Partium, 2015., tél by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXIV évfolyam, 4. szám, 2015. tél SZERZŐINK

Bánki Benjámin (Pécs) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Elek Ottó (Nyíregyháza) Dinók Zoltán (Kecskemét) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Dunai Andrea (Budapest) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Harrach Ágnes (Budapest) Kissné Gráf Éva (Vásárosnamény) László Zsolt (Székesfehérvár) Máriás József (Nyíregyháza) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Szilágyi József (Budapest) Szűcs Róbert (Nagyecsed) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Torbjörn Bådagård (Svédország) Tóth Áron Tamás (Debrecen) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg) Varga Ágnes (Mátészalka) Végh-Bodor István (Esztergom) 1

A folyóirat ezen számának megjelenését Balog Zoltán miniszter úr támogatta

A fedő borítón Szűcs Róbert „A túristvándi vízimalom” című felvétele látható Lapszámunkat Szűcs Róbert és Oláh András fotói illusztrálják. Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Ószabó István: [Útkanyar indul, hajlik eléd] .................................... 5 Oláh András: Szavak nélkül (novella) .............................................. 6 Farkas Gábor: Illat a versben, Bármit, Őszretört (versek) ............... 9 Tóthárpád Ferenc: Vadalma (dráma) ............................................ 11 László Zsolt: Karpathos .................................................................. 49 Dunai Andrea: In memoriam, Kismari, Kilenc dekk (novellák) .... 51 Diószegi Szabó Pál: Még tart az est, Boldogságunk (versek) ......... 55 Szilágyi József: Nedves Pláza (novella) .......................................... 57 Varga Ágnes: Megbillent kilincs, Pillanatok (versek) .................... 61 Végh-Bodor István: Dédapám, Nem jársz rosszul (novellák) ....... 63 Dinók Zoltán: Karó Pista, Éva szabadulni szeretne (karcolatok) ... 67 TANULMÁNY Bertha Zoltán: Kisebbségi sorsjelképek ......................................... 70 Elek Ottó: Befogad és kitaszít ......................................................... 75 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek – (A nyugat alkonya, A diadalív árnyékában) ................................ 82 SZEMLE Máriás József: Csűry Bálint emlékezete ........................................ 88 Barna T. Attila: „… engedékeny néha az Isten…” ........................ 91 NÉPFŐISKOLA Torbjörn Bådagård: A Brommai Népfőiskola (Fordította: Harrach Ágnes) ........................................................ 93

Partium

UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: Vedd a gyermeket ................................................ 98 Felhős Szabolcs: Az unitárius evangelizáció .................................. 99 EMLÉKEZÉS Juhász Ferenc emlékezete .............................................................. 101 Fecske Csaba: In memoriam Rékasy Ildikó ................................... 102 IFJÚSÁGI ROVAT Tóth Áron Tamás: Üdvözlégy Karácsony, Álomaktus (versek) ... 103 Bánki Benjámin: Betűkeringő, Csak a (versek) ........................... 104

HÍREK ................................................................................................ 108

Partium

Szépírás Ószabó István

[Útkanyar indul, hajlik eléd] Ez a sor nem rossz pedig. A rejtett rím… A bujdosó versláb… Mégis áthúzva, Uram. Áthúzott szavak: keresztjeleid. Flagrum ólmai, esőcseppek… Mint kit szentté kreál a vallás, nagylelkű lettem, s nyitott feléd. Azt mondom: szeretlek… Útkanyar indul, hajlik eléd.

Oláh András: Székelykő

Partium

Oláh András

Szavak nélkül Kati magába roskadva ücsörgött a szertár jótékony homályában. A folyosóról beszűrődő gyerekzsivaj el sem jutott a tudatáig. Nézett maga elé mereven, s csak akkor eszmélt, amikor kint felhangzott a jelzőcsengetés. Megrázkódott. Valahogy össze kell szednie magát. Megdörzsölte az arcát, szemét, beletúrt a hajába, nagyot sóhajtott. Mintha ezzel a sóhajjal el lehetett volna hessegetni a lelkét nyomasztó terhet. Összetörték. Megalázták. Kati magyart tanított. Nemrég töltötte be az ötvenet. Épp a múlt héten. A születésnapján az osztálya meglepetéspartit szervezett számára. Tündériek voltak. Csasztuskát írtak, régi fotókat digitalizálva az életpályáját bemutató diasort készítettek, aláfestésként Adamis Anna „Tanítsd meg a gyerekeket” című szövegét énekelték. Vajon honnan szedték elő? Valamikor, pedagógusnapi műsorokban ő is használta ezt a dalt. A születésnapi tortából szinte nem is evett. Csak nézte a mosolygós gyermekarcokat, és kicsordultak a könnyei. Ma azonban… Az első szünetben az 5. osztályból kilépve botlott Jutkába, aki félszeg kíváncsisággal kérdezte tőle: – Láttad? – Mit? – nézett rá jámboran. – Akkor nem láttad… Pedig mindenki erről beszél – jegyezte meg amaz. – Bökd már ki végre, mit akarsz! – vesztette el a türelmét Kati. Bosszantotta Jutka jól értesültséggel vegyes titokzatoskodása. – Hát a karikatúrát! Amit feltettek a Facebookra. – Nem tudok semmiféle karikatúráról, nem is érdekel – felelte fáradtan Kati, és szeretett volna gyorsan megszabadulni Jutkától. – Talán jobb is, hogy nem láttad – mondta szánakozón Jutka. – Biztos kiakadnál rajta. Elég durva… Na, és a kommentek… De nem folytathatta, mert Péter lépett ki az iroda ajtaján. – De jó, hogy jössz, éppen érted indultam – mondta, de a hangjába egy csöpp öröm sem vegyült. – Gyere be, beszélnem kell veled! Az előtérben Rózsika, a titkárnő és Margó, a tagozatvezető nyomban abbahagyták a beszélgetést. Kati sajnálkozást vélt kiolvasni a tekintetükből. Riadtan lépett be az irodába. Péter bezárta maguk mögött az ajtót, de alig ültek le, máris kopogás hallatszott. Rózsika dugta be a fejét: – Esetleg egy kávét vagy teát hozhatok? – kérdezte. – Nem, nem, már így is magas a vérnyomásom! – intett Péter, és kérdőn Katira nézett. – Esetleg te? Kati is megrázta a fejét, de hang nem jött ki a torkán. Rosszat sejtett. Valahogy furcsa volt az egész. Péter zavartnak tűnt. Ahogy kollégák is a titkárságon…

Partium

Péter egy papírlapot tett elé: – Ez keringett a Facebookon… Zárt körben ugyan, de tudod, hogy van ez. Elég egy téves kattintás… Többen is lájkolták, jó páran meg is osztották. Az egyik szülő vette észre, aki rendszeresen ellenőrzi a gyermeke internetes dolgait. Kimásolta a kommentekkel együtt. A papírlapon egy rajz volt. Egy rémes boszorkányt ábrázolt seprűn lovagolva, tortával a kezében. Ha a széles arc, a szeplők, a tömpe orr, a nyakba akasztott szemüveg és a torta az 50-es gyertyával nem igazították volna el a szemlélődőt, a kép címe segített: „Kata-banya 50 éves”. És a kommentek: „Ne már… Nem is néz ki annyinak…” „Persze, mert százéves. De tudnivaló, hogy a nők a felét letagadják!” „Bányarém.” „Dehogy: inkább BANYARÉM” „Vieux chevall de bataille” „Cö…cö…” „Jó az a turkálós blézer! Nem?” „Ki rajzolta?” „A blézert? ... Azt Mimi. A tortát én! Ugye, hogy az a legszebb?” „Lemaradt a szemölcs!” „Nem szemölcs. Ahogy a banya szokta mondani: „fogalmazzunk szabatosan”. Az bizony bibircsók.” „Volt bibircsók is, de Zsóka letörölte.” „Mikor csináltad?” „Hárman rajzoltuk.” „De mikor?” „Hát a múlt héten, a buli előtt.” „Gida, észnél vagy? Töröld ki azonnal!” „Mi az? Csak nem fosol?” „Szégyelljétek magatokat! Kati néni nem ezt érdemli!” „Kinyalhatod!” Egy másik lapon még folytatódott a szöveg, de Kati arra már nem volt kíváncsi. Nézte a neveket, a kommentet írókat. Az arcokat. Egy világ omlott össze benne. Még Zsóka is? – Buta kamaszok. Ki akarnak tűnni. Azt hiszik, jó pofák… Mindenkit kicikiznek. Egymást is… Nem tudják, mit cselekszenek… – hallotta távolról Péter hangját. De Péter is tudja, hogy nem ez a baj. Hiszen lehet valakit nem szeretni. Lehet nem elfogadni. Lehet kritizálni. Talán még nevetségessé tenni is lehet – ha nevetséges. De gúnyrajzot készíteni valakiről, majd félóra múlva átszellemülten ünnepelni, könnyek közt ölelgetni ugyanazt a személyt – ez már gyalázat. Ez al-

Partium

jasság… Ezek lennének az ő gyerekei? Ilyen kétszínűek? Álszentek? Hazugok? Mi lesz így belőlük? Ennyit ért a négy együtt töltött év? Ennyit tudott átadni nekik? Újabb csengőszó hallatszott. Kezdődik az óra. És neki be kell mennie abba az osztályba. Radnótiról kell beszélni. Az emberségről, az emberi tartásról egy embertelen világban. Meg a szeretetről. A legelemibb apróságokról, amik a kötődést jelentik… Ági jut eszébe. Épp elcsípte a mondatot a tanáriban: – Így jár, akinek nincs tekintélye, aki nem tudja kivívni a tiszteletet! Persze ahogy Kati belépett, rögtön elhallgatott. Még hogy tisztelet! Persze tagadhatatlan, hogy az Ági óráin egy pisszenés sincs. A kölykök félnek tőle, mint a tűztől. Szabad szájú, keményen beolvas bárkinek. És ha valaki nem áll be a sorba, az elvágta magát előtte örök időkre. Mégis ő szokta a legtöbb virágot kapni a jeles alkalmakkor… A nyolcadik osztály mintha megnémult volna. Semmi zaj nem szűrődik ki a teremből. Ilyen sem volt még. Kati belép. Az egész osztály lehorgasztott fejjel áll. Leteszi a naplót és a könyveket az asztalra. Eszébe jut, hogy tegnap milyen lázas izgalommal készítette az óratervet, de most a szükséges eszközöket sem hozta be, még a lapokat sem, amin dolgozniuk kellene. Nézi a lehajtott fejű, lesütött tekintetű gyerkőcöket. Egy részük zavarban van. Akad olyan is, aki megszeppent kissé. Kamaszok. Semmit sem tudnak a világról. Bár meg vannak győződve ennek az ellenkezőjéről. Az internet neveli őket. Azt hiszik, általa kitágul a világ, pedig csak bezárkóztak valahová. Hamis közegben élnek. Nem tudják, mi a fájdalom, nem tudják mi a szeretet. Csak azt, hogy néha lefagy a rendszer. De ezt is ellensúlyozza a túlméretezett ego, és a fene nagy magabiztosság. Kati látja, hogy néhányan lopva összenéznek. Egy-két zavart, elfojtott mosoly… Nem tudták, mit cselekszenek? Hisz tavaly épp Gida volt az, aki öngyilkossággal fenyegetőzött, mert kicsúfolták és szemét dolgokat terjesztettek róla. Vagy Zsóka. Aki vidékről csöppent be az osztályba, és sokáig olyan magányos volt. Mit kellett azért küzdenie Katinak, hogy a többiek befogadják! Most kuncog… Érdemes velük foglalkozni? Lesznek még valaha ezek a gyerekek az övéi? Érdemes fagyos földbe magot szórni? Végül elhatározásra jut. A tábla oldalsó szárnyához lép. Oda, ahová a rajz készült pár nappal ezelőtt. Csöndesen behajtja.

Partium

Farkas Gábor

Illat a versben Reggel a kávé és a tekintet párhuzamában elindul a nap. Ébren a hold még, néha legyintek, s fénye a napnak a holdba harap. Dermed a szél, cukros hab a kávén, kortyolok édes hajnali hangot. Ablakomon még játszik a holdfény, napsugarakkal fényteret alkot. Gőzöl a kávé, terjed a távol, menni szeretnék, lopni a csendet. Elmenekülni a bajtól, a zajtól,

Bármit Egyik kéz – akár a másik – rendet keres (néha fázik), bármit – őszinte titkokat –, bizonytalan biztosat.

Partium

Őszretört Rajzanak a felhők, a közelítő tél takarítja az őszt – hiába ont bút, és a völgyben a kerti virágok is feleslegesek. A tél itt – de én most mégis őszt

Szűcs Róbert felvétele

Partium

Tóthárpád Ferenc

Vadalma Dráma hét képben SZEREPLŐK KRISZTIÁN (Doy) (28) rajztanár, tehetséges roma festő KRISZTINA (25) Krisztián felesége, tanítónő MIHÁLY (43) sztárügyvéd ANDREA (38) Mihály felesége, író-költő SZPÍKER (a rádióban) MARIS (40) hajléktalan asszony ESZTER (7) Maris kislánya ELSŐ KÉP (Krisztináék panellakása, szerény, de otthonosan berendezett szoba. Szemben, hátul, boltívvel nyíló kis folyosó a kijárathoz. Mellette fogas a falon. A folyosón jobbra a fürdő, a háló, balra a konyha. A boltív felett kereszt. A falakon Krisztián képei, az egyik – jól látható helyen – keret nélkül, ferdén lóg. A szobában festőállvány, kisasztallal, rajzeszközökkel. A szekrény polcain könyvek, dísztárgyak. Hangfalak kétoldalt a földön. Fotelok, párnák, a dohányzóasztalon iskolai füzetek. A radiátor előtt ruhaszárítón női és férﬁ alsónemű szárad. Krisztián a fürdőszobában, Krisztina a konyhában van éppen.) (Lassan kivilágosodik a szín, a rádióban zene szól. A fürdő ajtaja félig nyitva, kihallatszik a vízcsobogás.) RÁDIÓ: (Zene, majd öt füttyszó.) SZPÍKER: Kilenc óra van. Odakinn hét ágra süt a nap, de senkit se tévesszen meg, továbbra is tart a szeptemberi, rendkívül hűvös időjárás. Folytatjuk műsorunkat, hallgatóink kérésére: egy órán keresztül, reklám nélkül. Ha tehetik, maradjanak velünk! Legyen szép a vasárnapjuk! (Divatos slágerzene.) KRISZTIÁN: (Zuhanyozik. Hangosan szólítja Krisztinát.) Kisszívem! Szívem! KRISZTINA: (Krisztina, miközben kávét szürcsöl, dúdolja a dallamot, ráérősen táncolva érkezik a szobába a konyha felől. Tánc közben leteszi a poharat, levesz egy alsónadrágot a szárítóról, továbblejt.) (Félhangosan, inkább csak magának.) Tudom, megyek már! KRISZTIÁN: (kiáltva) Szívem! (Egy kicsit vár.) Beadnád a bugyimat? KRISZTINA: (Hangosan kijavítja.) Gatyát, szívem, gatyát. KRISZTIÁN: (Elzárja a zuhanyt.) Ideadnád? KRISZTINA: (Nem siet, körbetáncolja a festőállványt, odasiklik a félig nyitott fürdőajtóhoz, kihívó mozdulattal beadja.) Parancsára, uram! Egy darab szexi-gatya előállt. (Becsukja az ajtót, továbblejt. Kiissza a kávét, megigazítja a keret nélküli képet a falon, az azonban visszabillen eredeti helyzetébe. Megvonja a vállát, felkapja a távirányítót, és lekapcsolja a rádiót. Ironikusan mondja.) Gatya. Na, ennyit mára az erotikáról! Munkára! (Leül a garnitúrára, nagyot sóhajt, a kezébe vesz egy füzetet. Iskolai dolgozatokat javít.)

Partium

KRISZTIÁN: (Egy szál alsónadrágban, frissen borotválkozva lép be a fürdőszoba felől, még törölgeti magát. Az előbbi számot énekli, de hamisan.) KRISZTINA: (Mutatja, dúdolja neki a dallamot, tisztán énekel.) KRISZTIÁN: (Vigyorog.) De nem azt akarod mondani, hogy hamis vagyok, ugye? (Visszakapcsolja a rádiót.) KRISZTINA: Dehogy! Eszembe sem jutna. (Kuncog.) KRISZTIÁN: (Odamegy, meghajol, felsegíti, hirtelen átveti rajta a törölközőt, magához vonja.) Kisasszony! Kérhetem, hogy a táncrendje legelejére sorolja szerénységemet? KRISZTINA: Uram! Bár nem illik kivételeznem, ezúttal szívesen megteszem. (Pár taktus, aztán a zene ritmusára megpörgeti Krisztián, Krisztina a pamlagra „szédül”.) Bolond. Mindig leveszel a lábamról, de… ennyi most elég. (Újra füzetet vesz a kezébe, a lábait felteszi a kisasztalra.) KRISZTIÁN: (A szekrényhez lép, inget keres, válogat, öltözködik.) Nincs jobb programod? Megint körmölsz? KRISZTINA: Látod, Szívem, nem? KRISZTIÁN: Ne kérdezz folyton vissza! Néha azon gondolkodom, hogy direkt cukkolsz, vagy csak úgy jön. Tudod, hogy ezzel mindig felhúzol! KRISZTINA: Mivel? KRISZTIÁN: Mivel mindig visszakérdezel. Felhúzol! KRISZTINA: Nem is olyan vagy… KRISZTIÁN: Persze, hogy nem. Tehát? KRISZTINA: A szokásos hétvégi dolgozatok. Szeretném mielőbb befejezni. Ne hidd, hogy nagyon élvezem. Volna más dolgom is, de ugye te nem javítod ki helyettem? (Rámosolyog.) Van egészen ügyes kis fogalmazás is köztük. Talán az egyik csöppség éppen most, nálam bontogatja szárnyait. Talán most indítok útjára egy tehetséget. (A rádióra néz.) Kikapcsolnád? KRISZTIÁN: (Kikapcsolja a rádiót.) Néha egy-egy hétvégén hagyhatnád pihenni őket. Neked is jobb volna, nem? Rólam nem is beszélve. KRISZTINA: (megjátszott nevetéssel) Haha! Hát persze. Csakhogy nem úgy megy az, tudod jól. És ha munka is, legalább jobban megismerem az osztályomat. KRISZTIÁN: Mi az e heti büntetés? (Odalép, futólag beletekint a füzetbe.) KRISZTINA: Nem büntetés. Remélem! (Biggyeszt.) KRISZTIÁN: Én utáltam a fogalmazást, inkább mindig rajzoltam volna. Szóval, mi a téma? KRISZTINA: „Az én családom.” KRISZTIÁN: Jó cím. KRISZTINA: Már csak huszonnyolc van hátra. KRISZTIÁN: Semmiség. KRISZTINA: (Ránéz.) Ez a munkám… KRISZTIÁN: Ne kezdjük! KRISZTINA: Figyeld! KRISZTIÁN: (Ellép onnan, újabb inget próbálgat.) KRISZTINA: Figyeld! Nem is olyan unalmas. (kedvesen) Hallgasd csak! (Felolvas.) „Az én családom a legaranyosabb. A szomszédban mindig kiabálnak, de mi szépen élünk. Apu mondta, hogy szereti anyut. Van kutyánk, cicánk, és nemsokára megsületik a kistestvérem is.” KRISZTIÁN: Ez valami családi horror?

Partium

KRISZTINA: Dehogy, csak egy betű kimaradt. Még megesik a harmadik osztályban. (Szótagolva javítja.) Meg-szü-le-tik. Egy piros pontot megérdemel, olyan ügyesen fogalmaz! KRISZTIÁN: Hát adj neki! De te feketét kapsz ám. (Csak rá figyel.) Kisszívem, azt mondd meg, mért mindig vasárnap kell ez? („Ingbe-gatyába” odaül eléje a földre, cirógatja Krisztina lábát, a keze mindig feljebb csúszik.) KRISZTINA: (Finoman hárít.) Holnap ki akarom osztani, te meg úgyis elmész. Már várnak a szakkörösök, igaz? KRISZTIÁN: Mit akarsz ezzel mondani? KRISZTINA: Csak amit te. Pont vasárnap… KRISZTIÁN: Jól jön az a kis pénz, arról nem is szólva, hogy jó velük, fogékonyak az újra, és így hasznosnak érzem magamat. És lehet, hogy én is felfedezek valakit, aki nagy művész lesz egyszer. KRISZTINA: Hasznos vagy te itthon is. (Megszagolja.) Finom illatod van. Kinek akarsz tetszeni? KRISZTIÁN: Na, kinek? (Ujját Krisztina szája elé teszi, így inti csendre.) Tudod, hogy a lábaid miatt vettelek el? (Megint próbálkozik.) Ilyen jó lábai senkinek sincsenek! Na meg azért, mert csak a ti kertetekben termett olyan finom sárgabarack. (Vigyorog. Krisztina játékosan fejbe veri egy párnával.) Mit is mondtál? Ki akarsz osztani? KRISZTINA: Ki ám! KRISZTIÁN: Hát ez nem rossz ötlet! Végre valami izgalom! KRISZTINA: Mert izgalomra vágysz? Különben meg a füzetekről beszélek, nem tűnt fel? Tudod, ezekről itt. (Mutatja, s huncutul hangosat sóhajt.) A füzetekről… bár… KRISZTIÁN: Inkább engem osztanál ki! Már nem is emlékszem… KRISZTINA: (Közbevág, mintha mérges lenne.) Hát, ha csak az hiányzik! Öltözz fel rendesen! (Leteszi a tollat, elkezdi újragombolni Krisztián ingét.) Megint félregomboltad, nem veszed észre? Egyébként meg valami probléma lehet a rövid távú memóriáddal. Ha jól emlékszem, pedig jól emlékszem, mert ugye, van mire… (Ad neki egy cuppanós puszit.) Szenzációs voltál. Hányszor is? (Mosolyog.) KRISZTIÁN: Szívem, fiatal házasok vagyunk – jut eszembe –, még lakásszentelőt sem tartottunk. (Puszilgatni kezdi, elfekteti, de Krisztina kedvesen kibújik a karjai közül.) KRISZTINA: Én is nagyon szeretném, de tartogasd az erődet! Kiszámoltam, ez nem jó időpont. KRISZTIÁN: (viccesen) Hát… szerintem… akkor főleg ne habozzunk! (Megint elfekteti, bolondoznak, de aztán Krisztián tér ki, megjátszott sértettséggel.) Különben meg lehet, hogy igazad van. KRISZTINA: (incselkedve) Úgyis erre számítottam! Még a végén elkésel. KRISZTIÁN: Tudod, a példamutatás! Inkább előbb öt perccel, mint később, akár csak féllel. (Körülnéz.) Hol az órám? KRISZTINA: Ahol mindig hagyod. KRISZTIÁN: Ja, már tudom. (Kilép a fürdőbe, felcsatolja.) A pontosság olyan erény, amit már korán meg kell tanítani! Még előbb, mint azt, hogy hogyan rajzolunk kockát. (álkomolysággal) Mert tudod, én tanár is vagyok, nem csak művész. (Melléül.) KRISZTINA: Na igen. (Rövid csend.) Gondoltál már arra, hogy milyen szerencsések vagyunk! A mi lányunknak saját rajztanára és saját tanító nénije lesz. Iskolába azért el kell járnia, de… KRISZTIÁN: Hagyd már ezt, ráérsz szülni! (Felugrik, nyakkendőt keres, próbálgat, járkál.)

Partium

KRISZTINA: (Ő is feláll, járkál.) Jó, jó! KRISZTIÁN: Még csak tervben sincs, aztán meg előbb talán az óvodát kellene kijárnia, nem? KRISZTINA: Jó, jó, csak ne húzd fel magad! KRISZTIÁN: (egy kicsit szelídebben) Nem húzom. KRISZTINA: De húzod, pedig te is szereted a gyerekeket. Nem az a természetes, hogy szülök? KRISZTIÁN: Dehogynem, de nem most. Különben is, még nem is éltünk! KRISZTINA: Krisztián! Még csak most kezdődik az élet, s ahhoz a gyerek is hozzátartozik. KRISZTIÁN: Nem szeretnél utazni, szép ruhákat, vagy színházba, kiállításokra járni? (Vacakol egy nyakkendővel, próbálja megkötni.) KRISZTINA: Dehogynem, de mikor is voltunk utoljára bárhol is? KRISZTIÁN: Mikor, mikor! (ingerült) Mit tudom én, mikor voltunk! Egyébként meg… A kiállítás megnyitóra sem jöttél el velem, pedig hívtalak. KRISZTINA: (Felemeli a hangját.) Most ezt miért kezded megint? KRISZTIÁN: Mert még mindig nem tudok nyakkendőt kötni. KRISZTINA: Ugyan, félrebeszélsz, de nem baj! (Odalép hozzá.) Mutasd, hadd segítsek! (Gondol egyet.) Különben meg minek? Nem kell nyakkendő, jó vagy te így is. (Ledobja a fotelbe.) Nyakkendő nélkül talán jobban vissza is tudsz emlékezni. (huncutul) Vagy? KRISZTIÁN: Mondtam már, csak arra emlékeztetlek, hogy nem voltál ott. Hiányoztál. (Nadrágot húz.) KRISZTINA: Tényleg. Emlékszel? A kórházban voltam, amíg te öt napig élvezted a sikert! Csak annyit láttál az egészből, hogy nem volt kaja, amikor hazaértél, és hogy még gyengélkedtem. KRISZTIÁN: (Védekezik.) Jó, tényleg! De én akartam volna, hogy gyere. Megbeszéltük, hogy az alkotótáborból a kiállítás után egyenesen a pályaudvarra megyek. Te meg telefonáltál, hogy nem tudsz jönni. Miért pont akkor kellett kivetetned a manduládat? Egy felnőtt nő. Röhejes! (Mentegetőzve felemeli a kezét.) Jó, jó, helyesbítek: Nem röhejes: helyes! Értem. Akkorra kaptál időpontot! Erről meg én nem tehetek. Maradtam volna itthon? A meghívók, a plakátok mind készen voltak már. Végre történt valami körülöttem! (Egy kis szünet után elgondolkozva folytatja.) Csak a véletlen hozta úgy. (halkabban, bűntudattal) Csak a véletlen. (Szelíden megöleli.) Bocsáss meg! Ha ott lettél volna… (újra szemrehányóan) Ez csak véletlen volt, de az nem, hogy állandóan a gyereken jár az eszed. Még a dolgozatok témájául is ezt választod. Ez már beteges! Nem gondolod? KRISZTINA: (Csitítja.) Nem gondolom! Hogy mondhatsz ilyent? Huszonöt éves vagyok, hamarosan harminc leszek. Már majdnem egy éve, hogy esküdtünk. Én szeretném látni az unokáimat is! Fiatalon, de legalább ﬁatalosan. Olyan nagy baj ez? Különben is, gyerek nélkül nem igazi élet az élet. Te is azt mondtad! Hatan vagytok testvérek ti is. KRISZTIÁN: Az más. KRISZTINA: (Megnyomja.) Igen, az más. Kár, hogy egyiküket sem ismerem! KRISZTIÁN: Majd megismered őket. KRISZTINA: Úgy, mint a szüleidet? Soha nem beszélsz róluk, még egy fényképünk sincsen. Miért nem jöttek el az esküvőre? KRISZTIÁN: Mit akarsz ezzel? Nem jöttek, hát nem jöttek! KRISZTINA: Még csak nem is válaszoltak a meghívóra. KRISZTIÁN: Hogy jön ez most ide?

Partium

KRISZTINA: Tudod! Család, gyerekek, rokonság… KRISZTIÁN: (izgatottan) Elkésem a szakkörről! KRISZTINA: (Hozzálép.) Krisztián! Nem akarsz valamit elmondani? KRISZTIÁN: Nem! Minek? Mikor volt az már? (Lehuppan a fotelbe, fúj egyet.) Nem is adtam fel a meghívót. KRISZTINA: (Elképed.) Nem? KRISZTIÁN: Felesleges. (Lehajtja a fejét.) Nem is tudnak rendesen olvasni. Az öcséim is alig. Mind munka nélkül vannak. Tudod te, hogyan élnek? Nincsen padló, az ablakok be vannak ragasztva, a tetőn már több a lyuk, mint a cserép. A víz, a villany az utca végén csak álom. A falu legutolsó házát messziről elkerüli mindenki. Legfeljebb csak egy-egy tégla talál be hozzájuk. Így volt mindig is, így is marad. (Krisztina egy kissé visszahőköl, aztán megöleli.) Nem hiszem, hogy változott bármi is! KRISZTINA: Már mióta együtt vagyunk, de sohasem beszéltél erről. Mi van még? Azt hittem, hogy ismerlek. KRISZTIÁN: Nem ismersz, nem. KRISZTINA: De szeretnélek, nem mondhatod, hogy nem. KRISZTIÁN: Még én sem tudom, ki vagyok. (Rövid csend.) Veled még nem történt olyan, nem tettél olyat, amit elhallgatsz, ha lehet? Amit szégyellni kell? KRISZTINA: Miket kérdezel? Sosem gondolkodtam még ezen. (gyanakodva) Ugye nem azzal jössz megint, hogy „nem te voltál az első”! Szeretném már, ha túllépnénk ezen! (Két kezébe fogja az arcát.) Ne szomoríts, kérlek! KRISZTIÁN: Dehogy, dehogy, kisszívem! Én tudom, hogy milyen jó és tiszta vagy. Szeretlek, szívem, szeretlek! KRISZTINA: Én is téged, de egy kicsit megrémítesz! Szóval? Valamit nem kellene mégis elmondanod? KRISZTIÁN: (zavartan) Már nem is tudom, csak úgy… csak úgy eszembe jutott valami. KRISZTINA: Mi is? (A szemébe néz.) Krisztián, ne vetíts, látom, hogy valami nyomja a szívedet! (Viccesen cikizi.) Biztosan valami nőügy. A feleséged vagyok. Tudni akarom! KRISZTIÁN: (Zavarban van, próbál kitérni.) Hát… hát… KRISZTINA: Krisztián! Hahó! KRISZTIÁN: (Nagyot sóhajt.) Egyszer megvertek a gyerekek az iskolában, mert azt mondtam, nem vagyok cigány. (Belelovallja magát.) Nem akartam cigány lenni! Pedig tudod, miért döntöttem úgy, hogy tanulok? Hogy én legyek az utca legokosabb embere! És anyám mindent megtett a ﬁacskájáért. Arról álmodoztam, hogy eljön majd az idő, amikor visszamegyek és megmutatom: lettem valaki, és segíteni tudok a szegénysoron. Most már nem vagyok cigány, hanem roma – azt mondják –, de sose megyek vissza. KRISZTINA: (Döbbenten leül.) KRISZTIÁN: Mit csodálkozol? Megtagadom őket? Lehet, de csak élni szeretnék: veled! Még ha megvet is a saját fajtám. Mert nem szereztem ám jó pontot én sem, nehogy azt hidd! Az én képzeletbeli füzetembe csak fekete pontok kerülnek, az én családomról meg mit is írhatnék, és – főleg – ki is volna kíváncsi rá? Sosem bocsátanák meg, hogy egy parasztot vettem feleségül. KRISZTINA: Parasztot? KRISZTIÁN: Így mondjuk… mondják. De mit számít, eljöttem a faluból, és kész! Úgysem akarnak látni már. KRISZTINA: Honnan veszed ezt? KRISZTIÁN: Az nem számít! De te mit tennél? (Csend.) Na, ugye!

Partium

KRISZTINA: Nem mondtam semmit, csak hallgatlak. KRISZTIÁN: Én csak azt szeretném, hogy hagyjanak békén ők is és mindenki, mindenki! Végre találtam egy ilyen kincset, mint te vagy! Meglátod, meg fogom mutatni, hogy megállok a lábamon, dolgozom majd. Művész vagyok… ha cigány is. KRISZTINA: (Hozzábújik.) Ez nagyon szép. Tedd csak azt, amit szeretnél! Ha ezt és így szeretnéd, legyen! Talán még a biennále is összejön. KRISZTIÁN: (Lehajtja a fejét.) Azt nem hiszem. És én már nem akarok visszamenni abba a faluba. Nem akarom, hogy a gyerekeim ott nőjenek fel, ne csúfolják őket, ne is tudják, honnan jöttek! Már én sem akarom tudni! Meg akarok élni, jól élni, de látod, még itt se, most se sikerül. Ha nem lesz melóm, mi lesz velünk? Te akarsz eltartani bennünket? A gyerekünket és engem is? KRISZTINA: (Keresi a szavakat.) Egy ideig, aztán… tehetséges festő vagy, meglátod, hamarosan felfedeznek. Látom én, és látja mindenki, akinek van szeme. (A falakon lévő képekre mutat.) KRISZTIÁN: (Gúnyosan bólogat.) Ott volt a lehetőség májusban: alkotótábor, kiállítás, de csak díszletnek kellettem! A jóvágású romagyerek, aki még – képzeljék! – festeni is tud! Szakköröket tartok a világ végén, néha-néha helyettesíthetek a suliban. De persze csak akkor, ha már senki más nincs, mert mindig akad olyan anyuka, aki panasszal kíván élni az új tanító bácsi miatt. (elváltoztatott hangon) „Igaz, kedves igazgató úr, hogy nagyon jó festő és pedagógus, de más!” (cinikusan) Na, brávó! KRISZTINA: Jó fej vagy, előbb-utóbb találsz munkát, ha keresel. KRISZTIÁN: (cinikusan) Persze, csak nem vagyok vak tyúk, hogy találjak – szemet! Jól is néznék ki: egy roma „vak tyúk”! KRISZTINA: Ne kezdd már megint! Üldözési mániád van! Állandóan ezzel foglalkozol. Itt vagyok jó példának én. Hozzád mentem, nem? KRISZTIÁN: Hozzám. De talán már meg is bántad, különben nem civódnánk minden szar miatt! KRISZTINA: Most éppen a leendő gyermekünk miatt, illetve érte, kisszívem, érte! Szerintem a volt barátaid mind gyerekkocsit tologatnak már. KRISZTIÁN: (Kiabál.) Azok cigányok! Hagyjál már! Értsd meg, hogy még nem vagyok felkészülve, hogy… hogy… KRISZTINA: Lehet, hogy igazad van. Még alig ismerjük egymást. KRISZTIÁN: (cinikusan) Na, ez az, már vártam! KRISZTINA: Provokálsz? Mit akarsz? KRISZTIÁN: Csak eljutottunk idáig megint! Most jön a nagy értelmiségi hozzászólás a kulturális különbségekről? KRISZTINA: (Visszahúzódik.) Nem jön semmi, minek is jönne? Civakodunk eleget így is. Én csak azt mondtam, hogy előbb-utóbb találsz majd munkát. KRISZTIÁN: (ingerülten) Hogyne, találok, hiszen csak bemesélem magamnak, hogy nincs normális állásom másfél éve, csak bemesélem magamnak, hogy lekoptak a barátaid; hogy mióta engem ismer, kerül bennünket az anyád! Csak bemesélem, hogy még az esküvőnkre sem jött el… Pedig ő kapott meghívót, igaz? (Elővesz egy üveget, meghúzza. Gúnyosan szól.) Esküvő szűk családi körben. Szűkebb már nem is lehetett volna! Úgyhogy tisztában vagyok én azzal, hogy mit mesélek be magamnak, és mit nem. Talán már te is megbántad, hogy hozzám jöttél. KRISZTINA: Dehogyis! Senkinek semmi köze az életemhez! Csak bízz magadban, és bízz bennem, hogy én is bízhassak benned!

Partium

KRISZTIÁN: (Hümmög, és megint iszik.) KRISZTINA: Krisztián! Légy szíves! Ne igyál! Vezetni akarsz, nem? KRISZTIÁN: Hagyjál! Már nem sok kedvem van. KRISZTINA: Várnak a gyerekek. KRISZTIÁN: Tudod, mennyi kéne, hogy valamire jussunk? Hogy a fenébe rendezzek kiállításokat, mikor még képkeretre sem futja?! (Ő is megigazítja a keretezetlen képet a falon, ami megint visszamozdul ferde állapotába.) Á… (Legyint.) Mondd meg nekem, ki fog engem meghívni! Hagyjuk is az egészet a francba! Inkább járok egyet. (Dühösen leakasztja kabátját, kinyitja az ajtót, és visszaszól.) És mondd csak! Ki fog tőlem képet venni? Biennále? Röhejes! (Becsapja maga után az ajtót.) KRISZTINA: (Utánaszalad, kinyitja az ajtót. Utána kiált.) A sapkád itt hagytad! (Elhalkulva, szinte csak magának.) Nehogy megfázz! (A szín elsötétül.) MÁSODIK KÉP (Lassan kivilágosodik a szín. Pazarul berendezett erdei villa nappalija, szekrények, komód…. Az ablakokat súlyos függöny keretezi. A falakon trófeák s egy falinaptár. A kandallóban tűz lobog. Oldalt fogas, az íróasztalon iratok, pár könyv, vezetékes telefon. Andrea öthónapos terhes. Laza, de csinos öltözékben van. Érkező autó hangját hallani.) ANDREA: (Kanapén ül, a lába a dohányzóasztalon, ölében piros párna, rajta laptop. Némán gépel, majd hangosan olvassa, amit ír.) …Fe-jem fö-lött gló-ri-a, halk sza-vú, / sí-romon köny-nye-ző ko-szo-rú / Te le-szel… (A külvilágról megfeledkezve tovább gépel.) MIHÁLY: (Belopódzik. Kabát van rajta, kezében aktatáska és egy kis reklámszatyor. Andrea háta mögé oson, nézi, hogy mit ír. Váratlanul megcsókolja a nyakát.) ANDREA: (Megijed.) A frászt hozod rám! (Fúj egyet.) Hú, és a hideget is behoztad. (felfokozott lelkesedéssel) Meg akartál ijeszteni? Na, várj csak (játékosan fenyegeti), ha megfoglak, szorulsz! MIHÁLY: De előbb levetkőzöm, jó? (Leveszi a kabátját, öltönyt visel. Iratokat rak ki a táskájából.) Egyébként: Szia! Helyzet? ANDREA: Ááá, mi lenne? Nem történik itt semmi. (Odamegy az ablakhoz.) Mindennap ugyanaz. Itt bent és odakinn is. Már személyesen ismerem a madarakat, pedig ki sem mozdulok abba a bűnös világba. Semmi izgalom. Legfeljebb hetente egy kis ijesztgetés jut nekem, amikor hazatalálsz. Még jó, hogy leköt az írás. MIHÁLY: (Átöleli.) Bocsi, de nem hagyhattam ki ezt a kis rajtaütést. (Huncutul kérdi.) Megijedtél? Talán rossz a lelkiismereted? ANDREA: Miért lenne? Csak nagyon elmerültem az alkotásban. Végre tudok írni. Mostanában úgyis olyan nehezen ment. Van, hogy úgy ébredek, hogy semmihez sincs kedvem. Inkább hevernék a tengerparton, mint a múlt nyáron. Itt az erdőben sosem süt, de legalább csend van, kevesebbet szenvedek. Mert szenvedek ám! MIHÁLY: Én meg azt hittem, boldog vagy. ANDREA: Az vagyok, csak néha boldogan szenvedek! MIHÁLY: Na igen. Ha valaki ilyen nagy eseményre készül!? ANDREA: Készülök is meg nem is. Még mindig nem fogtam fel. MIHÁLY: Nem csoda. Ez bizony csoda!

Partium

ANDREA: Hogy van ez? (Nevet.) MIHÁLY: Még én sem igazán fogtam fel. Ez nem csoda. (Megsimogatja Andrea arcát.) Babánk lesz. Egy új élet. Ez mindenképpen A CSODA! ANDREA: Egy új élet itt. Bennem. Érted? Bennem! Aztán, ha megszületik (huncutkodik), akkor már nem te leszel az első, de nem ám! Változik a sorrend. (nevet) MIHÁLY: Oké, megelégszem a gyenge második hellyel. (A reklámtáskából egy díszes gyertyát és több apró mécsest pakol ki.) Vettem gyertyákat. Egyet ide is. (Kiteszi a polcra.) Kijössz majd velem a temetőbe? ANDREA: Hogy jön ez ide? MIHÁLY: Úgy, hogy vettem gyertyákat. ANDREA: Aha. Mindig kimentünk, nem? Meglátjuk majd, hogy érzem magamat, jó? Mostanában nem vagyok túl jó formában. MIHÁLY: Bocs, de látszik is néha. Amennyire én tudom, ha írsz is, csak szomorú verseket, és állandóan ideges vagy, zaklatott. (viccesen) Egy mintaházasságban ez nem megszokott. Aztán gondolj a gázsira! Te már akármit írhatsz, ha próza, az biztos siker. A példányszámok után meg jócskán jön a pénz, igaz? Nem sokan vagytok, akik ebből megélnek. Pedig bukik a nép a ponyvára! ANDREA: Tudom, hogy nem érdekelnek a regényeim, de amikor a tanulmányaidat kellett ﬁnanszírozni, akkor egészen meg voltál elégedve. (Odamegy a polchoz, rendezgeti a könyveket.) MIHÁLY: Most is meg vagyok elégedve. ANDREA: Hát persze. MIHÁLY: Most is meg vagyok elégedve. (Odamegy ő is, levesz egyet, nézegeti.) De azért írhatnál már valami érdemeset is, ne csak szirupos kitalációkat és dekadens verseket! ANDREA: Kitalációk, de tele vannak ismerős élethelyzetekkel. (Kiveszi a kezéből, visszateszi.) Ha olvasnál tőlem akármit is, ráismernél néhány szitura, és talán nemcsak kinyilatkoztatnál. MIHÁLY: De ugye, nem a haverokat írod meg? Balhét akarsz? (Leül az asztalához.) Ha rájönnek, megharagszanak! ANDREA: Nem jönnek rá, úgy megkeverem. Különben is az olvasók általában azt hiszik, hogy rólam szól a regény, mert egyes szám elsőben írok, és jobb nekik, ha elhihetik: belelátnak az életembe. Pedig csak beleélem magam egy-egy helyzetbe. (Mihály asztalára támaszkodik.) Az élet dolgai csak ürügyül szolgálnak az írásra, arra, hogy elmondjak ezt-azt. No jó, itt-ott mi is benne vagyunk valóban. MIHÁLY: Micsoda? Csak nem megírtad, hogy kitartottál? ANDREA: Jaj, te! (Otthagyja.) De be vagy gyulladva! Olyan szégyellnivaló az, ha segít a feleséged? Senki sem mondhatja, hogy kitartottalak, csak én voltam, aki keresett is valamit, nem csak dolgozott. Van ilyen. (Ledől.) Vették, veszik a könyveimet, jó a kiadóm. Az meg ráadás, hogy néha élvezem is, hogy (nyújtózik) ha akarom, miniszter lehetek vagy akár valami szállodai luxusnő. MIHÁLY: Valami? Mit nem mondasz? Kurválkodsz a könyveidben? (Felé mutat.) Na, tessék, az unatkozó művésznő erotizál. Ez is azt igazolja, hogy legjobb egy elképzelt szerető! ANDREA: Miket beszélsz? (Odafordul.) Nincsen semmilyen képzelt szerető. De jó játék, az igaz. Bármit megtehetek és akárkivel. Ha akarom, igazságot szolgáltatok, ha akarom, nem. Ha akarom, jó vagyok, ha akarom, hát rossz. MIHÁLY: Persze élvezed a játékot! ANDREA: Csodálkozol? Egész héten egyedül vagyok, csak várom, mikor jössz haza,

Partium

hogy egy jót veszekedhessünk. (Mosolyog.) Csak vicceltem! De olyankor legalább tudom, hogy ez a valóság. Mert néha nehéz megkülönböztetni a képzelgéseimtől. MIHÁLY: A képzelgés más, mint a beleélés. (Egy mappával elindul a szekrényhez, beteszi…) ANDREA: Tudom én, hogyne tudnám. Amikor képes vagyok rá, csak írok, illetve próbálkozom, rakosgatom, nézegetem a könyveimet. (Felvesz egyet az asztalról.) MIHÁLY: Ezt még nem is láttam. ANDREA: (huncutul) Miért, a többit igen? MIHÁLY: (Megnyomja.) Igen! ANDREA: Aha, az előbb. Ez itt a napokban érkezett. Ez a legújabb. Karcsú, de szerintem jól sikerült. MIHÁLY: Majd meglátjuk, hogy fogy. ANDREA: Biztosan jobban veszik majd, mint – mondjuk – ha dráma volna. MIHÁLY: (Kiveszi a kezéből, kinyitja.) „Bölcsességek élet és halál dolgairól.” Nocsak, nem egy újabb szerelmes sztori? Mikor írtad? ANDREA: Ez most más. Csak úgy megszületett. Megpróbáltam okos gondolatokat összeszedni. MIHÁLY: (Teátrálisan felolvas.) „A hétvégék azért (is) vannak, hogy együtt térjetek nyugovóra, s hogy együtt ébredhessetek. (Komollyá változik.) Beszélgessetek, vagy csak feküdjetek egymás mellett, szótlanul, hogy átjárhasson benneteket az erő, ami kettőtök egységéből fakad!” Te, ez tetszik! (Lapoz, először magában, aztán hangosan olvas.) „Két ember között nem adódhat olyan konﬂiktus, amit ne lehetne rendezni, pusztán az egyirányú akarat szükséges hozzá.” Tetszik! Ezt szeretni fogják. ANDREA: Remélem, de tudod, a biztos az, ami már elmúlt, na és ez itt! (Simogatja a hasát.) Nézd, mindig nagyobb lesz, és állandóan mocorog! Nem nyugszik, talán sportoló lesz. MIHÁLY: (Andrea hasára teszi a kezét.) Imádlak! (Vigyorog.) Az első igazi közös művünk. Ettől aztán – nem is tudod – milyen kívánatos vagy! ANDREA: Tényleg? Nem látod, hogy nézek ki! Majd szétpukkadok, a lábaim dagadtak! Bár (megpuszilja) én is kívánlak téged. Csak, tudod, sokszor nem érzem jól magam. Néha, mikor rúg, nagyon fáj. Focista lesz, mondtam. MIHÁLY: Ügyvéd, édesem, ügyvéd, és azt jelzi, milyen határozott. ANDREA: Talán csak nem védőbeszédet gyakorol? MIHÁLY: Majd segíti a rászorulókat, vagy ellátja a baját a gyilkosoknak. De az még odébb van. A lényeg, hogy jól vagytok. ESZTER: (Zörög az ajtón, bekiabál.) Csókolom! Keziccsókolom! ANDREA: Ki lehet? Soha nem jár erre senki. (Leül, ír.) ESZTER: Csókolom! ANDREA: Ne nyisd ki! Ne jöjjön ide senki! MIHÁLY: Andrea! Valamit akar. Ez egy kislány! ANDREA: Akkor sem akarok látni senkit! MIHÁLY: (Türelmetlenül az ajtóhoz megy, a könyv még a kezében van. Előre kiszól.) Ki az? (Kinyitja az ajtót.) ESZTER: Csókolom! MIHÁLY: (kedvesen) Szia! (Betessékeli. Félig nyitva hagyja az ajtót.) ESZTER: (Hátrakiált.) Anya, bemegyek! (Mihályhoz.) Csókolom! Én Eszter vagyok. (Hangosabban Andrea felé.) Eszternek hívnak.

Partium

ANDREA: Jól van, Eszter. ESZTER: Anyu mondta, hogy mutatkozzam be. MIHÁLY: (Mosolyog.) Jól mondta. Én meg Mihály bácsi vagyok. Gyere csak! ESZTER: Hát, hát… Lehet, hogy anya mérges lesz, mert mindig látni akarja, merre vagyok. MIHÁLY: (Lehajol hozzá.) Csak nyugi! Mit szeretnél? Éhes vagy? ESZTER: Hát, ha van valami nélkülözhető holmi… ANDREA: (Bentről hallgatózik.) Menj innen, nem veszünk semmit! ESZTER: … valami, amit el lehet adni. MIHÁLY: (A zsebébe nyúl, aprót keres, odaadja neki, és a távolba mutat.) Az ott az anyukád? ESZTER: Aha. ANDREA: Mihály! Gyere már be! Jön a hideg! MIHÁLY: Ketten jártok? (Behajtja az ajtót.) ESZTER: Aha. Már voltunk itt a héten, de nem jött ki senki, pedig égett a villany. (Odaköszön Andreának, aki hátrafelé tekinget.) Csókolom! ANDREA: (kelletlenül) Szervusz! MIHÁLY: Nem mindig érzi jól magát, és nem is szereti az idegeneket. ESZTER: Azt látom, de minket mindenki ismer, itt lakunk a híd mellett. Szeretnek bennünket az emberek – szerintem. Tudják, ha adnak valamit, szerencsét hozunk nekik. MIHÁLY: Tényleg? ESZTER: (bizonytalanul) Anya mondta. És, ha ő mondja… MIHÁLY: (bíztatja) Akkor ti nagyon fontos emberek vagytok! A szerencséből sosem elég. Hát mit is adjak? ESZTER: Valamit, ami még jól jöhet, amit esetleg pénzzé lehet tenni. Az mi? (A kezében lévő kis könyvre mutat.) MIHÁLY: Láttál már könyvet, nem? ESZTER: De, csak, csak… MIHÁLY: Csak? ESZTER: Milyen szép! MIHÁLY: (csodálkozva) Szép? Főleg ha el tudod adni, igaz? ESZTER: Nem azért mondtam, hanem, mert még sosem volt ilyen új könyvem. MIHÁLY: Szeretnéd? ESZTER: (Biccent.) Aha. MIHÁLY: Gondolod, hogy neked való? ESZTER: Aha, biztosan nekem való. (Kihúzza magát.) Tetszik látni, milyen nagylány vagyok? MIHÁLY: (mosolyog) Aha. ESZTER: (gyerekes komolysággal) Sokat láttam én már az életből! MIHÁLY: Ejha! Jársz iskolába egyáltalán, te nagylány? ESZTER: Aha. Vagyis: járok, jártam iskolába… (nagyokat biccent) egy kicsit, amíg volt munkája anyának. De tudok olvasni! Bíró atya azt mondta, nagyon tehetséges vagyok. MIHÁLY: No, és hány éves ez a tehetséges kislány? ESZTER: Hét. Az már, ugye, nagylány? MIHÁLY: (Hátranéz, Andreára. Leguggol a gyerekhez.) ANDREA: (Fél füllel ﬁgyel. Ingerülten.) Add oda, ha annyira kell neki, hadd menjen! MIHÁLY: Nincsenek benne képek (átadja), de gyakorolni jó lehet. ESZTER: Nekem adja, tényleg? Ez jó, mert elfér a zsebemben, látja? (Belegyömöszöli.)

Partium

Ígérem, hogy mind az egészet elolvasom! Ez csak az én könyvem lesz. Köszönöm! (Andreának) Köszönöm a néninek is! MARIS: (Kintről, a ház elől.) Eszti! Eszti! Gyere már, megyünk! ESZTER: Csókolom! Mennem kell! MIHÁLY: (Kitárja az ajtót.) Szia! Gyere nyugodtan máskor is, ha úgy gondolod, hogy már fogyóban a szerencsénk! ESZTER: Csókolom! (Keze a könyvön.) Köszönöm! (Kintről visszakiált.) Legközelebb megmutatom, hogy tudok olvasni, tudok! MIHÁLY: Vigyázz magadra! Szervusz! (Becsukja az ajtót.) Kedves kislány. ANDREA: Láttam, de mit vacakoltál ennyit? MIHÁLY: Okosnak tűnt, és hogy örült, pedig még néhány év kell, hogy meg is értsen valamit abból, amit leírtál. ANDREA: Szörnyű, hogy az otthonában sem hagyják békén az embert! Te meg még biztatod. MIHÁLY: Csak egy kislány (viccesen), aki itt hagyott egy rakás szerencsét. ANDREA: Persze, aztán legközelebb majd csapatostul jönnek, mert, épp hogy meg nem vacsoráztatod őket. MIHÁLY: Most, hogy mondod: biztosan éhes volt! ANDREA: Vissza fognak jönni. Én meg itthon, egyedül. Nem bánnám, ha többet lennél velem, értelmes társaságra vágyom. Már lassan begolyózom! MIHÁLY: Hamarosan megnyitjuk a külföldi irodát, aztán újra itt lehetek a közeledben. Egyébként meg, tudod, senki sem zárt ide, te akartál a „világ végén” alkotni. Kell a nyugalom, azt mondtad, hogy egyedül akarsz lenni. Kétnaponta jön Zsóka. Megfőz, takarít, mos: szinte észrevétlenül. Nem hiszem, hogy zavar a munkádban. A Himalája csúcsain nagyobb a nyüzsgés, mint errefelé. Jó volna, ha eldöntenéd, mit is szeretnél! ANDREA: (ingerülten) Hagyd már abba! Mi ez a hülyeség a Himalájával? Egyszerűen elegem van a világból! Elegem, elegem, elegem! (Ránéz.) Belőled is elegem van… (Elsírja magát.) Jó nekem itt, csak néha jó volna, ha válaszolna valaki, ha kérdezek. MIHÁLY: Látod? Megint! Egyszer olyan vagy, mint aki úszik a boldogságtól, máskor úgy viselkedsz, mint aki a poklot járja. Azt akarod, hogy jöjjek haza, aztán meg a fenébe kívánsz. Mi a baj, ez a terhességgel jár, vagy mi van? Mostanában olyan sokszor elsírod magadat. Csak most értem haza, és tessék! (Hozzálép, megöleli.) Tudni akarom, hogy mi történik velünk. Ez így nem mehet! Sietek haza, eltervezem magamban, hogy milyen jó lesz együtt, úgy is indul, de mindig ez a vége. Mit tegyek? Árthat a kicsinek is. Ha kell még segítség… ANDREA: Te kellesz! De nem csak néha-néha! (őszintén) Nagyon szeretlek. MIHÁLY: Ezt minden alkalommal megbeszéljük, amikor megjövök. Alig várom, hogy hazaérjek, és azt mondod, hogy te is, de legtöbbször nem tudunk két normális mondatot váltani. Valamelyikünk mindig kötekedik. Te ezt nem látod? Mi történik velünk? ANDREA: Mi történik? Semmi! Hát éppen ez az. MIHÁLY: Dehogynem, édes! Mindig történik valami! ANDREA: Hát persze! (megjátszott jókedvvel) Neked igazad van. Neked mindig igazad van! MIHÁLY: Nem, nincs mindig igazam, de legtöbbször. Valamikor örültél neki. Miért baj az, ha nem hibázom, ha nem bukom el, ha nincsenek haragosaim? Jobb volna, ha valami szerencsétlen palimadár volnék? ANDREA: Na mondd csak, te nem-palimadár, hol voltál a nagy történések idején? Hol

Partium

voltál, amikor megtudtam, hogy… (egy pillanatra elhallgat), hogy gyerekem lesz? Hol voltál, mikor összehánytam mindent, hol vagy, amikor csak szólni szeretnék valakihez? Hol vagy, amikor meg akarlak ölelni, mert mindennél fontosabb vagy nekem? És vajon itt leszel, amikor megszületik? Tegnap is azon kaptam magamat, hogy ezzel beszélgetek itt. (Rámutat az egyik kitömött trófeára.) MIHÁLY: (gondterhelten) Itthon is legyek, meg a pénzt is lapátoljam! Tudod, hogy az nem megy! Ettől még nem kell, hogy ilyen legyél. Annyit gondolkodom, mit tehetnék. Most koncentrálnom kell a munkámra, nem hibázhatok. ANDREA: Ne is, de arra gondoltál, hogy hibát nem csak a munkádban követhetsz el? MIHÁLY: Jut eszembe, beszéltem Tiborral. (Odamegy az asztalhoz, belehallgat a kagylóba, hogy van-e vonal.) ANDREA: Minek? MIHÁLY: Ő hívott. Van vonal. Azt mondja, hogy nem veszed fel a telefont, és nem is jársz kezelésre. (Magához vonja, a szemébe néz.) Szeded a gyógyszereidet? ANDREA: Mi van, Misi? Nyomozol utánam? MIHÁLY: Nem nyomozok, de megkérdezhetem, nem, hogy miért nem szeded azokat a francos bogyókat? ANDREA: Minek szedném, ha nem használnak! Ebből nem lehet kigyógyulni, és egy csomó mellékhatás is van. Árthat a kicsinek. MIHÁLY: Azért kell az orvos, mert ő tudja, mit szedhetsz és mit nem. Nem könnyű veled. Szeretnék segíteni! Vannak nők, akiknél a terhesség hasonló jelekkel jár, de… ANDREA: (Ingerülten közbevág.) Ahogy mondod: terhesség. Nem furcsa? Mintha az áldott állapot mást jelentene. Kinek terhesség, kinek áldott állapot. (Túlzó vidámsággal, rögtönzött dallammal elkezdi énekelni.) Áldott-terhes állapot, áldott-terhes állapot, áldottterhes állapot… MIHÁLY: (Csitítja.) Elég, elég! Olyan sokáig vártunk, hogy teherbe ess, pardon: áldott állapotba kerülj, és most nemsokára megszületik a fiunk. Tehetséges anyukája van és sztárügyvéd apukája! Örülnünk kéne, nem? ANDREA: Örülök! Örülök, nosza, te is örülj velem! (eszelősen) Áldott-terhes állapot, áldott-terhes állapot! MIHÁLY: (Ingerült, be akarja fogni a száját.) Hagyd már abba! (Türtőzteti magát.) Jól élünk, mindene meglesz. Majd írsz neki gyermekverseket, mesekönyvet. (Vigasztalja.) Nagyszerű srác lesz a mi fiunk (büszkén), csakis az lehet! ANDREA: (félre, alig hallhatóan) Mármint: fiú. MIHÁLY: Ő is ügyvéd lesz. (Leül az asztalhoz, a papírjaival foglalatoskodik. Szórakozottan folytatja.) Szeretlek, édesem, szükségem van rád! Hagyjuk ezt a sok butaságot! Vigyázz a fiamra! ANDREA: Csak nehogy meglepetés érjen egy lánnyal! MIHÁLY: Akkor sem áll meg a világ. Tényleg, itt van október legvége, és még azt sem tudom, mikorra vagy kiírva! ANDREA: (Látszólagos nyugalommal igyekszik elterelni a szót.) Már jobban vagyok, csak utálom ezt a feszítést a hasamban. MIHÁLY: (egy kicsit gúnyosan) Andrea! Halló! Nem válaszoltál! Rengeteg a munkám, de mindenképpen veled akarok lenni. Még előtte vissza is kell költöznünk a városba. ANDREA: (szórakozottan, mint aki máshol van) Nem haladok eléggé a könyvemmel. Még azt sem tudom, mi legyen a címe. Lemaradtam az írással, a kiadóm meg követeli a következő részt.

Partium

MIHÁLY: (Felemeli a hangját.) Kit érdekel a könyv!? (Megbánja.) Ne haragudj! Tényleg nehéz téged követni. Egyszer azt mondod, sokat írsz, élvezed az alkotást, máskor meg az ellenkezőjéről beszélsz. Most úgy viselkedsz, mint aki máshol jár! Vagy… mégis valami baj van. Ugye? Mondd el, édesem, kérlek, mondd el! ANDREA: Nem akarom, hagyjál, nem akarom! (Csend.) MIHÁLY: Tudod, biztos voltam benne, hogy a miénk lesz a legjobb házasság. (Csend.) ANDREA: Én is. MIHÁLY: Hát úgy néz ki, hogy nem… (Magához vonja, leülnek egymás mellett.) Emlékszel, nem is olyan régen, mit írtál? ANDREA: Nem is olyan régen még sok mindent írtam. MIHÁLY: De ezt kívülről tudom, mert ha nem is sokat, de olvastam tőled, és emlékszem: „A boldogság nem egy folyam, hanem néhány pillanat…” MIHÁLY és ANDREA: (meghitten) „…amelyben úgy érzed, hogy a mindenség egyesül benned.” MIHÁLY: Látod? Hát teremtsünk minél több jó pillanatot! Értelmes emberek vagyunk, mindent megoldunk, ha mind a ketten akarjuk. ANDREA: Hát, ez egy kicsit sziruposra sikerült. (Nevetnek.) MIHÁLY: Ez volna az egyirányú akarat. Te írtad. ANDREA: Én. (Megsimogatja Mihály az arcát.) Aranyos vagy. MIHÁLY: Tele van a praxisom bonyolultabbnál bonyolultabb jogi esetekkel, néhány kuncsaftom mentális állapotához képest a te (Macskakörmöt mutat az ujjaival.) depressziód semmiség! Láthatod, a sok hülye orvos is csak hadovált. Tévedtek, itt a bizonyíték! (Két kezét büszkén Andrea hasára teszi.) Nem számoltak velem. (Kihúzza magát, megöleli.) Nincs semmi bajod. Na, mosolyogj még! ANDREA: (szeretettel) Édesem, biztosan megint igazad van, nagyon akarom hinni, mégis félek. Nem tehetek róla. Van, hogy úgy ébredek, hogy semmi sem jó. MIHÁLY: Mint ma? (szelíden) Andrea, ne haragíts meg! Van valami bajod, vagy unalmadban csak gyötörni akarsz? ANDREA: Dehogy, hiszen nagyon fontos vagy nekem. Úgy szeretném leélni az életemet veled, mint a szüleim egymással! Nincs is más vágyam! MIHÁLY: Én is azt szeretném, azért nem értelek! Tudod, ha bánt valami, akármi, nyugodtan elmondhatod. ANDREA: (kételkedve) Igazán? MIHÁLY: Igazán! Lehet ez kérdés? ANDREA: (megadóan) Na, jó. (rövid csend) Áh, inkább hagyjuk, nem érdekes! MIHÁLY: Most már belekezdtél, halljam! ANDREA: Mondom, hogy nem érdekes, már nem is tudom, mit akartam mondani. MIHÁLY: Te tényleg bolondnak nézel engem! ANDREA: Nem, nem, csak fáradt vagyok nagyon. Fáradt! MIHÁLY: Félrebeszélsz. (Csend.) ANDREA: (Lehajtja a fejét, szinte csak magának.) Nem voltam orvosnál. MIHÁLY: Mi? ANDREA: (Kiabál.) Nem voltam orvosnál!

Partium

MIHÁLY: Jézusom! Ezért kell ez a balhé? Nem szedted a gyógyszeredet. Na és? Hát majd beszeded, ha egyáltalán szükséged van rá. ANDREA: Nem a dilidokiról beszélek. MIHÁLY: Hanem? ANDREA: Nőgyógyásznál nem voltam. MIHÁLY: (Nem érti.) Borzasztó! Majd kérsz új időpontot. Mi ezzel a gond? ANDREA: Hát nem érted? (ingerülten) Amióta terhes vagyok, nem voltam orvosnál, szinte ki sem mozdultam a házból! MIHÁLY: Micsoda? De miért nem? ANDREA: Hogy ne tudja senki. MIHÁLY: Mit? ANDREA: (Ordít.) Hogy terhes vagyok! MIHÁLY: (Visszakiabál.) De miért? ANDREA: (halkan) Csak te tudod, hogy gyerekem lesz. MIHÁLY: (értetlenül) Alig vártuk, hogy sikerüljön, és te lusta vagy elmenni ellenőrzésre! Szerinted ez normális? Büszkének kellene lenned! A fiunkról van szó! ANDREA: (egészen halkan) Igen, a fiunkról… és mégsem. MIHÁLY: (ingerülten) Beszélj érthetően! ANDREA: (fenyegetően) Ne kiabálj velem! MIHÁLY : (erőltetett nyugalommal) A gyermekünkről van szó, felfogod? ANDREA: Én már rég felfogtam, te vagy, aki nem érti, mit magyarázok. MIHÁLY: Hát akkor segíts! ANDREA: Próbálok. MIHÁLY: Próbáld jobban! ANDREA: Igen, a gyermekünkről van szó (kivár) vagy inkább csak az enyémről. MIHÁLY: A tiédről? (Nem tud uralkodni magán, tipródik, a fejét fogja.) Mi van? Mit beszélsz?! Meg vagy te zakkanva! ANDREA: (kiáltja) Jól hallottad. Neked soha nem lehet gyereked! MIHÁLY: Mit beszélsz? ANDREA: (Felemeli a hangját.) Azt, hogy meddő vagy! MIHÁLY: De, hát azt írták… ANDREA: (Szinte suttog.) Nem. Nem igaz. Csak azért mondtam, mert szeretlek, nem akartam, hogy bánkódj! (Rövid csend.) MIHÁLY: Ugratsz, ugye? Hülye vicc! ANDREA: Nem a te fiad (csend), ha egyáltalán fiú. MIHÁLY: (tagolva) Nem az enyém! (Most érti meg. Erőlteti a nevetést.) Há-há-há! Gyereket szeretnénk, hát felcsináltatod magad! Kitűnő megoldás! ANDREA: Kérlek, ne bánts! MIHÁLY: Én bántalak? Most közölted velem, hogy még gyereket sem tudok csinálni! De csoda történt! (A hasára mutat.) Itt a bizonyíték. Én bántalak, és én titkolództam, én alázlak porig? ANDREA: (Magzatpózt vesz fel, befogja a fülét.) Mam-mam-mam-mam-maaaaa…. (Húzza a szavakat.) Úúúgyseeem haaallooom! Úúúgyseeem haaallooom! MIHÁLY: (Odahajol hozzá.) Összekeversz valakivel! (Tipródik, járkál szinte eszeveszetten.) Jézusom! Ilyen nincs! Velem történik ez? Egy beszületett zabigyerek! Csak úgy terem, mint a vadalma! Mint a vadalma! ANDREA: Tudtam, tudtaaaaaam!

Partium

MIHÁLY: Hogy változhat így meg a világ egyik percről a másikra? Tervek, remények, álmok! Félórája még én voltam a legjobb férj és szerető, egy reményekkel teli apa, legalábbis ebben a tudatban leledztem, és most (rövid szünet, teátrálisan széttárja a karjait) egy pillanat alatt felszarvazott balek lettem! ANDREA: Én nem akartam! Szeretlek, hidd el! MIHÁLY: (Idegesen le-föl járkál.) Micsoda?! Más gyerekét dédelgeted a szíved alatt, és azt mondod, szeretsz? (Üvölt, lekap a polcról és földhöz vág egy könyvet, aztán a többit is lesöpri.) Azt mondod, szeretsz?! ANDREA: (Elsírja magát.) Igen, édesem, szeretlek! MIHÁLY: (gúnyosan) Nagy a te szíved! ANDREA: És a gyereket is szeretem! MIHÁLY: Hát csak szeresd! ANDREA: Ezért nem haragudhatsz! MIHÁLY: (A sírással küzd.) Ki az? (csend) Ki az?! ANDREA: Nem ismered. MIHÁLY: (Lerogy a székre.) Odaadtad magad egy másik férﬁnak! Én azt hittem, hogy… (Odarohan hozzá.) Úgysem hagylak békén! Ki az? Mondd el, különben nem tudom, mit teszek! ANDREA: (Összehúzza magát.) Muszáj? Édesem! MIHÁLY: Ne édesezz engem! Te, te… (Ökölben a keze. Elfojtja.) Utoljára kérdezem: ki az? ANDREA: (Felszakad a következő sóhaj.) Úgy hívják… MIHÁLY: Hogy? ANDREA: Doy. MIHÁLY: Mi? ANDREA: Doy. Ez a művészneve. MIHÁLY: (gúnyolódva) Ja, hogy művész az „úr”. Aha! Az mindjárt más. Így már teljesen „más a fekvése a gyereknek”. Műűűvész! Nem olyan, mint én, egy földön járó ügyvéd két irodával, háromszor annyi havi zsozsóval, mint amennyire szükséged van. Ja, és akit állítólag szeretsz! (Járkál.) Művész, aha! Az. Életművész. Nincs is jobb a közös alkotómunkánál! Ugye, édes? De ezt most elcseszte! Jól elcseszte mindannyiunk örömére. Illetve elcsesztétek. Vagy nem? ANDREA: Kérlek! MIHÁLY: Gondolom, csak úgy idekeveredett enyhíteni csillapíthatatlan magányodat. ANDREA: Nem, dehogy, sose hívnék ide senkit! MIHÁLY: Na, ne kábíts! ANDREA: Tényleg nem. MIHÁLY: (megvetően) Hol szedted össze? ANDREA: Tudod, májusban, mikor a könyvbemutatóm volt. Pontosan emlékszem, 17én. Te az új irodád ügyeit intézted, nem tudtál jönni. (Halkabban.) Csak éjjel értél haza. MIHÁLY: De még előtted, igaz? ANDREA: (megbánóan) Igen. MIHÁLY: (Járkál, értetlenül tekeri a fejét, számol.) Már öt hónapos elmúlt! Hihetetlen… ANDREA: A bemutatómmal párhuzamosan nyílt egy kiállítás. MIHÁLY: Aha, emlékszem, valamit mondtál róla. ANDREA: Nem sokat, de mondtam. Csak nem ﬁgyeltél rám. Akkor sem. Ő volt a kiállító, a biennáléra is kijut, azt mondták.

Partium

MIHÁLY: Hát nem maszatol. ANDREA: Csak pár sor jelent meg róla, de a kiadó szerint az ilyen párosításnak jó PR értéke van. MIHÁLY: (gúnyos csodálkozással) A párosításnak? ANDREA: Ne forgasd ki a szavaimat! Igazuk volt. Mindenki eljött, aki számít. Az én könyveimet is újra kiadták. MIHÁLY: A lényeget! ANDREA: Összeismerkedtünk: én, a sikeres írónő és ő, a mellőzött művész… Fiatal, udvarias... Két különböző világ, a felszín alatt mégis valami közös is volt bennünk. Talán egy más valóság, ahová mind a ketten vágyunk. MIHÁLY: (cinikusan) Valami közös? Talán a pia! ANDREA: Tudod, hogy nem iszom. MIHÁLY: Amikor hazahoztak, szinte nem is tudtál magadról. Nem ismertem rád! ANDREA: Sohasem voltam még részeg, tudod. Talán a gyógyszerek miatt, csak akkor. Úgy alakult. MIHÁLY: (Fogja a fejét.) Nem jól „alakult”! ANDREA: Örömünkben vagy bánatunkban, a fene tudja… nem is emlékszem semmire. (Tétován közeledni próbál Mihályhoz.) MIHÁLY: Ez nem jó így! ANDREA: Bánom, persze, hogy bánom. Nagyon bánom, a kicsinek mégis örülök. Meg tudod érteni? Nagyon vágytam a gyerekre, (bizakodva) és te is. (megadóan) Persze, tudom, hogy nem így… MIHÁLY: Úgy látszik, nem vagyok elég jó az ölednek! Én nem tehetek arról, hogy több mint hét évig nem estél teherbe. (gúnyos fennhangon) Illetve, mint újfent tudjuk (a fotelba zuppan), mégis! ANDREA: Arra nem gondolsz, hogy én mit éreztem, hogy mit mondanak a hátam mögött, hogy csak írok a szerelemről, de még egy gyereket sem tudok szülni neked! Közben meg majd' elepedtem érte! Tudd meg, láttam a pillantásokon a ki nem mondott kérdéseket! Nagyon bántott, mégis hallgattam. MIHÁLY: Kit érdekel, hogy mit pletykálnak a nyanyák? ANDREA: Nem, nem számít! MIHÁLY: Csakhogy most, most igazán lehet témájuk! ANDREA: Senki sem tudja. Csak te és én. (szelíden) De ez már mind nem számít. (Mihályhoz akar bújni, de ő nem engedi.) Szeretek veled lenni, és végre állapotos vagyok. MIHÁLY: (Felkel, járkál.) Talán még örülnöm is kéne!? Ez őrület! ANDREA: Így akarta Isten. MIHÁLY: Ne keverd bele Istent! Az imáimmal nem ezt kértem, és te sem. Remélem! ANDREA: (győzködve) Tudom, hogy ez most hirtelen sok neked, de százszor átgondoltam. Bocsáss meg, és én örökre hálás leszek! Akár már holnap keresek egy jó szülészt. Ha már így alakult, jobb, mint ha örökbe fogadnánk, nem? (Újra megpróbál hozzábújni, Mihály hagyja, de nem viszonozza az ölelést.) Mindenünk megvan a boldogsághoz, csak bocsáss meg! MIHÁLY: Szerinted meg tud bocsátani egy férﬁ, ha megcsalják? Azt hiszed? ANDREA: Azért is imádkozom nap mint nap! MIHÁLY: Megszületik a kicsi, látod, ahogy növekedik, fejlődik, megszereted, de mindig arra emlékeztet… ANDREA: Te képes vagy rá, ismerlek! Jó lélek vagy, és nagyszerű apa leszel.

Partium

MIHÁLY: (mély szomorúsággal) Amíg élek, rágni fog, nem múlhat el nap, hogy ne jutna az eszembe, hogy másnak adtad magad! ANDREA: Jaj, édesem, visszaforgatnám az időt, ha lehetne, de nem lehet! MIHÁLY: (Átöleli, sír.) Nem, azt nem lehet. (A szín lassan elsötétül.) ESZTER: (Átvonul a színen, csak ő látszik, amint felolvas a könyvből.) A szeretet akarat kérdése is. A szeretet győzelem önmagad felett, a határtalan önzetlenség birodalma, független minden érdektől. (Újra sötét.) HARMADIK KÉP (A szín lassan kivilágosodik, Krisztiánéknál vagyunk. Krisztina könnyű otthoni ruhában takarít, pakol, közben jókedvűen dúdol, bohóckodik. Krisztiánon festékfoltos köpeny, egy képén dolgozik.) KRISZTIÁN: (Végighúzza kezét az állványon, viccesen provokál.) Heló, kisasszony! Itt még poros! Az úrnő nem fog örülni, ha így marad. KRISZTINA: De az úr szerintem elnéző lesz. (Távolról a porseprűvel megcirógatja.) KRISZTIÁN: Majd beszélek vele. KRISZTINA: (Odalép, letörli, kihívóan szól.) Szóval poros! KRISZTIÁN: Az. (Komolyra vált.) Látod te is, nem? KRISZTINA: Nem engedem, hogy elvedd a kedvemet. Nem hagyom! KRISZTIÁN: Ne is! Egyébként várunk valakit? KRISZTINA: Miért kérdezed? KRISZTIÁN: Hát mert nekiálltál. (Vigyorog.) KRISZTINA: (Úgy tesz, mintha hozzá akarna vágni valamit.) Ne cikizz! KRISZTIÁN: Nem cikizlek, csak jókedvem van. KRISZTINA: És ha jó a kedved, az abban csúcsosodik ki, hogy szekálsz? (Biccent magának.) Abban. Furcsa is volna, ha nem. KRISZTIÁN: De csak szeretetből. KRISZTINA: Az a szerencséd, hogy egy kicsit még tetszik is, amikor ilyen vagy. (Nagyot cuppant felé.) KRISZTIÁN: Te vagy az én szerencsém. Tudod, amikor annak idején a vonaton megláttalak, én már akkor tudtam, hogy (egy kissé elváltoztatott hangon) megszerezlek! Tíz év is eltelt, de azóta is azt a formás, bombázó tinit látom benned, akinek mindig valami játékos huncutság van a szemében. KRISZTINA: (Lehuppan a fotelba – megjátszott büszkeséggel –, és a tollseprűvel cirógatva mutatja a lábát.) Jó lábam van, az igaz (játszott komolysággal), de sosem voltam bombázó. (Szekálva.) Különben sem emlékszem már. KRISZTIÁN: Persze hogy nem, te, aki még azt is megmondja, hogy annak az autónak, amelyik tegnapelőtt megállt itt előttünk a tilosban, mi volt a rendszáma. Ezzel az aggyal háromszoros doktor lehetnél. KRISZTINA: Bezony ám! (Vigyorog.) Csak nincs kedvem hozzá, inkább pakolom a gatyáidat. Egy doktor még csak-csak, de egy bombázó sosem tenne ilyet. Ugye? KRISZTIÁN: Azt nem tudom, de majd keresek valakit, aki felvilágosít. KRISZTINA: Egy csajt? Azt próbáld meg!

Partium

KRISZTIÁN: Jól van, na! Ha nem is voltál bombázó (megnyomja a „csak”-ot), csak a Kisszívem, az is bőven elég (kenetteljesen), amíg a halál el nem választ. Vagy még tovább is. (Vigyorog.) Szeretlek, és te vagy számomra most is a legizgatóbb nőci! (Megcsiklandozza.) KRISZTINA: (Kiszabadul. Komolykodva.) Nőci? KRISZTIÁN: Nőci! És tudod, mit? A végrendeletembe beleírom, hogy csakis fölém temethetnek. (Felkapja, pörög vele.) KRISZTINA: Jaj, de gyagya vagy! Egy parázna gyagya! Aztán miről rendelkezel? A keretezetlen képeidről? (Mint egy díva.) Nekem ez mind nem számít. Tudd meg, bírlak, te művész, úgy is mondhatnám, hogy jó vagy nálam! KRISZTIÁN: (komolyan) Te is nálam. (Magához vonja, megöleli.) KRISZTINA: Akkor nem haragszol? KRISZTIÁN: Ugyan, hányszor mondjam még? Úgy látszik, itt az ideje. Nagyon örülök. (Csókolóznak.) Azt mondják, a csók jót tesz az immunrendszernek, neked pedig most ugyancsak erős immunrendszerre van szükséged. KRISZTINA: Ühüm… Nagyon jó érzés, hogy vonzónak találsz! KRISZTIÁN: Butus. KRISZTINA: (A homlokára cuppant egyet.) Ez most a múzsa csókja volt. Fess, alkoss és gyarapíts! KRISZTIÁN: Panaszra nincs már okod, igaz? KRISZTINA: Nincs bizony! Úgyhogy, akkor maradjunk annyiban, hogy fess, de, ha lehet, ne a ruhádra, kis művészem! KRISZTIÁN: („Szúrósan” ránéz.) KRISZTINA: Bocs! (Nevet, megnyomja a „nagy”-ot.) Nagy művészem! (Tovább serénykedik, megigazítja a ferde képet, hiába.) Észrevetted már, hogy ez a kép mindig visszabillen? Olyan csálén áll. KRISZTIÁN: (Bólogat.) Igen, csálén. KRISZTINA: Nem kellene mégis bekeretezni? KRISZTIÁN: De biztosan. (Teátrálisan a kép felé mutat.) Tudod, olyan ez, mint a házasság. Ha esetleg egy kicsit megbillen is, azért stabil marad, ha van, ami megtartsa. Mondjuk a hit és a bizalom. KRISZTINA: Hú, micsoda életbölcsesség! Erről jut eszembe, a hétvégén gyónnunk is kell. KRISZTIÁN: Kell? (Viccelődik.) Hát, ha neked olyan sok bűnöd van… Beavatsz? Na, halljam, elég lesz az egy Miatyánk? KRISZTINA: Képzeld, elég! (Mosolyog.) Bár a héten egy kicsit túlköltekeztem. KRISZTIÁN: Belevetetted magad az anyagi javak élvezetébe? Az hiba, nagy hiba. KRISZTINA: Semmi extrát nem vettem. Pedig ránk férne néhány új holmi. KRISZTIÁN: Nem volna gond, ha lenne biztos állásom. Bár fogynak karácsony előtt a képek, az odébb van, és utána megint holtszezon jön majd. KRISZTINA: Most ne is beszéljünk erről! Úgy örülök, hogy legközelebb már hárman leszünk a fa körül! KRISZTIÁN: Tehát biztos? KRISZTINA: Persze. Még nem látszik, de biztos. KRISZTIÁN: (Megöleli.) Tavasszal elkezdődnek az építkezések, beállok, betont hordani még tudok. Lesz pénzünk. Olyan babakocsit veszek a lányomnak, hogy csak, na! KRISZTINA: A lányodnak? (Megborzolja a haját.) Még csak most fogant.

Partium

KRISZTIÁN: Na és? Tervezés kérdése, nem? KRISZTINA: De az. KRISZTIÁN: (magabiztosan) Na látod! Abban meg jó vagyok, és nem csak abban! KRISZTINA: Nem csak. (Csóválja a fejét.) De hogy neked mindig ápolni kell az egódat? Szerencse, hogy ehhez is értek. KRISZTIÁN: (mosolyogva) Ne csodálkozz, férﬁ vagyok és műűűvész! KRISZTINA: (komolyan) Az vagy, még akkor is, ha ezt a szót ki sem mered ejteni házon kívül! KRISZTINA: (Még egy puszit ad Krisztiánnak, de most a szájára.) Vigyázz, nehogy összekend magadat! Alkoss hát! (Kimegy.) KRISZTIÁN: (Bekapcsolja a rádiót, tovább fest.) SZPÍKER: (rövid zene után) Egy kissé emelkedik a hőmérséklet, de továbbra is mínusz 8–10 fok várható. Hazánkban több helyen is akadozik a vasúti közlekedés, a fővárosban újabb hajléktalanokat találtak megfagyva. Az ország gázellátása biztosítva van, korlátozás nem várható. (Zene szól, lehalkítja.) KRISZTIÁN: Ilyenkor még a kutyát sem kergetik ki. (Krisztina után kiált.) Képzeld el, mi lehet északon! KRISZTINA: (Közben érkezik, kezében egy nejlontáska, leül.) Képzelem. De nem kell olyan messze menni. Tudod, mik vannak itthon is? Sokan csak a Karitásznak köszönhetik, hogy létezni tudnak. A gyerekek megdöbbentő dolgokat mondanak el akaratlanul is. Ne hidd, hogy mindenki tud fűteni! KRISZTIÁN: Szívem, nekem nem kell mondanod! Láttam már olyat eleget, sőt éreztem is. A saját bőrömön. Apámmal a parkban szedtük össze a gallyakat, mintha az valamire elég lett volna. De legalább addig mozogtunk. KRISZTINA: Egyébként meg holnap már Mikulás, itt az ideje a télnek, nem? KRISZTIÁN: Láttam, hogy ez a hétvégi dolgozat témája is. Csak nem hagyod őket békén. KRISZTINA: Sürget a tanmenet, és ha nő a hideg, lehet, hogy fagyszünet is lesz. Aztán meg sokan nem is tudják, mi a különbség a Mikulás és a Télapó között. KRISZTIÁN: De majd te megtanítod. (Most Krisztián megy ki.) KRISZTINA: Meg. Ezt is és még mást is. (Fonalat, kötőtűket vesz elő a táskából.) Aztán ha jön a hideg, hát jön. Hál' Istennek, egyelőre fáznunk nem kell. KRISZTIÁN: (Bejön, két pohár üdítőt hoz. Mint akinek káprázik a szeme.) Nocsak! Mi jött rád? (Leteszi a poharakat az asztalra. Leül.) KRISZTINA: Kötök, képzeld! KRISZTIÁN: (Cikizi.) Mama, te ilyet is tudsz? KRISZTINA: Mama ám tudod, ki… (Viszonozza.) Papa! KRISZTIÁN: Tényleg igaz, hogy egy nőt megismerni még csak meg lehet, de kiismerni…?! KRISZTINA: Nem is örülsz, hogy ilyen ügyes vagyok? KRISZTIÁN: Mióta is tudsz kötni? KRISZTINA: Nem tudok, de megpróbálhatom, nem? (Megvonja a vállát.) Hátha. Látod, a dereka már majdnem kész. (Mutatja. A tűn csak egy sor van.) Majdnem… KRISZTIÁN: (Lehajtja a fejét, majd megpukkad.) Kisszívem! Imádlak, de talán ráérünk még ezzel! KRISZTINA: Hallottad, milyen hideg várható! KRISZTIÁN: Igen, hallottam. De ha jól számolok, nyári gyerek lesz, nem? (Finoman dörzsölgeti Krisztina derekát.) Talán inkább vesemelegítőt kellene kötnöd: magadnak. Hm?

Partium

KRISZTINA: Vagy inkább neked? (Durcáskodik.) Hagyjál! Különben is, ilyen koszosan ne! Nem kellesz! Öltözz át! KRISZTIÁN: (Elindul kifelé.) KRISZTINA: (Utána kiált.) És vidd le a szemetet! KRISZTIÁN: (Visszakiált.) Igenis! KRISZTINA: (Ügyetlenkedik a kötéssel, élvezi a zenét. Hamarosan megcsörren Krisztián mobiltelefonja. Odamegy érte a szekrényhez.) Halló!? (kedvesen) De igen, ez az ő mobilja. (Csend, elbizonytalanodik.) Nem, most éppen nem tudom adni. (Újabb csend, elkezd járkálni a szobában.) Én a felesége vagyok. Ki keresi? (nyugtalanul, értetlenül) Valami üzenet? … Halló! Halló! Kivel beszélek? (Krisztián után szalad. Felerősítve visszhangzik, miközben elsötétedik a szín.) Halló! Halló! Halló! Halló! NEGYEDIK KÉP (Megint az erdei lakban vagyunk. Nagy, kivilágított, angyalfigurákkal feldíszített karácsonyfa uralja a teret. Halk karácsonyi zene szól a CD-lejátszón. Andrea a nyolcadik hónapban van. Nyugtalanul, nehézkesen járkál, néha megigazít egy-egy figurát a fán, nem tud magával mit kezdeni. A férje /öltönyben/ az iratait rendezgeti, jegyzetel, körülötte mappák. A kandallóban tűz ropog.) ANDREA: (A falinaptárhoz megy, nézegeti, számol.) Vettél már új naptárt? MIHÁLY: El akartam hozni, de az irodában felejtettem. Majd valamikor bemegyek érte. ANDREA: Ez csak január első hetéig mutatja a napokat. (Félrehúzódik, bekap egy gyógyszert.) MIHÁLY: Mivelhogy idei naptár. (Felnéz.) Mit mászkálsz, nem tudsz leülni? ANDREA: Nem vagyok jól. (Nem találja a helyét. A keze a hasán. Az angyalkákat igazgatja a fán.) Úgy gondoltam, idén csak angyalokkal díszítem a fát. MIHÁLY: (Oda sem figyel.) Jól gondoltad. ANDREA: Misi, még nem unod ezt a zenét? Már két napja csak ez megy! (Kikapcsolja.) MIHÁLY: Karácsony van, a szeretet ünnepe. Mit hallgassak, metált? ANDREA: Nem is tudom. Talán legjobb a csend. Olyan, mint… egy híres festő mondta: „a legszebb vászon az üres vászon”. A végtelen lehetőséget rejti. MIHÁLY: Na, ezt nem kellett volna! ANDREA: Bocs! De nem tehetünk úgy, mintha nem volna művészet. MIHÁLY: Nem, persze, hogy nem. Főleg nem képzőművészet. (Felkel az asztaltól, odalép hozzá, de Andrea kerüli a tekintetét.) Fáradtnak tűnsz. (Andrea hasára teszi a kezét.) Tudom, hogy megkínoz, de hát ez a dolga. (Gyengéden megemeli Andrea állát, hogy a tekintetük találkozzon.) Most már nyugodj meg, itthon vagyok! Most már itthon is maradok. Ameddig akarod, be sem megyek az irodába. (Leülnek.) ANDREA: (A zsebkendőjét babrálja.) MIHÁLY: Nagyon jól beindult az ügymenet, kitűnő kollégáim vannak. Nagyon jó a hírünk, szinte mindenki ismer a szakmában. Mondtam, hogy megéri a fáradságot. Kivártuk, és most már szinte távirányítással mennek a dolgok. Te csak pihenj, és dolgozz az új könyveden! ANDREA: Valahogy nem megy az írás. Talán egy dráma. Az motoszkál a fejemben. Olyan a hangulatom.

Partium

MIHÁLY: Ne mondj ilyet! Inkább folytasd a gyermekverseket! Írj olyanokat, mint azelőtt, mint az a hóemberes! (Játékosan túlozza a vers ritmusát.) „Fázik a kertben a hóember, köss a nyakába sálat.” Így van valahogy, nem? ANDREA: Így. MIHÁLY: Látod, ezt is megjegyeztem! ANDREA: A gyerekverseim is inkább szomorúra sikerülnek. Az meg kinek kell? MIHÁLY: Mert talán nem is gyermekversek. ANDREA: Most, hogy mondod… MIHÁLY: Nem gondolod, hogy jobban megy neked a próza. Nyár óta itt lakunk, és mégsem tudsz befejezni egy vacak regényt?! ANDREA: (Sértődötten) Először is nem vacak! A kiadó szerint eladási csúcsot fogunk dönteni. A gyerekversek meg… majd azok is. Ehhez te nem értesz, ez nem törvénykönyv. (Lehajtja a fejét.) Csak… MIHÁLY: Csak? ANDREA: Mondom, inkább valami drámát kellene írnom. Sorsok, kapcsolatok, az elfogadás és a megbocsátás, s hogy mi a fontos és mi nem. Ezek a dolgok foglalkoztatnak. Még mindig bűntudatom van. MIHÁLY: Nem csodálom, de láthatod, már lehiggadtam. ANDREA: Talán ki kellene írnom magamból. MIHÁLY: Nehéz mindkettőnknek. Nem tudom elfelejteni soha, viszont megbocsátottam. (Sóhajt.) ANDREA: Hálás is vagyok érte. Jó ember vagy, legyőzted saját magadat. Értem én. Hálás vagyok. Most már aludni is tudok. Nem gyötörnek az álmok annyira. MIHÁLY: Még mindig álmodsz? ANDREA: Nem tudom, el fog-e múlni valaha. MIHÁLY: De hát már minden rendben lesz. ANDREA: Azt a kislányt, Esztert hallom sokszor. Megjelenik álmomban, és felolvas a könyvemből. Itt van a közelünkben, de csak én hallom, én látom, máskor meg messziről jövő hangokat hallok, mintha Isten szólna általa. Megnyugtató és vészjósló egyszerre. MIHÁLY: Volt, ami volt, ennyi! Én sem sokat aludtam az elmúlt időszakban. Gondolkodtam éjjeleket. Ha már így alakult… igazad van. Kell nekünk ez a gyerek! Tehát nyugodj meg! ANDREA: Mondtad az irodában? MIHÁLY: Dehogy! Mit gondolsz, miért bújtam annyit az unalmas aktákat? El kellett terelnem a gondolataimat. Nem volt egyszerű megemészteni, hogy a menő ügyvédet felszarvazták. ANDREA: Nem erre gondoltam. Ne bánts! MIHÁLY: Jó, jó! Már vége. ANDREA: De azt elmondtad, hogy gyereket várunk? A mi gyerekünket. MIHÁLY: Ugyan, az irodában nem beszélünk magánügyekről. ANDREA: Mindenhol beszélnek magánügyekről. Nem vagytok gépek. Vagy csak a paragrafusok hoznak lázba benneteket? Képzelem, milyen katartikus erővel inspirál: (eljátssza) Kedves kolléganő! Fussa csak át a '97. évi 31-es törvényt! MIHÁLY: Én vagyok a főnök. Nem bizalmaskodom senkivel. ANDREA: Ja, a tekintély! Nagyon vigyázol, hogy ne csorbuljon a jó híred. De azt tudod, ugye, mi a különbség a főnök és a vezető között? A vezetőt választják, a főnököt kinevezik. MIHÁLY: Te pedig tudod, hogy se nem kineveztek, se nem választottak. Engem inkább elfogadtak. És ez nekem megfelel.

Partium

ANDREA: Igen, kedvesem, persze hogy tudom, csak szeretnék már én is találni benned valami hibát. MIHÁLY: Velem akarnak dolgozni, bíznak bennem. Bár tartom a pár lépés távolságot, ez egy szűk közösség, felelősséggel tartozom értük. Gondoltál már arra, hogy annak a pár családnak az én irodám nyújtja a megélhetést? Nincs mese, a jövő hónapban is kell a ﬁzetés. Enni, fűteni kell. ANDREA: Ez így van. Értelek is, csak azt mondom, hogy lehetsz vezető, főnök, de azért maradj – leginkább – ember! MIHÁLY: Mert nem az vagyok? ANDREA: Tudod, hogy értem. (Megint a naptárhoz megy, lapoz, nézegeti.) MIHÁLY: Már megint a naptárt nézed. Ne siettesd az időt! ANDREA: Dehogyis. MIHÁLY: (kedvesen) Ne aggódj, lesz kelengyére való! Ha eljön az ideje, eljön az ideje! Fáj, ami történt, de már én is várom, hogy a kezembe vehessem. (Odalép, és leveszi a naptárhoz kapcsolt ultrahangos felvételt.) ANDREA: Látom, te meg állandóan azt nézegeted. Ahhoz képest, hogy miket mondtál nekem… Persze nem bánom. Csodálatos, hogy le tudják fényképezni a magzatot, igaz? MIHÁLY: Tudod, hogy nem szívesen emlékezem, de a közös jövőnk mindennél fontosabb. Még nem beszéltünk róla, de apás szülés lesz, ugye tudod? ANDREA: Kedves vagy, de szerintem női dolgok ezek. Ezt azért ne egyedül döntsd el! MIHÁLY: Azért mondom! ANDREA: Valahol olvastam, hogy csak azoknak a férﬁaknak ajánlják, akik felkészültek rá. Sok esetben a férj csak akadályozza az orvosokat abban, hogy ellássák az anyát. MIHÁLY: Szeretnék veletek lenni! ANDREA: Hiszen még az injekció gondolatától is rosszul vagy. Nincs szükség arra, hogy elájulj. Szerintem egyszerre egy páciens elég a szülőszobában. (Ránéz.) Igaz? MIHÁLY: Csak ott szeretnék lenni az első pillanatokban! Amikor felsír, rácsodálkozik a világra, én meg rá! ANDREA: Nem hiszem, hogy jó ötlet. Aztán… (Felsikolt, görcsbe rándul.) Áááh! Egyre erősebben rúg. (Mélyeket lélegzik.) Már nagyon nehezen bírom. Teljesen kikészít! MIHÁLY: Hogy mondhatsz ilyent? (Lefekteti, kezébe adja a képet.) Csak jelzi, hogy már önálló akarata van. (Andrea hasára teszi a kezét.) Lehet, hogy azt mondja: Szia, apu, szia, anyu! Hamarosan jövök, veletek akarok lenni! Tudtad, hogy a magzatok is képesek sírni? (bizonytalanul) Úgyhogy csak vidáman! Énekelj, mesélj neki, hadd hallja a hangodat! ANDREA: Van még időnk! (halkabban) Azt hiszem… MIHÁLY: Hogyhogy azt hiszed? Csak tudod? Állandóan a naptárt forgatod. ANDREA: Ha így megy, nem húzom ki a kilenc hónapot. MIHÁLY: Azért kell vigyáznunk! Ha meg egy kicsit siet, hát siet! ANDREA : Áááh! (Megint, mint akit erős görcsök kínoznak. Mélyeket lélegzik.) MIHÁLY: (izgatottan) Úgy, nagy levegő! Csak nyugi! ANDREA: (Nagyokat lélegzik.) MIHÁLY: (Bizonygat.) Meglátod, milyen jó apuka leszek! Tudod, mit, még az irodába is beviszem! (Próbálja kedvre deríteni.) Hadd lássák, milyen angyali srácom született! Jót tehet az üzletnek is. (Odaviszi a piros párnát.) Nézd, itt a kedvenc párnád. Dőlj ennek! (Igazgatja.) Észrevetted, hogy nem illik a többi közé? ANDREA: De én szeretem, jó a tapintása, se nem kemény, se nem puha.

Partium

MIHÁLY: Akkor most így jobb, ugye? ANDREA: Persze, csak nagyon melegem van! Meg nem is jó ennyit feküdni. (lemondóan) Már nem is tudom, hogy volna jó. Egy hintaszékben talán, amiben mindketten elringatóznánk! Nagyapámnak volt olyan. A gyermekkoromra emlékeztet. Ha látok egyet, már az is megnyugtat. MIHÁLY: Hintaszék az sajnos nincs. ANDREA: Tudom, csak mondtam. Összevissza beszélek, hogy eltereljem a gondolataimat. MIHÁLY: Itt az Isten háta mögött még venni sem lehet. ANDREA: Nem számít, felejtsd el! Csak ez jutott az eszembe, mert ha ülök, úgy sem jó, ha állok, úgy sem, de már a fekvésből is nagyon elegem van. MIHÁLY: (Viccelődni próbál.) Te, akkor ez pont olyan lehet, mint amikor vesekövem volt. Emlékszel? Megittam azt a jó nagy bögre teát, aztán csak sápadoztam. Sétáltam fel s alá. Rám néztél, megkérdezted, hogy görcsöm van-e. Én meg mondtam, hogy mit tudom én. (Erőlteti a nevetést.) ANDREA: Most meg akarsz nevettetni? MIHÁLY: Ühüm. ANDREA: Rendes tőled, de ez most nem fog sikerülni, azt hiszem. MIHÁLY: Mocorog, az a dolga! Milyen rossz lehet olyan kicsi helyre beszorulva! A helyében én is igyekeznék szabadulni! ANDREA: Misi! Ne fárassz! (Fészkelődik.) MIHÁLY: Csak el akarom terelni a gondolataidat. ANDREA: Azzal, hogy a görcseidről mesélsz? MIHÁLY: Azzal, hogy kedves és vicces akarok lenni. De beszélhetünk másról is. Mondjuk: kigondoltad már, hogyan rendezkedünk be odahaza? Az ünnepek után már neki kellene állnunk vásárolni. Tudod, kiságy, babakocsi, játékok, ruhák… ANDREA: (Bűntudattal néz rá.) MIHÁLY: És a neve? Még nem is választottunk nevet. Pedig fontos. Mit szólsz a Mihályhoz? (Mosolyog.) Az bevált, igaz! ANDREA: (megadóan) Az be. MIHÁLY: Akkor? Azt jelenti: olyan, mint az Isten! ANDREA: Tévedsz megint. Éppen hogy azt jelenti: nem olyan, mint az Isten! Legfeljebb hasonló. MIHÁLY: Tévedek megint? ANDREA: (Ránéz.) Most nincs kedvem ehhez! Kínlódom, nem látod? MIHÁLY: Azt mondják, a névválasztás meghatároz egy egész életet. ANDREA: Nem hagynál békén? MIHÁLY: Jó, jó! Csak olyan furcsa vagy. Biztosan mindenki ilyen az izgalomtól. Ne aggódj! Amire szükségetek lesz, mindent beszerzek. Te csak elmondod, mit szeretnél, én intézem. ANDREA: Nem aggódom, tudom, hogy a jövő hónapban is lesz mit elkölteni. (Heccelni próbálja.) Főleg, ha a dugipénzed is előveszed. MIHÁLY: Miért mondod ezt? Azt is rátok költöm majd. Spóroltam, hogy mindenetek meglegyen. ANDREA: Rád van a legnagyobb szükségünk! (Fájdalmai vannak.) Hozz valami erőset, légy szíves! MIHÁLY: (kedvesen) Ne viccelj, szó sem lehet róla!

Partium

ANDREA: Csak egy kupicával! MIHÁLY: Készítek inkább egy jó teát, rendben? ANDREA: (Ingerülten szól.) Nem hallod, amit mondok? Mit nem lehet ezen megérteni? (Fel akar tápászkodni.) Akkor majd én! MIHÁLY: (Visszahúzza.) Maradj, kérlek! ANDREA: (Nem hagyja magát. Feláll, el akarja lökni Mihályt.) Eressz! MIHÁLY: Andrea! Képes vagy ezért veszekedni? Jó, hogy nem birkózunk! ANDREA: (erélyesen) Azt mondtam, eressz! MIHÁLY: (hangosabban) Légy szíves! Nem ihatsz! ANDREA: (Kiabál.) Nem hallod?! Hagyjál! (Hirtelen pofon csapja.) MIHÁLY: (Kapásból visszaadja neki.) ANDREA: (A pamlagra esik.) Jaj, kicsim! (A hasát tapogatja.) MIHÁLY: Ne haragudj, kérlek! Ne haragudj! ANDREA: (Sír.) Ezt is megértük! MIHÁLY: Mondtam, hogy ne haragudj! Egy állat vagyok! Kérlek! (Felsegíti, lefekteti, betakarja, aztán kimegy.) ANDREA: (Félrecsapja a takarót.) Hányszor mondjam, hogy melegem van? (Zsebkendőjével törölgeti a szemét, magához szorítja a plüsspárnát, mintha ringatná.) Ilyen egy család? Istenem, segíts! MIHÁLY: (Egy tálcán teáskannát hoz két pohárral. Meglátja a gyógyszert a szekrényen. Mutatja.) Nyugtatót szedsz, és iszol! Terhesen! ANDREA: Nem, nem, csak néha rám jön. MIHÁLY: Miért hazudsz? Már alig van benne! A konyakosüveg is majdnem üres! Nem túl jól dugtad el. Csak te ihattad meg. Vagy járt itt valaki? ANDREA: (gúnyosan) Nem, senki sem járt itt. (Felül. Undokoskodik.) Vagy járjon? (A háta mögé teszi a párnát.) Mit szeretnél? Mi az, ami megfelel a kényes ügyvédi ízlésednek? MIHÁLY: Andrea, te nem vagy jól. A hangulatingadozásaid megrémisztenek. (Leteszi a tálcát.) Ideﬁgyelj! Ha akarod tudni, igenis mintaházasság lesz a miénk. ANDREA: Nem csesztük már el egy kicsit? MIHÁLY: Bocsi, talán csak te. De ezt hagyjuk, tényleg hagyjuk! ANDREA: Hagyjuk, de mikor itthon vagy, mindig előhozod. Te nem tudod lezárni végre. Így fog eltelni az életünk? MIHÁLY: Figyelj ide! (Leül hozzá, lelkesítené.) Csak akarnunk kell, és működik! ANDREA: Az ilyesmit határozattal nehéz rendbe hozni. MIHÁLY: Nem is kell határozat, de komoly elhatározás igen, és hinni benne. Az kell! Hinni. Az meg nem tartozik senkire, hogy ki az apja. Amit nem tudnak, az nincs is. ANDREA: Hülyeség! Nem az számít, hogy mások mit gondolnak, hanem, hogy te és én mit teszünk. Mert mi volna, ha mégis kiderülne? Akkor már annyira nem is szeretnél, ugye? MIHÁLY: (Felugrik, győzködi, ám saját magát talán jobban.) Dehogynem, csak nem fog kiderülni. ANDREA: Ha mégis? MIHÁLY: (Tagolva mondja.) Nem fog ki-de-rül-ni. ANDREA: Ha mégis? MIHÁLY: (Elveszti a türelmét, nagyot csap az asztalra, felugrik.) Nem bírsz nyugodni. Nincs elég bajunk? Miért húzzuk egymást? ANDREA: (Nagyon megijed, fogja a hasát, felül.) Mert csak bajaink vannak, ugye? Elszóltad magad, drágám!

Partium

MIHÁLY: (erőltetett nyugalommal) Mért gyötörsz? Nem szóltam el magamat, ne félj, nem fog kiderülni! Nem derülhet ki! (gyanakvóan) Hacsak te el nem mondod! ANDREA: (Nem szól, néha hajtja magát előre-hátra.) MIHÁLY: (Keresi a tekintetét, vár.) Elmondtad. Ugye? Kinek? (A fejével nemet int.) Az orvosnak mi köze hozzá? És még kinek? Zsókának? ANDREA: Senkinek. MIHÁLY: Biztos? ANDREA: Biztos. Senkinek! MIHÁLY: Csak akartad? (Megkönnyebbül.) Csak akartad. (Magában dohogja.) Hol az a konyak? (Kimegy.) ANDREA: (A kezét tördeli, nem találja a helyét.) MIHÁLY: (kintről) Csak akartad. (Bizonygat.) Az nem számít, nincs semmi gond! Nincs semmi gond! Csak akartad, csak felmerült benned. Az még nem baj! Szeretjük egymást, ez a lényeg. (Jön vissza, kezében két pohár, a hóna alatt egy bontott konyakosüveg. Andrea mellé ül. Az üveget a lábukhoz teszik.) Mi összetartozunk. (Tölt, az egyik poharat a kezébe adja, koccintanak, Andrea felhajtja. Leteszik az asztalra a poharakat.) ANDREA: Összetartozunk! Az jó! Az jó. (Hozzábújik. Reménykedőn a szemébe néz, megfogja a kezét.) Ilyenkor mindig apám jut az eszembe. Egyszer azt mondta: kislányom, bármi történik is napközben, nyugalomra mindig békességben térjetek! (Megölelik egymást.) Tudod, Misi, számomra nincsen szebb, mint amikor két ember becsülettel útjára bocsátja a gyermekeit, és egymás mellett békességben, szeretetben megöregszik. MIHÁLY: (Lopva a szemét törölgeti.) Úgy lesz! (Mint a szerelmesek, megfogják egymás kezét.) (Kimerevedik a pillanat. Leszűkül a belátható szín, végül csak egy reﬂektor fénye világítja meg a párt.) ESZTER: (Csak a hangja hallható, amint olvassa az idézetet.) Lásd be: gyermeked bár benned, tőled fogan, mégsem a tiéd! Te csak felelősséggel tedd a dolgod, és remélj, hogy cselekedeteid hosszú sora egészséges értékítéletet olt belé, és segítsd, hogy tehetsége virágot bonthasson! Bízz abban, hogy gyümölcsének zamata ismerős lesz számodra! (Kivilágosodik, a szín újra életre kel.) MIHÁLY: Vannak házasságok, ahol soha nem jutnak el eddig. Szomorú, nem? ANDREA: (Felemeli a poharát, nézi, hogy üres.) A majdnem-válásig? MIHÁLY: (Kortyol.) Nem. Egy ilyen őszinte csendig. ANDREA: Biztosan így van, de mi törődjünk csak a magunk dolgával! MIHÁLY: Úgy legyen! (Felemeli a poharát.) A családunkra! : (Felállnak.) ANDREA : A családunkra! (Koccintanak, de Andrea nem iszik. Hirtelen felkiált, görcsbe rándul, elejti a poharat, az összetörik.) Áááh! MIHÁLY: (Óvatosan visszaülteti.) Mégiscsak kellene az a hintaszék. ANDREA: Vagy inkább egy seprű. MIHÁLY: Nem vagy te boszi! Ugye? ANDREA: Remélem, nem.

Partium

MIHÁLY: (Igazgatja, hogy jól üljön.) ANDREA: Kösz, már jól vagyok. Néha úgy belém nyilall. (Kitölti a maradékot a másik pohárba, kényelmesen elhelyezkedik, kortyolgat.) Mintha bántani akarna. MIHÁLY: Butaság. (Kiszalad, partvissal, lapáttal jön vissza. Feltakarítja a cserepeket.) Nem vagy babonás, ugye? Ha pohár törik el, szerinted az jelent valamit? ANDREA: Azt, hogy megint görcsöm volt. (Leteszi a poharat.) MIHÁLY: Ha még sokszor előfordul, nekem is az lesz. ANDREA: Ugye, nem hiszed, hogy szórakozom? MIHÁLY: Túl sokat veszekszünk. A kicsi is megérzi. Csoda, hogy háborog? Sokkal nyugodtabbnak kell lenned. ANDREA: Mindig ezt hajtogatod, mintha az csak úgy menne. MIHÁLY: Elfogadtam a helyzetet, igaz? (Biggyeszt.) Még örülök is neki. Mit kívánsz még? ANDREA: Félek. MIHÁLY: Harmincnyolc vagy, de egészséges. Mitől félsz? Összepakolunk, és holnap visszaköltözünk a városba. Otthonról pár perc a kórház. Bemegyünk a dokihoz. Most már én is beszélni akarok vele. Talán sikerül intézni valami jó szobát. Egy olyan puccos helyen nem lehet gond. (Vár valamilyen válaszra.) ANDREA: Igen, talán (megnyomja) végre jó lesz hazamenni. MIHÁLY: Nagyszerű! (A tenyerét dörzsöli.) ANDREA: De előbb még beszélnünk kell. MIHÁLY: (Meglepődik.) Egész eddig beszélgettünk, de… persze… ANDREA: Mondanom kell még valamit. (Felkászálódik, járkál.) MIHÁLY: Micsodát? Ne kímélj, rosszabb már nem jöhet! ANDREA: Félek. MIHÁLY: Ezt már mondtad. ANDREA: Tudom, hogy mennyire fontos számodra a munkád, a cég, a jó híred. Ezért félek. MIHÁLY: Már ezt is megbeszéltük. ANDREA: Nem egészen. Gyere, ülj ide! (De Andrea nem ül le.) Még valamit nem tudsz. Mielőtt orvost fogadunk… MIHÁLY: (Közbevág.) Mi az, hogy orvost fogadunk? Miért nem jó az, aki van? Az a legjobb klinika. ANDREA: (Felemeli a kezét, úgy inti csendre.) Mielőtt orvost fogadunk, még valamit el kell mondanom. MIHÁLY: Andrea, én már csak nehezen tudlak követni, de hallgatlak. ANDREA: Emlékszel arra, amikor először beszéltünk arról, hogy terhesen még nem látott orvos? Te azt hihetted, hogyha vállalod a gyereket, akkor majd fogadok valakit. MIHÁLY: És nem? ANDREA: Nem. MIHÁLY: (Ideges.) Hát ez megint mi? Komolyan mondom, ez, ez ez… és akkor kinek a képét szorongatom naponta? ANDREA: Zsóka unokájáét. MIHÁLY: Ez már mindennek a teteje! Veszélyezteted mindkettőtök egészségét! Különben meg, hogy jön ide Zsóka? ANDREA: (Csendre inti. Vár.) Szóval elutaztál megint, én pedig meghagytalak abban a tudatban, hogy minden rendben. (A hasát simogatja.) Azt hiszem, úgy is van. A kicsivel legalábbis.

Partium

MIHÁLY: És veled? (Nem bírja, feláll.) Megbeszéltük, hogy ez a MI gyerekünk. Mi a baj? ANDREA: Az apja. MIHÁLY: Azt tudjuk, sajnos. Igyekszem nem foglalkozni vele, erre most te hozakodsz elő a (megnyomja) művész úrral. Talán zaklat? Azt mondtad, azóta nem is láttad. ANDREA: Úgy is van. Igazat mondtam. MIHÁLY: Csak? ANDREA: Csak valamit még nem tudsz. MIHÁLY: Andrea! Én már nem is vagyok kíváncsi többre, nem akarom tudni. Nem ismerem, nem is akarom. Nem akarok megint belekeseredni. Nem hagyom, hogy megfertőzze az életünket! Éppen eléggé rág, csak rág… nem akarom! ANDREA: Ezt jobb, ha tudod, különben nem lesz nyugtom. Ezt nem kerülhetjük meg. MIHÁLY: Hát gyötörj csak! ANDREA: Látom, hogy küzdesz, de amíg ki nem beszéljük, nem lesz nyugalmad, és nekem sem. Tudom. Túl kell lennünk rajta. MIHÁLY: Andrea, mindjárt szülsz. Mit akarsz? Nem akarok arról az emberről tudni, és te se akarj! ANDREA: (Izgatott.) Csak egy kérdés, ígérem. Ha úgy döntesz, akkor többet aztán tényleg nem beszélünk róla. (Nézi a hasát. Vár.) MIHÁLY: Mondd! ANDREA: Mi lesz, ha más lesz? MIHÁLY: Már megint olyan rejtélyes vagy. Annyira elegem van már. ANDREA: Muszáj. MIHÁLY: Mi az, hogy muszáj, mi az, hogy más lesz? Azt mondtad, nincs vele baj. ANDREA: Remélem, nincs! MIHÁLY: Nagy hiba volt, hogy nem mentél orvoshoz, de az még nem jelenti azt, hogy nem egészséges. ANDREA: Nem is erre gondoltam. MIHÁLY: Hát? ANDREA: Mi van, ha másként néz majd ki? MIHÁLY: (Mint a bolondra, úgy néz rá.) Másként! Hát biztosan nem aktatáskával fog megszületni… ANDREA: Mi van, ha nem fehér? MIHÁLY: (Ingerülten rávágja.) Egy újszülött bizony inkább vörös és jó gyűrött, ennyit még én is tudok, nem nagy ügy… (Feleszmél.) Mit beszélsz? ANDREA: (Lehajtja a fejét.) Mi lesz, ha nem fehér? MIHÁLY: (Elképed.) Mármint fehér bőrű? Az a Doy cigány! Igaz? Egy koszos cigány! Összefeküdtél egy olyannal? (Egyre idegesebb.) Hogy nem jöttem rá? Te jó ég! ANDREA: (Próbálkozik.) Azért még ez a mi gyerekünk marad, ugye? A miénk! MIHÁLY: (Kiabál, megrázza.) Összefeküdtél egy cigánnyal? ANDREA: Ne, ne bánts! (Abbahagyja.) Látod, tudtam! MIHÁLY: (Tovább kiabál.) Tényleg? Tudtad? ANDREA: (Elkeseredetten kiabál.) Tudtam, mert ismerlek! MIHÁLY: Tévedsz, te, te… (Ökölben a keze.) Nem ismersz te senkit, még magadat sem! ANDREA: (Félve húzza össze magát.) MIHÁLY: (Dühöng, felborít ezt-azt. A fogasról lekapja a kabátját. Andrea szeretné visszatartani.) Egy héten belül tűnj el innen! A cigánysoron biztosan örülnek majd neked. Hallod? Takarodj a francba! (Becsapja maga után az ajtót.)

Partium

ANDREA: (Sír. A szekrényhez botorkál, kivesz egy másik üveget, meghúzza.) Áh… (Összerándul, szenved, elájul. Ezzel párhuzamosan elsötétül a szín.) ESZTER: (Halk zene úszik be. Eszter átvonul a színen, felolvas a könyvből.) A hazugság sokkal több energiát felemészt, mint amennyit a hazugság oka megérdemelne. Az őszinte ember sérülékeny, mégis boldogabb, mint a hazug. Élj igazul, s a világ jobbá változik! (Felerősödik a zene, míg a színt át nem rendezik, amíg a néző „emészti” a látottakat.) ÖTÖDIK KÉP (Kivilágosodik. Továbbra is Mihályék villájában vagyunk. Kinn sötét van, benn égnek a lámpák. Rendetlenség mindenütt. Andrea kócos, elhanyagolt, zavarodott és illuminált. Fekszik, pléddel takarózik, pihenne, de nem tud. Fájdalmai vannak. Mellette konyakosüveg, többször beleiszik. Vonalas telefon a földön.) ANDREA: (Ölébe veszi a telefont. Turkál a zsebében, egy kis fecniről nézi a számot. Többször tárcsáz, idő előtt leteszi. Újratárcsáz, nem veszik fel.) Na, még egyszer, öt csengetést! Nem, inkább hetet! (Tárcsáz, szinte meglepődik, amikor felveszik.) Szervusz! (Hallgatja.) Igen, én vagyok. (Hallgatja.) Csak tudni akartam, hogy hol jársz. (Hallgatja.) Tudom, jól van. (Hallgatja.) Hol jársz? (Hallgatja.) Akkor kábé ötszáz méter után kanyarodj fel a hegyre, a határ felé. Csak egy út vezet erre. Ki lesz írva, hogy Szarvas-villa. (Megnyomja.) Szarvas-villa. Két perc múlva itt is vagy. (Hallgatja) Hát ne tévedj el! (Leteszi a kagylót. Felkel, a helyére viszi a telefont, eldugja a konyakosüveget, lassan elkezd rendet rakni. A mozgása bizonytalan. Autó hangját hallani, majd azt, ahogyan topog valaki a bejárat előtt. Zörögnek az ajtón. Odamegy, kinyitja.) KRISZTIÁN: (Alig ismeri meg.) Te vagy az? ANDREA: Én hát. (Tessékeli.) Kire számítottál? KRISZTIÁN: (Körbetekint.) Jól van, csak olyan más vagy. De nem azért jöttem, hogy erről diskuráljunk. ANDREA: Azt hittem, megint nem érsz ide. Gyere már beljebb! KRISZTIÁN: Megváltoztál. ANDREA: Igen, amint látod. Arra gondolsz, hogy megcsúnyultam? KRISZTIÁN: Dehogy, csak… ANDREA: Egy kissé megnőtt a hasam. (Igazgatja a haját.) KRISZTIÁN: És? Mit akarsz tőlem? Már nem merem otthon megnyitni a mailjeimet, és összerándul a gyomrom, ha megcsörren a telefon. Megmondtam, hogy hagyjál békén. ANDREA: Azt nem lehet. Látni akartalak. KRISZTIÁN: Könyörgök, egyszer már idecsaltál. Hagyjál, nem is ismerjük egymást. ANDREA: És? Szerinted mit akarhatok? KRISZTIÁN: Nem érdekel! ANDREA: Nem érdekel, hogy itt a hasamban a gyermeked? KRISZTIÁN: Még meddig szekálsz ezzel? Miért nem vetetted el? ANDREA: (A sírás kerülgeti.) Mert kell nekem! KRISZTIÁN: Semmi közöm hozzá! Miért én kellettem ehhez? ANDERA: Sokat gondolsz magadról. KRISZTIÁN: Nem is biztos, hogy én vagyok az apja! Igaz? ANDREA: Ki más? Te vagy, tudom.

Partium

KRISZTIÁN: (Gúnyolódik.) A férjed? Esetleg? Vagy mit tudom én! Akkor láttuk egymást először, mégis lefeküdtél velem, honnan tudjam, kivel voltál még együtt? ANDREA: Jó, hogy le nem kurvázol! (Pofon akarja vágni.) KRISZTIÁN: (Elkapja a kezét.) ANDREA: Lefeküdtem veled (megnyomja), veled! KRISZTIÁN: Vannak rajongóid, nem? A lábad előtt hever a világ. Mindent és mindenkit megkaphatsz. Kihasználtál engem is. ANDREA: Ugyan már! Nekem úgy tűnt, hogy te is élvezed. KRISZTIÁN: Részegek voltunk, elkeseredettek. Nem is igazán emlékszem. ANDREA: A kiállítással életed legnagyobb sikerét élhetted, nem? KRISZTIÁN: Hát persze! A roma gyerek meg a menő írónő! Kellettem mutatóba! Az ilyen rendezvénynek jó a sajtója, ugye? ANDREA: Soha nem adtál el annyi képet, mint akkor, igaz? Nem fizettél rá, ha jól sejtem. KRISZTIÁN: Úgy látszik, mégis. Ez a gyerek nem az enyém, nem is értem, még mit akarsz tőlem. Nincsen pénzem, gyereket vár a feleségem is. ANDREA: De a tiéd ez a gyerek! Ez is! (Nagyot kortyol az üvegből.) Kérsz? KRISZTIÁN: Sosem iszom, és különben is kocsival vagyok. ANDREA: (Utánozza.) Sosem iszom! Persze hogy nem, csak akkor, ugye? Kefélni is csak egyszer keféltél félre, ugye? Micsoda pech! A feleséged mit szólt hozzá? (A képébe.) Csak nem azt mondod, hogy nem is tudja? Pedig biztosan szívesen hallana arról, milyen kedves, figyelmes voltál. KRISZTIÁN: Talán nem kéne innod. ANDREA: Gyámoltalan, kedves fiú voltál. Nem, mint most. KRISZTIÁN: Csodálkozol? ANDREA: Nem kell a pénzed, ne félj! KRISZTIÁN: Részeg vagy? ANDREA: Ne kezdd már te is! KRISZTIÁN: Andrea, nem érek rá! Semmi közöm hozzád. Mit akarsz? Késő van. Vár a feleségem. ANDREA: (Gúnyosan utánozza.) Vár a feleségem. KRISZTIÁN: Andrea! Tönkre akarsz tenni? Hívogatsz, ha kell, ha nem, aztán nem szólsz bele, zaklatsz bennünket. ANDREA: Én téged hívtalak. Miért hagyod otthon a telefonodat? KRISZTIÁN: Alig tudtam kimagyarázni. ANDREA: Nem ki, megmagyarázni kellene. Vagy nekem kellett volna elmondanom? Csak hogy a nejed jobban megismerje a kis férjecskéjét! KRISZTIÁN: Fenyegetsz? Nem ajánlom! ANDREA: Nem akarok bajt, csak muszáj beszélnünk! KRISZTIÁN: Mondd, mit akarsz még, és megyek! ANDREA: De sietős! (Leül.) KRISZTIÁN: Ezt a témát lezárhatjuk. Ezért kár volt idehívnod! Ne haragudj, de nem jól időzítesz! Szeretem a páromat. ANDREA: Én is. KRISZTIÁN: Hát azt látom. Gratulálok! Csak azt nem értem, miért iszol, és hol a férjed ilyenkor. ANDREA: Elment, itt hagyott, kirúgott. Erről akarok veled beszélni. KRISZTIÁN: Ehhez aztán végképp semmi közöm.

Partium

ANDREA: De bizony. KRISZTIÁN: Andrea, azért, mert összebújtunk; jó, egy kicsit több volt, de semmi közöm a családodhoz! Gazdagok vagytok, nem igaz, hogy nem tudtátok volna megbeszélni! ANDREA: Nem kell neki a gyerek! KRISZTIÁN: Ahhoz sincs közöm. ANDREA: (Kiabál.) De bizony, mert te csináltad! KRISZTIÁN: Állj, állj, állj! ANDREA: Tudom! KRISZTIÁN: Baleknak nézel? Nem jól értettél! Szeretem a feleségemet, három hónapos terhes. Miért keversz az életedbe? ANDREA: Mert szülés előtt állok! (A hasára mutat.) Itt a te gyereked! KRISZTIÁN: Zsarolni akarsz? Mondtam már, egy vasam sincs. Tudd meg, hogy egészen eddig nem volt munkám, most kezdünk egy kicsit magunkhoz térni. (megvetően) Válassz mást a szeretőid közül! ANDREA: (Dühös, ordít.) Nincs szeretőm! Ez a te gyereked, a tiéd, aki megnyomorít, aki halálra kínoz, aki miatt tönkrement a házasságom, az életem… (Sír, görcsöl.) KRISZTIÁN: És? ANDREA: Cseszd meg a pénzed! KRISZTIÁN: (Ordít.) Akkor meg mit akarsz? ANDREA: Nem tarthatom meg, nem kell, megőrjít! KRISZTIÁN: Mert eliszod az agyadat! Inkább vigyáznál magatokra, ha már eddig nem gondolkodtál! ANDREA: Imádom és gyűlölöm. (önmarcangolón) Akarom és megvetem egyszerre, mint magamat is. KRISZTIÁN: Sosem láttam a férjedet. Ő ismer engem? ANDREA: Nem, dehogy, csak annyit tud, amennyit elmondtam. Nem is akart tudni rólad többet. Nagyon megviselte, hogy más gyermekét hordom, de aztán megbocsátotta a történteket. Boldog voltam tőle, vele. Ő az a férﬁ, akinek a közelsége kell nekem, akire vágyom. KRISZTIÁN: Mégsem teljes az életed. ANDREA: Mégsem. Azóta mindig ott volt bennem a kétkedés. Éreztem, hogy ezt már nem viseli el a házasságunk. Kell nekem a férjem, a társam. De itt ez a gyerek, aki elüldözte. Választottam: (Nézi a hasát.) és nem ezt itt! KRISZTIÁN: Olyan súlyt teszel rám, amit nem bírok. ANDREA: Megpróbáltam, igazam volt. Nem könnyen, de elfogadott a más gyerekével, ám amikor megtudta… KRISZTIÁN: Hogy cigány vagyok? ANDREA: Alkalmat sem adott, hogy beszéljünk róla. Ezt már nem bírja megemészteni. KRISZTIÁN: Megszülöd, aztán… majd kiengesztelődik. ANDREA: Akkor megtudják. Azt nem lehet. KRISZTIÁN: Te meghülyültél! Mit akarsz? ANDREA: Vidd el! KRISZTIÁN: Gondolkodhattál volna előbb! ANDREA: (Krisztián ruhájába kapaszkodik, rázza. Sír.) De akartam, nagyon akartam, nem is lett volna baj… KRISZTIÁN: (Közbevág, lefejti magáról a kezét.) Énnekem van családom, saját családom, és neked is van. Arról nem is szólva, hogy, ha jól emlékszem, engem meg sem kérdeztél. Miért tartottad meg?!

Partium

ANDREA: (Sírva, szeretettel nézi a hasát.) Mert szeretem. KRISZTIÁN: (zavarodottan) Az Isten áldjon meg! Összevissza beszélsz. Mit akarsz? Majd küldök pénzt, ahogy tudok. Te vagy az anyja! Hát szeresd tovább, de engem hagyj ki az életedből! ANDREA: (támadóan) Te meg az apja vagy! (Kiabál.) Te vagy az apja! Ez egy cigány gyerek! KRISZTIÁN: (Lerogy a székre. Csend.) Nem lehet! Gyönyörű feleségem van, érted? Van valakim, aki szeret, aki hisz bennem, aki vállal. Nélküle elvesznék! (Tekeri a fejét.) Nem, nem lehet! ANDREA: Mindent lehet, mi döntünk! KRISZTIÁN: Ez így nem megy. (Ideges.) Próbáljunk megnyugodni! Most el kell mennem. Hadd gondolkodjak! ANDREA: Hová akarsz menni? Menekülnél? Nem érted? Tönkretette az életemet! Roncs lettem! Csak bolyongok naphosszat. Ettől te sem menekülhetsz. Nincs a világon hely, ahol jó megoldást találhatnál. KRISZTIÁN: És? Akkor még egy családot tegyünk tönkre? ANDREA: Ne ámítsd magadat! Tönkre van az már. KRISZTIÁN: Nem igaz! Csakhogy tudd: mindent megteszek, hogy így is maradjon! Nem engedem, hogy feldúld az életemet, az életünket. ANDREA: Na, csak nem akarsz bántani? Megölsz? Még az sem érdekel, de nem úszod meg, azt tudod te is. Figyelj már! (Hangsúlyozza.) Nem hallottad? Ez egy cigánygyerek! Egy cigány! Nincs itt helye! Se ebben a házban, sem az életemben. KRISZTIÁN: Nincs helye. (Lehajtja a fejét.) Mint az apjának. ANDREA: (lelkesen) De, hát nézd, ez egy angyal! (Odahúzza Krisztián kezét a hasára.) Érzed, hogy mocorog? KRISZTIÁN: Ez, itt a lába? (Szinte elérzékenyül, de aztán elrántja a kezét. A tenyerébe temeti az arcát.) Mit művelsz? Mért rángattál bele ebbe? ANDREA: Hogy segíts! Vissza akarom kapni a férjemet. Úgy akarok élni, mint azelőtt! El akarom felejteni az egészet! (Hisztérikusan hajtja magát.) Úgyis csak álmodom, ez csak egy álom! Igaz? Csak egy rémálom! Csak nem tudok felébredni. (Krisztián ruhájába kapaszkodik.) Ugye? KRISZTIÁN: Ez bizony a szomorú valóság. Úgy látszik, nincs megoldás. (Felveszi az üveget, leül.) Van itt egy pohár? Á, hagyd a fenébe! (Meghúzza.) Krisztina el fog hagyni. Vége az életemnek! (Iszik.) ANDREA: (Ő is leül.) Mihály? Elment örökre. Úgy hagyott itt, mint egy utolsó rongyot. (Görcsöl, szenved.) Nem bírom, nem akarom! Ez egy pióca, szívja a véremet, míg meg nem öl! KRISZTIÁN: (tanácstalan) Miket mondasz!? ANDREA: Elegem van! Rosszul vagyok. KRISZTIÁN: Segíthetek? Mit kell ilyenkor tenni? Fogalmam sincs. ANDREA: Várni. (Hajtja magát. Majd találkozik a tekintetük.) Vidd el! KRISZTIÁN: (értetlenül) Vigyem el? ANDREA: (Nem szól, csak néz, hajtja magát továbbra is.) KRISZTIÁN: Vigyem el? (Megfogja a két vállát.) Azért hívtál, ugye? ANDREA: Nem kell, érted, nem kell! KRISZTIÁN: De hát szereted! ANDREA: Már nem! Gyűlölöm! Tudd meg, hogy gyűlölöm!

Partium

KRISZTIÁN: Te őrült vagy! ANDREA: (Járkálni kezd.) Csak, csak vidd el… valahová… A te gyereked! Egy cigány sose dobja el a kölykét, ugye, ugye soha?! KRISZTIÁN: Így van! (Megnyomja.) Soha. ANDREA: Vidd el! Odaadom, nekem nem kell! (Sírva.) Nem kell, érted, nem kell! KRISZTIÁN: (Ő is idegesen jár-kel.) Nem lehet. ANDREA: (zavarodottan) Nem tudja senki, senki. (Tekeri a fejét.) Majd elviszed, jó? Amikor nem látja senki, jó? KRISZTIÁN: Te bolond vagy! ANDREA: (háborodottan) Bolond, bolond! Ki a bolond? Bolond, bolond. Mindenki bolond! Én is bolond vagyok, tudom! (Skandál.) Áldott-terhes állapot, áldott-terhes állapot, áldott-terhes állapot… Mindenki bolond. (Háborodottan nevet.) De hát: mindenki bolond! (A csukott ablakhoz rohan, kifelé kiabál.) Bolond az egész világ! KRISZTIÁN: Jézusom! Na, gyere, feküdj le! ANDREA: (Vonakodik.) Ne bánts! Mit akarsz? Ki akarsz nyírni, mi? Tudtam én. Nem vagy te olyan nyápic! Te vagy az én emberem! KRISZTIÁN: Te tényleg megbuggyantál! Így semmire sem jutunk! (Megrázza, ordít!) Andrea! ANDREA: (Összegörnyed, szenved.) Jaj, már megint, valami megint nem tetszik neki. (Üti a hasát, először csak egyszer, aztán többször is.) Ne kínozz! Nyugodj már, nyugodj! KRISZTIÁN: (Lefogja.) Andrea! A gyereked! ANDREA: (Elfárad. Hajtja magát zavarodottan.) Ő is bolond, ő is bolond, mindenki bolond! (Ismételgeti.) KRISZTIÁN: (Kering tanácstalanul.) Te jó ég! Te jó ég! Mindenki bolond! Mindenki bolond! (Üti a falat.) Az Isten verje meg! (Elsötétül a szín.) HATODIK KÉP (Kivilágosodik a szín. Krisztináék lakása. Krisztián a fürdőben. Oldalt vasalóállvány és egy széken a vasalnivaló. Az asztalon kávéspoharak, cukortartó, füzetek. A falon minden kép bekeretezve, szépen áll.) KRISZTINA: (Rakosgatja a ruhákat, vasal. ) KRISZTIÁN: (Kiszól a fürdőből.) Szívem! KRISZTINA: (Magának.) Már vártam. KRISZTIÁN: Szívem! KRISZTINA: Viszem! (Kihúz a kupacból egy alsónadrágot, és odaviszi Krisztiánnak. Aztán bekapcsolja a rádiót. A helyi adó műsorában pár ütem után éppen véget ér egy dal.) SZPÍKER: Szép reggelt kívánok! A Vidék Rádióját hallják. Odakint a fák ágait újabb fagyok ropogtatják, de legyen jókedvük, derült délelőtt vár ránk. Lassan készíthetik báli ruháikat, farsangi jelmezeiket, hamarosan szükség lesz rájuk. De legfőképp maradjanak velünk, hiszen tőlünk első kézből értesülhetnek arról, mi történt a szomszédban. (zene) KRISZTIÁN: (Bejön, szabadidőalsóban, meztelen felsőtesttel. Nyúzott, fáradt, mászkál, nem találja a helyét. ) KRISZTINA: Azt hittem, már ki se jössz. Egy kéményseprő sem fürdik ennyi ideig.

Partium

KRISZTIÁN: Az én dolgom, nem? KRISZTINA: Jól van, csak beszélgetni szeretnék! KRISZTIÁN: Én meg nem. (Kikapcsolja a rádiót, felvesz egy pólót a kupacból, nézegeti.) KRISZTINA: Hallgattam, nem baj? Te is szereted a zenét. KRISZTIÁN: Most nincs kedvem. KRISZTINA: Add ide, levasalom. (Nyúl a pólóért.) KRISZTIÁN: Nem kell! KRISZTINA: (huncutul) Ha akarod, segítek meghozni a kedvedet, úgy látom, elvesztetted valahol. KRISZTIÁN: Nem akarom. KRISZTINA: Hát ilyen sem gyakran fordul elő. Mi van veled? KRISZTIÁN: Mi lenne? Megiszom a kávémat, ha hagyod. (Leül kávézni. Beleiszik.) Már mondtam, hogy három cukorral szeretem. Sosem jegyzed meg? KRISZTINA: (Szeretettel nyugtatja.) Annyi van benne. De ott a cukor is, édesítsd meg! KRISZTIÁN: Hagyjál! KRISZTINA: Tudod, néha egy ölelés is megtenné, és akkor neked is édesebb volna az a kávé. (Ő is leül. Isszák a kávét.) Már majdnem hideg. (Mosolyog, megvonja a vállát.) De legalább szépít. KRISZTIÁN: (Nem is ﬁgyel.) Ühüm… KRISZTINA: Látszik, hogy későn feküdtél le. Sokáig vártam rád. Nem is tudom, mikor jöttél haza… KRISZTIÁN: Időben. KRISZTINA: … és milyen korán felkeltél! (Gondolkodik.) Vagy le sem feküdtél? KRISZTIÁN: Most mit izélgetsz? Semmi különös. Nehéz napom volt. KRISZTINA: Nekem itt a sok vasalnivaló, de te még pihizhettél volna. KRISZTIÁN: Tudod, talán sikerül egy igazán átütő kiállítást is összehoznom, és akkor… KRISZTINA: Híres apukája lesz a lányunknak. Megmondtam. Elmeséled, mi volt? KRISZTIÁN: Majd, ha már biztos. De lehet, hogy nem is jön össze. KRISZTINA: Összejön az, látom, hogy mindig máson jár az eszed, gőzerővel dolgozol. A tanítás meg a festés… sosem vagy itthon, annyit intézkedsz. KRISZTIÁN: Igaz. A szakkörre is egyre többen járnak. Némelyik srác egészen tehetséges. Velük külön is foglalkozni szeretnék majd. KRISZTINA: Nem elég, ami van? Beletemetkezel a munkába. KRISZTIÁN: Nem is gondolod, milyen szülők vannak! Mintha nem is volna gyerekük! Jobb, ha rajzolni járnak a kicsik, mint ha az utcán randalíroznának. KRISZTINA: Mindent nem vehetsz magadra. Így is olyan vagy néha, mint aki se lát, se hall. Úgy elmész a másik mellett, mintha ott sem volna. KRISZTIÁN: Nem direkt van, tudod. Gondolkodom. KRISZTINA: Mindig? KRISZTIÁN: Képzeld, mindig! (ingerültebben) Ilyen gondolkodó ember vagyok. Van, hogy csak bolyongok a parkban, és csak gondolkozom… Mint tegnap is. Gondolkodom. KRISZTINA: Gondolkozz itthon! Esetleg gondolkodhatnánk együtt. KRISZTIÁN: Mit akarsz ezzel? KRISZTINA: Semmi különöset, csak annyit, amit jelent. Többet is beszélgethetnénk. Olyan vagy, mint aki el akar bújni a képei mögé, azok világába, és nem is akarja látni, mi zajlik odakinn. KRISZTIÁN: Lehet.

Partium

KRISZTINA: Pedig folyik ám az élet, és nem csak az iskolában meg a szakkörben. KRISZTIÁN: Na, ne mondd! KRISZTINA: Akár így, akár úgy, vehetnéd lazábbra is. (Rövid csend.) Nem is figyelsz. Már megint csak a tested van itt, de a gondolataid máshol járnak. KRISZTIÁN: Talán. KRISZTINA: De ha beszélnénk róla…! KRISZTIÁN: Hagyjál már! KRISZTINA: Jól van! (Kedvesen puszit ad neki. Odahajol újra. Szimatol.) Te cigizel? KRISZTIÁN: Rágyújtottam. Na és, ne foglalkozz vele! KRISZTINA: Jó, jó, csak nem szoktál rágyújtani. KRISZTIÁN: Olyan kedvem volt! Ne törődj vele! KRISZTINA: Mert már cigi nélkül biztosan nem is tudsz gondolkodni. KRISZTIÁN: Hagyjál már! Mért nem szállsz le rólam? Tényleg, maradtam volna inkább az ágyban! KRISZTINA: Szívem, most mi veszekszünk? KRISZTIÁN: Lehet. KRISZTINA: Ma még egy jó szavad sem volt hozzám. Szeretnék egy szép hétvégét veled! Odébb van az a kiállítás, felesleges ennyire idegesíteni magadat. KRISZTIÁN: Te csak tudod! KRISZTINA: Látod? Megint bántasz. Én igyekszem kedves lenni hozzád. Te pedig… KRISZTIÁN: Nincs jó kedvem, és kész! KRISZTINA: Látom. De képzeld: nekem sem könnyű. Te csak mész, mint egy holdkóros, én meg filózok, hogy mit főzzek, merre jársz, és számolgatok, hogy kihúzzuk-e a hónap végéig. KRISZTIÁN: Mit akarsz, dolgozom, nem? Megyek az építkezésre is. A belső munkákat folyamatosan tudjuk végezni ilyenkor is. KRISZTINA: Nem azért hoztam fel, ne vedd a szívedre! Neked tanítani kell és festeni. Legyél büszke arra, amit tudsz, és küzdj! Értünk. (Rövid csend.) Csak… nálunk is leépítés várható. Túl gazdaságtalanok, nem kellenek a kis iskolák. Kevés a gyerek. (Vidámságot mutat.) De mi megtettük a magunkét, igaz? KRISZTIÁN: Mit akarsz ezzel? KRISZTINA: Csak annyit (Hízeleg.), hogy egy igazi férfi vagy, az én nagyszerű férjem! KRISZTIÁN: (Finoman hárít.) Nincs kedvem, nem érted? KRISZTINA: De, de értem. Talán undorodsz tőlem, taszít, hogy terhes vagyok? KRISZTIÁN: Nem, dehogy, sőt! KRISZTINA: Mi történt veled? Egy ideje mintha kicseréltek volna. KRISZTIÁN: Talán nem is én vagyok. (megenyhülve) Nagyon vonzó vagy, egyre vonzóbb és fontosabb a számomra. Nem is tudnám nélkületek elképzelni az életemet. KRISZTINA: Én is így gondolom. Olyan jó ezt hallani, már aggódtam, nagyon. (Pakolni kezd. Kiviszi a poharakat, amikor visszajön, megcsörren a polcon Krisztián mobiltelefonja.) Veszem! (Indul érte.) KRISZTIÁN: (Ugrik, kiveszi a kezéből.) Hagyd, majd én! Halló! (Hallgat.) Nem. (Hallgat) Igen, téves! KRISZTINA: Téves? Már megint? KRISZTIÁN: Az. (Zsebre teszi a telefont.) KRISZTINA: Azért ne légy ideges!

Partium

KRISZTIÁN: Nem vagyok ideges, csak rágyújtok. (Vacakol a cigivel és a gyufával.) Ne szólj semmit, jó! KRISZTINA: De nem örülök neki. KRISZTIÁN: Nem leszek a rabja, ne félj! KRISZTINA: Gyereket várok, tudod? KRISZTIÁN: (Morrant egyet, aztán elnyomja.) Szívem! Ha az én telefonom cseng, valószínű, hogy engem keresnek. Nem vagyok ideges, csak én sem macerálom a te mobilodat. KRISZTINA: Nekem nincs is. (Ránéz.) Talán még emlékszel. KRISZTIÁN: Jó, hagyjuk! KRISZTINA: Látom, hogy valami baj van. Mondd már el! KRISZTIÁN: Nincs mit elmondanom. Egyszerűen csak fáradt vagyok és álmos. (Ásít.) KRISZTINA: (Megöleli, kedvesen szól.) Tudod, mit? Feküdj vissza! Kialszod magadat, és minden ugyanolyan jó lesz, mire felébredsz, mint volt. KRISZTIÁN: Talán igazad van. Megpróbálok pihenni. (Elindul a másik szobába.) KRISZTINA: (Utána szól.) Szívem! (Odalép, átöleli, ad neki egy puszit.) További szép álmokat! Álmodj velem! (Becsukja az ajtót. Bekapcsolja a rádiót, tesz-vesz, vasal, közben halkan szól a zene.) SZPÍKER: Rövid időre megszakítjuk műsorunkat. Rendőrségi felhívás következik. A ma hajnali órákban (Krisztina közelebb húzódik, leül a földre a hangszóró mellé.) ismeretlen személy mezítelen újszülött csecsemőt helyezett el a városi szociális otthon elé a járdára. A 3200 gramm súlyú kislány egészségesen látta meg a napvilágot, de a szülés után ellátatlanul hagyták magára. (Krisztina megrémülve temeti tenyerébe arcát.) A lelketlen cselekedet, a fagyos idő és a közepesen súlyos kivérzés következtében a parányi test hőmérséklete veszélyesen lecsökkent. KRISZTINA: (Kikapcsolja.) Te jó ég! (A korábban keretezetlen kép nagyot huppanva leesik a földre. A szín elsötétül.) HETEDIK KÉP (Sötét van. Egy szívhangot jelző gép egyenletesen szaggatott sípolása a csendből erősödik fel. A játéktér fölött csak a hanggal szinkronban villogó fénypont látható. Az erdei lakban vagyunk. Rövid idő múlva, ahogyan a szaggatott sípolás halkul, úgy világosodik ki lassan a színpad: Rendetlenség. Szétszórt ruhák, rongyok. A függönyök behúzva. A tűz már csak parázslik. Andrea begubózva, a hasán látszik, hogy már nem állapotos, ül a szobában, és előre-hátra hajtja magát. Kezében a kedvenc piros, plüss kispárnája. Ringatja, mint egy kisdedet.) RENDŐRAUTÓ: (Hangszórójából a szöveg felerősödik, majd elhalkul, ahogyan az autó elhalad.) Egy kihűlés határán lévő, mezítelen csecsemőt találtak a szociális otthon előtt. Az orvosok még küzdenek az életéért. Kérjük mindazok jelentkezését, akik bármi gyanúsat tapasztaltak, vagy információval szolgálhatnak, keressék fel a legközelebbi rendőrőrsöt… (Elhalkulva kezdődik a szöveg elölről.) Figyelem! Egy kihűlés… ANDREA: (Feltápászkodik, odamegy az ablakhoz, hallgatódzik.) Hahó! Álljanak meg! Hé, álljanak meg! Én tudom, én láttam! Hahó! Annak a gyereknek az anyja, az a Maris, ő volt, csak ő lehetett! Meg a lánya, igen, biztosan az segített neki! Rossz emberek! Á, azok

Partium

mindenre képesek! Minden éjjel látom azt a gyereket. Ide is bejön, pedig nem is engedi be senki. Ezek ilyenek. És ráadásul olyan okosakat mond. Minden éjjel eljön, befurakodik az agyamba, tekeri az agyamat, kilopja a gondolataimat. (Elindul az ajtóhoz, kitárja.) Micsoda hideg van! Szegény csöppség. (A nagyvilágba.) Emberek! Micsoda világ! Én láttam, én tudom… Hát nem figyel rám senki? ESZTER: (Távolról.) Csókolom! (Odaszalad Andreához.) Csókolom! ANDREA: Eszter? ESZTER: Meg tetszik fázni! Honnan tudta, hogy jövök? ANDREA: Nem tudtam, de… talán csak éreztem. Ismerlek, jól ismerlek, hiszen mindig itt furakodsz. ESZTER: Nem furakodok én! De jól esik, hogy emlékszik rám. (Félszegen lép a házba, maga után behúzza az ajtót.) ANDREA: Mit akarsz már megint? ESZTER: Semmi különöset, nem zavarok, csak visszahoztam a könyvet. Gondoltam… Kiolvastam, és már nem kell. De látja, nem adtam el, vigyáztam rá. (Átnyújtja, körülnéz a szobában, elbizonytalanodik.) Talán más is örülne neki. ANDREA: Gondolod? (Megsimogatja Eszter fejét.) Rendes gyerek vagy te! ESZTER: Tudok belőle sokat kívülről is. Jó könyv. ANDREA: Visszahoztad. Akkor már nem kísértesz többet? ESZTER: Nem értem, mit tetszik mondani. Jól tetszik lenni? Mihály bácsi? ANDREA: Mit akarsz vele? Nincs itthon. Elment. ESZTER: Mondja meg neki, azt üzenem, hogy köszönöm, és hogy már nagyon jól olvasok ám! Hallgassa csak (hangsúlyozza), 17. oldal: „A boldogság nem egy folyam, hanem néhány pillanat, amelyben úgy érzed, hogy a mindenség egyesül benned.” Olyan szép, és milyen igaz! Jókat írt a néni és okosakat! ANDREA: Na, ne mondd! Nem mindegy neked, miket írok? Különben is, ki vagy te? Mit akarsz tőlem? (Kinyitja az ajtót.) Na, menj, nem ismerlek, menjél! ESZTER: De hát… Bocsánat! (Hátrál, elszalad. Visszakiált.) Csak visszahoztam a könyvet. Bocsánat! ANDREA: Menj, menj, az okoskodásaiddal együtt! (Utána dobja a könyvet.) Tünés! (Becsapja az ajtót, ráfordítja a kulcsot. Háborodottan mászkál a szobában. Letelepedik, hajtja magát, ringat. Felveszi, beszél a párnához, kis szüneteket tart.) Tente, kicsim, tente! Jó kislány, jó kislány! Már csak te vagy nekem és én neked. Ne félj, többet nem zavar bennünket senki! Apu? El kellett mennie, már régen elment. De nem baj, jó nekünk így, ketten. Ugye? Most már nem kell félned, anyuci vigyáz rád! Akarod, hogy meséljek? (Átöleli a párnát.) Vagy inkább verset mondok, jó? Hallgasd csak! (Óvatosan leteszi a „kicsit”.) Ezt is neked írtam. Figyeld! (Feláll, kihúzza magát, mint aki szerepel. Előadja.) „Csillag vagyok éber éjen, / a mennyboltot is elérem. / Az a kis pont, ott, én vagyok! / Az, amelyik mindig ragyog!” Na? Az a kis pont, ott fenn az égen. Mindenkinek van egy csillaga, neked is meg nekem is. Jó, ugye? Ugye tetszik? Ugye? (Megrázza.) Nem hallod, kérdeztelek! Ne mérgesíts fel! (Megrázza.) Én kiteszem a lelkemet érted, te meg rám sem figyelsz. Te sem szeretsz. Senki sem szeret. A kutyának különb sorsa van. Pedig… (Leteszi a párnát, kihúzza magát, büszkén.) Nem is olyan régen döglöttek utánam a férfiak, de nekem csak apá..., Mihály kellett. A közönség zabálta a könyveimet, jól éltem. Most meg? Mi van itt? Egy szemétdomb. Látom én. Hogy? Mit motyogsz? Ki tehet róla? Na, ki? Ugye, nem azt akarod mondani, hogy én! (A viselkedése folyamatosan két végpont között váltakozik.

Partium

Hol az egekben, hol a pokolban jár. Most megint ingerlékenyebb.) Ki tehet? Ki? Hát tudd meg: te, kedveském, te! Ne is vitatkozz velem! Amíg nem voltál, minden jó volt! Te vagy az oka, te! (Belefáradva.) Igen, képzeld! (Felveszi. Lassan megint egyre jobban felidegesíti magát.) Ne bosszants! Minden jó volt, amíg te nem voltál! Te átkozott, hogy rohadtál volna belém, akkor legalább nem kellene holnap is felkelnem! Nem akarok többé felkelni! De miattad muszáj! Miattad, te fattyú! Ne akarj zsarolni, én vagyok az anyád. És? Akkor mindent lehet? Hát nem!! (Az ágyra vágja, aztán odaszalad, letérdel hozzá.) Ja-ja-jaj! Ne kínozz, kicsim! Mondd meg, mit tegyek! (Magához öleli.) Anya beteg, tudod, kicsit beteg, de azért szeret ám! Csak ne bosszants, mert az nem bírom (elnyújtva, könyörögve), ééés ne sírj! Ne sírj, könyörgök! (Eltolja magától.) Ezt nem bírom. (Leteszi, befogja a fülét. Megint emeli a hangját.) Ne síííírj! Mit akarsz még? (A falhoz megy, veri a falat, üti a fejét, ordít! Aztán elfárad, lassan lerogy a földre.) Mondtam, hogy szeretlek. Hagyd abba, én nem akarlak bántani, de ha nem hagysz békén…! (remény vesztve) Már nem érdekel… RENDŐRAUTÓ: (Jön vissza az autó, a hangszórójából a szöveg felerősödik, majd elhalkul) Egy kihűlés határán lévő, mezítelen csecsemőt találtak a szociális otthon előtt. Az orvosok még küzdenek az életéért. Kérjük mindazok jelentkezését, akik bármi gyanúsat tapasztaltak, vagy információval szolgálhatnak, keressék fel a legközelebbi rendőrőrsöt… ANDREA: (Befogja a fülét.) Mikor lesz már vége? (Az ablakhoz rohan.) Kuss! Elég már! (Iszik. Mászkál, próbál rendet rakni…) Ááá! Kit érdekel! Jó nekünk így is, ugye? (Felveszi a párnát, magához öleli, szeretgeti.) Jól van, kicsim, jól van! (Aztán, mint aki kijózanodik.) Hülye párna! (Elhajítja. Téblábol, rágyújt, a függönyöket igazgatja.) Sosem hagynak! (Képzelődik, kikiált.) Mit leskelődtök. És te? Már megint itt vagy? Kiszívod az agyamat. ESZTER: (Csak a hangja hallatszik, mintha az éterből szólna.) „A szeretet akarat kérdése is. A szeretet győzelem önmagad felett, a határtalan önzetlenség birodalma, független minden érdektől.” ANDREA: (Ordít.) Elég! (Szenved, vonaglik, meggyújt egy cigit.) Istenem! (Felkap egy üveget, nyakal.) Tudom, tudom: most már sosem lehet nyugtom. (Lefekszik, nem találja a helyét. Érkező autó hangjára ﬁgyel fel.) MIHÁLY: (A havat topogatja az ajtó előtt. Már kintről kiált.) Andrea! ANDREA: (Feltápászkodik, zavarodottan járkál, elnyomja a cigit.) MIHÁLY: Andrea! ANDREA: (Skandálja magának.) Mi atyánk! Aki a mennyekben vagy… Ember vagyok, és halandó! / Örökségem – maradandó! / S hagyatékom, többek között, / a mulandó és az örök. MIHÁLY: Nyisd ki! ANDREA: (Kikukucskál az ablakon.) MIHÁLY: Andrea! (Lenyomja a kilincset, be akar jönni, de zárva az ajtó. Dörömböl!) Eressz be, Andrea! ANDREA: (zavartan) Mi atyánk! Aki a mennyekben vagy… Ember vagyok és halandó… MIHÁLY: Andrea! Én vagyok! ANDREA: Ki? MIHÁLY: Mihály. Ne hülyéskedj! ANDREA: Nem ismerem magát! Hagyjon békén! (Megint meghúzza az üveget. Gúnyosan nevet.) Nem veszek semmit! Van mindenem (rövid csend), legalábbis volt… MIHÁLY: Misi vagyok, hallod? Nyisd már ki!

Partium

ANDREA: (Mint aki észhez tér, felﬁgyel.) Az nem lehet! Az nem! Ember vagyok és halandó, ember vagyok és halandó…! MIHÁLY: Andrea! Nem haragszom! ANDREA: (Az ajtóhoz botorkál, hallgatózik.) Misi? Te vagy? Mit akarsz? (A földre dobja az üveget.) MIHÁLY: (szelíden) Eressz be! ANDREA: (Elfordítja a kulcsot.) MIHÁLY: (Benyit.) ANDREA: Ne bánts! (Oda se néz, hátrál.) MIHÁLY: (Alig ismeri meg.) Andrea? Ne félj! ANDREA: Mit akar maga, ki maga? MIHÁLY: (Kintről.) Én vagyok. (Belép, kitárja az ajtót) Hoztam valamit! ANDREA: Minek? Nem kell nekem semmi. MIHÁLY: Andrea, nyugodj meg! (Visszalép.) ANDREA: Hagyjanak engem békén! (Keresi az elgurult üveget. Amikor megtalálja, a szájához emeli, de már üres. Lóg a kezében, aztán a földre pottyan..) MIHÁLY: (Hamarosan egy hintaszékkel érkezik.) Andrea, ez a tiéd! ANDREA: (Döbbenten néz, kitisztult tekintettel.) Mihály? MIHÁLY: (Zavartan szól.) Visszajöttem! ANDREA: (Rosszul lesz, Mihály elkapja, de lerogynak a földre.) (Felerősödik a szabályos szaggatott sípoló hang és a vele együtt villogó fénypont, de a szín egyre sötétebb lesz. A szaggatott sípolás és a fénypont egyszer csak folyamatosra vált, majd a sípolás is megszűnik. Néhány másodperc múlva kialszik az apró fénypont is. Csend és sötét

Szűcs Róbert felvétele 48

Partium

László Zsolt

Karpathos I. Tükörben a tükör Égben a sós tenger Kavics- ágyon hullám tereli a szelet… Kultúr-oltár helyett végtelen partokon hangzik el a mise – II. Nincs éjjel és nincs nappal Körbezár a horizont Nem az ígéret földje Csak a föld ígérete A „ nagy víz” kéklő zajjal hajlít fölénk boltívet és visszhangosan követ… Mint nemes hordalékát Sorsunk ma önmagából a hűs fövenyre kivet –

Partium

III. (Hajnalkának) A combod és a vállad zöld babér árnyékában Lassan tengerbe ájul a bíbor-homlokú nap és mellkasunkba markol sós zamattal az alkony Hullámverés hangjánál várjuk be Istenünket hogy múló perceinkből egymásnak végre többet adjon – IV. Még nem tudom elhinni hogy az idő vesztegel hogy a felhők megállnak hegycsúcsra vonva sátrat Még nem tudom elhinni ereidben a tengert mély zúgását a „mában” És beleordítok a bölcső-mindenségbe hogy halálom előtt még egyszer hullámzó partjait lássam –

V. Pálmaernyők a parton Uso kávé mogyoró Rozmaring az üvegben Alattunk forró homok És nagy hajók lebegnek el a keleti szélben hogy ne térjenek vissza Ne vigyenek el minket sehol sehová és most… Csak térdeink hagynak a sós kavicspárnákon itt panorámás nyomot –

Partium

Dunai Andrea

In memoriam Otthonos volt, mint a szódásüveg, mint a fehér lavór, amiről már lepattogzott a festék, benne a kihűlt vízben ázó mosószappan, elmállottak a gyermekarcú mennytiszta esték, és a szeneskályha repedezett zománca a meghasadt szív összes tünetét produkálta, hajnalra minden szikra belehullt saját hamujába, vagy csak álmodott róla bújócskázva, és várta, hogy ő lesz az elhunyó, mint a mindig szomorú szemű ló, már negyven éve feketében, jóelőre gyászban, mérgezett nyíllal a homlokában vágtázott végig az örök vadászmezőkig, azért aludt, hogy ne tudjon magáról, de el akarta mondani, hogy bírni kell, ki kell bírni a gyerekzsivaj nélküli házat, a meg nem élt szülést, mert a megszülhetetlen ugyanúgy fájhat, a háttámlák nélküli kemény székeket, a lassú szembesülést, hogy az egész rég szétesett, és azt is, hogy vannak kések, amik nem sietik el a szúrást. (Budapest, 2014 tele)

kismari találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férﬁas legendák, rubens-i formáit vörösen viseli, mínusz tíz fokban a sarkon is mini a szoknya, alatta semmi bugyi, dolgozni jött, csak dolgozni szépen, az útszélen, a kocsiülésen, mindegy, lakkozott körmén a feketeözvegy, ezt dobta a gép, nem szívja mellre, hogy a teszkóból kirúgták, mert mikor a főnöke mondta nem akkor menstruált, most már jöhet a combﬁx, mehet a tizenötödik menet, ugyan ki tilthatja meg, és nem így képzelte, de mégis rend lett, nem hagyja, hogy elnyomják, mint ujj a dekket, nincs hányatottabb világ nála, mégis idegen tőle a bocsánat szája, két lába közt a közöny, kifestett szeméből csukott ablak néz át dohos függönyökön, nem kérdi, kurvát szabad-e játszani, nem álmodik az operabálról, ő az, aki, tudja magáról, jól tudja, mi az ami fájhat, és csakazértse fordít neki hátat, hát, azistenit! ez jutott, a lányöröm, mégha elhagyja az isten is az utolsó körön

Partium

Kilenc dekk (Szőke Imrének – ő tudja, miért) A füstszagról jutott eszembe. Már megint hetek óta nem voltam kint, csak az erkélyen. Képzeletben persze nagy mellénnyel a Duna-parton sétálok a víz felé, vagy üldögélek egy padon olvasgatva, vagy csak úgy nézem, ahogy jönnek-mennek az emberek. De még sosem néztem. Nyugodtan nem. Esetleg félrehúzódva izzadt tenyérrel, remegő kézzel szorongatva az öngyújtómat, remélve, hogy nem tojok be, mire hazaérek valahonnan, ahova muszájból mentem. Szidtam magam, mert megint csak elképzelek, és nem merek. Dereng valami, amit a pszichológusom az immaginációról szövegelt, de mit sem ért vele. Megsodortam a cigit és fogtam egy almát, mert ha kávéra nem jut, akkor is muszáj rágcsálnom valamit minden slukk után, mert nem bírom azt a vattás keserű ízt, amit a cigi hagy a számban. Egy pillanatra elcsodálkoztam ezen, mert nem volt mindig így, és kíváncsian kutattam magamban, vajon miért lett ez a szokásom. Balga módon azt hiszem, hogy mindenre van értelmes magyarázat. Kissé feszengve ültem a harmincöt négyzetméteres ötödik emeleti életterem gangján, ilyenkor még jólesően melengetnek az őszi napsugarak és langyos a szél is. Hallgattam ahogy negyedóránként elhúz a sárga 14-es villamos, felvijjog egy-egy mentősziréna, és számomra érthetetlenül rohangálnak ki tudja honnan hova az autók ezen a csendes vasárnapon is. Már nem szeretem az autókat, pedig valaha rajongtam értük, minden típus nevét kívülről fújtam kislánykoromban. Apám sofőr volt, csukott szemmel is megismertem a ZIL és az IFA hangját. Zajos a város, de egy ideje már otthonosnak érzem. Elkezdett hozzám tartozni, mint a füst. Hallottam, ahogy a szomszéd erőltetve köhécsel, hogy vegyem már észre, mennyire utál a füstölés miatt. Megvontam a vállam, nem tehetek arról, hogy arra viszi a füstöt a szél. Utcán, menet közben sosem dohányzom. A levegő meg mindenkié. És egyébként is naponta csak néhányszor kell elviselnie, ha éppen akkor van az erkélyen, amikor én. Szóval, rám nem jellemző módon azt gondoltam, hogy leszarom és fogja be. Mert volt, amikor nem fogta be, és rám ordított, hogy atyaisten, milyen büdös lehet annak a szája, aki szívja, és ő tőlem lesz majd tüdőbeteg, én meg váratlanul határozott lettem, és visszamondogattam neki, hogyha nem hagyja abba a rinyálást, akkor egyszerre háromra gyújtok rá, hogy a jó nagy füstben tutira megfulladjon. Fokhagymaorra megnyúlt, vállait a nyakába húzta, férﬁas karjain úgy állt a szőr, mintha minden szál a kárhozatomért imádkozna, és biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban a kengyelfutógyalogkakukk sebességével kap át a korláton, és süvítve leviszi a fejem. Ehelyett vékony párhuzamosokká sápadtak az ajkai, hideg kék szemeibe minden szavam egyenként belefagyott, és úgy tűnt, mintha valaki valóban leszarta volna, ami látszott is a szénakazallá konyuló sárgás ősz hajszálain. Meglepett, hogy így megvédtem magam, és jólesett, hogy közben higgadt tudtam maradni és nem voltam alpári. Lehettem volna, mert a füsthöz ragaszkodom. Az állatok sem szeretik, ha belepiszkálnak a vacsorájukba, miközben az éhüket csillapítják. Hadd ragaszkodjak már egyszer az életben valamihez, mert alig tudom, hogy az mit jelent. Segít a sikertelen kötődéseimen. Nem vagyok láncdohányos, pedig lélektanilag annak kéne lennem. Csak nagy beszélgetések közben szívok sokat, amikor akaratlanul 52

Partium

is többet árulok el magamról, mint amennyit szeretnék. Megijeszt és elkezdek félni, hogy kiadtam magam, és mások agyára mentem. Uramisten, mit mondtam, mennyit és hogyan. Mintha azt remélném, hogy a jótékony füst majd elfedi. Csakhogy nincsenek jótékony füstök, pláne, ha az ember tüdejéről van szó. Leszarom. Nekem papírom van arról, hogy a leszarást gyakorolnom kell. És valamiben el kell patkolni mindenkinek. Nekem ez jó lesz, ha meggondolnám magam és mégse lennék öngyilkos, ha nem leszek repülőszerencsétlenség áldozata, vagy ha nem halok ki még idejében, álljon csak meg a szívem a füsttől összeszűkült vérereim miatt, nekem nyolc, jó a füsthalál. Szóval, a füstszagról jutott eszembe az a kilenc dekk, ami miatt mégsem a nyolc a szerencseszámom. Úgy négy éve a zártosztályon találkoztam egy pszichológussal, aki a dívány másik oldalán kötött ki. A kórházi ágyon leszíjazva kiabált, hogy ő az, aki, és adjak neki egy pohár vizet. Épp akkor löktek be az ajtón, még a koszlott kórházi hálóing alatti meztelenségemet is szoknom kellett, és úgy tenni, mint aki cseppet sem ijedt. A kiabálására senki sem mozdult. Óvatosan odasétáltam és a repedezett műanyag pohárból megitattam. Beszélgetni kezdtünk. Végre egy értelmes ﬁgura, nyugtattam magam, és bíztam benne, hogy dohányzik – a pszichiátriákon ez alap –, és amíg be nem juttat valaki nekem cigit, az övéből szívhatok. Rácsesztem, mert nem dohányzott, sőt, totálisan nikotinellenes volt. Az ápolók pedig csak akkor adtak, ha leadtad nekik a sajátodat, vagy akkor sem, mert arra hivatkoztak, hogy rendelet és tilos, vagy mert ők már elszívták előled. Nekünk itt kuss van. Ő ritkán kussolt, szinte állandóan a hangos monodrámáit hallgattuk. Úgy tűnt, azt hiszi, előadásokat tart a klienseinek, és kivétel nélkül mindenki nyűgét meg tudja magyarázni. A nyűgeimmel én sem maradtam adós, ha egy kicsit elhallgatott, máris belekezdtem. Miután leültük a kötelező időt a zárton, és jók lettünk, és engedelmesek, kitettek minket a nyílt osztályra. A kórházudvarra is kimehettünk. Ő csak később jöhetett. Folyton kerestem, hogy merre lehet, iszonyú volt hasonszőrű lecsúszott értelmiségiként egyedül a kiszámíthatatlan szerencsétlenek között, bár jól tudtam, magam is éppen olyan szerencsétlen vagyok. Végre összefutottunk a folyosón, szorongattam a kezemben az öngyújtómat és a cigimet, szigorúan csak egyet, hogy véletlenül se hagyjam lelejmolni magam. Mennyit szívsz? Sokat? Kérdezte kíváncsian. Dohányoztak a faterodék is? Szoptad az ujjad gyerekkorodban? Mert ha sokat szívsz, akkor már csecsemőkorodban sérültél, sőt, lehet, hogy már az anyaméhben sem voltál jól. Megmagyarázott engem is. Persze, nem véletlenül lettünk szövetségesek, rémlett még a kamaszkori álmom, hogy egyszer én is lélekgyógyász leszek, vagy felkötöm magam, ha nem. Hirtelen emlékezni kezdtem a sikertelen felvételimre, hogy az analitikus énem örökre megmaradt. Úgy sejtettem, neki a pszichológiatudomány ment az agyára. Végülis, ha vannak vallási, és egyéb őrültek, akkor lehetnek ilyenek is. De erről már nem akartam tudni, ami meglepett. Kezdtem ettől a cseppet sem egzakt tudománytól megrettenni. Később jó ideig nem láttam, visszavitték a zártosztályra, az a hír járta, hogy behúzott egy ápolónak. Pár hét múlva a tősgyökeres rózsadombi szülei mentették ki ebből a különpokolból, állítólag magánklinikára vitték. Nekem még nem járt le a mandátumom, bárhogy próbáltam becsapni az orvosokat, nehezen sikerült. Aztán mégis csak elhitettem mindenkivel, hogy jól vagyok. Miközben azt hittem, hogy pillanatok műve csak, hogy felvágjam a műanyag késsel az ereim, vagy nekimenjek a falnak a gyógyszerelvonási tünetek miatt. Megfogadtam, hogy

Partium

amint kiteszem a lábam a kórház kapuján, illa berek, nádak, erek, soha többé nem kerülhetek vissza. Arról időközben megfeledkeztem, hogy ez a szabadulás csupán átmeneti, és egyszerűen csak fizikális. Az ember a saját agyát nem dobhatja ki. Megtanulhat vele együttélni, az emlékeit elfogadni, gatyába rázni, de van, ami sohasem változik. Az, amit a hosszú évek útközben már kimoshatatlanul beleitattak, amitől menthetetlenül ő lett. Mint a füst, ami a függönybe, a ruhába ivódik, ha nem nyitok ablakot. Apám mindig a klotyón dohányzott. Bevette oda magát a hamutállal, egy csomag Szofival, újsággal, és pár órára nyugi volt. Anyám nem engedte a szobában rágyújtani. Akkor még beszéltek egymással: „Sanyi, a gyerekek...” Aztán már csak ordibáltak hol a pénz, hol a pia miatt. Hiába tanultam meg korán beszélni, azt a szót, hogy „apu”, sohasem mondhattam ki. Nem hagyott rá sem időt, sem helyet. Úgy tűnt, meg sem lát, csak ha elrontottam valamit. Annyit tudok róla, hogy a derékszíj a kedvence volt. „Ha elesel, jól el is verlek, hallod?” A teli hamutálat mindig a konyhai radiátorra tette. Sosem értettem, hogy miért nem önti ki. Ahányszor elmentem mellette, éreztem a szagát. Még csak egy fejjel voltam magasabb a radiátornál. Megvártam, amíg senki nem figyel, és kivettem egy elnyomott dekket. Büdös volt. Az ízét akartam érezni, milyen. A számba vettem és szívogatni kezdtem. Ízlett, de hamar ízetlenné vált, kivettem a következőt is. Megszívogattam mind a kilencet. Jólesett. Sosem zavart, hogy büdös.

Szűcs Róbert: Anyakönyv

Partium

Diószegi Szabó Pál

Még tart az est… Még tart az est, vihar közel, a könyvtár költőt ünnepel. Akár az ég derül-borul… találkozásunk felborul, telefonomra írt szavad bár menni hív… Lehet? Szabad? Még tart az est, még tart dühöm. Még úgy maradnék… Esküszöm! Szavakból gyúrok felleget, esőzöm azt, hogy: Nem lehet! Nyakadba hullna bánatom – Nem láttalak ma! – Átadom. Szíven üt fentről, úgy dörög, kezemtől villám sistörög! Nem érlek el, még tart az est, vihar-dühömbe belefest… Az égi festmény rám mered; veled maradni nem lehet... Még tart az est… csak lépdelek, tócsákon át a képzelet tükrökbe néz, ott Hold ragyog, köszönnek bennük csillagok! Ünnep az lesz – megyek, megyek! – elindulok… megérkezek! 2015. X. 5.

Partium

Boldogságunk… Boldogságunk… árva madárként, várt a magasban! Egymást kértük, vágytuk… elérjük: tűz-pirosabban! Boldogságunk… –titka hazugság! – minden alakban bújik hozzánk, tűr, mosolyog ránk, mind igazabban… Boldogságunk? Reggeli ágyunk… rejti az ajtó… Bennünk kondul nappal a szívünk, mint a harangszó! 2015. X. 11.

Partium

Szilágyi József

Nedves Pláza – Már megint, hogy kerültem ide? – vakarászta feje búbján a bibircsókot P. „Itt vagyok ismét, a legmélyebb alagsorban. Itt ragadtam.” Cipőjét körülnyalta egy csőrepedés lucska, hangja visszhangzott a plafon alatt, a homályból parkoló autók bámulták, feje fölött csúcsüzemben morajlott a pláza. A földszinten a liftből kilépve, a nézelődőket kerülgetve, úgy talpalt a Beauty szakáruház felé, mintha diáklánnyal randizna egy dögös szállodában, mintha a moziban látott Fiatal és gyönyörű titokzatos Isabelle-jét készülne ölelni. A kirakat mögött a Beauty pénztáros lánya – Vénusz és Cupido egy személyben – egyre csak a hátsóját mutatta felé. Nem lehet betelni még azzal a bokával és lábszárral sem! Tudta, a lány tudja, hogy megint ott van. Csak tesz rá. Majd egyszer csak félrecsapja lófarkát, felé villantja tekintetét, mandula szeme éget, mint a lézersugár, keresztülsikkan P.-én, s gyönyörű ajka fitymálja, lebiggyed. P. csalódottan ereszkedett a szakáruház mellett a padra, onnan kémlelte a szépséget. „Eregetik ezt a vacak szeretet dumát…”, rázta a fejét mindent tudón. Hirtelen sikoly szelte át a vitrin üvegét. A pénztáros lány kezében elpukkant egy zselés zacskó, a lé szétfröccsent és eláztatta hófehér blúzát, a kelme teljesen átnedvesedett és átlátszón simult kebleire. P. hördült egyet, felugrott és a pénztárhoz vágtatott, zekéjét óvón Isabelle-je vállaira kanyarította, s az elfehéredett lányt lágyan átkarolva a raktár mélyébe vezette. – „Szerencsére, idejében érkeztem” – mondta gyengéd határozottsággal. Isabelle szemei felragyogtak, „Le kell cserélnem mindenem,” mondta. Lassan a férfi felé fordult, s lefejtette magáról ragacsos ruhácskáját. Várakozón epedt P. felé – természetesen nem viselt semmiféle fehérneműt. P.-vel megfordult a világ, a mennyek kapuja tárult fel előtte, a zselé gyári bűzén át is orrában érezte az Isabelle testét természettől fogva átitató ámbra illatot. Farzsebéből virágcsokrot húzott elő, a szirmokat szertartásosan a lány bájaira pergette, és készülődni kezdett a nászra. Válláról lefejtette a hózentráger szárait, s megoldotta derékmelegítője madzagját… Egyszerre kipattant a szeme. Isabelle az üveg mögül, ajkán lágy mosollyal nézett el a feje felett. Fagylaltnyalogató párocska telepedett mellé a padra, zajosan évődtek. „Egész éjjel a klitoriszodba voltam belebonyolódva – sustorogta a srác – most inkább heringsalátára vágyom.” A lány felvihogott és visszasugdosott, „Neee…! Paráználkodj!” P. fájó lüktetést érzett a herekötőjében, a felesége varrta, azért szorított ennyire. „Hol tudnék én ilyen lányokkal összefutni?” töprengett szenvedő arccal. A múltkor felajzottan szaladt a Délibe, jegyet váltott az első helyközi expresszre, de egyetlen elcsatangolt, numeraversenybe felejtkezett csitri sem akarta lefellációzni, mint a Nimfomániás egyben volt az a vicces jelenet. Majd' ráförmedt az oldalvást cuppogó lányra és a fiúra, hogy mit képzelnek… Itt az emberforgatag közepén, a módi szalonok eleganciája között… Hirtelen felvillant szeme előtt a Nimfomániás utolsó előtti jelenete, amikor szinte kedvet kapott a szadista játékokhoz… Rémülten kémlelt körbe. Nekiindult a mozgólépcső felé. „Makulátlannak kell lenned! Hűségesnek!” ismételgette magában. „Neee… Paráználkodj!” búgta a hang.

Partium

„Bárcsak lennék olyan hányaveti és bizarr, mint Helen, a Nedves tájak-ban, akkor nem sajogna oly veszettül itt belül. Feleszmélt. „…vigyázzanak értékeikre!”, fejezte be a közérdekű közleményt a hangosbeszélő. S ekkor csendült fel a selyemszavú kínai lány éneke. Még az emeletek között csüngő dekoráció is megszűnt tovább hintázni a forró légáramlatban, P. megtorpant, szinte belesápadt a gyönyörűségbe. „Uram, Isten! Így dalolnak kelő napnál a pillangók!” Olyan törékeny volt a hang, mint egy Jingdzheni porceláncsibe, szállt, tekergett a mellvédek között, üvegfonálként pislákolt, csilingelt az áruház légterében. P. felnézett, az eget kereste, de nem találta. Valahogy elkeveredett. „Egészen eltévedtem. Ez az első vagy a második?” Rohant, de ugyanott volt megint. Mintha egy helyben járt volna. Végül mégis csak a tetőn kötött ki – jeges öntetet köpött arcába a szél, körben a felülvilágítók áztak a lében, az égen homály, vad orkán kavarta a felhőket, de P. úgy tudta, felettük ott ragyognak a csillagok… A fellegek közt a „nedvestájas” Helen lábát látta egy toilet lucskos padlatán. „Na, tessék, már megint…!” Mókás leány, formás lábfején minden körme más színben pajkoskodik, s miközben gyógykrémes mutatóujja saját ánuszában matat, a két lábikó tocsog a klozet padlómocskában, s a nedvek szenvtelenül locsognak a talpa alatt. Végül újra az alagsorban találta magát, üres, fehér betonfalak között. „Itt végre megszabadultam mindentől!” sóhajtott fel. Az üresség, a fentről zuborgó nyüzsgés lenti zörejtelensége megóvta. Védve volt, végre, minden kísértéstől. Csak az elhárított csőtörés maradék áramlatai cserregtek a bakancsa körül. „Itt ragadtam, a mélyben.” Felnézett az égre, de csak a plafon cementmintáit látta. Aztán, ahogy hümmögve tapicskolt, megint belényilallt a vágy, „Csak előre, előre…! Fel a mélybe, bele a mélybe…!” Aztán csak várt, szinte megnyugodva, s azt latolgatta, mitévő legyen – felmenjen vagy lent maradjon, vagy vissza…? középre, Isabelle pénztára mögé? – midőn a plafon rücskei, a repedések, a korom-szóratok most lassan, lassan combokká, emlőkké, farpofákká formálódtak, hajzuhatagokká és igéző tekintetekké változtak, míg már szinte egy egész női fürdő ötvenöt meztelen hölgye hengergőzött, nyújtózkodott, apadt, dagadt, kitárult és bezárult, vihogott, sóhajtozott, párolgott, levedzett a feje felett… Tárgytörténet: Az ifjú Füstölő gyötrelmei A 16 éves, 3 hónapos és 12 napos növendék Füstölő Tisza-tavi kiránduláson zötyög a szüleivel, a programot Apa szervezte, aki 15 év munkamánia után szeretné helyrehozni a család életét. Felesége, Barackszín Sajtár utál evezni, és minden egyebet, de nem térhet ki férje elsöprő szívélyessége elől. Növendék Füstölő háta borsódzik az egész hétvégétől. Inkább sietne esdekelni Rózsás Falvédőnek, akivel a napokban hirtelen szakítottak. Semmire sem ﬁgyel oda, fején dacos fülhallgatóval, Talking Heads retróba burkolózva duzzog a családi kamion hátsó ülésén. „Vissza akarok fordulni! Mit keresek én itt? Hazamegyek. Egyedül. Aztán mégis gurulunk tovább Poroszlóról Tiszafüred felé, hátha ott jobb lesz. Apa duhajságot imitálva tapossa a gázt, de minden hajlatot és bukkanót kihasznál a fékezésre. Pitiáner araszolás. Anya most lendül bele igazán hipochondriájába, továbbfejlesztve tegnapi eszelős hisz-

Partium

térikusságát, üde barackszínét sápadt sárgára váltva, öblében pókhálóval lapít az anyósülésen. Pedig jól is sikerülhetett volna Poroszlón az evezés első napja. Persze idegesítő volt apa eszement rajongása minden iránt, ami repül – »Szárcsák! Vízen szaladó szárcsák!« – meg ami a vízben tenyészik – »Sulyom! Békatutaj! Rucaöröme!« Mármár együtt érzek anyával, aki először a békalencsétől kapott kiütést, majd a gyékénytől allergiás rohamot. Az Akváriumban aztán teljesen rosszul lett, világ életében utálta a halat és minden csúszómászót. És még skitzlert sem hoztunk magunkkal… Apa lelkendezett a parányi küsztől kezdve a fejünk felett úszkáló hatalmas vizákig mindenen. Persze aki egész évben csak molyol a Füstölésügyi hivatal főalosztály-pótcsoportvezető helyettesi kutricájában, és papíron meg a kollégák viaszszín képén kívül semmi egyebet nem lát, nyilván minden vacak kérésztől-kárásztól izgalomba jön. Anya estére teljesen hülyét csinál belőle az egész napos sipákolással, így a vacsoránál nyakló nélkül tölti magába a bort. Ingyenes italfogyasztás, talán e miatt esett a választása a lerobbant kastélyszállóra. Négy féle üdítő, plusz fehér- és vörösbor csapolható korlátlanul a pultnál. A bort álcázásul málnaszörppel ereszti fel…” „Amint megérkezünk Tiszafüredre, lelépek, isten bizony! Felpattanok a vonatra, és délután már az ismerős dunántúli tájban siklok, virágzó akácok között; suhanok haza a zöld alagútban. Akkor kit érdekel majd, hogy van-e nálam gliczer… Otthon átöltözöm, rendes, újhullámos, fekete-szerkót húzok e sportosnak nevezett maskara helyett, kipucolom a fűrészport, kifényesítem ajtómat, tűzterembe üde fenyőillatot pumpálok, füstcsövemre – Falvédőcske imádja a népi motívumokat – buzsáki mintás pántlikát kötök. A biztonság kedvéért, magamhoz veszek egy splittert, és máris rohanok Rózsáskámhoz. Mitől vagyok most ilyen boldog, e hőségben hömpölygő nyári estén itt, Tiszafüred közepén, a gőzölgő panzió előtt, amikor a tulajnő lelkesen ecseteli apának a városka szépségeit, anya borogatással a homlokán alél a foyerban és az álmos darazsak még egy utolsót bóklásznak a kőrislombok között? Mert hajnalban le fogok lépni. Elég volt apából, anyából, evezésből, békanyálból… S ha édi Falvédőm tovább durcáskodik, benézek a pajtásomhoz, Hurkatöltőhöz, vasárnap lévén, nála ültet majd Lószerszi is (ifj. Alsóistrángi Lószerszám). És ide a bökőt, hogy van blitterük! Felvidítanak egy kis mókázással. Hurkatöltő hülyéskedik az evezőstúra ürügyén: »Extrém sport? Igen?« Már rá is kezdik egymással versengve: »Búvárlovaspóló, amikor a lovakon is könnyűbúvár szerkó van.« »Áh, az semmi«, válaszolja Alsóistráng, »ejtőernyős gerelyhajítás az igazi«. »Ritmikus kalapácsvetés”, replikázik Hurkatöltő. »Strandgörkorcsolya«, vágja rá Lószerszi. „Alpesi könnyűbúvárkodás!«, »Ausztrál vitorlásfoci!« Teljesen felpörget a lazaságuk, azon nyomban újra vágtatok Falvédőcskémhez, és huszáros lendülettel, Füstölőhöz méltón, visszahódítom szívét. És akkor már az is mindegy, hogy van-e nálam glitter vagy nincs. Az sem számít, hogy füstöltem-e már egész sonkát vagy lábszárat. Apa, bár ő csak egy irodakukac, és cserkészkolbászon kívül az életben mást nem kezelt, nekem még csak mini disznósajtot engedett. Nagyon ciki… Hurkatöltő, persze, aki már egy teljes disznótort fullra töltött, állandóan frocliz: »Gömböctöcskölő!« De Falvédőcske így is szeret… Talán…” „Könnyű Hurkatöltőnek, mert ő soha nem is akart más lenni, csak hurkatöltő, mint az apja, a nagyapja, ükapja, egészen Árpád vezérig, a lázadás nála csak póz, na, meg

Partium

szolidaritás velem. Lószerszám pedig kifejezetten büszke az arisztokrata származására. De mi vagyok én? Egy nyolcmázsás szalonnafüstölő, aki ezzel együtt is punkrajongó, költőien anarchista, meditatív… Bárcsak füstölőrudacska lehetnék, illatos szertartáskellék, akit valahol a távol keleten finom női kezek gyúrtak tulasiból, szantálból, és akkor tényleg mindegy lenne, van-e kittler vagy nincs.” „Ahogy az a melankolikus norvég író írta: »egyedi vagy, senki más a világtörténelemben nem éli ugyanazt az életet, sem előtted, sem utánad.« De én tudom, hogy a szomszéd dunántúli városkában is él egy másik 16 éves 3 hónapos és 12 napos füstölő, aki tök ugyanilyen, mint én: majd' egy tonna, a kikötői daruk réme, apja iszákos hivatalnok, anyja hipochonder hisztérika. Ugyanilyen. Csak ő tudja szeretni rózsás Falvédőjét. És legalább három működő blitzere van… Apám, s anyám elfuseráltak. Nagyapáék szerették volna a családi hagyományokat követni, hogy Kárpát-medencei szokás szerint keveredjen bennem a mokány magyar egy csipetnyi szőke szlovákkal, némi göcsörtös délszláv jó adag cizellált erdélyivel, plusz egy leheletnyi rejtett zsidó furfang. De anyám és apám hevenyészett barkácsmunkát lihegett össze, követve a divatos amerikai modellt, nem tudván továbblépni a még lappangó szovjet krikszkrakszon sem. Így lettem tucattermék, amiből minden faluban van egy, a kisvárosokban kettő... Mind vadi új pfitzerrel…” „Mindegy, le kell lépni, míg anya alattomos praktikái teljesen szét nem zilálnak mindent, ami akár jó is lehetne, ha apa nem lenne olyan pipogya, s nem járna rá titokban az ingyenborra. Igen, akár már most lepattanni, gázolni árkon-bokron át, átúszva ezt a nyavalyás tavat, keresztül tavirózsán, tündérfátylon, recskaszecskán… De miért? Hogy aztán Falvédőcske értetlenül meredjen rám? Aki mindent nekem adna, csak én nem tudom fogadni? Hisz nem érti, mi van velem. Anya szekálásai kiöltek belőlem minden bizalmat. Zseniálisan tud cikizni, még a teljes odaadásra sem reagálok, nem hiszek az őszinteségben…” „Ez meg mi? Üzenet Rózsástól! Még ilyet! Mit ír? »Nagyon várlak, Füstikém!« És öt szívecske három-három smiley között… Rohanok! Repülök! Vagy akár maradhatok is, ez már így is, úgy is boldogság! Felfüstölöm a Tisza-tó összes békalencséjét! Mit ír még? »P.S.: Szereztem egy szecessziós schnitzpflert.« Hihetetlen…”

Partium

Varga Ágnes

Megbillent kilincs Csak nyeltem a csöndet – belém könyökölt a harag, s te kiszakadtál belőlem, mint zoknim szárából bogáncs, pedig kezeid között folytam szavaid felé beléd gombolódni, ha fáznék hirtelen. Ruhátlan lyukakon zuhantam kétségbe, torkomban kapart az este, megbillent bennem a kilincs, indulni kellene, megszökni, mégis maradtam, hogy megkeményedj bennem mint szavaidban az érv. A behegesített tegnapot menedékül adom szívemben, s újra megkereslek magam találni benned, ha egyszer úgy lesz te is megbocsáthass fogason gyűjtött kopott hibáimért.

Partium

Pillanatok …redőnynyi lyukon át maszatol lámpa, homályba alkonyul csend, hasad párna, szürkülni készül félmúltnyi jelen, illatú mesébe szelídül a szemed, mint ízed a számban úgy kucorodsz, borzongva leng idő velem a neszbe, a tegnap is távol a holnap is messze, nap- nap után és éjjel- nappal, pont úgy szeretlek ahogy nekem mutattad, jelenbe, jövőbe, hanyagul, ﬁtten, vaj helyett kenyérrel, magamért téged, rossznapok alatt és főleg helyette, hozzám simulva, vagy kéz a kézben, és akkor is, ha nem szeretsz éppen, mikor lábat lógató titkom pihen válladra nyugvón összenevetve, otthol, az utcán, félig, merészen, álmosan, mezítláb, szegényen, mégsem, édesen, piszkosan, kád forró vízbe, mindenemben és mindenek felett, fáradtan, röhögve,ablakból lesve , zajosan, négykézláb, munkába menet, mikor zaccos a reggel és nyűgös a kezdet, a földhöz ragadtan, vagy épp afelett, ha taposni készülne életet egészen, biztosan, talán, ez erősebb érzem, és szívemre méz jó éjt szavadígy alszunk el minden mosolyba hintett pillanaton, mi hozzánk társul majd.

Partium

Végh-Bodor István

Dédapám Reccsen a jég. Rianás fut végig a keskeny folyón, megzavarva a vermelő keszegek téli nyugalmát. Lomhán mozdul a vízfenéken néhány uszony, felkavarja az iszapot, zavarossá teszi a letisztult vizet. Bamba halszemek merednek a felettük menetelő katonák bakancsainak talpára, amik ütemre emelkednek, majd dobbannak a vastag jégpáncélon. Bár nem kell, mégis tartják a sort. Száz és száz fásult arc, réveteg szem, gyötört tekintet, melyek mögött lecserélt életek bújnak meg. Csak egyek a sorban, nem egyének, pedig a felszín alatt még mocorog némi lassan már elfelejtett érzelem. Messze van mindaz, ami gyengítené lelküket. A homályból néha-néha elmosódottan előbukkan egy női arc, egy csillogó gyermekszem vagy fájó búcsút intő, aggódó szülői kéz. Mindez régóta nem tud áttörni a maszkokon, amiket az átélt borzalmak hegyes vésői faragtak tökéletesen egyformára. A megrepedt jég csak a halak között kelt riadalmat, a menetelő ezred katonáitól egy vállrándításra sem futja. Hónapok óta tartanak egy ismeretlen cél felé. A hó vízszintesen csap arcukba, veres pettyekkel színezi márványfehérségüket, életet lehelve a halotti álarcra. Dal kap szárnyra: a halálba indulók dala. Egyre erősödik. A zajra őzek ugranak meg az ártéri erdőben, száraz gallyakat roppantva patáik alatt. Egy gida lemarad, mire az őzcsapat megtorpan. Zavartan forgatják fejüket a kicsi és a folyó között. A legöregebb suta visszafordul; orrával noszogatja a remegő gidát. Utolérik a csapatot, és eltűnnek a közeli fenyves oltalmában. Az ezred ezalatt átér a túlpartra, egyre több talp süllyed az idegen, szűz hóba. A sor pillanatokra megtörik, egy bakancs elvéti az ütemet. Megáll a katona, remeg, majd oldalra dől, hangtalan huppan a porhóba. Fehér kavargás veszi körbe. Az ezred megtorpan – várják, hogy a felkavart szemcsék nem messze a talaj felett megálljanak, pillanatokig helyben lebegjenek, hogy idővel újra lesüllyedjenek, és békességben megpihenjenek –, majd újraindul. Kikerülik a testet, nem lépnek át felette. Ennyi jár egy bajtársnak. Idővel hollók vájják szemét, farkasok tépik. Több száz kilométerrel arrébb egy asszony vajúdik. Elviselhetetlen fájdalom gyötri, testét verejték borítja. Száját már véresre harapta. Üvölt, csapzott haját tépi, majd csendben, minden izmát megfeszítve nyom. Újra üvölt. Már nincs szünet a fájdalmak között, egybefolynak az örökkévalóságban. A sarokban fülét befogva kétéves kislánya guggol, szófogadóan bámulja a mécsesben táncoló lángot. Érti, mi történik, várja az ajándékot, amit a Jézuska hoz, ha ő türelmes. Új életet, egy testvért vár. Nem sejti, hogy az Élet és a Halál kézen fogva jár, ha adnak egyet, akkor elvesznek egy másikat. Miközben öccse felsír, apja lelke távozik a világról.

Partium

Nem jársz rosszul Azt a napot is agyonvágta az időjárás. Sűrű köd fogságába esett a völgy, csak a kopár fák törzseit lehetett látni. Nem igazán akaródzott kimásznom a hidegbe, de Lajos már eszement módra tülkölt. Felkaptam a kabáton, magamhoz vettem a baltát és a gyalogsági ásót, és kimentem. Intettem, hogy ne nyomja már azt a rohadt dudát. Végre meglátott, és abbahagyta. – Sokan leszünk? – kérdeztem amint kinyitottam a dzsip ajtaját. – Ne parázz, kölök! – vigyorgott rám egy szem fogát villogtatva. – Legalább húszan. Kérsz? – Azzal felém lódított egy kanna bort. Magamhoz vettem, és sűrű kortyokban nyeltem az italt. A savanykás íz jólesően öblögette a torkom. Pár hupli miatt a kabátomat beszínezte a túlcsorduló pia, de nem bántam. – Jó móka lesz, kölök! – Úgy vágott hátba Lajos, hogy legalább egy deci követte az előzőleg kicsurrant cseppeket. – Parázol? Sose félj! Csináltuk már párszor. A lényeg, hogy gyors légy. Nincs lacafacázás! Keményen használd a baltát, egy csapás, nyekk, és annyi. Világos? – Jól van már, értettem én elsőre is, nem kell úgy túllihegni – nyugtattam mielőtt túlpörgette volna magát. – Mennyi a lóvé? – Ne az érdekeljen, hanem, hogy legyünk túl rajta – torkollt le, miközben a nyála csak úgy fröcskölt felém. – Nem jársz rosszul. Jegeltem a témát, mert kezdett begajdulni Lajos. Szeretem őt, de ilyenkor jobb hagyni a fenébe. Csendben zötykölődtünk egy darabig, mialatt a szürkület egyre erősödött a ködös tájon. Egy országúti buszmegállóban húzódtunk félre, ahol már várakozott három platós terepjáró. Az elakadás jelzőkel köszöntünk egymásnak. A váróból még ketten szálltak be hozzánk. A két terepruhába öltözött, negyvenes tag ismerősként üdvözölte Lajost, és felém is hümmögtek valamit. Hátraadtam a kannát. – Hova megyünk, a Koch tanyához? – kérdezte az egyikük. – Aha – válaszolt Lajos. – Egyre többen jövünk. Sokfelé megy a lé, és valakinek eljárhat a szája. – Rám gondoltál? – fordultam meg, szorosabbra fogva a balta nyelét, próbáltam a szemébe nézni. – Hagyd, Lóri! – csillapította Lajos. – Jó srác. Mindjárt elérjük a bekötőutat. Két autó már előre ment, az első kanyar után várnak. Nagyot zökkent a kocsi, amikor a földútra tértünk. Lajos lekapcsolta a fényszórót. Már nemigen lehetett pár méternél messzebb látni, ezért majdnem nekimentünk az egyik autónak. Lajos és a többi sofőr kiszállt, valamit beszéltek, majd elindult a karaván. Nemsokára egy tanya mellett haladtunk el. – A kurva életbe, itthon vannak! – szitkozódott Lajos, amikor meglátta a tanyáról kiszűrődő, gyenge fényt. – Úgy volt, nem lesz senki a tanyán. Vissza kellene fordulni. De előrefelé mentünk még vagy fél kilométert, és ott álltunk meg. Az ajtók csendben nyíltak és csukódtak. Összegyűltünk egy kupacban. – Mindenkinek megvan a párja? – kérdezte suttogva Doka. – Még nagyobb csend-

Partium

ben, mert valaki van a tanyán, csak egy csapás, és kész. Világos? Picsán rúgom, aki többször lesújt. Értve? – Gyere! – húzott maga után Lajos. Az árokban eltaknyoltam, de azonnal felpattantam. Jó ötven métert kellett bukdácsolni göröngyökön, mire célhoz értünk. Lajos azonnal lekötözött egyet, és hátrahajtotta, hogy jobb szögből tudjam mérni a csapást. Fohászkodtam egyet, aztán: zutty és nyekk. A Fiskars balta mintha csak vajba hatolna, úgy vágta át srégen a másfél méter magas fenyő törzsét. Lajos már lehajtotta a következőt. Egy csapás, és az is feküdt. A hatodik után felkaptunk hármat-hármat, és iszkoltunk azokkal a kocsihoz, majd vissza. – Még tíz kör, kölök. – Utáltam, amikor kölközött. Harmadszorra fordultunk, amikor üvöltözés hallatszott, majd egy puskalövés erőszakos durranása hasított a levegőbe. Közvetlen utána reﬂektorok pásztázták a környéket. A tanya felől, a szántáson át alakok közelítettek. Csapdában éreztük magunkat, mert a kocsiktól elválasztott minket az az ötven méter, ahol könnyű célpontokká válhattunk. Mindnyájan a fenyves közepébe hátráltunk. – Gyertek ki a jó anyátokat! – Öten voltak, és egyre közelebb értek. Újabb lövés. Valaki felbukott a közelemben, és iszonyatos visításba kezdett. Szétugrottunk. Csörtetés zaja mindenfelől, majd közvetlen előttem egy durranás. A torkolattűz arcom előtt villant a sötétbe. A baltám önkéntelen lendült: zutty és nyekk. Az emberi nyak még kevésbé állt ellen az élének, mint a fenyőtörzsek. A test szinte hangtalanul érkezett a havas földre. – Megölted, baszd meg! – Lóri felkapcsolta a fejlámpáját. Beletaszajtott a lábával a testbe, mire azon pár ideg végigrángott. – Kapjátok el a többit is! – üvöltött. Csak egy puskájuk lehetett, mert több lövés nem dördült. Egyre több alak vált ki a fenyvesből, és rohant a tanya irányába. Lóri magával rántott, és mi is arrafelé iramodtunk. A tanya és fenyves középtáján utolértünk egyet közülük. Valaki rávetette magát és lerántotta, egy másik pedig suhintott. Kicsit odébb még kettőt beértünk, azokon is úgy szaladt át a balta, mint a zsenge fenyőkön. Az utolsó elérte a házat, ahol egy kutyafalka felvadultan rontott ránk, kis időt adva neki. A kutyák nem sok kárt tudtak tenni bennünk, mire átharapták volna a vastag terepruhákat már érkezett egy csapás a gerincükre vagy fejükre, hogy aztán nyüszítve, fetrengve kileheljék lelküket. Az egyik éppen elém hemperedett, nyomban nyaktájon vágtam, hogy ne vonyítson. Ezalatt az utolsó tanyasinak sikerült bezárkóznia. Ketten közülünk már az ajtót verték baltákkal, de a keményfa nem adta könnyen magát. Páran elkezdték az ablakokat betörni. – Gyere ki, te tetű! – ordított be az egyik betört ablaknál Lajos. Ahonnan a következő pillanatban lángcsóva lobbant ki, és elborította képét. Üvöltve hasra vágta magát a hóba. Égett szőr- és bőrszag terjedt a levegőben. Egyikünk oda ugrott, és rádobta a kabátját. Lajos úgy ordított tovább, mintha nyúznák. Az ablakban előbukkant az egyetlen életben maradt tanyasi, jobb kezében a sütőről levágott gázcső tekergett. – Ide a kurva anyátokat! Ide ti… – Nem tudta befejezni, mert egyszerre két oldalról

Partium

hasított belé egy-egy balta. Az egyik a vállánál érte, és csövet tartó kezét levágta, a másik a nyakát vette, mint egy tiló. A kezéből kiesett cső az ablakpárkányban kígyózott, majd önmagát begyújtva visszafelé égni. Éppen csak hasra tudtam vágni magam, amikor a gázpalack berobbant. A légnyomás kivitte az összes épen maradt ablakot, kitépte az ajtót. Cserépdarabok- és vakolatdarabok repkedtek szerte, mintha kukoricagránátot dobtak volna a tanyára. Az épület itt-ott lángra kapott, alig hallottam a többiek hangját. – Megvagytok? – hallottam, de mintha vödörből jött volna a kiáltás. – Megvagytok? – ismétlődött. – Itt vagyok. – Én is. – Mindenki ide! A hang irányába indultam a mindent elborító füstön keresztül. Többeknek rongyolódott a ruhája, de legalább egyben voltak. – Ki hiányzik? – kérdezte Doka. – Lántág Ferit lőtték le a fenyvesben. Valakinek lett még baja? – Lajost perzselte meg a faszi az oldalablaknál, de nem hallom a hangját, pedig előbb még üvöltött – feleltem. – Tárnoki nincs itt, ő ott állt az ablaknál. Elindultunk arrafelé megnézni, mi van. Tárnoki az ablak mellett feküdt, a füléből vér szivárgott, és nem mozdult. Lajos kicsit hátrébb még nyöszörgött. Lóri a hátára fordította. – Hú, baszd meg! – Hányni kezdett, amikor megpillantotta a felismerhetetlenségig égett arcot. – Ne okádjál, baszódj meg! Végezz vele! – Nem tudok. – Menj a picsába! – Doka lendített. Elfordultam, és én is hányni kezdtem. – Menjetek a kocsikért! A fákat dobáljátok le, egy se maradjon! Ferit, Tárnokit és Lajost rakjátok a platókra. – Lajos dzsipjével mi legyen? – kérdeztem. – Te haverod. Hozd ide a kocsit! Tegyétek fel, és majd tüntesd el valahol! Elszaladtam a kocsiig, lehajigáltam a fákat. Amikor visszaértem, felemeltük a platóra Lajos testét. A hazaútra nem emlékszem, csak arra, hogy elköszöntek Lóriék, és eltűntek az éjszakai ködben. Mikor hazaértem, továbbhajtottam a völgy egy elhagyatott részére, jó messzire becipeltem az erdőbe Lajost. A gyalogsági ásó most jól jött, hamar kihánytam vele egy gödröt, és a hátára fektetve belehúztam Lajost. – Ég óvjon, kölök! – búcsúztam, miközben arcára dobtam az első lapáttal. Két nap múlva, Szenteste, amikor a Menyből az angyalt énekeltük a karácsonyfa előtt, arra gondoltam, hogy igaza lett Lajosnak: nem jártam rosszul, ezt az egy fát megmentettem.

Partium

Dinók Zoltán

Karó Pista A házban nagy lurkónak számított Karó Pista. Folyton rosszaságok jártak a fejében, de rosszat ő soha el nem követett. Csak egyszerűen álmodozó, naplopó ﬁatal volt. Nem érdekelték mások. Kicsit öntörvényű volt. A fantáziája hatalmas s mindenki tudta, hogy írogat. Méghozzá nem is rosszakat. Édesanyjának meg se mutatta őket. Ezt a kishitűséget apjától örökölte. Egyszer, amikor megy bevásárolni, a szomszéd Józsi bácsi rászól: – Várunk ám téged a közös lakógyűlésen! – Oké! – s igyekezett a boltba. Karó Pista mikor hazajött az asztalosműhelyből, egyre elszántabban írogatott. Az egyik novelláját fel is küldte az egyik lapnak. Közölték. Aztán híre ment ám a házban, hogy Pistának, a Karónak novellája jelent meg egy neves folyóiratban. Mindenki tudta, hogy képes rá. Javíthatatlan álmodozását most be is bizonyította a jelek szerint. A történetet elolvasva a többiek megdicsérték. S azon is meglepődtek, hogy nem önéletrajzi novella volt ez, hanem egy teljesen kitalált történet. – Micsoda fantáziája van ennek a Pistának! – mondta Józsi bá. Mancika is büszke lett rá. Pedig ő aztán amennyit irodalomhoz értett! Egy napon anyja elé állt Pista s azt mondta: – Író leszek! – Jól van! Sokat kell tanulnod! – Hát persze! – De játssz is! Pista bólogatott, de sajnos őt már egyre jobban csak a komoly dolgok érdekelték. Dehogy játszott ő! Folyton csak írt. Mancika tudta, gondolta honnan erednek ezek a gondolatok, érzelmek. A közös gyűlésen mikor a lakók összejöttek, Pista félrehúzódott, nem értette konkrétan azt sem min vitatkoznak egyáltalán a nála idősebb emberek. Beszéltek fűtés gondokról, a szemetesládáról, a lépcsőházi villanyról, csak Pista nem értette, mit kell ezen összeveszni. Aztán amikor Karcsi és Józsi már összevesztek, Pista nem bírta tovább szó nélkül: – Ilyen apróságon összeveszni! Miért baj az, ha valaki este nyolc után zenét hallgat? Mások meg éheznek! A két ember elszégyellte magát. Mancika is közbeszólt: – Ne szólj te ebbe bele! – Teljesen igaza van! – szólt János. János apja is író volt, még meghurcolták ötvenhatban. A gyűlés hamarosan be is fejeződött. Mancika zavarban volt János előtt. Odajött Pistához s azt mondta: – Okos ﬁú vagy! Így tovább! Olvastam a novelládat. Sok mindent elárult. Az én apám is író volt, s mindig az igazságtalanság ellen emelte fel a hangját mind írásban, mind szóban. Mancika meg se mert mukkanni. – Amiket írsz – folytatta – mindig mutasd meg nekem, én is értek az irodalomhoz.

Partium

– Hát persze! Örömmel! Mancikának azt mondta János: – Figyeljen a ﬁú egészségére, hiszen olyan sápadt. Szegénynek biztos sanyarú gyerekkora volt, hisz ez az írásából is kiderül. S ﬁgyeljen az olvasmányaira. – Többet olvas, mint egy könyvtáros! – Az csak jóra vezet! Legalábbis ami az írást illeti. Majd kezet fogtak s felmentek a házukba. Mancika lefeküdt, Pista feje meg tele volt novellatémákkal. Hozzá is látott írni s úgy gondolta egy irodalmár barátja máris akadt. De hát ez kellett is neki. A történteket már egy novellában már meg is tudta fogalmazni.

Éva szabadulni szeretne A kórház folyosóján takarítónők takarítottak. Éva csak bámult kifelé az ablakon. Valószínűleg szabadulni szeretett volna már. Barátnője, akivel a kórházban egy szobában ismerkedett össze, Bea épp bent volt a nővérszobában. Vért vettek tőle. Ahogy vattát tett a karjára, besétált a kórterembe. – Te miért állsz ott? – kérdezte. – Semmi. Csak eltűnődtem. – Min? – Szabadulni szeretnék. Bea pár pillanat múlva levette a vattát a karjáról s lefeküdt rejtvényt fejteni. Éva is lefeküdt, de csak forgolódott. – Figyelj csak! Nem iszunk meg a büfében egy-egy kávét? – Nincs ellenemre! – mondta egy pillanat gondolkodás után Bea. Felkeltek, lementek a lépcsőn s a két sápadt arcú lány sok egészséges emberrel is összefutott a kiszolgáló közelében. Nyilván ezek voltak a betegek hozzátartozói. Meg az egészségügyiek. Bea nézte a bukszáját s azt mondta: – Várj itt, ülj le a padra, mindjárt hozok két kávét! Éva ült és várt, kicsit reszketett. Mikor meghozta Bea, már felvidult az arca. Beszélgetni kezdtek. – Megisszuk ezt a kávét aztán muszáj lesz felmennünk! – mondta Bea. – Jó! Az egészségügyiek jöttek-mentek, az ápolók fehér ruhában betegeket toltak tolókocsiban. Éva kívánta a pihenést. Bea látta rajta hogy nincs valami jó bőrben. A kávét is nehezen nyelte. Aztán felmentek a kórterembe. Hamarosan jött az ebéd ideje. Feküdtek az ágyon, de ahogy meghozták az ebédet, Éva nem akart enni. – Tessék enni! Infúzió lesz a vége! Éva nekiült enni, de sajnos nagyon keveset sikerült. Amikor visszafeküdt, pár orvos bejött megvizsgálni. – Az állapota romlott! – mondta a főorvos Gyógyszereket hozott be a nővér. Bea aggódva nézte a szobatársát. Hamarosan 68

Partium

álomba szenderült. Mikor felkelt, nem látta Beát sehol. Felkelt s meg akarta keresni. Egyszer csak megpillantja, amint az udvaron sétál és dohányzik. Éva odamegy hozzá s kér egy szálat. Bea ad neki. Kettesben dohányoznak, gondjaikról megfeledkezve. Évának már elege lett a kórházból, a kezelésekből, az orvosokból és nővérekből, ezért amikor Bea vissza akart menni a kórterembe, Éva nem akart vele társulni. Ott maradt s sírt. – Gyere már! – mondta – Ki akarok innen szabadulni! Bea magára hagyta ő holnap reggel már szabad, mint a madár. Nem tudott mit kezdeni vele. Aztán az ápoló, kigyúrt férﬁak bevezették a kórterembe a síró Évát. Lefektették s nyugtatókat és egy tűszúrást kapott a fenekébe. Bea nagyon szánta. Készülődött a holnapra. Reggel összecsomagolt mindent s anyja jött érte. Már Éva is sokkal jobban érezte magát. Mielőtt anyjával együtt Bea elment volna, annyit mondott sorstársának: – Rendbe jössz! Aztán találkozunk még! Átkarolták egymást, hogy még Bea anyja is elérzékenyült. Fogták a csomagot aztán taxit rendeltek. Éva meg mindent látott az ablakból, de összeszedte magát s tudta a gyógyulás saját magán is múlik. Lefeküdt s várta a vizitet.

Oláh András: A pillanat kulcsa

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

Kisebbségi sorsjelképek Kányádi Sándor 1967-ben (Líránkról, Bécsben című előadásában) ilyen szavakkal jellemezte Erdély magyar költészetét: „fölfedezi és magába szívja a sejtelmes, hátborzongatóan szép székely népballada népi szimbolikáját. Az allegóriától sem idegenkedik. Fenyőként kapaszkodik a sziklákon” vagy „virág képében jön elő” nagy veszedelmek idején is; „nem szeretném fölöslegesen szaporítani az amúgy is elburjánzott esztétikai terminus technicusokat, de talán a potenciális szimbolizmus volna a megfelelő arra a jelenségre, amikor egy versben – táj- vagy szerelmes versben – bányalégszerűen lappang valami sejtelem, s amely csak bizonyos életérzés-frontbetörésekkor szokott kicsapni az egyébként szelíd költeményből”; „a szimbolizmus egy bizonyos többszörösen átlényegült formája volna (….) költészetünk egyik legeredményesebb s az egész magyar lírát sajátos színekkel gazdagító, egyben attól megkülönböztető jellemvonása.” S valóban – ha folytatnánk a fejtegetést – a par excellence szimbolizmus esetében (például Adynál) általában valamilyen tisztább vagy homályosabb, de okvetlenül előzetes szubjektív tudat-, látomás-, képzettartalom vetül ki jelképi formába vagy alakzatba. Ennek viszont (alkotáslélektani, művészetpszichológiai szempontból is) a fordítottja – például az impresszionizmusban –, amikor a természeti vagy másmilyen kép először mint valóságos, tárgyias látvány jelenik meg, s majd az önnön belső, rejtett, inherens jelentés- és hangulattartalmait kisugározva öleli magába a jelképi vonatkoztatás és elvonatkoztatás sokféle lehetőségét. Döntően pedig ilyen jellegű ez a Kányáditól emlegetett virtuális vagy átképzeléses szimbolikusság is: az alapvetően realisztikus élet- vagy élményképek akár váratlanul vagy fokozatosan: sejtelmes személyes, közösségi, történelmi jelentéstartományokkal telítődnek, s így azután már önmagukon túlmutató emberi összefüggések sugallatos, atmoszférikus megjelenítőivé lényegülhetnek. Magányos fenyő, templom, iskola – a reális és spirituális identitásalakító, létfolytonosság-teremtő emlékezetkultúra alaptényezői –: mind megannyi autentikus önszemléleti sorsmetafora is egyben, egyén és közösség önazonosság-kérdéseit hitelesen kifejező példázat. Láng Gusztáv napjainkban (legújabb könyvében – Kérdezz másképp…, Bp., 2015) hasonlóképpen szögezi le Reményik Sándor (és a „helikoni triász”) életművének értékelését summázva: e költők általános értékei „nem szakíthatók, nem választhatók el az erdélyiség jegyében létrehozott verstípusoktól és struktúráktól. Valamint attól a szereptudattól, mely erdélyiségük lényeges elemét jelenti”; életművük „legjobb és legmaradandóbb részét azok a költemények alkotják, melyekben az erdélyiség mint művészileg megformált világkép kimutatható. Az összmagyar irodalmat is ezek a költemények gazdagítják, ezek szélesítik színképét. Nem utolsósorban azért, mert középpontba az egyén identitástudatát állítják, s ezzel a személyiségválság és -vesztés késő modern témájának és e téma érzelmi és lélektani következéseinek (magány, az emberi kapcsolatok ki-

Partium

üresedése, az önmegvalósítás kudarcai) újszerű feldolgozását nyújtják.” Erdélyi, kisebbségi irodalmi nóvum tehát az egyén és a közösség identitásdimenzióinak olyan szerves összekapcsolása, amely egyszerre reﬂektál a személyiség és a kisebbségbe taszított nemzetrész sorsproblémáinak a sajátos kifejezéslehetőségeire is; s ennek artisztikus megnyilvánulása lehet az egzisztenciális erejű sorsjelképi beszédmód, a sorsos igazságbeszéd az individuális és kollektív lét- vagy gondtapasztalatok rengetegéről. Például a történelmi szenvedés és abszurditás minden rétegét felkavaró geográﬁai és historikus végzetfogalomról: a hely és a fátum nevéről: Trianonról. Sütő András szavával: a Trianon-szindrómáról. Vele a kiszolgáltatottságot megszüntetni kívánó összmagyar nemzeti önrendelkezés esélyéről. Vagy arról a bizalomról, amelyet – a Csonka Magyarország című 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat („Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól”; „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!”) mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország „az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”; s „az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.” S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című 1938-as költeményében –: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. („A mi igazságunk: a mi erőnk” – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval 1921-ben már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt a trianoni sorstragédia megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan napjainkban Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non” (A liba) – azt az ötletet kiaknázva, amellyel érdekes módon vág egybe a kárpátaljai Vári Fábián László felidézett gyerekkori emléke a „franciául kimondott tagadás” háromszorosságának kihallásával a földrajzi szóból. Vagy így perlekedik Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: „Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / 'Tartalékaid mind meghagytam!'” (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk (a kilencvenötödik évfordulón), ahogyan pedig erre Szentmihályi Szabó Péter biztatott minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: „Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon.” S még úgy is, ahogy Pataki István hirdeti (Tőkés Lászlónak ajánlott, sírám helyett című versében): „szétvert darabolt / jutalmul dobta Trianont / csonkolónak

Partium

sosem fáj a csonk / mely szétdobálva is összeforr / bitorló nem ülhet felette tort / bénítani sem lehet / a test kiveti a lélekidegent / felkel és jár / épül és gyógyul / mert szabad lelkében / maga Isten trónol”. Fekete humorral pedig így: „az üldözött / kéri az űzőt / ha már levágta lábát / adja vissza a cipőfűzőt” – a nemzeti minimumról; vagy máshol azt karikírozva szarkasztikus keserűséggel, hogy a kisebbségi magyarság tényleges önrendelkezési esélye csak megfogyatkozásának, netán elmúlásának árán érhető el: „üres templomban a pap / csak a segélyt várja / hogyha nem hoz a holland / majd csak küld az árja (…) magyar anyó hallgatja / kertjében kapálva / unokája helyett lesz / autonómiája” – partiumi magyar falu 2012. Mert az omlás, a sorvadás napról napra: tagadhatatlan. És a legkiválóbb magyar írókat, költőket – ahogyan Aniszi Kálmán (Színe és visszája, Bp., 2014) fogalmazza – „a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés reményét és esélyeit.” – „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok. / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben” (Atlantisz harangoz) – hangzik Reményik Sándor nevezetes költeménye. Azé a lírikusé, akinek a költészetét – amint azt róla szóló monograﬁkus tanulmánykötetében (Egy eszme indul – Reményik Sándor arcképéhez, Bp., 2011) Pomogáts Béla írja – „a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át”, s a „szorongásos közérzet” hangolta. – De a merülő földrészt, a süllyedő magyar Atlantiszt sirató Reményik Sándor után például a felvidéki Gál Sándor lamentációja (Új Atlantisz című versében) is ekképpen árad a „bénuló nyelvű” vidékről: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / vélük együtt le a mélybe / le a végső némulásba (…) alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”. A mindennek ellenében a megmaradásakarat és a helytállás feltétlenségét hirdető Áprily Lajos Marosszentimrén 1921-ben keltezett szonettje, a Nyár ugyan a „falusi árvaságról” dalol, a „mogorva” templomról, a tengerre hiába vágyakozó érzésről: de egyszersmind még a mítoszi erdélyiség megtartó szépségéről és nemes pátoszáról: „És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Fia, Jékely Zoltán a harmincas években azonban már nagyobb bajt észlelve szól és számol be a marosszentimrei templom jelképes omladozásáról: hogy „fejünkre por hull, régi vakolat”, s „egér futkározik a pad alatt”; hogy „tízen vagyunk: ez a gyülekezet / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul” (A marosszentimrei templomban). Ehhez képest Kányádi Sándor 1975-ben egyenesen a valósággá lett bevégezettséget tömöríti sorsszimbolikus pusztulásvízióba: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé). De még ez is fokozható: 2002-ben, az akkor hetvenöt éves Sütő Andrásnak ajánlott planctusában Ferenczes István az istenhiány döbbenetével borong a marosszentimrei templom sorsán: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki

Partium

sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr (…) Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” Miközben – s itt már Kenéz Ferenc szállóigéjét idézem X Y Z című poémájából: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet”. A passiótudatos történelmi, kulturális, vallási toposzok összegzéseként értelmezhető az a keresztény, krisztológiai sorsazonosítás, amely a Dsida Jenőtől eredő költői Nagycsütörtök-motívumban sűrűsödik össze – a székelykocsárdi váróteremmel együtt, amely a szakrálishoz a profán szenvedéstörténet erdélyi képletét köti hozzá. A szorongó várakozás és a Getsemáné-kerti gyötrelem egybeforrasztása számtalan újabb parafrázis alapjául szolgál – Kányáditól (Éjfél utáni nyelv) Ferencz Imréig (Az új esztendő érkezése), Egyed Pétertől (Egyszer csak elszállok. Valahol egy pályaudvaron) a korondi Ambrus Lajosig (Nagycsütörtökre). A nagyváradi Lipcsei Márta például egész vers- és szonettciklusokban, szonettkoszorúban fogja össze Dsida-inspirációit; „ugrásra készen, míg a hegy rád szakad / s az ólomidő mint a rossz gumi rád ragad (…) esténként nyirkos tüzek fullasztó / füstjénél körülvesz a jaj” (Országos felhőszakadás). A gyergyói (eredetileg szatmári) Gál Éva Emese ugyancsak a közösségéért is virrasztó, sorsvállaló költői létforma megoszthatatlan kínjait asszociálja Dsida című versében: „Nincs kegyelem! Már fölkúsztak az árnyak / az égboltot teremtő homlokon. (…) Már hóhér minden pillanat. Az óra / pengéjét a számlapon körbehordja, / és üti büszkén: elvégeztetett.” Szilágyi Domokosnál „s itt s most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig” (Ez a nyár); Páll Lajosnál (Parafrázis): „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt az Isten”; Molnos Lajosnál (Egy Dsida-versre) már a kín színhelye is tovaúszik a semmibe: „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott” (másik verzióban: „Jézuskrisztus elutazott”). Nagycsütörtökön című kilencvenes évekbeli versében Kányádi Sándor ugyanezt a fojtogató levegőt – az elidegenedés immár posztkoloniális hangulatát és dezillúzióját – a lamentáció és az irónia különös keveredésével érzékelteti: „nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez (…) no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban / divatjamúlt a folklór / a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” (mint ahogy a megváltásmű kegyelmi misztériuma már Hervay Gizellánál is kiesett az átlényegülésre képtelen profán időrendből: „mindig pénteken ért véget a hét, / mindig pénteken, / és utána hétfő lett / megint” – Zuhanások). A posztmodern nyelvjáték kereteiben azután még inkább előtérbe kerülnek a travesztiák új modelljei, köztük a sokértelmű groteszk persziﬂázsok. Szőcs Géza verse, Az albatrosz átszáll Kocsárdon így hangzik: „Egykoron én is szálltam át Kocsárdon, / Kocsárdon én is szálltam át. // Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal. / Kocsárdon én is szálltam egykor át. // Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak / s egy óriási, sós viharkabát.” S a karikírozó eltorzítások, a banalizáló-komikus nyelvi gesztusok, gegek, a szellemes(kedő) deﬁguráció összhatása annyira virulenssé válik, hogy így nemcsak a „megszentelt” szövegtradíció, illetve a „megszentelő” értelmezéshagyomány, hanem már a jelen idő sivár kisszerűsége is az ellenpontozó irónia céltáblájává válik: a fenségest lerángató, a megrendítőt deheroizáló, a mítoszit bagatellizáló el-

Partium

járás önmaga pozícióját sem kímélheti. Orbán János Dénestől idézhetjük: „Kocsárdon át az út bizonytalan, / esélyem van, hogy nagycsütörtököt / mond a Trabant, s míg jő a szerelő, / koszos motelben lehet rostokolnom. / Napokig késhet nem várt érkezésem, / s a fülledt hallban nem néz senki rám, / s szorongás fog el, szörnyű félelem, / ha kimerül rádiómban az elem” (Verecke híres útján, át Kocsárdon). Vagy Fekete Vincétől: „Nem volt csalatkozás. Késést / jelentettek be, és a hullatag / setétben üldögéltem a / razboienii váróteremben (...) Körülnéztem. / Röhögni lett volna jó, / ordítani (...) Ott aludtak körülöttem: / P. aludt, J. aludt, / J. aludt, M. aludt, // butykos aludt, mind / aludtak. // Kövér galuskák gurguláztak / le-föl torkomon” (Csütörtök). Kinde Annamária víziójában az átszálló állomáson „Kalapos polgár billeg, / Feje asztalra koppan. Vonat érkezik, indul (…) Pohár a két kezében. / Löttyedt sör a pohárban”, a Király Zoltánéban „Tetvek. Kint is, rajtad is”, Farkas Wellmann Évánál a Nagycsütörtök „húsvéti héten: szerda”. A természetesen az egyetemes magyar költészet más szféráiban is rendkívül elterjedt motívumnak csak két változatát még hadd említsük. Mezey Katalin versében mintha a „húsvéttalanság” („húsvéttalan a magyarság” – emlékezhetünk Adyra) reminiszcenciái gyűrűznének tovább („Nagycsütörtök, nagypéntek, / arcomig érő bánat, / szabadságom tört virága, / van-e húsvét utánad?” – Nagycsütörtök, nagypéntek), a Nyíregyházán élő ﬁatal költőnő Nagy Zsukánál pedig hasonlóképpen zsong és fokozódik ez a Dsidától ihletődő gyötrelem és kilátástalanság-élmény („Nem lesz csatlakozás. Több évtizednyi késést jeleztek” – szerelemcsütörtökdobszerda). Mindezeket az idézett példákat természetesen nem valamifajta előregyártott tézis illusztrációiként szerettem volna sorolni. Hanem elsőrenden annak hangsúlyozására, hogy ezek a versek eredendően milyen szépek, érdekesek és fontosak, s hogy a bennük megjelenő ismert és örökérvényű történelmi sorsképzetek manapság, a ﬁatalabb költőknél sem kopnak el, hanem mindig új és új színezettel élénkülnek meg.

Partium

Elek O ó

Befogad és kitaszít Népi-urbánus vita az emigrációs irodalomban

Jelen írás az NKA Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma támogatásával készült Az 1956 októberében Budapesten és vidéken történt események ma már a nemzeti emlékezet részeként élnek tovább. Ehhez szükség volt a forradalmat vérbefojtó és emlékét évtizedekre eltemető Kádár-rendszer leváltásához. A kádárizmus úgy legitimálta önmagát, hogy a mártírokat és emlékezetüket a szó szoros értelmében a földbe tiporta s az utókornak sem engedte, hogy méltóképpen rója le tiszteletét előttük. A kádári rendőrség és titkosszolgálat minden tízéves évforduló előtt nagy készültséggel igyekezett feltárni a képzelt és valós szervezkedéseket, melyek a forradalom, vagy ahogyan a rendszer által kinevezett történészek hívták; az ellenforradalom szellemét próbálták megidézni. Ettől a szellemtől az MSZMP sokkalta inkább rettegett, mint annak idején a tőkések a kommunizmus kísértetétől, hiszen a forradalom szelleme minduntalan azt a letagadhatatlan tényt bizonyította, hogy a szovjet típusú politikai berendezkedés, amelyet Rákosi importált, magyar viszonyok – és egyáltalán demokratikus társadalmi viszonyok – között megvalósíthatatlan. A hallgatásért és a lojalitásért cserébe a kádári gulyásszocializmus felkínálta a konszolidációt és a viszonylagos jólétet a társadalomnak. Habár ez a jólét, ez a frizsiderszocializmus a teoretikusok által oly sokszor elátkozott nyugati kapitalista jóléthez képest szerényebb volt, a magyar társadalom mégis elfogadta. Elégedetlenkedő felhangok azért hallatszottak innen-onnan, ám a kritikának sem fórumai, sem közvetítő csatornái nem voltak. Az 1960-as években csupán olyan kérdések merülhettek fel, melyek a szocialista társadalom keretein belül maradtak. Említhetjük e ponton az életmódvitákat, melyek a népi mozgalom még élő és gondolkodó képviselői részéről indultak s céljuk az volt, hogy a magyar társadalmat minőségében vizsgálják felül. A népi mozgalom eredeti célkitűzései között elsősorban a földkérdés megoldása szerepelt, mivel a két világháború közötti Magyarországon a nagybirtokrendszer érintetlensége, a paraszti társadalom földéhsége és nagyrészben jellemző, a föld hiányából fakadó nyomora bizonyult a legégetőbb problémának. Veres Péter egyik novellája igen élethűen ecseteli a falusi parasztok hétköznapi gondjait, bennük egy átlagos parasztasszony, Dankóné ábrázolásával: „Arca fekete-sápadt, szája keserű s ha sokat beszél vagy veszekedik, szájszéle habzik. Melle kiszáradt s ha mégis szoptat, mint két turós zacskó lötyög a hasa fölött… Hajdani telt lábai most még vastagabbak, dagadtak és viszeresek, szederjes, kék 1 csomók ülnek benne.” Úgy él, ahogy tud, úgy eteti a családot, ahogy sikerül. Most épp jó napja van, beléndekszedéssel keresett 70 ﬁllért, ígyhát „vessük ki a drágát a hasból”, 1

VERES Péter, Ebéd a gyepsoron, Korunk, 1940. 7-8. szám, 641.

Partium

vesz a hentesnél negyed kiló faggyút és 10 deka valódi disznózsírt (olyat, amiben a hentes már kolbászt sütött), hogy tört krumplit készítsen. „Megették egy cseppig. Nagy szörnyűségére a szomszédasszonynak, aki kákabélű kis asszonyka volt, idült méhbajjal és rossz gyomorral. S még a kondér alján is összevesztek, hogy ki kaparja ki.” A szocialista Magyarországon azonban már nem lehetett felvetni a földkérdést, a falu életviszonyait, mert mindezt a termelőszövetkezetek már „megoldották”. Így a népiek figyelme olyan kérdésekre terelődött, mint a népesség csökkenése. Ez a tendencia, illetve bemutatása, következményeinek elemzése már elindult a két világháború közötti népi mozgalomban, ám továbbra sem veszített aktualitásából. Éppen a szocialista társadalom jóléte bizonyult olyan oknak, ami arra indíthatta a fiatalokat, hogy ne a gyerekvállalás vesződséges, költséges útját válasszák, hanem igyekezzenek kiélvezni mindazon örömöket, melyeket a korlátozott fogyasztói magatartás kínált. „Előbb kocsi, aztán kicsi” – fogalmazta meg e magatartás lényegét a kor embere. A folyamat megakasztására a MDP kísérletet tett azzal, hogy törvénnyel tiltotta meg az abortuszt. Habár a párt felső vezetésében született a törvényjavaslat, csakúgy, mint a gyermektelenségi adó bevezetése, az ország mégis Ratkó Anna egészségügyi miniszter nevével azonosította. A feminizmus mai harcos képviselői nyilván mélyen elítélik ezt a törvényt, mint a női jogok sárbatiprását, ám tény, hogy az ország népessége a törvény következtében tíz év alatt mintegy hatszázezer fővel növekedett. Ezzel bebizonyosodott, hogy a népességszám szabályozható állami beavatkozással, ám amit a születésszabályozáson nyert a szocialista Magyarország, azt elvesztette a halálozások magas arányszámával. Vitáztak még a publicisták a kicsi Magyarországról, a kispolgári magatartásról, ám az igazi vitatémák nem kerültek nyilvánosságra. Ezért nevezhetjük a diktatúrák publicisztikai megjelenési formáját korlátozott nyilvánosságnak: mert csak olyan témák kerülhettek a nyilvános diskurzus síkjára, melyeket a hol keményebb, hol felpuhult diktatúra oda engedett. Más volt a helyzet az emigráció irodalmával és publicisztikájával. Természetes, hogy sokkal szabadabban, nyíltabban beszélhettek a hazai viszonyokról azok a magyar írók, költők, közgondolkodók, akik úgy döntöttek a kritikus novemberi napokban, hogy elhagyják hazájukat. Némelyikük már korábban úgy döntött, hogy nem hajlandó Rákosi rendszerének alattvalójaként ebben az országban élni. Kovács Imre, akit a Horthy-bíróság Néma forradalom című szociográfiájáért izgatás és nemzetgyalázás címén ítélt el, a kisgazdapárti Kovács Béla letartóztatásának és a szovjet általi elhurcolásának napján, 1947. február 25.-én mondott le a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettesi tisztéről s hamarosan Svájcba távozott. Példáját többen követték, így Borbándi Gyula is, aki később a népi irodalom monográfusává lett. Cs. Szabó László 1945-től a Képzőművészeti Főiskola Művelődéstörténeti tanszékét vezette, ám a kommunistákkal ő sem egyezett. 1948-ban emigrált előbb Olaszországba, majd Nagy-Britanniába. Külföldi életviszonyai meglehetősen mostohán kezdődtek, hiszen kétkezi munkával kellett eltartania magát. Írásai, melyek az emigrációban jelentek meg s úgy rendelkezett felőlük, hogy csak halálát követően hozhatók nyilvánosságra, arról a dühről tanúskodnak, amit az otthon maradottak, a rendszer kiszolgálói iránt érzett. „Nekik Déry Tibor kell, a pumpoló kártyás és elzüllött nagytőkés fiú, aki jó pénzért, azaz egy-két Kossuth-díjért még önmagával is elhiteti, hogy Sztálin a világtörténelem legnagyobb csodája. Nekik Devecseri Gábor kell, az ugrifüles, szeleburdi Homérosz-fordító, akit saját mulatságukra beöltöztettek őrnagynak. Nekik Karin-

Partium

thy Ferenc kell, azaz Cini, egy nagy név gyászos örököse, aki harminckét villogó foggal harap a koncba, s harsogva piszkolja azokat az első zsengéit, amiket még nyílt agyvelővel írt.”2 – írja Cs. Szabó az emigrációban. Mi igaz ezekből a vádakból? Nos, ha Déryt tekintjük, ő azok közé tartozott, akik – mint Kassák Lajos – már a Tanácsköztársaságban szerepet vállaltak, kommunista-szocialista hitük innen ered. Déry is az emigrációt választotta, 1920 és 1926 között Bécsben, Párizsban, Perugiában tartózkodott. 1945-ben belépett a kommunista pártba, beválasztották az Írószövetség vezetőségébe, tehát ebben a rövid időszakban tanúsított magatartását tekintve igazak a Cs. Szabó által megfogalmazott vádak, sőt 1953-ban jelent meg a Csillagban Ünnep címen Sztálint dicsőítő verse, amolyan kötelező tiszteletkör gyanánt, mint ahogy a Generalissimus halálakor kivette a részt a kötelező gyászból is. Devecseri Gábor nem akármilyen szellemi környezetből indult, hiszen édesanyja író és regényfordító volt, baráti köréhez tartozott Kosztolányi és Karinthy Frigyes is, akik jól ismerték a serdülő Devecserit. Ehhez képest a sztálinista diktatúra igen-igen lefokozta őt; hiába adatott meg neki a lehetőség, hogy irodalomtörténetet és művészettörténetet tanítson, ő is belépett a kommunisták pártjába és a Révai-Horváth féle szocialista realizmus valamint a szocialista irodalompolitika ideológusa lett. S ha ez még nem volt kellő mélység, az erkölcsi skrupulusokon túllépő Devecseri valóban beöltözött őrnagyi uniformisba, s míg Faludy György a munkatáborban éhezik s szenved, addig ő a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján oktat irodalmat s fürdik az elismerésekben, díjakban. Karinthy Ferenc, a nagynevű író ﬁa talán nagyobb tehetséggel rendelkezett a sport, mint az irodalom terén, mindenesetre ő is letette a maga garasát a kommunista rendszer mellett. Nem csupán azzal, hogy Kőművesek című regénye (1950) minden tekintetben megfelelt a kor sematizmusa által felállított követelményeknek, így buzgó, a szocializmushoz hű építőmunkásokat ábrázol, akik körében, hogy, hogyan nem, de mégis felüti fejét a reakció: persze ők mindettől függetlenül diadalmasan érnek a sztálini műszak végére. Ám Karinthy Budapesti ősz (1982) című regénye még ettől is rosszabbnak bizonyult, mert az 1956-os forradalom idejére úgy helyezett cselekményt, hogy magáról a forradalomról semmit sem mondott. A Karinthyakról ezen túl a szocialista időszakban már csak Benedek István Aranyketrec című művéből értesülünk, ott is csak név nélkül szerepel egy nagyhírű és tehetséges család sarja, aki ideggyógyintézetbe került, mert a zsenialitás nála már ellenkező előjellel mutatkozott meg. A fent említett három alkotó ugyan nem nevezhető egyértelműen urbánusnak, sőt maga a jelző is csak abban a feleslegesnek bizonyult modernizációs vitában használatos, amit népi-urbánus vitának nevez az utókor, de megegyeznek abban, hogy művelt, jómódú környezetből érkeztek az irodalmi életbe. Tehát olyan kvalitásokat, kompetenciákat hordoztak eleve magukban, amelyek megkönnyítették számukra az irodalmi pályára való lépést, még ha nem is erre predesztinálták őket képességeik. Ellenben a népiek között kisebb számban találunk olyan alkotókat, akik hasonló környezetből érkeztek, mint Devecseri, talán Németh László az, aki műveltsége révén a népiek között, de a teljes magyar irodalmi életben is magas rangot vívott ki magának (nem őrnagyit). Azonban a népiek éppen a származásuk révén jól illeszkedtek a kommunista ideológiához, s politikai nézeteik úgyszintén a baloldalt erősítették, még ha voltak is közöttük jobboldalra 2

CS. SZABÓ László, A fertő=CS. SZABÓ László, Hűlő árnyékban, EPMSz, 1982., 51.

Partium

sodródott alkotók. A népiek nagy számban vettek részt a politikai életben 1945 után: Veres Péter a Nemzeti Parasztpárt elnöke; Szabó Pál az Elnöki Tanács tagja; Darvas József 1945-től haláláig országgyűlési képviselő; Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter, hogy csak a fontosabb pozíciót viselőket említsük. Ezért nem kíméli Cs. Szabó a kommunistáktól nehezen elhatárolható népiek vezéralakjait sem: „Veres Péter, akit a radikális magyar ﬁatalság gyanútlanul lelkesedve annak idején megtett a nemzet parasztjának, megfontolt vedlésekkel átváltozott a nemzet papagájává, s néhány kezdeti melléfogás után most már pontosan kihúzza a küldött parancsokat a moszkvai planétás doboz3 ból.” Ez ironikus megállapítás nyilván arra a szerepre vonatkozik, amit a kommunisták a kormányban Veres számára kijelöltek. Veres hitt abban, hogy ha a kommunistákkal és a szovjetekkel rokonszenvező politikát folytat, megőrizheti pártja politikai súlyát. Ez magyarázza a kisgazdapárt tönkretételére kitalált „köztársaság ellenes összeesküvés” idején tanúsított magatartását, az események szó nélkül való tudomásulvételét. Salamon Konrád úgy gondolja, hogy a jelentéktelen és a parasztpárthoz egyáltalán nem illő 4 honvédelmi tárca felajánlása Veresnek szintén a lejáratás egy formája lehetett. A nemzet egy része ezen tényleg jót mulathatott, hogy mit keres egy csizmás, fehéringes parasztember a minisztérium élén, a nemzet másik része, a parasztság, amely hitt Veres Péterben pedig csak csóválhatta a fejét, hogy mire jó ez. Mindenesetre Veres ugyancsak szerepelt a Sztálin születésnapjára összeállított tisztelgő-hódoló kötet szerzői között s megírta útirajzát is (Ukrajna földjén, 1950), melyben a szovjet földművelés eredményeit mutatta be. S persze azt se feledjük, hogy a népiek másik ismert írója, Szabó Pál is megírta a maga sematikus regényét (Új föld, 1953) és útirajzát (Három hét a Szovjetunióban, 1950). Cs. Szabó ugyan helytelenítette a népi-urbánus vitát, még annak elnevezését is. Ő inkább a „nemzeti” jelzőt tartotta helyénvalónak, s tagadta azt az éles szembeállítást, amit Németh László Kisebbségben című írása a mélymagyar és hígmagyar különbségéről 5 megfogalmazott. Azonban láthattuk, hogy az emigrációból nyomon követve a magyar szellemi életet, továbbra is érzékeli a két csoport különbözőségét s egyúttal egyformaságát, már ami a hatalomhoz való viszonyt illeti. A népi-urbánus vita ugyanis nem ért véget a háborúval, a fasiszta veszély elmúltával. Az urbánus oldal sok esetben nacionalizmust, nácizmust sejtett minden olyan megnyilvánulás mögött, ami nemzetinek tűnt, horribile dictu használta a faj, vértörzs, néparc fogalmakat, mint Veres Péter. 1945 után Zsolt Béla volt az egyik, aki a náciüldözők élére állva az irodalmi életben szeretett volna tisztogatást, leszámolást foganatosítani. Zsolt Béla Keresztury Dezső kultuszminisztert támadta, mert szerinte a gyenge és koncepciótlan kultúrpolitika érvényesülést biztosít ennek a céltudatos csoportnak.6 Talán arra a gesztusra gondolhatott Zsolt, amellyel a miniszter megengedte a hódmezővásárhelyi középiskolában dolgozó Németh Lászlónak, hogy tantervelméleti tanulmányaihoz kísérletképpen bármely tantárgyat taníthasson, s

CS. SZABÓ László, A rágalmazó= CS. SZABÓ László, Hűlő árnyékban, EPMSz, 1982., 138. SALAMON Konrád, A harmadik úton, Magyar Napló, Budapest, 2011., 113. 5 Cs. Szabó Lászlónak a népi-urbánus vitáról kifejtett nézeteit ld. MONOSTORI Imre, Cs. Szabó László és a népi irodalom, Forrás, 2005/11., 56-65. 6 GYURGYÁK János, Ezzé lett magyar hazátok, Budapest, Osiris, 2007., 596. 4

Partium

annak anyagát, tantervét módosíthassa?7 Mindenekelőtt az volt Zsolt Béla kifogása, hogy Veres Péter antiszemita nézeteinek és politikai gyakorlatának dacára demokratikus pártvezér, sőt a földosztás vezéralakja lehet Magyarországon. Erre a megtámadott azt felelte, hogy földet csak azoknak osztott, akik meg is művelik. Másrészt a zsidóság8 gal kapcsolatban leszögezte, hogy fel kell venniük a magyarság „szellemi arculatát”. Vitájukból érzékelhetjük a két világháború közötti véleményellentétek változatlanságát, a kifejezéskészletek és az érvek hasonlóságát, csupán a politikai környezet változott. Sajnálatos tény, hogy a népi-urbánus dichotómia nem csupán a magyar közéletben, de még az emigrációban is tovább éreztette kártékony hatását. A népi-urbánus vita leképeződésének tekinthetjük az emigráns magyar irodalmi életen belüli presztízsharcokat is. Szabó Zoltánt, A tardi helyzet szerzőjét 1947-ben nevezték ki a Károlyi Mihály vezette párizsi magyar követség kulturális titkárává, e minőségében került szembe a pártvezetéssel. Mindszenty perbefogása és Rajk letartóztatása után döntött úgy, hogy elhagyja az országot s 1951-től a Szabad Európa Rádió angliai szerkesztőségében dolgozott. A népi irodalom jeles alkotójának tekintjük mind a mai napig. Faludy György polgári zsidó családban született Budapesten, ifjúságát a külföldi egyetemi évek és a Villon-fordítások határozták meg. Gyakorlott emigráns, első ízben 1938-ban távozott hazájából, másodszor börtönbüntetésének letöltése után nem sokkal, 1956-ban. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetése miatt különbözött össze Szabóval, aki főtitkárként az Irodalmi Újság szerkesztésébe is beleszólt. Faludy attól is tartott, hogy ha a Szövetséget és az újságot támogató amerikai körök (Congress for Cultu9 ral Freedom) megvonják a bizalmukat Ignotus Páltól, a Szövetség elnökétől, Szabó kerülhet a helyére. Szabó Zoltán és Faludy György nézetkülönbsége odáig fokozódott, hogy a Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetése és az Irodalmi Újság szerkesztése körül éles vita alakult ki. Mint azt Faludy egyik leveléből tudjuk, Szabó pártfogoltjait tudatosan igyekezett az Irodalmi Újságtól távol tartani: „Spicliit, az oxfordi hebrencseket 10 lassan és biztosan kiutáltam a laptól.” Szabó azzal vágott vissza, hogy Faludy szemére vetette: csak 7 hónapos késéssel közölte Bibó István németül írott memorandumát Magyarország helyzetéről és a világhelyzetről. Ignotus pedig az Új Látóhatár 1959. évi 2. számában közölte a népiségről írt tanulmányának második részét, nem túl hízelgő megállapításokat téve: „A Nemzeti Parasztpártnak akár a kommunista értelmiségiek legkülönbjeinek, mindennél nagyobb erényük a hálátlanság volt… Én azt hiszem, hogy mindannak, ami a népiséget akár a szociáldemokráciától, akár egyéb, nem-kommunista, baloldali megmozdulásoktól elválasztotta, a jövő Magyarországában vagy semmi talaja nem lesz, vagy csak abba a retrográd nosztalgiában lesz talaja, amelyet a népiség legkülönb hazai és emigráns képviselői nyilván nem kívánnak ébrentartani.”11 E megállapítá7

„A magyar pedagógia történetében példa nélkül való, hogy tanári diplomával nem rendelkező embert beengedjenek középiskolába…” Az idézett sor a Haladás 1946. augusztus 15– i számából, a Németh László visszatér című cikkből származik, szerzője az Árgus álnév mögé bújt. 8 GYURGYÁK János, Ezzé lett magyar hazátok, Budapest, Osiris, 2007., 596. 9 antikommunista szervezet, mely 35 országban tevékenykedett mint kultúraszervező, 1966-ban derült fény arra, hogy alapításában a CIA is részt vett 10 idézi Faludy leveléből az ÁBTL 3.2.1.Bt.129.,54/6. hivatkozással PETRIK Béla, A népi-nemzeti mozgalom történeteiből, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2012., 69. 11 IGNOTUS Pál, Népiség, Új Látóhatár, 1959/2., 135-136.

Partium

sokat Zilahy Lajos utasította vissza, aki a két világháború közötti Magyarországon a népieket Gömböshöz próbálta közelíteni. De maguk a lap levelezői is vitatták Ignotus téziseit, mert „…igen súlyos politikai hibát követett el: bizonytalan emlékezetre és elfogult ítéletre támaszkodva súlyosan kompromittáló dolgokat közölt olyan emberekről, akikkel ex officio az együttműködést kellene keresnie, már csak az Írószövetségben viselt funkciója miatt is…”12 – vélte egy magyar emigráns Mexikóból írott soraiban. Az emigráns irodalmárok véleménykülönbsége megmutatkozott abban is, ahogyan a népi mozgalomról közzétett 1958-as pártállásfoglalást értékelték. Borbándi Gyula ennek az állásfoglalásnak a kapcsán nem felejtette el megemlíteni, hogy míg a Nyugat irodalmi, társadalmi és politikai hatóereje nem vált számottevővé, addig a népi írók társadalmi és politikai reformereknek bizonyultak; tehát nem csak az urbánus oldalról mondhatjuk el, hogy megállapításaik időnként túlzóak. Magáról az állásfoglalásról Borbándinak az volt a véleménye, hogy nem mást bizonyít, mint a népi irodalom érzékelhető hatását, ezt próbálja tompítani illetve az ellentétére fordítani a párt véleménye. „A fejeket le lehet ütni, de nem lehet kiüríteni és olyasvalamivel megtölteni, amit nem vesznek be. Ez a népi írók elleni hajsza eredményét is megszabja.” – vonta le a végső következtetést 13 Borbándi. Szabó Zoltán igen markáns, a népieket támogató álláspontot foglalt el. Ő világosan kimondhatta, hogy harmadrangú literátorok hetente három-négy cikkben, tanulmányban, támadásban próbálják a mozgalmat és a népi írókat konformizmusra bír14 ni. Márton László, aki már a fiatalabb emigráns nemzedékhez tartozott, Borbándi szellemében folytatta a vitát s inkább Ignotus Pállal hadakozott, semmint a hazai állapotokkal. „A Rákosi-korszak okos szóra szomjazó diákja a falukutató írók műveit olvasta, aztán Németh László Minőség forradalmát, és esetleg az indexen tartott Szabó Ervint, a Petőfi Kör politikai nézeteinek kialakulására pedig Lukács György úgynevezett Blumtézisei hatottak. Ezek az eszmék ugyanis az elvégzett munka, az írott szó formájában léteznek. De hol vannak Ignotus Pálék művei? Általában mi maradt abból a hagyományos 15 baloldalból, amelynek nevében hivalkodik?” Cs. Szabó László viszont Szabó Zoltán vonalát követve utal a honi állapotokra s mond ítéletet a pártos irodalom felett: „Kije maradt a pártnak? Ki az igazi író, a kívánatos író, a példaadó? Bölöni György? Kegyeletből, hiszen már úgyse tart sokáig. Fodor József? Talán-talán. Rónay Mihály András, Isten neki, mondjuk. Berkesi András, Dobozy Imre, Györe Imre, Mesterházi Lajos, Urbán Ernő? Ők aztán igen, ők mindenesetre. Szép kis sereg! Ezzel a gyülekezettel aligha vette volna be Mátyás király Bécset és Szent Johanna Orléans városát. De még Petőfi sem a 16 Heckenast nyomdát.” A fent idézett megnyilatkozásokból tehát világosan kiolvasható, hogy a népi- urbánusnak nevezett szemléleti-modernizációs ellentét nem ért véget azzal, hogy a Horthy rendszere és a német orientáció megbukott. A baloldali dogmatikus szemlélet, amelynek már József Attila sem volt elég jó, nem volt eléggé osztályharcos (vagyis elérkezett12

LANG Dezső, Időszerű-e a népi-urbánus ellentét?, Új Látóhatár, 1959/5., 410. BORBÁNDI Gyula, Újabb hajsza a népi írók ellen, Új Látóhatár, 1959/1., 70. 14 SZABÓ Zoltán, A populizmus kérdéséről=SZABÓ Zoltán, Nyugati vártán II., Osiris Kiadó, EPMSz, Budapest, 2011., 57. 15 MÁRTON László, Emlékezés vagy ítélkezés, Új Látóhatár, 1959/3., 210. 16 CS. SZABÓ László, Szegénységi bizonyítvány, Új Látóhatár, 1959/3., 216-217. 13

Partium

nek látta az időt arra, hogy munkásírót faragjon belőle), a népiséget továbbra is úgy kezelte, hogy kijátszotta ellenük az urbánus vádakat. Természetesen nem csak a népiséggel szemben fogalmazott meg a párt elítélő véleményt, ugyanígy „haragudott” a polgári irodalomra, az urbánusokra. A kommunista-szocialista éra ekképpen telt el: hol a népiséget szorították háttérbe és a volt polgáriak beilleszkedő részét előtérbe, hol pedig fordítva, az épp aktuális politikai széljárás szerint. De mindenképpen kijátszották őket egymás ellen. Ez történt Magyarországon. Határainkon túl pedig ugyanígy, de legalábbis hasonló szembenállások mentén fogalmazódtak meg az emigráns irodalmárok nézetkülönbségei. A népi-urbánus vitát ott sem tudták lezárni 1945-ben, ehhez túl sok sérelem halmozódott fel mindkét oldalon, ami konok tagadáshoz vezetett. Kérdés, hogy miképpen viszonyultak e problémakörhöz azok az alkotók, akik a két tábor egyikébe sem tartozónak vallották magukat, illetve emigrációjuk felemás jelleget öltött. Déry Tibor, aki 1920 és 1926 között már megkóstolta az emigráció kenyerét, azokban az októberi napokban majdnem elhagyta az országot, de visszafordult. Rosszul tette, hiszen nem sokára börtönbe került. Ott ugyan írt egy pártos novellát, amelyben az ellenforradalmárokat igen ijesztő színben ábrázolta (Október végén), ám ez nem lágyította meg a bírák szívét. A börtönévek alatt sem hagyott fel a munkával, egyik kiemelkedő értékű regényét (G. A. úr X.-ben) ott írta. Szabadulása után folytathatta életművét, szocialista világszemlélete továbbra is megmaradt, erről tanúskodnak hátramaradt feljegyzései (Napok hordaléka) és nyilatkozatai. „Ma az a helyzet, hogy szabadon írhatok. Egy korlátozással. Nevezetesen azzal, hogy nem írok a szocializmus ellen. De én szocia17 lista vagyok, éppúgy, mint azelőtt, és ennek a korlátozásnak önként alávetem magam.” Márai Sándor a Rákosi-rendszer elől Olaszországba, majd az Egyesült Államokba emigrált, ott élte egyre nagyobb elszigeteltségben az eltávozott írók életét. Kirekesztettség-érzését hátrahagyott naplóiból ismerhetjük meg. Hosszú repülőutat megtéve érkezett vissza Európába az 1956-os forradalom hírére. Először Glasgow-ban tette lábát ismét európai földre, majd Münchenben, ahol a magyarok mellett szimpatizáló tüntetés látványa fogadta. Már későn. November 10.-i naplójegyzete magyar menekülteket szólaltat meg. Egyikük azt mondja, hogy ha az Egyesült Nemzetek akkor küldött volna megﬁgyelő bizottságot Budapestre, amikor még Nagy Imre kormánya elismert és támogatott volt, az oroszok nem merték volna megtenni azt, ami november 4-én történt.18 Márai még elutazik Olaszországba, ahol gyászmiséket, ideges és sajnálkozó diplomatákat talál. Decemberben kénytelen visszatérni New York-ba anélkül, hogy Magyarországon járt volna. Azt hihetjük, hogy emigráns íróként kevésbé érdekelhette őt a népi-urbánus vita vagy annak hagyatéka: sokkal inkább törődött azzal, hogy mi lesz ezzel a szovjetnek kiszolgáltatott, leigázott, alkuba kényszerített országgal. Joggal ismételgethette magában Villon halhatatlan sorát (mindegy, hogy Szabó Lőrinc vagy Faludy György fordításában): befogad és kitaszít a világ. Mert ez az emigráns sors igazi lényege.

17 DÉRY Tibor, Sorsfordító évek X.-ben, szerk. Botka Ferenc, Petőﬁ Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002., 380. 18 MÁRAI Sándor, Napló 1945-1957, Occidental Press, Washington, 1968., 274-278.

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek VIII./24. A Nyugat ostroma Igen, jól olvastátok, nem A Nyugat alkonya – miként Spengler alapművének címe szól –, hanem ez a másik. Mert végre írnom illenék ezen újkori népvándorlásról is, ha már tízezer számra indultak meg Európa ellen a mindenféle bestiális betolakvók és földönfutó hazátlanok. Vagyis hát, elvileg csak hétfőig volt ez a nagy jövés-menés, mert aznap éjféltől mi már megálljt parancsolunk neki(k). Miként évszázadokon át szokásunk volt: feltartóztatva öntestünkkel a dél felől kontinensükre támadó tömkeleget, valóságos emberáradatot. Ennyi potenciális terrorista és hazug ingyenélő ugyanis már nem fér fel hedonizmusba beletespedt földrészünk vitorláshajójára, menjenek hát, amerre csak a szemük lát! Pontosabban, vegyék le végre sóvár szemeiket házainkról és hazáinkról, s örüljenek, hogy lyuk van a hátsójukon! Szóval, takarodjanak, ahová csak akarnak! Ja, hogy hátrahagyott országaikban lőnek mindenre, ami csak mozog, s az anya által szültek rettegésben tartják az egyéb anyaszülteket? Ugyan már, miért nem volt jó nekik az általunk csak történelmi vonatkozásként taglalt, de általuk már – elvileg – jól megszokott diktatúra? S pláne, a nagy büdös szabadság? Elvégre, elvittük nekik, bedobtuk közéjük e szemünkben szentségnek számító szisztéma szikráját, egyben a demokrácia kulcsát, amit nekik már csak be kellett volna illeszteniük a megfelelő helyre. Csak hát, egy másik megközelítés szerint, beleártódva folyó ügyeikbe, kiszabadítottuk palackjából az – utóbb kiderült – számukra és számunkra is oly kellemetlen rontó szellemet, ama arabus meséből megismert dühödt dzsinnt, ami fogta, és felforgatta nyugalmu(n)kat és biztonságu(n)kat. Minek folytán, azt se tudjuk, hová legyünk hirtelen támadt ijedelmünkben! Mert ezek a potenciális terroristák és hazátlan bitangok csak jönnek és jönnek azóta is! A pápa ugyan nyugtatgat bennünket*, hogy a halódó, akarom mondani, öregvő Európa örüljön, hogy ilyen egyszerűen jut munkáskézhez – azaz, készen kapja, és nem kell nagy nehézségek árán felnevelnie a jövő bérrabszolgáit –, de itt már ez se segít, hiszen félelmünk annál is egetrengetőbb. Egyszerűen nem tudunk betelni aggódásunkkal, hogy ezek a kuraﬁk és „kurd” lányok megjelentek a kertjeink alatt. Mert mi már csak ilyenek vagyunk a vén Európa altestébe beágyazottan: félők és védők. Bátrak és rettegők ugyanabban a pillanatban! De azért, lelkiismeretünkre hallgatva, jegyezzük meg újra, ahogy egyre többen megjegyzik, hogy a nagyhatalmak, s azok között főleg Amerika szerepe tényleg kérdéses. Ne kerteljünk: e felelősség nyilvánvaló! Hiszen, ha ők nem ártódnak a Közel-Kelet viselt dolgaiba, akkor egészen máshol tartanánk, s ez a csőcselék sem tartana felénk. Mindegy, büntetésül „a világ csendőrének” is megvan a maga baja a maga migránsaival,

Partium

dél felől ugyanis épp ugyanennek a végtelen vendégjárásnak van évtizedek óta kitéve. Minek folytán több mint tíz millió mexikói tekinti immár hazájának a szabadság földjét. Igaz, ők csak amolyan hontalan honpolgárok lehetnek, hiszen oda szóló útlevelük nem lévén, állampolgárságuk, és így például betegbiztosításuk sincsen. Csak úgy élnek bele a világba. (Minek folytán – nagyobbik lányunk történelemkönyvéből tudom – a KuKlux-Klán sem a feketék, hanem a spanyolajkúak ellen lép már fel újabban.) Egyáltalán, a világban ez a migráció nevű, csak bizonyos szögből esztelen mászkálásnak tűnő mozgás folyamatosan jelen van – mióta mérik egyáltalán, egy időben mintegy ötmillióra tehető a helyüket valamiért nem lelők száma -, az viszont igaz, hogy ezer éve nem kerekedett fel egyszerre ennyi ember. És a mi tízezreinkhez adjuk hozzá nyugodtan a hezitálók, vagy konkrétan a menekülttáborokban veszteglők millióit. Akik minden percben útra kelhetnek, a rájuk leselkedő veszélyek, az éhezés, vagy csak az elkeseredettség és unalom folytán. És persze a Nyugat csábítása is közrejátszik, ki tagadná. Az a világméretű káprázat, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha a bukszája ki van bélelve különféle komoly öregurak, vagy épp öregedésben megállított királynők fejeivel ékített papírfecnikkel. Vagy épp ablakot, kaput, hidat, s minden másféle összeköttetést felvonultató szimbolikus dolgokkal. (Megjegyzem zárójelben, ebben mi sem vagyunk különbek semmivel, hiszen keleti relációban annál is többen választjuk, választottuk a napnyugati irányt, s hagyjuk-hagytuk el házunkat, hazánkat, ahogy az előző században háromszor-négyszer is százezrével vágtunk neki a nagy egyenesnek, meg sem állva akár az Óperenciás-tenger túlpartjáig**.) Milyen érdekes egyébként: a mi madaraink, madártömegeink meg éppen mostanában indulnak ellenkező irányú, úgyszintén kontinenseket áthidaló vándorútjukra! Vagyis, már lassan egy hónapja megmozdultak, s úton vannak. Tehát a két folyamat nagyjából párhuzamosan zajlik. Más kérdés, hogy a mi szeretett szárnyasaink visszatérnek, visszatérhetnek a zöldhatáron és a kék égen át pár hónap múltán, s nem áll majd útjukba kerítés és milicista***. Ui.: A margón túl azért volna még egy pár megjegyzésem. Például az, hogy a Nemzeti konzultációnak elnevezett pénzpocsékló kérdezz-felelek legutolsó levéljárása, amit nyugodtan tekinthetünk egy velünk született xenofóbiánkat csak még tovább hizlaló gyűlöletkampánynak, nem kis szégyent hozott Szent István országára – főként, nevezett nagy királyunk, más helyeken annyiszor idézett, intelmeinek tükrében –, a mindezt kiegészítő plakáthadjárat pedig konkrétan is kínossá vált minden magyar számára. Egyébként mindezen erőfeszítéseket a szememben önmagában ellensúlyozta az a Hivatal című rövidﬁlm, amit kései órákon lehetett látni ez idő tájt az egyik kereskedelmi csatornán, s amiből kiderül, milyen megalázó tortúra a mai napig az állampolgárságunkért való folyamodás. Mindenesetre, aki megnézi, azt hiszem, meg lesz győz(őd)ve arról, hogy az élet és a kormánypropaganda közti távolság annál is nagyobb, mint ami a hazugság és az igazság között magától fennáll. Ui.2: Azt pedig nem lehet nem észrevenni – ha már propaganda –, hogy egy másik csatornánk mennyire lubickol most a hírek tengerében. Hisz már hetek óta szinte csak a határainkon kialakult helyzet tölti ki műsorát – s csak közbevetőleg egy-egy csip-csup földrengés, háborús csatazaj -, amitől mellesleg, egészen összekovácsolódott a stáb, és

Partium

megedződtek a hírhozó tudósítók. Szóval, még akár a jó oldalát is vehetnénk mindennek, ha nem volna egy erősödő gyanúnk, hogy annak a bizonyos vezetői elvárásnak felelnek meg főleg szörnyű szorgalmukkal… Ui.3: És még témánkhoz tartozhat az a magánjellegű „élményem” is, amit együtt szenvedtünk el azóta Amerikába „emigrált” szolnoki szerelmemmel az olasz határon, mikor még mi voltunk potenciális gazdasági menekültek, s amit, mint eljárást, míg élek nem felejtek el. Mert tényleg abszurditásba hajlott, hogy a talján határőr mi mindent bevetett, hogy visszatérésre sarkalljon bennünket – akkoriban volt divat, hogy lányaink, asszonyaink a kelet és nyugat közti választóvonal túloldalán felejtődtek, bizonyos szexuális szolgáltatással összefüggő anyagi megfontolásokból, és emiatt sítáborba tartó komplett buszrakományokat fordítottak vissza gátlástalanul –, szóval, amikor már a (mellesleg rég lejárt) nemzetközi újságírói igazolványom sem számított, összesen ötven márkányi valutánk lobogtatása menthette meg csak a helyzetet. S igazolta valamelyest, hogy csak jövünk, megyünk, de a nyakukon nem maradunk. Mindez pedig csak attól válhatott még abszurdabbá, hogy miután nagy nehezen sikerült átpasszírozódnunk az illető határszakaszon, ugyanaz az egyenruhájától megszabadult egyenruhás ember vett fel és vitt el a legközelebbi városig, aki a műszakváltás előtt még élő falként tornyosult elénk. Higgyétek el, tényleg hihetetlen helyzet volt! * Bezzeg, Erdő Péter nagyon nem volt szimpatikus, mikor kerek-perec kijelentette, hogy nincs dolgunk ezzel a kétes emberözönnel, házainkba pedig végképp nem kell beengednünk őket. Értve ezt az asszonyi állatokra és porontyaikra is. Akkor már jobb lett volna, ha meg se szólal a szerencsétlenje – miként a háború poklában és a kommunizmus évtizedeiben is hallgatott és lapított a klérus. (Tisztelet most is az akkor hangjukat felemelő, avagy az arra ítélteket a halálba is elkísérő keveseknek!) ** Egy Aranykapu című, példás európai koprodukcióban készült ﬁlm egészen hitelesen idézi fel példának okáért, milyen lehetett, mikor déd- és ükapáink megindultak nyugat felé, és meg sem álltak a Nagy Vízen túlig. (Érdekesség, hogy a Székely himnusz nevezetű műdal is így született, mintegy menet közben, mikor a Fiume felé, városán áthaladó derék erdélyiek tiszteletére egy szegedi patikárius tollat ragadott 1908-ban.) De például az írek is elhagyták egy időben szinte mind egy szálig hazájukat, pusztán azért, mert a burgonyavész nevű randa vírusos betegség éhínségbe taszította őket. Így ma mindössze három-négy millióan élnek az anyahazában, Amerikában – leszármazottaikkal együtt – mintegy harminc millióan, s a világba szétszóródva úgy nyolcvan millióan. *** Valahol viszont mégis, és így átérezhetik ők is az úton lét veszélyeit, hiszen csak Máltán nyolcvanezren rendelkeznek vadászengedéllyel, vagyis minden ötödik máltai…

Partium

Rituális széptettek VIII./38. A diadalív árnyékában Mialatt pattogó petárdáktól pánikoltak a párizsi polgárok – tolongva menekülvén, és közben gyertyákon meg virágszálakon taposván, no meg a házilagos feliratokon, amiken az szerepelt: „Sírunk, de nem félünk!” –, szóval, miközben fejvesztve menekült a pénteki tragédiára emlékező párizsi tömeg egy-két petárda pukkadozása hallatán, mi hősies küzdelemben legyűrtük másodszor is a norvég nemzeti tizenegyet, és ezzel az ő híres diadalívük árnyékába férkőztünk. Jövő nyáron ugyanis a franciák fővárosában bizonyíthatjuk, ez nem csupán szerencsés véletlenek sorozata: igenis képesek vagyunk kimászni a gödörből, ami már egy emberöltő óta mélyül alattunk! Utoljára 1972. május 17-én volt tudniillik ilyenre példa, mikor is a 87. percben gólt szereztünk Belgrádban a román válogatott ellen, s ezzel 2:1-re nyerni tudtunk két korábbi döntetlent követően, így pedig kijutottunk a legjobb európai válogatottak tornájára. Akkor ugyanis még nem volt hosszabbítás meg tizenegyes rúgás, hanem semleges pályán harmadszor is meg kellett vívni a csatát. (Más kérdés, hogy ama ex-feleséggel egyidős diadallal a legjobb négy, míg most „csak” a legjobb huszonnégy közé verekedtük be magunkat. Belgrádnak egyébként az a bája ez esetben, hogy pótselejtezőn utoljára ott is ejtettek ki bennünket huszonöt év múltán, s közel húsz évvel ezelőtt, összesen 12 gólt rámolva a kapunkba.) Igen, sikerült végre valami, ráadásul pénteken és vasárnap rajtunk volt a világ szeme, mert más meccs akkoriban nemigen ment, itt pedig komoly volt a tét. Kell mondani: történelmi pillanatokat éltünk át! Világunkban ugyanis nem kell feltétlenül lövészárkokban, vagy másmilyen jeltelen vermekben megpusztulni – miután velünk ásatták meg sírgödrünket* -, elég ha lábbal lövöldözünk az ellenfélre, néhányszor bejutunk védvonalai mögé, s végül bevesszük várukat. Bizony, jó lenne már a háborúkat, nemzetek közti ilyen-olyan elszámolnivalókat csakis a sportpályákon megvívni, enyhén gladiátorharc jelleggel… Ezen sorsdöntő küzdelmeket ráadásul a remek riporter, Hajdú B. István közvetítése mellett** izgulhattuk végig, aki a szürke kezdetek után csak kikupálódott mostanra, s ma már – a magától kissé elszállt – Gundel Takács Gábornál és a más sportágakban otthonosabb Mezei Dánielnél is élőbb és fordulatosabb módon tudja tolmácsolni a történteket. (Hogy ifjabb Knézy Jenőről ne is beszéljek, aki csupán epigonja apjának, és minél távolabb kellene tartani a futballpályáktól. Mert, miközben kemény kritikát fogalmaz meg időnként e számára meglehetősen idegen játékról, s különösen a magyar fociról – tegyük hozzá, sokszor joggal –, ő kimerül a maga kedvenc közhelyeiben, s legalább olyan szürke*** és vérszegény módon közvetíti a pályán történteket, mint amilyen a pályán folyó játék, maga. Így pedig csakis a bagolynak magyarázó veréb jut eszünkbe erőlködéséről.) Norvégiáról amúgy a norvégmintás pulóverek múló divatját meg a Nokia nevű nemzeti terméküket leszámítva túl sok ismeretünk nemigen lehetett mostanáig – jelzem, nekem is ilyen telefonom van, amióta csak az elsőt kézhez kaptam, nagyjából ama gyászos belgrádi (le)szereplésünk idején –, szemben mondjuk a szomszédos svédekkel, akiknek

Partium

a neve hat magyar szóösszetételben is jelzőként szerepel. Én legalábbis ennyit gyűjtöttem össze mostanáig a svédcsavartól a svédasztalon lévő svédgombán és svédcseppen át a nem éppen svédacélból lévő svédszekrényig. (Tényleg, aki tud még egyet, az tárgyjutalomban részesül!) Azóta viszont tudjuk róluk, már hogy a svédek nagy riválisairól, hogy bár mögöttünk vannak a rangsorban, 34 éve nem győztük le őket futballpályán, illetve, hogy fele annyi lakosra – mert a fjordok földjét körülbelül ötmillióan népesítik be – hét és félszeres jólét jut. Az egy főre eső nemzeti jövedelmük, az a bizonyos GDP ugyanis ennyivel magasabb, mint a miénk. De mostantól foglalkozzunk csak a meccsel, s azzal a tizenegy norvéggel, aki azon sorsdöntő estéken szemben állt velünk! Érdekes adalék például, hogy a legmagasabban jegyzett sztárjuk éppen abban a Hertában játszik, ahol a mi volt válogatott trénerünk, Dárdai Pál a „főnöke” neki. Meg, hogy Henriksen rúgta mind a két góljukat – egyiket a mi kapunkba, a másikat a magukéba –, ahogy az is hasonlatos végzetszerűség, hogy a jelenleg a pozsonyi élcsapatban, a Slovan Bratislavában légióskodó Priskin Tamás lőtte a mi ciklusbéli első és utolsó gólunkat is. Pontosabban, az elsőt azt fejelte – mégpedig ugyanabban a stadionban, csak épp a szemben lévő kapuba! Ezek mellett egy-egy Dzsudzsák, Stieber, és két Böde gól is emlékezetes maradhat számunkra – a románok, finnek és feröeriek ellen –, amik folytán összesen három skandináv csapatot véreztettünk ki csendben. Igen, ha Izlandot, és a kijutásért való különcsatát egymás ellen megvívó svéd és dán nemzeti gárdát nem vesszük, bizony egész Skandinávia életét megkeserítettük! (Csak nehogy épp' ellenünk vegyenek majd elégtételt, s torolják meg mindezt Párizsban a derék izlandiak, illetve svédek!) És az is szép, hogy Kleinheisler barátunk mellett az ő druszája, Nagy László****, és másik múltbéli nagyságunk, Tichy Lajos is a norvégok ellen rúgta élete első válogatott gólját. Ahogy a két Disztl testvér, Péter is László is ellenük futott ki először a gyepre. Ha már itt tartunk, ez a Kleinheisler gyerek egy külön történet. Ugye, mostanra mindenki tudja, hogy Kazincbarcikán született, a csobánkai csapatban csillant meg először, majd a Puskás Ferencről elnevezett fociakadémián csiszolódott, onnan meg a Videotonba került. S míg utóbbi helyen négy, előbbiben nyolc vagy kilenc meccset játszott mindösszesen, májustól már egyet sem. Pontosabban a székesfehérváriak harmadik osztályban induló „csikócsapatában” néha csak kifutott a gyepre. Erre jön ez a német tréner – aki addig csupán a kazah válogatottnál szerzett múlékony érdemeket, éppen annál a csapatnál, ami most a selejtezők utolsó körében megverte otthon a letteket, s ezzel elütött bennünket a legjobb harmadikként való közvetlen kijutástól –, szóval, jön ez a szimpatikus germán úriember, és egy történelmiként emlegetett tétmeccsen beteszi a kezdőcsapatba ezt a nyeretlen 21 évest*****. Minek meghálálásaként a fickó bevarr egy akkora gólt a hálóba, ami becsületére vált volna bármilyen harcedzett profinak is. Ez pedig kapából (sic!) Koplárovics Bélát idézi fel bennünk, aki ugyanezt merészelte tenni a Real Madrid ellen, eldöntve ezzel ugyanúgy egy meccset. Ebből pedig logikusan következik, hogy a népmesék a sportpályákon folytatódnak, illetve, hogy a képzeletet már tényleg csak a valóság tudja felülmúlni! Ui.: Mit ad Isten, éppen egy Molnár Ferenc darabot néztem előző este, azaz, azon géniuszunk egyik remekművét – erre még a héten visszatérek –, aki sok szépséget nem lát-

Partium

hatott ebben az ő korában éledező labdajátékban, egyáltalán, nem is igen értette, mi folyik a pályán. Amit a rá jellemző humorral így foglalt össze: „Nem értem. Ha kell neki, miért rúgja el? Ha nem kell, miért megy utána?” Hm… Ui.2: És most az egyszer még az sem zavar annyira, hogy fiaink ezzel a diadalmenetnek azért mégsem nevezhető sorozat bónuszaként mintegy egymilliárdot kerestek – bár, szerintem, már eleve megette a fene az egészet, ha pénzért ölt címeres mezt magára az ember. Elvégre, én is szinte csak a hazáért meg a Jóisten dicsősére szerkesztettem éveken át azt a minap megidézett „kistérségi köz-élet-mód magazint”, és töltöttem meg tartalommal négy könyvet – melyek közül az utolsó kettőért annyi fizetséget kaptam, mint egyhavi láblógatásért állami alkalmazásban. Hm, hm… * Éppen előző nap néztem meg Sára Sándor velem egyidős rövidfilmjét, a Pro pátriát, ami erről mindent elmond. Pedig egyik kedvenc filmalkotóm csupán csak párhuzamot von az – úgymond – hazáért meghaltak kővé dermedt emlékművei, és a saját maguk megásta sírjukba koszos kutyaként belelőtt korabeli katonák között. Nézzétek meg ti is, döbbenetes erejű képsorok! ** A fentiek mellett tőle tudtuk meg például, hogy a norvégok novemberben az öszszes hazai meccsüket elvesztették az utóbbi tíz évben; hogy edzőjük előzőleg olimpiai aranyat nyert labdarúgó lányaikkal; s hogy a velünk szemben 34 éve fennálló norvég hegemónia nem egyszer négygólos vereséget hozott a számunkra, míg négy egymást követő esetben nulla-nullás döntetlennel zárult a találkozó. Jó, ezt ő sem az ujjából szopta ki, hanem – enyhe képzavarral – a világhálóról halászta le, de Vitray Tamás egyik leglelkesebb tanítványaként megtanulta, mesterségükben a kulturáltság és alaposság mellett a jólértesültség a legfontosabb. De, hogy humora is legyen az ilyesmire vállalkozó emberfiának, az ma már egyáltalán nem elvárás, márpedig neki van. 2:0-nál például megjegyezte csendben nem létező bajsza alatt: „Ez a roppant magabiztos norvég csapat már nem magabiztos, hanem csak roppant.” S a szavak embereként mondhatom, már ezért az egy mondatért érdemes volt feltalálni a magyar nyelvet meg a sportközvetítéseket! *** S ha már ezt a színt kétszer is emlegettem ugyanabban a bekezdésben, hát süssük el itt is a - hál' Istennek, véletlenül sem a Hajdú-Bétet idéző – kommentátorunk poénját Király Gabi melegítőjéről. Amely, őszerinte, a szürke századik árnyalatában pompázott azon a számára a századiknak számító oslói meccsen. Ha-ha-ha! **** Ha már itt tartunk, Nagy Laci meg Lékai Máté, két kiváló kézilabdázónk, ama nagy nap délutánján még Celjében nyertes csatát vívott veszprémi színekben, este pedig már ott izgult a Fradi-lelátón. S bizonyára Fülöp Marci, a két Király-korszak között a kapunkat védő másik kiválóság is le-lenézett az égből… ***** A minap méltatott csatornán, ugyanazon műsorban, amelyben róla is kiderítettek ezt-azt, egy másik 21 éves honfitársunk is szerepelt, aki norvégul is tud véletlenül, s emellett még tizenegy másik nyelven. Mert megfogadta, hogy érettségiig ennyi középfokú nyelvvizsga bizonyítványt tesz le az asztalra, ám kicsit csalt, mert két nyelvből időközben már felsőfokú vizsgát is tett. Úgyhogy Lomb Kató és Körösi Csoma Sándor reszkessen a sírjában, mert Zsófi jön, és még őket is felülmúlja e tekintetben! Ahogy Kleinheisler Lackó meg Koplárovics Bélát, remélhetőleg, akitől körülbelül az az egy gól telt ki, egy nemzedék szemében mégis népmesei hőssé és országos hírességgé növekedett.

Partium

Szemle Máriás József

Csűry Bálint emlékezete Az 1989-es politikai fordulat Romániában nem csupán a gazdasági és a közéletben hozott gyökeres változást. Annál is fontosabb hozama volt az a szellemi pezsdülés, amely a nyomában fakadt. Az erdélyi magyarság számára kinyíltak a zsilipek, amelyek addig csírájában elzártak minden olyan törekvést, ami az anyanyelvi kultúra, az alkotó és értékmegőrző tevékenységet, a nemzeti identitást ápoló és tudatosító szolgálatot buzdította, szorgalmazta volna. Fölszakadtak az ideológia építette gátak, megszűnt az állami cenzúra, a kezdeményezések hagyománnyá nemesedtek, mozgalmakká duzzadtak. Számtalan példát említhetnénk a szűkebb tájhaza, a Partium területéről. Gondoljunk csak a Muzsnay Árpád újságíró nevéhez köthető, a nagy hagyományú szatmárnémeti Kölcsey Kör újjászületésére, amely hatalmas szolgálatot tett Petőﬁ Sándor, Ady Endre, Kölcsey Ferenc, Dsida Jenő, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos kultusza ápolásáért, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc történelmi jelentősége felelevenítéséért. 1990-ben Csirák Csaba kezdeményezésére alakult meg Szatmárnémetiben a Szent–Györgyi Albert Társaság, amely három fő irányban nyújt igen értékes művelődési/műveltségi szolgálatot: szervezésében évente szervezik meg – immár nemzetközi méretekben – a szavaló- és népdalversenyt, 23–23 alkalommal; a megye kiemelkedő személyiségeit a március 15-i ünnepségek keretében Szent-Györgyi Albert Emlékplakettel jutalmazzák; Otthonom Szatmár megye gyűjtőcímmel változatos tematikájú könyvsorozatot adnak ki, mostanáig 47 kötetet. Ugyane sorban említhetjük a Zilahon, Fejér László újságíró kitartó munkája által létrehozott és immár a XIV. évfolyamot megért, igényes nyomdai kivitelezésű Hepehupa című folyóirat körött kialakult műhelyt, amely új színt hozott a történelmi Szilágyság szellemi életébe. Szélesebb földrajzi távlatokban gondolkodva kínálja a példát a néhai Sipos László által a Tövishát tánckultúráját magas színvonalon kibontakoztatott, manapság Mészáros Lőrinc tanár által éltetett, immár nemzetközivé érett Bogdándi Nemzetiségi Néptáncfesztivál, amely 2015-ben huszonötödször szólította színpadra a hazai és külföldi meghívott táncegyütteseket, -csoportokat. Nagyváradon Dukrét Géza tanár kezdeményezésére 1993-ban létrejött Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság (2007-től Társaság) a szellemi régió újabb magaslatát szimbolizálja. Az Arad, Bihar, Kolozs, Szatmár, Máramaros, Szilágy és Temes megyére kiterjedő, rendkívül értékes szolgálatával százakat buzdít helytörténeti munkára, értékőrzésre, hagyományápolásra. Az általuk szervezett tudományos konferenciák, honismereti találkozók, kiadványaik – közte az 1994-től félévente megjelentetett Partium folyóirat – az egyetemes magyar szellemi élet értékes fórumaivá és dokumentumaivá váltak, gyakorlatilag igazolták a Tamási Áron által megálmodott „egységes magyar lelki impérium”, az Illyés Gyula versében aforizmává jegecesedett „haza, a magasban” gondolatának valósággá válását, hidat építve a határok által szétszabdalt magyar nemzettestek között. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság rendezvényei valóságos katalizátoraivá váltak a tudományos, szellemi élet kibontakozásának, a helyi, a sajátos körből

Partium

kilépve, általános érvényű szolgálattá nemesedtek, valóságos ünnepeivé a szűkebb tájhaza – a fentebb felsorolt megyék – és az anyaország más régióinak cselekvésre kész személyiségeit is bevonva annak bűvkörébe, kisugárzásába. Kiadványaikkal bekerültek abba a spirituális körforgásba, amely már nem ismer semmiféle határsorompót, össznemzeti kincsekké váltak, követve és igazolva Németh László klasszikussá vált mondását: „a megismerés: megértés; a megértés: szeretet”. Hisz igazán szeretni, mélyen kötődni valójában csak ahhoz lehet, amit ismerünk, melynek értékei a magunk szellemi és érzelmi kultúráját gyarapítják, szülőföldszeretetünk alapjául szolgálnak. Ezúttal a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság immár több mint száz kötetre duzzadt kiadói terméséről szeretnénk szólni. A már rangossá vált Partiumi Füzetek sorozatcímmel váltak általánosan ismertté, nyertek megérdemelt elismerést és megbecsülést a magyar nyelvterületen, a Kárpát–medencében. Oldalain teret és lehetőséget nyújtanak a helytörténet, a falumonográfiák, a történeti és néprajzi kutatások, a történelmi hagyományok, az épített tárgyi örökségek, iskolatörténetek… témakörében búvárkodó értelmiségiek munkái megjelentetésére, közkinccsé tételére. A különböző tájegységekben élők munkái a Társaság által felölelt területek szellemi földrajzának tájékozódási pontjaivá váltak, valóságos közösségi és egyéni tudományos műhelyek létrejöttét segítették elő. Közéjük sorolhatjuk a Kiss Kálmán, túrterebesi tanár által köteteket: Egri község kismonográfiája (2004), Túrterebes egyház- és iskolatörténete (2009), Túrterebes földrajzi neveinek története (2014), Csűry Bálint és a Szamosháti tájnyelv (2015) című műveket, amelyek a Partiumi Füzetek sorát gazdagították a szatmári tájhazához köthető szellemi értékekkel. A szülőfaluhoz való ragaszkodás és az iránta érzett szeretet sugallta helytörténet; a tanári pálya négy évtizedes munkája ihlette iskolatörténet; a nyelvészti kutatás; a nagy tudóssal közös földrajzi származás ihlette tudományos munka – megannyi gyümölcse a tartalmas, értelmes és értékes cselekvésnek, bizonyságát adva annak, hogy a falu is bőven kínálja az iskolán, a tanításon, a tananyagon túli szellemi kibontakozást s a vele járó megbecsülést és hírnevet… országhatáron innen és túl: a négy évtizedes tanári pálya eredményeit elismerő Ezüst Gyopár Díj, az Egri kismonográfiát a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjjal, a harmadik kötetet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Anyanyelvápolók Szövetsége III. díjjal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig Apáczai-díjjal jutalmazta. Ez újabb, 2015-ben megjelent kötet elé jeligeként választott Széchenyi István–idézet – „Tiszteld a múltat, hogy építhesd a jelent és munkálkodhass a jövőn.” – Kiss Kálmán életútját, munkásságát is jellemző jeligeként aposztrofálható. Mindenekelőtt azzal, hogy szolgálati éveit, évtizedeit a tudatosság jellemezte, az állandó cselekvés, a sokirányú érdeklődés, az önképzés igénye és folyamata, az az irányultság, amelyet fennebb Németh László szavainak megidézésével jellemeztünk. A szülőhely sem maradt számára száraz anyakönyvi adat: elmélyült annak történetében s a róla szerzett tudást megosztotta falusfeleivel; a tanítást sem csak kenyérkereseti lehetőségnek tekintette, hanem valóban szolgálatként, a katedrát is olyan varázskörként értelmezte, élte meg, amely folytonos munkára serkentette: megismerni a szolgálati helység múltját, hagyományait, szokásait, sajátos jegyeit, a csak rá jellemző vonásokat. A tanulmányi évek sem zárultak le a diplomaszerzéssel, hanem tovább mélyítette azt s nyert indíttatást, szakmai megalapozottságot „földije”, a tudós nyelvész munkásságának megismeréséhez, megértéséhez, tovább gondolásához, tovább folytatásához. Hitte és vallotta, hogy „a hagyomány arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához”. A négy kötet szemléletesen illusztrálja az érzelmi telítettségtől indíttatott búvárlás tudományos megalapozottságú és mélységű alkotások felé való haladás folyamatát. S ez nem

Partium

csupán szakmaiság kérdése, jóval több annál: ezt érezzük a kötet elé Hoffmann István egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatója által írt Ajánlás soraiból is: Kiss Kálmán könyve „azt sugallja az olvasó számára, hogy az anyanyelv számára nem csupán az emberi létezés elemi feltétele, nemcsak a kisebbségi lét legfőbb megtartó ereje, hanem szakmai eszköz, sőt kutatási tárgy is”. Tegyük, társítsuk hamar hozzá Gál Gyöngyi, szatmárnémeti tanfelügyelő szavait: „könyve a szeretet hangján szólal meg”. E két utalás Kiss Kálmán könyvének alapvonását fogalmazza meg: a szakmaiságot és azt az érzelmi többletet, tiszteletet és elismerést, amely soraiból sugárzik. Csűry Bálint és a Szamosháti tájnyelv című könyvének alapgondolataként – Széchenyi István szavait parafrazeálva – fogalmazta meg: „tisztelnünk kell elődeinket, hogy jobban megismerhessük jelenünket, és munkálkodjunk unokáink jövőjén”. Az előd, ezúttal Csűry Bálint nyelvészprofesszor, és főműve: a Szamosháti Szótár, a Szinérváraljától Mátészalkáig terjedő földrajzi régió nyelvjárásának, tájnyelvének a feldolgozása. A jelent a megismerés, a jövőt pedig a nyelvi sajátosságok megőrzése jelenti. A kötet bőséges adatolással, bibliográfiai apparátussal tárja elénk Csűry Bálint (1886–1941) életútját a szülőfalutól kezdődőleg, a szatmárnémeti Református Főgimnáziumon át a kolozsvári Tudományegyetemig; szakmai pályafutását a kolozsvári gimnáziumi tanári katedrától a debreceni egyetem Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszékének a vezetéséig. Gazdag, elkötelezett életút, iskolateremtő szolgálat volt az övé, melynek gyümölcsei korszakváltást hoztak a magyar nyelvjáráskutatásban. Kultusza ma is élő. A kötet hosszan sorolja azokat a rendezvényeket, amelyek emlékét idézik, ápolják – közte a szülőfaluét is, ahol iskola viseli a nevét, ahol mellszobra emlékezteti a mai és eljövendő egrieket a nagy elődre. Számba veszi azokat a tudományos dolgozatokat, amelyek kutatói munkássága gazdagságát hivatottak szemléltetni, visszaidézni a mai szakembereknek, olvasóknak. Fontos eleme a kötetnek az évszázaddal előbbi és mai nyelvészeti elemek egybevetése, nyomon követése, az idő és a külső hatások következtében bekövetkezett változások számbavétele. Évtizedes előkészület, résztanulmányok vezették el Kiss Kálmánt a kötetté terebélyesedett munka elvégzéséhez. Ezek közé tartozik az 2014-ben írott Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv című dolgozat, amely pályamunkát az Anyanyelvápolók Szövetsége IV. díjjal jutalmazta. Munkáját kiváló professzorok segítették, s ő a tőlük nyert tudásanyagot beépítette a könyvébe. A sok-sok idézet nem terheli meg az olvasást, ellenkezőleg, elmélyíti munkája hitelét, hitelességét. Kiss Kálmán jó diáknak bizonyult, alaposan utána nézett mindennek, állításait komoly hivatkozásokkal húzta alá. Ezt szemlélteti a felhasznált irodalom sokasága, pontos filológiai apparátusa. A kötet függelékeként olvashatjuk az Egriben ma is élő dalkultúrát – népdalok, műdalok, katonadalok – és szokásokat, amelyeket még Csűry Bálint jegyzett le, s olyanokat, amelyek a maiak „repertoárjá”–t alkotják. Az indíték is nemes és figyelemre méltó: „a hagyomány arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához”. A képmelléklet találó összeválogatása vizuális segítség a megismerés folyamatában, szerves kötődés a nagy előd életéhez, kultusza ápolásához. A Partiumi Füzetek sorozat komoly munkával gazdagodott. Kiss Kálmán kötetét igényesség és pontosság jellemzi, szerkezetében is egységes, referencia-kötet lehet az eljövendő kutatók számára. Élő példa mindazon értelmiségieknek, akik vágyat érezzenek arra, hogy valami maradandót alkossanak annak a közösségnek, amely felnevelte, amely befogadta őket, teret és lehetőséget nyújtott szándékaik megvalósításához. (Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a Szamosháti tájnyelv – Partiumi Füzetek 83)

Partium

Barna T. A ila

„… engedékeny néha az Isten…” Acsádi Rozália műve, a Láncok, láncszemek egyedülálló alkotás kortárs regényirodalmunkban. Páratlanul őszinte, kegyetlen önvallomás. Valójában nem is regény, inkább prózavers, áradó, sodró erejű monolog interiur. Egyetlen mondat az egész. Kisbetűvel kezdődik, s a végén – a 160. oldalon – az író nem tette ki a pontot. Érzékeltetvén, az időnek sincs kezdete, se befejezése, s az életünk sem a megszületésünkkel veszi kezdetét, és nem is ér véget ﬁzikai halálunkkal. Őseink génjeit hordozzuk magunkban; belőlük szakadtunk, élményeiket, emlékeiket, szokásaikat mintegy megörökölve hordozzuk magunkban anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Nem csak arcvonásokat, szemszínt öröklünk. Ki tudja, melyik rég elfeledett ősünk tökéletes hasonmása, „inkarnációja” vagyunk? Acsádi Rozália regényében az ősöknek fontos szerepe van. Mind közül a legmeghatározóbb az írónő édesanyjának alakja. Ő a könyv tulajdonképpeni főhőse. Az író neki állít emléket, vele vitázik, viaskodik. Vád és önvád, bűntudat (indokolt?, indokolatlan?) süt e könyv minden szavából. És árad mélységes szeretet. Egy kemény, szívós, hajthatatlan, munkamániás, perfekcionista asszony és korán a művészetekhez vonzódó, értelmiségi életről álmodozó túlérzékeny lány – anya és lánya ambivalens viszonyáról, harcáról vall a Láncok, láncszemek. Megismerünk egy elsüllyedt világot (a sváb paraszti kultúrát, amiről e sorok írója nem tudott elfogulatlan kívülállóként olvasni, hiszen az ő apai nagyanyja is ebből a világból érkezett hajdan). És megtudjuk, milyen első generációs értelmiséginek, írónak és tanítónőnek lenni vidéken, a „periférián”, az ezredforduló Magyarországán. A kislánykor emlékei és a jelen történései keverednek, váltják egymást a Láncok, láncszemek lapjain. Múlt és jelen ilyen kavargása, a gyors, szinte minden átmenet nélkül történő váltások tegnap és ma eseményei között nemhogy nem teszi fárasztó olvasmánnyá Acsádi könyvét, de pont ettől lesz olyannyira szuggesztív. Helyenként versbe csap át: „…inkább visszafele a gyökerekhez, talán vissza a kicsorbult élű kaszához, a felakasztott láncokhoz, az üres liszteszsákokhoz, a nyikorgó padlásfeljáróhoz, a beomlott falú füstölőhöz, talán vissza a lábnyomokhoz, melyeket tíz év esőzése sem tudott elmosni...” Igen plasztikus álomleírásokkal is találkozunk: „…édesapám nővérével beszélgetek álmomban, elpanaszlom, hogy szülők nélkül maradtam, (...) hozzáhajolok, ő megölel, s miközben közelít hozzám az arca, látom és érzem édesanyám arcát az ő arcában, sírva ölelem magamhoz, s ezzel a sírással ébredek, engedékeny néha az Isten,...” Gyönyörű megfogalmazása ez annak a kegyelmi állapotnak, melyben az írónőnek része van olykor ebben a zuhogó sorscsapásokkal, halállal, tragédiával teli regényben. A tegnap és a ma fájdalmai, örömei is úgy kapcsolódnak össze, akár annak a láncnak a szemei, amire az írónő a „papa” elhanyagolt, gizgazos kertjében bukkan. „...jó órás viaskodás után megközelíthetővé válik a kerítés, ekkor veszem észre, hogy a kerítésdrótra akasztva óriásszemű lánc lóg valami furcsa ívben, mint egy lazára engedett

Partium

karácsonyfadísz, a féltenyérnyi láncszemek makacsul ragaszkodnak, kötődnek egymáshoz, rozsdás felületükön megbicsaklik a tétova napfény és az emlékezet, papa mindig mindent félretett, ...” Az egyszerű sváb asszony íróvá és tanárrá lett lánya valamikor „szabadnak, céltudatosnak, magabiztosnak, erősnek és függetlennek” készült, szóval igazi modern nőnek, „nem sejtve még, ha mindent hátra is tudok hagyni, a láncokat bizony magammal viszem, ...” A kerítésen felejtett lánc arra is ráébreszti: „...egymásba kapcsolódó láncszemek az események, az emberek, akikkel dolgunk van, (...) Istenre bízva életünket mindig az történik velünk, ami éppen javunkra válik, vagy amit éppen meg kell élnünk,...” Legyen az bármi, jó, vagy rossz, örömteli, vagy fájdalmas. Ahhoz az igen fontos felismeréshez is eljut, miszerint „az értelmiségi lét nem lehet cél, hanem eszköz kell legyen...” Olykor már-már elviselhetetlenül tömény olvasmány a Láncok, láncszemek. Sokat szenvedett ember, asszonyíró könyve. Nem csupán érdekes önvallomás, jóval több annál. Magas hőfokon izzó igazi dráma. Egyetlen befelé elsuttogott kiáltás. (Acsádi Rozália: Láncok, láncszemek. Regény. Babits Kiadó, Szekszárd, 2013.)

Szűcs Róbert: Túristvándi

Partium

Népfőiskola Torbjörn Bådagård

A Brommai Népfőiskola Kedves Szemináriumi Résztvevők! Ha ez lenne az első tanítási nap iskolánkban, melynek igazgatója vagyok, és ti lennétek az új diákok, akkor valószínűleg a következő beszéddel fogadnálak benneteket. Kérem hallgassátok ﬁgyelemmel. Sok szeretettel üdvözöllek benneteket a Brommai Népfőiskolán. Elvárjuk, hogy TE (Svédországban az 1970-es évek óta nyilvános rendezvényeken mindenki mindenkivel tegeződik, tehát én is ezt a megszólítást használom)  azért jelentkeztél iskolánkba, mert te magad akartál idejönni, nem pedig azért, mert környezeted akarta ezt.  úgy tekints a rád váró képzésre, hogy ez a TE képzésed, TIÉD a fő felelősség, hogy azt elvégezd.  oszt azt a nézetünket, hogy a tudás nem csak tényekből és adatokból áll, hanem inkább egyfajta meggyőződés, hozzáállás.  készen állj arra, hogy „kockára tedd” és szabadon megmérettesd jelenlegi véleményed és álláspontjaid annak érdekében, hogy új ismereteket szerezz, és fejlődj emberi mivoltodban.  készen állj arra, hogy nyílt vitákba bocsátkozz másokkal, és kritikai érzékkel ismerd meg az ő véleményüket, megosszad tapasztalataikat, és az itt töltött idő alatt részese legyél egy olyan közösségnek, mely kölcsönös tiszteleten alapszik.  érdeklődéssel hallgasd mások nézeteit rólad és arról, hogyan dolgozol a képzés során. Mi, az itt dolgozó pedagógusok készen állunk arra,  hogy rendelkezésedre bocsájtsuk szaktárgyi és szakmai tudásunkat, és mentorként megosszuk veled tapasztalataidat és feltegyük kérdéseinket.  hogy a beszélgetések során a legkülönbözőbb módon előtérbe helyezzünk TÉGED, saját magad és mások számára, mint egyént és mint a társadalom tagját.  hogy mindent megtegyünk azért, hogy ez a képzés személyes fejlődést jelentsen számodra, hogy új élethelyzetet érhess el, új tudást szerezhess. A mi iskolánkban minden dolgozó pedagógus, mert bármit is teszünk, az mind összefügg. Tehát ha belépsz az ebédlőbe, és találkozol az ott dolgozókkal, akkor ők is pedagógusok, a gondnok és a titkárságon dolgozók is. Mindannyian segítjük egymást abban, hogy jó legyen az iskolánk. Isten hozott az iskolánkban. A legtöbb kurzus heti öt napon folyik a tanév 40 hetén át. Reggel 9-kor kezdünk, és 16.30-kor végzünk. Naponta háromszor mindannyian, diákok és tanárok, találkozunk az ebédlőben, délelőtti kávéra, ebédre és délutáni kávéra. Vannak köztetek, akik az Általános szakra jelentkeztek. Ez a középiskola első, máso-

Partium

dik és harmadik osztályának felel meg (Svédországban a kilenc osztályos általános iskolát három év középfokú tanulmány követi). Ti svédet, angolt, történelmet, vallástant, matematikát és társadalomismeretet tanultok, s ha elvégeztétek tanulmányaitokat, akkor lehetőségetekben áll jelentkezni főiskolára, egyetemre. Minden csoportban 15-20-an lesztek, s a legtöbb órán jelen lesz egy tanár. Néha különböző projektekkel fogtok dolgozni, amely összeköti a történelmet, svédet, vallástant és a társadalomtudományokat, néha tanulmányi kirándulásra mentek valahova. Aztán itt vagytok ti, akik a zenei kurzusokra, képző- vagy színművészeti képzésre jelentkeztetek. Ti természetesen saját művészeti ágatokkal foglalkoztok, képzésetek nagy része abból áll, hogy gyakoroltok a hangszereteken, vagy együtt betanultok egy színdarabot, festetek, rajzoltok, szobrot készítetek. Nálatok a tanár inkább a mentor szerepét tölti be, gyakran felkeres benneteket, követi, hogy haladtok, segít továbblépnetek, de az idő legnagyobb részében mégis inkább egyedül dolgoztok. A tanár leginkább azért van jelen, hogy tanácsokat adjon, hogy segítsen benneteket a fejlődésben. Aztán meg itt vagytok ti, akik a szabadidős-tanár képzésre jártok (kb. „napközis tanár”), és ti, akik a diakónus képzésünkre jártok. Ez a két képzés szakmát ad. Tanulmányotok végeztével szakképesítő bizonyítványt kaptok, amivel munkát kereshettek az állami iskolákban, az iskolák utáni szabadidős intézményekben, s ti, akik diakónusok lesztek, munkát kaphattok az egyházak szociális tevékenységi körében. A tanulmányotok tehát előadásokból áll, tanulmányoznotok kell a szakirodalmat, és több hét gyakorlatotok is lesz különböző helyeken. Aztán elérkezik az az idő, amikor a tanárral, tanárokkal folytatott viták során szembesül a ti tapasztalatotok mások tapasztalataival és mindazzal, amit olvastatok. És végül vannak iskolánkban olyanok, akik senior kurzusainkra jelentkeztek. Ezeket a 65 éven felüliek számára hirdetjük meg. Ők csak heti két napot járnak, és nagyjából ugyanazokat a tárgyakat tanulják, mint ti, akik egész héten órákra jártok. Zenét, színi ismereteket tanulnak, vagy megírják élettörténetüket, történelmi, társadalmi kérdéseket vitatnak meg. Néha közös órákat tartunk, lehetőséget nyújtva arra, hogy találkozzanak egymással a különböző korosztályok. Ha körülnéztek, azonnal észrevehetitek, hogy ki-ki különböző háttérrel rendelkezik. Közületek egyesek külföldön születtek, és menekültként érkeztek Svédországba, mások ugyan már itt születtek, de szüleitek például a Balkáni háború alatt érkeztek ide. Mások családja már évszázadok óta Svédországban él. Iskolánk tehát a Világ egy ki része, – ez egy fontos szempont –, sokfélék vagyunk. Aki a mi iskolánkba jár, nemcsak egy képzésre jár és kész. Ti diákok, közösen feleltek egy sor programért, amiket szabadon választhattok meg. Énekelhettek kórusban, sportolhattok, tehettek valamit egy jobb világért vagy megszervezhetitek a következő iskolai bulit. Mert ezekben a csoportokban, és a különböző kurzusokra jelentkezett diákok találkozásaiban rejlik a népfőiskola valódi lelke. Ha valaki népfőiskolára jár, az sokkal többet jelent, mint csak magát a képzést. A már említett képzéseken, kurzusokon túl észre fogjátok venni, hogy egy szép napon hirtelen egy halom új ember jelenik meg. Ők is egy-egy népfőiskolai tanfolyamra járnak, amely esetleg csak egy napos vagy egy hetes. Ezek a diákok lehetnek nyugdíjasok, akik többet akarnak tudni a számítógépről, vagy tanárok, akik továbbképzésre érkeztek, esetleg zenészek, akik közösen készülnek egy fellépésre, vagy munkanélküli ﬁatalok, akik hosszabb-rövidebb tanfolyamra járnak, hogy se-

Partium

gítsünk nekik munkát találni vagy hogy újra kedvet kapjanak a tanuláshoz. Ezeknek a tanfolyamoknak egy része hétvégén zajlik. Közületek jó néhányan itt is laknak az iskolában, így több lehetőségetek van arra, hogy megismerkedjetek egymással, és egyben azt is megtanulhatjátok, hogyan kell tekintettel lenni valakire, akit nem önként választottatok szobatársatoknak. Néha bizony ez nagyon nehéz, de máskor meg csodálatos, és közületek sokan életre szóló barátságot kötnek. Ezt mondtam volna nektek az első napon, amikor eljöttetek tanulni, nem az én iskolámba, és nem az te iskoládba, hanem a MI iskolánkba. A népművelés Svédországban A népművelés svédországi története a XIX. és XX. század fordulójára nyúlik vissza. Svédország akkor egy nagyon szegény ország volt, rengetegen kivándoroltak Amerikába. 1850 és 1920 között 5 millió svéd hagyta el a hazáját (összehasonlításképp mondom, hogy Svédország lakossága ezen korszak közepén, 1880-ban 4,5 millió volt.) Ekkor született három különböző népi mozgalom, mindhárom a felnőtteket célozta meg. Az egyik mozgalom az új, az Evangélikus Államegyháztól független egyházi formációk, a második az Alkoholellenes Mozgalom, amely elsősorban a munkások körében szinte általános alkoholizmus ellen harcolt, illetve az elviselhetőbb munkakörülményekért. A Tanulmányi Szövetségek (Studieförbunden, a tanulmányi körök szervezeti összefogása) Az említett két mozgalomból indult ki az oktatási tevékenység. Az emberek esténként vagy a hétvégéken gyűltek egybe a különböző tanulmányi körökben, hogy a legkülönbözőbb kérdéseket közösen vitassák meg, legyen az a keresztény hit, politika, társadalomtudomány, történelem vagy kultúra. Mindenki számára nyitott előadásokat rendeztek, kulturális programokat, koncerteket és kiállításokat szerveztek, és könyveket kölcsönöztek egymásnak, tulajdonképp ez volt a mai állami könyvtárhálózat kezdete. Ezek a körök jelentették az emberek számára a gyülekezési pontokat. Ha tanultak is együtt, akkor tanulmányi körnek nevezték ezeket. Felelősséget érezték a saját fejlődésükért, de lakóközösségük fejlődéséért is. A tanulmányi körök élén nem állt vezető vagy tanár, a csoport közösen igyekezett megszerezni az ismereteket. Ez a tevékenység nőtt, növekedett, s ma már 10 országos Tanulmányi Szövetség van, amelyek tevékenysége az egész országra kiterjed. Ezek a szövetségek a munkásmozgalomhoz, valamelyik egyházhoz, politikai párthoz vagy sportegyesülethez kapcsolódnak. Nemrégiben alakult egy muszlim tanulmányi szövetség is. A népfőiskolák A tanulmányi körök kialakulásával párhuzamosan vezettek be Svédországban egy új iskolaformát is. Az ötlet Dániából származott, ahol Nikolaj Gruntvig lelkész nyitott hasonló intézményeket. Ezek az iskolák elsősorban a ﬁatal, felnőtt gazdálkodókat célozták meg. Hiszen télen a hideg és a sok hó miatt nemigen lehetett mit tenni a gazdaságokban, ezért inkább kurzusokat szerveztek számukra, a történelem, társadalomtudományok, irodalom és vallás kérdésköreiben. Atyai nagyapám 1901, édesapám 1937 telén járt ilyen iskolába. Mindketten ennek a korszaknak a jellemző képviselői.

Partium

Ezek az iskolák tehát vidéken voltak, és Dániához hasonlóan itt is volt lehetőség a bennlakásra. Volt hol aludni, enni, volt tanterem és természetesen tornaterem. Az iskolák gyakran helyi szerveződésben születtek, egy-egy település észrevette a helyi igényt, összegyűjtötték a pénzt (építőanyagot, munkaerőt) és építettek maguknak egy iskolát. Némelyik népfőiskolát a korábban említett országos népmozgalmak hozták létre, másokat a megyei önkormányzatok. Jelenleg több mint 150 népfőiskola működik Svédországban. A legtöbb továbbra is vidéken, de az 1960-as években megindult nagymértékű bevándorlás a városokba azt eredményezte, hogy egyre több népfőiskola nyílik a nagyvárosokban. A nagyvárosi iskolákban nincs lehetőség a bennlakásra, ezért ezeket néha nappali népfőiskolának nevezik. S bár a diákok nem alszanak ott, gyakran késő estig ott maradnak a különböző szabadidős programokon. A svéd népfőiskolák közöl több mint száz mögött országos vagy helyi nem-állami szervezetek állnak. A legnagyobb csoportot az egyházi népfőiskolák teszik ki, 35 darab, ezek közé tartozik a mi iskolánk is, a Brommai Népfőiskola. Hogyan történik a népfőiskolák finanszírozása? Mind a népfőiskolák, mind a tanulmányi szövetségek finanszírozása teljes egészében az állami költségvetésből történik. Ez tehát azt jelenti, hogy a népmozgalmaknak nem kell a saját költségvetésükből hozzáadniuk, hogy működjön az iskola, és a tanfolyamokon, kurzusokon résztvevőknek sem kell tandíjat fizetniük. A népfőiskolák kurzusai lehetnek tehát rövidek, 1-14 naposak, illetve hosszúak, 3 héttől 3 évig. Minden iskola maga dönti el, hogy milyen kurzusokat és képzéseket hirdet meg. A népfőiskolák hosszú kurzusait három csoportba oszthatjuk, ahogy arról már korábban beszéltem iskolánk bemutatásánál. Az első csoportba tartoznak tehát az általános képzések. Itt lehetőséget kívánunk adni mindazoknak, akik felnőtt korban szeretnének főiskolára vagy egyetemre jelentkezni, de valamilyen okból nem végezték el középiskolai tanulmányaikat. Lehet, hogy iskolaundoruk volt, és a kötelező kilenc osztályos általános iskola elvégzése után nem volt kedvük továbbtanulni, lehet, hogy nem sikerült elvégezniük a középiskolát, mert tanulási nehézségekkel küszködtek, például diszlexiások, de az is lehet, hogy felnőttként érkeztek egy másik országból és nem rendelkeznek svéd érettségivel. Korábbi vagy megkezdett tanulmányaik kiegészítéseként tanulnak 1-3 évet, hogy lehetőségük legyen rá, hogy beadják felvételi kérelmüket az egyetemre. Ebben az oktatási formában, és csakis ebben van nálunk osztályozás. Ez a típusú oktatás, ez a kurzus egyáltalán nem létezik a dán rendszerben, és nem is akarják, hogy legyen. Szerintük ez túlságosan is a hasznosság elvére épül, vagyis, hogy a népfőiskola hasznos legyen a társadalom számára. A korábban említett második csoport valósítja meg az ideális önképzést – a dánok szerint ez a népfőiskola igazi feladata. Számukra rengetegféle kurzus létezik, zene, színház, képzőművészet, kézművesség, nemzetközi tanulmányok, amelyekhez utazások is tartoznak, politika, írókurzus, fényképészet. Elsősorban a zene-, a képző- és a színházművészet területén a főiskolai egyetemi felvételnek számos esetben szinte előfeltétele a népfőiskolai tanulmány. A népfőiskolán töltött idő lehetőséget ad diákjaink számára, hogy egyéni-

Partium

leg vagy más diákokkal és tanárokkal együtt készüljenek fel az olykor igen nehéz művészeti főiskolai felvételikre. Diákjaink harmadik csoportja a legkisebb, ez a csoport jár szakképzésre. Már korábban említettem a szabadidő pedagógust és a diakónusképzést, ezek mellett kaphatnak újságíró, jeltolmács, fényképész, drámapedagógus és még néhány szakképesítést. A népfőiskolán tanulók számára ugyanúgy biztosítva van a diáktámogatás igénybe vétele, mintha főiskolai tanulmányokat végeznének. Ennek egy része hitel, amit vissza kell fizetni, 28%-a viszont vissza nem fizetendő támogatás. A hitelrész visszafizetése olyan hosszú időre van elosztva, hogy mindenki számára lehetőség legyen igénybe venni a támogatást, hogy tanulni tudjon. De ha ennyi iskola és ilyen sok kurzus van, akkor hogyan lehet ebben eligazodni? Valamennyi svéd népfőiskolának van egy közös, az interneten elérhető adatbázisa, ahol minden iskola bemutatkozik és leírja, hogy milyen kurzusai vannak. Ha sikerült választani, a jelentkezést közvetlenül az adott iskolának kell elküldeni. A népfőiskolák egy része igen közkedvelt, és nehéz bejutni, de ha valaki az ország teljes adatbázisában keres, akkor biztos, hogy talál magának helyet a keresett képzésen. Népfőiskoláink nyitva állnak az európai uniós tagországok állampolgárai számára is, maga az oktatás ingyenes, de a fenntartási költségeket a nem svéd jelentkezőknek maguknak kell fizetni. Végezetül Svédországban tehát széleskörű oktatási tevékenység folyik napjainkban a felnőttek körében. Mintha soha nem lankadna a tanulási kedvük. De miért finanszírozza mindezt a svéd állam? A tanulmányi szövetségek és a népfőiskolák célkitűzéseit a svéd állam négy pontban fogalmazta meg: Olyan tevékenységeket támogat, amely erősíti és fejleszti a demokráciát.  Egyre többfélébb, egyre sokszínűbb csoport számára teszi lehetővé, hogy befolyásolja saját élethelyzetét, és felkelti érdeklődését, hogy részt vegyen a társadalom alakításában.  Hozzájárul a képzési szakadékok kiegyenlítéséhez, növeli a képzettségi és műveltségi szintet.  Hozzájárul, hogy növekszik a kulturális élet iránti érdeklődés, valamint az abban való részvétel igénye. Ha azzal szeretném lezárni a mondandómat, hogy megpróbálom megfogalmazni, miről is szól tulajdonképp a népművelés, akkor azt mondhatnám: Egyenrangú felnőttek módján, egymás iránti alázattal és kíváncsisággal kutassuk azt az univerzumot, amelyben mindannyian élünk, mindezt a társadalmunk iránt érzett felelősséggel, hisz benne élünk, bolygónk jövője iránti felelősséggel, mert minden ember egyformának teremtetett, azonos jogokkal és azonos megbecsülést érdemelve. Torbjörn Bådagård, a svédországi Brommai Népfőiskola (Bromma Folkhögskola) igazgatójának elhangzott előadása 2015. november 10-én a Nemzeti Művelődési Intézetben „A közösségi művelődés felnőttképzési feladatai” szakmai konferencián Fordította: Harrach Ágnes

Partium

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

Vedd a gyermeket A reformáció történelemformáló szerepe adta a kereszténységnek a kezébe a Bibliát. Ezen belül az unitarizmus tiszta evangéliumot adott a hívek kezébe. Ezen a karácsonyon Jézust adjuk híveink kezébe, a kisdedet, a védelemre, a segítségre szorulót. Adjuk úgy, mint amire mindkét: az ünneplő unitárius embernek éppen úgy szüksége van, mint az újszülöttnek. – Emberek oltalmában tud naggyá nőni az újszülött, az emberek meg az újszülöttől kapják az evangéliumot, Isten örömüzenetét. Nem valami egyszerű ez a dolog, amire most vállalkozunk. Nem elegendő magunkhoz ölelni egy szülői szeretet nélkül nevelkedő állami gondozottat, vagy egy tönkrement család szeretet nélkül élő gyermekét. Nem elég pusztán akarni, még éppen a saját gyermekünkben sem elég, hogy a segítségre szoruló, kisded Jézust vegyük benne a kezünkbe. „Ez az én testem, … ez az én vérem”, – üzeni Jézus, amikor az úrvacsora jegyeket osztjuk híveinknek. Még ez sem elég ahhoz, hogy Jézust magát adjuk általa. Mindazonáltal nem egy lehetetlenre vállalkozunk. Az úrvacsorában, az árvában, vagy éppen a saját gyermekünkben Jézust is magunkhoz tudjuk, mert magunkhoz kell ölelnünk. Segítséget tudunk nyújtani, meg tudjuk menteni, mert meg kell mentenünk. Csak, hogy ez valóság legyen, ahhoz sokkal erőteljesebben bele kell tudjuk élni magunkat a hitünkbe, mint amennyire ma képesek vagyunk. Sokkal több valóságot kell látnunk abban, hogy kettős a létezésünk. Hogy nemcsak látható, anyagi, hanem egy láthatatlan lelki létezésünk is van. Láthatatlan, de hittel érezhető és tapasztalható. Nemcsak azt szolgálja tehát a hitünk, hogy megismerjük általa Jézust és az ő világát, hanem azt is, hogy megismerjük önmagunkat, mint lelki létezőt. A lélek evangéliumában élő kisdedet csak élő léleknek lehet ma a kezébe adni. Olyannak,a kinek ünnepe is van, nemcsak hétköznapjai, akinek nemcsak lakása van, hanem temploma is, a lélek otthona. Ha van, aki a karácsonyban nemcsak a karácsonyfát látja, aki nemcsak az ajándékra vár, hanem ünnepelni is akar, aki templomba is vágyik, – akkor az is van, akinek kezébe adjuk Jézust, az élő kisdedet. Akkor nem József, az egyetlen, aki hangot hallott és angyalt álmodott: „Kelj fel, vedd a gyermeket, … menekülj, … és maradj ott, amíg nem szólok neked, … mert halálra fogják keresni a gyermeket.” Boldog, aki ezt ma komolyan veszi. Elgondolkozik azon, hogy negyven évi bujdosás után hány új meg új irányból támad a gonosz. Magához veszi, és tovább menekíti Jézust, mint saját gyermekét. Ámen.

Partium

Felhős Szabolcs

Az unitárius evangelizáció „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk. 16,15.) Az evangelizáció nem elsősorban ismeretközlés, hanem a jézusi életre való elvezetés. Lényegében az örömhír továbbadásának módszerével foglalkozik. Az evangélium fényénél értelmeznünk kell az idők jeleit, hogy korszerű választ adhassunk az örök emberi kérdésekre. Tehát az igazi életre való nevelés valóban unitárius lelkületet igényel tőlünk. A mi valódi ébredésünk a szeretetszolgálat megélésében rejlik. A jézusi elhívás mindannyiunknak szól, hogy útra indítson a teljes, Istennel egyesülő életre. Az első lépés a tanúságtétel, az életvitelünk. A jézusi meghívás mellett szorgalmaznunk kell az egészséges életmódot (helyes táplálkozás, kellő mozgás, elegendő alvás, pozitív gondolkodás, hasznos időtöltés). Ügyelnünk kell arra is, hogy az egyén eljusson a közösségbe (az egyházba), ahol maga is munkásává válik az evangelizációnak. A nevelést a hitoktatásban kell elkezdenünk. Rossz úton járunk, ha a hittanórán még mindig elsősorban vallási ismereteket közlünk, és többnyire nem vezetjük el a ránk bízottakat kielégítő módon a mélyebb és tisztább jézusi életre. Az előrehaladást nem a tananyag elsajátítása határozza meg, hanem a keresztény életbe és a keresztény közösség életébe való belenövés mértéke. „A kereszténység olyan a világ számára, mint a test számára a lélek.” Fontos megemlítenünk küldetésünk egyetemességét, amelyet a keresztény ökumené biztosít. Isten szeretetének konkrét bizonyítékát érezhetjük a beregi cigánymisszióban. Ez a közösség képes újjáéledni, mert Isten szeretete velünk van. A karitász lelkület jelenléte biztosítja a tanúságtétel folytonosságát a beregi unitárius cigányság körében. A világi hívek a papsághoz hasonlóan cselekvő küldetést, felelősséget hordozó tagjai az egyháznak. A beregi cigánymisszióban a szórványlelkész munkáját két „segédlelkész” és a szórványgondnok segíti. Szükségesnek látják a cigány diakónusok képzését és felkészítését a missziós munkára. Így az evangelizáció munkásai a lelkészek mellett a presbitérium tagjai, a diakónusok, a család és az ifjúság. Fontos az egyházi kisközösségek (bázisközösségek) építése, hisz nélkülük nem lehet sikeres az evangelizáció. Hol folytathatunk evangelizációt? Elsősorban a családban, a bázisközösségekben, a gyülekezetben, az idősek között, a betegek és haldoklók között, a hátrányos helyzetűek, illetve a cigányság között. A beregi unitárius szórványban a cigánymisszió területén a legsikeresebb az evangelizáció tevékenysége. Akit megérintett Jézus lénye, élete és igéje, határtalan szeretete, csak az képes az ő szellemében tevékenykedni. Ebben a szellemben valósulhat meg a beregi cigánymisszióban a határtalan keresztényi lelkület.

Partium

Mi jellemzi ezt a lelkületet?  a sugárzó szeretet (sokan mehetnek hozzá feltöltődni, szereteténél melegedni);  a gondviselés számára végső bizonyosság mind a földi, mind az ezen túli világban;  bölcs szellemiségű, túllát a dolgok és események felületén;  egyenlő kapcsolatot tart fenn a világgal, Istennel és embertársaival, illetve önmagával;  Isten világát óvó és szerető ember (Istent kereső lélek);  a szenvedést be tudja építeni életébe és átalakítja jézusi szolgálattá;  a jézusi szeretet jegyében osztja szét önmagát, így marad meg mindörökké a mindenségben;  tudatában van annak, hogy Isten a sokszínűség istene (nincs két egyforma ember, fa, virág – így szép és tökéletes a teremtett világ). A kereszténység 2000 éves hagyományához híven lényegéhez tartozik a szegényekkel, a hátrányos helyzetben lévőkkel való törődés. Ebben gyökeredzik a beregi cigánymisszió lényege is. Az evangelizáció egyik igen fontos feladata, hogy a cigányság iránti helyes keresztény szemléletre és magatartásra neveljen, melynek első feltétele az előítéletek eloszlatása. Ezzel párhuzamosan a cigány evangelizációnak – legalább is a kezdeti időben – saját faji közösségében, kultúrájában kell történnie. A keresztény közösségnek éppen ezért elsőrendű feladata a lelki-emberi segélynyújtás és a szociális segítség (családlátogatás, patronálás, segélyezés). Nagy feladat és felelősség hárul a beregi unitárius szórványra, mint kis közösségre: egységben az anyaszentegyházzal, de mégis önállóan a saját út kidolgozására kényszerül. A szeretet mozgósító erejével végezhetjük az evangelizációt. Fontos a személyes döntés tiszteletben tartása a gyakorló (hitvalló) gyülekezeti tagság és ennek gyümölcsei, mely életszemlélet-váltást igényel. Milyen tényezők akadályozhatják a teljes kibontakozást? Először is a kemény tradíciók, másrészt csak az evangélium létezik (nincs Biblia és hagyomány). Isten tervét csak az értheti meg közülünk, aki megtapasztalta a szív megtérését, vagyis aki lénye mélyéig Istenhez tért. A jézusi szeretet jegyében magára öltötte az új embert. Kereszténységünk lényege hinni Jézusban és követni őt. Ügyeljünk munkánkban arra is, hogy Istent az eseményeken keresztül szólítsuk meg. A hívek lássák meg a szenvedés, a betegség és a halál jelentőségét Jézus Krisztusban, s az emberek felé a jézusi derűt és reményt sugározzák.

100

Partium

Emlékezés JUHÁSZ FERENC (1928 – 2015) „Ódára nem ti vagytok méltók, kezek, kezeim, ujjak, ujjaim. Nem ti vagytok méltók, hanem amit csináltatok: kezek, kezeim, ujjak, ujjaim. Amit csinálnatok kellett kezek, kezeim, ujjak, ujjaim. Ó, kezek, kezek, ó ujjak, ujjak, öreg szemeimmel nézem, ahogy ti is megöregedtetek, puhán-selymes ráncmezők, gyűrt, ujjtő-szőrös holdtalan-körmös árva sivatag-táj gyűrődés-emberrongy temetők! Öreg szemmel nézem íróasztal-lapra terített öreg kezeim, versírás előtt és versírás után, megöregedett ember-időt, öreg kezeim, melyek csipkések és fehérek, mint a derelye-rombuszok. Ó, kezek, kezek, ó, ujjak, ujjak a végső várakozásban. Ó, ti szolgák! Ó, te két szolga: balkéz és jobbkéz, emlékeztek-e még mi volt létetek dolga a létté-használt rettenetes és rettenetével-is-szép kezdet-időben, tegnap-időben? És tudjátok-e még, hogy mit kell tennetek, Öreg kezek! Nézlek benneteket megöregedett szemmel. Legyen áldott minden élet és legyen áldott minden halál! Ezt kell most mondanom. Jobb hüvelykujjam redőgyűrűhalmaz bögyével csukló-ér szívverésem hallgatom.”

Partium

101

RÉKASY ILDIKÓ (1938 – 2015) In memoriam Rékasy Ildikó A régi rofﬁ kert megőszült fái döbbenten állnak a téli csöndben, mintha azon gyötrődnének, vajon hova lett az a copfos kislány, aki hajdani nyarakon rigóhangot és napsugarat gyűjteni járt ide. Én tudom, hogy az a copfos kislány gimnazista lett, majd szemüveges egyetemista, aztán könyvtáros és költő mellesleg, nem mellesleg, ezt ő tudná megmondani, egy ﬁatalon elhunyt költő felesége. Halk szavú, szelíd költő volt Rékasy Ildikó, olyan szelíd, hogy alig lehetett észrevenni. De jó költő volt, ezt hangosan mondom, hogy mindenki meghallja, mert sajnos kevesen tudják. Volt. Iszonyú leírni ezt. Meghalt. Hol van az, aki nincs itt, aki már meghalt? Hol keressük, ha nem önmagunkban, és szép verseiben. Egy költő a verseiben van jelen. Halandóságunk tudatában éljük életünket, és nagy teher ez. Egyszer egy túl józan pillanatomban, a magány jegébe fagyva azt találtam írni, én halni tanultam egész életemben. Rékasy Ildikó, azt hiszem, nem ilyen költő volt, ő élni tanult egész életében. Így szebb és izgalmasabb. A berekiek közül odaát van már a tábor alapítója, Körmendi Lajos, őt követte Szenti Ernő, tavaly Dienes Eszter, ez a különös, Lónyay Erzsébetre hasonlító poetessza. És most már négyen vagytok, remek kis társaság, Lajos eligazítást tart, Ernő teát főz, Eszter himnuszt ír a petesejtről, te kíváncsiságból végigjárod a Tejutat, foglaljátok nekünk, eleveneknek az égi panzióban a helyet. Nem bánom, ha medence vízzel nem is lesz, de ser legyen a büfében, ha lehet, barna sör is. Ülnék a büfé előtt és nézném, hogyan úszkáltok a boldogságban. Halálhíredtől dermedten bámulok ki a csönd üres ablakán és hallani vélem a bereki utcákon lépteid anapesztusát. Két éve gyönge, de segítőkész nő kikísértél, a bereki buszmegállóba, segítettél cipekedni, fölszállni a miskolci buszra. Az indulásig megittunk valamit, te egy kávét, én egy pohár egri bikavért. Azóta is bikavér ízű a szomorúságom. Ildikó, nyugodj békében. Meghalni csak így szépen szemérmesen. Fecske Csaba *

* Fecske Csaba nekrológja megjelent a Spanyolnátha online folyóiratban

102

Partium

Ifjúsági rovat Tóth Áron Tamás

Üdvözlégy Karácsony! Fagytól feszült aszfalt-vadon; Autók sora az utakon; Távol már a nyugodalom. Plázák parkolója tele; Bent emberek tömkelege; Lám, a kergék decembere. Ködfátyol van a fejekben; S az ősök ezen percekben Hajuk tépik az egekben. 2013.12.23.

Álomaktus Szenvedek szenvtelen szenvedélytől Üresség vagyok tátongó tétova Ha itt vagy megváltozik minden De ez egy magányba süppedt éjszaka. Forrongó paplankatlan Ágyam testem felpezseg Részegítő illatemlék Te és én: egy meg egy. Füröszt a szenny suttog a kéj Szeretlek s kívánlak Szeretni kívánlak Alélt testtel magamon. Önkívület tudat alatt Vad oly gigászi küzdelem Érzem minden szívverésed A csúcsra együtt lépj velem. 2014.06.27.

Partium

103

Bánki Benjámin

Betűkeringő Új élet van minden magban, magzatban és csírababban, minden üres papírlapban kecses, ékes betű pattan a költő tolla végéről. A betű megremeg alattam, s a költőszívből, véréből szüli magát papírlapra, s az indulat, mi rab volt, lappang, kulcs forog bent, szívzár kattan, s a betű megremeg alattam. Minden iskolai padban ezer elnyűtt gondolat van és minden egyes kiskobakban jó sok fáradt piszkozat van. Betű ring és tovatáncol, szójátszik és odaláncol. A költő visel lelki sérvet, vele kullog, elkísérget, érv vonz még több, ezer érvet, s itat vele lelki mérget. Mit vár, boldog, mesés véget? Mit vár? Puha, drága paplant? Mit vár eme pillanatban? Egy versben mennyi indulat van… Mennyi zengő, néma ének, ellentétek, csendes képek… Mennyi csók és mennyi fájás, búcsúzás és karérvágás… Mennyi betű ring el, libben, mennyi betű húz el innen, kulcs forog bent, szívzár kattan, s a betű megremeg alattam.

104

Partium

Csak a Csak az öreg fenyőfákat, Tűleveleket, ágat, Hintaágyat. A világmegváltó mákat. És az eltékozolt mákat. A szökőkutakat, A szőlős utakat, A kertet, az udvart, Hogy önmagamnak hányszor hazudtam. A parkot, A partot, Északot és delet, Meztelenségében a nyári életet, Csak a fényt, A tényt, Hogy szabadok vagyunk. Hogy ne legyen semmi, amit itt hagyok. Hagyunk. A pénteket, Egy hetet, Két hetet, Majdnem 3 egész hónapot, A várva várt holnapot, Az éjeket, A képeket Sem hagyom itt. Ne vedd el, még ne! A sétányt, A szép lányt, A magányt. Téged. A futást. Téged. A bambulást. A nem-tudást. Téged. Hogy akár biciklimmel mennék

Partium

105

Elébed. Téged. A könyveket, A könnyeket, Az ötletet, Öt hetet. Hat hetet. Hét hetet. Képzeled Mennyire félhetek, Hogy minden elveszik. Majd az őszök, a telek, a tavaszok elveszik. A verseket. Igen, a verseket, azokat itt hagyhatod nekem. Éneked. Énekem. Az utazást. A sorok mögötti egymásra utalást. Kutatást. Hátha meglelem. Kérlek, Ne fordulj ellenem. Hiányolom a végtelent, A véletlent, Az első találkozások feszengését, A második találkozások feszengését. A harmadik találkozásokat úgy általában. Hogy egyáltalán te és én még... Az oszlopokat, A mondatokat, A mólókat, Hangszórókat, Zajt. Bajt. A derűs napokat, esőt, Zivatart. De a strandokat sem hagyom itt. Szeretem őket nagyon is. És viszem. Ha hagynád.

106

Partium

Ha ideadnád. De nem, mert most az elmúlás nesze, Az elhidegülés, ez az anti-tündérmese, Nem hagy visszamenni. Nincs már semmim. Ennyi. Csak a... Csak a... Csak az emlékek, Csak az, hogy elmentem és már nem állhatok újra mellétek. Csak az, hogy egyre egyedül sorvadok. Csak a mertek, csak a csakok.

Partium

107

Hírek „Gyűlölet és kiengesztelődés a Bibliában” témakörben rendezték meg a 26. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferenciát augusztus 27–29 között a Gál Ferenc Főiskolán. A Dr. Benyik György teológus, plébános által szervezett konferenciának első alkalommal irodalmi vonatkozása is volt, amennyiben e témában kortárs szegedi írók is megmutatkozhattak. Az írók szekciójában Becsy András, Bene Zoltán, Csontos Márta, Diószegi Szabó Pál, Erdei Lilla, Kecsmár Szilvia, Lázár Bence András olvasta fel írását. *** Szeptember 25-én a Madách Irodalmi Társaság Szegeden tartotta meg XXIII. szimpóziumának őszi ülésszakát. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karán az ismert Madách kutatók közül Máté Zsuzsanna, Árpás Károly, Madácsy Piroska, a ﬁatalabbak közül pedig Kecsmár Szilvia, Feke Eszter számolt be kutatásaikról. Diószegi Szabó Pál „Ezúttal a nyakazás elmarad.” – Madách, a halálbüntetés kérdése és a Tragédia kilencedik színe címmel tartotta meg előadását, amelyben a drámaírónak a halálbüntetés eltörlése érdekében mondott megyegyűlési beszédét elemezte és állította párhuzamba a dráma párizsi színének mondanivalójával. *** Október 1-én, a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár internet-terében „Kép versben, vers képben, zenében” címmel Zentai Tóth Béla fotókiállítását és Diószegi Szabó Pál költői estjét tartották. A fotókiállítást Fabulya Andrea előadó nyitotta meg, a verseket pedig Bajnócziné Rácz Éva, Fejes Zsolt és Fabulya Andrea szavalták. Az esten a költő saját, megzenésített versei is elhangzottak Diószegi Szabó Pál (ének, gitár) és Lukács Béla (cselló) előadásában. *** A Kegyeleti parkban, Dorgay Károly honvédszázados mátészalkai sírjánál emlékeztek a Vörösmarty Kör által szervezett ünnepség résztvevői az 1848/49es szabadságharc mártírjaira. Köszöntőt mondott Oláh András, a Vörösmarty Kör elnöke. *** A hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár adott otthont a Vásárhelyi Látóhatár folyóirat őszi száma (2015/3) bemutatójának. A lap – fennállásának ötödik évfordulója alkalmából – Őszikék címmel XXI. századi művészeti-irodalmi pályázatot hirdetett meg, amelynek ünnepélyes eredményhirdetésére került sor. Novella kategóriában Bauer Krisztina: Áttörés című művével, a vers kategóriában Diószegi Szabó Pál: Don Quijote hazatér című versével, kétnyelvű vers kategóriában pedig Duška Vhrovac: Felszabadulás a Via del Corsón című alkotásával lett nyertes. A győztesek „Őszikék-díja” a kiállított oklevélen túl, Návay Sán-

108

Partium

dor szobrászművész erre az alkalomra készített bronzplakettje, valamint ajándékkönyvek voltak. Diószegi Szabó Pál a Témakép legjobb szerzője, valamint Sonkoly Tibor festőművész különdíjában is részesült „Egész nap kutatnám…” című versével. *** Október 21-én, a szegedi Millenniumi Klubban Veszelka Attila, író, költő, a Szegedi Írók Társaságának tagja legújabb könyvének bemutatójára került sor. Az est beszélgetőtársa Szentesi Zöldi László, a Nagy magyar betyárkönyv szerzője volt. A „Veszelka Imre – Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája és én” című kötet a híres betyár szögedi segítőjének életútját követi. *** Szegeden posztumusz könyvbemutatóval emlékeztek a tavaly elhunyt Tarnai Lászlóra. Az „Ezen a padon” című verseskötetét a Tarnai László Alapítvány képviseletében Bene Zoltán író, Veszelka Attila, író, költő, a Szegedi Írók Társasága részéről Diószegi Szabó Pál költő, a társaság elnöke mutatta be a Millenniumi Klubban. Az esten felhangzó verseket Antal Anikó és Fabulya Andrea tolmácsolták. *** A szegedi Millenniumi Klubban, az Őszi Kulturális Fesztivál keretében, Diószegi Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei című könyvének bemutatójára került sor. A téma az olvasónak annyiban ismerős lehet, hogy a szerző tanulmányait a Partium (2011-2013 között) több részletben már megjelentette. A 2014-ben, a Szegedi Tudományegyetemen summa cum laude minősítéssel (100%) megvédett doktori értekezés könyv alakban először került a közönség kezébe. Azt est házigazdája és beszélgetőpartnere Dr. Marjanucz László egyetemi docens volt (SZTE-BTK). *** November 4-én a Szegedi Írók Társasága mutatkozik be „Itt maradni” című antológiájával a Millenniumi Klubban. Az antológia a társaság tagjainak irodalmi publikációkban már megjelentetett alkotásaiból nyújt válogatást. A budapesti Hungarovox Kiadónál megjelentetett kötetet a társaság elnöke, Diószegi Szabó Pál és a felkért szerkesztő, Farkas Gábor költő, irodalomtörténész mutatja be. *** A Mátészalkai Vörösmarty Kör hagyományos versmondó versenyét a Kastélyszállóban tartották, ahol az 1848/49-es szabadságharc bukását követően néhány napig Vörösmarty Mihály és Bajza József is bujdosott.

A képeken a díjazott általános és középiskolás diákok, valamint a zsűri látható

Partium

109

Huszonötödik alkalommal került megrendezésre az Adyra emlékező „Érmindszenti zarándoklat”. A rendezvény ünnepi szónoka Kondor Katalin rádiós újságíró, a Magyar Rádió korábbi elnöke volt. A programot Muzsnay Árpád szervezte. A megemlékezésen számtalan partiumi települési önkormányzat képviseltette magát, továbbá meghívást kaptak a Kárpát-medence „Mindszent” nevet viselő települései is.

Kondor Katalin ünnepi beszéde

Muzsnay Árpád koszorút helyez el az Ady-emlékműnél

*** Tizenkettedik alkalommal adták át a Ratkó József-díjat. Az idei elismerést posztumusz Antall István rádiós irodalmi szerkesztő, esszéíró, képzőművésznek ítélte oda a Hangsúly Művelődési és Művészeti Alapítvány, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés és a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

A díjat Jánosi Zoltán irodalomtörténész és Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke adta át Antall István özvegyének és lányának. *** Bodnár István és Baraksó Erzsébet „Thália papja” címmel írt könyvet Bárány Frigyes Jászay Mari-díjas színművész életéről és munkásságáról. A kötetet a 85 éves színész-

110

Partium

legenda jelenlétében mutatta be Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban Karádi Zsolt irodalomtörténész és Bodnár István, a könyv egyik szerzője. A képen Karádi Zsolt, Bárány Frigyes és Bodnár István *** „Elszakítva” címmel jelent meg Kováts Judit nyíregyházi író második regénye, amelynek bemutatóját a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban tartották. A szerzővel Onder Csaba, irodalomtörténész beszélgetett, a regényből Rák Zoltán színművész olvasott fel részleteket. Rák Zoltán, Kováts Judit és Onder Csaba a könyvbemutatón *** Emlékünnepség a Beregi Múzeumban A Beregi Múzeum 2015. november 19-én emlékünnepség keretén belül emlékezett meg az intézmény működésének 50 éves évfordulójáról. A rendezvény helyszíne a Beregi Múzeum állandó kiállításainak helyet adó Tomcsányi-kastély volt, ahol a múzeumi dolgozók a meghívott vendégek körében ünnepeltek és emlékeztek vissza az elmúlt 50 év történéseire. Az ünnepség délelőtti része Varga János múzeumigazgató köszöntő szavaival vette kezdetét, majd Dr. Tilki Attila, a térség országgyűlési képviselője osztotta meg gondolatait az ünneplő közönséggel, melyben arra helyezte a hangsúlyt, hogy miért lehet fontos egy múzeum a XXI. században, és személyes élményként azt is elmondta, hogy mint egykori fehérgyarmati polgármester sokszor irigykedett Vásárosnaményra, hogy itt van egy olyan hely, amely megőrzi azt, ami fontos ahhoz, hogy tudjuk, hogy kik vagyunk. Zárszóként arra biztatott mindenkit, hogy ki-ki a saját maga területén hozzon létre olyan értéket, amivel tovább tudja adni a magyarság kultúráját az utánunk következő nemzedéknek. A köszöntők sorát városunk büszkesége, a szintén 50 éves Liszt Ferenc Vegyeskar műsora színesítette Iványi Tamás karnagy vezényletében. Ezt követően Baracsi Endre, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés alelnökének ünnepi köszöntője következett, aki beszédében kiemelte az értékgyűjtés fontosságát, illetve azoknak a személyeknek a szerepét, akik áldozatos munkájukkal ezt a nemes cél szolgálják.

Partium

111

Filep Sándor, Vásárosnamény város polgármesterének történelmi áttekintésében a hallgatóság összefoglaló képet kaphatott a múzeum elmúlt évtizedeiről. A délelőtt zárásaként egy humorral fűszerezett, képekkel illusztrált előadást hallhatott a nagyközönség Varga János múzeumigazgató előadásában, aki ezen keresztül mutatta be a múzeumban folyó munkákat, majd megnyitotta azt az időszaki fotókiállítást, amely nagy vonalakban felöleli az elmúlt 50 esztendőt. A tisztelet kifejezéseként a résztvevők virággal emlékeztek Csiszár Árpád múzeumalapítóra, az ő emlékére állított emlékszobában. Az állófogadás megkezdése előtt a Beregi Betyárok fergeteges tánca kápráztatta el a nézőközönséget. Az ünnepség délután olyan múzeumi szakemberek előadásaival folytatódott, akik valamilyen formában kötődtek és még ma is kötődnek a Beregi Múzeumhoz. Muzeológusi szemmel közelítve beszéltek a régmúltról, valamint a jelenről. Elsőként dr. Bene János, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatója mondta el élményeit a Beregi Múzeummal kapcsolatosan, majd Felhősné dr. Csiszár Sarolta, a Beregi Múzeum nyugalmazott múzeumigazgatójának tartalmas múzeumtörténeti előadása következett, aki kezdetektől fogva részt vett édesapja, Csiszár Árpád mellett a múzeum szervezésében, végezetül pedig dr. Cservenyák László, a mátészalkai Szatmári Múzeum igazgatójának beszéde zárta a visszaemlékezések sorát. Kissné Gráf Éva Beregi Múzeum

Varga János múzeumigazgató emlékezik az 50 évre

112

Partium