természetesen megcsodáljuk az állatkert összes látható lakóját, a tigristől a zsiráfon át a sörényes farkasig. De talán nem véletlen, hogy az ausztrál ritkaságok kifutóinál töltjük a legtöbb időt.

XI. 27. Az éjszakát már Gyuriéknál, Narrabeenben töltjük. Reggel körülnézek a kertben, de madár nem mutatkozik. Sétálni indulok; nem messze egy patak csordogál, amely nagyobbacska parkot szel ketté. Itt már vannak fuvolázó madarak, varjúfélék, mézevők, és megfigyelek néhány ausztrál vízityúkot (Gallinula tenebrosa) is, amelyek – legalábbis látszatra – ugyanolyanok, mint az itthoniak.

A délelőtt folyamán még elugrunk Pavel Germanhoz. Ő Gyuri készülő könyvének hivatásos fotósa.

Néhány kép jobb, ha műteremben készül, ezért számos eleven rovart szállítunk le neki. Később még elmegyünk a New Holland kiadóba, a megrendelt könyvekért. Gyuri segítségével féláron kapom meg őket, de még így sem olcsók. Sajnos a fakúszókenguru-monográfia még nem érkezett meg.

Délután vendéglátóm gazdag koponyagyűjteményét fényképezem. A fejvázakat fekete bársonyra teszem, alájuk pedig papírra írt számot rakok, amelyet a faj nevével együtt gondosan feljegyzek a naplómba is.

Később még elugrunk egy kedvelt kirándulóhelyre, ahol mindig sok a madár. Most nincs, mindössze néhány réce és sörényes lúd úszkál a tóban. Látunk azonban egy víziagámát, amely furcsa módon nem a vízbe, hanem a hegyoldalba menekül.

XI. 28. Sydney központjában nézek körül. Szép város, magas felhőkarcolókkal, és ami a legfontosabb, sok-sok hatalmas, üde zöld parkkal, tiszta levegővel. Mindenütt sok a madár, kokaburák, sirályok, fuvolázómadarak. A Hyde-parkban még Molukka-íbiszekkel (Threskiornis molucca) is találkozom. A bo-

A botanikus kert mellett felhőkarcolók magasodnak

Mindenütt virágok nyílnak

tanikus kert hatalmas és csodaszép. Gyönyörű növények díszlenek mindenütt, hangulatos ösvényeken sétálhatunk, s amerre nézek, megannyi madár! Vagy tucatnyi fajt látok: érdekes megfigyelni, ahogy a fuvolázómadarak a náluk sokkal nagyobb kakadukat kergetik. Seregnyi kis szürkefejű repülőróka (Pteropus poliocephalus) csüng egy fa csupasz koronájában. Nagy ricsaj közepette napoznak.

Gubányi Károly már 1913-ban így írt a botanikus kertről: „Sydney közepén, milliókat érő területen van a város csodás botanikus parkja, amely tagadhatatlanul a földkerekségnek egyik leggyönyörűbb pontja. Az örök tavasz és nyár világában, egész év folyamán csaknem egyforma üdén virul benne a fű, fa és virág. A műkertészet

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 53 ]

mesteri szőnyegágyai között a trópusi tájak színes virágú cserjéje, pálmája együtt díszlik az északi tájak tölgyével, fenyőjével. A sivatagi kaktusz és agávé mellett a sudár bambusz árboca hajlong, az óriási fikuszok és mangók csoportját néhány amerikai cédrus tarkázza, vagy egy-egy görcsös akác. A kert legalsó teraszának szegélyét pedig a tengeröböl csendes, zöld vize nyaldossa.” Természetesen a híres operaházat sem hagyom ki. Érdekes.

XI. 29. Reggel madárlesre indulok. Az ismert parkban látok néhány madarat, még néhány rozellapapagájt is. A sárgabóbitás kakaduk kezdetben nagyon bizalmatlanok, ám néhány perc múlva leereszkednek a fűbe, ahol magvak, gyökerek után áskálódnak. Annyira elmerülnek tevékenységükben, hogy egészen közel engednek magukhoz. Később a beach-en bóklászom vagy két óra hosszat. Délután Philhez sietünk, ugyanis telefonált, hogy talált egy jókora döglött albatroszt, amely talán még preparálható. Elmegyünk érte. Phil ott strázsál a jókora madártetem mellett. Nem messze onnan, másik elpusztult madárra is lelünk – egy viharmadárra. Ő sem kerülheti el a sorsát, Gyuri jóvoltából valamelyik iskolában vagy kiállításon szolgálja majd az ismeretterjesztést.

XI. 30. Reggel ismét a Katandrára látogattunk el. Sok állatot nem láttunk, de gyönyörű volt, különösen az esőerdei szeglete. Délután elmentünk vagy nyolcvan kilométerre bogarászni, de a keresett lemezescsápúak jól elbújtak, mi legalábbis nem leltük meg őket.

XII. 01. Reggel még zuhog az eső, így biztosra veszem, hogy ma már nem megyünk sehová. Pedig ez az utolsó teljes napom Ausztráliában! Szerencsére tévedek. Reggel még egyszer átmegyünk Pavelhez, hogy további rovarokkal lepjük meg. Ezután a Long Reef felé kanyarodtunk. Éppen apály van, s ezt ki is használják a helyi iskolák – csak úgy nyüzsög a sok gyerek a sziklák között. Vélhetően szabadtéri természetrajzórájuk van. Nagyszerű ötlet kihozni a lurkókat terepre, s ott megmutatni nekik a valós természetet. Ne csak két dimenzióban lássák, mint a tévében, hanem tapinthassák, érezhessék, megtapasztalhassák!

A sziklák alatt bogárcsigákra és tengeri sünökre leltünk

[ 54 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Mi is kutakodunk és fényképezünk a sziklák közötti pocsolyákban. Szép számmal látunk apró, persze számunkra meghatározhatatlan halakat, férgeket, garnélákat, virágállatokat, tengeri sünöket, tengeri nyulakat (ők a nevükkel ellentétben tiritarka színű házatlan csigák). Nekem legjobban a chitonok, magyarul bogárcsigák tetszenek. Még hozzájuk hasonló állatokat sem láttam soha, pedig a legtöbb tengerben megtalálhatóak – igaz, a sziklák és kövek alatt élnek, így nehezen kerülnek szem elé. Nekünk is át kellett forgatnunk néhány nagyobb követ, hogy megleljük őket. Ám gyors fotózás után rögvest vissza is fordítjuk a sziklákat eredeti állapotukba, mert az efféle köveken sok száz vagy inkább ezer kisebb állat is élhet, s ha nem helyezzük őket vissza az eredeti állapotukba, ezen állatok többsége menthetetlenül elpusztul. (Ezt már a gyerekek is jól tudták.) Visszatérve a bogárcsigákra (másik magyar nevük is van: cserepeshéjúak), ők bizony nagyon ősi puhatestűek. Felülről nézve, csöppet hasonlítanak a mindenki által jól ismert ászkákra, mivel nyolc, egymást tetőcserépszerűen fedő héj borítja őket. A lemezek mozgathatóak, s izmos szegély tartja őket össze. Mi valószínűleg az Ausztrália partjainál igen gyakori változékony bogárcsigával (Ischnochiton contractus) találkoztunk.

Találunk egy oszlásnak indult, mintegy kétméteres cápatetemet is; ezt persze már nem lehet kipreparálni. Azért készítettem róla néhány fényképet.

Délután még egy kirándulást teszünk: a Palm Beach-i félsziget világítótornyához sétálunk el. Innen az óceán még káprázatosabb. A bokrok, fák pedig teli vannak madárral. Mézmadárral, betelepített bülbülökkel és tarka rablóvarjúval (Strepera graculina). A rablóvarjak onnan kapták nevüket, hogy nagy fészekrablók: tojást és fiókát egyaránt elhordanak. Leginkább erdőlakók, de ma már a nagyobb városi parkokban is találkozhatunk velük.

Az óceán kékje, a park zöldje és megannyi madár búcsúztatott.

Fehérhasú törpekormorán (Phalacrocorax melanoleucos)

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 55 ]

2005 hét év múlva XI. 1. – XI. 30. Miután 2008-as utamról hazatértem, írtam néhány cikket a kontinens különleges lakóiról.

Miközben pötyögtem a számítógép klaviatúráján, mindinkább rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok Ausztráliáról. Hiába voltam kint egy hónapot, csak sokasodtak a kérdőjelek. Mindent tudni akartam a kontinens páratlan élővilágáról, érdekes történelméről. Gyuri Ausztráliáról szóló könyveit (Tábortüzek a Dél Keresztje alatt, Ahol még kék az ég…, 100 jó kérdés Ausztrália állatvilágáról, Távoli tájak, közeli emberek) többször is kézbe vettem, buzgón lapozgattam a hazahozott vaskos, angol nyelvű szakmunkákat, s elkezdtem begyűjteni az itthon megjelent, Ausztráliáról szóló könyveket. Magyarán, módszeresen gyűjteni kezdtem az Ausztráliáról szóló szakirodalmat.

Sajnos hamar világossá vált, hogy – legalábbis magyar nyelven – az ötödik kontinensről nagyon kevés tartalmas könyv látott napvilágot. Újra olvastam Bernhard Grzimek könyvét, az Ausztrália különös állatait, egy antikváriumban rábukkantam A. Phillip Ausztrália honalapítói c. érdekes, bár nem túl olvasmányos munkájára, amely nálunk a múlt század húszas éveiben jelenhetett meg. Szerzője, Phillip, a hírneves angol tengernagy az első ausztráliai fegyencszállítmány rettegett parancsnoka volt. Útinaplója igazi kuriózum.

James Cook kapitány Utazások a világ körül c. munkájában újra elolvastam Ausztrália felfedezésének izgalmas történetét. Az első magyar, aki – tudomásom szerint – könyvet írt a kontinensről, Gubányi Károly.

Munkája azért is érdekes, mert ő hosszú ideig élt a kontinensen. 1897-ben előbb Ázsiába, Mandzsúriába utazott, majd 1906-ban megérkezett Ausztráliába. Új-Dél-Wales államban hat évig ültetvényes volt. Rendkívül gondosan felépített, aprólékos könyvének több természetrajzi vonatkozása is van. Például szemtanúként számol be az erdők kiirtásáról. „New-South-Wales államnak az a része, ami a Murrumbidgee-folyó közép- és alsó szakaszai mentén, egész a Murray-folyóig elterül, Riverina néven ismeretes. (…) A Riverinán, ott, ahonnan a squatter* elhajtotta a birkáját, azonnal megkezdődött a területek részletes felmérése és térképezése, az utak, új határvonalak kijelölése és a gazdaságok tábláinak arányos felosztása. Aztán jöttek a kerítések és az épületek sokféle munkái, mikkel egy időben az erdők irtása is egyszerre igen nagy területen megindult.

A holt erdő szárazfájából az értékesebbet épületfának, oszlopoknak hasítják fel, a többit pedig ott helyben elégetik. Ilyenkor állandóan szürke, sűrű füstfelhő gomolyog a tájon, a nap fénye is elvész, csak vérvörös korongja látszik át a füstös légen. Minden fa körül mélyen ki van ásva a föld, és az ily öblös katlant kitöltik parázzsal.

A tűz aztán lassan, de biztosan végez a hatalmas fával. Éjjel az irtás környéke olyan, mint valami kivilágított nagy város. Néha a fa egész törzse lángba borul, és mint óriási fáklya ég tovább, de legtöbb esetben csak az alját hamvasztja el a tűz, és a holt óriás mennydörgésszerű robajjal dől a végpusztulás karjaiba.

A zöld fának a gyökerét, amin a tűz nem fog, dinamittal szokás kirobbantani, vagy gőztraktorral tépik ki a földből, mert a fának mennie kell, hogy az eke munkába állhasson, és az erdő helyén a búzavetés hullámzó tengere induljon életre.”** – írja.

Néhány évvel Gubányi könyvének megjelenése előtt, Vojnich Oszkár ad hű képet Tasmánia erdőirtásáról, ám hasonlóképpen történhetett a kontinensen is: „…egyébként a vasút mentjét itt is égett derekú és elégett eukaliptusfa-erdők fedik. A farmok körül fekvő erdőség fáin csaknem kivétel nélkül a földtől pár araszra baltával vágott pár ujjnyi mély és széles gyűrűt látunk. A nedvektől így megfosztott fa pár év alatt kiszárad, ami-

*Gubányi leírása szerint: a squatter angol szó, eredeti értelmében valami szegény gazdálkodót jelent, aki bizonytalan jogcímen bírt, csekély terjedelmű földnek meg néhány lónak és marhának az ura, a mindennapiért küzdő, egyszerű, csiszolatlan ember. **Gubányi Károly: Ausztrália, Lampel R. Kk. Rt., Budapest, 1913.

[ 56 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Ezeket a hegyeket kétszáz éve még erdő borította

A banksziák egyedül Ausztráliában honosak

Sárgabóbitás kakadu

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 57 ]

Bennett-varjú

Üstökös csér (Sterna bergii)

Ausztrál pelikán

Kutatás a sziklák között

kor is kidöntik és eladják, mint tüzelőfát, lévén az eukaliptus puhafa. Ez azonban csak újabban történik, amióta a fa a nagyobb városokban értékesíthető. Régente felperzseltek mindent, hogy mielőbb hozzájussanak a művelhető földhöz. (…) A legjellegzetesebbek azok a kis új farmok, amelyeken most kezdi a bérlő vagy a tulajdonos a munkát. Itt rendesen zöldségeskertecske mellett áll a kis fa lakóház, közelében pár virágbokor, az ablakban piros élővirág – körül pedig pusztulás! Eldőlt, kormos faóriások…”* Az erdők nagyon megsínylették az irtást. Egyes fafajok majdnem kipusztultak – közéjük tartozik a mintegy 60 méteresre megnövő ausztrál vörös cédrus (Toona ciliata) is. A fairtás még nem állt le annak ellenére, hogy a kontinensen példás a környezet- és természetvédelem.

Csak Új-Dél-Walesben, 1995-ben 80 000 hektárnyi területen vágtak ki erdőt, és az újratelepítés mindössze 1500 ha volt. Igaz, az utóbbi években a helyzet valamelyest javult. Ma Ausztráliában 149,4 millió hektárnyi erdő van, s ebből kétmillió hektár faültetvény. Ez mindössze 43%-a azoknak az őshonos erdőknek, amelyekkel az első fehér emberek még találkozhattak.

Mint a leírtakból is látható, Ausztráliában az erdőpusztítás száz évvel ezelőtt még ipari méreteket öltött. Ám egy percig se feledjük, hogy ugyanez játszódott le a középkorban Európa nyugati és középső részén, Erdélyben pedig a XVIII. századtól; vagy emlékezzünk arra, hogy Észak-Amerikában rekordidő alatt feltörték a prérit, kiirtották a síksági erdők legjavát. Ma pedig az esőerdőt döntik ki a bulldózerek, vagy éppen égetik fel földünk trópusi területein. Az ember sohasem tudott békében megférni a fákkal...

Miközben sokat olvastam Ausztráliáról, mit tagadjam, vissza is vágytam oda. Gyuriék többször invitáltak, menjek, illetve menjünk a feleségemmel. Amint módunkban állt, indultunk is. Sajnos az csak röviddel az utazás előtt derült ki, hogy Ica csak egy héttel később jöhet utánam.

Gyuriék időközben elköltöztek Narrabeenből. A szép házat még szebbre, még nagyobbra cserélték.

A ház pompás berendezése Kati ízlését dicséri. Gyönyörű bútorok, festmények, szobrok varázslatos világa fogadja a belépőt. Az emeleten kapott helyet a vendégszoba. Ez a bázisunk, több mint egy hónapig.

*Vojnich Oszkár: A Csendes-óceán szigetvilága, Pallas, 1908

[ 58 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

ismét a farmon A megérkezésem utáni napon Gyurival már fel is kerekedtünk – irány a jól ismert Glenrock Station. Most más irányban indulunk, mint legutóbb; hatalmas, végeláthatatlan szőlőültetvények között vezet az út.

A hosszan elnyúló kultúrtáj persze nem kedvez az élővilágnak – állatot alig látunk.

Később azért fel-feltünedezik az állatvilág valamely illusztris képviselője. Például nem sokkal a farm előtt, egy erdős részen látunk egy fára felkapaszkodó tarka varánuszt (Varanus varius), majd nem sokkal később egy elütött fekete kígyót (Pseudechis guttatus). A mintegy másfél méteres, karcsú kígyó még él, de úgy tűnik, sajnos már nincs sok neki hátra. Az erdei út nem különösebben nagy gépkocsiforgalmát (egy autót sem láttunk) figyelembe véve, felettébb peches volt szegény.

Időközben elered az eső; igaz, nem viharszerűen, hanem csak bosszantóan, csendesen és folyamatosan esik. Ez két okból is kényelmetlenül érint minket – egyfelől nem tudunk annak a víztározónak a partján sátrat verni, ahol elméletileg még a kacsacsőrű emlősökkel is összehozhatna minket a jó szerencse, másfelől pedig a fényképezési lehetőségeket korlátozza a fényhiány. (Ezúttal már nem filmes gép, hanem egy akkor még méregdrága digitális bridge-fényképezőgép volt nálam.) Ám hamar belátom, hogy a természet tanulmányozására az esős, borús idő sokkal jobb, mint a napsütés. Ilyenkor ugyanis legalább mozognak az állatok! Miután a patak mellett, egy függőleges sziklafal védelmében felverjük a sátrakat, körülnézünk. Csak úgy hemzseg minden a szőrös, tollas, pikkelyes és kitines jószágoktól! A patak fölé benyúló ágakon, mint megannyi minisárkány, ausztrál víziagámák ejtőznek, a tábor környéke nyüzsög a madaraktól; van itt sörényes lúd, szemöldökösréce-család, vércséből öt-hat példány is, azután ékfarkú sas, kokabura, fojtógébics, mejnó, szarkapacsirta, rablószarka, holló, rozella- és pennantpapagáj, tündérmadár, fehérhasú legyezőfarok, ausztrál vízityúk, tündérmadár, fuvolázómadár, csengettyűmadár, fehérarcú gém, lármás mézmadár (Manorina melenocephala). Tarka rablóvarjú is lakik a környéken, sőt egy új fajjal is gyarapodik a lista: nagy örömömre bronzszárnyú galambokat (Phaps chalcoptera) is látok.

Gyuri és a peches kígyó

Tarka varánusz

Vízi agáma

Sörényes lúd

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 59 ]

Az eső lába földig ér

Vörösnyakú filanderkenguru

Hegyi kenguru

S bár az eső megkönnyíti az állatmegfigyelést, azért vannak tagadhatatlan hátrányai is. Például szinte állandóan vizesek vagyunk. A hálósátrak hamar beáznak, így reggelente a konyha- és étkezősátorban, forró kávé mellett igyekszünk felmelegedni. Miközben vacogunk, eldöntjük, aznap mit csináljunk, hová menjünk. Hatalmas területeket járunk be; ilyenkor persze a már említett kapunyitás-kapuzárás kezd unalmassá válni. Egyszer ezt még az is fűszerezi, hogy az egyik kapu előtt egy igen agresszív, csípős hangyafaj fészkébe ugrok…

Kenguru van bőven, több faj is mutatkozik: elsősorban hegyi és szürke óriás, sőt mintha láttunk volna Bennett-féléket is. Ám az igazán nagy fotózsákmányt mégsem ők jelentik.

Szemerkél az eső, a felhők szinte a földig érnek, amikor elhatározzuk, hogy felmegyünk egy ki tudja, milyen funkcióval épült (tán víztorony?) betonépítményhez, amely a környék egyik legmagasabb pontján áll. Mivel ott gazdag bogárfauna él, lehetőség kínálkozik némi gyűjtésre is. Gyuri rovarokat gyűjt, magam közben a lassan kitisztuló időben tájképeket készítek. A felhők lassan felszakadoznak, a kék égen már csak néhány fehér pamacs jelzi, hogy néhány órája még cudar felhők rontották a kedvünket.

A rovarzsákmány gazdagabb, mint gondoltuk, megtelnek a gyűjtőedények. Azon tűnődünk, hogy az eső után vajon nem fognak-e valami nyíltabb területen szárítkozni-napozni az állatok. Elindulunk a napos

[ 60 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

részek felé – nem eredménytelenül, ugyanis pár száz méter után egy vörösnyakú filanderkenguru (Thylogale thetis) keresztezi utunkat. Sőt jobban körülnézve, további példányokat látunk. S nem is iramodnak el azonnal! Hagyják, hogy alaposan megfigyeljük őket. A vörösnyakú filander jóval kisebb, mint a természetben eddig látott kenguruk. Alig fél méter magas, mintegy 5 kilogrammos állat. Azt, hogy mekkora szerencsénk van, leginkább csak otthon, a szakirodalom áttanulmányozása után tudom meg: nappal figyeltük meg őket, pedig éjszakai faj (kivéve a sűrű erdőkben); tipikus erdei állat – mi nyílt területen láttuk; hozzá még félénk is – a „mi” példányaink nem voltak azok. Kevés ilyen szerencse éri a természetvizsgálót!

Később kacsacsőrűemlős-lesre indulunk a duzzasztógáthoz. Alkonyodik már, reménykedünk, talán előjön őkelme. Nem jön elő! Helyette egy jó szarvú elvadult házikecskével találkozunk. Az én gépemhez már kevés volt a fény, de Gyuri azért próbálkozik. Az eredményre nem emlékszem. Az ázott szürke óriáskenguruk ránk sem hederítenek. Egy nőstényt a lehúzott kocsiablakból, alig három méterről sikerül lefényképeznem.

Bosszant, hogy a viharfelhők ismét gyülekeznek. Megerősítjük a konyhasátrat, és jó adag frissen sült steak és némi bor elfogyasztása után nyugovóra térünk. Az ég csatornái megerednek. Alig alszom valamit, pedig Gyuri sátra jobban beázott.

Másnap reggel az idő ismét csak reménytelenre fordul. Megreggelizünk, nem hagyjuk ki a kávézás szertartását sem, majd megkezdjük szokásos körutunkat. Elsőként egy fénykép készült rólam a farm bejáratánál – éppúgy, mint hét éve. Állatok most nem mutatkoznak, legfeljebb egy-egy gyakoribb madárral hozott össze a jó szerencse. Egy ülepítőtóban (értsd: gyakorlatilag híg marhatrágya) rákcsapdákat helyezünk el. Én akkora vehemenciával dobom a koszos, tehénszaros vízbe a csapdát, hogy a kikötőzsinórja is elszállt.

Mehetek utána…

Rengeteg a farmon a ló és a szarvasmarha. Ez persze nem is csoda, hiszen a legelő igen dús. Ám az, hogy dúsan nőnek a füvek errefelé (és egész Ausztráliában), egy magyar entomológusnak köszönhető. Mint említettem, a farmerek sok helyen hatalmas területekről kiirtották az erdőt, s a helyébe szép legelőket hoztak létre. Ám ezek a legelők egy idő után a sok trágyától kiégtek. Kezdetben a helyi tudósok csak a

A lovak a farmon szinte szabadon élnek

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 61 ]

fejüket vakarták, tán még konferenciákat is rendeztek tehénlepény kontra legelő ügyben, de nem igazán jutottak előbbre. Mígnem kiderült a pofonegyszerű magyarázat: nincs, „aki” feldolgozza a lepényt. Éltek ugyan trágyaevő bogarak a kontinensen, ám ők hozzászoktak az erszényesek szolgáltatta táplálékhoz, s eszük ágában sem volt a betelepített állatok, a marhák, kecskék, juhok, lovak hullatékát megenni!

Végül is megszületett az ötlet: betelepített állathoz betelepített bogarat kell hozni! Egy honfitársunk, dr. Bornemisza György volt az, aki hosszú kísérletezés és kutatómunka után, Európából és Dél-Afrikából összegyűjtötte azokat a ganajtúrófajokat, amelyek megmenthetik a kontinens legelőit. A kívánt siker nem maradt el – így dr. Bornemisza György megkapta Ausztrália legmagasabb állami kitüntetését, az Ausztrália Rendet.

Kár, hogy ismét cudar idő van. Vagy ez mégsem akkora baj? A kenguruk előjönnek, így sikerül néhány egész jó hegyi- és szürkeóriáskenguru-képet készítenem. Éjjel ismét elázunk; reggel összepakolunk, és elköszönünk a farmer feleségétől – csak ő volt otthon.

Kicsit elbeszélgettünk vele. Megtudtuk, hogy Glenrock Station olasz tulajdonosa még csak nem is járt 80 000 hektáros birtokán, ahol egyebek mellett 85 pompás lovat is gondoznak.

Az úton látunk egy teherautót, amelynek platóján vagy hat-nyolc, vadászpuskával felszerelt, napbarnított férfi és ugyanannyi keverékkutya ül. Az elvadult disznók ellen indulnak harcba.

Felszedjük a Yabbie-csapdákat, van bennük vagy harminc rák. A hűtőládába tépünk némi zöld füvet, és abban utaztatjuk hazáig az ollósokat.

Mind túlélte; egészen estig reménykedhettek, ám vacsora lett belőlük – nem is akármilyen!

Termetes hím hegyi kenguru

Táborunk

[ 62 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

„Yabbie”

a szelíd kenguruk földjén Megérkezett Ica, így immár a két feleséggel együtt, négyesben indulunk soron következő úti célunk felé. A Mt. Kaputar Nemzeti Parkot látogatjuk meg, amelyről, bevallom, ez ideig semmit sem tudtam.

Gyuri viszont ódákat zengett a csodálatos tájról, természeti környezetről, állat- és növényvilágról. Azt hiszem, szebb és jobb programot nem is ajánlhatott volna. Ausztrál mércével nincs különösebben messze Sydney-től, „mindössze” 570 km-re fekszik, tehát nagyjából mint Prága Budapesttől. Területe nem kicsi: 380 000 hektár. Igazi vulkáni hegység, vulkánja 19–17 millió évvel ezelőtt még aktív volt, a hajdani láva­ takaró kiterjedt kőmezői ma is láthatóak.

Gyurinak kapóra is jött az út, mert a nemzeti park az elmúlt időszakban számos, preparálásra szánt állattetemet gyűjtött össze. A preparálás művészete pedig Gyurira és szorgos kínai segédjére várt.

Jórészt vége nincs mezőgazdasági területek között utazunk, erdőt csak messze, nyomokban látunk. Állat persze alig van. Néhány madár szárnyal a távolban, ám őket a robogó kocsiból nem tudom azonosítani.

Rózsás kakadu és sárgabóbitás kakadu persze akad bőven, nekik kifejezetten jól jön a mezőgazdasági termelés. Az út egy része azért ismerős, mert néhány napja itt autóztunk Glenrock Stationhez jövet-menet.

A parkoz legközelebb eső, egészen pontosan tőle 52 kilométerre fekvő Narrabriban bevásárolunk.

Kerül a kocsiba jó adag marhahús, kenyér, nagyobb mennyiségű gyenge, de nagyon finom Tasman sör és pár doboz karcos vörösbor. Úgy hiszem, jól felkészülünk az elkövetkezendő napokra.

Beugrom a nemzeti park információs központjába, és elhozok néhány prospektust és térképet.

Ezek később nagyon hasznosnak bizonyulnak, főleg a részletes térképek jönnek jól.

Ahogy közeledünk a nemzeti park felé, egyre magasabbra érünk – Narrabri tengerszint feletti magassága mindössze 230 méter, a Mt. Kaputar legmagasabb csúcsa 1510 méter; ám 12 további csúcs emelkedik 1200 méter, tehát a téli hóhatár fölé. A látvány megdöbbent és lenyűgöz. Csodálatos sziklarajzolatok, bazaltorgonák, hegyek, szirtek, erdők! Meseszerű az egész. A park bejáratától nem messze megpillantjuk

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 63 ]

Mocsári kenguru

Tarka rablóvarjú

Kanga és Zsebibaba

Feketehátú fuvolázómadár

az első erszényest – egy hegyi kenguru menekül méltatlankodva. Időnként meg-megáll, s ilyenkor némi szemrehányást látok a tekintetében. Tíz órája vagyunk úton, este hat felé érkezünk szálláshelyünkre. Ennél csodálatosabb helyről nemigen álmodhat a természetvizsgáló! Hegyvidéki erdő kellős közepén vagyunk, látjuk-halljuk, hogy a környék tele van állattal. A szállásunk sem akármilyen: a három, egymás melletti, jól felszerelt bungalóból kapunk kettőt. Előtte tűzrakóhely, padok, továbbá rácsok a steak elkészítéséhez. Hirtelen bizalmas szürke óriáskenguruk vesznek körül minket. Előbb egy kifejlett nőstény érkezik, erszényéből nagyobbacska kölyök kandikál ki, majd két süvölvény csatlakozik hozzá. Láthatóan koldulnak, de meg kell keményíteni a szívünket, ugyanis mint mindenütt Ausztráliában, itt is tilos beavatkozni a természet rendjébe, magyarán a természetben az állatok etetése főbenjáró bűn. Sok fotó készül; tevékenységünket egy tarka rablóvarjú is figyelemmel kíséri, sőt bizalmasan, alig méternyire száll le tőlünk. Fekete tollruhájából különösen világít sárga szeme.

Kabinunk környékére újabb kenguruk érkeznek, van közöttük egy erőteljes hím is. Ők is bizalmasak, de nem annyira, mint az első négy. Az egyik bokron két gyönyörű sárgás tollú madárkát látok – igen bos�szús vagyok, hogy még könyv alapján sem tudom meghatározni őket. Elkészül a pompás vacsora – elsősorban Gyuri érdeme –, leöblítjük nagyobb mennyiségű borral, beszélgetünk egy keveset, majd nyugovóra térünk.

[ 64 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Másnap már kora reggel találkozunk kengurukkal. Szerintem végig valahol a közelben ugráltak. Kocsival bejárjuk a környéket. Lefotózok egy kis gyíkot, „otthon majd meghatározom!” felkiáltással. Nos, a mai napig nem tudom a személyazonosságát. Egymásután készülnek a tájképek. A hegyeket erdő borítja, ám távolabb már látszik, hogy eltűntek az eukaliptuszok és az akáciák. Valószínűleg az ember tüntette el őket; az sem biztos, hogy az utóbbi egy-két évszázadban. Ugyanis az őslakók, bár igaz, kis számban voltak jelen a földrészen, de nemegyszer égettek fel egész erdőségeket, s ez, ha évezredes távlatokban gondolkodunk, bizony alaposan átalakíthatta bizonyos területek flóráját, majd ennek következtében a faunáját.

Két kilátóról is megcsodáljuk a táj szépségeit. Számomra ismeretlen madarak ricsajoznak-dalolnak mindenfelé, megpillantani azonban nem hagyják magukat. Néha azért egy-egy ragadozó madár (vércse? sólyom?) is feltűnik a valószínűtlenül kék égen, s egyre több tarka rablóvarjút is látunk.

Dél körül rajtam kívül mindenki lepihen. Sétálni indulok, nem messze jó kilátásokkal kecsegtető ösvény indul. Mint később kiderült, igazi ismeretterjesztő tanösvény. A nehezebben járható részen hidat építettek, a környék élővilágát bemutató nagyszerű szemléltetőtáblákat helyeztek el. Körülbelül a felénél tartva, kis vízesés zubog alá.

Délután közösen járjuk végig az ösvényt. Sok a pennant- és a királypapagáj (Alistelis scapularis). Ez utóbbi fajnál a nemek jól elkülöníthetőek egymástól – a hím nagyrészt skarlátvörös, míg a tojóban jóval több a zöld. Óvatos madár, ezért nehéz fotózni. A szakirodalom szerint még gyakori faj, sőt egyes területeken kifejezetten kultúrakövetővé vált. Találkozunk kokaburákkal és számos olyan, hirtelen elillanó madárral, amelyet képtelenség meghatározni. Fényképezek egy igen érdekes szárazföldi kérészlárvát, amely leginkább szálkára emlékeztet – ugyanis faruhába bújt.

A Mt. Lindsay lenyűgöző lávavilága

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 65 ]

Szállásunkhoz időközben turisták érkeztek, s elfoglalják a harmadik kabint. A kenguruk persze őket is felkeresik, ám udvarias állatok lévén, minket is újra meglátogatnak. Sötétedés után Gyurival kettesben reflektoros állatmegfigyelésre indulunk – de semmit sem látunk. Talán azért, mert telihold van.

Este, hirtelen ötlettől vezérelve, a maradék gyümölcsből posszumcsalit helyezek ki a kabin elé. A terv egyszerű: a posszum odamegy a csalihoz, zörög a tállal (erről gondoskodtam), én pedig felébredek és lefényképezem. Nem ébredtem fel – a csali eltűnt: a nyomokból ítélve, teljesen hangtalanul, a kenguruk ehették meg... Igaz, tehettem volna magasabbra is.

A következő napon Gyurival már reggel fél hétkor a Mt. Kaputar kilátójánál készítünk fényképeket, ugyanis most sokkal jobbak a fényviszonyok, mint más napszakban. Látunk egy Bennett- és egy mocsári kengurut (Wallabia bicolor). Ez utóbbi faj magyar neve megtévesztő: ugyanis nem a mocsarakban, hanem leginkább a Nagy-Vízválasztó-hegység erdőségeiben él. Régebben angolul is így hívták, de ma már Black Wallaby (fekete wallaby) a hivatalos neve. Ez az elnevezés sem sokkal szerencsésebb, mivel e kenguru távolról sem fekete – igaz, a háta valóban szürkés. A mocsári kenguru szerencsére még gyakori az élőhelyén. Jobbára éjszaka mozog, lágy szárú növényeket fogyaszt, még a más állatokra veszélyes mérgező páfrányokat is megeszi.

Az eukaliptuszokban olykor óriási üregek alakulnak ki

Bár él errefelé keleti barnakígyó, mi csak állatkertben találkoztunk vele

Délelőtt még egyszer végigjárom az ösvényt. Csupán néhány madár mutatkozik, és egy mocsári kenguruval is összehoz a jó szerencse. A fény nem elég, de szerencsére a kenguru, miközben engem bámul, rövid időre megmerevedik. Fának támasztom a fényképezőt, visszatartom a lélegzetemet, és többször egymásután exponálok. Egyik-másik felvétel még sikerült is.

A kabinok mellett további kenguruképek készültek, igaz, a szürke óriásokról. Később a nemzeti park egyik legnagyszerűbb tájára indulunk, a Mt. Lindsay-hez, amely voltaképpen holdbéli tájhoz hasonló, megmerevedett lávával borított, szürkés fennsík; pereméről különösen szép a kilátás. A kocsihoz vezető erdős ösvény számos érdekes, főleg gerinctelen állatot rejt. Gyuri felhívja a figyelmemet egy fatörzsre, de csak hosszas szemmeresztés után veszem észre, hogy van rajta valami. Egy fakéregutánzó kabóca olvad bele a környezetébe. Érdekes molyrágást is fényképezek.

[ 66 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Délután ismét túra, ezúttal egy másik kilátóhoz. Szépen kiépített ösvényen haladunk, melynek egy része fémből, valószínűleg alumíniumból vagy még inkább annak ötvözetéből készült.

Este, a kabinunknál több királypapagájt is látunk. Közel fészkelnek, de nem túl bizalmasak. A kenguruk is ott sertepertélnek körülöttünk – ők viszont egyre bizalmasabbak. A legszelídebbet, a kölykét cipelő nőstényt elnevezzük – nem túl nagy fantáziával – Kangának, míg a gyermeke természetesen a Zsebibaba nevet kapja. Van még egy kölyköt nevelő, Kangánál jóval kisebb nőstény is, ám ő lényegesen bizalmatlanabb, ezért nevet sem kap. Szerintem Kanga a környék vezérnősténye, amelyet az is bizonyít, hogy mindig ő eszik először, és a tolakodó többieket időnként meggyepálja. (Két évvel azután, hogy elhagytuk a Mt. Kaputart, szomorú levelet kaptam Gyuritól, amelyben arról értesített, hogy a nagy aszály következtében a nemzeti park kenguruinak mintegy 90%-a éhen, illetve szomjan veszett. Vélhetően Kanga és Zsebibaba sem kerülte el szomorú sorsát.)

Végezetül talán nem érdektelen bemutatni néhány olyan fajt is, amelyekkel most nem találkoztunk, de fontos elemei a nemzeti park életközösségének. Az itt élő öt kengurufaj közül négyet láttunk; egyet, a legérdekesebbet sajnos nem, bár az sem biztos, hogy a sörtés szirtikenguru (Petrogale penicillata) még él a területen. Ha igen, akkor is nagyon kis példányszámban ugrálhat a szirteken. Mivel elég kis testű faj, elsőrangú táplálékot jelent a betelepített rókáknak. Emellett a szintén betelepített kecskék kiszorítják őket sziklaotthonukból, és elesznek előlük minden valamirevaló zöldet.

Három siklóerszényes- és két posszumfaj is őshonos a park területén, de az éjjel sétáló szerencsések akár koalával, hangyászsünnel vagy foltos erszényesnyesttel is találkozhatnak. A madárfajoknak alig töredékét láttuk, a többségüket inkább hallottuk. Él errefelé legalább két mérgeskígyó-faj is: az egyikük – a keleti barnakígyó (Pseudonaja textilis) – mérge különösen erős. A kapott brosúra szerint a keleti barnakígyó a legveszélyesebb állata a parknak: ha provokálják, gyors mozgású és igen agresszív.

A gyíkokat több faj is képviseli: laknak errefelé keleti szakállas agámák, keleti kéknyelvű gyíkok, továbbá sok szkink- és gekkófaj is. A nemzeti park őshonos lakóinak és a vadőröknek az életét leginkább a betelepített állatok keserítik meg. A róka az erszényesekre és – ha teheti – madarakra, hüllőkre is vadászik.

Az elvadult disznók is elfogyasztják azokat az állatokat, amelyeket meg tudnak fogni, továbbá felfalják a földön fészkelő madarak tojásait és fiókáit, de feltúrják és tönkreteszik az őshonos növényeket is. Az elvadult házikecskék pedig minden növényi táplálékot felfalnak, amit viszont nem – azt kitiporják.

Visszafelé úton, Narrabriban még felszedjük a preparálásra szánt állatokat (van közöttük koala is), és már robogunk is tovább, Sydney felé.

Apostolmadár

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 67 ]

újra úton Kati sajnos nem jön velünk, így hármasban indulunk a következő kirándulásra. A híres Kék-hegyekből nem sokat látunk: minden ködös-nyálkás, ráadásul időről időre elered az eső. Később, amikor mélyebben fekvő területekre érünk, javul az idő, olykor még a nap is előbukkan, igaz, csak rövid időre. A táj változatos, de nem túlzottan ausztrál jellegű; zöld füvű hegyoldalak, farmok, tehenek, fenyvesek. Egy helyen dél-amerikai tevefélék, alpakák legelésznek. A gyapjuk miatt, szerte a világon, mind nagyobb számban tartják őket.

(Magyarországon is van már alpakafarm!)

Csupán egy-két elütött kenguru jelzi, hogy Ausztráliában járunk. Ahogy elérjük a szavannás, félsivatagos területeket, az elgázolt kenguruk száma egyre nő. Csaknem mind vörös óriáskenguru. A tetemek persze remek táplálékot jelentenek a varjúféléknek, kányáknak. Tehát belőlük is van bőven errefelé. Egy eukaliptuszcsoport mellett, nem messze Cobar városától, egy elütött koalát is látunk. Körülbelül itt találkozunk az első apostolmadarakkal is. Mintegy 1100 kilométerre Sydney-től, Wilcanniát elhagyva verjük fel sátrainkat, mégpedig egy útszéli pihenő- és piknikezőhelynél. Jobb táborozási lehetőséget nem is találhatnánk, hiszen van vízcsap, WC. Míg Gyuri és Ica vacsorát készít, én megiszom egy sört. Igaz, később a mosogatás rám vár…

Reggel Barnard-papagájokat (Barnardius barnardi) látunk a távolban. Ezt a fajt Magyarországon is tenyésztik, igaz, nem túl gyakori díszmadár. Tollazatának színezete zöld, sárga és kék színekből tevődik össze.

Sok az elvadult kecske, ráadásul eléggé bizalmatlanok. Alig sikerül róluk egy-két távoli képet készítenem.

Lehet, hogy errefelé ritkítják az állományukat? Újabb, eddig még nem látott papagájfaj közelít. Tarka tollú énekespapagáj- (Psephotus haematonotus) csoport húz el mellettünk.

Tevékkel is találkoztunk

[ 68 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Broken Hillben nem töltünk sok időt, csupán a készleteinket egészítjük ki. A városról már írtam egy keveset előző utam kapcsán, ám most talán nem érdektelen a történetéről is írni néhány mondatot. Kevés olyan település van, amely hosszú ideig becenévvel is bírt; Broken Hillt Silver Citynek becézték. Nem véletlenül. Először aranyat kerestek a város környékén –nem sok sikerrel. Ám 1883-ban ezüstre leltek, bár előbb a leletet ónércnek vélték. Vállalatot alapítottak, részvényeket bocsátottak ki, sőt a tengerpartra még vasútvonalat is építettek. Volt idő, amikor innen származott az egész világ ezüsttermelésének egyharmada! Az ezüstön kívül találtak még ólmot és cinket is. Klímája nem túl szerencsés, nagyon kevés a csapadék errefelé. A város vízellátását is az a száz kilométeres vezeték biztosítja, amelynek másik vége a Darling-folyóba csatlakozik.

Broken Hillből a nyugat felé alig húsz kilométerre lévő Silvertonba indulunk (a település hajdan volt neve: Umberumberka). Pompás út vezet odáig. A sivatagi környezetben két teve legeli a száraz, sós bokrokat.

Valószínűleg a közeli farmról (ahol lovagolni is lehet a sivatag hajóin) csapták ki őket ebédelni.

A teve természetesen nem őshonos Ausztráliában. A XIX. század közepén az ausztrál kontinens sivatagos területeit tevék segítségével fedezték és tárták fel. Sőt amikor megindult a kontinens északi és déli területeit összekötő vasútvonal építése, szinte minden építési anyagot tevékkel szállítottak a helyszínre.

1840–1907 között több ezer tevét szállítottak az ötödik kontinensre, főleg Afganisztánból és Indiából, hogy igavonókként, teherszállítókként és hátastevékként használják őket. A tevékkel afgán tevehajcsárokat is vittek. 1920-ban már 20 000 teve élt Ausztráliában, de a gépkocsik hamar kiszorították őket. Mivel a tevék tulajdonosainak egy része nem volt hajlandó levágni tevéit, egyszerűen szélnek eresztették őket. Ma már a kontinensen 100 000-re tehető az elvadult dromedárok száma. Sőt ma itt élnek a legegészségesebb állatok, hiszen itt nincsenek jelen az őshaza nyavalyái. Ezért aztán az a faramuci helyzet állt elő, hogy az egészséges, szép ausztrál tevéket ma már borsos áron lehet értékesíteni az afrikai vagy közel-keleti piacokon.

Valaha templom lehetett

Ahol az enyészet az úr

Mint említettem, a „mi” tevéink nem elvadult jószágok. Ezért aztán meglehetősen bizalmasan viselkednek, közvetlen közelről hagyják magukat lefényképezni. Legfeljebb picit arrébb mennek, ha úgy érzik, túlságosan tolakodóak vagyunk.

Silverton – bár szerencsére csak a turistaközpontban láttunk némi mozgást, és teremtett lélekkel sem találkoztunk – Gyuri szerint fokozatosan veszti el a varázsát. Pedig nem is olyan régen az elhagyatott aprócska házak között még ördögszekeret fújt a szél, és se közel, se távol embert nem lehetett látni. A település aprócska házai elszórtan helyezkednek el, és még ma is hű képet adnak egykori lakóikról. Általában egy, maximum két helyiségből állnak. A templom viszont meglepően nagy. A házak között sétálva, sőt

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 69 ]

némelyikbe bemenve, magunkba szívtuk a rég múlt idők leheletét, s könnyen el tudtuk képzelni, milyen lehetett itt élni a XIX. század második felében. Amikor a város – ezüstbányájának köszönhetően – virágkorát élte, 3000 lakója volt. A vasút is elért idáig, ódon állomásépületébe most is be lehet menni, s még a ma már gazzal benőtt sínek is a helyükön vannak. Nehéz elképzelni, hogy ott, egykor, az akkor még rendezett állomáson jól öltözött nők és férfiak szálltak fel a vonatra, vagy pedig várták szeretteiket a peronon...

Később a népesség lassacskán fogyásnak indult, járványok törtek ki, sok emberrel pedig az irtózatos hőség végzett. Meglátogatjuk a szellemváros temetőjét is. Megfelelő kő híján a „fejfák” vasból készültek.

A sírok többnyire vaskerítéssel vannak körülvéve, s a száraz adatok mellett nem csak azt olvashatjuk ki, ki nyugszik ott, hanem olykor egy-egy, a halál körülményeire utaló megindító mondatot is olvashatunk.

Azt azonnal láttuk, hogy itt az átlagéletkor nagyon alacsony volt.

Visszafelé találunk néhány szuvenírboltot, felújított házat. Nincs belőlük sok, de fokozatosan fogy a varázs. Ha jó szerencsém még egyszer Ausztráliába röpít, Silvertont nem látogatom meg. Maradjon úgy a képzeletemben, ahogy most láttam: (csaknem) hamisítatlan szellemvárosként. Úti célunk Fowlers Gap, amelyet az előző alkalommal is meglátogattunk. Én magamban kengurukutató telepnek nevezem, de egyúttal igazi farm is, birkákkal, marhákkal és számtalan más állattal.

A Broken Hill és Fowlers Gap közötti út sokat változott az elmúlt hét évben. Végig leaszfaltozták. Nem is látunk kurta farkú gyíkokat! Remélem, az aszfalton szívesen napozó állatokat nem az áthaladó gépkocsik kerekei ritkították meg. Ezúttal csupán egy szakállas agáma került elénk.

Bejelentkezünk az új (?) telepvezetőnél, aki mellesleg kengurukutató. Úgy tűnik, az Adams family már nem lakik itt. Irodájában sok kép tanúskodik arról, hogy Dél-Afrikában is járt. Gepárdok, antilopok, elefántok néznek rám a fotókról. Ismét abban a házban szállásolnak el minket, mint legutóbb. Gyuri is, Icával mi is egy-egy, legalább húszágyas szobában alszunk.

Amikor vége a kipakolásnak, a jól ismert vádihoz vezet az utam. Itt előző utamon hihetetlen mennyiségű madarat láttam: csupaszszemű kakadukat, rózsakakadukat, emukat és még tucatnyi másféle szárnyast. Úgy tűnik, a fajszám nem igazán változott, de a tollasok most sokkal félénkebbek.

Este elmegyünk a közeli tóhoz, csinálunk néhány tájképet, és kihelyezünk pár rákcsapdát. Állatot alig látunk – még kenguru sincs. Összefutunk néhány fiatal kutatóval, akik a világ több pontjáról érkeztek, éppen madármegfigyelésről térnek vissza. Kenguruügyben ők sem biztatnak sok jóval.

Az átlagéletkor nagyon alacsony volt

[ 70 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Sötétedés után előbújnak rejtekükből a gekkók. Fúj a szél, így a rovarcsapdázás felejthető eredménnyel zárul. Szerencsére Gyuri engedélyt kapott rá, hogy a telep saját rovargyűjtő csapdáját is igénybe vegye.

Itt már kielégítő a fogás.

Reggel ellenőrizzük a rákcsapdákat. Az egyikben három rák kuksol, a többi üres. Madár is alig mutatkozik a tó környékén. Csak néhány közeli kormoránt és vízityúkot tudok pontosan meghatározni.

Ezt követően a másik irányban néhány kilométerre lévő mesterséges tóhoz és a mellette található homokkő képződményekhez, hegyekhez indulunk. A levegő tiszta, a táj és a kilátás pompás. Csak éppen állat nincs sehol. Illetve néhány vízimadár – igen messze.

Később, immáron egyedül, ismét a vádiban nézek szét. Csak apostolmadarakat és néhány kóbor papagájt látok. Nagyon büdös van – tegnap is éreztem, de most még erőteljesebb a szag –, az úttól nem mes�sze birkatetem oszladozik. Sajnos éppen mellette tevékenykednek a bokorról bokorra libbenő tüskésarcú mézevők(Antochoera rufogularis), amelyeket több, de inkább kevesebb sikerrel fényképezgetek. Fürgék, gyorsak – vagy legalábbis gyorsabbak, mint a digitális gép autofókusza. Nem valami közreműködőek, mégsem hagyom annyiban a dolgot. Az eredmény, mármint a képek minősége mégis felemás. Nem beszélve a bűzlő birkáról.

Látok még néhány tündérmadarat, fehérhasú legyezőfarkot. Délután én is csatlakozom Gyurihoz, és a bogarakat tanulmányozzuk. Csupa fül vagyok, rengeteg új információhoz jutok; kár, hogy nagy részüket hamar elfelejtem. Néhány bogarat fényképezünk, például egy nemrég befogott szipolyt és egy kis, egyébként kéreg alatt élő orrszarvúbogarat. Összefutunk a telep vezetőjével, aki elmeséli, hogy az elmúlt évek aszályos időjárása miatt a kenguruk 50-60%-a elpusztult. Értem is, meg nem is. Hiszen két tó is van a környéken – vagy azok is kiszáradtak volna? (Nehezen hihető.) Inkább az éhezés okozhatta a tragédiát. Tény, hogy most alig látunk kengurut. Estefelé mégis elindulunk, hátha több szerencsénk lesz. Igaz, ma már sikerült a telepnél egy hegyi kengurut elég jól lefotóznom. Most is szerencsém van, és egy nőstény vörös óriáskengurut pillantunk meg a közelben.

Később – mielőtt még lefényképeztem volna – elugrott egy szürke óriáskenguru. Közben Ica egy hegyi kengurura hívta fel a figyelmemet; nos ő – mármint a kenguru – már nem kerülhette el a sorsát – menthetetlenül lefotóztam. Még láttunk egy kengurut, de a kenguruk számával együtt a fény mennyisége is csökkent. Később elmegyünk a rákcsapdákhoz – az eredmény nulla. Viszont nagy élmény látni néhány, a

Fowlers Gap környéke egyszerre lenyűgöző és félelmetes

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 71 ]

tóban önfeledten úszkáló álarcos récét (Malacorcynchus membranaceus). Ez a madár igazi kóborló, a sivatagok időszakos vizeinél is megtelepszik, s ha azok kezdenek kiszáradni, egyszerűen továbbáll. Hosszú csőre hegyén különleges bőrredő helyezkedik el, amelyet a madár végighúz a víz felszínén, majd az így felvett vízből kiszűri a mikroszkopikus élőlényeket, planktonokat.

Szerencsénk van, mert még egy felettünk köröző barna sólymot is látunk.

Elalvás előtt a farm éves beszámolóját olvasgatom. Ebből kiderül, hogy a telep voltaképpen az Új-DélWalesi Egyetemhez tartozik, annak egyik terepi állomása. Több kutatás is folyik egyszerre, ilyen például a kenguruk táplálkozásbiológiája, az elütött állatok vizsgálata („Védelmet a természetnek – védelmet az embereknek útjainkon” címmel), zebrapinty-etológia és mások.

Másnap délelőtt indulunk tovább a következő állomásunkra, Gyuri egyik kedvenc bogarászvidékére, ahol egykor egy emutenyésztő barátja élt. Az emufarm megszűnt, igazi állattenyésztő gazdaság lépett a helyébe, de vendéglátónk a farm mostani tulajdonosával is jó viszonyban van, így aztán nyugodtan mehetünk.

A pakolással viszonylag hamar végeztünk; közben két szelíd Barnard-papagáj telepszik egy közeli fára.

Búcsúznak tőlünk, én pedig lefényképezem őket. Az út elején emukat fényképezünk, akad néhány kengu-

Hegyi kenguru

Vörös óriáskenguru

ru is. Néhány kilométer után Gyuri rükvercbe teszi az autót, és lassan tolatni kezd visszafelé. Először nem tudom, miért, de aztán megpillantok két gyönyörű inka kakadut, amelyek az egyik út menti fán eszegetik a hajtásokat. Egyikük hamar elrepül, a másik szerencsére állja a sarat. Az inka kakadu talán a legszebb kakadufaj. Stresszérzékenysége és igényessége folytán azonban nagyon nehéz fogságban tartani, nem beszélve arról, hogy a volierben tartott hím gyakran minden látható ok nélkül kivégzi a párját.

Pár száz kilométer megtétele után, egy kedves kis város parkjában megállunk ebédelni. Micsoda madárnyüzsgés! Az apostolmadarakat szó szerint lekenyerezzük, néhány kenyérdarabért hagyják magukat közelről lefényképezni. Van itt fuvolázómadár, holló vagy varjú, mézevő, továbbá két kifejlett és egy fiatal feketetorkú fojtógébics (Cracitus nigrogularis). Ez utóbbi fajt talán először láttam. Egyik benzinkútnál bóbitás galambot fényképezek – egészen közel enged magához.

Az egykori emufarm felé vezető keskeny útra bekanyarodva, ugrásszerűen megnő a madarak száma.

Az útra lehullott gabonából nimfapapagájok (Nymphicus hollandicus) csemegéznek, mellettük énekes papagáj, ékes papagáj (Neophema pulchella), szarkavarjú (Corcorox melanorhamphus), szemöldökös réce, szar-

[ 72 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

kapacsirta, bronzszárnyú galamb és gyémántgalamb került a távcső elé. Sőt a farmnál még – számomra új fajként – álarcos kakukkgébicseket (Coracina novaehollandiae) is megfigyelhetek.

Megérkezünk. Olyan épület lett volna az eredeti szállásunk, ahol egykor a birkanyírók szálltak meg. Ez még önmagában nem is lett volna baj, sőt még romantikusan is hangzik, ám sajnos a szobákban annyiféle és olyan mennyiségű állati ürülék – zömmel talán patkányé – halmozódott fel, hogy inkább a sátorozást választjuk. Előbb egy lapályos részt nézünk ki, de szerencsére Ica azt javasolja, inkább az épület többé-kevésbé fedett verandáján állítsuk fel sátrainkat. Igaza lett. Időközben teljesen beborul az ég, és lehűl a levegő.

Hirtelen zuhogni kezd, s annak ellenére, hogy van „tető” a fejünk fölött, beáznak a sátraink. Ugyanakkor cefet hideg is kerekedik. Nem jön álom a szemünkre, és lámpafénynél csaknem reggelig olvasunk.

Reggelre sártengerré válik minden. Itt egy darabig biztosan nem lehet állatokat megfigyelni, így dolgunk végezetlenül összepakolunk. Nincs jó kedvünk. Elköszönünk a fiatal farmertől, aki, ha jól emlékszem, 30 000 ha tulajdonosa. Néhány madarat még látunk, azután már csak a szürke aszfalt és az egyhangú táj kíséri utunkat. Később a híres Kék-hegyeknél készül néhány felvétel, ám ott sajnos egy fia állattal sem találkozunk. Viszont legalább sok a turista.

A viharos időjárás keresztülhúzta számításainkat

Emu

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 73 ]

A feketetorkú fojtógébics igen bizalmasan viselkedett

Az inka kakadu igazi ínyenc

[ 74 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Barnard-papagájjal az összefüggő erdők kivételével szinte mindenütt találkoztunk

Az utóbbi évtizedekben a bóbitás galambok beköltöztek a városokba

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 75 ]

állatkertek tanulságokkal Ha bárki éveket, évtizedeket tölt egy területen, s ráadásul ideje és kedve is van ahhoz, hogy távcsővel a nyakában fürkéssze a természet titkait, akkor számtalan állatfaj válhat személyes ismerősévé. Ám én a két úton összesen alig több mint két hónapot töltöttem Ausztráliában, s ez még ahhoz is kevés, hogy ízelítőt kapjak a kontinens állatvilágából. Így ha többet akartam látni, meg kellett látogatnom néhány helyi állatkertet is.

Ez persze nem esett nehezemre, hiszen szeretem a jól vezetett, érdekes állatkerteket. Nagyon sokat lehet tanulni bennük. Sajnos az állatismertető táblák már Ausztráliában is kezdenek átalakulni – éppúgy, mint nálunk –, s többnyire csak néhány tőmondatot, esetleg kiemelt érdekességet írnak az adott fajról.

Ez pedig édeskevés. Persze a dologban segíthetnének az útmutatók – már ha volnának. Márpedig igazi útmutatója csak Sydney-nek volt, egy meglepően kis füzetecske formájában.

A sydney-i állatkertről fentebb, az 1998-as útnál már írtam, igyekszem nem ismételni magamat. Mostani utamon Gyurival kétszer is ellátogattunk a sydney-i állatkertbe. Ugyanis első alkalommal olyan kánikula volt, hogy az állatok mind az árnyékban hűsöltek. Ráadásul aznap volt a vakáció utolsó napja, ezért úgy tűnt, hogy a város összes gyerekét most hozták állatkertnézőbe. Bár jobbára az ország helyi, endemikus faunája érdekel, azért nagy lelkesedéssel sietek az új bemutató, a Wild Asia felé is. „The bigges thing in the Zoo!” – hirdetik a plakátok. Tényleg nagy gondolat, főleg az étterem és az ajándékbolt hatalmas.

A bemutató lejtős, hegyes, sziklás részen épült, és ez nem tett jót az állatok elhelyezésének; a legtöbb helyen nélkülözni kellett száraz- vagy vizesárkot. Hatalmas, ám hagyományos, ráadásul sötét színűre mázolt ketrecek épültek, például a gibbonoknak és langúroknak. A majmoknak ez persze lehet, hogy nem is rossz, hiszen a rács plusz mászási lehetőséget kínál, ám a látogatókban mégiscsak a bezártság, rabság képzetét kelti. Az elefántok helye sem túl nagy, de legalább füves – egyelőre, mert még nincs benne ormányos. Ők később, látogatásom után mintegy évvel, Thaiföldről kerültek Sydney-be. Ottjártamkor még nincs minden férőhelyen állat, noha már megnyitották a területet. Azért szerencsére látok néhány érdekes fajt, például halászmacskát, maláji medvét, binturongot.

Nem messze „Ázsiától”, hatalmas építkezés folyik: gigantikus tengeri akvárium épül (2008-ban nyílt meg) a régen bezárt kicsi, de stílusos mellett.

A nagy meleg meg a tömeg miatt csak rövid sétát teszünk. No meg sietünk is, hiszen délután érkezik Ica, és már egy csöppet késésben is vagyunk.

A második állatkerti látogatásra azért kerülhetett sor, mert az egykori emufarmon tett kirándulás a katasztrofális időjárás miatt lerövidült, így maradt még egy napunk. Kati és Ica nem tart velünk, így ismét kettesben mentünk Gyurival.

Rövidcsőrű hangyászsün

[ 76 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Déli szőrösorrú vombat

Szép idő van, és sem kánikula, sem vakáció nincs. Így aztán tömeg sincs. Az állatok pedig mintha csak minket várnának, mozognak, napoznak. Még a vombat is ébren van! A négy rövidcsőrű hangyászsün (Tachyglossus aculeatus) közül kettő jár-kel, vagy negyedóráig csak őket figyelem. A hangyászsünök a kloákások közé tartoznak, tehát tojásokkal szaporodnak. Ám náluk a tojással történő szaporodás nem úgy értendő, mint a madaraknál vagy a hüllőknél. A kicsik nagyjából tíz nap után kelnek ki a lágy héjú tojásból, s azután az erszényben, védve a külvilágtól, anyatejet fogyasztva, nagyjából hat hónapig fejlődnek tovább.

A rövidcsőrű hangyászsün szinte egész Ausztráliában otthon van, gyakori – én azonban a természetben sajnos egyszer sem akadtam össze vele.

A rövidcsőrű hangyászsünök leginkább hangyákkal és termeszekkel táplálkoznak. Karmos, erős lábukkal léket vágnak a termeszvárba, majd a hosszú ragadós nyelvükre tapadt ízeltlábúakat jó étvággyal elfogyasztják.

Nagy ritkaság a déli szőrösorrú vombat (Lasiorhinus latifrons), mely szintén produkálja magát. A faj Délés Nyugat-Ausztrália déli részének lakója.

Betérünk a Wollemi-terület élővilágát bemutató, legalább egy-másfél hektáros röpdébe. Az egyik oldalon függőleges sziklafal határolja, egy helyütt érdekes aboriginal falfestménnyel, illetve utánzattal. A sziklán sörtésfarkú sziklaugró kenguruk tanyáznak, egy csodás, vízeséses mesterséges tóban kacsacsőrű emlősök laknak – sőt szaporodnak. Igaz, ritkán kerülnek szem elé, s azt, hogy még élnek, jobbára csak onnan lehet tudni, hogy megeszik a nekik szánt ételt. A madárgyűjtemény mintegy 40 fajból tevődik össze. Végre közelről látok pompás lantfarkú madarat (Menura novaehollandiae) és fényes acélkék színű lugasépítő madarat (Ptilonorhynchus violaceus); ez utóbbi különleges viselkedésű madár, a hím élete jelentős részét lugas építésével tölti – kis tisztást kotor az esőerdő talaján, kis ágakból két falat épít, amelyek keskeny folyosót

Lantfarkú madár

Bagolyfecske

Lugasépítő madár

Ismerkedem a koalával

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 77 ]

zárnak közre. Ám emellett még – többnyire szénnel és nyállal – lugasukat feketére festi, és díszíti is, például színes kövekkel, tollakkal, fényes tárgyakkal. Különösen a kék színt szereti. Szerencsénk van, mert itt nem csak a madarat, hanem a lugasát is megnézhetjük.

Persze a világért sem hagyjuk ki a dingókat és az erszényes ördögöket. Az előbbi ébren van, az utóbbi azonban – mint általában – alszik. A kisebb madarak megfigyelése és főleg fényképezése a sűrű rácson keresztül igazi türelemjáték – de mint kiderült, megéri.

A másik állatkert, ahol jártunk, a Featherdale Wildlife Park. Igazán nagyszerű állatbemutató! Itt tartják az ausztrál fauna legnagyobb gyűjteményét, 320 faj mintegy 2200 egyede látható. A természetvizsgáló számára valóságos kincsesbánya.

Sydney-ből mintegy másfél órás kocsikázás után érünk a parkhoz. Már várnak ránk – Gyurit természetesen itt is ismerik –, kapunk egy-egy ajándékcsomagot, és máris utunkra bocsátanak.

Rögtön feltűnt, hogy a park bemutatás-technikailag rém egyszerű. Az emlősök kifutóit hullámbádoggal vagy éppen hálóval határolják, a madarak többsége pedig sűrű szövésű drótháló mögött él. Akadnak persze kivételek is, ilyenek például a békaszájak vagy más néven óriás bagolyfecskék (Podargus strigoides), amelyeket szinte szabadon tartanak. Ezek a mintegy 40 centiméter hosszúra megnövő éjszakai madarak a mimikri mesterei. Nappal megmerevednek, és úgy néznek ki, akár egy fatuskó. Színük is olyan, mint az eukaliptusz kérge. Főképp rovarokkal táplálkoznak, de a kisebb gerincesek sincsenek biztonságban tőlük.

Szintén félvadon élnek a kokaburák. Elrepülhetnének, de mégsem teszik.

Egy igazi kuriózum – albínó kéknyelvű gyík

[ 78 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Íme, a világ legkisebb pingvinje: a törpepingvin

Napfürdőző fácánfarkú bozótkakukk

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 79 ]

Koalából gondoznak vagy tízet; egyiket kiteszik egy fára, vele fényképezkedem. Kicsit még álmos szegényke. Gondolom, nagyon várja, hogy átadja a helyét egyik kollégájának, s végre ő is nyugodtan szunyókálhasson tovább. A kengurugyűjtemény is megkapó, de egy kivétellel gyakori fajokból áll. Ez a kivétel pedig egy apró termetű faj, a Quokka (Setonix brachiurus), amely a természetben ritka, és csak DélnyugatAusztrália egy kis részén fordul elő. Kis testű faj, testtömege mindössze 2,5–4,2 kg. Európában mindig is nagy állatkerti ritkaság volt, a hatvanas években viszont a budapesti állatkertben is tartották.

Sajnos néhány, számomra fontos faj (dingó, foltos erszényes nyest, erszényes ördög) éppen aludt, nem is láttam őket. Viszont szerencsénk volt az erszényes hangyásszal – nagyon virgonc volt, szépen caplatott kifutójában, egy percre sem állt meg.

A törpepingvinek medencéje domb tetejére épült. Gondolom, az elhasznált vizet onnan könnyű leengedni. A hüllőgyűjtemény káprázatos, rengeteg mérges kígyó, varánuszok és egyéb gyíkok, teknősök színes kavalkádja. Még albínó kéknyelvű gyík is van. Dicséretes, hogy sok, az épületben lévő terráriumhoz külső „kifutó” is csatlakozik.

Eric, a több mint hatvanéves bordás krokodil

[ 80 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Az állatkertnek igen nagy a látogatottsága, évente mintegy 400 000 fő. Ehhez mérten a mindenféle giccset áruló Shop is tekintélyes méretű. Szerepel az utazási irodák kínálatában, különösen sok japán turista keresi fel. Az egyik reklámfeliratot hatalmas betűkkel az egyik nagy épület tetejére festették – úgy, hogy repülőgépről is olvasható legyen.

A harmadik zoo, ahol ezen az utamon jártunk, az Australian Reptile Park, amelynek elnevezése ugyan valószínűsíti, hogy hüllőnézőbe megyünk, ám itt a sok-sok csodás pikkelyes mellett megannyi egyéb állatot is bemutatnak. Az Australian Reptile Park Sydney és Newcastle között, Gyuriék házától mintegy 70 kilométerre fekszik.

Az impozáns méretű bejáratot és találkozóhelyet a 2000-ben bekövetkezett tűzvész után építették. Amikor beérünk a területre, először a hüllők szabadtéri terráriumait és azok lakóit csodálhatjuk meg. Szép, nagyjából hurka formájú, tágas egységek, derékmagasságú fallal körülvéve.

Berendezésüket az adott faj igényeinek megfelelően alakították ki, így lakójától függően az egyik egy darabka esőerdő, a másik vízpart, a harmadik eukaliptuszliget-imitáció, és így tovább. Jobb időben, amikor a hüllők a terrárium megfelelő helyén napoznak, valószínűleg itt készül a kontinens hüllőit „a természetben” bemutató

Az erszényes ördög különb, mint a híre

Az erszényes farkassal ma már csak múzeumokban találkozhatunk

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 81 ]

Az édesvízi krokodil szinte kizárólag hallal táplálkozik

képek nagy része. Most azonban sajnos csaknem minden hideg vérű abban a sziklaházikóban van, amelyben infralámpa adja a meleget.

A parkban külhoni állatokat is tartanak: egy nagy, természetes tóban például hat-nyolc kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) mississippi aligátor tanyázik. Akár a természetben is lehetnének. Egy tágas röpdében igazi madárkavalkádot találunk: fácánfarkú bozótkakukk (Centropus phasianinus), sisakos kakadu, vörösfarkú kakadu és még néhány faj él benne. Igaz, most csak állatkertben, de ismét találkozom a számomra oly kedves kakukkbagollyal, mely közös férőhelyen él a helyi alfajhoz tartozó, a hazainál talán egy árnyalattal sötétebb gyöngybaglyokkal és a bagolyfecskékkel. Ez utóbbiak, akárcsak az eddig meglátogatott állatkertekben, most is éppen fatörzsnek álcázzák magukat.

A koalákkal szerencsénk van, egy példány teljesen felélénkült jöttünkre, így végre láthatok igazán mozgó, famászó koalát is. Nem is olyan lassú, mint gondoltam. Gondozója aztán ölbe kapja, s együtt sétálunk velük az erszényes ördögig (Sarcophilus harrisi), amely szerintem rendkívül bájos állat, fel nem foghatom, miért kapta az ördög nevet. Talán fekete színe, nagy feje és hatalmasra tátható szája miatt? A budapesti állatkertben sokáig élt egy erszényes ördög – mi más lehetett volna a neve, mint Ördi? – aki nagyon szelíd állatka volt. Az itteni példányok sem tűnnek veszélyesnek.

Hajdan az erszényes ördög elterjedt faj volt szinte egész Ausztráliában; most csak Tasmániában él.

A kontinensről vélhetően az ember, illetve a dingó szorította ki. Az ember bozót- és erdőtüzekkel járult hozzá

[ 82 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A Terrárium új épületébe egy gigantikus krokodilszájon át jutunk be

a faj visszaszorulásához, míg a dingó igencsak nagy konkurenciát jelentett az ördög szegény fejének. Így mintegy két és félezer év alatt sikerült az utolsó erszényes ördögöt kiirtani a kontinensről. Utolsó menedékként viszont megmaradt Tasmánia. Igaz, ott is akadt egy konkurense, az erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus), ám úgy tűnik, ők ismerték a békés egymás mellett élés szabályait. A dingó nem jutott el Tasmániába, a sok csapadék miatt az erdőtüzek nem voltak olyan katasztrofálisak, mint a kontinens nagy részén. (Igaz, itt inkább a hatalmas erdőirtások csökkentik a természetes vegetációt.) S valahogy jobban kijött a fehér emberrel is, mert míg az erszényes farkast sikerült másfél évszázad alatt kiirtani, addig az erszényes ördög fennmaradt. Sőt a konkurens kiirtása javította az esélyeit is, hiszen táplálékuk hajdan megegyezett: jobbára wallabykból és kisebb kengurukból állt. No meg később – állítólag – egy kis birkapecsenye is társult a fenti koszthoz... Ma az erszényes ördög a legnagyobb erszényes ragadozó. Előkelő cím, de még így is csak 7–9 kilogrammos, míg az erszényes farkas mintegy 23–35 kilogrammot nyomott. Állítólag az erszényes farkas sohasem volt különösebben gyakori.

Egykor az ausztrál kontinensen is élt, ám az európai ember már csak Tasmániában találkozott vele. Tápláléka kisebb gerincesekből állt, de károkat okozott a farmerek juhállományában is – igaz, nem akkorát, amekkorával vádolták, ugyanis sok, kóbor kutyák által elejtett birkát is az erszényes farkas számlájára írtak. Az olykor – persze teljesen tévesen – tasmániai tigrisnek is nevezett erszényes halálos ítéletét 1886-ban írták alá. Ekkor – a birkatenyésztők nyomásának engedve – 21 évig tartó kampány vette kezdetét, amelyben a kormány egy fontot fizetett minden elpusztított felnőtt egyedért, és kölykönként tíz centet adtak. A hadjárat „sikeres volt”, meg is

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 83 ]

toldották néhány évvel, így 1909-re több mint 5000 font vérdíjat fizettek ki. Ezenfelül jó néhány lelőtt, csapdázott erszényes farkast adtak el a szőrmekereskedőknek is – ők ugyanis a hivatalos vérdíjnál többet fizettek a bőrökért. 1910-re már alig maradt erszényes farkas, így a kormány felfüggesztette az irtóhadjáratot. De elkésett. Ekkor már szinte csak az állatkertekben élt még a faj egy-két példánya. A vadon élő állomány igencsak megfogyatkozott, de senki sem gondolta komolyan, hogy az erszényes farkas a teljes kipusztulás szélén áll. Így például, amikor 1930-ban egy Wilf Batty nevű farmer elégtételt vett kiirtott tyúkjaiért, és megölt egy erszényes farkast, vélhetően az utolsó vadon élő példányt ejtette el. Igaz, hogy több egyed nem került elő, de azért hat évvel később – biztos, ami biztos – a fajt védelem alá helyezték. Ugyanebben az évben, 1936. szeptember 7-én, a hobarti állatkertben kimúlt az utolsó erszényes farkas.

Azóta, enyhén cinikusan, a fajt „Ausztrália Loch Ness-i szörnye”-ként is emlegetik, mivel időről időre felbukkannak megbízható szemtanúk és elmosódott fényképek. Hol a kontinensről, hol Tasmániából adnak hírt róla (sőt érthetetlen módon még Új-Guineából is).

Persze előfordulhat, hogy valamikor még megmutatja magát az erszényes farkas, sőt hagyja magát fotózni, filmezni is, ám úgy gondolom, erre mind kevesebb az esély. Ha az elmúlt mintegy nyolcvan évben nem hagyta magát újra felfedezni, annak komoly oka lehet. Talán az, hogy tényleg kipusztult.

No, de térjünk vissza a kifutó erszényes ördögeire. Úgy egy évtizeddel ezelőtt nagy bajba került az ördög is. Persze nem itt, az állatkertben, hanem a természetben. Egy titokzatos betegség lépett fel, amely – egyelőre úgy tűnik – kizárólag ezt a fajt pusztítja. Az állat arcán be nem gyógyuló sebek, majd tumor keletkezik, amely végül is elhulláshoz vezet. A kór ragályos. A tudósok két részre szakadtak véleményükkel.

Az egyik csoport már kongatja az ördög vészharangját, míg a másik óvatosságra int. Szerintük egy-egy ilyen járványos betegség feltűnése természetes, és egyáltalán nem jelent újdonságot. Olyannyira, hogy a fehér ember megjelenése óta már kétszer is előfordult, hogy járvány tizedelte az erszényes ördögöket.

Egyes populációk megcsappantak, ám a járvány alábbhagyott – a faj fennmaradt. Ám sajnos úgy tűnik, a mostani kór meglehetősen makacs. Már az első években a faj állományának 10-12%-át irtotta ki, de helyenként a veszteség elérte az 50%-ot! Nem csoda, ha a legtöbb zoológus egyre inkább veszélyben érzi az erszényes ördög fennmaradását. Hatásos gyógyszer egyelőre nincs a betegségre, s az erszényes ördög szociális viselkedése is súlyosbítja a helyzetet. Társas lény, s nem csak ragadozó, hanem dögevő is. A zsákmányt vagy a talált vacsorát jobbára többedmagával fogyasztja el, és ilyenkor fajtársaival sem bánik kesztyűs kézzel. Ha evésre kerül a sor, veszekednek-marakodnak, minek során egymást is megharapdálják. Ez aztán az igazi fertőzésveszély! Hogy mit hoz a jövő, nem tudni.

Az erszényes ördög kifutójának közelében egy errefelé elég gyakori varánuszfaj, a tarka varánusz néhány szép példánya lakik. A faj leginkább a tisztásokkal tarkított erdők lakója. A maga bő másfél méteres hosszával nem sokkal marad el a sivatagban élő óriás varánusztól (Varanus giganteus), amely akár kétméteresre is megnőhet. A Perentie-varánusznak is nevezett hüllő, bármilyen nagyra is nő, csupán kisöccse lehetne a pleisztocén végén kipusztult óriás varánusznak, a hétméteresre és 600 kilogrammosra megnövő Megalania priscának. Ám az is lehet, hogy később pusztult ki. Erre enged következteti az aboriginel-ek hitvilága. Az első ausztrálok valószínűleg még találkozhattak vele, hiszen az őslakosok mondáiban és hitében fontos szerepet tölt be egy hatalmas gyík.

A hüllőpark nagy területen fekszik, s itt is, ott is érdekességekbe botlunk. Például megtaláljuk a park talán legidősebb lakóját (talán csak a galápagosi óriásteknősök öregebbek nála), a kis külön tóban éldegélő Ericet, a jövőre hatvanéves sósvízi vagy más néven bordás krokodilt (Crocodylus pororus). Ez a krokodilféle Ázsiától Ausztráliáig honos, tengerben, ritkábban édesvízben él. Ma a legnagyobb krokodilfajnak tartják, mivel akár hétméteres is lehet, ám ritkán nő meg öt méternél hosszabbra. (Más kutatók a nílusi krokodilt helyezik a dobogó legfelső fokára.) Egy biztos – hatalmas és félelmetes állat, sőt nagyon veszélyes is az emberre nézve. Nem így a másik, jóval kisebb, ugyancsak Ausztráliában élő faj, az édesvízi krokodil (Crocodylus johnstoni), amely mindössze háromméteres, és halakat eszik.

A pókbemutató (Spider World) több okból is érdekes. Ha valaki belép, egy tornacipős, baseballsapkás, ember méretű pók rögtön táncolni kezd. Ettől mindenki meghökken, és még annak is oldja a feszültségét,

[ 84 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

aki amúgy irtózik a pókoktól. Az épületben élőhely-imitációk (könyvtár, futballpálya, árnyékszék) segítik a bemutatót, preparált és kis inszektáriumokban csücsülő élő pókokkal. A kiállításon természetesen helyet kap a „férfiak réme” is. A fekete özvegy közeli rokona az Ausztráliában élő vöröshátú pók (Lacrodectus basseltii), amely gyakran vidéki árnyékszékekbe szövi hálóját. A statisztika szerint a sérültek 65%-át az ülepén vagy a herezacskóján marja meg a pók, amelynek harapása általában egy hétig tartó fájdalommal és erős verejtékezéssel jár, de előfordult már haláleset is.

A terem közepén óriási, élethű pókmodell kap helyet. A külhoni madárpókokat pedig a gondozói szoba üvegablakán át lehet megtekinteni.

A terrárium nemrég elkészült épületébe hatalmas műanyag krokodilszájon át vezet az út. De nem ez a giccsek csúcsa! A nagy belmagasságú, egyiptomi templomot formázó monumentális épület bejáratánál egy krokodilfejű istenség – talán maga Szobek, az egyiptomi krokodilisten – trónol. Legalább hat méter magas, s szobor létére még beszélni is tud, sőt vörös szeme izzón világít. Előtte terjedelmes, üvegfalú tavacskát alakítottak ki, amely telis-tele van krokigyerekkel. A terrárium egésze az oszlopokkal, szobrokkal, fény–árnyék hatásokkal és hangokkal a misztikus al-, illetve túlvilági hatást növeli. Magasan a falban, a terráriumok felett még gyolcsba tekert műmúmiák is vannak, akik hol távcsöveznek, hol kígyót bűvölnek, és még a jó ég tudja, mit csinálnak.

Maguk a terráriumok hatalmasak és igen szépen berendezettek. Mintegy harmincféle, nem csak Ausztráliában élő fajt lehet látni. A hüllőház becsületes neve: Lost World of Reptiles – azaz „A hüllők elveszett világa”.

A déli halálkígyó (Acanthopis antarcticus) éjszakai életmódot folytat, ezért a természetben csak ritkán kerül szem elé

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 85 ]

[ 86 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

a fr ik a

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 87 ]

Afrikáról már magyar nyelven is egy nagyobbacska könyvtárra való kötet látott napvilágot. Persze ez nem véletlen, hiszen hazai kutatók, tudósok, sőt vadászok is jeleskedtek a kontinens megismerésében. Gondoljunk csak Teleki Sámuelre, akinek a nevét egy sorban szokás említeni Livingstone-éval vagy Stanleyével, vagy a nálunk kevéssé ismert Sass Flórára, aki a Nílus forrása felfedezőjének, Samuel White Bakernek volt a hitvese, s kutatóútjaikat is közösen tették meg. Aztán ott van Magyar László, Nyugat-Afrika ismeretlen vidékeinek ma már sajnos kevéssé ismert vándora, az afrikai népek kutatójaként nemzetközi hírűvé vált Torday Emil, vagy éppen Sáska László, az Afrikában élő orvos és természetvizsgáló. S persze megannyi vadász is járt a kontinensen, közülük talán csak Damaszkin Arzén, Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond nevét emelném ki.

Sass Flóra kivételével valamennyien közkinccsé is tették tapasztalataikat, ám helyette megtette ezt Anne Baker, aki pompás könyvet írt róla, amely magyar nyelven Rabszolgák földjén – Egy magyar nő felfedezők és rabszolgák között címmel látott napvilágot.

A fenti névsor azonban csak a hajdani magyar Afrika-kutatók felettébb megkurtított lajstroma. Később, a hatvanas–nyolcvanas években, leginkább dr. Nagy Endre invitálásának köszönhetően, sokan megfordultak a fekete kontinensen. Volt közöttük vadász, állatkert-igazgató (aki szintén lőtte a vadat), vadászati szakember egyaránt. Hazatértük után szinte valamennyien megosztották az élményeiket az olvasókkal – azaz könyvet írtak az útjukról. Ezeket, kevés kivétellel, el is olvastam. Kár volt. Sokuk lódításai később nyilvánvalóvá váltak, mások pedig – legalábbis könyvük alapján – azt sem tudták, milyen állatot ejtettek el.

Ebből az időszakból csak egyet-két üdítő kivételt találtam.

De vajon milyenek a közelmúlt Afrika-könyvei? Nos, a helyzet nem javult, sőt ahogy nézem a könyvtermést, rosszabbodott. Régebben még talán volt valamilyen szelekciós tényező, ma azonban nincs – illetve mégis van, a pénz. Mert ha egy kiadó nem vállalkozik egy silány fércmunka megjelentetésére, jöhet a zsebből történő finanszírozás vagy a magánkiadás. S mivel mind többen engedhetik meg maguknak, különösen a jómódú vadászok, hogy elutazzanak az egzotikus kontinensre, egyre növekszik a megjelentetett afrikai vadászkönyvek száma is. A derék puskások aztán elejtik a penzumként kiszabott vadmennyiséget, lehetőleg egy bekerített dél-afrikai vagy namíbiai farmon, s természetesen (s ezt el is fogadom) rabul ejti őket Afrika különleges világa. Ennek egyenes következménye, hogy gyakran könyvet is jelentetnek meg az útjukról – ám az eredmény sokszor siralmas. Rengeteg lelőtt állat színes, rosszul beállított képe, s persze a képekkel azonos minőségű szöveg. És legtöbbször szánalmas, égbekiáltó zoológiai ismerethiány! Ám rögvest hozzáteszem, nem olvastam valamennyi ilyen munkát, így bizonyára akad köztük néhány igazi gyöngyszem is. Ezek szerzőitől itt is most elnézést kérek!

Azok közül a könyvek közül, amelyeket az utóbbi időben végig tudtam olvasni a hazai szerzők művei közül, alig néhány igazán olvasmányos és hasznos útleírással, illetve vadászkönyvvel találkoztam – ilyen például Hidvégi Béla: Vadászálmok birodalmában; Gyimesi György: Szerelmem, Afrika; Bozóki László: Vándorvadász; Vojnits Andás: Afrikai levelek c. könyve, vagy Beretz Katalin Nagy Endre-életrajza, a Puskák – pajzsok – fohászok, és a legújabb, amelynek Szemadám György a Leopárd a teraszon címet adta. Nos, ők valóban magasra tették a mércét.

S most itt vagyok én, aki abban bízik, hogy az említett szerzők után kapaszkodhat. Persze szerencsésebb vagyok náluk, ugyanis afrikai élményeimmel „csak” fél könyvet kell megtöltenem. Ugyanakkor nehezebb helyzetben is vagyok, mert ők már bizonyítottak: jó könyvet tettek le az asztalra, én pedig ugyebár…

No, nem kritizálok, fecsegek tovább! Inkább elindulok Afrikába. Először kettesben, a feleségemmel, majd egy nagyobb társasággal.

Az első, 2010-es út voltaképpen a véletlennek köszönhető. Kifogtunk egy nagyon olcsó lehetőséget, így hát nem haboztunk. Két nappal az elutazásunk előtt tudtuk meg, hogy éppen ott, ahová készültünk – Diani Beach a hely becsületes neve – nyaral egy házaspár, akiket Szemadám György barátom ajánlott figyelmünkbe. Dr. László János és dr. Péley Bernadette, mindketten egyetemi tanárok, pszichológusok.

A velük való találkozásnak köszönhetjük, hogy még ez alkalommal eljutottunk a Shimba Hills Nemzeti Parkba, majd egy évvel később részt vehettünk a János szervezésében létrejött utazásban, melyet minden

[ 88 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

nagyképűség nélkül nevezhetünk akár szafarinak is. (Már csak azért is, mert a szafari eredetileg szuahéli szó, és utazást jelent.)

Második, 2011. évi utunkon hatan alkottunk egy csoportot: dr. László János, dr. Péley Bernadett, Szemadám György és felesége, Kati, azután a feleségem, Ica és jómagam. Egy másik terepjáró is követte a miénket, a benne ülőket akkor még nem nagyon ismertük. Mivel Farmosról érkeztek, a Fehér István által vezetett kis csapatot egymás között „farmosiak”-nak hívtuk. Szegények több kilogrammnyi port nyeltek az úton, mivel csaknem mindig mögöttünk haladtak, s az autónk által felvert finom portól ráadásul még csak nem is láttak. Tetézte a problémát, hogy Tanzániában olyan sofőrt fogtak ki, aki végig kettesben vezetett – az autópályán is! Bár igen magabiztos volt, hamar meggyőződésünkké vált, hogy vagy nincs jogosítványa, vagy csak a múlt héten postázták a címére. A mi tanzán sofőrünkkel is voltak problémák, de mellette legalább nem éreztük magunkat folyamatosan életveszélyben.

Szerencsére Kenyában már a jól ismert barátaink ültek a terepjárókba, Omari és Rama. Őket már az előző utunkon megismertük, és maximálisan megbíztunk bennük.

Varacskosdisznó-család

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 89 ]

majmok kertje Erősen sötétedik, mire a hangzatos nevű Leopard Hotelhez érünk. Már nem sokat látunk, csupán annyi rémlik, hogy nagy, buja növényzetű a parkja. Vacsora után megakad a szemem egy felhíváson, miszerint nem különösebben messze a nagyon ritka angolai kolóbuszok megtekintésére van lehetőség. Rögvest elhatározom, elmegyünk megnézni a majmokat. De aztán mégsem mentünk…

Másnap viszonylag korán indulunk reggelizni. A hatalmas parkon vezet át az utunk, mely az öntözésnek hála, a száraz időszakban is őserdőszerű. Az egyik kanyarban Ica felhívja a figyelmemet egy bizalmas majomra. Megdöbbenve látom, hogy három méterre tőlem egy angolai kolóbusz (Colobus angolensis) ücsörög – éppen olyan, mint amilyet a brosúrán láttunk. Szép fekete-fehér bundás, nagyobbacska majom. Kisvártatva még kettőt sikerül felfedeznem az épület tetején. A közeli példány – egyébként hím – egyáltalán nem fél. Megvárja, míg objektívet cserélek a fényképezőgépemen, s hagyja, hogy körbefotózzam.

Az angolai kolóbusz szőre nem olyan hosszú, és nem annyira tarka, mint a bundája miatt hajdan ezerszámra legyilkolt zászlósfarkú kolóbuszoké (Colobus guereza), ám sorsát ő sem kerülhette el. Neki az

Szavannacerkóf fogadja a vedégeket

[ 90 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Pálmák a szálloda parkjában

A kék cerkófok is birtokba vették a parkot

élőhelyét tették, teszik tönkre, kiirtották, kiirtják az őserdőket. Igaz, egyes alfajai még nem különösebben ritkák, de az itt honos C. a. palliatus már veszélyeztetett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy már az első nap ilyen ritka állattal hoz össze a jó szerencse.

Hamarosan a szálloda parkjának többi lakóját is sikerült megismernünk. Lévén hogy 2010-ben és 2011ben egyaránt ugyanabban a szállodában, a Leopard Hotelben szálltunk meg, úgy gondolom, zavaró lenne kettébontani az élményeket. A történések pontos dátuma vélhetően senkinek sem hiányzik.

A már említett kolóbuszból hat–nyolc példány él állandó jelleggel a becslésem szerint mintegy tízhektáros parkban. Szépen szaporodnak, a kicsik hófehér bundával jönnek a világra, és csak később lesz ízlésesen fekete-fehér a szőrük. Mivel sok a zöld lomb, virágok nyílnak, nincsenek híjával a bőséges tápláléknak sem.

A bájos mesterséges tavacskáknál és a csobogókból pedig még szomjukat is olthatják. A kutya sem zavarja őket (főleg, mivel egyetlen kutyát sem láttam a környéken).

Aztán ott volt még két másik majomfaj: a jól ismert szavannacerkóf (Cercopithecus aethiops) és a kék cerkóf (Cercopithecus mitis). Időnként vegyes csapatban is mutatkoznak, de inkább külön-külön keresgéltek a fákon vagy éppen a szépen gondozott gyepen. A kertészek érthető módon nem különösebben kedvelik őket, már csak azért sem, mert a félszabadon tartott párducteknősöknek (Geochelone pardalis) kitett kosztot villámgyorsan megeszik.

Egyébként a cerkófok azok, akiktől a szálloda vendégeinek leginkább tartaniuk kell. No nem mintha veszélyesek volnának! Ártatlan képpel sétafikálnak, senki sem gondol rosszat róluk. Ám ha véletlenül nyitva marad egy ablak vagy ajtó, uzsgyi, az egész horda a szobában terem. Menten „rendet raknak”. Falnak és lopnak. Ezért volt az első számú aranyszabály, amit megtanultunk: a nyílászárókat, ha nem vagyunk jelen, zárva kell tartani!

A szálloda parkjának legnagyobb lakói a csak esetenként felbukkanó páviánok. Errefelé a sárga pávián Papio cynocephalus) él, egy körülbelül húszfős horda lakik a környéken. A szálloda őrei igyekeznek őket távol tartani, mert akár veszélyesek is lehetnek. Sőt elkergetni sem nagyon hagyják magukat – ha megzavarják

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 91 ]

Az első találkozás az angolai kolóbusszal

[ 92 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A kolóbuszok leginkább lombokkal és virágokkal táplálkoznak KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 93 ]

Afrika második legnagyobb teknőse, a párducteknős

őket, kikotródnak ugyan a szálloda parkjából, de hamarosan újra visszatérnek. Jelenlétük nem tesz jót a növényzetnek, virágokat tépnek, ágakat törnek. Méltóságteljesen tűrik az ember közelségét, a hímek tekintélyt parancsoló, arasznyi szemfoguk tudatában korántsem félénkek. Eszegetnek, sziesztáznak, és a kerti csapról isznak. Sajnos, miután ittak, a csapot nem zárják el: a környezettudatosságot még tanulniuk kell… Egyébként megfigyeltem, hogy a szavannacerkófok is megtanulták a kerti csap használatát. (Ők sem zárják el.)

A kisebb-nagyobb mesterséges tavacskák partján, a víz fölé hajló bokrokon, nádszálakon erdei (Ploceus bicolor) és sáfrányos szövőmadarak (Ploceus bojeri) szövik-fonják boszorkányos ügyességgel különleges alakú fészküket. Elkészült otthonuk igazi műremek. Kolóniában élnek az arasznyi pókok is: együttes hálójuk több négyzetméteres. Mivel ízeltlábú bőven akad a hálójukban, láthatóan jól megy a dolguk. A káprázatos színű virágok mágnesként vonzzák a hasonlóan tarka pillangókat is. Éjszaka sem maradunk állatok nélkül. A falakon házi gekkók (Hemidactylus mobuia) tanyáznak, a kertben, az épületek között afrikai sünök (Atelerix sp.) róják útjukat. Egyszer összeakadtam egy hatalmas hörcsögpatkánnyal (Cricetomys sp.) is. Vacsora után, egy Tusker sör társaságában kiültem a teraszra. Néztem a csillagokat, hallgattam a békák és egyéb állatok koncertjét. Amikor indultam, hogy nyugovóra térjek, észrevettem, a teraszajtó előtt hatalmas patkány ücsörög. Akkora volt, mint egy kisebb macska, ezért először annak is véltem. Ám a gyenge fényben hamar megláttam a csupasz, fehér végű farkat, amely meggyőzött, hogy egy kapitális méretű hörcsögpatkánnyal van dolgom. A szakirodalom szerint e faj példányai 1,4 kilogrammosra is megnőnek – ez sem lehetett kisebb!

A szálloda parkja közvetlen kapcsolatban áll a tengerrel, közelebbről az Indiai-óceánnal. Mindez persze kincsesbánya a természetvizsgálónak. Néha még otthon is előforduló madarakkal is lehet találkozni. Láttam például egy öreg halászsast (Pandion haliaetus), amely ügyesen kapott ki egy halat a hullámok

[ 94 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A sárga pávián olykor veszélyes is lehet

Kerti csapról ivó sárga pávián…

…és szavannacerkóf

közül, Magyarországon csak nagyon ritkán látható terekcankót (Xenus cinereus) és hazánkban rendszeres átvonuló parti lilét (Charadrius hiaticula). A part menti hatalmas sziklákon különleges életközösség lakik, meghatározhatatlan fajú, apró, barna színű szkinkek tömege él együtt kicsinyke tarisznya- és ászka­ rákokkal. A szkinkek valószínűleg a temérdek ászkarákból eszegetnek. Természetesen a szálloda környéki „mesterséges őserdő” vonzza az állatokat. Több tucatnyi madárfajt látni nap mint nap, csak arra kell ügyelnem, hogy mindig legyen nálam távcső, toll, határozókönyv és jegyzetfüzet. Bevallom, a szállodában ezeket olykor nélkülözöm, így néhány olyan madárfajjal is összeakadtam, amelynek a személyazonosságát később sem tudtam megállapítani.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 95 ]

Sáfrányos szövőmadár

[ 96 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 97 ]

Erdei szövőmadár

A szálloda különleges lakója a Garnett-óriásfülesmaki (Otolemur garnetti). Ez a rendkívül bájos, nagy szemű, puha szőrű állatka a farkával együtt akár 70 cm hosszúra is megnőhet. Igen változatos koszton él: kisebb állatokat, akáciamézgát, gyümölcsöket és nektárt fogyaszt. Az étterem tőszomszédságában egy tálcára minden este gyümölcsöt tesznek ki. A „terülj, terülj, asztalkám!”-at aztán reflektorral világítják meg.

A makikat a fény cseppet sem zavarja, rendre elmajszolják összeaprított vacsorájukat. Mi pedig nézzük, ahogy esznek. Próbálom fényképezni is őket, de az autofókusz pontos beállásához sajnos kevés a fény.

A parkban, tágas, sekély vízmedencével ellátott kifutóban, leopárdteknősöket gondoznak. A nagyobb helyen tucatnyi kifejlett példány éldegél, míg a kisebb, lerekesztett részen megannyi itt kilelt pici, bájos teknős lakik. A leopárdteknős igen nagyra nő, kivételes esetben akár a negyven kilogrammot is elérheti.

Az itteni példányok még jóval kisebbek. A Kelet- és Dél-Afrika szavannáin honos leopárdteknős alapvetően növényevő, de időnként a kalcium-utánpótlás miatt a hiénák ürülékében található csontdarabkákat is nagy örömmel elcsócsálja.

Igen látványos lakói a parknak a telepes agámák (Agama agama). Nagyobbacska gyíkok, a hímeket szép sárga fejükről lehet felismerni. Még a legnagyobb kánikulában is a köveken napoznak, ám ilyenkor igen fürgék, hamar észreveszik az embert, és villámgyorsan elinalnak. A hímek különös koreográfiával, fejbólogatással kommunikálnak. A másik érdekes gyík a nílusi varánusz (Varanus niloticus); egyszer mintegy mé-

Sem a szkinket…

[ 98 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

…sem a tarisznyarákot nem sikerült meghatároznom

Vacsoravendégünk, a Garnett-óriásfülesmaki

teres példányt láttam belőle, amint a sűrű bokrok alá mászott be. Több békafaj hangját is hallottam, sőt időnként egy-egy tóban lakó békát meg is pillanthattam, de nem sikerült őket azonosítanom. A némiképp a hazai zöld varangyra emlékeztető German-varangyból (Bufo germanni) azonban szinte mindennap láttam egy-két példányt.

Megfigyeltem, hogy a még ki nem irtott vagy még inkább visszatelepített őserdőre emlékeztető környezet miatt sokkal változatosabb volt itt az élővilág, mint bárhol a környéken. Az itt élő állatokat senki sem bántja, zavarja, s ők sem bántják az embereket. Inkább igazi látványosságként szolgáltak. Itt lehetett igazán látni, hogy békében megférhet egymással a „vad” állat és az ember, s azt, hogy nem kell feltétlenül mindent kiirtani, elzavarni a turisták kedvéért. Követendő példa!

Második utunkon egy alkalommal Omari meghívta az egész társaságot egy félnapos, érdekesnek ígérkező programra. Ica sajnos aznap nem érezte jól magát, így a szállodában maradt. Az úton a legtöbb állatot a közeli faluban, Ukundában, a hentesnél láttam. Sohasem gondoltam volna, hogy egy felakasztott fél marhára annyi nagy fekete légy tud összegyűlni…Persze nagy hőség van arrafelé.

Először Omariékhoz nézünk be. A helyi viszonyok között igencsak komfortos, koralltéglából épült házban laknak. Van tévé, videó, bevezették a vizet is. A légáramlás miatt nem érnek plafonig a válaszfalak.

Mivel cudar meleg van, Omari egyik ismerőse remek hűsítőt hoz: majomszerű ügyességgel felkapaszkodik a kókuszpálmára, és már dobálja is le a friss kókuszdiókat. Jólesik a friss kókusztej! Elmegyünk a helyi piacra – nagyjából ugyanazt a kínai bóvlit lehet kapni, mint itthon. A falu dísze egy köztéri szoborként funkcionáló szép sárga telefonfülke. Talán még a gyarmati időkből származik.

Ukunda szélén egy hüllőbemutatóhoz is ellátogatunk. Az úton kapunk egy kis botanikai bemutatót; bevallom, egyáltalán nem árt. Alaposan megnézzük a növényeket és termésüket; például a gyapotfát és a pisztáciát. A hüllőkertet egy tanárember vezeti, láthatóan ért az állatokhoz. Az állatok is jó kondícióban vannak, noha bizarr látványt nyújt az egyik kifutó tetején aszalódó féltucatnyi elpusztult teknős. A helyeik a szomszéd kis faluból futva követik gépkocsinkat, most eléggé tolakodóan kínálják portékáikat. Nehéz tőlük szabadulni.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 99 ]

A telepes agáma hímjét sárga fejéről könnyű felismerni

[ 100 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Az egyetlen nap, amikor nincs nálam fényképezőgép! Pedig lenne mit fotóznom: gyönyörűek a leopárdés zsanérteknősök (Kynixis belliana), amelyek közösen laknak egy tágas szabadtéri kifutóban. A következő, betonfallal körülvett férőhelyen kisebb nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) lakik. Veszélyességéről rögtönzött bemutatót is kapunk – sajnálom szegény krokit, amint ráharap a botra, ugyanakkor megdöbbenek azon, hogy mennyire gyors.

A hatalmasra nőtt nílusi varánuszokból nem sokat látni, lustálkodnak az árnyékban. A mérges kígyókat, kaméleonokat rejtő „terráriumok” igen érdekesek, leginkább sufnira emlékeztető, belül vakolt, koralltéglából épült, különálló házacskák. Alapterületük mintegy 150×150 centiméter lehet; egyik oldaluk üveg vagy sűrű rács, a másik oldaluk minden esetben sűrű rács. Igazi, hagyományos, bár szellős terráriumokban csak a hátsó méregfogas siklók laknak.

Kenya problémákkal teli, különleges ország. A legnagyobb gondot, mint Afrikában szinte mindenütt, a túlnépesedés jelenti. Széchenyi Zsigmond írja az 1971-ben megjelent Denaturált Afrika című könyvében, hogy a XIX–XX. század fordulóján az ország lakossága kétmillió volt, 1961-ben 7 millió, tizenöt éven belül pedig 15 milliós népességre számítottak. Egy néhány évvel ezelőtti adat szerint már 27 millióan lakják az országot, ma pedig 33,5 millióan! S bár hazánkhoz képest hiába hatalmas az ország, az erdőirtások miatt megváltozott az időjárás, mind hosszabbak az aszályos időszakok, a szavanna elsivatagosodik, egyre kevesebbet lehet termelni, a nincstelen földművesek pedig a városokba költöznek. Nairobiban van – állítólag – a világ legnagyobb nyomornegyede, a „Bádogváros”.

Kenyában 1977-től tilos vadászni. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindenütt vadbőség volna. A legnagyobb pusztítást ugyanis a legritkább esetben okozzák a vadászfegyverek: sokkal nagyobb veszélyt jelent, ha az állatok elvesztik az otthonukat. Ha nincs erdő, bozót, és a szavannát sivatag váltja fel. Kenyában most éppen ez történik. S ha sportvadászat nincs is, az orvvadászat persze jelen van. A vadorzók főleg külföldről jönnek: Ugandából, Szudánból és Etiópiából. Az talán elmondható, hogy a kenyaiak békében élnek a természettel. Jól tudják, hogy a megélhetésük függ a nagyszámú turistától, akiket a rezervátumok békés állatainak látványa vonz az országukba.

A kenyai turizmusról és vadvédelemről már sokan és sokat nyilatkoztak. Ám jómagam úgy vélem, a legjobb leásni a gyökerekig. Egy olyan helyi szafariszervezőt és vezetőt kérdezek, aki már tizenkét éve van a szakmában. A már említett Omarit, a megbízható és szavahihető guide-ot, aki kenyai utunk több állomására is elkísért minket. „Sok minden változott az elmúlt évtizedben – kezdi mondandóját –, a nemzeti parkok például, talán az utak kivételével, rengeteget fejlődtek. Rádió adó-vevő nélkül már be se engedik a gépjárműveket, így veszély esetén azonnal lehet segítséget kérni; a Kenya Wildlife Service emberei mindenben segítenek, nem lehet rájuk panasz.

Hartlaub-túzok (Eupodotis hartlaubii)

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 101 ]

[ 102 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

A virágok mágnesként vonzzák a tarka pillangókat

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 103 ]

Szerencsére sok a külföldi turista, bár nem elég. A szállodák többsége még főidényben is csupán 70%os kihasználtsággal üzemel. A választások évében pedig lecsökken az ide látogató külföldiek száma, mivel félnek, hogy valamilyen atrocitás éri őket. Pedig a kenyai ember sohasem bántja a turistákat!

Afrika vadvilágát ma leginkább a szárazság veszélyezteti; 2009-ben például igen nagy számú állat halt éhen és szomjan.

Kenyában nincs vadászat, ez leginkább Richard Leakeynek köszönhető. Természetes, hogy ezzel kivívta bizonyos körök haragját, így amikor repülőszerencsétlenség érte, sokan terrortámadásra gyanakodtak.

Pedig, mint kiderült, nem volt az; a saját maga által vezetett gép más ok miatt zuhant le. Leakey szerencsére túlélte a balesetet, s ma is sokan szeretnék, ha visszatérne a kenyai vadvédelem élére.

Sem a kenyaiak, sem pedig a kormányuk nem akarja, hogy az országban vadásszanak. Ám nagy nyomás nehezedik a szomszédos országok felől, ahol viszont mindenütt lehet vadászni.”

A természetrajzi eszmefuttatás után talán nem érdektelen visszatérnünk a Leopard Hotelbe. Számomra a növényekkel és állatokkal teli nagy park a legnagyobb erőssége, ugyanakkor el kell ismernem, hogy nagy vonzerővel bír a jó koszt, a svédasztalos vacsorák, a kulturált, tágas szobák. És persze az óceán morajló közelsége.

Az esti programok is látványosak, ám nem túl eredetiek. A maszáj esten fellépők többsége műmaszáj, más törzshöz tartozik, de ez mit sem von le a műsorukból.

Aki a Diani Beach-en lakik, jól teszi, ha ellátogat Mombasába. Első utunkon mi sem tettük másképp.

Omariék késnek, de ezen nem lepődöm meg, elvégre Afrikában vagyunk. Errefelé a félórás- egyórás késést nem is illik szóvá tenni. Fél tíz felé végre megérkezik Omari és Rama, mi kifizetjük az előre kialkudott díjat (70 USA dollárt), és már indulunk is. Az útvonal már-már megszokottnak tekinthető, szállodák előtti árusokkal-üzletekkel teli útszakasz, maga a falu, a nyüzsgő Ukunda, majd a kompállomás. Nos, itt egy kis gond adódik – a sor több kilométeres. Az első gondolatom, hogy itt sohasem jutunk át; a második pedig nem tűr nyomdafestéket. Omarinak szeme sem rebben – kiszáll, keres egy illetékest, félrevonul vele, majd beszáll, és a sor mellett elviharzunk. Hamarosan már át is kelünk a kompon.

Kezdődik a körút. A város nem túl szép, a szeméthegyeken kis testű zebuk is guberálnak. Vajon mit találhatnak? A Moi Avenue felett diadalívszerűen átívelő jelkép, a The Tusks néven ismert agyarpár látható-

Ezek a faragványok is hamarosan a polcokra kerülnek

Mombasa jelképe a The Tusks néven ismert diadalívszerű agyarpár

[ 104 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

an fémből készült. Megnézzük a hindu – becsületes nevén Swaminarayan- – templomot. Érdekes látvány a festményeken vagy még inkább dombormű–festmény hibrideken felsorakoztatott, képregényszerű jövendölés, amely meglepő naturalizmussal mutatja be, mi vár azokra, akik valamilyen tiltott, a hinduk szerint bűnnek számító cselekedetet követnek el. Plasztikusan ábrázolják mindazokat a kínzásmódokat, amelyek a gonosztevőkre várnak. (A részletek leírásától ezúttal eltekintek.) Mindeközben helyi vezetőnktől végighallgatunk egy érdekes előadást a hinduizmusról.

Ezt követően egy szuvenírgyárba, pontosabban az Akamba Kézműves Szövetkezetbe látogatunk el. Itt készül azoknak a maszkoknak és fafaragásoknak a többsége, amelyekkel a fekete kontinensen járók később egzotikussá próbálják varázsolni otthonukat. Valóban gyönyörű szobrok készülnek itt: egy kisebb falunyi kézműves folyamatosan farag! Állítólag háromezren vannak. A művészek valószínűleg az akamba törzshöz tartoznak, ők ugyanis messze földön ismert fafaragók. Körbenéztünk a viskók között – csodálatos félig kész alkotásokat láttunk. A körülményekről talán jobb nem beszélni, a higiéniás feltételek még alapszinten sem adottak; erről leginkább a területen átfolyó betonozott kanális állaga és bűze győz meg.

A faragóktól közvetlenül nem lehet vásárolni, hanem egy nagy, hangárszerű épület hivatott a válogatásra. Itt sok-sok ezer (tízezer) szobor és maszk sorakozik katonás rendben a polcokon. Csak győzzön az ember válogatni! Természetesen mi is egy vagyont költünk; igaz, a vásárolt tárgyak egy része ajándék lesz.

A maszkok ugyan nem autentikusak, lévén Kelet-Afrikában nem alakult ki igazi maszkkultúra, ez Nyugat- és Közép-Afrikára jellemző. Ezért, ha Kelet-Afrikában bárhol eredetinek tűnő, „autentikus” maszkot veszünk, az vagy drága importholmi, vagy ügyes hamisítvány. A kettő árban nem igazán különbözik egymástól.

A híres piacra épphogy csak elugrunk – ide sajnos Omariék nem jönnek be velünk. Érdekes forgatag, megannyi ismeretlen gyümölcs és fűszer. Sajnos alkalmi idegenvezetőnk is akad. Nagyon terhes a jelenléte, de elzavarni nem lehet. Amikor a kijáratnál 100 kenyai Schillinget adok neki tizenöt percnyi kéretlen „szolgálatáért”, még ő van felháborodva – hiszen ketten vagyunk, és ezért 200 Schilling dukál!

A piac után az óváros következik. Lepattant, de érdekes. Az utcák igencsak szűkek. Az épületek nagy részén látszik a több száz év patinája. Erre van a Fort Jesus erőd és a XVI. században épült Mandhry-mecset is. Ezeket vétek kihagyni.

Omari egy félig kész szoborral

A hinduk hite szerint az alkoholisták az alvilágban nem sok jóra számíthatnak

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 105 ]

ízlelgetjük Afrikát Hajdan a természetvizsgálók vadásztak is. A puska elengedhetetlen kelléke volt az expedícióknak, hiszen a felfedezőutak gyakran nem éppen barátságos törzsek területein vezettek át. Teleki Sámuelnek például gyakran valóságos csatákat kellett vívnia a harcias népekkel, s útján annyi támadó orrszarvúval találkozott, amennyi talán ma összesen nem él azokon a területeken, ahol ő járt. Sőt a szélesszájú orrszavú északi alfaja (Ceratotherium simum cottoni) gyakorlatilag már ki is pusztult, hiszen a csehországi Dvůr Králové-i állatkertből visszatelepített egyedekkel együtt is már csak talán tucatnyian élnek a természetben. (És egy kisebb csorda a San Diegó-i állatparkban). Igaz, most is élnek szélesszájú orrszarvúk egyes kelet-afrikai, így kenyai rezervátumokban, ám őket Dél-Afrikából importálták, ahol szerencsére szépen szaporodnak. Ám ők más alfajhoz – sőt egyes zoológusok szerint más fajhoz (Cerototherium [simum] simum) – tartoznak.

De ne adjunk minden kritika nélkül hitelt a vadászkönyveknek sem! Nem egy vadász írt az állatok veszélyességéről, ám a későbbi oldalakon többnyire kiderül, hogy leginkább akkor kellett támadástól tartaniuk, ha előtte megsebezték a vadat.

Ha nem vadásznak rájuk – kevés kivételtől eltekintve –, a vadon élő állatok jól elvannak – és valószínűleg jól el is voltak – az emberrel. Persze, amikor nagyban folyt az elefántmészárlás, akkor nem csoda, hogy az ormányosok bizalmatlanná, sőt nemritkán veszélyessé is váltak. S persze az orrszarvú is kötekedett olykor, s azt sem tagadhatjuk, hogy léteztek, s nagyon ritkán talán még ma is léteznek emberevő oroszlánok, sőt egészen kivételes esetben leopárdok is. Az sem túl szerencsés, ha valaki olyan magányos kafferbivalybikával találkozik, amely aznap bal lábbal kelt fel. Ám az imént említett vadfajok, amelyeket a vadászirodalomban szokás „veszélyes ötök”-nek aposztrofálni, ma már nem igazán veszélyesek. Ott biztosan nem, ahol békén hagyják őket. Például a nemzeti parkokban.

Az északi szélesszájú orrszavúról ezt a képet 1984-ben készítettem a Dvúr Králove-i Állatkertben, ahonnan néhány éve négy példányt Kenyába szállítottak

[ 106 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Az első nemzeti park, amelyet feleségemmel meglátogattunk, az East Tsavo volt. Nagyon készültünk rá, de nem voltak vérmes reményeink. Azt sejtettük, hogy sokféle állatot fogunk látni, néhányat talán le is tudunk majd fényképezni, látunk maszájokat és hamisítatlan afrikai naplementét – de a régi útleírásokból kisejlő izgalmas romantikával bizonyára már nem találkozunk. Ebben sem tévedtünk nagyot. (Még szerencse, hogy egy évvel később ezt is – legalábbis részben – be tudtuk pótolni!)

Mai, felgyorsult világunkban jóval egyszerűbb egy szafarin részt venni, mint ötven–száz évvel ezelőtt. A „nagyok” – gondolok itt a fentebb már említett magyar utazókra és még számos, azóta feledésbe merült névre – hónapokat, éveket töltöttek a vadonban, és valóban meg is ismerték azt. Annak ellenére, hogy nem kiépített utakon közlekedtek, legtöbbször gyalogosan haladtak, nem voltak modern fényképezőgépeik, spektívjeik, sőt még határozókönyveik sem. (Valószínűleg akkor még sok madár pontos meghatározása – lévén egyszersmind gyűjtőútról is beszélhetünk – közvetlenül lelövése után, vagy már itthon, a bőre alapján történt.)

Napjainkban más a helyzet. Jobbára kevés idő jut az igazi ismeretszerzésre, s még kevesebb az elmélyült kutatásra.

Indulás hajnalban. Még a szálloda majmai sem ébredtek fel. A kisbusz hamar megtelik; szerencsére nem kell sok csomag, ami két napra szükséges, az egy táskába belefér. A másik, kisebb táska határozókönyveket, füzetet, távcsöveket, fényképezőgépeket rejt. Az idő tiszta, az égen nincs felhő – egy hete még esett az eső –, úgyhogy bizakodunk. Átkompolunk Mombasába; ezúttal szerencsére nem kell sokáig várni. Pedig megeshetett volna, hogy értékes időnkből órákat kell a kikötőben töltenünk. A város már nem alszik, kis faszéntüzek égnek, készül a reggeli. Néhányan abból élnek, hogy a kis viskók között meleg ételt kínálnak a munkába indulóknak.

A komp percek alatt megtelik, és indulunk a túlpartra. Hamar átérünk; megdöbbenve látjuk, hány ember áramlik ki a kompból. Csak jönnek és jönnek – számukat még megbecsülni sem tudjuk.

Az orrszarvúkat az emberi butaság sodorta a kipusztulás szélére.

Keskenyszájú orrszarvú

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 107 ]

Termeszdombból kikukucskáló pusztai varánusz (Varanus exanthematicus)

[ 108 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 109 ]

Most még van táplálék, de száraz időszakban szomorú sors vár az elefántokra

Önfeledten fürdőznek [ 110 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Hamar átjutunk a városon, most éppen nincs nagy forgalom. Az órákig tartó út unalmas. Csupán rövid egészségügyi szünetet tartunk, már nem messze a nemzeti parktól, egy kis szuvenírbolt és büfé épületénél. Nézelődünk, de még nem veszünk semmit.

Végre megállunk a nemzeti park bejárata előtt. Néhány fekete szafarikalapokat kínál eladásra; jól lehet alkudni, rögtön veszek egyet. A főbejárat kapuja, mint minden kenyai nemzeti parké, fekete orrszarvú sziluettjével díszített. Mára az orvvadászat miatt már csaknem kipusztult a fekete orrszarvú Kenyából: a Tsavóban például csak egy tágas karámban lehet megfigyelni azt a közel ötven példányt, amelyeket a Nairobi Nemzeti Parkból hoztak át. Rájuk nagyon vigyáznak; ám a szomszédos országok felől gyakran jól felszerelt orvvadászbandák érkeznek a területre, s ez bizony az orrszarvúk számára sem túl biztató jövőkép.

Pedig nem is olyan régen felcsillant a remény, hogy a csodatévőnek hitt tülkük miatt irtott orrszarvúkat végre békén hagyják. Kína ugyanis betiltotta a rinótülök szarujának alkalmazását a hagyományos gyógyászatban, Jemenben pedig megszűnt az ősi tradíció, és nem készülhet orrszarvútülökből a szertartási tőr – a dzsambija – markolata. Ám sajnos hamar kiderült, hogy nincs ok az optimizmusra. A rinótülkök zöme most Vietnamba kerül, innen pedig nagy részük illegálisan tovább, szerte Ázsiába. A tülökvadászok mára annyira elszemtelenedtek, hogy a múzeumokból is elrabolják az orrszarvútülköket. Így járt a Magyar Természettudományi Múzeum jávai orrszarvúja is. Ezen persze egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen egy három és fél kilogrammos tülök körülbelül 360 000 dollárt ér a feketepiacon. Előfordul, hogy az orrszarvútülök grammjáért kétszer annyit adnak, mint az aranyért, sőt még a tiszta kokainnál is értékesebb. A pénzt persze nem a saját bőrüket kockáztató orvvadászok kapják meg, nekik csak alamizsna jár, a kereskedők zsebelik be az igazi hasznot. Az ázsiai hit szerint az orrszarvú tülke növeli a férfierőt, és alkalmas néhány halálos kór gyógyítására is. 2006 és 2010 között 2500-ra becsülik az Ázsiában illegálisan értékesített tülkök számát. Nem csoda, hogy a fekete orrszarvú (Diceros bicornis) nyugat-afrikai alfaját 2011-ben kihaltnak nyilvánították, és a faj teljes állományát is ma mindössze 4880 példányra becsülik. (Ez a szám 1984-ben még 8800 volt!)

Mindössze két napot szándékozunk tölteni az East Tsavo Nemzeti Parkban; ízlelgetjük, amennyire tudjuk, noha az látható, hogy még a felszínt sem tudjuk megismerni. Azt viszont tapasztaljuk, hogy léteznek még paradicsomi állapotok Afrikában, hogy a fenti utazók könyveiben említett vadbőség még nem tűnt el egészen, és aki nyitott szemmel jár, az ilyen kurtára szabott idő alatt is sok érdekeset tapasztalhat.

Bár az East (Keleti-) Tsavo kevésbé változatos terület, mint „testvére”, a West (Nyugati-) Tsavo, mégis nagy különbségek adódnak egyes részei között. Sok a szavannás-bozótos vidék, gyönyörű, vörös talajjal, jellegzetes akáciákkal. Ám találni különös formájú homokkő hegyeket is, s persze megannyi (jobbára időszaki) tavacskát, folyót, patakot.

A nemzeti park egy részét földutak hálózzák be, ezeken szafaribuszok és terepjárók szállítják a turistákat. Sokfelé olvasni, hogy zavaróan sok a busz, amelyek elrontják a vadon illúzióját. Nos, nekünk lehet, hogy csak szerencsénk volt, mert valóban találkozunk néhánnyal, de egyáltalán nem sokkal. Csupán egy helyen alakul ki busztumultus, annál a két lusta nőstény oroszlánnál (Panthera leo nubica), amelyeket volt szerencsénk megpillantani.

Az állatokat egyébként egyáltalán nem zavarják a gépjárművek, sőt – különösen a zsiráfok – kíváncsiskodva közel is jönnek. Az elefántok pedig nem törődnek velük, néhány méterre fürdőznek, vagy éppen tovább majszolják vacsorájukat.

Manapság gyakran mondogatják, hogy a körülkerített nemzeti parkok nem egyebek, mint holmi gigantikus állatkertek, ahol ugyan az állatok nincsenek ketrecbe zárva, de mégiscsak kerítések mögött élnek.

Ebben persze – főleg a kis nemzeti parkok esetében – lehet valami, ám például a szintén bekerített (és sajnos a Mombasa–Nairobi főút miatt kettéosztott) Tsavo Nemzeti Parkra ez már csak részben igaz.

Ugyanis ez a park mintegy ötöde Magyarország területének: területe 22 000 négyzetkilométer!

Itt aztán bőven jut hely az állatoknak.

Rengeteg például az elefánt (Loxodonta africana). Hajdan e fajt itt is, mint egész Afrikában, nagy számban vadászták. Különösen a nagy agyarú példányokat lövöldözték le. Az elefántcsontból aztán megannyi biliárdgolyó, zongorabillentyű, protézis és dísztárgy készült. Úgy tűnt, az agyarból sosem elég, így az ele-

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 111 ]

A Tsavo Nemzeti Parkban az elefántok egyáltalán nem félnek az embertől

[ 112 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 113 ]

fántok rohamosan fogyni kezdtek. Nem csak az volt a baj, hogy számtalan példányt lelőttek, hanem az is, hogy a csordákból így kiesett példányok miatt azok szigorú szerkezete, hierarchiája is felbomlott.

Becslések szerint a XIX. század elején még 27 millió elefánt élt Afrikában. 1979-re ez a szám 1,34 millióra csökkent, tíz év múlva pedig már csupán 625 ezer ormányos élt vadon. Kenyában 130 ezerről 17 ezerre (más szerzők szerint 150 ezerről 30 ezerre) csökkent az állomány.

Az illegális elefántcsont-kereskedelem a kontinens számos országában még ma is nagy probléma. Emellett ma már az afrikai elefánt állományának eloszlása sem kiegyensúlyozott, hiszen hatalmas területekről végképp eltűnt, másutt pedig túlszaporodott.

Az elefántok élőhelye mozaikossá tördelődött. Vagy a kerítések, vagy pedig az urbanizációs tényezők miatt megszűnt az állatok vándorlásának lehetősége, a csordának egy-egy adott, kisebb területen kell maradnia. Természetes, hogy e nagy testű állatok ilyenkor tönkreteszik a növényzetet.

Az East Tsavo Nemzeti Parkban két nap alatt mintegy kétszáz elefántot látunk, de szerencsére úgy tűnik, itt jelenleg egyensúlyi állapot van, ugyanis növényekben sincs hiány.

Mivel Kenyában tilos a vadászat, itt bizony derék agyarú példányokkal is találkozunk! Sőt afféle kisebb demográfiai robbanásnak is tanúi lehetünk, ugyanis rengeteg elefántborjúval hozott össze minket a jó szerencse.

Az elefántokat figyelve elgondolkodtató, hogy ezek az értelmes állatok miért nem álltak úgy az ember szolgálatába, mint ázsiai rokonaik.

Az újabb időkben – ki tudja, miért? – úgy gondolták, hogy az afrikai elefánt megszelídíthetetlen. Hiába találtak a régészek az ókori Núbia területén olyan eszközöket, amelyeket egyértelműen elefántgondozáshoz és idomításhoz használhattak, hiába gyanították, hogy Kr. e. 525-ben, amikor a núbiaiak meghódították Egyiptomot, a harc során elefántokat is bevetettek, kevesen hittek az afrikai elefánt szelídíthetőségében.

Ma már tudjuk, hogy Karthágóban háromszáz afrikai elefántot számláló elefánttelepet létesítettek. Sőt az is felettébb valószínű, hogy azoknak a könyveknek az adatai is tévesek, ahol azt állították, hogy Hannibál ázsiai elefántokkal kelt át az Alpokon.

Maszáj zsiráf

[ 114 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Kirk-dikdik

A XIX. században még annyira tartotta magát a megszelídíthetetlen afrikai elefánt képzete, hogy II. Leupold belga király ázsiai elefántokat (Elephas maximus) hozatott Kongóba, ugyanis ott a keleti és északkeleti országrészek fejlesztése a járhatatlan utak és a szállítás nehézségei miatt igen nagy nehézségekbe ütközött. Négy példány hajózott be 1879. június 1-jén Afrikába, majd csaknem fél év múltán közülük csupán egyetlen egyed jutott el a célállomásig, a Tanganyika-tó partján fekvő Karemába.

Az eset bebizonyította, hogy mégiscsak jobb lett volna inkább a „fékezhetetlen” afrikai rokonnal próbálkozni. Az elgondolást tett követte: hindu elefántvezetőket szerződtetettek, akik a helyieket megtanították arra, hogyan kell bánni ezekkel a nagy testű állatokkal. Évente mintegy húsz elefántot ejtettek fogságba. Ám a munkára fogott afrikai elefántok jelentősége az idők folyamán egyre csökkent, az 1960-as években gyakorlatilag megszűnt a befogás, és 1983-ra már csak négy elefánt maradt a telepen. Az elefánttelep azóta megszűnt, az ormányosokat felváltották a gépek. Ám legalább a kísérlet bebizonyította, hogy az afrikai elefánt éppúgy munkára fogható, mint az ázsiai.

A nemzeti parkban természetesen nem csak elefántok élnek. A másik fővad minden bizonnyal a maszáj zsiráf (Giraffa camelopardalis tippelskirchi), amelyből mintegy 60 egyedet láttunk a két nap alatt. Az itt élő alfajnak hazai érdekessége is van, fogságban Európában először a budapesti állatkertben szaporodott, még 1934-ben.

Nagyszámú impala (Aepyceros melampus) él a területen. Ez a fogságban igen félénk állat itt teljesen szelíd, pár méterről könnyedén fényképezhető. A tehenek és a bakok külön csoportokban járnak. Egy horda 30–100 példányból áll.

Grant-gazellából (Nanger granti) sincs hiány, a bakokat hatalmas szarvukról könnyű felismerni; az általunk látottak közül az egyik példány igazi rekordtrófeát viselt. Szerencsére még gyakori vad, Kelet-Afrikában a félsivatagoktól a nyílt szavannáig előfordul. Csak kis (legfeljebb harmincfős) csoportokban él.

Az általunk látott legkisebb antilop a meglepően barátságos Kirk-dikdik (Madoqua kirki). E dikdiknek, apró termete mellett, sok más érdekes jellemzője is van. Orra kivételesen mozgékony, homlokát szőrcsomó díszíti, de csak a baknak van rövid szarva. Emellett, szinte kivételes módon, a nőstény termetesebb a baknál. Azonfelül a dikdikek monogámok és territoriális viselkedésűek.

Grant-gazella

Oryx nyársasantilop

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 115 ]

Az impala az East Tsavo leggyakoribb antilopja

[ 116 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

Természetesen nem csak ezek az antilopfajok kerülnek szem elé, hiszen látunk bejza nyársasantilopot (Oryx beisa callotis), amely Kelet-Afrikában a Tana-folyótól délre fordul elő, zsiráfnyakú gazellát vagy más néven gerenukot (Litocranius walleri), amely Afrika szarvát lakja egészen Északkelet-Tanzániáig. A gerenuk jellemző tulajdonsága, hogy gyakran áll két lábára, hogy így kedvére csipegethesse a fák magasabban növő leveleit.

Az egyik antilop, a másik gazella – de mi a különbség köztük? Melyik patásra mondjuk azt, hogy antilop, és melyikre azt, hogy gazella?

Az antilop-kategória voltaképpen nem is rendszertani egység. Sőt továbbmegyek – azonkívül, hogy valamennyi antilop párosujjú patás, még közelebbi rokonságban sem mindig állnak egymással. A bongó (Tragelaphus eurycerus) például közelebbi rokona a bölénynek (Bison sp.), mint az indiai antilopnak (Antilope cervicapra) vagy az impalának. Az előbbi ugyanis a tulokformák közé, míg utóbbiak a lóantilop-formák közé (szaknyelven tribuszba) tartoznak. Mellettük léteznek még aprócska bóbitásantilop-fajok, „igazi” antilopformák, meg az amerikai villásszarvú antilop (Antilocapra americana), amely ráadásul még külön családba is tartozik. Csak a párhuzamos, hasonlóképpen ható evolúció miatt hasonlít a gazellákhoz és az antilopokhoz. A villásszarvú antilop azért is unikális faj, mert a szarvasokhoz hasonlóan évente leveti, majd újranöveszti – no nem az agancsát, hanem a szarvát!

Az antilopok Afrika és Ázsia lakói. Hajdan a vén Európa is birtokolt egy tényleges és egy „majdnem” antilopot. A különleges tatárantilop vagy más néven szajga (Saiga tatarica) egykor kontinensünk keleti felének hatalmas síkságait is lakta, s hajdan az alpesi területek sziklaugró bajnokát, a zergét (Rupicapra rupicapra) is az antilopok közé sorolták. Utóbbi ma már a kecskeformák között szerepel.

Az antilopok a legkülönfélébb élőhelyeken előfordulnak. Otthon vannak az őserdőkben és a mérsékelt övi erdőkben, füves pusztákon, mocsaras tájakon és hegyvidékeken. Persze valamennyi élőhelyhez alkalmazkodniuk kellett. A mocsaras vidékeken élők például vízinövényeket is legelnek, veszély esetén nádasba vagy vízbe menekülnek. Ám itt jön a csavar: a víziantilop nevű faj például nem ragaszkodik a víz közvetlen közelségéhez, otthon van a szavannán is. Igazából a mocsári antilopok azok, amelyeknek igazán fontos a víz közelsége.

Az őserdők mélyén lakik a csokoládészínű bongó, a nagy testű, csavart szarvú antilop. Hasonló hozzá, bár jóval kisebb nála a bozóti antilop, amely afrikai élőhelyén még nagyon gyakori, olyan gyakorisággal találkozhatunk vele, mint itthon az őzzel. Mivel nem nő túl nagyra, a ragadozók, leginkább a leopárd egyik fő tápláléka. Ötezer évvel ezelőtt Észak-Afrika még sokkal csapadékosabb volt, mint manapság. Nagy számban éltek ott a különféle antilopok, így hát joggal felvetődik a kérdés, miért nem háziasították egyiket-másikat.

Elég volt csak vadászni rájuk? Kezdetleges eszközökkel ez nem lehetett egyszerű. Így, ha nem is háziasították az antilopokat, azért fogságban mégiscsak tartották őket. Az ókori Egyiptomban az „igazi” háziállatok mellett antilopokat és gazellákat is gondoztak, mégpedig nem is keveset. Ötezer évvel ezelőttről előkerült egy vagyonjegyzék, amelyben egyebek mellett 1400 nyársas antilop is szerepel – valószínűleg arab nyársasantilopok (Oryx leucoryx) vagy kardszarvú antilopok (Oryx dammah) lehettek. Ám a sziklafestményeken, a festett kerámiákon az látszik, hogy nem álltak rá tervszerűen egy-egy faj tenyésztésére, hanem többféle antilopot is tartottak, így egyebek mellett dorkász gazellát (Gazella dorcas), zsiráfnyakú gazellát, lóantilopot (Hippotragus nem) és addaxot, más néven mendeszantilopot (Addax nasomaculatus) is. Nagy valószínűséggel ezeket az állatokat nem tenyésztették tervszerűen, csak éppen befogták és tartották, míg az asztalra nem kerültek. Persze az is lehet, hogy emellett a gazdagságot is szimbolizálták, sőt némelyiküket „szent nyáj”-ként templomokban is tartották.

Ha hajdan kerültek is Európába antilopok, semmiképpen sem háziasítási céllal, csak a királyok, nemesek magánállatkertjeibe. Nem is nagyon terjedhettek volna el, mert a középkorban lényegesen hidegebb volt, mint mostanság, lévén akkorra esett a kis jégkorszaknak nevezett időszak.

A múlt század második felétől nyilvánvalóvá vált, hogy Afrika lakossága rohamosan nő, s az emiatt jelentkező fehérjehiány ismét felvetette az antilopok tenyésztésének kérdését.

Találtak is egy fajt, mégpedig a jávorantilopot (Taorotragus oryx), amely alkalmasnak tűnt a domesztikációra. Ez a zsemlyeszínű antilopfaj Kelet-Zaire, Kelet- és Dél-Afrika lakója. A szavannákon él, de a hegységekben akár 4000 méter magasságig is felhatol. Igen nagyra nő, egyes bikák testtömege a 800 kilogram-

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 117 ]

Zebraménes, héttérben egy kongónival

mot is elérheti. Emellett könnyen szelídül, rendkívül igénytelen, nem különösen hőigényes, húsa viszont kiváló, és tejet is ad. Állatkerti tapasztalatokból tudjuk, hogy fogságban könnyen és jól tenyészthető. Tehát ideális „pótszarvasmarha” ott, ahol az „igazi” szarvasmarha csak vegetál. Askania-Novában, Ukrajnában (akkor még a Szovjetunióhoz tartozott) kezdtek kísérletezni a domesztikációjával. (Egy dél-afrikai sziklarajzon ugyan látható egy busman, amint jávorantilopot etet, valamikor sok-sok évvel ezelőtt, ám ez nem bizonyíték arra, hogy a fekete kontinensen elkezdődött volna a faj háziasítása.) Sajnos az askania-novai kísérletek megszakadtak. Ennek oka egyszerű. Bár a távoli európai tudósok kitalálták, hogy így meg lehet oldani az afrikai fehérjekérdés egy részét, nem számoltak azzal, hogy az afrikai mentalitás más, mint az európai. Ott a szarvasmarha nem is annyira táplálékot, mint sok törzsnél (pl. a maszájoknál) a vagyont szimbolizálja. Sőt hitük szerint a szarvasmarhát Isten egyenest nekik teremtette. Nem csoda, hogy nem akarják lecserélni jávorantilopra. Igazi táplálékforrásuk pedig a juh és a kecske, amely igénytelen, azonfelül mindent megeszik. Magyarán, nincs szükség háziasított jávorantilopokra.

Persze egy Afrika-szafari zebra nélkül elképzelhetetlen. Az East Tsavóban alföldi zebrák, közelebbről Grant-zebrák (Equus quagga granti) laknak. Egyik – kongónikkal, újabb nevükön közönséges tehénantilopokkal (Alcephalus cokii)* kevert – ménesükkel mi is találkozunk.

A zebrák a kontinens jellegzetes állatai, emellett igencsak hasonlítanak a lóhoz is. Ezért egyáltalán nem furcsa az a laikusok által gyakran feltett kérdés: miért nem tettek rá nyerget, és miért nem fogták kocsi elé? *A fajt nemrég még az Alcephalus buselaphus egyik alfajának tekintették.

[ 118 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Nos, a Szaharától délre eső területeken évezredekig nem volt igazán szükség hátas- vagy teherhordó állatokra. Az ott élő vadászó-gyűjtögető népek bőségesen találtak maguknak táplálékot, népességük alacsony volt, s hadviselésükhöz sem volt szükség négylábúakra. Megváltozott a helyzet akkor, amikor az európaiak megérkeztek. Jól jött volna a ló, hiszen annak hátán sokkal gyorsabban lehet haladni, nem kell megannyi, többnyire lassú teherhordó feketét fogadni, és az itt is, ott is kirobbanó háborúkban még az ágyúkat is húzhatja. Ám fájdalom, a ló nem él meg arrafelé, ugyanis elpusztítja a cecelégy által terjesztett álomkór. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy kár a lóval kísérletezni arrafelé, a szakemberek a zebrákra nézve felkiáltottak: íme, a pótló, avagy a pót-ló!

Sok náció ujjongott a felismerésen, így a németek, angolok, spanyolok, portugálok és olaszok egymással versengve hozzáláttak a zebrák háziasításához. Az egyes hadseregek valószínűleg nem kevés pénzt öltek a kísérletbe.

Például a XIX–XX. század fordulóján Friedrich Bronsart, aki már egy ideje struccokat tenyésztett, belekezdett a zebrafogásba és tenyésztésbe. Még kampányt is indított az újságban, melyben nem csupán a német gyarmatok, hanem egész Afrika legalkalmasabb háziállatának nevezte a zebrát. Ám számítása mégsem jött be. Sem neki, sem másnak. Nos, nézzünk rá egy zebrára! Nagy hordóhasa van, mellé viszonylag rövid, vékony lába. Alkata bizony lovaglásra nem igazán alkalmas. Emellett nem is kitartó, és állatkerti tapasztalatokból jól tudjuk, hogy sajnos gyakran kap szívszélhűdést. Nem buta, de nehezebben tanítható, mint a háziló, annak ellenére, hogy cirkuszokban mindig is láthatott a közönség

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 119 ]

A kori túzok az egyik legnagyobb, még repülni tudó madár

lelkileg megnyomorított, szerencsétlen betanított zebrákat. Sőt némely állatkertekben, Európában még kisebb kocsi elé is fogták.

Neves zoológusunk, Kittenberger Kálmán így summázta a zebrák háziasításának erőfeszítéséit: „(…) a zebrákat szelídíthetőknek, használhatóknak gondolták, és zebrákkal akarták a lovat és az öszvért helyettesíteni a ceceléggyel fertőzött helyeken. A zebrafogással és betöréssel járó kísérletek sok energia és még több pénz pocsékolásával jártak, de semmi pozitív eredményre nem vezettek. Illetőleg igen! Megállapítást nyert, hogy a zebra nagyon nehezen szelídíthető, rosszindulatú bestia, nehezebb teljesítményre nem alkalmas, ilyenbe rendesen belepusztul, mert szívszélhűdés éri.” Ám az ember nem adja fel! Túl sok pénz áldoztak már a kutatásokra. Ha a zebrával nem megy, akkor találjunk ki valami mást. Keresztezzük a lóval-szamárral! Hiszen 1868-ban maga Darwin is beszámolt egy ilyen keresztezett állatról, ahogy ma nevezik: zebroidról. A hibrid még 1815-ben jött világra Lord Morton tenyészetében, melyet később további kiscsikók követtek. Meglett volna a megoldás? A zebra a lóval és a szamárral egyaránt keresztezhető. Magam is láttam ilyen hibrideket állatkertekben. Általában nem a zebrára hasonlítanak, alapszínük sem fehér, hanem barna vagy szürke, halványabb csíkozással.

Kezdetben e kísérletek optimizmusra adtak okot. Viszonylag egyszerűen ment a keresztezés. Ám a zebroidok kevésbé voltak immúnisak az álomkórral szemben, mint a zebrák. Tehát a legfőbb célt nem sikerült elérni. Ám míg a kísérletek folytak Afrikában és másutt, például Askania-Novában, történt valami, ami miatt a kutatás sokat vesztett jelentőségéből. Felgyorsult a motorizáció, így a zebroidok hadászati, mezőgazdasági jelentősége rögvest okafogyottá vált. Maradt az egyre jobban jövedelmező turisztika – de ez sem igényelte nagyobb számban a zebroidokat. S azt is hozzá kell tennem, a zebroidok „előállítása” nem is olyan egyszerű. A csődörök ugyanis többnyire képtelenek a továbbszaporodásra.

Nem messze a zebraménestől, Kori- vagy óriástúzokok (Ardeotis kori) lépdelnek méltóságteljesen.

A Kori-túzok testtömege akár a tizennyolc kilogrammot is elérheti, így ő az egyik legnagyobb, még repülni

[ 120 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Rovarzsákmányra les a villásfarkú szalakóta

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 121 ]

Víziló is él a Voi Lodge saját tavában

A nyitottcsőrű gólya csőrét nem tudja teljesen összezárni

Vöröscsőrű tokóval (Tockus erythrorhynchus) is találkoztunk

tudó madár. Leginkább állati eredetű táplálékot fogyaszt, ám eszik növényi részeket is, sőt az akáciafajok kicsorduló nedvét is szívesen fogyasztja.

A nemzeti parkban természetesen szép számmal előfordulnak kafferbivalyok (Syncerus caffer) és varacskos disznók (Phacochoerus africanus) is. A terület csúcsragadozói az oroszlánok. Nincs hiány a kisebb állatokban sem; az út mentén, a fákon-bokrokon, egyesével rengeteg pompás tollú fecskeszalakóta vagy más néven villásfarkú szalakóta (Coracias caudata) üldögél. Lesik a talajt, hátha megpillantanak valamilyen rovart, pókot, esetleg hüllőt, apró emlőst, hogy aztán lelibbenjenek onnan, és nyakon csípjék a kiszemelt prédát.

A világ legkülönösebb ragadozó madarai közé tartoznak a kígyászkeselyűk (Saggittarius serpentarius), melyek kimérten lépdelnek a talajon, és így zsákmányolnak. Különösen jó étvággyal fogyasztják a kígyókat – ha egy-egy termetesebb példányra lelnek, annak lefogására a szárnyukat is bevetik.

[ 122 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A fekete színű nyitottcsőrű gólyából (Anastomus lamelligerus) egy több száz, tán ezer fős csoportot látunk az egyik tavacska partján. E madár neve igen találó, ugyanis csőrét valóban nem tudja teljesen ös�szezárni. Tápláléka puhatestűekből áll: sajátos csőrével kicsípi a csiga záróizmát, majd ügyesen kirántja zsákmányát a házából. Megfigyelték, hogy a nyitottcsőrű gólyák olykor a vízilovak hátán lovagolva lesik a csigákat. Ebben a tóban is éltek vízilovak, de sajnos mi ezt a mutatványt nem láttuk.

A turistákat jól felszerelt, kényelmes lodge-okban szállásolják el. Mi a Voi nevezetűben laktunk, amelynek még terjedelmes „saját” tavai is vannak. Az egyikben legalább egy víziló is tanyázik, s mindkettő megannyi madárnak ad otthont, sőt este még az elefántok is megjelennek egy kis fürdőzésre. Számos fényseregély, tokó, szövőmadár húzódik a lodge épületei közé.

Nem túl szép, de stílusos lodge-együttes. Van két úszómedencéje és egy konditerme is. Engem jobban vonzott a már említett kis tó, amelynek partjára kis megfigyelőtornyot emeltek. Amikor volt némi sza-

Az egyik tsavói emberevő (korabeli felvétel)

bad időnk, engem szinte mindig ott lehetett megtalálni. Gólyák, gémek, íbiszek, bíbicek és marabuk tarka kavalkádja lakja ezt a kis, náddal szegélyezett tavat.

A Tsavo Nemzeti Parktól nem lehet úgy elbúcsúzni, hogy ne ejtenék legalább néhány szót a világ leghíresebb emberevő oroszlánjairól. (Igaz, ők a West Tsavó-i részen garázdálkodtak.) 1898-ban a Mombasától Ugandáig épülő vasútvonal 140 indiai munkása esett áldozatul egyetlen esztendő alatt két, csaknem sörénytelen, ám nagy testű hímnek. Az oroszlánok egyes irodalmi adatok szerint öregek voltak, más adatok szerint fogproblémákkal küszködtek, ezért kaptak rá a könnyen megszerezhető emberhúsra.

Elejtésük csak hosszú idő után sikerült, ezért a vasútvonal építői nem is állatnak, hanem szellemeknek tartották őket. John Henry Patterson ezredes végül néhány nap eltéréssel az év decemberében kapta puskavégre a két ragadozót. (A tsavói emberevőkről Ragadozók címmel, Val Kilmer és Michael Douglas

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 123 ]

Hagyományos, ugrásokkal tarkított maszáj tánc

[ 124 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 125 ]

A közös fénykép is a show része

főszereplésével igazi hollywoodi film is készült, melynek egyetlen baja az volt, hogy igencsak elferdítették a valóságot. A filmnek nem sok köze volt a történtekhez, ráadásul a két, eredetileg szinte sörény nélküli, öregecske oroszlánt is jól fésült, nagy sörényű, kövér és fiatal állatsztárokkal „keltették életre”.)

Az állatok maradványait jóval később, 1924-ben vásárolta meg a chicagói Field Museum, ahol a két kitömött példány ma is látható.

Szállodánk felé nagy sebességgel száguldunk a földúton. A piros homok minket is vörösre változtat, én csak a fényképezőgépet és a távcsövet féltem. Gyors kanyar után megállunk egy maszáj falu mellett.

Láthatóan turistalátványosság, de érdemes megnézni. Persze belépőt kell fizetni, mégpedig nem is keveset: fejenként 20 dollárt. Csak asszonyok és gyerekek fogadnak, a férfiak állítólag törzsi gyűlésen vannak.

(Gyanítom, a fák árnyékában hűsölnek.) Körülvezetnek a faluban, amely eltért azoktól, amelyekről eleddig olvastam; a házai ugyanis négyzet alakúak. Ablak nélküli, kis, sárból és trágyából tapasztott, nádfedeles épületek. Berendezésük gyakorlatilag nincs – legalábbis azoknak, amelyeket megnézhettünk. Illő tisztelettel megszemléljük a falu közepén elhelyezkedő, kör alakú, tüskés ágakkal határolt karámot, ahová esténként fő értéküket, a marhagulyát behajtják.

Van iskola is, szép nagy épület. A kereszt arról árulkodik, hogy a falu lakói katolikusok. A gyerekek öt- és hétéves koruk között járnak ide, ahol számolni, írni-olvasni, angolt és történelmet tanulnak. Ezt követően

[ 126 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

mennek állami iskolába. Állítólag az olyan extrapénzek, amelyek például a mi belépőjegyeink is, a kisdedek taníttatására fordítódnak.

Elmesélik, hogy a maszájok nem esznek csirkehúst, csak kereskednek a baromfival, illetve a kakasok ébresztőóraként is funkcionálnak. Persze egyik-másik férfi csuklóján azért egész jó karórát is látunk.

Megmutatják a tűzgyújtás technikáját is, különféle gyújtófákat és szénát használnak hozzá. Ica is hamar tüzet csihol a maszáj szerkezettel. Mielőtt a műsor színhelyére, a „színpadtérre” érünk, pici, mintegy négyhetes kutya cammog elénk. Szegényke tele van élősködővel.

Végre elkezdődött a többnyire monoton, felugrásokkal és kirohanásokkal tarkított híres maszáj tánc.

Csak bízhatom benne, hogy akad benne némi ősi elem is. Bevonják a turistákat is, ez is a „show” része.

A műsor után indul – a piac; mi is veszünk három kis nyakláncot, jó drágán.

A falu kis lakója

Maszáj módra nem is nehéz a tűzgyújtás Afrikában, ahol mi jártunk, alig láttunk kutyát

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 127 ]

Hamisﾃｭtatlan afrikai tﾃ｡j

[ 128 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 129 ]

shimba hills Bevallom férfiasan, Shimba Hills neve nekem sokáig nem mondott semmit. Sőt továbbmegyek: még azt sem tudtam, hogy hol van – ha egyáltalán földrajzi területről és nem sörmárkáról van szó. Tudatlanságom egészen addig tartott, míg egy szép őszi napon meg nem kaptam közlésre Szemadám György könyvének egyik fejezetét, amely éppen e területről íródott. A cikk később megjelent – sőt, mint azt az előszóban már említettem, a könyv is –, és sok mindent megtudtam belőle.

Például azt, hogy a hivatalosan Shimba Hills Nemzeti Rezervátumnak nevezett terület mindössze 320 négyzetkilométer, ami még európai mércével nézve sem túl nagy. Az pedig különösen izgatott, hogy itt él a fekete lóantilop egyik alfaja (Hippotragus niger roosevelti), amelyet ma már néhány túlbuzgó zoológus külön fajnak tekint.

A cikk más vonatkozásban is felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi lettem arra, hogy a magyar utazók, vadászok vajon jártak-e ezen a vadban gazdag területen. Könyvespolcomról legott leemeltem a klasszikusokat, de nem találtam még csak utalást sem Shimba Hillsre.

Az újabb keletű vadászkönyvekbe bele sem kukkantottam, hiszen Kenyában évtizedek óta tilos a vadászat, így a mai magyar jágerek már más országokat keresnek fel, jobbára a kontinens déli részén.

Eltelt néhány hónap, és egy szafaribusszal már mi is Shimba Hills felé robogunk. A busz megtelt; rajtunk kívül László János és felesége, Detty mellett még Omari és teljes családja, illetve Rama foglal helyet a kényelmes üléseken.

Kicsit későn, nyolc óra felé indultunk, ám a rezervátum szerencsére nincs messze a szállodától. Hamarosan megállunk egy takaros kis házikónál, ahol Omari anyósáék laknak. Nem kis kalyiba, mint a legtöbb lakóhely errefelé, hanem koralltéglából épült igazi ház. Kertjükben különféle növényeket termesztenek.

Az após hajdan rendőr volt, ennyit sikerült megtudnom.

Az út egyre magasabbra visz, a növényzet is egyre bujább. Láthatóan gazdag területen autózunk, európai mércével is komoly házak épültek errefelé. Mivel – legalábbis Mombasához képest – magasan vagyunk, itt minden zöldebb, a levegő is frissebb – nem csoda, hogy aki megtehette, ide költözött. Kisvártatva lefékezünk a Tsavóban már látott, a kenyai nemzeti parkokra és vadvédelmi területekre oly jellemző orrszarvús kapunál.

Itt az őr szigorúan számba veszi a gépkocsiban ülőket, s külön tarifa alapján beszedi a feketék és a fehérek belépőjegyeinek árát. Más a tarifa a helyieknek, és más a turistáknak. (Ezt később még számos helyen tapasztaltam, de annak ellenére, hogy a pénztárcám tartalma bánta, teljesen egyetértek vele.) Shimba Hills csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, hegyes-völgyes, erdővel fedett, de vannak nyílt részei is. Az első állat, amelyet megpillantunk, egy Harvey-bóbitásantilop (Cephalophus harveyi). Ez az őznél is jóval kisebb (9,4–13,6 kilogrammos) antilop az erdő aljnövényzetéből tűnik elő. Nem különösebben félénk, bár mire a fényképezőgépemet irányba hozom, már csak egy vörös villanást látok – s őkelme már el is tűnik a sűrűben. Hamarosan egy zsiráf következik. Kicsit sötétebb színű, mint az East Tsavóban látottak, de ugyanahhoz az alfajhoz tartozik, tehát maszáj zsiráf ő is. Hosszú ideig csak a tájban gyönyörködünk s egy fia állatot nem látunk.

Tízre érünk a gyalogtúra kiindulópontjára, egy kilátóhoz a hegy tetején. Omari és két kisgyermeke nem tart velünk, helyettük két terepjárónyi turistával vegyülünk. Vezetőnk egy terepruhás vadőr vagy valami afféle. Persze fegyvere is van, ha jól látom, egy szovjet gyártmányú AK géppisztoly. Meglepően könnyűnek tűnik. Egyáltalán van töltény a tárban?

Agyforraló a meleg, mindenki zsebébe süllyeszt egy-egy félliteres palack ásványvizet. Az első állatok, amelyekkel találkozunk, egy pompás színű vörösgyurgyalag-pár. Az egyik bokron ücsörögnek; gondolom, várják, hogy a rovartáplálék szárnyra kapjon. De az agyforraló melegben a kitinesek is inkább hűsölnek, így a gyurgyalagoknak is várniuk kell a menázsira. Szép lassan baktatunk, a táj csodálatos; apró hangyák vándorló tömegével, néhány pillangóval találkozunk, a távolban pedig néhány madár röppen, ám meghatározni őket képtelenség. A nagyobb állatok jelenlétére csak a nyomuk és hullatékuk utal. Például a sok elefántürülék és letört ág mutatja, hogy errefelé bőven élnek ormányosok is.

[ 130 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A pompás Scheldrick-vízesés

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 131 ]

Shimba Hills nedves klímája kedvez a növényzetnek, így az elefántok is megtalálják bőséges táplálékukat

[ 132 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 133 ]

Célunk a Machenmwana-folyó szépséges Scheldrick-vízesése. Itt mintegy félórás szünetet tartunk, megmártózunk a vízesés alatti kristálytiszta tóban.

A visszaút már kevésbé kellemes. Hegynek fel – tűző napon. Sokszor megállunk kicsit „gyönyörködni a tájban.”

Mást úgyse nagyon látunk, minden épeszű állat elbújik ebben a kánikulában...

Elérkezik az ebéd ideje. Nem vagyunk ugyan éhesek, de „idő van”. Az út mentén néhány állat azért előkerül. Például mintegy húsz impalatehén; bikát egyet sem látok köztük. Nemrég mintegy száz impalát telepítettek Tsavóból Shimba Hillsbe. Azt nem tudom, hogy egyszer már élt-e itt ez a pompás, kecses antilop, csak kipusztult, vagy sohasem élt errefelé, és csak „színesíteni” akarták az itteni közösséget.

A varacskos disznók lépten-nyomon feltűnnek. Errefelé két fajuk is előfordul: a kisebb, karcsúbb, hátsörény nélküli sivatagi varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus) és a hátsörényes közönséges varacskos disznó (P. africanis). Ezen a vidéken adja át egymásnak a két faj a képzeletbeli stafétabotot. Míg az előbbi a Szomáliai-félsziget nyugati felén, illetve egy kis részen attól délre fordul elő, addig az utóbbi (e területet leszámítva, illetve kisebb átfedésekkel) – a nagy sivatagok és az összefüggő őserdők kivételével – szinte az egész kontinensen jelen van.

Míg a hazai vaddisznó és annak elvadult változata – ahogy ezt már fentebb írtam –, ha teheti, eszik húst is, addig a varacskos disznók a növényevésre specializálódtak. Szinte kizárólag füvet fogyasztanak: a hajtáscsúcsokat erre módosult metszőfogaikkal, esetleg ajkukkal tépik le. A gyöktörzsek kifordításához pedig jó szolgálatot tesz orruk erős éle. A varacskos disznó mindkét fajának – persze a leginkább a kanoknak – hatalmas agyara van, amely igen kedvelt vadásztrófea. Bár a szakirodalom szerint a kanok általában magányosan vagy agglegénycsoportokban, a nőstények pedig matriarchális csoportokban élnek, mi egy dagonyánál mégis megfigyeltünk egy párt nagyobbacska malacaikkal. A helyiek a varacskos disznókat African Expressnek hívják, talán azért, mert a csoport gyakran feltartott farokkal, libasorban halad.

Időnként néhány bozóti antilop (Tragelaphus [scriptus] fasciatus) is keresztezi erdei utunkat, míg az ebédlőhelyhez érünk.

Az errefelé divatos szállodai forma, a Treetops Lodge mintájára tervezett épületegyütteshez érünk. Cölöpökön áll, az élő fák szó szerint a padlóból törnek elő. Igazi különlegesség. Eredeti mintájáról így ír Széchenyi Zsigmond: „(Az alapítók – K. Zs) már akkor sem beszéltek egyébről, mint legújabb tervükről, a később (1935-ben) tényleg valóra vált »fiók szállodájuk« berendezéséről, az azóta világhírnévre emelkedett, első számú

Bozóti antilop

A híres Treetops Lodge

[ 134 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

afrikai szenzációról – a »Fatető-szállóról«, helybeli nevén »Treetops Hotel«-ről.” Ezt a szállodát a Kenya-hegy közelében építették. A környéken annyi vad volt, hogy csak azoknak kellett fizetniük, akik láttak elefántot, orrszarvút és más érdekes fajokat. Aki ebben csalódott – az nem fizetett.

A „mi” „Fatetőnk”, nem tudom, hányadik a sorban, hány ilyen vendégváró egység épült az elmúlt évtizedekben. Mindenesetre érdekes látvány, főleg, hogy pallós hídösvény és kilátó is tartozik hozzá, nem beszélve arról a tóról, amelyre az étteremből is rálátni. A tó partján három elefánt álldogál, mellette, a sűrűben páviánok mozognak, szemközt az egyik fán pedig egy lármás rétisas (Haliaetus vocifer) trónol mozdulatlanul.

Sajnos az ebéd hagy némi kívánnivalót maga után. A választék: robbantott csirke és spagetti. Én ez utóbbi mellett döntök. Amennyire hideg és rossz, annyira drága. Ám míg a spagetti hideg, a sör langyos.

Bosszúságomat csak az oldja, hogy az asztalok között megjelenik két, a mi mókusunknál valamivel kisebb, vörös színű mókus (Paraxerus palliatus). Az ételmaradékra, morzsákra fáj a foguk. Meglehetősen bizalmasak. Különösen az egyikük bátor: felugrik a székekre, az asztalra, szedegeti össze, amit talál. Úgy látom, eléggé öregecske.

A délután a terület fővadjának, a tanzániai fekete lóantilopnak vagy más néven Roosevelt-féle fekete lóantilopnak a kutatására irányul. Ez az alfaj (vagy faj, ennek megítélését zoológusa válogatja) egykor otthon volt szinte egész Kelet-Afrikában, ám a vadászat és az élőhelyvesztés következtében mára csaknem kipusztult. Ma már csak két, maroknyi állománya él: az egyik Shimba Hillsben, a másik Kelet-Tanzániában.

A két állomány együttesen sem lehet 100-200 egyednél több. Még egy további helyről is előkerült, bár ott aligha él számottevő népessége (valószínűleg már egyetlen példánya sincs): 1994-ben sikerült lefényképezni az East Tsavo Nemzeti Parkban, Voitól északra.

A fekete lóantilop meglehetősen nagy testű, a kifejlett bikák feketék, a fiatalok és a tehenek szép csokoládébarnák. Szarvuk szablya alakú, hosszú és hegyes – állítólag olykor még a nagyragadozókkal szemben is sikerrel használják. Shimba Hillsben nem él oroszlán, így természetes ellenségük sem igen van.

A szavannás részeket, dús füvű mezőket részesítik előnyben. Ezeket keressük fel. Autózunk derekasan, de az antilopok csak nem kerültek elő. Egyetlen példányhoz sincs szerencsénk.

Hét kongoni látványa enyhíti kissé a csalódottságomat; később három zsiráf tűnik elő, nem messze tőlük pedig öt kafferbivaly dagonyázik. Magamban summázom a kirándulást: ha láttunk volna lóantilopot, szenzációs napot hagytunk volna magunk után. Így sajnos kissé felemásra sikeredett.

Őkelme igen bizalmasan viselkedett

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 135 ]

az igazi szafari – kenya–tanzánia Milyen lehetett hajdan Kelet-Afrika állatvilága? Vajon mekkora volt a vadbőség száz-kétszáz évvel ezelőtt? E kérdésre ma már nehéz, szinte lehetetlen választ adni. Híres könyvében, A megváltozott Afrikában Kittenberger Kálmán már 1930-ban megkongatta a vészharangot Afrika vadjaiért. Pedig akkoriban még minden bizonnyal megvoltak Afrika ősi világának maradványai, legalábbis Széchenyi Zsigmond az idő tájt írt könyveiből ez derül ki. Ő utolsó könyvében, az 1968-ban megjelent Denaturált Afrikában siratta el a kontinens hajdanvolt élővilágát.

Felhívja a figyelmet arra, hogy első útjain – a húszas–harmincas években – még mennyivel több volt a vad. Példaként hozza fel ismerősei számvetését: „Két ismerősöm, ki annak idején velem együtt járta Kelet-Afrikát, az Uganda-vasúton azzal szórakoztatott, hogy Athi River és Nairobi között, ötven kilométeres útszakaszon pontosan megszámolta az ablakból megfigyelhető vadat. Kezükben íróblokk és ceruza, megosztották maguk közt a munkát. (…) Mire Nairobiba értek, a következő eredményre jutottak: (…) 6170 vad. Ezt a számot nem is tartom különösen magasnak.”

Néhány évvel Széchenyi ottjárta után, szemellenzős politikusok Kenyában kiirtatták Kelet-Afrika patásainak jelentős részét. Így ír erről George Adamson: „Első háborús feladatom különösen kellemetlen volt: el kellett pusztítanom legalább ezer zebrát és nyársas antilopot, mert a farmerek szerint lelegelték a füvet a marhák elől. (…) Két évvel később, az olasz csapatok kelet-afrikai vereségét követően, megint tízezrével lőtték le a vadállatokat, teljesen fölöslegesen – azzal a felkiáltással, hogy valamivel táplálni kell a hadifoglyokat. Ezúttal a mészárlásra magánszerződéseket kötöttek, és a farmerek is jól jártak, mert a vadállatok pusztítása nyomán sok ezer négyzetkilométernyi bevetendő földterülethez jutottak. Az élőhelyek beszűkültek, és nagyon sok szaporodóképes korú állat esett áldozatul – egyes fajok azóta sem heverték ki a pusztítást, amit akkor elszenvedtek.”

A nemzeti parkok kerítésein kívül azóta is fogy a vad. Ez persze nem meglepő, hiszen a kontinens népessége ijesztő gyorsasággal növekszik. Ötszáz évvel ezelőtt 16 millióan élhettek itt, 1990-ben 642 millióan, az ezredforduló táján 866 millióan, és a jóslatok szerint 2025-re Afrika népessége eléri az 1 milliárd 600 milliót! (Kenya népesedési mutatóit néhány oldallal ezelőtt már leírtam. Rémisztő.) Nem csoda, hogy az erdőket, bozótosokat kivágják, főleg azért, hogy a fából faszenet készítsenek, de természetesen a termesztett növényeknek is kell a hely.

Februárban egy kis expedíció kelt útra, amelynek egyik célja az volt, hogy megnézzük, létezik-e még valahol a hajdan megénekelt gazdag vadvilág. Dzsippel utaztunk, nem kisrepülővel, s ennek nem pusztán financiális okai voltak. Arra is kíváncsiak voltunk, látunk-e vadcsordákat a nemzeti parkokon és egyéb vadvédelmi területeken kívül. Nos, láttunk – de jobbára csak a parkok tőszomszédságában. Egyébként kietlen, kopár, vadmentes vidéken, szó szerint úttalan utakon haladtunk. Az úthálózat még Afrika fejlettebb részén sem nevezhető tökéletesnek. Természetesen vannak főutak is, de számuk és hosszuk többnyire elenyésző.

Ilyen például az Arushától Ngorongoróig elkészült, igen jó minőségű aszfaltszalag. Ez azonban nem folytatódik tovább, ezért kezdetben csodálkoztam azon, miért is épült meg egyáltalán. Valószínűnek tartom, hogy mivel Ngorongorónak nincs repülőtere, ahol a kisgépek leszállhatnának, a turisták Arushában landolnak, ahonnan így kényelmesen eljuthatnak a kráterhez, amely csupán 165 kilométerre van.

Szinte mindenütt, ahol jártunk, az utak mentén egymást érték a már említett faszénárusok, s afféle egyutcás településként, kilométer hosszan húzódtak a falvak. Távolabb tekintve sem láttunk vadat – igaz, olykor-olykor azért néhány strucc feltűnt a messzeségben, netán néhány közönségesebb antilopfaj volt kivehető a távcső látómezőjében. Ám ez aligha nevezhető vadbőségnek: itthon több nagyvadat látni!

A múltra, a legendás állatcsapatokra már valóban csak a nemzeti parkok emlékeztetnek – nyomokban. Ám ezekben is csak szerencsével láthatunk nagyobb állatcsordákat. A Serengetiben és a Masai Marában például órákat autózhatunk úgy, hogy szinte semmi sem kerül a szemünk elé. Az egyetlen üdítő kivétel, ahol a vad valóban hihetetlen mennyiségben és „mindenütt” jelen van, a Ngorongoro-kráter.

[ 136 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Kongonik vagy más néven közönséges tehénantilopok

taita-hegyek vadrezervátum Szürkül, amikor a Taita-hegyekhez érünk. Fényképezni már nem igazán lehet, de az állatokban azért még gyönyörködhetünk. Zebrák, kafferbivalyok, kongonik legelnek mindenfelé. Látszik, hogy sok a vad. Pedig maga a vadrezervátum nem nagy, mindössze száz négyzetkilométer kiterjedésű. Ám közel van a szintén vadban gazdag Tsavo Nemzeti Park. A park bejáratánál néhány házikó fogad. Úgy tűnik, az ember közelsége mágnesként vonzza a szavannacerkófokat: népes társaság jár-kel a fák és az épületek között, s mivel mindent ellopnak, nem lehet velük könnyű az együttélés.

Szállásunk, a Salt Lick Safari Lodge maszáj kunyhókra emlékeztető, ám mégis modern vonalú, kényelmes bungalói cölöpökön állnak és fahidakkal állnak kapcsolatban egymással, illetve a kiszolgáló egységekkel.

Nem messze a lodge-tól mesterséges tavat alakítottak ki, amely természetesen mágnesként vonzza a környék vadjait. Hol elefántok pancsolnak, hol kafferbivalyok dagonyáznak benne, máskor antilopok isznak a vizéből. A parton nílusi ludak (Alopochen aegyptiacus) vezetik fiókáikat, míg a marabuk, rózsás tantaluszok, feketenyakú gémek, különféle bíbicek és társaik egykedvűen álldogálnak a partján. Jó távcsővel órákig lehet nézni a lenyűgöző, gyakran cserélődő állatvilágot.

Este megjelenik egy számomra új, igencsak érdekes faj, a tejuhu (Bubo lacteus), amely egy közeli fán foglalt helyet. Nagy testű bagoly, vagy 60 centiméter hosszú lehet. Termetes mérete miatt, ha teheti, nem bajlódik apró rágcsálók fogásával, inkább nyulakat, szirti- és fakúszó borzokat, sünöket és nagyobbacska madarakat, például frankolinokat zsákmányol. Tojásait jobbára a nagy testű héják és sasok elhagyott fészkébe rakja. A Szaharától délre, a nagy, összefüggő esőerdők kivételével, szinte mindenütt előfordul.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 137 ]

Szállásunk, a méltán híres Salt Lick Safari Lodge

[ 138 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 139 ]

Bár a természetben gyakori, fogságban ritkán tartják. Magyarországon csupán a balatonedericsi Afrika Múzeum állatkertjében látható.

Este még gyönyörködünk a megvilágított tóhoz érkező állatokban, majd nyugovóra térünk. Reggel úgyis következik a második „game drive”, magyarán vadles. Érdekes módon most nem sok állatot látunk. Egy magányos kafferbivaly álldogál az út mentén. Nem messze tőle leállítjuk a kocsit, mert egy ritka madár, a mongúz tokó – régebbi nevén Decken tokója – (Tockus deckeni) ugrál a földön, vélhetően rovarokat keres.

Nagyon örülök neki, mert másik két, gyakoribb fajhoz – a sárgacsőrű és a vöröscsőrű tokóhoz – már volt szerencsém.

A tokók folyton izgő-mozgó, szerfelett kíváncsi madarak. Hatalmas csőrükről könnyen felismerhetők.

Igaz, csőrük nem olyan nehéz, mint amilyennek kinéz, belül ugyanis nem tömör. Ám emellett ki kellett alakulnia még egy kis anatómiai turpisságnak ahhoz, hogy folyton orra (pardon, csőrre) ne bukjanak: két első nyakcsigolyájuk összeforrt.

A tokófajok többsége rovarevő, a mongúz tokó is közéjük tartozik. Alkalmilag azért fogyasztanak gyümölcsöket is. Általában helyhez kötöttek, csak ha táplálékszűkében vannak, akkor vonulnak el. Igen érdekes a szaporodásuk is. A tojó költéskor befalazza magát a faodúba. Csak egy függőleges rést hagy, melyen

Mongúz tokó

[ 140 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

keresztül a hím eteti. Kezdetben, jobbára sárból, kívülről kőműveskedik, majd belülről fejezi be munkáját: ilyenkor saját ürülékét és táplálékmaradványokat használ. A költési idő első felében a hím eteti családját, ám amikor a fiókák már félig kifejlődtek, a tojó kitöri magát a fészekből, és ettől kezdve ő is segít a fiatal madarak táplálásában. Amikor a tojó előjön, sokkal szebb, mint amikor befalazta magát. Ennek az a magyarázata, hogy kotlás idejére hagyja a farok- és evezőtollak vedlését. Új tollai teljesen kifejlődnek, mire kibújik az odúból.

A felszálló pára csodás látványt kölcsönöz a szavannás-hegyes tájnak. Itt is, ott is akáciacsoportok, magányosan álló fák emelkednek ki a fűtengerből. Egyik bokorcsoportnál fekete-fehér „szarkamintázatú” hosszúfarkú gébicsek (Lanius cabanisi) kis csoportját pillantjuk meg. A csapat látványa azért is érdekes, mert a legtöbb gébicsfaj magányosan él.

A motor felbőg, a kerekek kipörögnek, ám végül is feljutunk egy vulkáni hegy tetejére. A látvány leírhatatlanul szép. Felettünk ragadozó madarak köröznek, a vulkáni hamuban pedig egy fiatal leopárd lábnyomát pillantjuk meg – nemrég járhatott arrafelé. A Taita-hegyek Vadrezervátum különlegessége éppen egy ilyen magaslatról látszik igazán. Vadvilága is érdekes, ám mégis a tájképi adottságai azok, amelyek különösen vonzóvá teszik.

Hosszúfarkú gébics

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 141 ]

A Ngurdoto-kárter mélye kiterjedt mocsarat rejt

arusha nemzeti park Amikor az Arusha Nemzeti Park bejáratnál megkapom a területet bemutató kis színes ismertetőt, egy magyar név ötlik a szemembe: „A park története 1876-ra vezethető vissza, amikor Teleki gróf, egy magyar látogatást tett a Momella-területen. Megjegyzi, hogy hatalmas számban látott vízilovakat és orrszarvúkat.” – olvasom. Az évszám sajnos helytelen, Teleki valójában 1887-ben járt itt. Útjának krónikása, Ludwig von Höhnel monumentális könyvében* részletesen leírja az itt töltött napokat, de inkább kalandjaikról és az itt élő népekről tesz említést, az állatvilágról kevesebb szó esik. Annyi bizonyos, hogy ma már orrszarvú nem él errefelé, ám vízilóval a nemzeti parkban azért még lehet találkozni.

A másik magyar, akinek neve e területhez kötődik, dr. Nagy Endre, aki a balatonedericsi Afrika Múzeumot is megalapította. Évtizedekig élt Afrikában, épp ezen a vidéken.

Teleki utazása után két évtizeddel a mai park egyik legszebb részét, a Momella-területet a Trappe család vette meg. Szarvasmarhákat tenyésztettek az egészséges éghajlaton, sőt Mrs. Trappe lett az első női hivatásos vadász Kelet-Afrikában. Őt, már igencsak hajlott korában, Nagy Endre is ismerte, így emlékezik meg róla: „Trappe asszony, a tulajdonos fogad bennünket, aki Tanganyika legismertebb hivatásos vadásza. Be kell vallanom, egyre jobban el vagyok tőle ragadtatva. Magas kora ellenére remekül lovagol, és kitűnő puskás.

Egyik gyermekét itt szülte a momellai erdőben, szafari közben, egy sátorban. Ahogy mesélte, szülése közben az elefántok éppen úgy trombitáltak, mint mikor egy ormányosbébi születik. Nagyszerű asszony!”

A Trappe család már kezdetben egy jókora vadászterületet is kihasított a birtokából. Ám 1960-ban ez is része lett az újonnan létesített nemzeti parknak. Ekkor a terület még a Ngurdoto Crater National Park nevet viseli. Az Arusha Nemzeti Park nevet (névadója az itt élt Waarusha nép) 1967-ben veszi fel, amikor * A Rudolf és Stefánia tavakhoz. Teleki Sámuel gróf felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887–88-ban I–II., Budapest, 1892, Ráth Mór kiadása

[ 142 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A ceiba fák a trópusi területeken élnek KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 143 ]

a Meru-hegy egy szeletét is hozzácsatolják. Ma a nemzeti park – amely Tanzánia legkisebb nemzeti parkja – kelet-afrikai mércével igen aprónak mondható: mindössze 137 négyzetkilométer. Ez vadrezervátumokkal egészül ki, így a védett terület összesen 322 négyzetkilométer. Így sem túl nagy. Ám flórája, faunája, geológiája káprázatos.

Maga a Meru fenséges látvány, a hegy 4562 méter magasan tör az ég felé.

Ma már méregdrága belépőt kell váltanunk, ha meg akarjuk nézni a kiváló vadász barangolásainak egykori színhelyét. Sorba szerencsére nem kell állni, más látogatóval nem is találkoztunk. E védett terület nem annyira népszerű, mint teszem azt, a Serengeti. Pedig pompás vidék! Kezdetben még lankásabb területen halad a telepjáró, itt még kevesebb a fa, több a fű, nem csoda, hogy zebrák, zsiráfok, víziantilopok, varacskos disznók tűnnek fel. Nem félnek, évtizedek óta tilos a vadászat errefelé.

A dzsip hajtűkanyarokkal tarkított, útnak alig nevezhető csapáson halad a hegy oldalában. Állítólag a világ egyik legjobb terepjárójában ülünk, olykor mégis bőg a motor, ahogy nagy nehezen araszolunk felfelé a kráter peremén. A látvány pazar: hatalmas fák, igazi őserdő, a zöld legkülönfélébb árnyalatai, pompás sziklaképződmények. Akinek tériszonya van, ne nézzen le – aki félős, az se! Ugyanis a szűk út közvetlenül a peremen halad, mellettünk pedig, néha csak arasznyira, ott tátong a mélység. Igaz, a fekete sofőrök igen jól vezetnek, ám az ember torkában a gombóc csak akkor zsugorodik össze, amikor felérünk. A Ngurdotokráter peremén állunk, az esőerdőben. A krátert Kis-Ngorongorónak is nevezik. A látvány valóban hasonló, viszont vadállománya jóval szegényesebb. Ez persze nem is csoda, hiszen mélye kiterjedt mocsarat rejt.

Nem csillog benne víz, csak sejteni lehet, hogy ingoványos a terület.

Sokan, sokszor és sokat írtak már a Meruról. A hatvanas–hetvenes években, ha valaki Magyarországról Afrikába jött vadászni, az kevés kivétellel dr. Nagy Endre vendégeként itt kötött ki. Ezt onnan is lehetett tudni, hogy többségük könyvet írt a „nagy kalandról”. Nagy Endrétől egyszer megkérdeztem, vajon ő, aki oly sokáig élt Afrikában, vajon miért nem ír könyvet kalandjairól. Elmosolyodott, s csak annyit felelt: „Aki három hetet töltött Afrikában, az megengedheti magának, hogy tévedjen. Én nem.”

Ez a bozóti antilop másik fajhoz tartozik, mint a Shimba Hillsben látott példányok

[ 144 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A terület a parti madarak eldorádója

A kráterben vadat nem látunk, pedig hosszasan távcsövezünk. Buja növényzet mindenütt, a lombok közül éles, de meghatározhatatlan hangok szűrődnek ki. Egyszer egy fokföldi bozótiantilop-tehén (Tragelaphus /scriptus/ silvaticus) vált ki előttünk. Nem szalad el, győz a kíváncsiság. Megmerevedve bámul minket. Kisvártatva továbbindulunk a Momella-tavak felé. Mintegy negyvenfős páviánhorda keresztezi utunkat. Meglepve tapasztaljuk, hogy az egyik kölyök szőre hófehér. Nem merem azt mondani, hogy albínó, lévén fogalmam sincs, milyen színű a szeme. Viszont a kis galád fényképezni nem hagyja magát!

Pedig nagy ritkaság, jól jönne róla egy szép kép a gyűjteményembe. Így csak gyönyörködöm benne, örülök a látványának, ám a fotózsákmány elmarad. Messze van, rossz a fény, ráadásul legtöbbször növény is takarja. Talán, ha több időnk lenne… de máris robogunk tovább.

Később a kék cerkófok és a zászlósfarkú kolóbuszok (Colobus guereza) erdejébe érünk. Ez utóbbiakra dr. Nagy Endre csak egyszer emelt puskát, nem véletlenül: „Mikor ott feküdt előttem holtan, úgy nézet rám, mint egy ember. Ettől kezdve soha semmilyen indokkal nem fogtam fegyvert kolóbuszmajomra” – nyilatkozta egyszer.

A kolóbusz most fent ücsörög a lombkoronában. Jól látjuk, de a dús növényzet miatt őt sem lehet lefényképezni. Nem csak bundájuk miatt különlegesek a kolóbuszok; például kiválóan másznak – noha nincs hüvelykujjuk. Sőt táplálkozásuk is érdekes: egy ugandai vizsgálat szerint kosztjuk 58%-ban fiatal, éretlen levelekből, 12%-ban érett levelekből, 13,5%-ban gyümölcsökből, 4%-ban rügyekből és 2%-ban virágokból áll. Ez az arány változhat, néha sok érett levelet kell enniük. Ekkor lép közbe a háromüregű gyomruk, amelynek baktériumflórája megemészti ezt a cellulózban „túl gazdag” táplálékot. (Egy hasonló étrendű fajnál, az angolai kolóbusznál (Colobus angolensis) magam is több alkalommal megfigyeltem, hogy amíg nő virág a fákon, bokrokon, azt tömik a szájukba.)

Egykor, nem is olyan régen, komoly veszély leselkedett rájuk. Szép, fekete-fehér bundájukat ezrével exportálták a „művelt” országokba, hogy azokból a hölgyeknek kabátgallér vagy éppen a szobákba szőnyeg készüljön. (Sőt állítólag néhol még ma is vadásszák, ill. orvvadásszák őket.) „A divat ezeknek a gyönyörű és teljesen ártalmatlan majmoknak a bundáját is elkapta, és így bizony óriási pusztítást vittek végbe soraik között, pedig a bennszülöttek is üldözték, mert náluk még régebbi »divat«, hogy a harcosok harci díszül használják fel a colobus bőrét, illetőleg annak hosszú, fehér szőrzetű részét.” – írja Kittenberger Kálmán Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában 1903–1926 című könyvében.

Lassan leereszkedünk a Momella-tavakhoz. Sok errefelé a vízimadár, rózsás (Phoenicopterus [ruber] roseus) és törpeflamingó (P. minor) lépdel a vízben, jó néhány kacsa úszkál. Bőséges a táplálék, hiszen a sekély, langyos, sós vízben számtalan gerinctelen állat él. A nagyemlősök viszont elkerülik, hiszen inni amúgy sem tudnának belőle. Legfeljebb néhány ragadozó áhítozik némi vízimadár-pecsenyére.

A közeli Longil-tó viszont édesvizű, így valóságos eldorádója a vadnak. Vízilovak is tanyáznak benne.

Peregnek a percek, indulnunk kell. A parkban nem maradhatunk, mindjárt ránk esteledik. Sietünk, persze afrikai módra. Magyarán az úthelyzet, kátyúk, gödrök ellenére egyenletes sebességgel száguldunk – olykor repülünk. Egyszer csak egy foltos hiéna (Crocuta crocuta) bukkan fel – Nagy Endre szerint nem gyakori a területen. Máskor elefánt trombitál ránk. Sajnos most sincs időnk megállni. Hiába a gyorsaság, késünk – igaz, mindössze hét percet. Ráadásul a megengedett sebességet is túlléptük. A kijáratnál a zord őr persze megbüntet minket. Először hatalmas összeget mond, tehát következik a hosszas alkudozás. János kiválóan alkuszik, így szerencsére lejjebb, sokkal lejjebb adja. Végre megállapodunk egy kifizethető összegben.

Időközben az is kiderül, hogy a terepjáró egyik kereke defektet kapott. Kerékcsere következik. Míg a sofőr a tartalék kereket a helyére illeszti, besötétedik. Gyorsan, mint általában Afrikában. A csillagokat szinte meg lehet érinteni – legalábbis mi úgy érezzük. Hja, errefelé nincs fényszennyezés!

A többiektől kicsit félrehúzódom. Hallgatom a szurokfekete afrikai erdő semmi máshoz nem hasonlító hangjait, miközben messze röppennek gondolataim. Balatonedericsre, ahol a kandalló előtt ülve, whiskyt kortyolgatva, egyszer régen egy idős vadász csillogó szemmel mesélt nekem Afrikáról. Pontosan arról a helyről, ahol most én is állok.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 145 ]

a nagy lyuk A Serengeti közelében lévő Ngorongoro (melynek jelentése egyszerűen „nagy lyuk”) a Föld második legnagyobb kalderája* (mások szerint a legnagyobb). A természetvédelmi területet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A kráter a maga mindössze 260 négyzetkilométeres területével csak töredéke az összesen 8280 négyzetkilométeres védett területnek, ahova egyebek mellett még az ember származásának megismerését tekintve roppant fontos Olduvai-szakadék is tartozik. A mintegy húsz kilométeres kráter kb. 2,5 millió évvel ezelőtt keletkezett. Alja és a felső perem között a szintkülönbség 600 méter. A peremen és az oldal egy részén jellegzetes hegyvidéki őserdő terül el. Itt különféle majmok tanyáznak, de megbújnak leopárdok is – őket nehéz megpillantani.

* Kaldera: vulkáni eredetű képződmény, amelyet a vulkán kirobbanása és önmagába roskadása hoz létre.

[ 146 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Ngorongoro – vagy ahogyan olykor nevezik: a világ legnagyobb „állatkertje”

Még mielőtt leereszkednénk, megállunk egy kilátónál. A keréknyomokból ítélve, ez már-már kötelező.

Nem véletlenül: innen a látvány leírhatatlan. Távcsővel még az óriási állattömeg is kivehető a kráter mélyén, sőt a nagyobb fajokat meg is lehet határozni. (Na jó, az egészen nagyokat…) Jól látszanak a tavak, különösen a sós vizű Magadi-tó, amely flamingóiról is híres.

Megtörténik a szintén kötelező fényképezkedés mindenki igyekszik a legelbűvölőbb mosolyával állni a kráter előtt (ezért némelyik kép elég idétlenre sikeredik), majd indulnánk tovább. Ám ekkor különleges felvezetőt kapunk. Egy papagájtarka bukázó sas (Terathopius ecaudatus) int a szárnyával. Utána indulunk a kráterbe – de természetesen más útvonalon, mint ő...

A bejáratnál kötelező jegyvétel, s hamarosan feltűnnek a maszájok. „Népviseletbe” öltözve (igaz, ez színében és anyagában egyaránt igencsak megváltozott az elmúlt évtizedekben), hol szuveníreket árulnak a gyanútlan turistáknak (alkudni kell, nagyon sokat!!!), hol pedig jószágaikat terelgetik: kecskéket, juhokat, zebukat. Falvaik a nemzeti parkon belül vannak, mondhatni, a vadon közepén, de nem a kráterben. Láthatóan békében élnek a természettel. Ami később problémát jelenthet, hogy a maszáj népesség is egyre nő; mi is sok gyereket látunk. Aligha kétséges, hogy a növekvő népességnek a jövőben a természet látja majd a ká-

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 147 ]

rát. Ám most még – számunkra legalábbis úgy tűnik – létezik bizonyos egyensúlyi állapot: békében megfér egymással a vad és az ember. Szinte nincs is olyan Afrika-könyv, amelyben ne szerepelnének a maszájok. Ma mintegy 400 ezer maszáj él Kenya déli és Tanzánia északi területein, illetve Uganda keleti peremvidékén.

A maszájok története azért is érdekes, mert sokan, sokfélét vélnek tudni róluk – de az igazságot még az etnográfusok is csak kapiskálják. Honnan származnak? Nos, ezt senki sem tudja – annyit lehet tudni, vagy még inkább sejteni, hogy a nagy afrikai népvándorlás legvégén, a XVII. században telepedhettek le az afrikai Nagy-hasadékvölgy vidékén. A XIX. század első feléig „országuk” 800 km hosszú és közel 300 km széles volt.

A Kenya-hegytől a Kilimandzsáróig húzódó területet ma nem véletlenül nevezik Maszájföldnek. A földdarab jelentős része ugyanis az ő tulajdonukat képezte, de mások is gazdálkodhattak ott. A legújabb kutatások szerint más népekkel – kivéve persze a gyarmatosító fehéreket – nem, vagy csak ritkán konfrontálódtak. Szociális életük bonyolult, gondolkodásmódjuk az európai ember számára néha nehezen érthető. Poligámok, de a nők külön házakban laknak. Életük a hierarchián alapul, vezetőik a vének és a varázslók, a lébonok.

A maszájok könnyen megkülönböztethetőek a többi afrikai néptől. Magasak, sudárak, arcukon egyfajta büszkeség tükröződik. A többi feketét lenézik, a fehéreket talán jobban elfogadják, de nem mindig…

Szemadám György és felesége, Kati

Dr. László János és dr. Péley Bernadette

Feleségem és jómagam

A férfiak fegyvereket hordanak: ilyen a hosszú, római kardra emlékeztető simi, a buzogány, amellyel jobbára a szarvasmarhákat tartják kordában, valamint a lándzsa. Hajdan a lándzsának fontos szerep jutott a férfivá avatás öngyilkos rituáléjában. A jelöltnek egy szál lándzsával kellett az oroszlánt leterítenie. Nagyon is kétesélyes megmérettetés volt… Ma a lándzsát leginkább jellegzetes, fél lábon álló támaszkodásukhoz használják. Ruházatuk egyszerű, némiképp tógára emlékeztet.

A maszájok híres (vagy inkább hírhedt?) marhatolvajok. Igaz, ők maguk a barmok eltulajdonítását nem tartják tolvajlásnak. Egyistenhívők, s szerintük Isten a szarvasmarhát egyenesen nekik teremtette, tehát ők nem el-, hanem visszaveszik a marhát. Minden valamirevaló Afrika-könyvből tudjuk, hogy fő táplálékuk a vérrel kevert tej. Egyszerű kunyhókban laknak, fő értékük és mértékük a szarvasmarha. Ezek mennyisége határozza meg a gazdagságot. Ugyanis más javakban a maszájoknál alig van eltérés. A gazdagok (értsd: akinek sok szarvasmarhája van) ugyanolyan egyszerű kunyhókban laknak, mint azok, akik kevés marhát bir-

[ 148 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

tokolnak. A marhákat gyakran kettős kerítés védi, a falu közepén építik fel a bómát, mégpedig sűrű, tüskés ágakból. Ez elég hathatós védelem, mivel az oroszlán félti a tappancsát a tüskéktől.

A maszájok fő bevételi forrása ma talán a turizmusból keletkezik. Leginkább ékszereket árulnak, de némi pénzért olykor a fegyvereiktől is megválnak.

Maszájokkal ma már nem csak a falvakban és a nemzeti parkokban találkozhatunk, hanem a nagyobb városokban is. A kenyai városokban nem viselhetnek fegyvert: a lándzsa helyett mobiltelefont hordanak.

Furcsa látvány a hagyományait még őrző, népviseletbe öltözött maszáj, amint éppen telefonál! Leginkább a tengerparti szállodákban gyakori a maszáj bemutató. Rikoltoznak, ugrálnak a feketék, akik jobbára nem is maszájok (legalább két számmal kisebbek azoknál, hogy csak egyetlen különbséget említsek). Ez bizony már etnogiccs a javából: amolyan „tschikos-gulasch parti” afrikai módra…

A kráterbe csak négykerék-meghajtású terepjáróval szabad leereszkedni, nem egyszerű a vezetés a hajtűkanyarokkal tarkított földúton. Vannak olyan hónapok (április–május), amikor a vad nélkülözi a kíváncsi turistákat, lévén ilyenkor az esőzések miatt lehetetlen lejutni a kráter fenekére. Pazar táj tárul az ember elé, miközben leereszkedik a kráterbe. Kezdetben őserdő, a hegyoldal különféle színekben, árnyalatokban

Jó szarvú Thomson-gazella

Thomson-gazellák és csíkos gnúk

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 149 ]

Grant-zebrﾃ｡k

[ 150 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 151 ]

pompázik, a növényzet dús, üde, zöld. Lent, a kráterben meglepő módon egyszer csak homokvihar kerekedik. Persze nem veszélyes számum, hanem csupán varázslatos természeti tünemény. Amilyen hirtelen elkezdődik, olyan gyorsan véget is ér. Akárcsak az eső. Az esőcseppek halkan kopogni kezdenek a terepjáró szélvédőjén, majd öt perc múlva már el is felejtjük az egészet. A föld azonnal beszívja a nedvességet, csupán a távolodó felhők bizonyítják, hogy miért is üde errefelé a fű.

Bármerre fordulunk, megannyi kisebb-nagyobb állatot látunk. Zebra-, gnú- és gazellacsapatok legelnek közvetlenül az út mellett tőlünk alig pár méterre varacskos disznók dagonyáznak. A bőséges koszttól láthatóan jól kigömbölyödött hiénák sziesztáznak, sujtásos sakál (Canis adustus) nyargal át előttünk az úton. Bár a keselyűk száma az egész világon drámaian lecsökkent, itt azért elképzelhetetlenek nélkülük a kadáverek. Az afrikai (Gyps africanus) és a füles keselyűk (Torgos tracheliotus) egyaránt részt követelnek a tetemekből.

Az itt is, ott is feltűnő keselyűk joggal valószínűsítik a ragadozók jelenlétét is. Nemsokára meg is leljük őket: két nőstény oroszlánt, néhány napos kölykeikkel. Tíz méterre állunk meg tőlük, maszáj sofőrünket megkérjük, hogy állítsa le a gépkocsi motorját (vonakodva meg is teszi), s vagy félórát gyönyörködükfényképezünk-videózunk. Az állatok láthatóan jóllakottak, a kölykök vidáman gyömöszölik anyjukat. Nem messze tőlük további oroszlánokat látunk, de sörényes nincs közöttük. Később a távolban őt is megpillant-

Sujtásos sakál

Afrikai és füles keselyűk

Varacskos disznó

[ 152 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Végre megpillantjuk az orrszarvúkat

juk. Állítólag a kontinens nemzeti parkjai közül a Ngorongoróban a legkönnyebb oroszlánnal találkozni.

Lehet, hogy így van, de az általunk meglátogatott hét vadvédelmi terület közül csupán kettőben nem találkoztunk e nagymacskával.

A számos állat látványa már-már elfeledteti a „fővadat”: a fekete orrszarvút, a világ egyik legveszélyeztetettebb emlősét. Régebben a vadászok is ritkították állományát – főleg a kandallón mutatott jól néhány orrszarvútrófea. Aztán lassan átvették a terepet az orvvadászok. Ők a tülköt persze nem tartják meg (valószínűleg kandallójuk sincs), hanem eladják. Afrikában elsőként gyakorlatilag kipusztították az északi szélesszájú orrszarvút (Ceratotherium [simum] cottoni), majd a keskenyszájú (Diceros bicornis) került sorra.

S ha mindez még nem volna elég, természetesen az orrszarvút is sújtja például az élőhelyek elvesztése.

Ma már a nemzeti parkokban is csak nagy-nagy szerencsével találkozhatunk vele. Nos, nekünk óriási szerencsénk volt: hármat is láttunk, igaz, nagyon távolról.

Egyszer csak egy olyan eseményt sikerül megfigyelnünk, amelyet nem sok természetvizsgáló láthatott. Egy hiéna nappali vadászatát. A Ngorongoróban szerencsére még igen sok csíkos gnú (Connochaetes [taurinus] mearnsi) él. Januárban, amikor ott jártunk, a csordákban számos borjú nyargalászott önfeledten.

Persze az közismert, hogy e borjaknak csak kis hányada éli meg a felnőttkort, hiszen élnek errefelé éhes oroszlánok és hiénák is. Ma már jól tudjuk, hogy a hiénák sikeres vadászok. A farkasokhoz hasonlóan, gyakran falkában vadásznak (noha a hiénák nem kutyafélék). Arról, hogy a foltos hiéna magányos vadász volna, még nem igazán olvastam. Ezért is különleges az alábbi eset.

Kedvtelve nézegettük a hatalmas gnúnyájat. A felnőttek békésen legelésztek, mellettük zsemlyeszínű apróságok lépdeltek. A távolban egy hiéna tűnt fel. Látszólag békés szándékkal érkezett, nem rohant, komótosan kocogott. Majd, amikor elég közel ért egy borjúhoz, megváltozott a viselkedése. Hirtelen vágtázni kezdett feléje. Először elszakította az anyjától, majd üldözőbe vette a fejvesztve menekülő borjút. A kis patásnak egy krajcár nem sok, annyit sem adtam volna az életéért. Ugyan még el-el tudott szökkenni támadója elől, de már csak az volt a kérdés, hogy mikor éri utol a kitartó vadász. Ám ekkor váratlan dolog történt. Egy gnúbika megelégelte a dolgot. A hiéna botor módon, a vadászat hevében nem figyelt rá, így túl közel került hozzá, a bika pedig szabályszerűen felöklelte, megtaposta. A hiéna sérült, tán eltört hátsó végtaggal menekülésre fogta a dolgot, de a gnú üldözőbe vette; nyilván úgy gondolta, még nem taposta meg eléggé. A hajsza száz métereken át tartott, míg végre a gnú megunta az üldözést, a hiéna pedig lógó

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 153 ]

A sok zsákmányállatnak köszönhetően a Ngorongoróban jelentős oroszlánállomány él

[ 154 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 155 ]

Egy különleges és megdöbbentő jelenetnek lehettünk a szemtanúi

[ 156 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

nyelvvel megmenekült. A borjú viszont – legalábbis, amíg mi ott voltunk – nem talált vissza az anyjához.

Valószínű, hogy élete csupán néhány órával hosszabbodott meg…

A Ngorongoro-kráterben két tó is van: egy nagyobb, sós vizű, itt egyebek mellett flamingók is élnek, és egy kisebb, édesvizű. Ennek partján kis pihenőt tartottunk. Itt is sok a vízimadár: pásztorgémek, különféle bíbicek, s látunk egy óvilági kígyónyakú madarat (Anhinga melanogaster rufa) is. Ez a kormoránhoz némiképp hasonló, ám azzal nem közeli rokon madár, haltáplálékot keresve, áramvonalas testével igen mélyre tud merülni. Csőre – ellentétben a már említett, hazánkban is honos kormoránéval – nem horgas végű, hanem hosszú, keskeny és egyenes. Így másképp is halászik. A kígyónyakú madár lándzsaszerűen szigonyozza meg áldozatát. Nevét onnan kapta, hogy úszás közben gyakran csak a feje és hosszú nyaka van kint a vízből, így távolról úgy tűnhet, mintha úszó kígyó lenne.

A tóban vízilovak is tanyáznak, ezért annak vize nem volt éppen kristálytiszta. A vízilovak ugyanis éjszaka a szárazföldre járnak legelni, ahol hatalmas mennyiségű takarmányt vesznek magukhoz. Aztán nap-

Szárítkozó kígyónyakú madár

pal csendben emésztenek, s ennek velejáróját beleürítik a vízbe. Egész nap kedélyesen éldegélnek saját emésztőgödrükben. A tóban természetesen krokodilok is tanyáznak, amelyek a kívülállók számára igen békésnek tűnnek.

A parton költjük el ebédünket, de folyamatosan különféle kis jövevények szórakoztatnak minket.

Seregnyi madár próbálja meg kikapni a kezünkből a szendvicset, vagy éppen a talajon ácsingóznak néhány lehullott morzsa után. A magasban kányák köröznek, ők is az elemózsiát lesik. A rövid pihenő remek alkalmat teremt, hogy Gyurival megnézzük a környék tollas lakóit. Határozókönyvünkből egyre-másra ismerjük fel őket, örömmel véssük jegyzetfüzetünkbe az újabb és újabb fajokat. Mígnem találkozunk egy olyan kis madárral, amelyhez még hasonlót sem látunk az egyébként kiváló határozókönyvben! Nos, itt indult a vadászat. Nagy nehezen becserkésztem egyet közülük, lefotóztam, majd itthon dr. Bankovics Attilát kértem meg a meghatározására. Az alábbi választ kaptam: „A kérdéses, Tanzániában fotózott madár a legyezőfarkú özvegypinty (Euplectes axillaris) átszíneződő hím egyede. Pontosabban

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 157 ]

Gesztenyeverﾃｩb (Passer eminibey)

[ 158 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 159 ]

Sisakos gyöngytyúk

Málinkó szövőmadár (Ploceus cucullatus)

Ugandai rigótimália (Turdoides sharpei)

az E. a. phoeniceus alfaj, mely Kenya és Tanzánia belső területein él, és szárnyán a díszfolt narancsospiros.

A szövőmadárfélék (Ploceidae) családjához tartozik. A nagyszámú, szövőmadárnak nevezett faj mellett a család néhány eltérő életmódú és eltérő kinézetű faját »özvegypinty«-nek nevezzük.”

Ebből is látszik, hogy egy út nem ér véget azzal, amikor itthon leszállunk a repülőgépről vagy kiszállunk az autóból! Jegyzeteink, fényképeink alapján még számos, időközben felmerült kérdésre kell megkeresnünk a választ. Előfordul, hogy hetekig eltart, míg minden mozaikkocka a helyére kerül, s elmondhatjuk, tényleg véget ért az expedíció…

A Serengeti felé haladva, természetesen megállunk az „emberiség bölcsőjé”-nek is aposztrofált, mintegy 48 kilométer hosszú és 90 méter széles Olduvai-szurdoknál, amely a Ngorongorótól nem messze ke-

[ 160 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

resztezi a Serengeti-síkságot. Úgy kétmillió évvel ezelőtt java részét tó foglalta el, amelyet folyók tápláltak. A tó vize a közeli Kerimasi és Olmoti vulkánokból kilövellő hamu miatt lúgossá vált, így más vizeknél több biomasszát tudott eltartani. Ennek eredményeképpen hatalmas mennyiségű hal élt a vízben, és persze a madárvilág is káprázatos mennyiségben volt jelen. Az ilyen terület mágnesként vonzotta a különféle élőlényeket – így az ősi emberféléket is. Később a tó vízszintje egyre csökkent, nem kis részben azért, mert mintegy félmillió éve a tavat tápláló folyó egyszerűen irányt változtatott – és azóta is kelet felé folyik.

A hasadék ma leginkább hominidáiról híres, melyeknek megtalálása a Leakey család nevéhez fűződik.

Mary és Louis Leakey az 1930-as években kezdte el kutatásait a területen. Az ásatás mindig az esős évszak végén kezdődött, ugyanis ilyenkor az erózió újabb és újabb leleteket tárt fel. Az első igazán jelentős leletet 1959-ben lelték meg, mégpedig a Zinjanthropus boiseinek elkeresztelt hominida töredékes koponyáját és néhány fogát. Később a fajt az Australophitecusok közé sorolták, s korát ma 1,75 millió évesre becsülik. Találtak mellette kezdetleges kőszerszámokat is, de ma már úgy tartják, ezeket nem ő használta, hanem egy későbbi, igen jelentős felfedezés alanya, a Homo habilis (ügyes ember).

Alkonyodik

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 161 ]

Történt ugyanis, hogy 1960 májusában a Leakey házaspár fia, Jonathan egy körülbelül 12 éves hominida koponyájának darabjait fedezte fel az ásatás helyszínén. A Homo habilis valószínűleg mintegy kétmillió évvel ezelőtt jelent meg. Ő kezdett el eszközöket használni, megnőtt az agytérfogata (700 köbcentiméterével kb. feleakkora, mint a ma élő emberé), s valószínűleg e fajból alakult ki később a H. erectus és a H. heidelbergensis lépcsőinek közbeiktatásával a mai ember, a Homo sapiens.

Ma az Olduvai-szurdok kietlen terület. A laikus szemlélő számára nem mond sokat: növényzet nélküli, napszítta völgy. Mellette elhagyatottan árválkodó, szürke, pár szobából álló kis épület. Ide viszont érdemes betérni! Szerény belépő ellenében képet kapunk az itteni evolúciós változásokról és az ember eredetéről, s persze arról a hatalmas munkáról is, amely évtizedeken át Olduvaiban folyt.

Az Olduvai-szurdok leletei révén sokat megtudtunk az ember eredetéről

Tüskés agáma (Agama armata)

A helyi kis múzeum kiállításának részlete

[ 162 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

a végtelen mező A Serengeti szó maszáj eredetű: a „siringet”-ből származik, amely végtelen mezőt jelent. Ám mivel Afrikában nem kevés a „végtelen mező”, a százéves vadászkönyvek megtréfálhatják a mai olvasót. A serengeti szót ugyanis nem mindenki érti a ma már világhírű nemzeti park területére. Jó példa erre, hogy az egyik legnevesebb Afrika-utazónk, Damaszkin Arzén: A maszáj fennsíkon című könyvében jóval keletebbre teszi a Serengetit; valahova Voi és Moshi közé. Persze ez a serengeti nem az a Serengeti.

Nos, valójában a Serengeti Nemzeti Park nyugati csücske csaknem a Viktória-tóig terjed. Délre kapcsolódik hozzá a Maswa Vadrezervátum, míg délkeletre a Ngorongoro Természetvédelmi Terület. Északon pedig a kenyai Masai Marához csatlakozik. A Serengeti Nemzeti Park területe mintegy 15 000 négyzetkilométer, ám az említett védett földdarabokkal együtt hatalmas, változatos ökológiai egységet alkot. Az, hogy a Serengeri Nemzeti Park még létezik, és területét nem nyirbálták meg, két német zoológusnak, apának és fiának, Bernhard és Michael Grzimeknek köszönhető. A Serengeti nem halhat meg címmel készítették el Oscar-díjas filmjüket, és írták meg könyvüket. A könyv magyarul 1968-ban jelent meg. Grzimekék voltak azok, akik számba vették a Serengeti állatait, és segítettek kijelölni – figyelembe véve a nagy állatvándorlást – a park új határait. Munkájukkal elérték, hogy az angol hatóságok elálltak a park területének megnyirbálásától.

Akik a Serengetit megmentették: Michael és Bernhard Grzimek

Michael Grzimek huszonöt éves volt, amikor 1959 januárjában, épp e munkája közben repülőgépével lezuhant a Ngorongoro-kráter közelében. Síremléke – amely később az idősebb Grzimek végső nyughelye is lett – a kráter peremén áll. Rajta felirat: Mindenét, még az életét is feláldozta Afrika vadállatainak védelmében.

Bernhard Grzimek fia halála után tovább küzdött Afrika állatvilágáért. A Frankfurti Zoológiai Társaság – amelynek 1987-ben bekövetkezett haláláig ő volt az elnöke – komoly anyagi segítséget nyújtott a keletafrikai nemzeti parkoknak. A Masai Marában mi is láttunk olyan terepjárót, amelynek oldalán a Társaság logója látszott.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 163 ]

A gnúk megkezdték vonulásukat

A Serengeti faj- és egyedgazdagsága lenyűgöző annak ellenére, hogy például 1890-ben tehénpestisjárvány ütötte fel a fejét a területen, amely a gnúk és a kafferbivalyok 95%-át kipusztította. Mindkét faj állománya lassan kezdett emelkedni, a gnúké például az 1950-es évekre elérte a 250 ezret, majd az 1980-as években már mintegy másfél millió gnú élt a Serengeti/Masai Mara ökoszisztémájában. A zebrák száma azonban csökkent.

A Serengeti vadbőségének híre hamar eljutott Európába. Előbb kisebb vadászexpedíciókat szerveztek ide, majd az 1920-as években beindultak az első, nagy szafarik is. Érdekes, hogy a magyar vadászok ritkán jutottak el a Serengetiig. Sem Damaszkin Arzén, sem Huszár László, sem Zichy Kázmér, sem pedig Széchenyi Zsigmond nem vadászott errefelé. Kivétel talán csak Kittenberger Kálmán, aki azon a Ruvánasztyeppén gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum számára, amelynek egy része most a Serengetihez tartozik.

Kittenberger így ír: „A Ruvána-steppét mostanában már nagyon sokan keresik fel, és mint értesültem, igen nagy eredményeket érnek is el. Sajnos a majdnem odáig kiépített autóút (természetesen afrikai értelemben vett, autóval is járható út) odacsábította a »rekordvadászokat« is. Múlt évi ugandai kirándulásunk alatt egy amerikai sportsmannel találkoztam, ki nagyon rövid idő alatt – ha jól emlékszem, két héten belül – huszonhat oroszlánt lőtt az »én« Ruvána-steppémen”.

[ 164 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A következő évtizedekben mind többen látogatták meg a területet, ám sajnos jobbára csak vadászni jöttek. Különösen oroszlánok miatt volt kecsegtető a Serengetit felkeresni. Állítólag az itt élő oroszlánok nagy testűek, s akkoriban – legalábbis ma úgy tartják – errefelé igen sok volt belőlük. A lövöldözés 1950-ig tartott, amikor is a Serengeti vadrezervátum, majd 1951-ben nemzeti park lett. Ekkor még a Ngorongoro is hozzátartozott, ám azt később visszaminősítették, mivel a Serengetiből odatelepítették a maszájokat – persze nyájastul. Cserébe viszont a nemzeti park újabb fontos, bár nem nagy kiterjedésű területeket kapott: olyanokat, melyek ma is jelentős szerepet játszanak a gnúk vonulásában.

A Ngorongorót és a Serengeti Nemzeti Park délkeleti kapuját kényelmes, Afrikához képes nem különösebben rossz út köti össze. Még nem is érünk be a tulajdonképpeni nemzeti parkba (értsd, nem léptünk át a fizetőkapun), amikor a látóhatár peremén fekete pontok tömege jelenik meg. Távcsövön keresztül jól látjuk, hogy a gnúk megkezdték vonulásukat. Több ezren, tán tízezren poroszkálnak hosszú sorokban.

Mások legelnek, vagy éppen csak megpihennek. Szerencsére egy helyütt egészen közel kerülünk a vonuló nyájhoz. Ekkor derül ki, hogy nem keskeny sávban haladnak, mint ahogyan azt messziről nézve gondoltam, hanem széles sorokban vonul a gulya. Csattog a fényképezőgép, de az élményt a legjobb kép sem tudja visszaadni. A gnúkhoz néhány száz (?) zebra is társul, de látjuk a Thomson-gazellák (Eudorcas thomsonii)

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 165 ]

sokaságát is. Számukat lehetetlen megbecsülni, az azonban tény, hogy a gnúknál jóval kevesebben vannak.

A Serengeti gnúi minden évben útra kelnek, csak éppen biztosan azt nem tudja senki, hogy miért. Van olyan feltételezés, hogy a ragadozók miatt, de ez két okból sem állja meg a helyét. Egyfelől a hiénák követik őket, másfelől vonulás közben gondolkodás nélkül belevetik magukat a krokodiloktól hemzsegő folyókba.

A legkézenfekvőbb magyarázat az volna, hogy a zöld füvű legelők reményében vándorolnak.

Ez már jobb magyarázat – lehetne. A gnúk először valóban északnyugat felé, a Viktória-tó irányába indulnak, ahol nedvesebb a terület. Ám innen továbbvonulnak a Masai Marába, ahol éppen az év legszárazabb részét töltik! Amikor pedig ismét esni kezd, mégsem maradnak a friss fűben, a bő táplálék mellett, hanem visszaindulnak a Serengeti felé!

A legújabb kutatások szerint az ásványi anyagoknak van hatása a gnúvándorlásra. A frissen sarjadt legelőket azért hagyják el, mert a rövid fű kevés táplálékot ad, s a vulkanikus talajon nemigen marad meg a víz. Ahol összegyűlik, ott pedig egyre sósabbá válik. Ám a száraz évszakban sok magas fű várja őket, sőt olykor akad zöld fű is. A folyókban pedig ott az édesvíz. Ámde ez idő alatt szervezetük foszforhiányossá válik. Tehát ha újra esni kezd, ismét vándorolniuk kell. Dél felé veszik az irányt, a rövid füvű síkságokra, ahol ekkor sarjad az ásványi anyagokban gazdag friss fű.

Ahogy közeledünk a bejárathoz, úgy csökkent a patások száma.

A Naabi Hill kapunál kis pihenő következik. Megvásároljuk a belépőjegyeket, körülnézünk az ajándékboltban, majd felmegyünk egy dombtetőre, ahonnan pompás kilátás nyílik a „végtelen mezőre”. Hiába a tizenkétszeres nagyítású Nikon távcső, állatoknak nyomát sem látom. Ez volna hát a híres, filmekben, könyvekben dicsőített Serengeti?

Szűk félóra múlva robogunk is tovább. Peregnek a kilométerek, de állatokkal alig találkozunk. Egyszer aztán egy magaslaton álló topit – újabb magyar nevén közönséges lantszarvú antilopot (Damaliscus [lunatus] jimela) pillantottunk meg. Egy szál magában álldogál, majd meglehetősen hamar elugrik. De hol vannak a végtelen bivaly- és antilopnyájak meg zebraménesek? Szerencsére látunk néhány elefántot – szó szerint nagy élmény –, pár madarat, például gogót (Scopus umbretta). Ezt a különleges gémfélét nevezik kalapácsfejű madárnak is. Nem véletlenül, hiszen csőre és merev tollkontya valóban emlékeztet kicsit e szerszámra. Érdekes tulajdonsága, hogy érthetetlenül nagy, gömb alakú fészket rak, kis oldalsó bejárattal. Ő biztosan tudja, miért.

Egy kisebb facsoportnál lefékezünk, egyelőre fogalmam sincs, hogy miért. Nem túl bizakodóan körülnézek – de egyelőre nem látok semmit. Aztán négy, puli méretű oroszlánkölyök mozgására leszek figyelmes.

(Ez persze túlzás, mert igazából nem nagyon mozognak. Egyik fa alatt feküsznek, s éppen csak megmoccannak.) A hatalmas májashurkafára (Kigelia) felpillantva azonban eláll a lélegzetünk. Szó szerint tele van oroszlánnal! Mintha ott termettek volna, mint afféle sárga, szőrös, oroszlán formájú plüssgyümölcsök!

Tízet számolunk össze. Többnyire fiatalokat, de van köztük három kifejlett nőstény is. Ez persze csak a falka egy része lehet, mert ennyi felnőtt aligha tudna táplálékkal ellátni ilyen sok éhes szájat. Még vagy öt kifejlett falkatagnak kell lennie valahol. (Kittenberger a Ruvána-sztyeppén látta a legnagyobb oroszlánfalkát, amely 26 példányból állt.) Ám hiába meresztjük a távcsövünket, sehol sem látjuk a feltételezett falkatagokat. Ezért rögvest abba is hagyjuk a keresgélésüket, s inkább mintegy nyolc méterről nézzük a falakókat. Leesnek az állak, kattognak a fényképezőgépek, mennek a videokamerák. Magunkban felujjongunk, amikor valamelyik oroszlán „akcióba” lép. Ez jelen esetben jobbára azt jelenti, hogy megmozdítja a fülét. Ám van, amelyik ennél tovább megy – és felül!

Az általam ismert szakirodalom leginkább csak a Lake Manyara Nemzeti Parkból említ fán pihenő oroszlánokat, ám arról, hogy a Serengetiben is famászók volnának, még sehol sem olvastam. Persze a zoológusok hamar feltették a kérdést: miért is mászik az oroszlán a fára? Ennek biztosan komoly oka lehet! S elkezdtek elméleteket gyártani. Nos, a bölcs szakirodalom szerint a fákon kevesebb a vérszívó rovar. Ez lehet, hogy igaz, de egyetlen dongót, legyet, szúnyogot, böglyöt sem látunk. Esetleg a hűs légáramlatok miatt? Más leírások szerint azért is pihennek az ágakon, hogy közben messzebbre lássanak, időben felfedezzék a zsákmányállatot vagy a rájuk leselkedő veszélyt. Ez jelenleg két okból sem igaz. Többnyire csukva van a szemük, mert

[ 166 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 167 ]

édesdeden szundikálnak. Így nehéz összpontosítani… Másfelől pedig többnyire a kisebb testű, tehát a zsákmánnyal még nem igazán törődő oroszlánok vannak a fán. Viszont nekem valószínűleg sikerül megoldanom a rejtélyt: az oroszlánok azért másztak fel a fára, mert egész egyszerűen – ehhez van kedvük.

Vagy félórát gyönyörködünk a falkában, majd indulnunk kell tovább. Utunkat elefántok keresztezik, épp a vízhez igyekeznek. Szépen, komótosan ballagnak át előttünk, kicsik-nagyok egyaránt. Nem alkotnak szoros egységet, néhányan le is maradnak.

Korgó gyomrunk jelzi, hogy ma még nem ettünk semmit. Szerintem vezetőnk is éhes, ezért éles kanyar után lefékez egy léckerítéssel körülvett kis pihenőhely előtt. Mint később kiderült, ez egy kiépített, padokkal és sörözővel ellátott piknikező. A bejárat melletti füves térségen ránk sem hederítve, óriás tengerimalacra emlékeztető állatkák legelésznek. Persze nem lehetnek azok (Mint tudjuk, Malacka Dél-Amerika lakója) – szirti- és fakúszó borzokkal hozott össze a jó szerencse. Mégpedig megannyi szelíd példánnyal. Igaz, például az Adamson házaspár könyveiből már tudtam, hogy ezek az állatok roppant bizalmasak lehetnek. No de azt azért mégsem gondoltam, hogy ennyire! Mivel egyazon csapatban kétféle is van, gyorsan előkerül a határozókönyv. De borzasztó – szinte lehetetlen meghatározni az előttem egy méterre komótosan majszoló állatokat! Az egyik szirtiborzfaj szinte teljesen úgy néz ki, mint a másik. Az egyes fajok gyakran csak boncolás révén vagy éppen DNS-vizsgálattal különíthetőek el egymástól. Természetesen egyikre sem vállalkoztam.

Később azért – miután utóbb itthon is kutakodtam egy kicsit – megoldódott a pontos személyazonosságuk: feketenyakú szirtiborzok Procavia johnstoni) és kisfogú szirtiborzok (Heterohyrax brucei) piknikeztek velünk. Ezek az állatok egyébként sokszor megtréfálták a múzeumok szobáiban méregető zoológusokat.

Például alig lehetett őket rendszerbe helyezni. Kezdetben a tengerimalacokkal rokonították őket, ám ha-

Feketenyakú szirtiborz

mar rájöttek, hogy nem tarthatják az atyafiságot, lévén a szirtiborzok nem rágcsálók. Mára viszont kiderült, hogy ők az elefántok és a vizekben élő szirének legközelebbi rokonai!

Nos, a szirtiborzok sok emlősre emlékeztetnek, de e rokonaikra talán legkevésbé. Pedig a kutatások jelenlegi állása szerint e három rend közelebbi rokonságban áll egymással. Ezért őket együtt az előpatások (Subungulata) rendszertani kategóriában egyesítik. Más kutatók szerint még közelebbi rokonok, ezért egyazon rendbe (Uranotheria) sorolják őket.

A szirtiborzok mintegy negyvenmillió évvel ezelőtt már több fajban előfordultak Afrikában és Eurázsia déli részein. Némelyikük akkorára nőtt, mint egy mai tapír; mára azonban csak a kisebbek maradtak fenn.

Ugyanis a szirtiborzok családja mintegy 25 millió évvel hanyatlani kezdett, s legtöbb fajuk ki is pusztult.

Valószínűleg a párosujjú patások felemelkedése és szétterjedése okozta a vesztüket.

[ 168 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

No de térjünk vissza a Serengeti kis lakóira! Hogyan lehetséges az, hogy két rokon faj vegyes hordát alkosson? Nos e szirtiborzoknál a táplálék felosztása az, amely lehetővé teszi az együttélést. Míg a feketenyakú szirtiborz inkább legel, addig a kisfogú inkább leveleket fogyaszt. Sőt mindkét faj vidáman fogyasztja azokat a növényeket, amelyektől más állatok akár el is pusztulhatnak.

Az együttélésből mindkét faj hasznot húz. Például ugyanabban az üregben töltik az éjszakát, a hűvös reggeleken összebújnak, ugyanazt a „WC”-t (meghatározott ürítő-vizelő pontot) használják. Azonfelül összehangoltan ellenek, a fiatalok vegyes csoportokat alkotnak, együtt játszanak, hasonló vészjeleket adnak. De miért nem kereszteződnek? Egyfelől anatómiai okokból (ennek részletes leírásától most eltekintek, legyen elég annyi, hogy a két faj ivarszervei nem „kompatibilisak” egymással), másfelől a párzási viselkedésük is eltérő.

A szirtiborzok anatómiája is zavarba ejtő. Például a szemlélőnek rögvest feltűnik, hogy furcsán legelnek.

Minden tisztességes növényevőtől eltérően nem a metszőfogaikkal ragadják meg a táplálékot, hanem a zápfogaikkal. Emellett lábuk rövid, nem túl gyorsak, sőt a hőháztartásuk sem hatékony, azért kell hűvös időben összebújniuk. Ahol vizelnek, ott a szirt fehérré válik, mert a kristályos kalcium-karbonát lerakódik.

(Ezeket a kristályokat egyébként a dél-afrikai törzsek és az európaiak egyaránt mindenféle nyavalya gyógyítására használták…) Mintha csak jelzést adnának ezzel: hahó, itt vagyok!

Szerencsére előző szállodánkban bőséges reggelit csomagoltak. Letelepedünk, kinyílnak a pakkok – ám mintha varázsdobozt nyitottunk volna ki! No nem az étel minősége vagy mennyisége miatt. Inkább az a furcsa, ahogyan a környékbeli élővilág reagál a doboznyitásra. A lábunknál menten megjelennek a törpemongúzok (Helogale parvula), némi morzsa után ácsingózva. E kicsiny vörös ragadozók egyáltalán nem

Szürkefejű márványveréb

Füles gyöngymadár

tartanak tőlünk. Rigótimáliák (Turdoides jardineii) és a szürkefejű márványverebek (Pseudonigrita arnuidi) vesznek körül minket, olykor még az asztalunkat is megcélozzák. A bajszikák közé tartozó füles gyöngymadarak (Trachyphonus darnaudi) nem ennyire bátrak, de a tisztes távolság náluk sem kevesebb ötven centiméternél. Érdekes, hogy ezek az egyébként főleg rovarevő, bokrokon élő madarak majd megőrülnek az ételmaradékért. Ám hogy lehet úgy enni, ha ennyi éhes száj és csőr vizslatja az embert?! Nos, jó étvággyal. De azt el kell döntenem, hogy eszem vagy fotózom. Végül is a kettő átmenetét választom.

Nagyjából egy harapás, két exponálás arányban.

Szállásunk a Serengeti talán legismertebb pihenőhelyén, a pompás Serenora Wildlife Lodge-ban van. Egyelőre nem sokat látunk belőle, holminkat gyorsan berakjuk a szobánkba, és már indulunk is a következő túrára. A kijáratnál örömmel látom, hogy itt sem leszünk híján a szirtiborzoknak és egyéb érdekes állatoknak.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 169 ]

[ 170 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

Kisfogﾃｺ szirtiborz

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 171 ]

A délutáni kirándulás nem indul valami fényesen. Kevés vadat látunk, viszont az impalák viselkedését érdemes megfigyelni. A bakok már harcoltak egymással. Az egyik valószínű vesztesnek csak egy szarva maradt. A varacskos disznók itt is szép számban mutatkoznak. Ez így helyes, hiszen fontos szemei a táplálékláncnak. Elefántban sincs hiány, gazellákat is látunk, no és végre újabb topikat is.

Víziló persze minden tóban él. Igen békésnek tűnnek, pedig nagyon morcosak is tudnak lenni. Különösen a szárazföldön, amikor legelésből jönnek, vagy éppen legelni mennek. E sokmázsás és meglepően gyors kolosszusok jó néhány ember haláláért felelősek. (Gondoljunk csak Hemingway híres könyvére, A Kilimandzsáró havára, ahol a főhőst egy víziló sebesíti meg végzetesen.)

A víziló egykor hazánkban is élt. Persze nem mostanában (leszámítva az állatkerti példányokat), hanem mintegy háromnegyed millió évvel ezelőtt. A faj hazai előkerülése kis vihart kavart, ugyanis „Az ürömi víziló háromnegyed millió évvel ezelőtt élt az Üröm-hegy és a Monalovác helyén elterülő langyos vizű tóban. Ekkor már javában benne jártunk a pleisztocén jégkorszakban, és ezért a víziló-populáció létét bizonyító csontok ugyancsak meglepték a szakembereket.” * Az ürömi víziló (Hippopotamus antiquus) a ma élő víziló (H. amphibitus) közvetlen őse lehetett. Csontjaik alig különböznek egymástól. Valószínű, hogy az állatok mintegy 700 ezer éve egy hideg periódusok közötti klímaszakaszban éltek a Kárpát-medence eme szegletében, amikor a hűvös mediterrán éghajlaton még megfelelő tápláléknövények is tenyészhettek e nagy testű állatok számára.

De térjünk vissza Afrikába! Szerencsére a víziló még nem veszélyeztetett. Amíg van legelő és víz – melynek nem is kell tisztának lennie –, elvan. Nem is nagyon vadásznak rá. Ami igazán veszélyes rájuk nézve, az aszály, illetve, ha vegyszerek kerülnek az otthonukat jelentő tavakba. S most nézzünk egy kis statisztikát!

A legutóbbi becslések szerint 173 690 víziló él Afrikában. Ebből 5000 Kenyában (ahol a H. a. kiboko alfaj él) és 25 000 Tanzániában (amely a H. a amphibitus, azaz a törzsalak hazája).

* A felfedező, Báldi Tamás sorait Főzi István idézi A Kárpát-medence ősmaradványai c. könyvében.

[ 172 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A törpemongúzok is örömmel fogyasztották az ételmaradékot

Néhány kanyar és pár kilométer után egy magányosan álldogáló dzsipet pillantunk meg. A benne állók nagyon távcsöveznek valamit. De vajon mit? Mögéjük araszolunk. Arrafelé nézünk, amerre ők, de semmi!

Persze magam is bőszen távcsövezem az üresnek tűnő fűtengert. A másik dzsip kisvártatva továbbáll. Mi maradunk. Elég reménytelen, üres pusztaság, tizedszer nézzük át távcsővel az egész területet, amikor egyszer csak észreveszek valamit. Egy fekete fülvéget, amely lassan megmozdul. Gepárd (Acinonyx jubatus fearonii) fekszik a fűben! A társaim hiszik is, meg nem is. A pöttyös macska lassan megmozdítja a fülét.

(Lám-lám, legalább azt ne mondjuk, hogy a füle botját se mozdítja!) Várunk. Közben egyre rosszabbak a fényviszonyok. Végre a gepárd felül. Persze már alig lehet fényképezni – de legalább megpillanthattam!

Néhány évtizede még nem kellett nagy szerencse egy gepárd megpillantásához. A faj egykor nem csak Afrikában volt elterjedt, hanem Ázsiában is.

Arról ma még vita folyik, hogy a gepárdok számának csökkenéséhez hozzájárult-e az tény, hogy egy nagyon beszűkült genetikai állományú, ezért betegségekre fogékony és rosszul szaporodó fajról van szó, vagy egyszerűen az antropogén hatások sodorták a kipusztulás felé. Mindkettő igaz lehet, de én inkább az utóbbira szavazok. A gepárdot évszázadokon keresztül lőtték, csapdázták, főleg a farmerek. Emellett eltűnőben van az élőhelye, egyre csökken a táplálékállatok száma és változatossága. A gepárd pedig eleve nehezebben tűri az ember közelségét, mint teszem azt a leopárd.

Mai állománya is egyre csökken. A Szaharától délre állománya az 1970-es években 15 000 lehetett, míg a kilencvenes években ez a szám 9000–12 000. A legnagyobb metapopulációk Kelet- és Dél-Afrikában vannak. Afrika többi részén kis elszigetelt állományok élnek, míg az ázsiai alfajból talán ha 50 példány él még Iránban.

A „mi gepárdunk” hamar megunja a népszerűséget. Hátat fordít, és komótosan elballag. Nem messze tőle viszont végre látunk néhány zsiráfot.

Hamarosan befejezzük a túrát, mert mint minden nemzeti parkban, sötétedés előtt itt is vissza kell térni a szállásra. Igaz, nem vagyunk messze. A lemenő nap előtt egy akáciát pillantunk meg, különös „ágakkal”.

Ahogy közelebb érünk, az ágak mancsokká „alakulnak”. Előkerül a távcső, szerencsére jó a fényereje. Egy

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 173 ]

nőstény leopárd és nagyobbacska kölyke szundikál a fatörzsön, miközben lábukat lefelé lógatják. Méltó befejezése a napnak.

Vacsorából jövet, petymeget (Genetta genetta) látunk. Nem ritka ragadozó, de éppen éjszakai életmódja miatt nem könnyű megpillantani.

Reggel, amennyire időnk engedi, körülnézünk a környéken. A szálloda hatalmas sziklák köré épült. Ez hajdan a szirtiborzok felségterülete lehetett, ám ők, épületek ide, vendégek oda, maradtak. Mindenütt jelen vannak, egy részük legelészik, a többiek a sziklákon napoznak. A nap előcsalogatta a pompás pikkelyű, főleg lilás színű Mwanza-sziklaagámákat (Agama mwanzae). A mintegy 30 centiméter hosszú hímek egymástól tisztes távolságra napoznak. A fákon és a földön megannyi szavannacerkóf várja, hogy vigyázatlanul ottfelejtsünk valamilyen kisebb tárgyat, melyet ők aztán alaposan szemügyre vehetnek.

Mwanza-sziklaagáma

Elefántok búcsúztatnak

[ 174 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Tó, vízilovakkal

masai mara A tanzániai Serengeti és a kenyai Masai Mara voltaképpen egy terület, „csak” éppen az országhatár szeli ketté. Ez némiképp megnehezíti ama turisták dolgát, akik mindkettőt szeretnék bejárni. A nemzeti parkból ugyanis ki kell mennünk, hogy a másik védett területre eljuthassunk. Sebaj, a térképre pillantva örömmel nyugtáztuk, hogy ott csupán néhány centiméterről van szó!

Reggeli után indultunk; teli hassal mégis könnyebb az utazás. A földút mentén felsorakoztak a Serengeti jellegzetes állatai. Ám úgy tűnik, csak néhány küldött búcsúztat, a nagy állattömegeknek továbbra sincs semmi nyoma. Zebrák, gnúk, Thomson-gazellák legelésznek az út mentén. Sajnos vezetőnk szerint nagyon kell sietnünk, így csak néhányszor kattan a fényképezőgép. Hamarosan elhagyjuk a nemzeti parkot.

– Kwaheri! – búcsúzunk stílusosan.

Hamar feltűnik, hogy hatalmasat kerülünk. Állítólag a közelebbi út hídját elmosta az áradás, bár e hírt némi kétkedéssel fogadjuk. (Dr. Vojnits Andrástól tudom, hogy 1988-ban, amikor ő a Teleki Sámuel egykori útvonalát ismét bejáró Magyar Tudományos Afrika Expedíció zoológusa volt, szintén ezt állították nekik.

Eszerint nem túl stabil az a híd, és ezért időről időre leszakad. Esetleg közel negyed évszázada nem is hozták rendbe... Afrikában ez is megtörténhet, így magam inkább ez utóbbi verzióra szavazok.)

Igazi „ökoúton” haladunk. Aszfalt egyetlen centi sincs, s nincsenek benzinkutak sem. A poros út mentén mindig akadt látnivaló. Az, hogy ezeket valóban látjuk-e, már más kérdés. Ugyanis amikor valamelyest javultak az útviszonyok, sofőrünk őrült száguldásba kezd. Fájdalom, de később ezt a gyakorlatot követi akkor is, amikor lényegében nem is voltak útviszonyok. Hiába fogódzkodunk kétségbeesetten, időnként azért repülünk. Nekem például egy bukkanó után a kocsi tetejének merevítője parancsol megálljt…

Egy keskeny hídon átkelünk a Mara-folyón. Most békésen hömpölyög, lévén száraz évszak van. Nem messze fekete asszonyok mosnak; a ruhát hol a vízbe merítik, hol a kiálló kövekhez csapkodják, máskor csavargatják. Sokáig elbíbelődnek egy-egy darabbal. A ruha valóban csodálatosan megtisztul. A sziklákra száradni tett ruhák olyanok, mintha egy modern mosógép és agyonreklámozott mosópor tette volna őket ilyenné. Jó lett volna megtudni, vajon ők milyen „mosószert” használnak!

A hídon szemben két csacsi közeleg. Nyakukon átkötött zsák, gazda sehol. A szamarak megállíthatatlanul bandukolnak tovább. Valószínűleg egy környékbeli piacról tartanak hazafelé. A portéka elfogyhatott – ezt bizonyítja az üres zsák –, a gazdának meg dolga akadhatott. Így a csacsik önállóan térnek haza. Láthatóan nem először teszik meg az utat. Nem csodálkozom, a fülesek bizony felettébb intelligens jószágok.

Száz éve persze lehet, hogy nem értek volna célba. Az oroszlán szereti a szamárhúst, s kötve hiszem, hogy hajdan egy-két királyi macskacsalád ne élt volna errefelé.

Elérkezünk az országhatárhoz. Az előre áttanulmányozott könyvekből jól tudjuk, hogy Afrikában az európaiak számára a határokon átjutni korántsem leányálom. Szerencsére nincsenek sokan – voltaképpen szinte csak mi kívánunk átjutni –, így elég gyorsan megy az ügyintézés. Bejelentkezünk ismét Kenyába, várakozunk egy-egy pecsétre, ami érdekes módon viszonylag hamar megvan. Ez már szinte gyanús. Amire várni kell, az a két terepjáró papírja.

Tehát várakozunk. A tikkasztó hőség elől egy némi árnyat adó fa alámenekülünk – mindenki feje fölé jut néhány levél. Jómagam, mivel más dolgom amúgy sincs, a kányákat figyelem. E madarak errefelé nem igazán vadásznak, pedig egérből és patkányból van elég. Nem, ők – akárcsak nálunk a szarkák és a varjak – a könnyebb megoldást választják. A szeméthegyeken guberálnak bármilyen ehetőt. Mindenesetre egyetlen, bár jókora szeméthegyen több kányát látunk, mint amennyi Magyarországon az elmúlt tíz évben megfordult.

Végre megérkeznek a papírok, és folytatjuk utunkat immáron ismét Kenyában. Az út legnagyobb része vége nincs egyutcás településnek tűnik. Legfeljebb egy kis kukoricás vagy egyéb szántóföld választja el a közigazgatási egységeket (?) egymástól. A földeken sokan dolgoznak. Másutt nehéz tárgyakat a fejükön hordó asszonyok és lányok szálfaegyenes tartással sietnek vagy éppen bandukolnak valamerre. Azt

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 175 ]

nem tudom, mekkora terhet képesek így szállítani, de igencsak megdöbbenek, amikor egyikük fején vagy negyven kilogrammnyi banán töltötte ki a kosarat, míg egy másik nő nagy kukoricászsákot vitt – láthatóan minden különösebb megerőltetés nélkül – ugyanott. Sok a kerékpáros, bár nem kevesen csak szállításra használják a drótszamarat, eszük ágában sincs felülni rá. Időnként egy-egy motorkerékpár is felbukkan, de a legmeglepőbb, amikor modern személygépkocsi-csodák tűnnek fel. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy a csudába kerültek ide, amikor még terepjáróinkkal is a tengelytörést kockáztatjuk. Nehéz elhinni, hogy saját kerekükön gurultak idáig.

A falvak környékén földművelés folyik. A helyiek ökrökkel és faekével szántanak, sok a kukorica (szinte csak azt láttunk), s mivel itt mindig kukoricaérlelő meleg van, a növény mindenféle stádiumban nő. Időnként kisebb-nagyobb dohányföldek is tarkítják a tájat.

A háziállatok már korántsem annyira izolált fajták, mint hajdan lehettek. Például kezdetben örömmel láttam két dingó formájú kutyát, amelyről azt hittem, tájfajta, valamiféle helyi specialitás. Ám néhány kunyhóval odébb már mindenféle borzas keverék jött megszemlélni minikaravánunkat. (Hozzáteszem, nem láttam sok kutyát az úton. Az is furcsa, hogy azok, amelyeket láttunk, jól tápláltak voltak.)

Rengeteg viszont a zebu, a kecske, a juh és a szamár. A zebuból, mint megfigyeltem, vidékenként különféle méretűeket tartanak, s ugyanez igaz a szamárra is. Tanzániában például mindkét fajból igen aprókat is lehetett látni. Itt nagyobbacskák élnek.

Távcsővel vizslatjuk a tájat, már amikor nem kell két kézzel kapaszkodni. Minden kopár, fák alig borítják a dombokat. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, a dombok többségét nem is olyan régen még erdő borította. Sem közel, sem távol nem látunk vadat – ha van is néhány errefelé, minden bizonnyal elkerüli a településeket. Időnként páviánokba botlunk; gondolom, a gazdák nekik örülnek a legkevésbé.

Hosszú órák után végre megpillantjuk az első vadakat. Zebrák, gazellák, impalák és még megannyi állat jelzi, hogy közel járunk a védett területhez. Pár perc, és ott vagyunk a kapunál. Végre, tizenkét órányi zötykölődés után, megérkeztünk Masai Marába.

Sokan úgy gondolják, hogy nemzeti park, de nem az. A terület hivatalos megnevezése: Masai Mara Nemzeti Rezervátum. Mint említettem, földrajzilag a Serengetihez csatlakozik. Területe 1510 négyzetkilométer, így alig több mint tizede a Serengetinek. Vízzel a Mara és egyik mellékfolyója, a Talek látja el. Az állatvilág állítólag a nyugati részen a legsűrűbb. Bár ottjártunkkor nem találkoztunk sok turistával, a leírások szerint a gnúk vonulásakor nagyon sokan vannak, egymást érik a terepjárók. Ezt kihasználandó, akkor az árak is jóval magasabbak.

Beérve a védett területre, elámulunk az állattömeg láttán. Kafferbivalyok, zebrák, antilopok mindenütt! Több százan, tán ezren is lehetnek – fajonként.

Vezetőnk szerint hamarosan a szállásra érkezünk, onnan rövid pihenő után megyünk vadlesre.

A sors és maszáj sofőrünk azonban másképp akarta. (El)tévedni emberi dolog! Órákon át bolyongunk a védett területen. Azt a részt, ahol a számtalan állatot láttuk, hamar elhagyjuk, s ezután csak kopár tájon száguld gépkocsink. Időnként azért feltűnik valami érdekesség, de megállni nincs időnk. Szürkülni kezd, s ez azt is jelenti, hogy el kell hagynunk a nemzeti parkot – ahol a szállásunk is van. Hamar ránk borul az éjszaka. Sofőrünket ez nem zavarja, száguld az úttalan utakon, telefonos segítségkérés után talán már sejti, hogy merre kell mennünk.

Autónk fényszórójában különféle állatok tűnnek fel. Egyszer egy panyókás sakál (Canis mesomelas) oldalog az út mellett, másszor víziantilop ugrik el, foltos hiénából, varacskos disznóból sincs hiány. Érdekes, hogy egy páviánhorda tagjai sem feküdtek még le aludni. Egy helyen Uganda-fűnyulak (Poelagus marjorita) cikáznak át előttünk. A nyulak nagyon hasonlítanak az itthoni üregi nyúlra – ám jobban megfigyelni nem tudtuk őket, mert az autó száguld tovább.

A világ végén, egy útelágazásnál valami ellenőrzési pont lehet, sorompóval. Hamarosan előjön egy őr(?), aki valamilyen, számunkra kifürkészhetetlen okból leereszti a sorompót – a két terepjáró közé. Sofőrünk hiába kérdezi, neki bizonyára fogalma sincs arról, merre lehet a szállásunk. Ezért aztán, ki tudja, honnan, hiszen a maszáj falu nincs túl közel, egyre-másra érkeznek a falusiak, többnyire kettesével, akiknek egyen-

[ 176 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

ként el kell az elejétől a végéig mesélni (ez sofőrünk dolga), kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, és egyáltalán miért vagyunk itt. A kérdezz-felelek maszáj és szuahéli nyelven történik. A gépkocsik mellett egyre több az érdeklődő, kezd a dolog kényelmetlenné válni. Végül aztán letelepednek az őrviskó mellé, s mivel segíteni úgysem tudnak rajtunk, legalább átbeszélik a történteket.

Félóra múlva megérkezik a felmentő sereg, közelebbről a Wildlife Service dzsipje, és elvezet minket a szállásunkra. Az út, amelyen megyünk, nem is út: árkokon, patakon, vízmosásokon gázolunk át a sötét éjszakában.

Végre megérkezünk Ilkeliani Campbe. Egy tisztáson népviseletbe (vagy még inkább ahhoz némiképp hasonló ruhába) öltözött maszájok várnak minket. Segítenek bepakolni, majd botladozva, kis elemlámpa fényénél éri el mindenki a maga, egyébként minden kényelemmel felszerelt, zuhanyozós, angol WC-s sátrát. Dühösek és fáradtak vagyunk. Kedélyünket az sem javítja, hogy a vacsora is csak jó közepes, a sör pedig nagyon drága.

Reggel, a sátorból kilépve aztán elszáll minden rosszkedvem. Karnyújtásnyira egy vízmosás, benne tiszta vizű patak csordogál. E mély árok alkotja a tábor természetes határát. A túloldalon tarka ruhás, lándzsás maszájok terelik zebugulyájukat, a vízmosás bokrain számtalan tarka tollú madár üldögél. Jégmadarak lesnek apróhal-zsákmányra, a kármin gyurgyalag (Merops nubicus) pedig a rovarokból igyekeznek minél többet összeszedni. Még hallatják a hadada íbiszek (Bostrychia hagedash brevirostris) megdöbbentő hangjukat.

Jó aláfestő hang lenne valamely horrorfilmben. Éjszaka mintha galágó is szólt volna. Hallottunk „leopárdmorgást” is, de sajnos azonnal feltűnt, hogy ez nem igazi nagymacska hangja. Halvány utánzat, melyet a maszáj őrök csiholtak ki magukból, hogy felhívják a figyelmet a terület „szörnyű veszélyeire”.

A reggeli után (a kávé iható, a többit gyorsan el kell felejteni) jön a vadles. Mindnyájan elégedetten dörzsöljük össze a tenyerünket, hiszen, mint említettem, amikor bejöttünk a parkba, hatalmas állattömegbe botlottunk.

A leopárd főleg éjszakai vadász, így nagy szerencse kell a nappali találkozáshoz

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 177 ]

Ám ez a kirándulás eléggé felemásra sikeredik. Először is: se híre, se hamva a több százas vagy ezres kafferbivaly- és antilopgulyáknak. Persze látunk állatokat, de jobbára távol. Viszont bájos látványt nyújt két zsiráftehén néhány napos borjaikkal. Közelre bevárnak minket. Éppen bennük gyönyörködünk, amikor egy furcsán viselkedő impalacsapatra leszünk figyelmesek.

Szemadám Gyuri, aki a ragadozók kiváló ismerője (ifjúkorában éveket dolgozott a budapesti állatkertben nagymacskákkal), oldalba bök: – Valamilyen ragadozó van a közelben!

El sem tudom képzelni, mi lehet, hiszen dél van, kutya meleg, minden épeszű ragadozó árnyékban pihen ilyenkor. De az impalák rendületlenül jeleznek. A csapat zárt egységet alkot, nyújtogatják a nyakukat, láthatóan veszélyt szimatolnak. Egy pillanatig felötlik bennem, hogy tán tőlünk tartanak, de el is hessegetem a gondolatot – akkor egyszerűen továbbállnának.

Amennyire lehet, megközelítjük az impalákat, és várunk. Hátha szerencsénk lesz, és megpillantjuk a ragadozót is! Eltelik tíz perc, amikor a magas fűben feltűnik őkelme: egy felénk közeledő fiatal leopárdkandúr. Leírhatatlan látvány, amikor ügyet sem vetve ránk (és az impalákra sem), szép komótosan elballag mellettünk. Egy sziklánál még nyugodtan megjelöli területének határát – mintha ott sem lennénk, pár méternyire. Leesett állal gyönyörködünk foltos bundájában, ruganyos lépteiben. Végül is eltűnik a bozótosban – mintha sohasem járt volna errefelé.

A leopárd vagy más néven párduc rendszertana még mindig tele van kérdőjelekkel. Komoly szakkönyvek szerint nem kevesebb, mint 23 alfaja van, más munkákban hét alfaj szerepel, de egyre inkább tartja magát az a nézet, hogy csupán három van: az Afrikában élő Panthera pardus pardus, az indiai szubkontinensen honos P. p. fusra és a Közép-Ázsiában élő P. p. saxicolor. Aki – még ha csak állatkertekben is – látott többféle párducot, annak e hármas verzió kevésnek tűnhet.

A leopárd Afrikában – kivéve az északi területeket – gyakori ragadozó, míg az ázsiai formák többsége ma már csak szigetszerű populációkban fordul elő.

A kafferbivalybikák testtömege elérheti a 700 kilogrammot

[ 178 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Érdekes, hogy hajdan egyéb fajokat is neveztek párducnak, így például az amerikai pumát is. Bő másfél száz éve, könyvében olykor Xántus János is párducnak nevezte a pumát, de nem tévedett, mert akkoriban ez az elnevezés még elfogadott volt!

A párduc melanisztikus változata főleg Délkelet-Ázsiában fordul elő, a Maláj-félsziget leopárdjainak akár a fele fekete lehet.

A leopárd, ahol az élőhelye megmaradt, többnyire tud vigyázni a bundájára, ezért Afrika egy részén még kifejezetten gyakori. Nem igazán táplálékspecialista: eszik dögöt, a kisebb antilop méretűig igen sokféle állatot zsákmányol, s azt is megfigyelték, hogy olykor még más ragadozókat, gepárdokat és lapátfülű rókákat is elejt!

Többnyire éjjel vadászik. Lopakodva közelíti meg áldozatát, amely csak akkor veszi észre, amikor már csupán két méterre van tőle. Ha a leopárd kellőképpen közel került áldozatához, hihetetlen gyorsasággal rohanja le.

Bár úgy tartják, hogy a leopárd fára cipeli áldozatát, ez nem különösebben gyakori. Inkább az a jellemző, hogy zsákmányát több száz méteren át vonszolja, majd a sűrűben elrejti.

E pompás élmény után megállunk a most békésen csordogáló Mara-folyó mellett. Két fiatal impalabak bámul ránk a parton, a sziklán pedig egy sütkérező nílusi krokodilt pillantunk meg. Nem túl nagy, mintegy 2,5-3 méter hosszú lehet.

A folyó egy másik részén vízilovakkal találkozunk. Nagy csorda, lehetnek vagy hatvanan. Egy részük dagonyázik, ám többen szociális életet élnek. Ez nagyjából annyit tesz, hogy egymás hátára teszik a fejüket.

Néhány órás pihenő után ismét vadlesre indulunk. Látunk pár állatot, de keveset.

Két kafferbivaly álldogál egy tavacska partján. Mindkettő bika, és már egyikük sem fiatal, noha még nem ették meg a füvük javát. Hátukon sárgacsőrű nyűvágók (Buphagus africanus) tevékenykednek. E seregély nagyságú madarak arra hivatottak, hogy az élősködőktől megtisztítsák a nagyemlősök bőrét. S mivel egy kafferbivaly vonzza az élősködőket, kész gyorsétterem egy-két ilyen madárka számára.

A kafferbivaly szerencsére még ma sem veszélyeztetett. Pedig a vadászok kedvelt zsákmánya, hatalmas szarva kívánatos trófea. Vadászata hajdan nem volt veszélytelen, ezért sorolták a kaffert az öt legveszélyesebb afrikai nagyvad közé Széchenyi Zsigmond így ír róla: „Goromba legény, komoly ellenfél, afrikai vadászok általában őt tartják a legveszedelmesebbnek. Felfogás dolga. (…) Sebzett bivalybikát sűrű tüskebozótosba, nádasba, elefántfüvesbe nyomon követni ugyancsak csiklandós, valóban férfias mulatság. Az ilyen bivaly már jó egynéhány vadászt a túlvilágra öklelt, még többet nyomorékká tett.”

Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond korában még gyalogosan cserkeltek rá, és sokkal közelebb kellett megközelíteni, mint mostanság, a modern fegyverek korában. S persze nem állt mellettük jól célzó úgynevezett fehér vadász sem, aki szavatolta volna a testi épségüket. Manapság kicsit más a helyzet. De erről a jelen vadászkönyvei legtöbbször mélyen hallgatnak…

No, de térjünk vissza az eleven kafferbivalyokhoz, melyek meredten bámulnak ránk. Vagy tíz méterre megközelítjük őket. Percekig fényképezünk, ám szinte meg sem mozdultak. Így hát továbbállunk.

A kafferbivaly a Szaharától délre egészen Dél-Afrikáig előfordul, igaz, ma már inkább csak szigetszerű állományokban. Ottjártunkkor még két alfaja volt ismert: az egyik a fokföldi kafferbivaly (Syncerus c. caffer), a másik az erdei kafferbivaly (S. c. nanus). Mellettük két átmeneti formájukat is ismerte a tudomány. Ám – kis túlzással – mire hazaérkeztünk, már nem csak ezt a kétféle kaffert, hanem még azok két, eddig átmeneti formáját is külön-külön fajnak tekintették.

A fokföldi kafferbivaly jóval nagyobb, mint az erdei. A bikák marmagassága 160 cm is lehet, s testtömegük elérheti a 700 kilogrammot. A szarv terpesztése 130 cm is lehet. Széchenyi Zsigmond egyik könyvében egy Kenyában elejtett 143,5 cm-es terpesztésű trófeáról ír.

A vörös színű erdei kafferbivaly jóval kisebb, mintegy 105 cm marmagasságú, ám ha lehet, még gorombább, mint ördögfekete unokatestvére.

A fokföldi kafferbivaly ha jó legelőre lel, olykor ezerfős csordákban is él, melyeket leginkább tehenek, borjak és fiatal bikák alkotnak. Az erős hímek inkább magányosan vagy kisebb agglegénycsoportokban kóborolnak. Állítólag, ha kedvük úgy hozza, igencsak kötekedők tudnak lenni. Mi is ilyenekkel találkozunk, de egyáltalán nem kötekednek.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 179 ]

Később néhány zebra, közönséges lantszarvú antilop (topi), vagy negyven Thomson-gazella, néhány kafferbivaly és tucatnyi zebramanguszta a látványzsákmány. És persze madarak – őket viszonylag nagy faj- és egyedszámban látjuk.

Számomra a természetben újdonság a jávorantilop (Taurotragus oryx), amelynek marmagassága akár 178 centi, testtömege pedig 950 kilogramm is lehet. Tehát nagyobb, mint egy kafferbivaly. A jávorantilop óriási mérete ellenére igen fürge lehet. Ha bekerített szép zöldségeskertet lát, akár a két méter magas kerítésen is átugrik.

Látunk még egy krokodilt, ám mivel hamarosan sötétedik, indulunk vissza. Elhaladunk egy repülőtér mellett. Itt landolnak azok a gépek, amelyek a turistákat hozzák a Masai Marába. Most viszonylag kevés a gép, nincs idény, ám pár hónap múlva itt a gnúvonulás, és akkor vélhetően nagyüzem lesz.

Igaz, Masai Marában nem láttunk sok állatot, de turistákkal sem találkoztunk. Nem kellett port nyelve buszkaravánt követnünk, így a porral az az illúziónk sem szállt tova, hogy kicsit talán még a hamisítatlan Afrikában vagyunk. Legalábbis ezt szerettük volna hinni…

Másnap reggel jó lett volna még egy vadlesen részt venni, de sajnos ez már nem volt lehetséges. Így aztán szomorúan indultunk tovább, Nairobiba.

Kezdetben a már ismertetett minőségű bozótsztrádán haladunk, majd rátérünk egy valódi aszfaltos, modern sztrádára. Ahogy egyre magasabbra érünk, mind frissebb a levegő. Mellettünk a Nagy-hasadékvölgy – fenséges, leírhatatlan s egyszersmind szomorú látvány. Nagyon látszik, hogy a terület mindinkább elsivatagosodik.

A városhoz közeledve, az autópálya két oldalát betonfal választja el egymástól. Gondolom, azért, hogy a gyalogosok ne cikázzanak a gépkocsik között – ugyanis óriási a forgalom. Az építők ezzel viszont azt érték el, hogy a helyiek, kortól és nemtől függetlenül, olykor hatalmas csomagokat cipelve magukkal, akrobatikus ügyességgel másznak át a betonfalon. Persze, ha jól belegondolok, mi mást tehetnének? Úttestre festett zebrát egyáltalán nem láttam. Illetve csak a belváros közelében.

Nairobi kétarcú város. A központban felhőkarcolók magasodnak, ugyanakkor itt van a világ egyik legnagyobb, folyton növekvő nyomornegyede. Napról napra nő a népesség, az ott élők számát legfeljebb csak megbecsülni lehet.

Mi a bádogvárostól nem messze szállunk meg. Az itteni közbiztonságra jellemző, hogy géppisztolyos biztonsági őrök gyűrűjében hagyjuk el a dzsipet. A szálloda nem igazán európai felszereltségű. Ráadásul a tulajdonos mohamedán, így még sört sem lehet kapni. Az utca túloldalán lévő üzletben persze lehet, de felhívják a figyelmünket, hogy errefelé egy fehér turistának nem veszélytelen dolog átkelnie az úttesten…

Jávorantilop

Defassa-víziantilop (Kobus defassa)

[ 180 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

visszatérés east tsavóba Szinte el sem akartam hinni, amikor bő egy éven belül másodszor gördült át dzsipünk az East Tsavo kapuján.

Ezúttal hatan ültünk az autóban: Omari, az elmaradhatatlan fekete kísérő-szervező, Rama, a helyettese, Szemadám Gyuri és felesége, Kati, valamint feleségem, Ica és jómagam. Összeszokott csapatot alkotunk, lévén az előző bő két hétben volt időnk megismerni egymás rigolyáit (már akinek van ilyen).

A területre jellemző vörös, laterites úton halad az autónk. Mivel a sár- és porfürdő miatt az elefántok is szép, vörös színben pompáznak, mi már tudjuk, hol terem a „piros elefánt”.

Most sokkal kopárabb a táj, mint tavaly ilyenkor. A föld szomjazza az esőt. Növény alig van, karvastagságú letépett faágak, kitépett bokrok jelzik, hogy az elefántok sem igen találnak ennivalót. Kevés a zsiráf – ők valószínűleg elvándoroltak a park némiképp táplálékdúsabb részére. Érdekes, hogy az elmúlt évben itt látott szalakótákból is alig van – akkor minden bokorra jutott belőlük, most pedig kis szerencse kell a megpillantásukhoz.

Megállunk egy nagyobbacska tónál. Ennek partján antilopok, bivalyok, varacskos disznók gyülekeznek.

Persze vízimadárból is van bőven, csak győzzük őket meghatározni! Akadnak közöttük könnyen felismer-

Magányos zsiráf

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 181 ]

A zsiráf igazi lombevő

[ 182 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 183 ]

Közönséges vagy gyűrűsfarkú víziantilop (Kobus ellipsiprymnus) Tüskés bíbic

Szomáli strucc (Struthio /camelus/ molybdophanes)

hető madarak, a tóban rózsás flamingók lépdelnek, a parton apáca fütyülőludak (Dendrocygna viduata) tanyáznak, tüskés bíbicek (Vanellus spinosus) sertepertélnek, a távolban hatalmas nyitottcsőrűgólya-csapat sejlik fel a távcső látómezejében. Mások felismeréséhez azonban már határozókönyv kell. Összesen harminchárom madárfajt azonosítunk a nemzeti parkban.

Az egyik út mentén ezúttal gerenukok (zsiráfnyakú gazellák) állnak meredten. Valamilyen ragadozó lehet a közelben? Nem látni semmit; Omari szerint sakál ólálkodhat errefelé. Kíváncsian várjuk, de nem mutatkozik őkelme. A gazellák még mindig karót nyelten állnak. Sőt a madarak is igen hangosan jeleznek valamit. Várunk. Gyurival felállítunk egy kívánságlistát, mit szeretnénk látni: gepárdot, egészen közelről, hiénakutyát, de végül kiegyeznénk egy szervállal is… Végre szétnyílik a fű, és megjelenik egy macskafej. Hát nem éppen oroszlánméretű – akkora, mint egy házi cirmosé, mégis megdermedünk a meglepetéstől. A macska előjön, majd szép komótosan kocogni kezd, átvág előttünk az úton. Először még fényképezni is elfelejtek, de aztán észbe kapok. Kattog a gép, ahogy masíroz a macska. Nem is akármilyen cica őkelme, hanem egy – mint később kiderült, a parkban sok éve nem látott – kelet-afrikai vadmacska (Felis silvestris ugandae).*

[ 184 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Ebből az alfajból eleddig nem hogy eleven példányt nem láttam, de még róla készült fényképet sem!

Akkor képedtem el igazán, amikor itthon átnéztem, hajdani nagy vadászaink mit írnak róla. Kiderült, hogy a tizenhat esztendeig Afrikában élő Kittenberger Kálmán gyűjtésében nem szerepel, és könyveiben sem említi; Széchenyi is csak líbiai vadmacskát lőtt, Szudánban; egyedül Damaszkin Arzén A maszáj fennsíkon című könyvének lőjegyzékében találtam egyetlen példányt. (A könyv 1906-ban jelent meg!)

Nos, nem igazán ismert állattal találkoztunk, ráadásul egy nem különösebben félős példánnyal, mégpedig napsütésben! Percekig csodáljuk, fotózhatom, míg eltűnik az út túloldalán lévő bozótosban. E macska – ahogy meg tudom ítélni – kisebb és karcsúbb az európai vadmacskánál, csíkjai alig vannak, s farka is vékonyabb. Az igazat megvallva, engem inkább a házimacskára emlékeztet. Ám az érdekességek tára a vadmacskával még nem ér véget. Miután számos állatban gyönyörködünk, sajnálatos módon el kell indulnunk a kijárat felé. A már említett tó melletti madármegfigyelésre azért újfent hagytunk időt – sosem lehet tudni, ki mindenki röppen arrafelé... Madár nem jön, így hát a fürödniinni vonuló elefántokban gyönyörködünk. Előbb egy húszfős csorda érkezik, tehenek, borjak. Nagy élvezettel vetik magukat a vízbe. Később még négy állat jön, közülük az egyik igazi óriás! Mintegy negyedével magasodik fajtársai fölé, ám ami még megdöbbentőbb, az a vaskos, csaknem földig érő agyara. Sajnos alig tudom lefényképezni – nem jön közel, és a fényviszonyok sem tökéletesek. Ekkora elefántot utoljára gyermekkoromban láttam a moziban, amikor bemutatták a híres Ahmedről szóló filmet (Elefántkirály volt a címe). Mivel az ilyen óriásokat általában becsben és nyilvántartják, megpróbáltam kinyomozni, „ki” le-

Bóbitás frankolin (Francolinus sephaena)

Zsiráfnyakú gazella

Kelet-afrikai vadmacska

hetett vajon a mi elefántkirályunk. Sajnos nem jártam sikerrel. Itt talán érdemes megállni egy pillanatra, s megnézni, mekkorák voltak a világ legnagyobb elefántagyarai. Ha a leghosszabbat nézzük, akkor az elefánt egyik agyarának hossza 348, míg a másik 335 cm hosszú volt. A két agyar tömege pedig együtt 131,85 kg. Az agyarak állítólag a New York-i Bronx Zoo tulajdonában vannak. A legnehezebb elefántagyar 101,7 kg, melynek párja 96,3 kg. Hosszuk 311, illetve 319 cm. Tulajdonosa a londoni British Museum. Mindkét példányt Kenyában ejtették el. Széchenyi Zsigmond is Kenyában lőtte a legnagyobb fogú elefántját, 1929-ben.

Szerencsére a mi elefántóriásunknak nem kell tartania a vadászoktól. Nyugodtan cipelheti hatalmas agyarát, legfeljebb fényképezőgéppel „lőnek rá”...

* Az elmúlt időszakban a vadmacska rendszertanát sokan igyekeztek átvariálni. Magam a legújabb nevezéktan alapján soroltam be az alfajt: Handbook of the Mammals of The World, 1. Carnivores, Lynx Edition, 2009.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 185 ]

Impalﾃ｡k

[ 186 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 187 ]

mese a gyíkocskáról, avagy mielőtt útra kelünk A szürkésbarna gyíkocska szép fekete szemével gúnyosan nézett rám: no, vajon miféle szerzet lehetek?

Egészen közel engedett magához, mintha csak incselkedne velem. Ha képzett herpetológus („hüllőtanász”) volnék, akkor sem tudnám meghatározni őkelmét. Főleg, hogy még megfelelő határozókönyvem sincs!

Ez most véletlenül nem az én bűnöm, mivel 2005-ben nem találtam olyan könyvet, amely Ausztrália valamennyi gyíkját szép színes összehasonlító ábrákon bemutatta volna. Lehet, hogy most sincs. Ezért az ilyen esetekben csak azt tudom javasolni, ha a delikvens hagyja magát, fényképezzük le több szögből, és otthon próbáljuk meg kikönyvtárazni, miféle élőlénnyel hozott össze a jó szerencse. (A történethez hozzátartozik, hogy azóta sem tudtam semmilyen könyvből meghatározni a Mt. Kaputaron látott gyíkot. Mivel jól feltárt, sokat kutatott területen él, arról szó sem lehet, hogy új fajt fedeztem volna fel, ám hogy hol lelem meg a tudományos nevét és leírását, az egyelőre még rejtély. Valószínűleg elküldöm a képet a helyi természettudományi múzeumnak. Ez volna a legegyszerűbb megoldás, ha nem halogatnám folyton.)

Persze most a Kedves Olvasóban felmerülhet az a teljesen logikus kérdés, miért nem keresem meg a gyíkocskát az interneten. Nos, kerestem, de nem leltem. Amúgy is több bizodalmam van a papírszagú Gutenberg-galaxishoz. Meg aztán az is tévedés, hogy az interneten minden rajta van. A fenét! Jobbára az nincs rajta, amit éppen keresek. Lásd: barna gyíkocska, Mt. Kaputar.

Minek nevezzelek?

[ 188 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Szerencsére azonban a legtöbb állatcsoportról már készülnek remek határozókönyvek. Leginkább a madarakat dolgozták fel – szinte már nincs a Földnek olyan zuga, amelynek szárnyasairól ne készült volna a helyi tollasokat bemutató kötet! Látunk egy madarat, fellapozzuk a könyvet, és már meg is van a madár!

Legalábbis látszólag. Ám gyakran előfordul, hogy 1. a tollas nem várja meg, míg végiglapozzuk a könyvet, és egyszerűen tovaszáll; 2. nem enged olyan közel magához, hogy a legapróbb jegyei is kivehetőek legyenek, így akár több rokon fajjal is könnyedén összetéveszthető; 3. a madár éppen vedlik, nászruhás, fiatal, még nem kiszíneződött példány, így a könyv színes rajzából nem tudjuk felismerni; 4. egyszerűen nincs benne a könyvben!

Ez utóbbi is előfordulhat, mivel határozókönyv és határozókönyv között nem csak árban lehet nagy különbség. Első afrikai utamhoz laza mozdulattal leemeltem a polcomról a már meglévő The Birds of East Africa című könyvet, abban a biztos tudatban, hogy ez tökéletesen megfelel a céljaimnak. Hiszen a borítón lévő felirat hatalmas betűkkel reklámozza, hogy 1238 fajt ír le a könyv, több mint 650 ábrával. A két szám valahogy nagyon nem jött össze, s a képeken bemutatott madárfajok száma is kevésnek tűnt, de biztos voltam abban, hogy a leggyakoribb fajokat tartalmazza. Én meg aligha találkozom igazi ritkaságokkal. Nos, e könyvön később nagyon sokat bosszankodtam. Hiányos volt, rossz ábrákkal, egyszóval igencsak megkeserítette a madárhatározást. Hazatértem után amint tudtam, beszereztem egy másik határozókönyvet (Zimmerman–Turner–Pearson: Birds of Kenya and Northern Tanzania), hogy legalább a fotózott fajokat pontosan meg tudjam határozni. Ezt a következő

Legyezőfarkú özvegypinty

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 189 ]

utamon is már igen jól tudtam használni; csupán egyetlen fajjal, a már említett, éppen vedlő özvegypinttyel találkoztam a Ngorongoro-kráterben, amelynek azonosítására később fotó alapján, csak itthon kerülhetett sor.

Szerencsére – igaz, a madárhatározókhoz képest még mindig elenyésző számban, de – az emlősállatokról is lehet igazán jó összehasonlító kötetet szerezni. Nekem Afrikában nagyon bevált a The Kingdom Field Guide to African Mammals c. munka, bár rögvest hozzáteszem, a kontinens emlőseiről több más, nagyon jó könyv is megjelent. Határozottan rosszabb a helyzet a kétéltűekkel és a hüllőkkel – az efféle határozókra bizony vadászni kell, s csalódottan kell belátnunk, hogy bizonyos területek herpetofaunáját egyetlen könyv sem mutatja be teljesen.

Ausztrália madarairól jómagam a Peter Slater-féle, A Field Guide to the Australian Birds című kétkötetes, igaz, nem új könyvet (1970-es kiadású) használtam. Ez Hangay Györggyé volt; a saját – szintén nagyon jó – határozómat csak ritkán nyitottam ki. Ennek oka kicsit talán furcsának tűnhet: Gyuri könyve méretében, felépítésében sokkal inkább hasonlított a madarászok által csak az egyik szerzőjéről Petersonnak becézett Európa madaraihoz, melyet itthon az utóbbi évtizedekben legalább ezerszer lapoztam fel.

Ausztrália emlőseiről kezdetben nem volt határozókönyvem (bár létezett, de sajnos nem kaptam meg sehol, első utam idején éppen hiánycikk volt), de nagy előnyt jelentett, hogy vendéglátóm minden emlősállatot (és persze mást is) azonnal felismert. A második utamon szerencsére már kaptam egy jó határozót, de az előbb említett ok miatt ennek is inkább csak később, otthon vettem hasznát. (Menkhrost–Knight: A Field Guide to the Australian Mammals). Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a világon az egyik első, mai értelemben vett emlőshatározó éppen Ausztrália erszényeseiről íródott, s először 1941-ben adták ki. Ám bármilyen jó könyvet is tartsunk terepen a kezünkben, ne legyenek vérmes reményeink! Az állathatározók, különösen a madárhatározók használata csak kezdetben tűnik egyszerűnek. Az itthonitól igen jelentősen elütő fauna, a sok-sok ismeretlen, a hazaiakra egyáltalán nem hasonlító madár, az egymástól csak apróságokban eltérő, esetleg csak a hangjuk alapján elkülöníthető fajok (például Ausztráliában a hollók és a varjak) mind-mind megnehezítik a felismerést. Ám az legalább vigasztaló, ahogy telnek a napok, és egyre több madarat látunk, úgy lesz mind könnyebb az addig még nem látott fajok felismerése is.

Abban biztosak lehetünk, hogy a trópusok hihetetlen fajgazdagsága miatt egy rovarhatározó igencsak hézagos, ám a főbb csoportokat ezekből is fel lehet ismerni.

Akiket a növények érdekelnek, azok számára is akadnak efféle munkák szép számmal.

A könyvvásárlást ne halasszuk az utolsó pillanatra, még az internet világában sem, s igen hasznos, ha már az elindulás előtt többször átlapozzuk a kiadványt.

Ami – szerintem – még elmaradhatatlan, az a jó, térképekkel bőven ellátott útikönyv. Jómagam, ha tehetem, a Lonely Planet-sorozatnak az adott országra vonatkozó könyvét viszem magammal. Ma már néhány – így például a Kenyáról szóló – kötete magyar nyelven is hozzáférhető.

Jól tesszük, ha hónapokkal az elutazás előtt megfelelő olvasmányokkal ráhangolódunk az útra. Itt igen széles a paletta, oldalakat lehetne csak a könyvcímekkel megtölteni. Magam leginkább a klasszikus útleírásokat kedvelem, de szívesen olvasok újabb könyveket is, feltéve, hogy nincsenek tele bődületes marhaságokkal, és szerzőik olvashatóan írnak.

Tehát a könyvkérdés kipipálva.

Nem indulok el napló, illetve naplók nélkül. Mindig viszek magammal egy kis füzetet, amely elfér a zsebemben. Ebbe azonnal feljegyzem a megpillantott állatot, az eseményeket, az időpontokat, esetleg néhány vonallal még rajzolok is bele, hogy később ez alapján tudjak határozni. (A rajz, mint később olvasható, olykor kiváltható fotóval is, de nem mindig – mert ha a madár elrepül, emlékezetből rajzolunk, és ugyebár emlékezetből fotózni nem lehet.) A másik, nagyobbacska füzet pedig már a tulajdonképpeni expedíciós napló, amelybe minden este letisztázom az egész nap hevenyészve papírra feljegyzetteket. Nem egyszerű dolog késő este, amikor már mindenki nyugovóra tért, fáradtan nekiülni és írni – de megéri!

Persze a technika csodáiról sem szabad elfeledkezni. Ilyen például a naplót helyettesíthető diktafon, amelyre még a terepen rámondjuk mondandónkat. Elismerem, van, akinek beválik. Magam is próbáltam, és nem szeretem.

[ 190 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Ami még nem maradhat ki a felszerelésből, az a távcső. Jó-jó, de melyiket válasszuk? Ha itthon is járjuk a természetet – és bízom benne, Olvasóim többsége ezt teszi –, az azt vigye magával, ami már megvan neki. Ami itthon jó madarászni, az többnyire több ezer kilométerre innen is megteszi. Ám ha valaki az út előtt szeretne binokulárt vásárolni, az bizony alaposan nézzen körül a piacon! Én magam nem vagyok távcsőszakértő, ezért most idegen tollakkal ékeskedem, és Márok Tamás egyik cikkéből* idézek: „A vadászok (és természetjárók – K. Zs.) legtöbbje – pénztárcájához mérten – úgy választ távcsövet, hogy nagy nagyítása és szürkületi értéke legyen. Pedig a nagyítás minden határon túli növelése nem célszerű. Nem véletlenül terjedtek el a vadászatban a 7–10-szeres nagyítású keresőtávcsövek. Ennél erősebb nagyítás esetén a távcsövet szabad kézzel nehéz megtartani, és a kép erősen mozog. Sőt még az is előfordulhat, hogy a megfigyelni kívánt vadat nehezen találjuk meg a szűk látómezőben. A szürkületi érték neve azt sugallja, hogy megmutatja: milyen jól teljesít távcsövünk korlátozott látási viszonyok között. Pedig ezt csak hozzávetőlegesen jelzi. (…) A szürkületi érték csak arra alkalmas, hogy egy adott márka különféle nagyítású darabjait összevessük.

Hogy a sötétben mennyit fogunk látni egy távcsővel, az sokkal inkább attól függ, hogy a lencsék és a prizmák mennyi fényt engednek át. (…) Tapasztalataink lényege az volt, hogy a drágább modellek – nagyjából áruk arányában – sokkal jobb képet mutattak erős szürkületben és a sötétség beállta után.”* A leírtakhoz három dolgot fűznék hozzá; az egyik, hogy a szürkületi érték itthon fontosabb, mint a trópusokon, lévén ott igen rövid az alkonyati időszak. Másfelől, a drága modelleknek nagy előnye a színhűség is, amely a madármegfigyeléseknél elengedhetetlen. És még valami: egy középkorú, mondjuk ötven-hatvan éves természetvizsgálónak teljesen felesleges méregdrágán, erős távcsövet vásárolnia. Ugyanis létezik egy úgynevezett kilépő pupillaérték, ami annak a fénynyalábnak az átmérőjét jelenti, amely kilép a szemlencsénél. Szemünk pupillamérete azonban a kor előrehaladtával csökken, így ha a távcső szélesebb fénynyalábot ad, mint a mi pupillánk, akkor annak egy része voltaképpen fölösleges. Így az erős (és többnyire ezért drága) távcsővel sem fogunk többet látni, mint egy kisebb tárgylencséjű, könnyebb és ezért vélhetően olcsóbb keresőtávcsővel.

Annyit azért még hozzátennék, hogy a kisméretű, kisebb nagyítású, nagyobb látómezejű távcső véleményem szerint az esőerdőben, erdőben jobb szolgálatot tehet, mint a nagyobb és erősebb. Nagyobb látómezejében ugyanis könnyebb felfedezni az ágak között ugráló madarakat.

Ma már nehéz eligazodni a különféle távcsőmárkák között, s – mint láttuk – azt sem könnyű eldönteni, milyen nagyításút használjunk. Magam, ha terepre megyek, egy 12×42-es Nikont akasztok a nyakamba, ugyanakkor van egy kis, 8×25-ös, zsebre vágható távcsövem is, amely már sokszor segített. Az ember ritkán megy városba nagy távcsővel, ám a zsebben diszkréten megbúvó kicsi bármelyik parkban előkerülhet.

Nagyon sok szép madarat figyeltem meg vele egyebek mellett Sydney-ben is.

A spektív nagyszerű találmány, de nehézkes. Az afrikai nemzeti parkokban például nem lehet kiszállni az autóból, így a gépkocsiban kell rögzíteni, ami – főleg, ha többen vagyunk, és másokhoz is alkalmazkodnunk kell – nem egyszerű feladat. Más a helyzet, ha hasonszőrűekkel kifejezetten madarászutat szervezünk, de ez ritkán fordul elő.

A távcsőkérdés is ezzel kipipálva.

Első ausztrál expedíciónkra készültünk. Szépen összeválogattam a szafariruházatomat, amely nem nélkülözte a vastag bőrből készült, magas szárú bakancsot sem. Még szépen ki is pucoltam. Ám szerencsére még jókor, elindulás előtt feltűnt valami: vendéglátóm szandálban indult neki az útnak. Így aztán, elfogadva Gyuri több évtizedes tapasztalatát, a bakancsot én is hátrahagytam Sydney-ben, s magam is egy szál szandálban vágtam neki a többhetes útnak. Útközben rájöttem, hogy Gyurinak mennyire igaza volt! A szandál – feltéve, ha jó minőségű – kényelmes, könnyű, s miután gyakorta nedves talajon megyünk, vagy éppen vízben gázolunk, utána hamar megszárad; no és persze szellőzik is a lábunk, ami nagy melegben nem utolsó szempont. Mindenféle veszélyes lénytől – támadó kígyóktól, vérmes ízeltlábúaktól

* Márok Tamás: Távcsövek, tévhitek (Magasles, 2009/5)

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 191 ]

és társaiktól – pedig nem igazán kell tartanunk. Azóta, ha egzotikus helyre megyek, nem viszek magammal bakancsot, csak szandált és/vagy papucsot. A cipőt csak a szállodára vagy a városnézésre tartogatom.

(Persze más volna a helyzet, ha hegyi túrákon vagy egyéb, speciális kirándulásokon vennék részt.)

Ami viszont valóban fontos, az a fejfedő! Egy baseballsapka is megteszi, de jobb a kalap. Akinek szüksége van rá, és szereti, vigyen napszemüveget is. Én nem szoktam. A ruházat legyen szellős és kényelmes, s a színe is legalább nagyjából idomuljon a környezethez. A mindenféle terepszínű vadász- és katonai ruhák számomra visszatetszőek. Egy rövidnadrág, pólótrikó többnyire elég, de azért legyen nálunk meleg ruha is. A trópusokon is szükség lehet rá, ugyanis olykor nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is szafarizunk, s ezer méter felett az éjszakák már hűvösek lehetnek.

Ha lodge-ban, szállodákban töltjük az éjszakát, elvárják, hogy a vacsorákon tisztességes ruházatban, hosszú nadrágban, ingben és cipőben jelenjünk meg.

Ha tetszik, ha nem, az ilyen utak többségénél védőoltásokra is szükség van. Erről is idejekorán tájékozódjunk, mert van olyan oltás, amelyet illik hetekkel, esetleg hónapokkal az elutazásunk előtt megkapnunk. A maláriagyógyszer is javallott lehet; ebből többfélét is lehet kapni, ennek kiválasztását bízzuk szakemberre.

Hasznos a szúnyogriasztó spray is, és a nagy erősségű naptejet se hagyjuk otthon.

Többször kérdezték tőlem, féltem-e valamitől az útjaimon. Bevallom férfiasan, igazán kemény helyzetben még nem volt részem, bár egy-egy alkalommal azért előfordult, hogy összeszorult a gyomrom.

Például, amikor gőzhengerként, trombitálva megindult az autónk felé egy elefántbika, az eszemmel tudtam, hogy néhány méterre tőlünk megáll, hiszen csak látszattámadásról van szó – ám a gyomrom mást mutatott.

Egy dologtól ellenben valóban félek: a hasmenéstől! Persze nem Ausztráliában, hanem például Afrikában. Nagyon fontos, hogy ennek komoly ellenszerét, az orvos által javallott leghatékonyabb gyomorfertőtlenítőt és hasfogót vigyük magunkkal! S ügyeljünk a higiéniára: például ne igyunk csapvizet, ne feledjük, hogy az italunkhoz adagolt jégkocka is ebből van, fogat is ásvány- vagy felforralt vízzel mossunk, csak meghámozott gyümölcsöt együnk stb. stb. stb. Én azért, ha tehetem, a trópusokon esténként – csupán a biztonság kedvéért – kortynyi whiskyvel vagy házi pálinkával is fertőtlenítem a szervezetemet.

A megfelelő távcső és a jó határozókönyv nélkül ne induljunk útnak

[ 192 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

ha fényképezni szeretnénk Aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a legtöbb természetfotó-album Afrikáról és Ausztráliáról jelenik meg. Az ott élő élővilág tálcán kínálja magát. Fény van bőven, sok az állat, sőt ahol nem vadásznak rájuk, még meglepően szelídek is. A fotósnak nincs más dolga, mint elkattintani a fényképezőgépet. Legalábbis látszólag…

Ha valakinek abban a szerencsében van része, hogy eljut a két kontinens valamelyikére, természetesen szeretne minél több jó felvétellel hazatérni. Ám később mégis sokan keserű szájízzel nézegetik a fotókat.

Pedig egy kis odafigyeléssel remek emlékképekkel idézhetnénk fel az életre szóló utazást!

Már jó előre, itthon készülni kell a nagy útra. A legfontosabb: ismerjük ki teljesen a gépünket, mielőtt elindulunk! Ne két nappal az út előtt vegyünk csillogó-villogó új masinát, hanem kipróbált géppel keljünk útra! Ezzel nagyon sok baklövésnek vehetjük elejét.

Sokak számára a „mindentudó” csodamasina pocket-gépek első látásra jó választásnak tűnnek. Családi és tájfotózásra valóban kiválóak lehetnek, ám természetfotózásra már nem alkalmasak. Legfeljebb néhány hegyről és elefántról lehet jó képet készíteni velük.

Ráadásul csupán a nap bizonyos szakában, napsütésben használhatóak igazán jól.

A bridge-gépek már sokkal jobbak, másodgépként magam is ilyet használok (hátha valami történik a másikkal! – kiáltok fel pesszimistán, amikor elcsomagolom). Ám ha igazán jó képeket szeretnénk készíteni (s mi mást is szeretnénk?), akkor bizony tükörreflexes fényképezőt kell magunkkal vinnünk. És persze megfelelő objektíveket. Én zoompárti vagyok, legalábbis

Kíváncsi Gould-varánusz

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 193 ]

A zsiráfot igazán könnyű lefényképezni

[ 194 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

az én igényeimnek ez felel meg a legjobban. Ugyanis legtöbbször egyszerűen nincs idő objektívet cserélni. Persze időnként azért szükség lehet az objektívcserére, mivel mindentudó zoom nem létezik, vagy legalábbis én nem ismerem. Ilyenkor azonban arra is ügyelni kell, amikor apró szemű por száll, például ha egy másik gépkocsi is megy előttünk. Az igazi, hamisítatlan, többnyire vörös, púderszerű homok mindent hamar belep. És a portól bizony, ha pechesek vagyunk, gépünk szerkezete is károsodhat. Állványt vihetünk magunkkal, de többnyire felesleges. A szafarikon ugyanis nem lehet kiszállni a dzsipből vagy a buszból, így nem is tudjuk üzembe helyezni, különösen, ha tele van a jármű. (Nem beszélve arról, hogy ezzel zavarnánk is a velünk utazókat.) Esetleg ablakra szerelhető miniállvánnyal kísérletezhetünk.

Viszont babzsák mindenképpen hasznos lehet, erre nyugodtan letámaszthatjuk a gépet. Ha mégis otthon felejtjük, akkor e célra egy pulóver is megteszi.

Ami még fontos: a tartalék akkumulátor. Feltöltve mindig legyen nálunk. Vigyünk természetesen töltőt is, ám ez mit sem ér, ha nincs nálunk „konnektor-átalakító”, ugyanis a helyi csatlakozókba nem tudjuk bedugni az itthon használatos töltőket. S persze kell még megfelelő számú és erősségű memóriakártya.

Mindig legyen nálunk tartalék kártya akkor is, ha a fényképezőben lévő még majdnem üres. Rengeteg a fotótéma, így a helyszínen nincs idő kitörölni a rossz képeket. Sőt a legjobb, ha hazáig minden képet megtartunk. A szelektálást otthon, monitor előtt végezzük. Nem egy képemről derült ki, hogy a gép kijelzőjén pocséknak tűnő felvétel a monitoron egész jól mutatott. (Igaz, ennek a fordítottja sokkal gyakoribb…)

Igen fontos, hogy a lehetőségekhez mérten a legnagyobb felbontású képeket készítsük. Igaz, hogy így egy-egy kártyára kevesebb fér, de a számítógép monitorján később meglátjuk, hogy – megérte!

Nagy teljesítményű vakut csak akkor érdemes vinni, ha éjszakai lest is tervezünk, ám ilyenkor még nehézkesebb a fényképezés. Afrikában az éjszakai lesek általában sokba kerülnek, és csak nagyon ritkán hozzák a várt eredményt. Ám – a beépített vaku mellett – legyen lehetőség arra, hogy alkalmasint egy erősebb vakut is szerelhessünk a fényképezőgépünkre.

A szafarikon a helyiek vezetnek, kérésre megállnak, de többnyire maguktól nem állítják le a motort. Így nem elég, hogy ki kell tartanunk a gépet, még a gépkocsi rázása is tönkreteheti a felvételt. Ezért minden esetben külön kérjük meg a vezetőt, hogy állítsa le a motort. Nem fog örülni neki, de többnyire megteszi.

Igaz, akadnak közöttük olyanok, akik nem, hivatkozva a fotózni kívánt vad „veszélyességére”.

Magam egy 70–300-ig terjedő zoomot használok. Ez azért is jó, mert szerencsés esetben objektívcsere nélkül készíthetek ugyanazon állatról portrét és tájban lévő, egész alakos képet. Egyébként is fontos, hogy egy jobb témát többféleképpen fényképezzünk (csak az állat, az állat pusztán a táj része, magányos példány, csoport stb.)

Exponáljunk minél többet! Nálam gyakorta előfordul (főleg, ha nem tudom megtámasztani a gépet), hogy tíz közül egy kép sikerül. De az sikerül! A többit otthon nyugodtan kidobhatjuk.

Bármennyire is nagy a fény, mégis azt javaslom, ne tartsunk túl alacsony ISO-értéket, épp a kézremegés miatt, főleg, ha telével dolgozunk. Szerintem 400-as ISO-val nyugodtan fényképezhetünk; a 800-as sem vészes, de különleges esetben, pl. szürkületkor tovább kell emelnünk az értéket. Az ISO-érték emelése persze nem csodafegyver, és a túlzott emelés akár a kép kárára is mehet. De ésszerű határok között érdemes alkalmazni.

Aki egyszer eljut a trópusokra, idegen országokba, annak mindent érdemes fényképeznie. Ne sajnáljuk rá az időt és az energiát! Ki tudja, legközelebb mikor térünk vissza, ha egyáltalán visszatérünk?

Ne csak a „képeslapállatokra” figyeljünk! Számos kisebb jószág bukkanhat fel: pompás színű agámák, kisebb-nagyobb kitines, pikkelyes, tollas, szőrös jószágok, nem beszélve a növényekről. Ők is megérdemelnek jó néhány felvételt, akárcsak a táj és az ott élő, más kultúrájú emberek.

Figyeljünk az állatok viselkedésére! Mint már azt fentebb írtam, utunkon egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy az impalák zárt egységet alkotva, riadtan tekingetnek körbe. Ez többnyire ragadozót jelent.

Fényes nappal ez akkor elég elképzelhetetlennek tűnt, de megálltunk és várakoztunk. Végül is, tőlünk alig pár méterre, előballagott – egy leopárd. Máskor a madarak egy afrikai vadmacskát jeleztek, így őkelmét is sikerült lencsevégre kapni.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 195 ]

Ellesett pillanat

[ 196 ] KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora

KOVﾃ，S ZSOLT / A vadon vﾃ｡ndora [ 197 ]

Szunyókáló oroszlánok

Figyeljünk a történésekre! A balról, jobbról fotózott elefánt, zebra vagy kenguru egy idő után unalmassá válik. Ám amikor eltelik néhány nap, már jobban oda tudunk figyelni az akciókra is, hiszen már nem csak a „fajgyűjtés” a cél. Mindent fényképezzünk le, amit van szerencsénk látni! Egymással vetélkedő állatokat, üldözéseket, családi jeleneteket. Biztos vagyok benne, hogy később ezeknek fogunk a legjobban örülni.

A digitális gépeknek, amellett, hogy szép képeket készíthetünk velük, van még néhány hallatlanul nagy előnye. Nem kell spórolnunk a filmmel, s még a bridge-gépeknek is többnyire jó zoomja van. Ezért kiválóan alkalmasak arra, hogy bármit gyorsan lefényképezve, később könnyedén meghatározhassuk azt. Ezt a módszert már sokan alkalmazzák, bár én inkább a skiccelés híve vagyok. Jó, ha a rajzolást és a fotózást egyaránt alkalmazzuk. Évszázadokon keresztül a rajztudás különösen nagy előnyt jelentett a természetbúvárok számára.

Gyakran leskiccelték, amit láttak, otthon pedig meghatározták. Persze olyan is előfordult, hogy leskiccelték, lelőtték, kitömették, és a skicc és a preparátum alapján egy hivatásos festő készített képet az adott élőlényről.

Később hiába váltak szinte mindenki számára elérhetővé a fényképezőgépek, a nagy áttörés elmaradt, kezdetben mégsem tudták helyettesíteni a rajzokat. A távolabbi állatokat nem lehetett a régi gépekkel lefényképezni, a természetfotózáshoz megfelelő masinák pedig méregdrágák és gyakran nehézkesek voltak. Jóval később már megjelentek az úgynevezett fotópuskák – gondoljunk csak a szovjet ipar remekére, a hetvenes években használt Zenit fotópuskára! Igencsak megizzadt, aki azt cipelte... No és persze a drága nyersanyag miatt pazarolni sem illett. Maradt tehát továbbra is a rajzolgatás.

Féltve őrzöm 1998-as ausztrál utam terepnaplóját. A sok jegyzet mellett tele van meglehetősen egyszerű rajzocskákkal, amelyek segítségével később megpróbáltam meghatározni az adott fajokat. Nemegy-

[ 198 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Pompás fényseregély

szer reménytelen vállalkozás volt. Kínkeserves dolog előbb megfigyelni, aztán rajzolgatni, sokszor emlékezetből, lévén mire végzünk, a legtöbb szárnyas már hetedhét országon túl jár. Ezután jön a határozókönyv lapozgatása, aminek során kiderül, hogy mégsem annyira pontosan rajzoltunk...

A következő, 2005-ös utamon már lényegesen kevesebbet rajzoltam. Akkor még csak egy bridge-gép volt nálam, de nagy zoomjának igen nagy hasznát vettem. Fényképeztem boldog-boldogtalant, így ha a képek nem is lettek „igazi”, bárkinek megmutatható fotók, arra jók voltak, hogy az otthoni fajmeghatározásban segítsenek. Ennél jobb eszközt keresve sem találnánk a madarak vagy egyéb állatok későbbi meghatározásához. Ha messze ül a madár, akkor is nyugodtan „rálőhetünk”, a számítógépen ránagyíthatunk (persze mivel előbb-utóbb szétesik a kép, nem a végletekig), majd egy jó határozókönyv segítségével rögvest megtudható, miféle szerzettel is hozott össze a jó sorsunk. Persze nem csak madarakat, hanem mindenféle más állatot, növényt, tájat, embert, romot stb. érdemes azonnal megörökíteni.

Otthon aztán jön a meghatározás, illetve a képek archiválása, amely többféleképpen is történhet.

A kronológiai sorrendnek az előnye, hogy tudjuk, mikor, hol, mit láttunk. Hátránya, hogy ha egy bizonyos tájképre, állatra, növényre vagyunk kíváncsiak, nehéz lehet a visszakeresés.

Az élőlényekről készült fotókat rendszertani sorrendben is tárolhatjuk.

Helyszínek szerint, továbbá tetszőleges sorrendbe is rakhatjuk fényképeinket. Ám talán a legjobb, ha a ugyanazokat képeket több archívumba is elhelyezzük.

Mivel a digitális képek készítőinek nem köti meg a kezét a nyersanyag mennyisége, sokkal több képet készítünk, mint hajdanán, a filmes gépek korában. Ezért feltétlenül csináljunk egy „családbarát” válogatást is, a legjobb hatvan–száz képpel. Éppen elég ennyit egy huzamban végignézniük családtagjainknak, barátainknak.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 199 ]

utószó Csak reménykedni tudok, hogy néhány szakember vagy felkészült laikus is kézbe vette, jobb esetben el is olvasta a könyvemet. Ám abban már biztos vagyok, ha igen, akkor bizony Tisztelt Olvasóm fel-felszisszent néhányszor. És igaza volt!

Már hallom is magamban a kritikus, de remélhetőleg jobbító szándékú megjegyzéseket. Hiszen adataim egy része bizony eltér attól, amelyet más ismeretterjesztő könyvekben olvashatunk, a fajoknak nem mindig azt az elnevezését használom, amit „kellene” stb. stb. stb.

Miért is tagadjam, hogy könyvem adatainak jelentős része a szakirodalmon alapul. Gondosan végigolvastam a rendelkezésemre álló könyveket, s bizony magam is meglepődtem a sok ellentmondás láttán.

Kezdjük mindjárt a nevezéktannal! Az állatoknak ugyebár van magyar és tudományos neve. Az előbbivel az a gond, hogy sok állatnak több is van. Más nevet használnak a szakemberek, gyakran más szerepel az ismeretterjesztő, és megint más a vadászkönyvekben. Nézzük például a Damaliscus korrigum tudományos nevű antilopot. Közönséges lantszarvúantilopnak illenék nevezni, de nem találtam olyan vadászkönyvet, ahol ne topiként szerepelne. E faj a könyvben is szerepel, mindkét nevet említem. A madaraknál még elkeserítőbb a helyzet. Itt nagyon sok fajnak egyszerűen nem találtam meg a magyar nevét, vagy ha igen, akkor a kelleténél többet is. Végül szakember véleményét kellett kérnem, hogy kibogozzam, melyik madarat most milyen névvel illik illetnem. Az alacsonyabb rendű fajok pedig még több fejtörést okoztak.

[ 200 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

A topi vagy közönséges lantszarvú antilop csapatai gyakran állítanak őrszemet

Ám ne gondoljuk, hogy a tudományos nevekben egyszerűbb kiigazodni! Ez sem teljesen egységes. Sőt még a faj, alfaj kategória sem! 2011-ben jelent meg minden idők legteljesebb, patásokkal foglalkozó könyve, a Lynx Edicions által kiadott Handbook of the Mammals of the World című monumentális sorozat második kötete. A könyvet igazi szaktekintélyek írták, ám a zoológusok egy része mégsem fogadja el az ott közölt szisztematikát – ugyanis rengeteg alfajból külön fajt kreáltak. Csak bonyolítja a helyzetet, hogy 2012-ben a világ egyik legnagyobb taxonómusának, Colin Groves-nak is megjelent egy patásrendszertana, mely nem egyezik teljesen a Lynx Edicions könyvével. Fentebb említem a közönséges lantszarvúantilop kontra topit. Ám a faj már tudományos nevében sem az, ami volt – ugyanis a Damaliscus korrigumot szétbontották, és én az addig csak alfajként nyilvántartott D. jemilát láttam. És ez még csak a patásprobléma…

Ezek után kénytelen voltam a saját meggyőződésemet követni, és a nekem legjobban tetsző rendszertant elfogadni. Bevallom, nem túl objektív megközelítés – de nem tudok jobbat.

A szakkönyvek egyéb adatai is jelentősen eltérnek egymástól, úgymint elterjedési terület, méret, ritkaság, vemhességi idő, sőt olykor még a faj felfedezésének, első leírásának időpontja is. Igyekeztem ezeknek a kérdéseknek a lehető legjobban utánanézni, összevetni az adatokat, és mindezek alapján a leginkább megbízhatóakat leírni, de bevallom, itt is fennáll a tévedés lehetősége.

Azok a könyvek, amelyek alapján döntenem kellett, mind-mind szerepelnek az irodalomjegyzékben.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 201 ]

ki kicsoda?

Könyvemben számos magyar utazót és természetvizsgálót említettem. Sajnos arra nincs lehetőség, hogy valamennyiük életrajzát közreadjam, ám talán a következők azok, akik semmiképpen sem maradhatnak ki.

Gubányi Károly

Teleki Sámuel

Ausztráliába viszonylag kevés magyar utazó jutott el, legalábbis összehasonlítva Afrikával vagy Amerikával. Közülük azonban mindenképpen kiemelkedik az első magyar nyelvű, összefoglaló jellegű, Ausztráliával foglalkozó tudományos-ismeretterjesztő könyv szerzője.

Gubányi Károly 1867. szeptember 9-én született a Nógrád megyei Jobbágyiban. A Budapesti Műegyetemen 1890-ben szerzett kultúrmérnöki diplomát. 1892–1897 között a Vízépítészeti és Talajjavító Hivatalnál dolgozott. Ázsia iránt Széchenyi Béla 1887–1890 közötti, belső-ázsiai expedíciója nyomán kezdett el érdeklődi. Az expedíció tagja volt Lóczy Lajos, akinek ösztönzésére 1897-ben Mandzsúriába utazott, és részt vett az úgynevezett mandzsu vasút építésének irányításában. Feladata az új nyomvonal kitűzése volt. Gyakran igen szeszélyes időjárási viszonyok között végezte a munkáját. Túlélte az 1900-as esztendő véres boxerlázadását, ám 1904-ben, a japán–orosz háború kitörésekor hazatért. Ázsiai útjáról Öt év Mandzsuországban címmel megírta könyvét, amely 1906-ban jelent meg.

Még ebben az évben Ausztráliába utazott, ahol megtakarított pénzén farmot vásárolt, amely voltaképpen egy 280 hektár nagyságú, műveletlen, bozótos terület volt Új-Dél-Walesben, a Murray- és Murrumbidgeefolyó között. Itt hét év alatt mintagazdaságot hozott létre. Ám ideje egy részét nem a gazdálkodás töltötte ki, hanem a kontinensen tett utazások, melyek során a keleti és déli területeket járta be.

Emellett üres óráiban írni kezdett, s még riverinai farmján született meg többnyire saját élményeken alapuló, Ausztráliáról szóló, annak leginkább földrajzát és történetét ismertető könyve, amely végül a Magyar Földrajzi Társaság pompás sorozatában jelent meg.

Ez volt az első tudományos munka, amely Ausztráliáról magyar nyelven napvilágot látott. Ez részben talán annak is köszönhető, hogy a kor jeles természettudósa, Cholnoky Jenő rendezte sajtó alá. A könyv első kiadása 1913-ban jelent meg, és a nagy érdeklődésre való tekintettel, közvetlenül az első világháború után, újra kiadták.

Gubányi 1913-ban hazatért. 1935. január 14-én hunyt el a Pest megyei Pilis községben.

Teleki Sámuel, az ismert erdélyi család sarja 1845. november 1-jén született Sáromberkén. Mérhetetlen vagyon várományosa volt, így gondtalan jövő várt rá. A nagy hírű Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, majd tanulmányait Göttingenben és Berlinben folytatta.

1881-ben élete fordulóponthoz érkezett: megismerkedett az ismert vadász és természetbúvár Rudolf trónörökössel. Talán kettőjük beszélgetései során fogalmazódott meg egy afrikai út lehetősége. Teleki Londonba utazott, a Royal Geographic Societynél szerzett fontos információkat. Az expedícióra Rudolf ajánlott egy fiatal útitársat, Ludwig von Höhnel sorhajóhadnagyot. Höhnel vezette az expedíció naplóját, jegyzetelt, méréseket végzett – egyszóval nélkülözhetetlen segítőtárs volt. Teleki 1886. november 29-én érkezett meg Zanzibár szigetére. Háromszáz főnyi karaván indult útnak, hogy feltárják Afrika ismeretlen vidékeit. 1887 júniusában érték el a Kilimandzsárót; Telekinek sikerült 5310 méterig felhatolnia a hegyen.

1887 októberében, a Kenya-hegy megmászásakor elsőként érte el a hóhatárt. 1888. március 6-án látta meg azt a tavat, amelyet később Rudolf-tónak nevezett el, majd később egy másik tónak a Stefánia nevet adta. Mombasát érintve, Abesszíniában a Harar vidékét kereste fel. Az expedíció, amely több fehér foltot is eltüntetett 1889-ben ért véget.

Teleki nevét az általa felfedezett vulkán őrzi.

1892-ben – közel 1100 oldalon, mintegy 170 képpel, Ráth Mór gondozásában – Höhnel tollából magyarul is megjelent az expedíció leírása, A Rudolf és Stefánia tavakhoz címmel.

Teleki 1893-ban felkereste Indiát, Szumátrát és Jávát. 1895-ben pedig egy vadászexpedíción vett részt Kelet-Afrikában.

1916. március 10-én, Budapesten hunyt el, és Sáromberkén helyezték örök nyugalomra.

[ 202 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Kittenberger Kálmán

Széchenyi Zsigmond

Kittenberger Kálmán 1881-ben született, szegény, nyolcgyermekes család legfiatalabb gyermekeként. Tanítói oklevelet szerzett, közben a szünetekben a Magyar Nemzeti Múzeumban kisegítő preparátorként dolgozott. Innen indult 1902-ben Közép-Kelet-Afrikába. Első afrikai gyűjtőhelye a Kilimandzsáró vidéke volt. 1906-ban rövid időre hazatért, de még ez év végén újra útra kelt Afrika felé. 1910-ben számos értékes élő állatot gyűjtött össze az éppen újjáépülő budapesti állatkert számára, ám sajnos a kollekció jelentős része elpusztult. Nem Kittenberger mulasztása folytán, hanem kezdetben marhapestisben, majd a hajózási társaság hibájából... Ám még így is mintegy 120 állattal gazdagította a gyűjteményt.

Az első világháború kitörésekor az angolok fogságába esett, éveket töltött indiai hadifogolytáborokban. 1919. december 31-én tért haza.

1920 szeptemberében átvette a Nimród Vadászlap szerkesztését.

Rövid idő alatt színvonalas vadászlappá varázsolta, amely egyúttal tudományos anyagokat is közölt. Pl. itt jelent meg az első hír a molnárgörény hazai előfordulásáról, a sakál újbóli megfigyeléséről, számos madártani érdekességről stb. Kittenberger igen körültekintő és szigorú szerkesztő volt. Csak a legjobbak publikálhattak a lapjában; több, ma már ismert írót éppen ő fedezett fel. A legjelentősebbek közülük Fekete István és Láng Rudolf, aki „Sólyom” írói néven jelentette meg írásait.

1925–26-ban és 1928–29-ben újabb két expedíciót szervezett Afrikába, ezúttal Ugandába és Belga Kongóba. 1948-iban a Nimródot papírhiányra hivatkozva megszüntették.

1949-ben a Fővárosi Állat- és Növénykert meghívta zoológiai szaktanácsadónak, de ez a megbízatása csak 1950 szeptemberéig tartott, ekkortól ugyanis a nagymarosi kísérleti prémesállat-telep vezetője lett.

Az Afrikában töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Köszvény és reumás fájdalmak gyötörték, ízületei elmeszesedtek, s bizony a hajdani maláriarohamok és annak gyógyszere, a kinin utóhatásaként lázálmai évtizedekig megkeserítették éjszakáit.

1956-ban újabb tragédia érte. A Nemzeti Múzeumban kiállított, afrikai gyűjtését bemutató pompás diorámarendszer a forradalom alatt porig égett. Éppúgy, mint a háttérben lévő preparátumok szinte teljes anyaga – sok ezer állat, egy élet gyűjtése vált füstté és hamuvá. Pedig ez a gyűjtemény csak a legnagyobbakhoz volt mérhető!

Kittenbergert nagyon megrázta a gyűjtemény pusztulása. Két évvel később, 1958-ban halt meg.

Széchenyi Zsigmond nem akármilyen család sarja volt. Ükapja, Széchényi Ferenc gróf alapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, dédapja, Széchenyi Lajos pedig testvérbátyja volt a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak.

Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon.

Gyermekkorát leginkább a Fejér megyei Sárpentelén töltötte, ám hosszabb időt töltött osztrák és cseh rokonoknál is. Főiskolai tanulmányit Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben folytatta.

Több nyelven beszélt. Gyermekkora óta gyűjtötte a természetrajzi és vadászati szakirodalmat, négy nyelven.

1927 tavaszán indult el első Afrikai expedíciójára. Erről az útjáról külön könyvet nem írt, ekkor írt naplója csak jóval halála után, 1979-ben, a Szarvasok nyomában c. gyűjteményes kötetében látott napvilágot.

Második afrikai útjáról (1928–29) szól legismertebb műve, a Csui!...

Afrikai vadásznapló. Széchenyi 1938-ig még öt alkalommal járt Afrikában. 1935 végén Alaszkában vadászott, 1938 elején pedig Indiában. Mindeközben sorra jelentek meg könyvei. Érdemes kitérni arra is, hogy Széchenyi amellett, hogy remek vadász, utánozhatatlan író volt, fotósként is a legkiválóbbak közé tartozott.

Expedíciói hatalmas gyűjteményeit otthonában helyezte el, ám a kollekció a második világháború poklában megsemmisült.. Szerencsére naplói, albumai, könyvei megmaradtak.

Igaz, 1947–50-ig az Erdészeti Központ vadászati felügyelőjeként dolgozhatott – ekkor jelent meg mindössze 500 példányban máig is legritkább könyve, A szarvas selejtezése –, ám később származása miatt kitelepítették, sőt egy évre börtönbe is került. Ezután a keszthelyi múzeumban dolgozhatott – mint „állományon kívüli segéderő.” Aztán végre a Szépirodalmi Könyvkiadónak eszébe jutott a Csui!..., melyet ismét kiadtak, majd később, szépen sorban a többi könyvét is.

Hamarosan Széchenyi újra pesti lakáshoz juthatott.

1956-ban leégett a Nemzeti Múzeumban kiállított Európa-hírű, Kittenberger gyűjtésén alapuló Afrika-kiállítás. Az anyagot mielőbb pótolni szerették volna, de ehhez kellett egy jó kapcsolatokkal rendelkező, nyelveket beszélő, tapasztalt Afrika-vadász. Széchenyire esett a választás.

1959 végén indult a gyűjtőexpedíció. 1963-ban ismét afrikai gyűjtőexpedíción vett részt a kormány megbízásából. Mint utolsó, befejezetlen leveléből tudjuk, élete utolsó időszakában ismét egy afrikai utat tervezgetett – ezúttal egy fotószafarit. Ám 1967. április 24-én meghalt.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 203 ]

Vojnich Oszkár

Dr. Nagy Endre

A Magyar Természettudományi Múzeum egyik legnagyobb ritkasága egy bali tigris (Panthera tigris balica) koponyája. Nem nagy, kicsit sérült is – de egy azóta kipusztult tigrisalfaj trófeája. Elejtője a méltatlanul elfeledett Vojnich Oszkár.

Vojnich Oszkár földbirtokos család sarjaként, 1864. május 18-án született Szabadkán. Elemi iskoláit magántanulóként, szülővárosában végezte. Pesten, a piaristákhoz járt középiskolába, de megbetegedett, s ezért Szabadkán érettségizett. Később, a felsőfokú iskola elvégzése után az állam- és jogtudományok doktora lett. Már gyermek- és ifjúkorában jó lovas, céllövő és vívó volt.

Először húszévesen (!), 1884–85-ben jutott el Afrikába. Útjáról naplót vezetett, amely 1995-ben meg is jelent Szabadkán, Afrikai út 1884 címmel, Szekeres László szerkesztésében – ám sajnos e munka ritkasága miatt beszerezhetetlen.

Következő útján Alaszkáig jutott el. Vojnich Oszkár több mint negyed évszázadon át járta a nagyvilágot. Járt a Spitzbergákon, eljutott Oroszországba, 1906-ban már a Vezúv híres kitörésénél találjuk, majd 1907-ben útra kel, hogy bejárja a Távol-Keletet. Számos szigetet meglátogat, etnográfusként, zoológusként, geográfusként. 1910-ben Afrikába utazik, egy évvel később, pedig India, Indonézia, Szumátra, Jáva az úti célja. Balin ekkor ejti el a már említett tigrist.

1912-ben visszatér Indiába, majd ellátogat Burmába is, a Maláj-félszigetre és Sziámba (mai neve Thaiföld). Trófeáit és néprajzi gyűjtéseit otthonában, Szabadkán helyezi el. Nagy kár, hogy a gyűjtemény java része később megsemmisült. Így például annak a bali tigrisnek a bőre, amelynek koponyája a pesti múzeumban van Állítólag még életében sok preparátumot és trófeát a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, néprajzi tárgyainak egy része pedig a Néprajzi Múzeumba került.

Vojnich Oszkár 1914-ben, ötven esztendősen, Afrikai vadászexpe­ díciója végeztével Mombasából Port-Szaídba hajózott. Lefoglalta az Eastern Hotel egész emeletét, majd születésnapján önkezével véget vetett életének…

Dr. Nagy Endre 1913. november 12-én született. Tanulmányai befejezése után előbb jogászként, majd – kis kitérővel – csendőrtisztként dolgozott. A második világháború befejeztével vadászati ismeretei, szaktudása és leleményessége révén előbb a hatvani járás vadászati felügyelője, majd a kormányvadászatok vezetője lett. Politikai okok miatt, mivel joggal tartott a kitelepítéstől, nem sokkal később családjával Németországba költözött, ahol erdészetet és vadászatot tanult, s megszerezte a vadászmesteri címet.

Miután egy ideig hivatásos vadászként dolgozott, és főleg a német múzeumok számára állatokat gyűjtött Afrikában, 1956-ban a Frankfurt melletti kronbergi állatkert és állatkísérleti telep vezetője lett. Ám csak rövid ideig dolgozott Kronbergben: 1958-ban családjával együtt Afrikába költözött. Dr. Nagy Endre új otthona Észak-Tanzánia lett, a Meru-hegy oldalán szállodát épített, állatkertet alapított, amely a természetfotósok paradicsoma lett.

Saját és bérelt területein bevezette az akkor már világhírű magyar vadgazdálkodást. 1962-ben térhetett vissza Magyarországra, s innentől kezdve minden évben hazalátogatott.

Afrikai otthonában több magyar vadgazdálkodási szakembert, vadászt is vendégül látott.

Az 1971-es vadászati világkiállításon dr. Nagy Endre vezette a tanzániai pavilont. A pavilon környékén egész kis állatkertet rendezett be.

Jó ismerőse volt a később oroszlánjairól, gepárdjairól és leopárdjáról világhírűvé vált házaspárnak, Joy és George Adamsonnak, és jól ismerte a talán legnagyobb német zoológust, Bernhard Grzimeket is.

Az 1980-as évek derekán hazaköltözött, noha telente ezután is hos�szú időt töltött Tanzániában. 1984-ben megvette Balatonedericsen a család ősi kúriáját, amelyet felújíttatott, hogy nagy tervét valóra váltsa, s elhozzon egy darabka Afrikát Magyarországra. Hazaszállította trófeái egy részét, festményeit, bútorait, néprajzi tárgyait, a kertben kis vadaskertet létesített, és a gazdag néprajzi és vadászati magángyűjtemény 1988. június elsején megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Ám nem csak saját múzeumát istápolta – dr. Nagy Endre nevéhez fűződik Windisch-Graetz Ferenc József kenyai trófeagyűjteményének a keszthelyi Festetics-kastélyban történő elhelyezése.

Dr. Nagy Endre 1994. július 12-én, Tapolcán hunyt el.

[ 204 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

IRODALOMJEGYZÉK

Ádám János – Bagosi Zoltán (1993): A kacsacsőrű emlős. A Természet XLIV (1): pp. 13–15.

Edgar, Graham J. (1997): Australian Marine Life. Reed Books, 544 pp.

Ádám János (1993): A hangyászsünök. A Természet XLIV (3): pp. 54–55.

Eltringham, S. K. (1999): The Hippos. Poyser Natural History, 184 pp.

Adamson, George (1970): Életem. Gondolat, 270 pp.

Főzy István – Szente István (2007): A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat, 456 pp.

Adamson, George (1986): Oroszlánok között.

Park, 312 pp.

Anghi Csaba (1971): Állatvilág az Egyenlítőtől a sarkokig. Natura, 241 pp.

Anghi Csaba Geyza (1941): Zsiráfok és maradványaik Magyarországon. Budapest, 77 pp.

Gróf Zichy Kázmér (2007): A Guaso Nyiro mentén a Natron-tóig. Dénes Natur Műhely, 319 pp.

Grzimek, Bernhard (1973): Ausztrália különös állatai.

Gondolat, 203 pp.

Az ausztrál medve (1923) In: UNIVERSUM: pp. 101–103.

Grzimek, Bernhard (szerk.) (1992): Emlősök enciklopédiája I. Lutra, 648 pp.

Balázs Dénes (1981): Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia.

Panoráma, 832 pp.

Gubányi Károly (1913): Ausztrália. LAMPEL R. Kk. Rt. Könyvkiadóvállalata, Budapest, 256 pp.

Balázs Dénes (szerk.) (1993): Magyar utazók lexikona.

Panoráma, 464 pp.

Gwin, Peter (2012): Rinócsata. National Geographic Magyarország, 10 (3): pp. 30–49.

Báró Huszár László (1929): Kwaheri. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 299 pp.

Győrffy István (1928): A szilaj pásztorok. Debreceni Egyetem Földrajzi Intézete, 46 pp.

Beretz Katalin (2001): Puskák – pajzsok – fohászok.

Zeusz Könyvek, 307 pp.

Hangay György (1987): Tábortüzek a Dél Keresztje alatt. Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, 200 pp.; 2., bővített és átdolgozott kiadás 1998, Dénes Natur Műhely, 207 pp.

Bindloss, Joseph – Parkinson, Tom – Fletcher, Matt (2004): Kenya. („Lonely Planet” útikönyvsorozata alapján) Park Könyvkiadó, 396 pp.

Branch, Bill (2005): Snakes and Other Reptiles and Amphibians of East Africa. Struik Nature, 144 pp.

Buzás Balázs – Nádai László (2007): Észak-Tanzánia és Zanzibár. Merhavia Kft., 104 pp.

Buzás Balázs – Csorba Gábor – Simon László (2011): A Föld patás állatainak névjegyzéke. Nimród Safari 6 (3): pp. 13–21.

Hangay György (1998): Ahol még kék az ég. Dénes Natur Műhely, 137 pp.

Hangay György (1999): Kutya munka – munkakutya.

Kedvenceink, 2 (8): pp. 5.

Hangay György (2005): 100 jó kérdés Ausztrália állatvilágáról. Arión, 112 pp.

Hangay György (2005): Ausztrália, Norfolk-sziget.

Globe-Könyv Kereskedelmi és Kiadói Kft., 324 pp.

Clutton-Brock, Juliet (2002): Emlősök. Panemex– Grafo, 400 pp.

Hangay György (2005): Az eukaliptuszok árnyékában.

Magasles, 3 (8), pp. 28–31.

Cogger, Harold G. (1996): Reptiles & Amphibians of Australia. Reed, 796 pp.

Hangay György (2011): Maguk alatt vágják? Vadon, 18 (4), pp. 20–23.

Corbett, Laurie (2001): The Dingo in Australia and Asia.

J. B. Books, 200 pp.

Hangay, George – Zborowski, Paul (2010): A Guide to the Beetles of Australia. CSIRO Publishing, 238 pp.

Cumming, D. H. M. – R. F. Du Toit – S. N. Stuart (1990): African Elephants and Rhinos, Status Survey and Conservetion Action Plan. IUCN/SSC, 72 pp.

Hangay, George – German, Pavel (2000): Insects of Australia. Reed New Holland, 128 pp.

Damaszkin Arzén (2005): A maszáj fennsíkon. Dénes Natur Műhely, 310 pp.

Dr. Balázs Dénes (1990): Magyar utazók Ausztráliában.

Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 8. szám, Magyar Földrajzi Múzeum, Érd, pp. 37–42.

Harrison, Colin – Greensmith, Alan (1994): A világ madarai. Panem–Grafo, 420 pp.

Höhnel Lajos (1892): A Rudolf és Stefánia tavakhoz I–II. Ráth Mór kiadása, 520 + 545 pp.

Johnson, Martin (é.n.): Afrika csodavilága. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., 276 pp.

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 205 ]

Johnson, Osa (é.n.): Veszélyes élet. Új Idők Irodalmi Intézet Rt., 277 pp.

Róna István (1963): Híres vadászkalandok, Gondolat, 286 pp

Kingdom, Jonathan (2007): The Kingdom Field Guide to African Mammals. A&C Black, 476 pp.

Schouten, Peter (1983): Prehistoric Animals of Australia. Australian Museum, 80 pp.

Kisszántói Pethe Ferentz (1815): Természethistória és mesterségtudomány. Bécs, 524 pp.

Shuker, Dr. Karl (1996): Noé elveszett bárkája.

Alexandra, 287 pp.

Kittenberger Kálmán (1927): Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában. Franklin Társulat, 395 pp.

Solymári Dániel (2012): Egykoron harcosok voltak. Élet és Tudomány, LXVII (23): pp. 720–721.

Kittenberger Kálmán (1930): A megváltozott Afrika.

Franklin Társulat, 375 pp.

Strahan, Ronald (1995): The Mammals of Australia.

Australian Museum – Reed New Holland, 756 pp.

Kovács Zsolt (1999): Díszmadarak után járva.

Természet, 1999 (2), pp. 38–37.

Széchenyi Zsigmond (1940): Csui!... Dr. Vajna és Bokor, 223 pp.

Kovács Zsolt (1999): Élete kész regény. Természet, 1999 (2), pp. 6–7.

Széchenyi Zsigmond (1963): Afrikai tábortüzek.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 281 pp.

Kovács Zsolt (2007): 100 jó kérdés az állatkerti állatokról. Novum, 124 pp.

Széchenyi Zsigmond (1968): Denaturált Afrika.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 370 pp.

Kovács Zsolt (2009): Állati emlék. Eri Kiadó, 144 pp.

Széchenyi Zsigmond (1979): Szarvasok nyomában.

Gondolat, 262 pp.

Macdonald, prof. David (2005–2009): Novum Állatvilág Enciklopédia I–VII. Novum McKie, Robin (2006): Emberré válás. Alexandra, 216 pp.

Menkhorst, Peter – Knight, Frank (2004): A Field Guide to the Mammals of Australia. Oxford University Press, 277 pp.

Szemadám György (2012): Leopárd a teraszon. X-BB Kiadói Kft. 190 pp.

Vojnich Oszkár (1908): A Csendes óceán szigetvilága.

Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 408 pp.

Vojnich Oszkár (1914): Hogyan vadásszunk veszélyes vadra? Singer és Wolfner, 223 pp.

Nemeskéri-Kiss Géza (2010): A Felső-Nílus mentén.

Dénes Natur Műhely, 143 pp.

Vojnits András (szerk.) (2002): Ausztrália, Óceánia.

Kossuth Kiadó, 239 pp.

Penny, Malcolm (1988): Rhinos – Endangered Species.

Facts On Fila Publications, 116 pp.

Wilson, Don E. – Mittermeier, Russell A. (ed) (2009): Handbook of the Mammals of the World, Vol. 1.

Carnivores. Lynx Edicions, Barcelona, 727 pp.

Pizzey, Graham (1980): A Field Guide to the Birds of Australia. Harper Collins Publishers, 460 pp.

Powell-Cotton, P. H. G. (2009): Rekordelefánt Kongóban. Hunor Vadászmagazin, 1 (október), pp. 64–66.

Reader’s Digest Complete Book of Australian Birds (2003). Reader’s Digest, Sydney, 639 pp.

[ 206 ] KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora

Wilson, Don E. – Mittermeier, Russell A. (ed) (2011): Handbook of the Mammals of the World, Vol. 2. Hoofed Mammals. Lynx Edicions, Barcelona, 885 pp.

Zimmermann, Dale A. – Turner, Donald A. – Pearson David J. (1999): Birds of Kenya and Northern Tanzania.

Princeton University Press, 576 pp.

tartalom Elöljáróban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Telefonhívással kezdődött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Ha a dingó felvonít . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Áss! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Hét év múlva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Ismét a farmon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 A szelíd kenguruk földjén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Újra úton . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68 Állatkertek tanulságokkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Afrika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Majmok kertje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90 Ízlelgetjük Afrikát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 Shimba Hills . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129 Az igazi szafari . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 Taita-hegyek vadrezervátum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 Arusha Nemzeti Park . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142 A nagy lyuk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146 A végtelen mező . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Masai Mara . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175 Visszatérés East Tsavoba . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181 Mese a gyíkocskáról, avagy mielőtt útra kelünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 188 Ha fényképezni szeretnénk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 193 Utószó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 200 Ki kicsoda? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 202 Irodalomjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205

KOVÁCS ZSOLT / A vadon vándora [ 207 ]

6760 Ft