Partium, 2016., nyár by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXV évfolyam, 2. szám, 2016. nyár Balogh Zsigmond (Nagykereki) Bánki Benjámin (Pécs) Bertha Zoltán (Debrecen) Csornyij Dávid (Beregszász) Dinók Zoltán (Kecskemét) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Filep Gergő (Mátészalka) Kudla György (Ungvár) Kürti László (Mátészalka) Lengyel János (Beregszász) Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Paládi Zsolt (Budapest) Pomogáts Béla (Budapest) Dr. Rezi Elek (Kolozsvár) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Szilágyi P. Katalin (Algyő) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Timcsuk, Volodimir (Ukrajna) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd) 1

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre

A fedő borítón Filep Gergő „Pipacsok” című felvétele látható

Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Fecske Csaba: Feljegyzések (próza) ..................................................................... 5 Kürti László: harc és harag, akár egy feketerigó, őszi kérdés, mátészalkai tükröződések (vers és próza) ..................................... 9 Oláh András: Holtomiglan (drámarészlet) ........................................................ 13 Madár János: Tiszai csönd, Fohász lélegzetért, Kelet felől (versek) ................. 17 Farkas Gábor: Kő és moha, Záróra (versek) ....................................................... 19 Ványai Fehér József: Jaja (novella) ............................................................................... 21 Volodimir Timcsuk versei (Kudla György fordítása) .................................................. 27 Támba Renátó: Semmis kávé, Fekélyváros (versek) ............................................ 31 Szilágyi P. Katalin: Az én hajléktalanom .................................................................... 33 Diószegi Szabó Pál: Írók. költők… Elefántok, Keresztjeink (versek) ......................... 35 Lengyel János: Sorozatok, Elkallódva, Valamiről valami, Korhely ének (versek) .................................... 37 Dinók Zoltán: A mise és a rabló, A boldogtalan ember (karcolatok) ............................................... 40 Csornyij Dávid: Koporsóban, Ébredés utáni pillanat (versek) ............................... 44 TANULMÁNY Bertha Zoltán: Mennyegző és Tengerparti lakodalom ........................................ 45 Pomogáts Béla: Kovács Imre – menekülésben, fogságban, szabadságban ........... 55 Farkas Gábor: Az egyensúly poétikája ................................................................ 62

Partium

Bertha Zoltán: Hit és haza (Tüzes Bálint költészetéről) ....................................... 66 Támba Renátó: Az elfogadástól a kritikai szemléletig ......................................... 70 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek – (Harminc év távolából – avagy élet a halál után) ....................... 72 Sz. Tóth Gyula: Iskola a határon túl és innen ........................................................ 76 Bocskai-díj átadása Nagykárolyban (Balogh Zsigmond és Muzsnay Árpád beszéde) ......................... 79 SZEMLE Oláh András: Próbatételek (Bakacsi Ernő regényéről) ...................................... 83 UNITÁRIUS SZEMMEL Dr. Rezi Elek: A kolozsvári vallási és nemzeti identitástudat fellegvára ............ 85 Támba Renátó: Mit jelent számomra az unitárizmus? .......................................... 89 Felhős Szabolcs: A keresztény humanista szellemiség varázsában ........................ 91 Sándor Szilárd: Néhai Májai Mihálytól való búcsúszavak ................................... 93 Nyitrai Levente: A keresztény unitárizmus ............................................................ 95 NÉPFŐISKOLA Paládi Zsolt: A Lakitelki Népfőiskola és a magyar népfőiskolai megújulás .... 97 EMLÉKEZÉS In memoriam Esterházy Péter ........................................................ 102 IFJÚSÁGI ROVAT Bánki Benjámin: Lélekvázlat, Kulcslyukon (versek) ............................................ 103 HÍREK ................................................................................................ 104

Partium

Szépírás Fecske Csaba

Feljegyzések Szexuális felvilágosítás Egy padon üldögélek a játszótér mellett, bámulom a hancúrozó, cseverésző csöppségeket. Csöndes őszi délután, langyos levegő. Egy dundi, szöszke apróság cövekel le a közelemben, homokozó vödörrel a kezében. Szemem sarkából látom, érdeklődve nézeget, majd miután semmi kivetnivalót nem talál bennem, apró nyögések közepette fölkapaszkodik a padra és lehuppan mellém. „Kire vársz bácsi?” – kérdezi, mintha régóta ismernénk egymást. Míg várja a választ, nyelve hegyével megnedvesíti ajkát. A tojáshéj a fenekén, de már tetszeni akar. „Nem várok senkit, csak úgy ücsörgök itt magamnak, élvezem a napsütést” – mondom olyan kedvesen, amilyen kedvességre egy felnőtt csak képes. „Á, te csak etetsz engem, biztosan a szeretődet várod. Nekem is van ám szeretőm, a Gergő, egyszer már meg is csókolt. Csak azt ne mondd, hogy nincs is szeretőd!” „De bizony mondom, mert ez az igazság.” „Jesszusom!” – csapja össze két kis kezét teátrálisan. – „Talán még azt sem tudod, hogyan születik a kisbaba?” „Már hogyne tudnám, a gólya hozza!” „Á, dehogy, te buta!” – néz rám szörnyülködve, aztán nyakamba csimpaszkodva a fülembe súgja, hogyan is születik a kisbaba valójában. Zavaromban köhincsélni kezdek. A kis hölgy meg, mint aki jól végezte dolgát ölbe tett kézzel elégedetten ücsörög mellettem, halkan dudorászik. Aztán elunja magát, szalad a többiek közé homoktortát sütni, pletyózni. Nem tud mit kezdeni velem, az ostoba felnőttel, aki még azt sem tudja, hogyan születik a kisbaba. Szavak és szegek A rokokósan indázó betűkkel letisztázott verseket olvasom. Szeretném szépnek hinni őket, még ha nem is igazán sikerült szövegek ezek, de őszinték Az ember olyan tévedékeny, és olyan érzékenyek vagyunk, a költők különösképpen. Mert Pisti, ez a nevető szemű, mosolyban lubickoló arcú tizenéves legényke bizony költő. Őszintén érdekli a véleményem, megtisztelt a bizalmával, felelősséggel tartozom érte. Elmondja egyik legkedvesebb versét, mostanában írta. Beleéléssel szavalja, szeme csillog, érezni lelkéből leledzett költemény ez. Volt a versmondásában vala-

Partium

mi felemelő, valami megható. Mintha minden szóval egy-egy gerezdet tört volna le nekem a szívéből, tessék, ez vagyok. Pisti szerkezeti lakatos, néhány hete, nem túl hosszú munkaviszony után munkanélküli. Kihasználandó az időt, esti iskolába jár, s addig is, amíg nem tud elhelyezkedni, újságkihordó lesz. „Talán egy-két cikket is megírok”- mondja. Azt forgatja a fejében, hogy fog egy tuskót meg pár kétszázas szeget, kimegy a piacra és fogadásokat köt vállalkozó kedvű emberekkel egy százasért, ki veri be hamarabb a szeget a tuskóba a kalapács élével. Romantikus terv, talán kicsit naiv is. Kockázatos, mint a költészet, ahol szintén bizonytalan a végkifejlet. Nem tudom, Pisti tanult-e tőlem valamit, de azt elmondhatom, hogy én profitáltam a vele való találkozásokból. Bizakodóbb lettem, merészebb. Időnként kedvet érzek, hogy szegeket verjek a tuskóba. Honvágy A szélső ágyon feküdt, az ablak alatt. Nézegette a fenyőkön játszadozó, már-már domesztikálódott mókusokat, a fenyőtobozok magját csipegető feketerigókat. Azok az eleven fekete kis tollcsomók időnként az ablakpárkányra röppentek eleség reményében, kocogtatták a lemezburkolatot vagy éppen az ablaküveget. Kétségbeesetten könyörögtek. Egyszer, egy különösen hideg reggelen egyik társuk megfagyott. Tetemét éhenkórász, kóbor macska vitte el. A disznóhólyagszerű, maszatos ablaküvegen átszűrődő fényben olyan volt bozontos, ősz üstökével, mintha jámbor kuvasz heverne ott a kincstári pecséttel ellátott kopott párnán. Miamiból jött haza gyógyíttatni magát. Agyvérzéssel került kórházba, ám ő úgy gondolta, jobb lesz, ha hazajön meggyógyulni vagy meghalni. Akkor még nem tudhatta, hogyan alakulnak majd a dolgok: igen vagy nem. Ideát vagy odaát. Felesége már régen meghalt balesetben, gyermekük nem született, egyedül élt. Szép kertes háza van az óceán partján, sokszor elmesélte a naplementét ott a narancsfák alatt. Fényképeket is mutatott. Szép volt valóban. A legjobban Baby nővérnek tetszett. A ház, a kert, a napot elnyelő óceán. Mondta is, dollárban kifejezve, mennyit ér. Ötvenhatban ment ki fiatal kertészmérnökként szerencsét próbálni. Amerikai mércével mérve nem mondható gazdag embernek, de megvan mindene, amire szüksége van. Gondtalan élete van. Családja ugyan nincs, de barátai vannak, nincs egyedül a világban. Itt a kórházban is rendszeresen látogatják ifjúkori barátai, ismerősei, rokonai. Nem volt érzelgős ember ez az amerikás magyar, de amikor azt hitte, itt a vég, hazajött gyerekkora színterére. Azt mondta: „Tudja, úgy van az kedves, fiatal barátom, hogy élni bárhol lehet, jól élni talán éppen Amerikában a legkönnyebb, de nyugodni békén azt hiszem csak az anyaföldben. A Teremtő megkegyelmezett neki, fölépült, visszautazott Miamiba.

Partium

Hűség Tavaly augusztusban a Cserehát dimbes-dombos tájait jártuk barátommal. Szeretem ezeket a nyár és az ősz közé bújt napsütéses, de már bágyadt napokat. Mélabú üli meg a tájat. Napkelte előtt, napnyugta után nedves hűvösség libabőrözteti az embert. Érezni már a közelítő őszt. Naponta elmentünk a hepehupás úton az ingoványos rét és a macska hátaként púposodó domb között. Szent István napja után voltunk, már gyülekeztek a gólyák a réten. Szép számban élnek errefelé az utóbbi időben hazánkban megfogyatkozott madarak. A közeli falu kéményeire, telefonoszlopaira rakták fészkeiket. Ez az ingoványos rét a vadászterületük. Peckesen lépegetnek a zsombékok között, néha lecsapnak hirtelen a zsákmányra, a fű közt rejtező kígyóra, békára. Egy reggel eltűntek a gólyák. Figyelő tekintetünkkel hiába pásztáztuk végig a környéket. Úgy látszik eljött az ideje, hogy útra keljenek. Néhány nap múlva, amikor már nem számítottunk rá, feltűnt egy magányos gólya. Ott bóklászott a pára-ülte hajnali réten. Nem tudtuk mire vélni, miért nem tartott a többiekkel. Másnap aztán fény derült a titokra: másodmagával mutatkozott a megszokott helyen, a zsombékok között. Társának a szárnya élettelenül lógott az oldalán, biztosan nekirepült egy vezetéknek és eltörött. Halálos fürdő Négyen voltak, zsinatoltak, mint hajnalban a kofák a piacon. Közeledtemre egyikük elrepült. Talán nem is én riasztottam el, a társai bosszantották fel. Az élősövényre szállt, csipegetni kezdte a piros bogyókat. Azok ott hárman önfeledten pancsikoltak tovább az ereszcsatorna vízköpője alatt összegyűlt kis tócsában. Alámerültek, csak a fejüket dugták ki a vízből. Szemükben az öröm fénye, mint ellobbanó szalmaszálé. Régóta esedékes tisztálkodás lehetett, olyan hosszan és alaposan csinálták. A csepegés alá álltak, hangos csivogás közepette élvezték a vízcsöppek csiklandozását. A gyári fürdőben műszakváltáskor az olajos, poros munkáslányok fürödnek ilyen élvezettel és gondossággal, akiket ﬁújuk vár a gyárkapuban mozijeggyel a zsebben. Olyan hirtelen történt az egész. Nem észleltem semmi gyanúsat, úgy látszik a fürdőzők sem. Nem jelzett ösztönük riasztóberendezése. A macska, nagy szürke kandúr, egyszer csak ott volt. Mancsával villámgyorsan lecsapott a fürdőzőkre. Madárhangok fröccsentek szét a délutáni csöndben. A macska eltűnt zsákmányával. A két szerencsés kétségbeesett verdesés után, hangos csipogással elrepült. Mire észbe kaptam, vége volt az egésznek. A tócsa vize elsimult.

Partium

Haladék A kis sánta cica haladékot kapott. A gazdi mostani állapotában, ha akarná, se tudná elpusztítani, mint ahogyan eltervezte, de az az igazság, hogy már nem is akarja. Szánalom ébredt benne iránta. Az öregember combnyaktörést szenvedett, sokáig kórházban volt és még utána is egy jó darabig nyomta az ágyat. A cica ennek köszönhette, hogy megmenekült. Nyomorékon került elő a padlásról, ahol anyja a világra hozta. Nem tudni, hogy mi történt vele, de az nyilvánvaló, hogy egy sánta macska nem jelent különösebb veszélyt az egerekre, a gazdának pedig egérpusztító jószágra volt szüksége. Jól is néznénk ki, ha elszaporodnának az egerek a háznál. Az öreg a kórházban, a kiscica megnőtt, fényes szőrű, ábrándos tekintetű jószág lett belőle, három lábon ugrándozva éli életét. Az öregember botjára támaszkodva kibotorkál az udvarra, tejet önt a cicának, az meg dorombolva odadörgölőzik a lábához. Üldögélnek békésen a napsütésben. Erdei üzenet Szuszogva erőlködik a hegyek között a kisvonat. Kétoldalt erdők, megpirosodott, agyvérzéses fák, színesedő lombok az impresszionista hajlamú természet jóvoltából. Sárga levelek. És bordók és vörösek. És rozsdaszínűek. Levelenként múlik el a nyár. Ökörnyál csillog a bokrokon fönnakadva. A lombok résein áttüremkedik az ég. Egyre több látszik az égből, egyre több, ami lent a földön a lombból. Egykedvűen zakatolva fúródunk bele a hűvösödő levegőbe. Nyitott a peron, könynyek szöknek a szemembe. Tekintetem cikázva járja az erdőt, Artemisz birodalmát. A fák törzsébe róva monogramokat látok, nyíllal átlőtt szívet, évszámot. Egykori szerelmesek üzeneteit. Az egyik testes bükkfa ezüstös, sima törzsén ez áll: K.M. és L.Gy. l953. Több mint hatvan éve rótta a kéz ezt a szűkszavú regényt a fába. Love story. Talán egy verőfényes tavaszi délutánon jártak itt és érezték szükségét annak, hogy üzenetet hagyjanak hátra. Talán tizenévesek voltak, talán idősebbek. Mindenesetre ﬁatalok, akikben még télen is virágba borulnak a fák. Már a nyolcvan felé közelítenek, ha élnek még egyáltalán. Beteljesedett-e a szerelmük? Lehet, hogy összeházasodtak, gyerekeik vannak, unokáik, már ők rónak efféle jeleket a fába, az időbe. Talán – ez éppúgy lehetséges – eltűntek egymás életéből, s egyéb, mint ez a jel, nem is maradt szerelmükből. Ki tudja. Sokféleképpen történhetett, de csak egyféleképpen történt. Számomra, ahogy most a fa kérgét nézve próbálom meg elképzelni őket, az a megvalósult történet talány. Az a néhány betű megérintett. Az ő homályba vesző történetükből az én ismert történetem romantikus szomorúsága árad. Hűvös a levegő, összébb húzom a kabátomat.

Partium

Kü i László

harc és harag híre ment a faluban, hogy erre bitangolok. többször láttak felbukkanni a kertek alatt, régi dinnyeföldeken, s a beomlott vermek környékén. arcukat már elfelejtettem azoknak a cigányasszonyoknak, de engem úgy ismernek, mintha tulajdon csecsszopójuk lennék ma is. én meg csak hajdanvolt zsíros, nagy csöcseikre emlékezem. „a céklapista bácsi unokája!” – mondogatják. akik szoptatós dajkáim voltak, azokra még hagyatkozhatnék, de nincsenek már előjogaim a faluban. azért visszajárok, ha érvényteleníteni nem is, de halványítani kiutasításomat nagyapám különös birodalmából. a legkisebb lánya él vele. ott ragadt a családi klímában, pontosabban ő egy a parasztföldre visszazuhant vetési varjak közül. feketesége még a fénytelen konyhában is bámulatosan ragyog. gondozzák, mérgezik egymást az öreggel, élet ez is: napi harc és harag. a hatalom kiszolgáltatottságát és a hősiesség indulatát élik ők a hétköznapokban. bosszúk és mindent megbocsátó nyugdíjak, zsebpénzek vándorolnak zsebből zsebbe. tegnap bemerészkedtem hozzájuk, de nem találtam otthon az öreget. csípősek már a reggelek, akár a varjak, ha közéjük látogatóba jönnél. „hallom jártál erre mostanában, az öreg elosztogatja a pénzét. lefejik őt, akik visszajárnak.” nekem meg csak azok a nagy, zsíros csöcsök jutnak az eszembe megint, hogy én hogy szakadhattam el tőlük ilyen reménytelenül messzire?

Partium

akár egy feketerigó egy ornitológus feleségébe zúgott bele a helyi sátán. balkezében sörösdobozzal kiállt a reggeli rigózajba. angyalszárnyakat húgyozott homokba és arra gondolt, megrázza a világot néhány fölhabzó borzongással. nagy úr a hiány, naponta kétszer vacsorázik, csirkemellet ránt és orosz légpuskát, verebek ellen. hivatkozik, hogy az audiját!- vele senki sem szarakodhat. szőröznek a hentesnél vele, ha a halállal kérkedik. haza úton meghágja az összes fecskefészket, majd fütyörészni kezd, akár egy elárvult feketerigó.

őszi kérdés Gabinak nem csak a változás miatt. persze fáj az is, hogy ősz lett és gamma sugarakat ígértek, célzottan a fejedre. ahol megint egy centit nőtt az a tumor. és micsoda dolog, hogy lékelni koponyát, mint éretlen dinnyéket a koranyárban. ha magadnak nem hiszel, higgy az MRI-nek. a lezserkedő ﬁatal dokidnak, aki leplezni próbálja belátását előtted. de mégis te látsz most csakis az ő fejébe, és bármi lesz is a rövidnek ígért őszben. sem a meteorológiára, sem pedig az MRI-re nem bízhatunk semmi fontosat.

Partium

mátészalkai tükröződésben ma, ahogy belesek a törött üvegszilánkok és elrozsdállt vasrácsok között, még látom az előcsarnok falfestményeit, leszakadva a nagy barna, szétfeszített függönyt a hatalmas párnázott ajtók előtt. az előcsarnok romlatlan szagát hozza a kiáramló léghuzat, pubertás önmagamat idézve vissza, de már a valamikori lét emlékének nyomasztó biztonságát nincs idő rekonstruálni. a moziterem lankás pvc-aljzata és a vörösen párnázott, mégis kényelmetlen székeinek zsibbasztó emlékei magukkal sodornak. kivilágított lépcsősor, szálló por csillogása a vetítőfényben, mert ami igazán fontos volt, mégis, állóképként bennem megmaradt. légkondicionálókról még csak nem is hallottunk akkoriban, tíz éves korom körül, mikor nyári délutánokon bemásztunk a leláncolt kapun át a mozi udvarára. a nyitott vetítőterem lefüggönyözött oldalajtóinál bekucorodva, valahogy úgy, ahogy szombat esténként szüleim szobájánál, ha résnyire nyitva maradt az ajtó, a folyosó szőnyegéről néztem a későesti filmeket. úgy ültünk ott, pénztelen, koszos kiskölykök, sorban. a zseblámpás teremőröknek, akár az igazán komoly igazgatóknak, szívük volt hozzánk, csak ritkán zavartak vagy zártak ki bennünket, ha tikkasztó hőség volt a moziteremben, vagy mikor felbosszantották őket a jegyellenőrzés közbeni tolakodásban. hamar megtanultuk a keserű, meggyötört felügyelők emberségességét és dühös tehetetlenségeit is, ha rajtunk vezették le káromkodva indulataikat. család volt ez is. tudtuk, mennyit engedhetünk meg magunknak, mikor ülhetünk fel a fizető, üresen maradt, párnás székekre, és mikor kell megtűrtként a földön kucorognunk egész előadás alatt. önkényüké és önzetlenségüké voltunk, apáink, anyáink, kulturális fejlődésünk felügyelői voltak ők. persze mi erre a felelősségükre nem gondoltunk még akkor, csak érdekeltek bennünket a színes fotókon, plakátokon hirdetett mozifilmek, a még hatalmasabb mozivásznak, filmcsillagjaikkal. például tony curtis szülei éppen itt, a kossuthon, a mozi utcájában laktak, pár házzal lentebb. amikor hazajött, szülei sírját meglátogatni, ott sündörögtünk körülötte, máig megvan a fecni, amit nekem dedikált. számunkra valami egészen új világ akkor kezdődött, mikor a haverom részeges anyját felvették dolgozni a moziba. akkoriban, már pattanásos kiskamaszok voltunk. vágyakkal, csajozásokkal, szerelmi, testi élményekkel, ott bent, a mozi biztonságos sötétjében is, de már nem a földön ülve, hanem az ügyelő- és bársonyszékekben, kigombolt nadrággal vagy szoknyák alatt tartott tenyérrel lestük hol a mozielőadást, hol a lányok átszellemüléseit. mert valamin még nekünk, elszabadult, utcanevelt kis csavargóknak is nevelkednünk kellett, még ha túl korán kezdett testiségben tapasztalódtunk is. a jegypénztárosoknak, akár a vérpiásoknak, külön angyalaik vannak, ezt már akkoriban is nagyon jól tudtam. popcorn-t árultattak fiaikkal az előcsarnokban. külön bejáratú vállalkozást, bérleti díjak és adószámok nélkül virágoztathattak ilyesfajta jövedelemkiegészítőket. új életet kezdve minden délután, új halálokba fulladva

Partium

minden késő este. kevert, kommersz szeszek és delíriumok után mindig nehezek a koradélutánok. mi pedig bennfentesként tudtuk az összes titkot, nemcsak a bruce lee vagy a mozikban akkoriban gyakran előforduló pornó-filmekből vagy más, ma már kultikusnak nevezett hollywood-i szuperprodukciókból. de a másnaposságok kezelési trükkjeiről, vagy a pattogatott kukorica elkészítésének módjáról is, aminek héja úgy szorult a fogaink közé, ahogy belénk ívódtak filmjeink legkedveltebb hőseinek mondatai. mintha a szellemi felemelkedés ezen az egyetlen, de éppen ezért sokak által látogatott kisvárosi moziban történhetett volna meg. utólag persze be kellett látnunk, hogy a mi személyes megváltásunk valóban itt kezdődött, ezen a kultikus helyen. ha lányokat hívtunk el, akkor már egy héttel előre lefoglaltattuk a jegyeket, amit csak akkor kellett kifizetni, ha ténylegesen teltház volt, különben stikában elintézve a huszonhármas sor, hetes, nyolcas széke volt a miénk. a legtutibb helyekről néztük az előadást. cserébe persze minden szombat és vasárnap délelőtt eljártunk a jegypénztáros nő fiával kitakarítani a vetítőtermet. a sok szotyihéj úgy állt hegyekben egy-egy szék előtt, ahogyan madárfészkek alatt gyűlik az ürülék. „…és nem szarunk a fészekbe, kisfiam!” mondogatta spiccesen a haverom anyja, mikor ilyen bizalmi feladatokat adott ki nekünk. összesepertük, amit kellett, öröm volt ez is, és ha ketten voltunk, tényleg nem került több időbe egy-két órás munkánál. természetes volt, hogy kussoltunk, tudtuk, milyen kivételes és megbecsült helyzetben vagyunk mi itt, a mozi szolgálatában. eltelt néhány felhőtlen kamasz-év, aztán az anyja hirtelen megbetegedett, de mint kiderült, egy régi, örökletes betegsége volt: hemofilia, úgy emlékszem. aztán, vérzékeny életének nagyvonalú nemtörődömsége vagy éppen hogy tudatos önfeladása vitte el: belső vérzés. ezt mondták az orvosok. a fia árván maradt, és a mozi, bár más okok miatt, de rövidesen végleg bezárt. ennek már több mint húsz éve. eközben mind a ketten felnőttünk, más-más országok fiainak valljuk magunkat, de ha mégis összefutunk világaink határán, már nem emlegetjük egykori közösségünket. sem a lányokat, sem a mozit, sem a nagy mondatokat, amiket évekig használtunk egy-egy filmből kiragadva. csak néhány élettényről váltunk szót, például, hogy melyik büntetésért, milyen élmény vagy bűn jár ki mostanában, vagy mi az a feladat, ami az eddigi élet hosszán elkísért. tárgyilagos őszinteséggel, de talán mégis a győzelmek nyugalmával vallunk ezeken a ritka találkozásokon egymásnak. és most újra, itt az őszi utcán, bokáig érő platánlevelek között, múltam után leselkedve, a törött üvegek tükröződésében fedezve fel magamat, arra eszmélek, hogy rajtam kívül mára alig ismerek ennél a kulcsra zárt mozinál elhagyatottabb helyet.

Partium

Oláh András

Holtomiglan (részlet)

5. jelenet Pest – Petőﬁ lakása. Jelen vannak: Petőﬁ, Jókai, Lauka Gusztáv, Obernyik Károly. Élénk vita zajlik köztük. PETŐFI (hevesen): Nincs mit szépíteni! A helyzet az, hogy galádul elárultátok a társaságot! JÓKAI: Nono! Hátrébb az agarakkal! PETŐFI: Egyszerűen megvett benneteket Frankenburg. Most már legalább az árat is tudom. Hát ennyit ér az adott szó… Mi ez Júdás harminc ezüstjéhez képest! OBERNYIK: Sándor, ne sértegess minket, nem érdemeljük. Mi tényleg komolyan gondoltuk, és mind a tízen osztottuk a véleményedet, hogy az irodalmat kizsigerelő kiadók és lapszerkesztők csak akkor állíthatók sarokba, ha megvonjuk tőlük a kéziratainkat… Persze ha saját lapot tudtunk volna indítani… JÓKAI (közbevág): Sajnos a dolog már ott elbukott, hogy a hatóság megvétózta a lapalapítási tervünket. Megriadtak. Nem adtak engedélyt a Pesti Füzetekre. OBERNYIK: Az egész azért érthetetlen, mert a cenzúra révén úgyis ellenőrzésük alatt tudták volna tartani a lapot. PETŐFI: Fontosabb volt nekik a megbízható, kipróbált kiadók támogatása. Kéz kezet mos. Így megy ez… De nektek akkor sem kellett volna behódolnotok. Visszajövök Pestre, és mit látok, az Életképek hasábjain virít a nevetek… OBERNYIK (halkan dünnyögi): Azért nem mindenkié. JÓKAI: Egyrészt nem mindenkié. Másrészt pedig, aki adott is írást Frankenburgnak, az is megérthető. Így is hónapokat töltöttek jövedelem nélkül. És Frankenburg mégse Vahot! PETŐFI (undorral sziszegi): Vahot egy görény! JÓKAI (élesen): Azért ne felejtsd el, a pályán ő indított el téged is! A Pesti Divatlapban váltál elismert költővé! PETŐFI: Meg is köszöntem neki. Két évig adtam zokszó nélkül a Divatlapba az írásaimat alamizsnáért! Leróttam a hálámat. Örökké nem zsarolhat azzal, hogy ő indított el… Egyébként pedig nem ő volt, hanem Vörösmarty. Vahot csak a lapot adta írásaim alá, de az úti passzust Vörösmarty nyomta a kezembe… Szóval Vahotról, és az egész velejéig romlott bagázsról nem akarok többet hallani! El kell söpörni az élősködőket! JÓKAI: Nocsak! Mégis?... A minap azt mondtad, nem az emberek a rosszak, hanem a társadalmi körülmények. S nekünk nem az egyént kell támadnunk, hanem a körülményeket kell megváltoztatnunk! PETŐFI: De vannak, akik hatalmuknál fogva a rossz körülményeket megteremtik, akik e körülmények alakítói, haszonélvezői. Az ő elpusztításuk nélkül nem lehet a körülményeken se változtatni!

Partium

OBERNYIK (izgalmában kicsit dadogva): Sándor, már megint miről beszélsz? Elpusztítani? Ilyesmiről szó sem esett. A mi megfogalmazott és elfogadott célunk az volt, hogy saját lapot teremtsünk, és egy évig ne adjunk írást sehova, csak a saját közlönyünkbe. Ezt írtuk alá mind a tízen. LAUKA (eddig csak kapkodta a fejét, nem volt részese a történetnek): Bocsássatok meg, én csak bambán hallgatlak benneteket. Pozsonyig nem jutott el a tervetek. De az eszme tényleg nagyszerű. Ezt még tovább lehetne fejleszteni. Miért nem kerestek támogatót? Egy igazi mecénást. Batthyányt például… JÓKAI (legyint): Már vége. Nincs lapunk, és az éhezés nagy úr. Az öreg Frankenburg pedig ezt ügyesen átlátta. OBERNYIK (magyarázólag): Megosztott bennünket. Felhívást tett közzé az Életképekben, és közlési lehetőséget ajánlott számunkra. PETŐFI (bosszúsan): Sajnos nem voltam Pesten, nem tudtam megakadályozni! JÓKAI (élcelődve): Mert sürgős udvarolnivalód akadt… PETŐFI: A Szatmár-vidéket jártam. JÓKAI: S mint hallom, alaposan megégetted magad. PETŐFI (dühösen fordul a két szatmári ﬁú felé): Ti jártattátok a szátokat? OBERNYIK (mentegetőzve): Én semmit se mondtam. LAUKA: Hogy gondolod?... Egyébként pedig ma is, alig értem Pestre, épp csak beléptem a Pilvaxba, hogy hátha ott talállak benneteket, s már azzal fogadtak, hogy ott bizony ne keresselek, mert alig jársz oda, mióta Szatmárban kosarat kaptál. PETŐFI (fogcsikorgatva): Ki volt az a pimasz? Pákh talán? Vagy Lisznyai? Kardélre hányom valamennyit! JÓKAI (sejtelmes mosollyal): Miért? Tán nem igaz? PETŐFI: Hát tudd meg, te irigy kutya, hogy Júlia lesz a feleségem! JÓKAI (a fejét csóválva): Sándor, te folyton szerelmes vagy, és naponta másba! Mindig, aki épp szembe jön veled. PETŐFI: Egyetlen lányba vagyok szerelmes! JÓKAI (nevetve): Egyszerre… PETŐFI (megvetéssel): Nevess csak! Te ilyet még nem éreztél… (Leül – lehiggadva folytatja.) Higgyétek el, még velem sem fordult elő soha. Eddig tényleg minden bájos arcocskához, mosolygós szempárhoz verset írtam, ha megtetszett. De ez más. Mert Júliához fogható lánnyal még nem találkoztam. JÓKAI (gunyorosan): Hoppá… Mintha effélét mondtál volna tavaly Mednyánszky Bertáról is. PETŐFI (fáradtan): Gúnyolódj csak!... De én ezt a lányt az életemnél is jobban szeretem. JÓKAI (tovább csipkelődik): Aztán ott van az a szegény Kornélia is. Az a debreceni színésznőcske… OBERNYIK (csitítólag): Móric, hagyjad már! Látod, hogy mennyire odavan. PETŐFI: Csak azt kívánom, egyszer ti is éljétek át ezt az érzést. Mert ilyen csak egyszer fordul elő az életben!... (Jókai felé.) De lehet, hogy egyszer sem. LAUKA (kíváncsiskodva): Bocsássatok meg, de mi volt azzal a színésznővel? JÓKAI: Nemrég még Pesten játszott. Most Debrecenben és Kolozsvárott. Bizonyosan

Partium

emlékszel rá: Prielle Kornélia. Sándor, hazafelé tartva Szatmárból, beszaladt Debrecenbe, hogy feleségül kérje… OBERNYIK: Na, ne… Most ugratsz bennünket. JÓKAI: Szó sincs róla. Kérdezzétek a szerelmes ifjút. Persze volt még ott két másik lány is, de arra már nem futotta az időből, hogy nekik is szerelmet valljon. Úgyhogy ők be kellett érjék egy-egy verssel. OBERNYIK: Sándor, ugye Móric csak ugrat bennünket? PETŐFI: A két másik lányt illetően igen. Hozzájuk semmi közöm. Megszálltam náluk, kedvesek voltak hozzám, írtam az emlékkönyvükbe verseket. De ők még gyerekek. LAUKA: És az a színésznő? Az igaz? Tényleg feleségül kérted őt is? PETŐFI: Nem gondoltam komolyan. JÓKAI: De hiszen papért szalajtottál!... Szerencsére sem a református, sem a katolikus pap nem mutatott hajlandóságot az azonnali esketésre. Ragaszkodtak a háromszori kihirdetéshez! PETŐFI: Mi vagytok ti? Ítélőszék? Milyen alapon kértek számon? LAUKA: Nem kérünk számon. De azért mégis furcsa, hogy Obernyikkel tanúi voltunk a nagy szerelmi fellángolásodnak, s aztán mit kell hallanunk… JÓKAI: Tudjátok, az még rendjén is lenne, hogy szerelmes. Eddig is így volt. De mi a fene történt vele, hogy most már nőül is akarja venni mindegyiket. Ez már valahol kórosnak tűnik. PETŐFI (ismét felpaprikázódik): A te fondorlatos pimaszságod, az kóros! Azt hiszed, nem tudom, hogy Kornélia miatt csinálod! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy itt Pesten minden darabot megnéztél, amelyikben Kornélia játszott? Téged is megigézett, csak… OBERNYIK (óvatosan): Bocsáss meg, de véletlenül tudom, hogy Móric nem Kornélia miatt jár színházba… JÓKAI (a szeme villámokat szór): Elhallgass! LAUKA (derűsen): Úgy látom, most minden szennyes terítékre kerül… PETŐFI: Engem aztán nem érdekel, ki miatt tölti az idejét a színházban ez a kuraﬁ! OBERNYIK: Azt azonban mégse értem, mi történt veled! Hisz Nagykárolyban még Júlia volt az Isten! PETŐFI: Most is ő!.. Csakhogy míg Debrecenben időztem, utolért a hír, hogy Júlia udvaroltat magának, bálokba jár, ifjak teszik neki a szépet, és így tovább… Sok egyéb mellett egy Lokadetty nevű osztrák dzsidáshadnagyot emlegettek, akivel állítólag Júliának bensőséges viszonya van… Megalázva és felszarvazva éreztem magam. Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. Bosszút akartam állni. Tudtam, hogy a hír Júlia fülébe is eljut, s azt reméltem, hogy fájdalmat okozok majd ezzel, de legalábbis nem érzi majd győztesnek magát, és nem nevethet az ujja köré csavart költőn, hanem megalázott lesz, mert legyőzetett. OBERNYIK: Ez most úgy hangzott, mintha nem is szerelemről beszéltél volna, hanem háborúról. Győztesek és vesztesek… JÓKAI: És ármány… Ez olyan regényesen hangzik… OBERNYIK (fontoskodva): Azt azonban alátámaszthatom, hogy az öreg Szendrey valóban sürgősen férjet akart szerezni a lányának. Míg otthon jártam, hallottam, hogy egy-

Partium

másnak adták a kilincset az odainvitált megyei ifjak. Legutóbb az az Uray-gyerek volt terítéken, akit te is ismersz. Tudod, aki kétszer is felkérte a bálon Júliát… PETŐFI: De csak egyszer táncoltak… A második alkalommal közöltem vele meglehetősen nyers modorban, hogy a hölgy a társaságomban van és pihenni kíván. LAUKA: Akkor most mi lesz? PETŐFI: Mi lenne. Nőül veszem Júliát. JÓKAI: Ha tényleg így lesz, hívj meg tanúnak. Mert csak akkor hiszem el, ha személyesen meggyőződöm a történtekről. PETŐFI: Számíthatsz rá. És meg is érdemled, hogy szekéren ledöcögj Erdődig… FÜGGÖNY

Filep Gergő: Felhők

Partium

Madár János

Tiszai csönd Tokaj, 2016 A múlt iszapja őrzi arcunk. Emléket a part csobogása vet. Békésen örvénylik a folyó. Egyre tisztább mélysége nevet. A víz tükre belénk hullámzik. Messzi tenger hív, üzen és old. A végtelen bölcsőnyi immár. Világra jön – – – – a Hold. A csillagok is megszületnek. Túl az égbolton és túl a vágyon. Nap süt már lombról lombra. Fény billeg minden ágon.

Partium

Fohász lélegzetért Az ember végül mindent. Sírást, nevetést a bölcsőnek ad. Vegyél öledbe újra, Anyám! Hol van kismamahasad?! Születés, harc – – – – és idő. Az élet egy gyönyörű tusa. Kövek küzdenek lépteimban. Előttem az utak labirintusa. Magammal merre menjek?! Félelemmel menekül a hit. Szívemben a lét megremeg. Érzem a végtelen terheit. Felhők rettentő súlya nyom. Arcom fölött hatalmas ég ül. Könyörgöm a megváltó fényt. Uram, mindjárt besötétül.

Kelet felől A fák rongyos lobogóit már alig ismerem. Kidőlt zászló leng, és beomlott verem. Rögökön túl a világ, a jövőnek kell-e?! Porszem varrasodik, bölcsőm kegyelme. Szülőföldemen az idő oly lusta. Arcom mögött megbújik Balkány, Abapuszta. Nyírségi tanyák tűnődő sorsa fáj. Kelet felől jöttem, mint Váci Mihály.

Partium

Farkas Gábor

Kő és moha sziklaráncok a parton jól fésült rendezettségben a hullámok kék zajában reszkető csend-éden ketten a parton kő és moha egymást rejtő pillanatban S a sziklaráncokról a hullámverés, mint az eldobott kavics, visszapattan.

Filep Gergő: Körbála

Partium

Záróra Az érintés csendjét – azt a pillanatot, amit nem szakíthat szét az itt és az ott távolodó hidege. A halk tekintetet – amit a szemérem és a zaj engedett – most visszakérem, s nem tudom, kérhetem-e? A perc fordulását remélhetem-e még? Hogy szavam és csendem talán nem elég, s nem elég a látvány, vagy a lopott idő. Mikor a mozdulat annyira végtelen, hogy nem vár hangokat a veled és velem – mikor nincs nélküled, de a szavak helyett csendek kellenek.

Partium

Ványai Fehér József

Jaja – Na, hozd ide! – mutatott az összepisilt vaságyra Szucsigán Rozália, óvodai dadám, és kezével intett is hozzá. – Vesd le az otthoni ruhádat, s vedd fel helyette ezt a barna mackót! Mackónak a melegítőt hívtuk. Róza néni a maga részéről elintézettnek gondolta az ügyet, nem először találkozott már olyasmivel, hogy egy négyéves óvodás bepisilt. Tagadni értelmetlen lett volna, hiszen a hatalmas, sárga folt ott éktelenkedett a vaságy alján. Kezdetben nem szerettem óvodába járni, már akkor elbújtam a kert végében az óvónők elől, amikor beiratkozás előtt környezettanulmányra jöttek hozzánk. Engem hiába szólongatott anyám és nagyi, fülem botját sem mozgattam. Felmásztam az ól tetejére, amelynek cserepei fölé az akáclomb úgy hajlott, hogy a zöldben elrejtőzhettem. Hisztériáztam a korai kelés miatt, gyomorgörcsöm lehetetlenné tette, hogy befűzzem a cipőmet és a csomót bokrétára kössem, a pertli, mint makacs vízisikló, kicsúszott ujjaim közül. Az óvodában az ebéd utáni csendes pihenőn nehezen aludtam el, vagy sehogyan sem, le sem hunytam a szememet egész idő alatt. Ki tudja, hányadik dackorszakomat élve, elsőt vagy a másodikat, ösztönösen így lázadtam a sorsom ellen azért, mert fehér köpenyes nénik kirángattak az otthon melegéből. Különösen az idegesített, hogy néhány társam már délben, ebéd után hazamehetett, én pedig csak négykor, ötkor. Engem talán nem úgy szeret apám, anyám, mint őket a saját szüleik? Így akarnak megszabadulni tőlem? Eladtak, mint kismalacot a piacon. Kezembe bugyuta játékot nyomtak, hogy lefoglaljam magam, amíg a rendesebbje szunyókál. Fájt az igazságtalanság, azon törtem a fejem, hogyan lehetne innen megszökni, kínzott a honvágy, visszahívott az anyaöl biztonsága. Nem fogtam fel ésszel, hogy anyám azért ment el a téeszbe dolgozni, mert kellett a második fizetés, egyből nem lehetett megélni. Apám a melléküzemben vezette a traktort, anyám az irodákat takarította. Nagymama megöregedett, nem tudott rám vigyázni, sem ebédet főzni. A rádióban úgy mondták, már a fejlett szocializmust kezdjük építeni, a dolgozó nő iskola előtt óvodába járatja gyermekét. „A Kádár-rendszer vívmánya” – sulykolta a tanácstag, aki meghívás nélkül kopogtatott be hozzánk agitálni. Az x-lábú, összecsukott vaságyat minden gyerek maga vitte Szucsigán Rózához, aki a kisteremben úgy vette el és hányta azokat a sarokban egymásra, hogy közben dúdolt vagy énekelt, megszólította és vigasztalta az elszontyolodott, álmos csöppségeket. Róza dada bongyor hajú, szigorú tekintetű, mégis barátságos fiatalasszony volt, aki szépen kedveskedett, ha a helyzet úgy kívánta. Szerette a gyermekeket, s azok viszontszerették őt. Különösen a hangjával tudott bánni, egy-két megjegyzéssel elboronálta a szigorúbb óvónők iránti haragot. „Tündibündi kislányom, durcás mókus fiacskám, hát miért törött el a mécses?” – behízelgő modorával a legmakacsabb gyerkőcöt is levette a lábáról. – Sebaj, kisöreg, fog ez menni, csak legközelebb a kelkáposztás főzeléket is meg

Partium

kell enned! – hajolt le hozzám és megsimogatta a fejemet, amikor megint bepisiltem, s a tárgyi bizonyíték minden kétséget kizáróan ott virított félkörösen a vaságy dupla vásznán. Mert a délutáni alvásnál csak a kelkáposztát utáltam jobban. Tudtam a dolgom, magamtól indultam a barna mackóért, a saját, „szennyes” ruhámat csíkos szatyorba tették. Szégyenemben nem a járdás, hanem az utca másik oldalán mentem haza. A környéken rögtön sejtették, mi történt velem aznap az óvodában, ha a csíkos szatyrot kezemben lóbálva osontam a hűvöst adó nyárfák alatt. Jajával, Róza dada fiával, akit már ekkor sem hívott senki becsületes nevén Sotus Ferinek, ilyesmi nem fordulhatott elő. Ő, nálam idősebb lévén, nagycsoportba járt. Irigyeltem ezt a finom arcú, szőkésbarna, göndörségét anyjától örökölt fiúcskát, aki örökös jókedvével, huncut pimaszkodásával vonzotta magához a lányokat. Sejtettem, hogy lehetetlen, de én szerettem volna lenni ő. Nem egy teremben aludtunk, de tudtunk csínytevéseiről, ahogy a hatévesek magabiztosságával és fölényével csapta a szelet a kiscsajoknak, szívecskét rajzolt nekik vagy meghúzta a hajukat. Mulya és gyáva lévén, én nem is álmodhattam ilyen bátor tettekről. Engem külön lenyűgözött a határozott mozdulat, ahogy alvás után a vaságyat a helyére tette. Nem látszott azon gyanús folt semmi, míg én azon ügyeskedtem, hogy a legújabbat hogyan tüntethetném el. Forgolódtam a vasággyal, mint a gatyás galamb. Róza dada nem számított akkora tekintélynek közöttünk, mint Boriska óvó néni vagy Aranka óvó néni, akik énekelni, verset mondani, táncolni tanítottak. Ha Róza mama seprűvel és lapáttal, partvissal, felmosóronggyal a kezében, barna vagy kék köpenyével a testén megjelent a folyosón, éreztük, hogy ő más kategória. Ő nem büntethet, és nem jutalmazhat senkit, pofont sem adhat, az ő dolga a takarítás, kakik és pisik nyomainak megsemmisítése. Mégis, a bepisilés elleni „pedagógiai harc frontján” jobban, eredményesebben küzdött, mint bármelyik óvónő, a főnökei. Ahogy leguggolt a vétkeshez, a megtévedt bűnöshöz, és mellére vonta a notórius bepössentő kobakját, majd a szemébe nézve, esetleg a fülébe súgva mondott neki pár suta szót, barátságos biztatást, nos, azt egyik tanult vezető sem tudta úgy. Iskolás lettem, már nem volt szükségem a barna mackóra, igyekeztem elfelejteni a gyermekké érés küzdelmes nehézségeit. Olyan fiú akartam lenni, mint a harmadikos Jaja, aki tüzes, mégis értelmes tekintetével a tanító kedvencei közé számított. Nem tanult kitűnően, de kézügyességével a többiek fölé nőtt. Nekem még nehéznek bizonyult az iskolatáska, de a nálam két évvel idősebb Jaja olyan könnyedén, vagányul hordta a hátán, mint egy felsős. Nosztalgiázva, titkon visszavágyakozva lestem be az óvoda udvarára, ha arra vitt utam. Láttam a hintát és a meseházikót, a betonból készült pancsolót és a főépületbe felfutó lépcsősort, és elfacsarodott a szívem. De jó volna még itt, s nem a rideg padban, az idegen osztályteremben, ahol szédülök az erősen olajozott padló orrfacsaró bűzétől! Róza dada még évekig istápolta a gyönge és gyáva, dacos és megközelíthetetlen, kezelhetetlen fiúcskákat. Mert érdekes és különös, de a fiúk sokkal gyakrabban pisiltek be, mint a lányok. Vajon miért? Egyáltalán: szoktak lányok bepisilni? Aztán valami történt Róza mamával. Valami rossz. Hogy mi, pontosan sohasem tudtam kideríteni, hiszen a felnőttek nemigen avattak minket a titkokba. Gyerek, ne üsd az orrod a nagyok dolgába! Ez volt az íratlan törvény. Mindenesetre azt észre-

Partium

vettük, hogy kedvenc dadánk kikerült az óvodából, állásából kitették, más szedegette el a vaságyakat és mosta fel a folyosót. Rózát munkásbuszon láttam egyre gyakrabban, amint éppen az állami gazdaságba utazott aratásnál segédkezni. Kiskamasz fővel nem értettem, miért mondják rá, hogy „elkurvult a bukott dadus”. Méltánytalannak gondoltam, hogy csinosságát köteles munkásruha mögé rejteni, szép haját öregasszonyos kendővel eltakarni. Később egyre többet fogtam fel emberi tragédiájából. Egyrészt idősebb lettem, és megsejtettem, hogy a felnőttek világa legalább annyira mocskos, mint irigyelt és gyönyörű. Másrészt a kitett dada egyre inkább lecsúszott, és mind több tanújelét adta annak, hogy „elkölcseit” nem képes normális, legalábbis a többség által tiszteletben tartott szinten megőrizni. Gyanús fickókkal kocsmából lépett ki éppen akkor, amikor én arra jártam, vagy maga is italosan tartott hazafelé. Egyszerre sajnáltam és ítéltem el azért, amit csinált. A község népének állandó pletykatémát szolgáltatott Róza, akinek szépen csengő neve helyett mind gyakrabban mondtak Rozkát. A rosszéletű férfiak ismerték tarifáját, egy ötvenesért vagy egy százasért bárkit, bármilyen időpontban fogadott lakásán, hiszen „valamiből élni kell”. Az állami gazdaságból is kikopott, dolgozni nem járt, prostitúcióból tartotta fenn magát és fiát. Amíg az üzletet bonyolította, Jaját kitalált okkal elküldte otthonról, éjszaka pedig egyszerűen bezavarta aludni a kamra szalmazsákjára. Férje már az esküvő utáni évben elhagyta, mondják, éppen azért, mert rájött, nem ő a gyerek igazi apja. Hogy kicsoda, rajta, Rozkán kívül nem tudta senki, már ha ő egyáltalán biztos volt benne. A teljes kiközösítés lett osztályrésze, köszönését korábbi ismerősei, rokonai sem fogadták. Még azok a férfiak is átnéztek a másik oldalra, ha összefutottak vele az utcán, akik különben (leginkább részegen) állandó kliensei voltak. Tanácsülésen és a végrehajtó bizottság gyűlésein – név és cím nélkül, csak úgy általánosságban – többször tárgyaltak „egyes lakosok végzetes erkölcsi süllyedéséről”, s hogy mit lehetne tenni ellene. Bárki fogadott volna rá, kire gondolnak – a nyilvános megbélyegzés mégis elmaradt. Hajszálon múlott a számonkérés és a törvény színe elé idézés, hiszen a rendszer lényegéből következett, hogy a közveszélyes munkakerülés és a test áruba bocsátása tilos és üldözendő. A kamaszodó Jaja szembetűnő változásokon ment át, ami nem csupán életkorából következett, s már nem számított a tanárok kedvencének. Haját megnövesztette, ami az általános iskola felső tagozatában nem volt elfogadott, a túl korán beköszöntött lázadás szemtelenségét fedezték fel benne a tanerők. Úgy festett, mint egy fiú-Angela Davis, a fekete jogvédő, akinek kiszabadításáért tüntetett a szocialista tábor, fáklyás felvonulást szervezett a kisz. A renitens Jaja csöves nadrágot hordott és télen is tornacipőt viselt, ami az igazgató szemében felért egy zendüléssel. Az osztályfőnök pedagógiája csődjeként élte meg Jaja visszafeleselését. A legújabb eset után magából kikelve rohant a diriért, aki a terembe rontva két pofonnal tette helyre a magáról megfeledkezett tanulót. „Jaját megpofozták, Jaját leverte a diri!” – terjedt futótűzként a hír a szünetben, s az esetet ki-ki vérmérséklete, szimpátiája vagy éppen gyűlölete szerint kommentálta. A megszégyenített, kirekesztett Jajában úgy nőtt a dac, szaporodott a bosszúvágy, mint országos esőben terjed a szomorúság. A fenyőünnepélyre, ami a farsangi bál előtt a diákok szemében a legizgalmasabb bulinak számított, úgy öltözött fel, mint hippi.

Partium

Kővel kisúrolt farmernadrágjára úgy néztek a szervezők, mint vörös posztóra, hiszen ez a ruhadarab koptatás nélkül is a rothadó kapitalizmus utálatos szimbólumát testesítette meg. „Ez ott a farmer hétköznapi munkásruhája, itt pedig a sok szélütött marha majdnem megbolondul érte!” – világosította fel az igazgató az ifjú gárda tagjait. Az egyszemélyes forradalmat csak tetézte, hogy Jaja a Deep Purple „Füst a víz felett” slágerére úgy táncolt, szinte vonaglott, mint egy rock and roll-sztár NyugatEurópából – a technikatanár azonnal kikapcsoltatta a zenét, s a szalagos magnóból kihúzta az erősítő zsinórját, majd a színpadon felállított mikrofonhoz lépett. – Amíg Sotus Ferenc úttörő pajtás nem fejezi be a majomparádét, nem folytatódik a klubdélután! – ordította magából kikelve, mire a gyámoltalanabbja megmerevedett és a sarokba húzódott. A fiú, szája sarkában cinkos kis mosollyal, kioldalgott a bálteremből, s a mosdó felé vette az irányt. Itt hanyag mozdulattal rágyújtott egy szál Filtolra, a divatos mentolos cigarettára. A kátrányos, mégis izgalmasan kellemes íz szétfutott a szájában. A füstöt igyekezett az orrán át kifújni, ahogy azt a mozi előtt ácsorgó fiataloktól, a huligánoktól látta. A vagányság nem utolsó sorban a lányvécéből éppen kilépő Benczi Juditnak, a szép nyolcadikos csajnak szólt, aki platinaszőkeségével és bociszemeivel úgy festett, mint egy falusi Marilyn Monroe kamaszkorában. – Ha nem szállsz le a nőmről, beverem a pofádat! – ugrott Jaja mellé Káposztás Benő, a téeszelnök-helyettes fia, aki korosztályában korlátlan úrnak számított. Tekintélyét súlyos öklének köszönhette, amivel rögtön lecsapott, ha akaratának keresztülvitelét akadályozták. Jaja, bár nem volt gyáva, ha tehette, kerülte a balhét. – Viheted, tiéd a bige! – sercintett ügyesen Káposztás lába elé, mintha csak a cigitől, a nyelvére ragadt dohányszemcsétől kellett volna. Benőnek több se kellett. – Bige a kurva jó édes anyád! Megmondtam, hogy ne cikizd a csajomat! Ez volt az a pillanat, amikor a két suhanc összeakaszkodott. Jaját nem kellett félteni, gyermekkorában a faluszéli grundon edződött, nálánál nagyobbakat is földhöz vágott. Úgy szedték le Káposztásról, aki már furcsán kapdosta a levegőt a torkát nyomó alkar miatt. Hát persze, hogy botrány lett az esetből, Jaja igazgatóit kapott, a téeszelnökhelyettes fiát pedig kimentette a helyi elit. Anyja fülébe is eljutott a verekedés híre, bár az ellenőrző beírását nem látta. Csöndesen sírt, szinte befelé folytak könnyei, szégyellte, hogy a fia mit áll ki miatta. Ugyanakkor titkon büszke is volt, hogy Feri nem hagyja magát, és őt sem, akit már mindenki hivatásos kurvának tart a községben. A tantestület hangadói és az elvtársúri krém fellélegzett, mikor kiderült, hogy Jaja Pesten tanul tovább, kőműves lesz. – Legalább nem rontja itthon a levegőt, a fiatalok már így is őt utánozzák – szólalt fel a vb-titkár a végrehajtó bizottság kibővített ülésén, amelyre a tanítókat és a tanárokat is meghívták. – Hová süllyedt ez a család! Pedig mi mindent megtettünk azért, hogy a dolgozó nép legnehezebben élő tagjainak is kenyere legyen. Rozkát jó állásba raktuk, de nem tudta megbecsülni magát. Hiába fektettük le már a szocializmus alapjait, s kezdtük el építeni a fejlett szocializmust, itt-ott a vér szava még mindig erősebb, mint a társadalmi tudat. Mit tehetünk? Félek, semmit. – Anya, fia elindult a végzetes úton, fogalmam sincs, hol végzik majd – emelkedett szólásra az iskolaigazgató. – Rosszat sejtek, a totális züllés vége a pusztulás. Csak ne-

Partium

hogy másokat is magukkal rántsanak a mélybe! Hol az a határ, ameddig tétlenül nézhetjük ezt? Csatlakozom az előttem szólóhoz: a gyerek már most veszélyes korosztályára. Zavaros eszmék hatása alá került, állandóan azt a csörömpölős zenét hallgatja, a fülhallgatót egész nap le sem veszi a fejéről. A pedagógia gyakorlati megvalósítására már nem kerülhetett sor, mert Jaja belevetette magát a fővárosi életbe. A legtöbb, nagyvárosba került falusi ﬁúval ellentétben, neki még gátlásos korszaka sem volt. Rock-koncertekre járt, a Beatrice és a P. Mobil rajongói táborához tartozott, kedvenc zenekarait vidékre is elkísérte, s a Fradi béközép oszlopos tagja lett. Velük tekergett, őket követte, aluljárókban és vasútállomások környékén csöveztek naphosszat. Ha elfogyott a pénzük, kéregettek piára. Kezdetben a tanulás nem jelentett számára gondot, hiszen vágott az esze, mint a beretva, de később, az igazolatlan hiányzások miatt meglegyintette a kicsapatás szele. Nem szomorkodott miatta, egyre kevesebbet adott arra, mit gondolnak róla mások, a külvilág véleménye nem érdekelte. A csövesekkel csavargott, ivott és dohányzott, kipróbálta a kábítószert. Először ragasztót szippantott zacskóból, ahogy a többiektől látta, később „Géza bácsit”, Gracidin tablettát szedett be, s szeszt ivott rá. Anyja számára kötelezővé tették az alkoholelvonót, Nagyfán töltött hónapokat, bár kevés eredménnyel. Mikor kijött, ott folytatta, ahol abbahagyta. „Májzsugor” – állapította meg a körzeti orvos, s mindenki sejtette, mivel jár a gyógyíthatatlan betegség. Rozkának kevés ideje lehetett hátra. Így menetelt a csonka család az elkerülhetetlen végzet felé. A távolsági buszjáraton hazafelé tartó, kivételesen tiszta tudatállapotú Jaja elmerengett azon, hogy miért alakult ez így, a többé-kevésbé boldognak nevezhető gyermekkor után hogyan fordult életük romlásba. Nem magyarázkodott, érezte, hogy elbukott, gyengének bizonyult, sem magát, sem az anyját nem képes megmenteni. Olvasta valahol, és tetszett neki, mintha külön a számára írták volna, hogy az életben nincsenek véletlenek, a velük zajló történések szükségszerűen alakulnak úgy, ahogy. Azt gondolta, hogy ő része egy nagy rendszernek, eszköze az elkerülhetetlen pusztulásnak. „Sovány vigasz, hogy bár az erény is elnyerheti büntetését, a bűn egészen biztosan” – jutott eszébe. Immáron nem hitt abban, hogy szabad akaratából befolyásolhatná saját sorsát. Sőt, morfondírozott, a végzet éppen az, hogy nem szabad az akaratom. A busz koszos ablakán kibámulva riadtan vette észre önmagán, hogy visszahőköl saját gondolataitól. Minden tiltott dolgot kipróbált saját testén, de most csodálkozott, hogy gyermek újra, akinek gátlásai béklyózzák önnön lelkét. Félt bevallani, de igaznak vélte: önszántából, saját útját követve, mégis tökéletesen anyja életét reprodukálva megy a halálba. Ahogy a busz hasít az alföldi tájba, úgy röpül ő is végzete felé, ami nem más, mint a nihil, a semmi. A lerobbant, régi parasztház kisszobájában fekvő, haldokló anyját látva sem volt képes elgyöngülni, megpróbálta elnyomni kitörni készülő érzelmeit, csak állt és bámulta a mozdulatlan testből mereven kinéző, hatalmasra nőtt szemeket, aztán a plafont. Már hiába kereste magában a jót, az együttérző lelket, nem találta, elidegenedett ettől az emberi roncstól, aki egykor az anyja volt, de utálta önmagát is. Hagyta, hogy az enyészet csöndben és lassan behálózza mindkettőjüket, mozdulni sem bírt, bénán várta, hogy az elkerülhetetlen sors beteljesedjék. A legközelebbi járattal elmenekült innen, visszatért Pestre. A faluhoz már nem

Partium

kötötte semmi, de az önpusztító rohanás közepette világossá vált számára az is, hogy élete új színterén örökké csak vendég marad, a kedves vidéki ﬁú, aki bár vagányabb a legvadabb külvárosi srácoknál, mégiscsak falusi. Unta ezt a szerepet is, amely ráégett, mint egy hátán meggyújtott ing: rockernek lenni annyi, mint bálványt imádni, amely hazugsággal segít egyik napot átélni a másik után, de az „út” nem vezet sehová. „Hiába minden” – gondolta. „Ide születtem, eleve annak, ami később lettem, a többi csak szöveg, és én erre már nem vagyok kíváncsi. Semmi kedvem utánamenni a gyötrő lehetőségeknek, elmerülni az emberek kínjaiban, küzdeni és harcolni, a vége úgyis ugyanaz”. Bulit keresett, és talált a víz partján. „You can't always get what you want” – nyávogta az énekes, és csípejét riszálta hozzá. Jaja a mellékhelyiségben beadta magának az aranylövést, és elindult az önkívületben hullámzó tömeg felé.

Filep Gergő: Balkonok

Partium

Volodimir Timcsuk

I. Rejtelem Add nekem a könyved – Feltárok egy titkot – Lehet ez az utolsó Ebben az aggasztó csöndben?... Páros-e vagy páratlan? Add nekem... – Nyugtalanít eme rejtelem!? Először s utoljára élek Nem aggódom cseppet sem. Add nekem a szép öled – A rejtelmet megismerem – Lehet vele végül Mennyeivé Válok halkan-észrevétlen. Add!

II.Kitörés Több napot! Több fényt! Kevés! Kevés! eme varázs új életre kél a szembogarakban. Zöldell a tél a tavaszban! Elég lesz már, Elég! Igen, akarom!... Velem Vagy... a Természetnek – minden egyéb.

Partium

III. Áldott Uram, Teremtéd a Nőt gyönyörre, csábításra-kísértésre: A férﬁnak most naponta kell együtt élnie kedvesének kívánalmaival. Az Asszony a földkerekség tartópillére – Miután lepereg a világ megismerésének perce, nem lehet Találkozni sem Vele, ott van, ahol a pecséttel lezárt hegy, Hol a tanítványok egy leptont1 sem adakoznak a szentélyre Őt nem lehet nem megszeretni, düh, kétségbeesés, vezeklés – Beteljesedésre készen. Ő – maga az Élet! Egyben a romlás! ... S még Édesanya is!

IV. Kétségbeesés... A nyelv miatt, mely a vetési varjakhoz hozzátapadt, éget a szégyen – lelkükből kórusban így vakkantanak, így remeg a fohász is a három ujjon ...hogy nyissuk föl a nap szemét reggel halkan? hogy kacagjunk arcába a gondoknak-aggodalmaknak..., valamely választ adván az örök kérdésre: „ki vagy?” már pirkad hamarosan a reményeknek a hajnal... rázd föl magad – meglehet, hogy ez az utolsó alkalmad?

A drachma századrésze

Partium

V. Mennyei kávézás A dolgokat voltaképpen nap nap után dédelgeted merészen (Saját vagyona s bánata van – mindenkinek). A Mindenható színe előtt mindannyian művészien Számot adnak, írván mindezt az Élet Könyvébe. Azonban elközeleg az ibrik és a kerevet ideje (A kurabiye2 rendkívüli illatának fenségessége): Csibukpipa és kávé – lám, a halál magasztos idézése, Mert van a társalgás – s élet a Hét Mennyben!

VI. Partvidékek Önnön partjai vannak valójában mindenkinek, Áramlatainak gyorsasága, medreinek bővizűsége, Sőt azoknak is, amint körös-körül kiszögellnek, Egyenleteseknek, meredekeknek, s ahol a libák legelnek Ám valaki már felépített mindkét oldalon Egy virágzó várost vagy falvat a meggyesben. Valakinek testét szeli-hasítja a gőzhajó. S valakinek medrébe tekint be a Magasságos. Nem mindenki tudhatja: mit jobb-e megóvni, A víz szeplőtelenségét avagy a vajúdás örvényeit. Csupán Te, helyetted más nem tud határozni: Ez az örömöd, aggodalmad, bánatod-vágyódásod.

török keksz

Partium

VII. Szólam A költőnek gyötrelemben szó nem fogan? Dallamát a bűbájos szólamnak hallgasd hát, Hisz ott a szerelem a hangokban, hol Vagy Lélekbe lopódzik, mint cirógató napsugár. Amott – tájképek, prelűdök csodás folyama, S ünnep van szüntelen, nem hétköznap. Így egyesít két világot bensőséges fonala.

VIII. Irgalom Misericordes sicut Pater;3 Amint az Atya, irgalmasan haladj: A nyájat magad mögött hagyd, Hogy az elbarangoltat felleld. Egyként szemlélvén Kettesben A megkísértett szívek világát Misericordes sicut Pater; Nézd irgalmasan, mint Atyád. Ha hiszel az erőben, mely szétzúzza a kapukat, utána megboldogult lehetsz, Kereszt s mandala4 –– Koszorúként egybefonódva mindez Övé, .... s mindahányé... Tiéd... s Testvéredé Misericordes sicut Pater; Amint az Atya, irgalmasan cselekedj. (Kudla György fordítása)

3 4

Légy irgalmas amint mennyei Atyád Szanszkrit szó, kör, ív, korong, istenségek különféle képi ábrázolásai

Partium

Támba Renátó

Semmis kávé Előtted egy csésze kávé. Beletekintesz fekete tükrébe: már régóta keresel valamit az alján. A csésze nagy, a kávé nem ér a feléig, mi már az idő negyedét kiittuk. Keveset töltenek kitágult terünkbe, s mire föleszmélünk ködös álmunkból, kipárolog a forma a testből, az íz elillan a nyelvről, mely szavakat suttog egy vastag, szürke zsákba. Mire felállunk, az égbolt vasszínű lesz, s függönyt vonnak a város színfalaira. Már megálmodtam, ahogyan a pultoslányt is, amint kimondja a hívószót: semmis kávé. Már évek óta itt ülünk, ketten, s mindent, ami ezen kívül van, csak elképzelünk. Csak ülünk itt, s arra várunk, hogy nélkülünk fejeződjön be a ﬁlm, melynek csupán tétova statisztái vagyunk, két idealista, akik félnek magukba szívni a port, ami a szabadság testéből szabadul fel szüntelen

Filep Gergő: Iskolaszék

Partium

Fekélyváros A szeretőm esténként katonákat fogad. Rumlit csinálnak otthonában, behúzzák a redőnyt, leráncigálják róla a színeket. Éjszakánként piros bugyogót tesz ki jelként törött ablakában. Tarkóján hideg lyuk van, teste forró, mint egy eldobhatós angyalé, de termékeny, mint egy folyó, mely pici ördögtetemeket dobál magából a partra, és néma, mint egy város, melynek szétlőtték falait barna katonák barna sisakban, barna lármát okád iszapos testükből a sápadt undor, mely megbetegíti az őserdőket, akár a leukémia. Ha majd végleg szétárad testében parizelízű múzsák fülledt panasza, az én testemben lángra kapnak a templomok és akasztófára mennek a hívők, végül hagyom meghalni magamban a várost, mely az ő kölnijével és az ő arcképeivel van tele.

Filep Gergő: Vonat 32

Partium

Szilágyi P. Katalin

Az én hajléktalanom A szaga meghökkentett, mikor benyitott az üzletbe. A mosdatlan test áporodott kigőzölgésének kvintesszenciája, szeméttelep szaga vibrált elő rohadó fogak bűzével kerengve, avas zsír, fokhagyma meg olcsó bor bukéjával. Külsőre egy megelevenedett pátriárka nézett rám, dús fekete haja az egybenőtt szakállal csigásan göndörödött, ravasz disznó szemei belenőttek szemöldöke bozontjába. Kis fekete fogainak csonkjai félénken bújtak meg ajkai mögött, nyakában zsíros bőrszíjon ezüst szív fityegett kis pocakja fölött. Vállán jobb napokat látott hátizsák, benne aznapi kincsek. Választékos volt, tanult szakmáit emlegette meg a balsorsot, ami tudjuk, régen tép, az elvesztett jogosítványt meg a börtönt, ahonnan nemrég szabadult. Eleinte csak pénzt kapott, sietős százasaimat gúnyosan fogadta, látszott, többre vágyna, beszélgetésre, tanácsra, nőre, az életemre. Később ruhát vittem neki, vasalt ingeimet fitymálva forgatta, műszálas, mondta rá. Farmer nincs, kérdezte, ő azt szereti, könnyű, szellős, nem kell vasalni. Kapott egyet, haláláig hordta. Az elején kéthetente jött, aztán naponta, többször is. Gyermeteg viccein ugatva nevetett, egyszer bizalmasan elmesélte, pörköltet evett egy ismerős csárdagazda jóvoltából, s kérte nézném meg, nem maradt-e paprikás a szakálla. Másszor megmutatta kettétört zápfogát, ami csak akkor hasogatott, ha időjárás változás készült. Könnyű, kíváncsisággal teli viszolygást éreztem, ha mellette álltam, és elnézegettem atyámfiát, aki hús-vér emberként egyformának született velem, veled s a többi emberrel, ám a szabad akarat vagy a balsors folytán megfosztatott mindentől, ami engem, téged s a többi embert boldogít. Úgy éreztem magam, mint a kukkoló, aki saját biztonságos kis hasadékán leskelődhet egy másik világ történéseire. Sajnáltam és megvetettem egyszerre, néha elmerengtem nyári tücsök-létének szabadságán, máskor elborzadtam, ha az éjszakai eső megzörgette a redőnyömet, és félálomban elképzeltem nyomorát. Szabad és moráloktól mentes életét néha irigyeltem, nem sújtották adók és áremelések, váratlanul lerobbanó autó vagy csőrepedés. Emberszámba vettem és ő egyre ragaszkodóbb lett. És meg kell mondjam, nehéz volt ragaszkodásának súlya. Nyomasztott a létéért érzett felelősség és a kutyaszerű hűség, amivel követett. Egyszer hajszárítót hozott, bontatlan csomagolásán árkóddal, kidobott könyvet, csorba vázát. Meg egy fényképalbumot, amiben hatvanas évekbeli ruhákban pózoltak idegen emberek. Ki az, aki kidobja a családját, tűnődtem, aztán szépen kitettem a kuka tetejére az egész hóbelevancot. Másnap már nyitásnál várt, vasvillaszemekkel. Az album az jó, hasítsa ki a képeket belőle, mutatta hidegtől formátlan ujjaival. Nem kértem, sem az albumot, sem a társaságát. Két hétre szakítottunk, aztán újra megjelent. Vég nélküli történeteit a boldog múltból legalább úgy untam, mint a penetráns bűzt, ami belőle áradt. Csak egy kávéra valót, főnök, vil-

Partium

logtatta szemét a szőrből, és én tapinthatóan éreztem irigységét minden iránt, ami az enyém. Elismerően legeltette tekintetét feleségem lábain s hódolt neki lopott tulipánnal, és cinkossá vált hangja, ha az aznapi üzleti sikereimről érdeklődött. A bőröm alá férkőzött és úgy éreztem, szerencsés életem adóját törlesztem minden egyes alkalommal, mikor csak feltűnik az ajtóban. Aztán üzletet váltottam. Nem, nem menekülés volt ez, bár titkon reméltem, nem talál rám az új helyen. Álmodtam vele. Baljósan holdas éjszakán verítékben úszva ébredtem, számban rezes volt a nyál íze, és éreztem, isten bizony éreztem a szagát, mintha ágyam mellett állva, kutatva néznének apró disznó szemek. Sötét órán sietve haza hallani véltem rekedtes hangját, csak egy kávéra valót főnököm, s rettegtem, rögvest megérzem mancsszerű kezének szorítását a karomon. Eltelt a nyár és egy csepegős őszi reggelen benyitott. Sovány volt, köhögős, a régi ezüst szív lógott a nyakában. Megverték, mutatta kézfején a véraláfutás szabálytalan foltját, egy tanyán dolgozott egész nyáron, de nem ﬁzették ki a lókupec cigányok a bérét, sőt a papírjait is elvették. Egy kávéra valót, főnököm, kacsintott a régi cinkossággal, és én éreztem, elvesztem. Onnantól jött szívós rendszerességgel, a bűz úgy kísérte, mint láthatatlan köpönyeg. Száraz, ugató köhögése állandósult, s már remegtem, mikor reggelente megláttam mohó tekintetét. Akkorra már ebédet is én hordtam neki és szűkölő lélekkel magyaráztam, nem vagyok az apja sem a gondviselő istene, vigye máshoz a nyomorúságát. Kicsit sós volt a tegnapi leves, nézegette elgondolkodva mocskos körmeit, de legalább meleg volt. Azt hiszem, ekkor döntöttem el. Nem bírok emelni, rázta a fejét, mikor arra kértem, segítene-e egy barátom csónakját felhozni a stégről. De azért kimentünk. Esteledett, rajtunk kívül csak a sirályok és a tó, esti, magányos szépségében. Hol a csónak, kérdezte, és ezek voltak az utolsó szavai. Mikor ernyedt testét a tóba fordítottam, azt gondoltam, íme, megszabadítottam egy lelket a nyomorúságtól. Azóta jól alszom. Bár ha esős az idő, nyugtalan leszek, mikor a szél veri az ablakot.

Partium

Diószegi Szabó Pál

Írók. Költők… Elefántok – szegedi rigmus, Könyvhétre „Írók. Költők!… elefántok! toll nélkül is, odaláttok!” Egy embermosolyú délelőtt, könyvünnep fénye az égre nőtt… Asztalnál ültünk, kint, színpadon, kezünkben tollunk a mikrofon, hangunkkal írtunk a Semmibe, megdöbbenésünk: „Épp ide? Helyünkbe érközik Afrika; hun van a szögedi paprika?”– duzzogott Dezső bá' (Horváthunk). Bëtyáros regényt írt Zoltánunk, abba' së hitték el: fekete embörök szántottak?… lehet-e? Műanyag székeknek szavalunk, sorok közt, pusztánkon, szaladunk… Szavaink tolmácsa, angyala, Anikó – mellette– Andrea halkan szól, hirtelen felkiált: „A zebrán! Nézzétek, odaát! Sétáló cirkusz, elefántok! most, toll nélkül is, odaláttok!”

Partium

Keresztjeink…

Boldog. Boldog. – Magadnak titkosan mondod, bánatod pohárral oldod, toldod, fojtod. Boldog! Boldog! Szabad vagy, feloldva mondod, Magadat virágba oltod: bontod… ontod! Boldog? Boldog? Virágod, sarjadna lombod! Asszonyként szeretni: dolgod s gondod, Gondod. Boldog… boldog… Hiányból fakadt a lombod, Kezdet-nél maradt a Pontod – mondod… mondod... Boldog… boldog… Nélküled sosem lesz, volt: jobb, életed lettem s a holtod: sorsod. Hordod…

Partium

Lengyel János

Sorozatok Egyszer úgyis hazamegyek, S elhagyom minden Porral lepett keservemet. Nem írok több verset, Zsíros kenyeret csomagolok A fehér papírosokba. Agyamba felvevőt szerelek, S lesem kóbor legyek Ablaküveg-szeánszát. A ﬂakonokat borral töltöm, Gyorsan múló idő csöppen, S üresen állnak a sarokban. A plafonról vakolat pereg, Öreg takarók bőre Álmok verejtékét issza. Anyám hangja délben ébreszt, Üresen tátong a kályha, Meleget áhít az odú. A tető újra beázik, Hiába állítom el az esőt Az ásványvíz plakátokon. A tv-ben Mexikót látok, Az ablakon át nyomort, A sorozatnak nem lesz vége.

Partium

Elkallódva Ma valahogy kikészültem, Magányosan szétszórt vagyok. Szemem tükre nem hazudik, És már én sem hazudhatok. Valami újra elveszett, Talán nem lesz meg soha már, Elvesztem valahol én is, De ki lesz, aki megtalál?!

Valamiről valami valami szép volt valami nem valami mindig valamilyen valaha szép volt mégis milyen valaha úgy volt ma meg ilyen valami elmúlt valami van valami régtől bizonytalan valami szép volt valami nem valami mindig valamilyen

Partium

Korhely ének Fekvőhelyem kocsmaalja Agysejtemet a sör falja. Nem gondolok én a vízre, Részeg leszek este tízre. Kocsmárosné ne irkálj, Nem iszok én hitelbe! Az embernek nincs pénze, Legyen akkor hitelve. Valaki visszaszól Az is csak a feles, Megcsaltál értelem, Engem többé ne keress! Keserű a tömény, Akószámra méretik. Édes leszen éjjelem, Elhúzom majd reggelig. De addig had szóljon Dobozból a gépzene. Ürüljön a pohárból Szegényember végzete. Elhervad a rózsám, Vörösborral öntözöm. Kidobott a kedvesem, Holnap reggel költözöm.

Partium

Dinók Zoltán

A mise és a rabló A templomban a mise este hatkor kezdődött. A pap nem látta a padsorok között Nagy Szabolcsot, aki egyben a barátja is volt. Aztán egy váratlan pillanatban belép. Meghajol a pap előtt – miközben az beszél – s helyet foglal. A szokásosnál hamarabb befejeződött a mise, egy misén észre lehet venni pár percet is, ha az elmarad. Az öregasszonyok, középkorú férﬁak kezet fogtak az Atyával s elköszöntek. Legvégül a teremben csak Szabolcs maradt. A pap Kovács Gábor – éppen a port törölte le a székről, miközben arra várt szíve mélyén, hogy Szabolcs megszólítsa. Szabolcs az Atyához lépett. – No, mi a helyzet?– kérdezte a pap – Jól vagyok! – mondta Szabolcs – Jól? – kérdezte Gábor – mint aki nem biztos ebben – Hát persze! – Munkahelyi gondok? – kérdezte a pap lényegre törően – Oh! Ha lenne munka! Egy hete bocsájtottak el a gyárból. – Tényleg? És most segélyt kapsz? – Azt bizony! – Hát! – sóhajtott Gábor Atya – nehéz idők járnak! – Atyám! Az ember, az emberiség mikor mondta, hogy most könnyű időket élünk? – Szabolcskám, ne légy pesszimista! Isten országa köztünk van! – ahogy Jézus mondta. Szabolcs inkább nem akart vitázni. Mert az élet dolgait illetően sok mindenben nem értettek egyet. Mind a vallást, a politikát, a művészetet, de még a sportot illetően sem. – És mivel töltöd a napjaidat? – kérdezte a pap – Nehogy azt higgye, hogy unatkozom. Nem vagyok az a fajta. – Talán nőzik? – S ha igen? Azt sem értem, hogy a katolikus papok miért nem nőznek? – Hiszen én református vagyok! Szabolcs nevetett. – Mégse érdekli a szebbik nem! A pap sóhajtott. – Nem érek ám rá, mennem kell a plébániára! Mondta ezt a pap, miközben örült Szabolcsnak, hiszen ő is olyan magányos volt. – Jó, rendben, a legközelebbi mise mikor lesz? – Kedden! – Itt leszek! – Majd elbeszélgetünk hosszabban.

Partium

Szabolcs távozott. Az ő lelkében higgadt bölcsesség uralkodott. Már sötétedett. Egyszer csak egy fura fazon áll elébe. – Mit akar tőlem? – kérdezte meglepetten Szabolcs – Pénzt vagy életet! – Nem sok pénz van nálam! A rabló kicsit fura embernek nézte Szabolcsot. De hiszen az is volt. – Akkor adja ide azt! Szabolcs az összes pénzét odaadta a rablónak. – Köszönöm! – Nincs mit! – Ezt meg miért mondja? – Tudja mit? Mivel épp a templomból jövök, odaadom ezt az aranygyűrűt is – s elővette a zsebéből. – Maga normális? – kérdezte a rabló meglepetten – Csak Jézust követem! Egyébként tízezer forintnál nem ér többet! – Maga nagyon vallásos ember lehet! – Igen az vagyok! A rabló először nem is akarta elfogadni. – Na, vigye már magával! Vagy azt akarja, hogy visszategyem? A rabló eltette. Csendben távozott, majdnem a villanyoszlopnak ment meglepettségében. Szabolcs meg hazament s miután megvacsorázott, elővette anyja fényképét, aki már nem élt, és azt mondta neki: – Bocsáss meg anya! Hiszen a gyűrű az övé volt.

Partium

A boldogtalan ember Reggel álmosan ébredt. Evett egy kevéske vajas zsemlét turista szalámival, sajttal. Ahogy befejezte az evést, elment sétálni. A friss levegő jót tett nikotinnal teli tüdejének. Nézte az iskola udvarán játszadozó gyerekeket, de már nem emlékezett arra, mikor volt ilyen vidám, ilyen felszabadult. Még beugrott a közértbe, s vett egy doboz tejfelt, egy tábla csokit is. – Na, ezzel is megvagyunk! – mondta hangosan magában Tulajdonképpen most boldog időszakát élte, mert nem kellett a pszichológusához menni egy jó darab ideig. Hazaérve kimelegedett, lefeküdt egy kicsit. Családjától messze élt. Látni sem akarta őket. Teljesen magára maradt ember volt, aki műfordításból és segélyből próbált megélni. Az emberek szemében véres ing volt. Azt hitték vele mindent megtehetnek. A bolondját járathatják vele. Tény hogy volt pszichiátrián, mert oly sok gondja akadt, de távolról sem bolond, hanem boldogtalan ember volt. Nem telt el úgy nap, hogy a sors szimfóniát meg ne hallgatta volna. Egy tucat Beethovennel foglalkozó könyv hevert a könyvespolcán. Író is volt, de inkább csak idegen írók műveit fordította le magyarra. Pokoli idők voltak ezek a szép idők is. Mert sokat ivott. Szeretetéhsége a József-Attiláét is felülmúlta. Mindössze két barátja volt. Két Krisnás ember. De nagyon ritkán találkozott velük. Ha az utcán pszichiáternőjével találkozott, azonnal ki is kerülte s úgy tett mintha nem ismerte volna fel. A közeli kocsmában mindig egyedül húzódott a sarokba s úgy ivott általában konyakot. A többi kocsmai alak mindig megpróbált közeledni feléje, de Pál mindig lerázta őket. Pedig vallásos ember volt, imádta Jézust és Assisi Szent Ferencet. Agya, mint a szeizmográf, minden impulzus – legalábbis a negatív – rossz hatással volt rá. Szobájának falán egy nagy Krisztus kereszt volt kifeszítve. A bibliát kívülről fújta. De gyűlölte az antiszemitákat. A cigányság iránt is szimpátiát érzett. Ilyen ember nem élt még, akiben a szociális érzékenység ilyen nagy lett volna. Régebben imádkozott, de ma már azt sem. A szomszédok mind bolondnak tartották és féltek is tőle. Senkivel nem állt szóba. Csak egy „jó napot”-tal mindent elintézett. Ahogy felkelt nekilátott a műfordításnak. Egy évben egy vastag könyvet le is fordított. Azért írogatott is. Az angol irodalmat imádta. Főleg Shakespeare-t és Wirgina Woolfot. Angol regényt fordított éppen. De már belefáradt. Kiment a konyhába rágyújtani. Átfésülte gondolatait. Lement az ivóba s megivott egy pohár konyakot. Nagyon jól esett neki. Most hogy már emberek között is volt – ismét erőt kapott a műfordításhoz. Nekilátott ismét. Természetesen folyékonyan beszélt angolul. Egy angol ember, ha hallotta volna beszélni, nem is gondolta volna, hogy magyar férﬁ. Mellesleg igen jóvágású férﬁ volt, a nők utána néztek. Régebben egy kicsit kövér volt az antidepresszánsok miatt, pedig oly keveset evett. Mindenki azt hitte – például az utcán hogy sokat eszik – azt nem is gondolták, hogy a gyógyszerek teszik ezt vele. Íróknál mennyire előfordul pedig a depresszió. Mert valaha az volt. Most már kevesebbet ír szépirodalmat. Azokból szinte nem keresett semmit. De a segélye is iszonyatosan kevés. Néha Krisnás bará-

Partium

taitól szokott kölcsön kérni. Már amennyire barátoknak lehet őket nevezni. Így hát magára maradt. Különben sem egyezett a nézeteik. A szomszéd Zoli azonban humánus ember volt, tudta, hogy Pál boldogtalan, neurotikus ember, akinek meleg, baráti szóra van szüksége. Egyszer kopogtatott. – Jó napot Pál úr! – Jó napot! – mondta Pál. – Nem akarom zavarni, de minden oké, minden rendben van? – Persze, ne aggódjon. Zoli elővett egy üveg pálinkát, és meg akarta kínálni vele Pált. – Én ilyen erős szeszt nem iszom! Zoli nevetett. – Gondoltam! De egy korty nem árt meg, higgye el! Pál ivott egy kortyot. Marta száját az erős szesz, de valójában jobban érezte magát. – Nem is zavarom tovább, írogasson, majd elolvasom! – Most nem írok, hanem fordítok! – Rendben! Majd találkozunk még. Kicsi a világ. Zoli megértően bólogatott, s elbúcsúzott a szomszédtól. Bezárta az ajtót. Folytatta a munkáját. Az új regényből már több mint ötven oldal kész volt. Sietnie kellett, hiszen pénzre volt szüksége. Ám hamar felmerült benne, hogy semmivel se lesz rosszabb, ha ezt a fordítást – még két oldalnyi volt hátra – holnapra teszi át. Lement ismét az ivóba. A pálinka kicsit ivásra ösztönözte tudattalanul is. Ott volt egy részeg pasas, aki bele akart kötni Pálba, ám egy rendőr megfékezte. – Ne bántsa azt az embert! – Köszönöm! – mondta a rendőrnek. – Nincs mit! Vigyázzon magára! A balhézós pasas meg lelépett. Pál megivott jó néhány konyakot, miközben remekül érezte magát, s boldogan ment haza dolgozni, de úgy érezte, most nem fordít, hanem megír egy csodálatos novellát, amit már régóta tartogatott szívében és elméjében…

Partium

Csornij Dávid

Koporsóban Koporsóban fekszik. A múlt ajándéka a jelen emlékezete, némi könny, fohásszal. Emlékszem, jövőt rajzoltam, családot, karriert. Dolgoztam, aludt az egyik szemem, hogy a másik ébren legyen. Bíróra vársz, hangos szóra, magaddal vitted jövőmet. Lennék a tegnapi nap perce, mikor kezed testemet leteperte.

Ébredés utáni gondolat Az első ráncaim senkit sem érdekeltek. Ősz hajszálak jelezték a gondterheltséget. A tegnapi sóhaj követi a mait. Ébredés után rémes hallgatni az emberek csacsogásait. Az öt percen belül emlékét elvesztő álmokra fókuszálok.

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

Menyegző és Tengerparti lakodalom (Nagy László és Szilágyi Domokos)

A huszadik század második felének lírai hatástörténetében az egyik legkiemelkedőbb szerepet kétségtelenül Nagy László vitte. Az ő költői nagyságát – természetesen soha nem más szintén csodált szellemóriások, Weöres Sándor, Pilinszky János és a többiek inspirációinak a rovására – a hozzá viszonyuló későbbi nemzedékek egész sora ismerte el és fel, s karizmatikus jelentőségének sokféle eszmei, erkölcsi és esztétikai vonását igyekeztek termékeny örökségként megtartani és továbbépíteni. Kortársak és utódok sokasága az egész nemzet morális állapotát kikezdő időkben vallotta és hirdette annak a tisztánlátásnak az irányjelző igazságát, amely az ép etikai érzéket szétzilálni és megbénítani törekvő körülményekkel szemben, azokkal dacolva jelentett erőt és reményt, s hagyományozott megújítva is örökérvényű értékminőséget és magatartásmintát. A szilárd támpontot kereső ember számára hitet és távlatot nyújtott, az egyénnek hovatartozás- és felelősségtudatot, a közösségnek romolhatatlan létezésvágyat és kitartó megmaradásakaratot. A Nagy Lászlót övező mértékadó verses, emlékező, értelmező és megannyi másfajta megnyilatkozások ezt a kivételes lelki, szellemi és művészi teljesítményt hangsúlyozták, s abban, ahogyan a költőt olykor táltosként hívták, idézték, invokálták, sőt megváltó, vezérlő csillagnak vagy akár szentnek aposztrofálták, nemcsak az elragadtatás mámora, nemcsak az odahajlás magasztosan szerelmes feltétlensége mutatkozott meg, hanem valami mély fájdalom keserűsége, s a kétségbeesett kapaszkodás gesztusa is az utolsónak vélt menedékbe. Olyan eltéphetetlen ragaszkodás ez, amely okvetlenül a delejező eszményihez, az ideális középponthoz köti önnön szándékait és esélyeit, maga körül mindegyre a szétesés, a létromlás, a pusztulás tüneteit és jelenségeit tapasztalván. S nem híg vagy olcsó romantizálás és mitizálás mindez az ellentétes világerőket vizionáló szemlélet, amelynek pozitív oldalán a költői hérosz áll: hanem egyenesen és méltósággal illik, illeszkedik Nagy László ajzott, felnagyító képzeletvilágának drámai, küzdelmes atmoszférájához, az egzisztencia morajló vitális energiáit összetett, tragikus tudással feldúsító hanghordozásához. A fenségesség és az emelkedettség széptani, stiláris értékformáit kiteljesítő világképéhez, az egyszerre árnyalatos és monumentális látomásalakzatokat kivetítő fantáziagazdagságához, a szimbolikus és szürrealisztikus képzetrengeteget felforrósító intonációjához. Nagy kiábrándultság, s veszteségek, megcsalatások özöne kell ahhoz, hogy a személyes példa ilyen helyzetmegvilágosító pozícióba kerülhessen, a szólás, a cselekvés, az emberség hitelességét és tisztaságát együttesen modellálva. Hatalmas értékszomjúság talál enyhítő és igazoló jelképre ebben az ihletett és ihlető, korszakmeghatározó és időtlen humanitásról tanúskodó költészet-, nemzet- és embertörténeti fenoménben. Csoóri

Partium

Sándor szerint „ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.”1 Szemben azokkal, akik a hitványság torát ülik; mint Buda Ferenc vallomásában, látomásában: „Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál. / Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett.”2 Nagy László személyiségének és alkotóművészetének korokon és tereken, határokon és határtalanságokon keresztül is átívelő kisugárzása természetszerűleg ér el az erdélyi, székely-, sőt csángóföldi magyar kultúra vidékeihez és szféráihoz is. A kölcsönhatások közte és az erdélyiség jellegzetes archaikus népi és historikus kulturális tradícióit átörökítő írók (Tamási Áron, Sütő András, Páskándi Géza és mások) között rokon szellemiségű művekben, s a szorongató közös nemzeti sorskérdéseken töprengő, aggódó lelkület hasonló megnyilvánulásaiban sokrétűen felmutatható. Még az olyan jelképesen sorsszerű és végzetesen tragikus pillanatokban is evidenciává válik ez a kapcsolódás, amikor 1976-ban Nagy László Kolozsvárott a házsongárdi temetőben az általa „fényesen kényes szellem”-nek nevezett Szilágyi Domokos fölött mond katartikus gyászbeszédet (Aki szerelmes lett a halálba),3 s utána pedig Sütő András 1978-ban Nagy Lászlótól (a „nyelvben bújdosó a versben bújdosó”-tól) búcsúzik Budapesten a farkasréti temetőben (A költő szívet hasogató Gondja). Minderről adatoló forrásértékeit és értelmezési szempontjait tekintve is kitűnő tanulmányaiban részletesen értekezik Jánosi Zoltán,4 aki többek között leszögezi, hogy „Nagy László életműve nemcsak verses és prózai alkotások sorában vonta magába és átfogóbb szemléletköreibe az erdélyi kultúra több jelentős értékét, hanem hatott is arra. ‘Bartóki’ alkatának nyomai ott vannak az utána jövő erdélyi nemzedékekben, különösen a második Forrás-nemzedék alkotóiban: Király László, Magyari Lajos, Farkas Árpád s a többiek költészetében is.”5 Hasonlóképpen talál párhuzamokra, sajátos rezonanciákra, allúziókra Nagy László sugallatos etikai és bölcseleti üzeneteket felhalmozó, imaginárius telítettségű, intenzív képes beszédmódja a sok vonatkozásban attól eltérő, mert radikálisan újavantgárd, neoexpresszionista, kiáltás-típusú6 (depoetizáló, deheroizáló, alulretorizáló és anti-lírai) hangzatokat – gyakran közvetlenül lázadó, protest- vagy beat-hangütésű kifejezésformákat – is mozgósító, a modern és a posztmodern költői episztémé határán villódzó7 Szilágyi Domokos-i líraiságban.8 Ő részint már „búcsúzik” a „trópusoktól”, „prófétája” pedig „elfeledte” az „Igét” – mindez azonban apokaliptikus gyötrelem: hiszen a tényszerűségében (az Igére való érdemtelenségében) amorális, megváltatlanságában viszont mégiscsak feloldozásra szoruló világgal szemközti értéktudat fényében demonstrálódik. Végtelen kín (totális és végletes dezillúzió) és ítélkező reszurrekciókívánalom összeszikrázásában. A könyörtelen leszámolás felőrlő és tébolyító elfogadhatatlanságában. Ebből a szempontból – a bajvívás drámai konﬂiktusosságának, az érzelmi ellentéteket felfokozó, felajzó tonalitásának a közegében – is relevánsak a Nagy Lászlóreminiszcenciák vagy -utalások. Az egyik adys intonációt hevítő korai Nagy Lászlóvers így fogalmaz: „Ebek a magyarok, / ebek, ebek, ebek, / hűségtől ugatnak, / bajtól nyüszítenek. // Kócos komondorok, / nagy posza agarak, / pici pulik egymás / szivének ugranak. / Ha majd bundájukat / pörkölik istenek, / akkor meghuzódva / újra nyüszítenek” (Ebek a magyarok). Ugyanez a fájdalmas, kínkeserves (önemésztő-önostorozó)

Partium

ambivalencia hevül fel Szilágyi Domokos kései – s mottóként, mintegy paratextusként Vörösmartyt és Petőfit idéző – Magyarokjában: „Bárgyú zsibbadatban, / másfélezer éve, míg vihar / zúgott körötte (tudniillik / a szellemé), ül bávatag; / igricei – míg múlton múlik / az idő – fölvonítanak / olykor”; „cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat”; „Önkéntes gladiátorok: / egyik a másra acsarog / és támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt, hejjehujja!” – Nagy László megrendítő képzetsűrítése – a „káromkodásból katedrálist” (Ki viszi át a Szerelmet) – a másik költőzseni Szilágyi Domokosnál így visszhangzik: „káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbászabadultan” (Rab). Sokatmondó adalék, hogy éppen a drámaiság lényegéről valló – Dráma és legenda című 1939-es esszéjében – így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél. Itt szinte táncolnak már az oszlopok, s a szilaj emberháborgás hányja hullámait.”9 S klasszikus nagy versében így vall Illyés Gyula is – Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Áprily Lajos egy Reményik Sándornak küldött levelében fűzi össze a kétirányú indulattartalmakat: „tanítottam és szerkesztettem, imádkoztam és káromkodtam”.10 Később Nagy Gáspár is így emlékezik dunántúli falusi gyermekkorára: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első 'nyelvemlékeim'.”11 A hajdúsági Kertész László Szerelmünk ez a föld című poémájába szövi kesergését „sírásból és vigalomból, / káromlásból, hiszekegyből”. Az erdélyi Markó Béla így mondja: „Káromkodásig mormolok / imádságízű szavakat” (A vétek is). A nagykunsági Erdei-Szabó István esdeklő-himnikusan siratja élethalálharcát vívó nemzetét, ekképpen: „Ez az árva, világfordító nemzet, / aki szent királyokat és emberfőket nemzett (…) Most itt áll újabb roppant csapások / súlya alatt, / mint aki végleg magára maradt, / akinek már imája is káromkodásba torkoll” (Van-e kiút, Istenem?). A szatmári Oláh Andrásnál – Petőfire, Adyra, Nagy Lászlóra utalva: „dudva muhar és dúlt hitek / te átokverte kis sziget / káromlásból katedrális / Pusztaszertől Segesvárig” (Ezredvégi ugar). A kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály versesregényének hőse (Túl a fényeken) így próbálja erősíteni borongó, önmagával, közösségével, sőt Istenével egyaránt perlekedő, s a mindet egyszerre korholó hitét: „pásztortalanul csámborogva / elsatnyul, kivész belőle / a létküzdelmekben évszázadok alatt / imádsággal vagy káromkodással, / de mindig hatalmas életösztönnel / megnyilvánuló / létakarat”. S a székelyföldi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” Lászlóffy Csabánál pedig a megidézett nagyapa „makacsul káromló természetével / együtt istenhitét is visszanyomta a vén utazó- / láda nyikorgó hasfala mögé” (Emberlövedékek elégiája). És valóban, olykor „hőbb és igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” – ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában már Babits Mihály leszögezte.12 S megint Nagy Lászlóra rímelő ritmus-parafrázisként is olvasható Szilágyi Domokos kései költeménye, a Megvert az Isten: „Megvert az Isten / élettel. / Meg a szerelem: / élnem kell. / Meg a halál is: / félnem kell. / Megvert az Isten / élettel. // Meg a poézis / vallással (…) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út”. Jellegzetes Szilágyi Domokos-i létfilozófiai számvetés ez, a játékosság groteszk-rezignált iróniájával, a lét és nemlét, élet és halál, föld és ég dimenziói közötti kiúttalanság – vá-

Partium

lasztás nélküli determinációt és transzcendens választalanságot13 egyszerre demonstráló – végszituációjáról. A kozmikus magány, magáramaradottság egzisztencialista mélységű sorsnyomorúságát az önirónia szardonikus vibrálása, a játszi szellem könnyedsége, a lélek titkos energiája ellenpontozza: sőt bűvöli, stilizálja, énekli. Bizarr dallamossággal, amelynek ritmikus-ütemes menete szótagszám, rímképlet szerinti pontossággal megegyező formában játszik rá Nagy László bájosan naiv, gyermekien tiszta és egyidejűleg kérlelhetetlen emberi méltóságot sugárzó dalszerű fohászára, népies köszöntéses könyörgésére, az Adjon az Istenre: „Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe / parolát”. Még a versek első sorában szereplő Isten-képzet is részint analóg (amennyiben a befolyásolhatatlan abszolútum rendeléseinek öntörvényűségét, az emberlény kicsinységét implikálja) – s mégis mennyire két külön szuverén költői világot, világszemléletet tud felidézni. Az egyik a folklorisztikus, „pogány” életöröm – élethit és életkultusz –, egyfajta heroikus vitalizmus és magabízó moralitás hangulatát árasztja, a másik az abszurd kiszolgáltatottság szarkasztikus rémületét. Amely az iszonyat fanyar-gunyoros, önlefokozó és alulstilizáló önreflexióját József Attilá-s hangvétellel közvetíti; s ezt a kapcsolatot Kántor Lajos is nyomatékosítja a hetvenes évek Szilágyi-lírája kapcsán14 („Fekszem, virrasztok / megverten. / Balekség díját / megnyertem. / Ostobaságét, / én, marha. / Lettem ilyen kész- / akarva. // Lettem, hát lettem, / nyöghetem”; „Lettem, hogy legyek / végtére / országvilágnak / cégére”; „Vagyok. És ez is / valami”; összevethető ezzel: „Éltem – és ebbe más is belehalt már” – József Attila: Kész a leltár). Világlátás, műfaj, stílus, motivika rendkívül bonyolult belső hasonlatosságaival áll rokonságban egymással Nagy László szimbolikus-mitikus remekműve, a Menyegző és Szilágyi Domokos egyik utolsó nagy poémája, a (ritkán elemzett vagy emlegetett) Tengerparti lakodalom. Mindkettő mondhatni összefoglaló igényű gondolati-filozófiai szintézisköltemény, jelképes-vizionárius tömörségű hosszúvers vagy hosszú-ének,15 szemléletes-érzékletes képek zuhatagában koncentrálódó létösszegzés, emberi és kozmikus sorshelyzetek archaikus-időtlen távlatú mitologizációja. A Menyegző olyan látomásvers, amelyben az „arccal a tengernek” bemutatott, „fenséges elszántsággal védett teremtő tisztaság”16 a „poláris létértékelés, a küzdő-önheroizáló emberi elv”17 ősmítoszi struktúrái és asztrálmitikus kiterjedései révén egyetemesedik és állandósul. A „mítoszok ősi atmoszféráját: hősképét, univerzális szellemét, teremtő indítékait, szoláris szimbolikáját, bináris osztályozását újjáélesztő” mű; egy „diktatorikus, emberi kiteljesedést gátló, korábban népére sortüzet nyitó, majd százakat börtönbe vető és folytonosan világkatasztrófával fenyegető kor ellen az archaikus mítoszok eszmei és képi eszköztárát bartóki erővel mozgósítja benne Nagy László nagy erejű líraisággá” – a „teremtésmítoszi alapelveket” ragadva meg.18 S az infinit abszolútummal érintkező értékállítás döntően a szakrális méltóság és határtalan teljességigény (mint eszményi törekvés) szoborszerű mozdulatlanságának, illetve az alantas vágytobzódás elszabadulásának morális összemérhetetlenségében vetül ki. Értékeszmény és értékromlás- értékrontás apokaliptikus ütközésének drámai közegében és légkörében. A rítus, a szertartás, a misztérium imaginációjának kimerevítő téridői végtelenségében. A statikus rendíthetetlenségbe zárul ilyképpen a tragikus-hősies eszményóvó akarat, az értékszembesítő 19 örök emberi küzdelem. S eme mélyreható folklorizmusból táplálkozó egyetemes szenzibilitás vagy szenzibilis egyetemesség számára, „mint a bartóki zenében, a modern

Partium

törekvések adják a távlatot, a rendező normatív elveket, a népiség pedig az ősi forróságot, s a minden emberben közös emlékezetet.”20 A Menyegző „az ellentétes világtendenciák ütközését egyetemes létdrámaként érzékelteti”; így tehát az „értékhiányos valóság és valósághiányos érték, eszmény és valóság, idill és tragikum, szakrális és profán, pátosz és irónia kettősségeiből épül fel Nagy László legtökéletesebb hosszú éneke, mint a paradoxális értékszerkezet modellje.”21 „Nagy László egy egész világért perel, s mert magában hordja ezt a világot, kénytelen küzdeni a megrohasztására törő romlás ellen”; a polaritás ezért „kiélezett, egyszersmind mélyen ambivalens is, hiszen egy boldogságvonzású ünnep közegében örvénylik itt a romlás.”22 A Tengerparti lakodalom hátteréhez és áthallásos konnotációihoz mindezek a jelentéstartományok (kultikus-rituális hangulatiságukkal, archaikus-folklorisztikus modalitásukkal, a dikciót magasztossá emelő előadásformájukkal) elevenen hozzátartoznak – s a vers szöveg-mögötteséből élénken át is tetszenek, sejlenek. Már maga a cím olyan explicit vagy ampliﬁkált intertextusnak23 tekinthető, amely a Nagy László-műre való emlékeztetésen keresztül azonnal természetiség és emberlét, kozmosz és antropologikum primordiális lényegösszefüggéseit láttatja. A Gérard Genette-i kategóriák24 szerinti szövegtranszcendenciának és transztextualitásnak így több (para-, meta- és architextuális) rétege is mozgásba lendül, s érvényesül a hypertextuális vonatkozás, amely által a szuverén Szilágyi-poéma valóban nem kommentárként viszonyul hypotextusához, a Menyegzőhöz, hanem mint bizonyos analóg műfaji képződmény, szemantikai motívumtranszformációkat, jelentés- és képzethasonlóságokat működtető témavariáció. Amelyben a mozgalmas és expresszív lakodalomleírásnak például a csujjogatás indulatszavaiban és az azok sodró lendületében megnyilvánuló explicit szövegközisége a sors- és emberiséglátomás implicit sugallatösszetettségével töltekezik. A Menyegző az autentikus emberi fenomén alapprincípiumát méltóság és méltatlanság folytonos szembenállásában, harcában úgy modellálja, hogy a „két emberi csillag” – a „fenség”, az „örökös láng” „márványlap-arcél”-űvé kristályosodott, szoborrá feszülő-öntődő hiposztázisa – számára a tenger abszolút értékhorizont és ideálképzet, a végtelen teljesség, a mindenség hívása és igézete. „Igazi násznagy”-ként mintegy a statualétminőség eszményövezete, csillagfényköre, kozmikus glóriája. A küldetés aureólája és önerősítő igazsága. A Tengerparti lakodalomban ehhez képest a tenger elsősorban a személyiség erkölcsi őselvén túli, az emberi faj egészét közvetlen kozmikus-biológiai értelemben is meghatározó arkhé, metaﬁzikai és embertörténelmi őselem. A menyasszony itt nem statikusságában, hanem mozgásában, extatikus termékenységi táncában valósul át időtlen életjelképpé. A mindenható természeti-vitális folyamat irdatlan tempójába, elementáris áramába olvad a menyasszonytánc, s maga a menyasszony nemcsak szemléletében, morális igényében vagy apoteózisában, hanem létében, testi-lelki mivoltában is azonosul a vízzel, a tengerrel. Személyessége voltaképpen a feminin jellegű megvalósult univerzum mitikus vetülete – a világmindenség, s benne az emberi nem, a genus eredete és kontinuitása: „Viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszonyt, viszik, viszik, viszik, / tengernyi fátyla, sej, a láthatáron uszik, uszik, uszik, / az uszálya fehér felleg, sej, sűrű fehér felleg, / menyasszonyi uszályt, sej, sűrű fehér uszályt ájtatos szelek emelnek, / a menyasszony göndör fürtjét, sej, szögszín fürtjét kacskarintják szellő-viháncok, / viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszony tenger hullámaival járja a menyasszonytáncot, / hajladozik a homokon, sej, hajladozik a hanga, / hullám karján

Partium

hajladozik a menyasszony”; „ropja a táncot, sej, a lakodalmi táncot ropja a föld, víz, tűz, levegő, minden elem, / ropja a táncot, sej, a szokottat, friss-dühösen a történelem, / csillagos égbolt villog odafönn, sej, vele zölden a tenger is ég”; „rogyjon az ég rád, sej, szóljon a szférák talp alá való muzsikája, / az a legény most, sej, ki a menyasszony tenger iramát reggelig állja, / itt a menyasszony, sej, a menyasszony, végtelen öblű, thalatta, thalatta, / ruháit rendre leszórja a Föld, sej, termékeny tenger alatta, alatta”; „fölfakadó víz / áttör a szennyen”. A természeti elemek nyilvánvaló életmegtartó hatalommal bírnak: „kushad a koncért, elemekéért, kushad mohón az emberiség”. A látomást energikussá a históriai időiség, a világtörténelmi (a „történelem egészére”25 kiterjedő) időáramlás dinamizálja – s a genezistől az apokalipszisig, a származástól az önelvesztésig, a bőséges-virulens kezdettől az elszárasztó végig – a meg nem becsült természeti önazonosságtól való sivár-élettelen elszakadásig – jutó hanyatlásfolyamat visszafordíthatatlanságának keretében: „kiisszuk a tengert, sej, de kiisszuk, szájunk szikkadt, bendőnk telhetetlen, / itt a menyasszony, sej, hullámok karján, világ ölében, itt az egyetlen, / ragadja az ár, sej, tengermély az ágyhely, világ ha kihal”; „megfertőztettek, sebeztek rajban, aj, kivilágos éjjelek, és / szúr a sugár is, aj, átszúr rajtam közömbös heggyel-éllel e kés, / virrad a tenger, aj, végtelen öblű thalatta, pirkad a, pirkad a part, / melyet a násznép, aj, csuda násznép a sötétségből ki- és kikapart, / hozzák a menyasszonyt, aj, vissza az asszonyt, jön, jön a koravén, szeplős gyermek, / fövenyre vetődött moszatoktól, aj, kikönyörögni egy kis kegyelmet, / kiittuk a tengert, aj, fenékiglen, halait megettük, nyaltuk sóját, / csupasz mederben, aj, gurulnak itt-ott tátogó, céltalan, bilincstelen bóják, / elapadt a dagály, aj, elakadt minden, vízen átvádló, cirmos hajó és / nagy fene cirkáló, aj, polipdögökre tátog az ágyúnaszádon a lőrés, / ős elemünk, aj, ős anyaméhünk, meddőn maradott förtelmű bánat, / nincs tenger, nincs sziget, aj, nincsen part sem, anyányi árnyak futnak utánad”; „anyányi menyasszony, aj, parttalan parton, húzasd a nótát, húzzuk a mi / világteremtő dalunkat, sej, hogy időnk ne legyen felejteni / Atlantiszunkat, a vízből valót, aj, – elnyeltük földül, el mindenestül, / csak egy falás volt, aj, jól palástolt izgalmunkban pillánk most se rezdül, / kihalt a menny, aj, ki a pokol, jaj, kiittuk a tengert, végtelen a part, / kóválygunk hosszán, új menyasszonyt hozván, ki talán mégis, aj, tengert akart”. A virradat az ősmélységektől eltávolító sorsromlás metaforája, a semmihez közelítő „kóválygás” pedig az abszurd reményvesztést érzékelteti („se halni, se lenni”). Mindazonáltal egy „új menyasszony”, a feltétlen szükségességével halvány lehetőséget is sejtető újjáteremtődés, megújulás jelképe talán oldja is a lezárulás végérvényességét. A költői nézőpont mindenképpen a lét- és értéksorvadást, az önelidegenítő devalválódás és degenerálódás előrehaladottságát konstatálja;26 olyan pozíciót vesz föl, amelyből meglátható és megítélhető a történelmi lét tragédiája. S ez az a modern és a klasszikus magyar sorsköltészetbe szervesülő világkép, amely az intertextuális perspektívatágítás révén is „holt-súlyos” igazságokból építkezik, s a szellemi-erkölcsi szövetkezés esélyének őrzésével a humánum egyetlen hitelesen fenntartható létkompenzációját szolgáltatja – a világ (N. Pál József kifejezése szerinti) „végső elrongyolódásának”27 ellenében.

Partium

Jegyzetek 1

CSOÓRI Sándor, Nagy László földi vonulása = Égi s földi virágzás tükre. Kortársak Nagy Lászlóról, szerk. BALOGH Ferencné, Veszprém, 1985 (Horizont Közművelődési Kiskönyvtár, 11), 160. 2 BUDA Ferenc, Az elmondhatatlan szavak = Égi s földi virágzás tükre, I. m., 62. 3 „Tömören néhány utalással megidézi, felidézi Szilágyi Domokos költészetének különleges sokszínűségét. Jellemzéséről sorról sorra kimutatható, hogy kreatív asszimiláció eredménye. Szilágyi Domokos versei inventorként állnak mögötte, de önálló lelemények a megigéző szavak, nem csupán ‘átírásai’ Szilágyi sorainak. Amit pedig a jellemzés súlyát növelni szándékozva tőle vesz, arra egyértelműen utal. (…) Jó érzékkel ragadta meg Szilágyi költészetének szabadság-játékát, fájdalmakat őrző, de játékba oldó s nem feloldó karakterét. Szilágyi Domokos titokban fájó holtsúlyos játékait Nagy László a belső tartás módozataként értékelte. (…) A költőileg kiteljesített, retorikailag, képi világában megemelt vers értéksiratás és mély keserűség foglalata, az értéktanúsítás kapott benne nagy hangsúlyt.” GÖRÖMBEI András, Nagy László költészete, Magvető, Budapest, 1992, 338, 341. 4 JÁNOSI Zoltán, „De ott, Erdélyben nehogy meghasadjon a szívem”. Nagy László erdélyi útjai, Hitel 2005/7., 3–16.; Uő., Nagy László és az erdélyi irodalom, Magyar Napló 2005/7., 9–18. 5 JÁNOSI Zoltán, „Szólítlak, hattyú”. Válogatott írások Nagy László életművéről, Magyar Napló, Budapest, 2006, 362–363. 6 „Verseinek hangnemében, sikolyában, a Schrei esztétikája, az expresszionista kiáltás köszön vissza. (…) A kiáltás nem azonos a versmértékbeli anarchiával. (…) A vad ‘üvöltés’ inkább a kifejezés tartalmában, és nem a kifejezésmódban érvényesül. A költő szeretné leszúrni a szavakat, hogy hozzáférhessen a dolgokhoz. (…) A metaforáktól programszerűen megfosztott vers a mitopoétikus elemek gazdag raktára lesz. A gesztusok vadsága lenyűgöző. A költő gondolatok-érzések örvényébe veti magát. Nagyívű polifonikus szerkezeteiben egymásba vágnak, összefonódnak a hangok. A láz jellemzi ezeket a gazdagon hangszerelt verseket”. Nicolae BALOTĂ, Romániai magyar írók (1920–1980), ford. VALLASEK Júlia, Mentor, Marosvásárhely, 2007, 327–328. 7 Vö. CS. GYÍMESI Éva, Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Kriterion, Bukarest, 1990; SZAKOLCZAY Lajos, Szilágyi Domokos (1938–1976) = Uő., Erdélyi ősz, Napkút, Budapest, 2006, 153–218.; POMOGÁTS Béla, Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989), V–VI., Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2010, 193–200. 8 S a megbecsülés kölcsönös is volt közöttük. „Nagy László jól ismerte erdélyi költőtársa verseit, s azon túl, hogy kivételesen jelentős költőnek látta, nagyon szerette is.” JÁNOSI Zoltán, „Szólítlak, hattyú”…, I. m., 355. – S a mindkettejük egyéniségére jellemző „sámánszerű” szuggesztivitás elemi erőteljességét igazolhatja Tornai József gyönyörű emlékverse is: „Harmincnyolc év, harmincnyolc év, / mire volt érv, mire volt érv? / Milyen az ég, milyen az ég? / Domokos-kék, Domokos-kék! // Arra emlékszem, borral emlékszem, / nézett hegyes orral merészen, / fehérlett a szája a kékben, / s hallgatott, ha választ nem kértem. // A válasz dőzsöl, a válasz megérik: / ő írta Erdély démon-miséit, / ő, a legmodernebb, a legrégibb / lába körmétől táltos-fejéig” (Szilágyi Domokos táltosfeje) – lásd Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete, szerk. PÉCSI Györgyi,

Partium

Nap, Budapest, 2005, 151. – Művük poétikai, esztétikai, világképi természetének komparatív elemzéséhez pedig lásd még VINCZE Ferenc, Nyelvbe forduló garabonciások, avagy Nagy László és Szilágyi Domokos költészetének összehasonlítási lehetőségei = Uő., Hagyományok terhe, Felsőmagyarország, Miskolc, 2009, 62–67. 9 NÉMETH László, Dráma és legenda = Uő., Két nemzedék, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1970, 578–579. – De már vallomásos Szophoklész-tanulmányának 1932-es részletében is ezt rögzíti: „Szophoklésznél szertartás és líra egymást támogatják; istenfélelem és istenkáromlás egy dal két szólama.” Uő., Európai utas, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1973, 27. – Vö. még Eklézsia-megkövetés című 1946-os drámájában Misztótfalusi Kis Miklós kifakadását: „Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik.” Uő., Szerettem az igazságot, II., Magvető–Szépirodalmi, 1981, 242. 10 Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941, szerk. LIKTOR Katalin, Polis – Petőfi Irodalmi Múzeum, Kolozsvár–Budapest, 2014, 174. 11 NAGY Gáspár, Közelebb az életemhez, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2005, 277. 12 BABITS Mihály, Istenkáromlás = Uő., Esszék, tanulmányok, I., Szépirodalmi, Budapest, 1978, 471. 13 Vö. „Az ember, erőfeszítésének ezen a pontján az irracionálissal találja magát szemben. Érzi magában boldogság- és igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd.” Albert CAMUS, Sziszüphosz mítosza, ford. VARGYAS Zoltán, Magvető, Budapest, 1990, 218. – Az ég és a föld közötti abszurd helyzet bonyolult ironikus reflexivitásáról, a kétségérzet, a parabázis, a regiszterkeverés természetéről lásd KOVÁCS Flóra, A választék kísértése. Szilágyi Domokos Megvert az Isten című kézirattöredékéről, Tiszatáj 2015/3. (Diákmelléklet, 148, 1–7.) 14 KÁNTOR Lajos, Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? Balassi, Budapest, 1996, 83. – Vö. Szilágyi Domokos kijelentését József Attiláról: „Ez a költészet mindennapi kenyerünk.” A költő (régi és új) életei. Szilágyi Domokos (1938-1976), szerk. KÁNTOR Lajos, Kriterion, Kolozsvár, 2008, 151. 15 Lásd például POMOGÁTS Béla, A „hosszú vers” és a mitologikus költői számvetés = Uő., Sorsát kereső irodalom, Magvető, Budapest, 1979, 463–477.; FÜLÖP László, Nagy László pályaképéhez = Uő., Élő költészet, Magvető, Budapest, 1976, 377–418. – A Menyegző „monumentális, bartóki verskompozíció”. TARJÁN Tamás, Nagy László tekintete, General Press, Budapest, 1994, 140. 16 GÖRÖMBEI András, Nagy László költészete, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2005, 379. 17 JÁNOSI Zoltán, Nagy László mitologikus költői világa, Felsőmagyarország, Miskolc, 1996, 322. 18 Uo., 321, 322. – Lásd még a szerző további köteteinek Nagy Lászlóról szóló fejtegetéseit, például JÁNOSI Zoltán, Idő és ítélet, Felsőmagyarország, Miskolc, 2001; Uő., A Csodafiu-szarvas, Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány, Iszkáz, 2003; Uő., Fűszál és mindenség, Holnap, Budapest, 2005; Uő., Barbárok hangszerén, Holnap, Budapest, 2010; Uő., Kutyák a babakocsiban, Felsőmagyarország, Miskolc, 2015. 19 „Múltból jövőbe hidal az elszántság, az évezredeken át megújuló szándék.” SZÉLES Klára, Nagy László himnusza = Uő., A létté vált hiány, Felsőmagyarország, Miskolc, 1995, 27.

Partium

CZINE Mihály, Magyar irodalom a huszadik században, Kortárs, Budapest, 2001, 158. 21 KÖDÖBÖCZ Gábor, Nagy László költői világképe hosszú énekei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre = Uő., Értékvilág és formarend, Felsőmagyarország, Miskolc, 2003, 136, 137. 22 KISS Ferenc, Menyegző = Uő., Írások Nagy Lászlóról, Püski, Budapest, 1993, 88, 89. – Lásd még főként VASY Géza, Nagy László-tanulmányok, Mikszáth, Veszprém, 1993; Uő., Nagy László, Balassi, Budapest, 1995; Uő., Nagy László, Elektra, Budapest, 1999; TÜSKÉS Tibor, Nagy László, Szépirodalmi, Budapest, 1983; TOLCSVAI NAGY Gábor, Nagy László, Kalligram, Pozsony, 1998; „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról, szerk. TASI József, Petőﬁ Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996. 23 Lásd Laurent JENNY kategóriáit: A forma stratégiája, Helikon 1996/1-2., 23–50. 24 Gérard GENETTE, Transztextualitás, Helikon 1996/1-2., 82–90. 25 BEZZEG János, Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom, Jelenkor 1979/6., 575. 26 „Mi lesz a világgal, amely nem vers, nem szó, szabályai nem a végtelen könnyűség, a nyelvben, a versben fellelt szabadság szabályai?” MARKÓ Béla, „Játsszuk, ami nincs, de lehetne” (Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek) = Uő., Az erdélyi macska, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2010, 54. 27 „Szilágyi Domokos lírája e föladhatatlan teremtő és világbíró vágy útjának és az út következményeinek a végsőkig következetes végigjárása, s mint ilyen, önmagával szembeni irgalmatlanságában a magyar irodalom történetében talán egyedüli”; „Szilágyi Domokost – többek közt – az a Nagy László búcsúztatta el, aki a szelektáló köztudalom, meg a párbajozó csoportok önreprezentációja szerint a másik (ti. a képviseleti, vagy a vátesz magatartást preferáló népi-nemzeti) ‘oldal’ szimbolikus alakja lett. Tény: aki ma vitán felüli példának tudja az egyiket, inkább kétellyel néz a másikra – vagy a híveire, követőire legalábbis. Pedig ha valakik, akkor ők aztán valóban összetartoztak, s nemcsak annak okán, hogy Szilágyi a legnagyobb élő költőként éppen Nagy Lászlót nevezte meg, vagy hogy – mint életének közeli tanúi elmondták – a Deres majálist lemásolta kézzel – állítólag!? – egyetlen éjszaka. Nem a poétikai karakter s a két világkép azonossága fűzte őket össze igazán, hanem az inkább, amit nekünk is oly sürgősen vissza kellene perelnünk. Ők még tudták ugyanis, hogy vérre megy a játék, számukra az irodalomnak volt még tétje, miként a kimondott szónak s az életnek is. A különbség persze tapintható, s nem csak abban, hogy amíg a szóképektől Szilágyi egy időre elköszönt, addig az idősebb poéta a maga metaforáihoz haláláig ragaszkodott. De abban már igen, hogy amidőn – úgy a század hatvanas éveinek közepétől – a Menyegzőben is verssé formált morális csalás nyilvánvalóvá lett, s az értéktudat, meg az érték érvényesítésének lehetősége – illetve az ebben való hit – egymástól távolodni kezdett, a hatalmak vájta határon inneni költőtárs makacs értéktudata – az új formák megannyi változatát is keresve bár – továbbra is sértetlenül megmaradt. Az ő utolsó egy-másfél évtizede a visszaperlés avagy a folytonos értéktanúsítás mind keserűbb utóvédharcának jegyében telt, ezt tette akkor is, amikor költőtársa koporsójánál prózaverssel búcsúzott (Aki szerelmes lett a halálba). „Halálod a pazarlás ideje már. A megtartók jöjjenek, igen.” – mondta Nagy László akkor. Szilágyi Domokos számára az említett elmozdulás önnön értékbiztonságának a szétporladását jelentette, így ő – mivel az Istentől való kegyelemben bízni nem tudott – a világ végső elrongyolódásáról adott hírt, vigasz nélkül ugyan, de illúzióktól mentesen.

Partium

Két egymást kiegészítő, de egyaránt nélkülözhetetlen morális és költői tanúsítványa ez sorsunknak: annyi bizonyos, mindkettőbe bele lehet halni. Vagy a szív szakad meg, vagy az élet iránti bizalom fogy el végleg. Mindkét halállal mi (…) lettünk kevesebbek.” N. PÁL József, Szeretett volna élni 2000-ig. Szilágyi Domokosról – huszonöt év után = Uő., „A megtartók jöjjenek…”, Felsőmagyarország, Miskolc, 2004, 210, 217–218. – S különlegesen érdekes, izgalmas újdonság: a Menyegző egyfajta bravúros formaparafrázisának, katartikusan szubverzív témavariációjának tekinthető poémájában (Hőkamera) a mai erdélyi költő, Fekete Vince a tradícióvesztés (a nyomorúságos elrongyolódás) újabb stádiumába süllyedő jelenkori szánalmas duhajkodások (pénzközpontú) álságai vagy a hagyomány torzult értékmaradványai között fulladozó lakodalom nyers életképeit festi föl, amikor a ﬁatalok arccal már nem a tengernek, hanem a tivornyázó násznépnek ülnek ott párban a falusi kultúrházban, s amikor „minden fordítva van most ami fehér máskor / az fekete (…) ami sötét volt az világos ami világos az sötét” (Székelyföld 2015/4., 59–64.).

Filep Gergő: Halastó

Partium

Pomogáts Béla

Kovács Imre – menekülésben, fogságban, szabadságban Kovács Imre Magyarország megszállása című politikai önéletrajzában, amely jó három évtizede jelent meg a kanadai Torontóban, olvastam a következő tanulságos kis történetet. A második világháború vége felé Kovács, aki a Nemzeti Parasztpárt egyik vezető személyisége és a háború elleni mozgalom vezérkarának jeles tagja volt, azt a megbízást kapta, hogy hozzon össze egy találkozót Újszászy István tábornok, a magyar vezérkari főnökség kémelhárító osztályának parancsnoka és Rajk László, az illegális kommunista párt vezetője között, aki valamivel korábban szabadult az internálásból. A találkozó, ahogy annak idején mondani szokták, „illegálisan” jött létre, ügyelni kellett, hogy a Gestapo mindenütt jelen lévő ügynökei ne szagolják ki a magyar katonai hatalom és a kommunisták tervezett együttműködését. Újszászy és Rajk kezdeti kölcsönös bizalmatlansága részben a tábornok által felszolgált francia konyak hatására gyorsan feloldódott, ahogy Kovács Imre írja: „a kommunista vezér és a kommunista-vadász tábornok egymástól meghatódott.” Összetegeződtek, mind bizalmasabb tónusban tárgyalták meg tennivalóikat, majd az ezeréves magyar történelmet. „Az ezer év – írja Kovács – nagy idő, a beszélgetés is hosszú volt, olyan hosszú, hogy ők is, én is az üveg fenekére értünk. Az italtól megszelídültek, megenyhültek, a Hadik-laktanyát szükséges rossznak minősítették, az államhatalom mindenhatóságát kölcsönösen elismerték. Az utolsó poharat egymásra ürítették: – László! – István! Féltem, hogy összeölelkeznek, de az egyiket úri magyar gőgje, a másikat kommunista öntudata visszatartotta az illumináltságukban is lealacsonyító, komikusnak ígérkező jelenettől. A búcsúzásnál hosszan kezet szorítottak, Rajk megjegyezte: – Tanulságos este volt. Újszászy őszintén válaszolta: – És megnyugtató.” Sokatmondó történet: a korábbi ellenségek mind barátságosabb tónusban beszélgetnek egymással, nemrég még egymás esküdt ellenségei voltak, aztán a történelem szorításában megpróbálják az összefogást annak érdekében, hogy a háború vége ne a németek oldalán találja Magyarországot. Végül aztán mindketten a szovjet térhódítás áldozatai lesznek: Újszászy nem sokkal a nevezetes találkozó után egy moszkvai börtönben hal meg, Rajk sorsa ismert, neki is csak egy félévtizedet adatik még élnie. Kovács Imre, aki a nevezetes tárgyalásban alig vesz részt, inkább csak a rezonőr szerepét tölti be, életben marad, igaz, csak annak következtében, hogy 1947 őszén sikerül nyugatra menekülnie, máskülönben lehet, hogy rajta is beteljesedett volna számos nemkommunista politikus végzete. A három férﬁ találkozása szinte példázatos: akik Magyarországon történelmet „csinálnak”, azok többnyire rosszul végzik, a cselekvés közeléből eltanácsolt viszont megmenekül. Persze ő sem mindig, erre is számtalan példával szolgál a történelem.

Partium

Az életút mérföldkövei Kovács Imrének, ez kiderül nevezetes emlékiratából, az volt az emberi és politikusi tragédiája, hogy néhány esztendő, tehát az 1944 és 1947 közötti rövid és viharos korszak kivételével, alig alakíthatta a közéletet, holott egyénisége, felkészültsége, ambíciói arra rendelték volna, hogy ennek a közéletnek a cselekvő formálója legyen. Minden képessége megvolt erre: az ország egyik legnevesebb egyetemi intézményében, a közgazdasági karon tanult, egyik mestere Teleki Pál volt, később Szekfű Gyula szűkebb köréhez tartozott, korán eljegyezte magát a politikával, mint a népi szociográﬁai irodalom neves egyénisége, a Néma forradalom című nagyhatású falukutató mű írója, tekintélyes ellenzéki lapok és folyóiratok, így a Pesti Napló, a Magyarország, a Válasz, a Kelet Népe, a Szabad Szó általános megbecsülésnek örvendő munkatársa, az 1937-ben létrehozott Márciusi Front egyik vezetője, az 1942-ben megalakult Történelmi Emlékbizottság egyik szervezője volt, mint ilyen, a háború ellen fellépő értelmiségi mozgalom egyik kezdeményezője, 1942-ben a Petőﬁ-szobornál, majd a pesti Vigadóban rendezett demonstráció egyik szónoka (az ellenállási mozgalom nevében ő olvasta fel a negyvennyolcas március 15-i követeléseket, majd Bajcsy-Zsilinszky Endrével közösen ő helyezte el a parasztság nevében a koszorút a szobor talapzatára). Korán beírta nevét a múlt század mozgalmas magyar történelmébe, mint ennek a történelemnek az értelmezője, majd alakítója, végül elszenvedője. Nem volt zökkenőmentes az élete: 1942-ben a kémelhárítás rettegett börtönét is megjárta, a szervezet, szerencséjére, melléfogott, az írót és három társát (Pálóczi-Horváth György és Bálint György neves újságírókat, valamint Cserépfalvi Imre könyvkiadót) végül is szabadlábra kellett helyezniök. (Akkor még az „ártatlannak” talált embereket szabadon engedték a leginkább félelmetes intézmények is – a nácik, majd a kommunisták idején ez már megváltozott.) A háború végén, midőn az ellenállási mozgalom megbízásából el akart jutni a szovjet hadvezetőséghez, mint magyar „partizánalezredest” őrizetbe vették, börtönről börtönre hurcolták, végül megszökött, így tudott szerepet vállalni a magyar demokrácia vezetői között. Hogy a szovjet katonai elhárítás egyszerűen melléfogott volna, avagy szándékosan keverte össze az írót valaki mással, az rejtély maradt. Magam erősen gyanakszom, hogy nem tévedésről, hanem az író-politikus kiiktatási (vagy megfélemlítési) kísérletéről lehetett szó. Kovács Imre különben sem volt könnyű helyzetben, hiszen a kommunista pártvezetőség, így Rákosi Mátyás és Révai József, akikkel Kovács Imre a nyilvánosság előtt is szembekerült, az első szabad napoktól kezdve arra törekedett, hogy rátegye kezét a hatalomra, és elszigetelje azokat, akik a valódi demokratikus megújulás hívei voltak. Ebben minden erkölcsi gátlás nélkül jártak el. Kovács Imrének tapasztalnia kellett, hogy pártja korán a kommunista vezetőség befolyása alá került, emiatt szakítani kényszerült a Nemzeti Parasztpárt olyan vezetőivel, mint Erdei Ferenc és Darvas József, akik igen korán (Erdei már a háború idején vagy még korábban a kommunisták titkos ügynöke volt, Darvas pedig a negyvenes évektől együttműködött a kommunista párttal). Kovács Imre végül magával a parasztpárttal is szakítani kényszerült. Az 1947-es választásokon már Balogh István, korábban szegedi plébános és miniszterelnökségi államtitkár jó szándékú, de gyenge és esélytelen Független Demokrata Pártjának jelöltjeként szerzett mandátumot, nem sokkal ezután tudomására jutott, hogy a kommunista államvédelem feketelis-

Partium

tájára került és őrizetbe vétele várható. Szinte az utolsó órákban sikerült elmenekülnie, Svájcban, majd Amerikában kötött ki, mint a politikai emigráció egyik szellemi vezetője, politikai tanulmányok, vitairatok és a már említett Magyarország megszállása című önéletrajzi visszaemlékezés szerzője. Mindhalálig kitartott demokratikus meggyőződése mellett, a szomorú módon többnyire ingatagnak bizonyult magyar politikai értelmiséggel ellentétben a politikai emigráció mindig következetes: meggyőződését okosan és bátran képviselő egyénisége maradt. Memoárja két alkalommal is megjelent: 1979-ben Torontóban, majd 1990-ben Budapesten, ez politikai szerepének újraértékelését jelentette be. Az önéletrajzi munka hasonlóan több más, az emigrációban készült tanulmányához és könyvéhez, a huszadik század magyar történelmének útkereséseiről és útvesztéseiről adott képet. Így 1963-ban Kiugrási kísérletek a második világháborúban, 1968-ban Duke ezredes jelentkezik, 1980-ban Lengyel menekültek és francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945 (Beszélgetés Varga Bélával) című művei ugyancsak a második világháborús Magyarországról, 1967-ben Egy évszak emberei és 1981-ben Egy kísérlet bukása című írásai a koalíciós korszak politikai konﬂiktusaival foglalkoztak. Valamennyi izgalmas és tanulságos olvasmány, egy nagyon hivatott, és csak néhány esztendeig tartó történelmi korszak reményeit és szomorú végét mutatják be. Történelmi dokumentumok és publicisztika Önéletrajzi és történelmi emlékeinek összegző feldolgozása, amelybe imént felsorolt tanulmányait is beledolgozta, az önéletrajzi dokumentumregény és a történelempolitikai publicisztika módszerét vegyíti egymással, ahogy a korszakkal foglalkozó más önéletrajzi és politikatörténeti művek is (például Kállay Miklós, Szegedy-Maszák Aladár, Nagy Ferenc, Kertész István, Kádár Gyula, Almásy Pál és mások visszaemlékezései). A személyes visszatekintés, az események krónikája többször is a politikai vitairatok szenvedélyébe csap át, a könyv írója a pamﬂetek indulatával eleveníti fel a kommunista vezetéssel vagy az ennek „foglyává” vált parasztpárti baloldallal történt összecsapásait. „Öt év történetét írtam meg – hangzik a terjedelmes munka előszava – 1942-től 1947-ig, jórészt személyes élmények és tapasztalatok alapján, háttérben a nagyhatalmak roppant összecsapásának és végzetes tévedéseinek felvázolásával. Az öt év a magyar történelem legtragikusabb szakasza, vereséggel és bukással, majd újrakezdéssel.” Az összefoglalás célja az volt, hogy megfelelően érzékeltesse annak a történelmi átalakulásnak a jelentőségét, amelynek maga az író-politikus Kovács Imre is tudatában volt, jóllehet következményeit kritikusan szemlélte és számos eredményét erősen vitatta. Azt azonban – ellentétben a politikai emigráció konzervatív szárnyával – ő is elismerte, hogy az 1945-ös korszakforduló új lehetőségeket nyitott meg a magyar nép előtt, még ha ezeket a lehetőségeket nem is sikerült valóra váltani. „Történelmünket – írta – nagy, drámai és tragikus események gyakran megszakították, de ugyanannak a rendszernek a folyamatosságát érintetlenül hagyták. A fordulópont 1945: lezárult az a hosszú-hosszú folyamat, amit büszkén ezerévnek nevezünk és elkezdődött egy új korszak, aminek megjelölésére még nincs kellő távlatunk. Eddigi jellegében az új korszak mindannak az ellenkezője, amit az ezerév képvisel és szimbolizál, de akárhogy is lesz,

Partium

akármit hoz a jövő, a fejlődés előreviszi a magyarságot, ismeretlen rendeltetése felé, nem pedig hátra, hogy megtörten, sírva a múltjára boruljon.” Ez a könyve is tanúsítja, hogy egész munkásságát a politika iránti szenvedélyes érdeklődés hatotta át, távolból is élénk ﬁgyelemmel kísérte a magyarországi, illetve kelet-európai eseményeket, igyekezett világpolitikai összefüggésben elhelyezni megﬁgyeléseit, következtetéseit. Számos olyan politikai eseményről, tervezetről, megbeszélésről, vitáról adott beszámolót, amelyet mint ezek résztvevője és tanúja közelről ismerhetett. Emlékirata a magyar memoár-irodalom hagy hagyományait követi, ez a hagyomány a magyar elbeszélő próza igen régi és nagyhatású műfaji konstrukciója, bátran állíthatjuk a regényirodalom mellé. A klasszikus erdélyi és magyarországi emlékiratnak megvannak a maga irodalomszociológiai és formatörténeti hagyományai. Általában akkor készültek ezek az emlékezések, amidőn szerzőjük már megvált attól a szereptől, amelyet korábban betöltött a társadalomban, a közélet harcaiban, formájuk ezért az utólagos számvetés, a jövőnek, a nemzeti közösségnek vagy Istennek szóló vallomás. Az emlékező mintegy végső számadásra készült, életének és cselekedeteinek, ahogy Misztótfalusi Kis Miklós, az erdélyi memoár-irodalom egyik klasszikusa írta: a maga „mentségét” kívánta papírra vetni. Nem a dicsőséget célozta meg, hanem a sorsot és a pályát zárta le, mindazonáltal volt közösségi feladata is, az utódoknak szolgált tanulság és eligazítás gyanánt. Az emlékiratokban megidézett történelem az utódokat akarta felvilágosítani, az események nyomán leszűrt tanulságok által eligazítani. A memoárirodalom hagyományai Ebben a szándékban a magyar memoár- és napló-irodalom legújabb korszaka is osztozott: az írók és közéleti emberek egyrészt maguk is „mentségnek” tekintették mindazt, amit papírra vetettek, tetteiket és politikai, morális döntéseiket világították meg, azt, hogy miért kellett úgy cselekedniök, ahogy cselekedtek a közép- és kelet-európai történelem elmúlt drámai időszakának fordulatos eseményei és kényszerűségei között. Jelen voltak a történelemben, vagy csak elszenvedték a történelem fordulatait, engedtek kényszerűségeinek, és ennek a történelmi jelenlétnek a körülményeire és következményeire kerestek magyarázatot. De elsősorban nem a „mentség” foglalkoztatta őket, semmiképpen sem az önigazolás, nem a múltat akarták dicsfénybe öltöztetni vagy mentegetni. A huszadik századi magyar memoár-írók, így Kovács Imre sem hírnevüket készültek gyarapítani, inkább arra törekedtek, hogy a történelmi korszak tanulságait világítsák meg, most már nemcsak a család, a barátok, az eklézsia számára, mint a régiek, hanem egy tágasabb közösségnek, a magyarságnak, talán Kelet- és Közép-Európa közös történelmi sorsot hordozó népeinek. A memoár-irodalom jelene persze nemcsak szociológiájában és moráljában kötődik a klasszikus hagyományokhoz, hanem irodalmi formáiban is, az önéletírás szervezője a múló idő, az egymásra épülő események sorozata. Kompozíciója így azt az elvet követi, amelyet Halász Gábor Az újabb regényről című tanulmányában, szemben a 19. századi regény „koncentrikus” szerkezetével, „lineáris” rendnek nevezett. A tanulmányban a következőket olvasom: „A végtelenül változatos regényirodalomban, ahol minden osztályozási kísérlet kétes értékű, nagyjában kétfajta regénytípust vehetünk fel. Az egyikben

Partium

az író az eseményeket mintegy láncrafűzi, egymás jután sorakoztatja az epizódokat, kalandokat, amelyeknek száma tisztára mesélő kényétől függ, jóval kevesebb vagy több is lehetne anélkül, hogy a regény egésze csorbulna. Jelentőségük is többnyire csak a abban áll, hogy megtörténnek, a hős keresztül ment rajtuk, de nem általuk lett azzá, ami; vagyis az események önmagukban érdekesek és nem lélekalakító hatásukban.[..] A másik típusnál a regény cselekvénye egy egyéni lélek vagy család sorsa körül épül ki, az események jellemekre rétegeződnek, általuk és értük vannak. A regény koncepciója nem epizódokból fűződő egyenes vonal, amely tetszés szerint nyújtható, hanem zárt kör, az eseményeknek egy pontba futó sugárrendszerével. Terjedelme, részeinek aránya szigorú belső törvényeknek van alávetve; szerkeszteni kell, hogy jó legyen. A kalandok a hős lelki evolúcióját szolgálják, értelmet hordoznak, szerepük van.” Olyan regényről, tágasabb értelemben olyan elbeszélő műről van szó tehát, amelynek belső arányait nem a hősök cselekvése és e cselekvések társadalmi, illetve lélektani motívumrendszerének felkutatása hozza létre, hanem az egymás után leírt események és életjelenségek időrendbe szedett sorozata. Ez a műfaj elsősorban panorámát kínál, egy korszak változatos életét és egy ember változó sorsát mutatja be, és ezért az epikus anyag megtűri, sőt megköveteli a kitérőket, a kommentárokat. Az előadást hol a személyes vallomás, hol a politikus szenvedély, hol az értekező tárgyilagosság szövi át. Voltak írók, vagy pontosabban: író-teoretikusok, például Kolozsvári Grandpierre Emil, akik a magyar próza természetes karakterét látták ennek a memoárirodalomnak a hagyományaiban, a „lineáris” előadásban és abban, hogy a cselekmény zárt körét minduntalan megszakítják a dokumentatív és kommentatív elemek. Mindennek nagymértékben megfelel Kovács Imre emlékirata, amellett, hogy igen tüzetesen és elemző módon, emellett erős kritikai érzékkel mutatta be az úgynevezett „koalíciós korszak” eseményeit: a szovjet megszálló hatalom erőszakosságát és arroganciáját, a kommunista párt Rákosi Mátyás személyéhez köthető manipulációit és a demokratikus mozgalmak (a parasztpárt, a kisgazdapárt, a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrata párt) erőtlenségét. Mindenekelőtt rámutatott azoknak a politikusoknak a tévedéseire és bűneire, akik személyes hatalmi ambícióik oltárán feláldozták saját pártjuk és a magyar demokrácia érdekeit. A történetnek ugyanis két mozgatója volt: egyrészt a kommunista párt agresszív természete, másrészt a demokratikus pártok tehetetlensége. Igaz, hogy a szovjet hadsereg árnyékában ezek a demokratikus pártok akkor is tétlenségre lettek volna ítélve, ha cselekvésre szánják el magukat. Kovács Imre emlékiratában természetesen a maga személyes élettörténetét: küzdelmeit, vívódásait, reményeit és csalódásait is bemutatta. Visszatekintése igen tartalmas és gazdag munka, aligha akad olyan memoár vagy történelmi feldolgozás, amely ehhez hasonló hitelességgel és elemző készséggel ábrázolta volna a drámai mozzanatokban bővelkedő rövid történelmi korszak (1942-1947) eseményeit, közéleti küzdelmeit és szereplőit. Az író az imént említett emlékirat-irodalom hagyományai szerint dolgozta fel anyagát, igen festői arcképekben idézi fel szereplőinek, például Horthy Miklósnak, Kállay Miklósnak, Lakatos Gézának, Tildy Zoltánnak, Nagy Ferencnek, Rákosi Mátyásnak, Szakasits Árpádnak, Kovács Bélának az alakját, és igen érdekesek azok a megjegyzések is, amelyeket az ország végzetét megszabó nagyhatalmak vezetőiről: Hitlerről, Veesenmayerről, Sztálinról és Molotovról tesz. Ismerte őket, sokat személyes tapasztalatokból, de akivel nem találkozott, azokról is hiteles és eredeti véleménye volt. Visszatekintése nem nélkülözi a szépirodalmi, mondhat-

Partium

nám, regényírói készségeket sem, alkalomadtán vitriolos iróniával mutatja be az általa megörökített történelmi események szereplőit. Már utaltam arra, hogy milyen elbeszélő készséggel mutatta be könyvének egy helyén Ujszászy Istvánnak, Horthy-rendszer kémelhárító főnökének és Rajk Lászlónak, az illegális kommunista párt vezetőjének találkozását. Az életmű tanulsága Minderről igen érdekes képet adott a Magyarország megszállása című munkájában. A memoáríró politikai és emberi sorsa tulajdonképpen történelmi példázatot jelent: tragikus eseményekben túlságosan is bővelkedő történelmünkben igen gyakori jelenség volt az, hogy olyan politikusok, gondolkodók, akik igen szigorú erkölcsi érzékkel, biztos felkészültség birtokában és józan stratégiák nyomán szerették volna alakítani az ország sorsát, végül is kiszorulnak a cselekvés teréről. Közülük sokan, gondolok Széchenyi Istvánra, Teleki Lászlóra, Bethlen Istvánra, Teleki Pálra, Nagy Imrére, tragikus véget értek, másokat, például Kossuth Lajost, Károlyi Mihályt, Nagy Ferencet és persze Kovács Imrét az emigráció mentette meg a tragikus végtől, (és az emigráció tette lehetővé azt, hogy történelmi mérleget készítve számoljanak be drámai tapasztalataikról). Ők mutattak rá a magyar történelem tragikus természetére is: a hatalom általában azoknak a kezébe került, akik nagyon kevés józansággal és tisztességgel irányították az ország életét. Kovács Imrének tulajdonképpen szerencséje volt, mint cselekvő politikusnak alig voltak lehetőségei, az emigrációban viszont politikai gondolkodóként igen tartalmas életet élt, és hitelesen képviselte azt a stratégiát, amelyet az általa (meg mellette Németh László, Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Gombos Gyula és mások által szorgalmazott) „harmadik út” eszmevilága alapozott meg. Vagyis a nemzeti függetlenség a társadalmi egyenlőség, az erkölcsi törvények korlátai közé fogott kapitalista berendezkedés eszméit, olyan eszmekört, amely egyesíteni szeretné a szabadság és a társadalmi egyenlőség klasszikus eszményeit – számolva mindezeknek kockázataival. Kovács Imre alakjáról és tevékenységéről, jelentőségükhöz képest ritkán szóltak az elmúlt évtizedek történeti vagy irodalomtörténeti kiadványai. Azt jóformán mindenki elismerte, hogy huszadik századi történelmünk kiváló egyéniségéről van szó, de az országos átalakulások első éveihez (a nyolcvanas évek végéhez, a kilencvenes évek elejéhez) képest, midőn egymást követve jelentek meg régebbi és az emigrációban készült művei, és emlékművét is felavatták alcsúti szülőhelyén, az utóbbi évtizedben (a Kovács Imre Társaságon kívül) viszonylag ritkán emlékeztek meg róla a politika és a történetírás képviselői, pedig történelmünkbe és irodalmunk történetébe egyaránt beírta nevét, írói munkásságát és politikai tevékenységét nem kerülheti meg sem az irodalomtörténet-írás, sem a történettudomány. Alakját és munkásságát nem csak az emlékezetnek, hanem például egy méltó emlékműnek is meg kellene őriznie (például egy Wass Albert szobor helyett, ilyenből ugyanis szerte Magyarországon több tucatot találhat az érdeklődő). Művei teljes joggal foglalnak helyet abban a virtuális bibliotékában, amely nemzeti létünk és önismeretünk drámai dokumentumait gyűjti össze. Ott kellene lenniök a kézikönyvtárakban is, hogy bárki megismerkedjék velük, tanuljon belőlük, és ha kívánja, vitatkozzék a bennük foglaltakkal. Meggyőződésem, hogy a szellemi örökség méltányos recep-

Partium

ciójának új lendületet és értelmezést kell adnunk. Munkásságának és politikai pályájának felgyülemlett tanulságait mindenképpen ﬁgyelembe kell vennünk, ha mint európai nemzet ismerni akarjuk önmagunkat, képességeinket, értékeinket, kudarcainkat, lehetőségeinket. Tartozunk ezzel a jövőnek, amelyet csakis a történelmi tapasztalatok és tanulságok közösségi elsajátítása által lehet megalapozni. Végül is Kovács Imre munkáját, mind a bemutatott korszak hihetetlenül érdekes és ugyanakkor tragédiák közé vezető történetének ábrázolása, publicisztikai és írói erényei következtében a magyar memoár-irodalom olvasmányos és tanulságos művei között kell számon tartanunk. Most, két esztendővel az író születésének centenáriumán túl el kellene gondolkodnunk azon, hogy mennyi minden nála található megállapítást, tanulságot, elemzést kellene egy hitelesebb és ígéretesebb nemzet- és történelemkép kialakítása érdekében hasznosítani. A Magyarország megszállása és az író többi műve: szociográﬁai és szépirodalmi munkák, történelmi és politikai tanulmányok ugyanis olyan művek, amelyek ma is gondolkodást, számvetést, időnként önvizsgálatot követelnek. Irodalmunk, ezen belül a magyar memoárirodalom, hosszú évszázadokon keresztül mutatta fel a nemzet előtt zaklatott történelmünk krónikáját és tanulságait, ezek a tanulságok, ha a magyar közélet: a politika, a kulturális élet intézményeinek gondozói és képviselői kellő komolysággal szívlelték volna meg őket, sokat segíthettek volna abban, hogy a kívánatos józansággal és eredményességgel igazodjunk el ennek a történelemnek ma sem könnyű „Scyllái és Charibdisei” között.

Filep Gergő: Vízállás

Partium

Farkas Gábor

Az egyensúly poétikája Füzesi Magda költészete Roland Barthes elhíresült kijelentése szerint a szerző halott.1 Ez alapján persze joggal merül fel a kérdés, hogy értelmezhető-e a recepció során jól megkülönböztethető és megnevezhető jegyek szerint személyiség-tükröző alkotás? A személyiség mennyiben lírai én, és mennyiben vezethető le a szerző adott léthelyzetéből, körülményeiből (értsd: neméből, társadalmi helyzetéből, életkorából stb.). Füzesi Magda költészetét megismerve zavarba ejtő módon kerül szembe az értő olvasó azzal a kérdéssel, hogy a versekben tükröződő szemléleti rétegek mennyire önállósíthatók a kisebbségi lét, a Szovjetunió pártpolitikai ideológiája, az asszonysors, általában a nőiség meghatározottságától. Bár a magyar irodalomról szólva illik egyetemes magyar irodalomról beszélni, mégsem hagyható ﬁgyelmen kívül, hogy „a költészet regionalitása a kisebbségi irodalmakban markáns jelenség.”2 Egyes – a művekben értelmezés tárgyát képező – összefüggések és tartalmak nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek a kisebbségi kontextus ﬁgyelmen kívül hagyásával.3 Füzesi Magda verseiben is tetten érhető ez a kettősség: az egyetemességre való törekvés, a humánum mindenen átszűrődő relevanciája, és a helyi/helyzeti kötöttségek keretezettsége. „Ezüst cérnám elfogyott régen,/ nem vezet erdei ösvényen./ A vadak nyomát fű takarja,/ alszik a mesék birodalma.” – így kezdi Füzesi Útban hazafelé című 1978-as versét. Szembetűnő a klasszikus versforma fegyelme, amely az egyetemes magyar irodalom hagyományaihoz való ragaszkodást is mutatja, és a téma is egyetemesen emberi: az okos felnőtt, a József Attila-i „meglett ember” énjét fogalmazza meg a szerző a mitologikus „ezüst cérna” és „vadak nyomának” felemlítésével, hogy aztán Ariadné fonalának, és a szarvast űző Hunornak és Magornak intsen búcsút egy metaforikus ébredéssel (ráébredéssel, eszmélettel?), hiszen „alszik a mesék birodalma”. Ez a József Attila, Babits és Kosztolányi gyermekszemléletét is tükröző egyetemesség-igényű makroszemlélet szűkül aztán a vers folytatásában a táj – a mikrovilág – perspektívájává: „Árokparton kaszások jönnek,/ Megállnak, és visszaköszönnek./ Rám néznek fáradt asszonyok,/ most érzem csak: itthon vagyok.” És ez az otthon a kisebbségi létbe kényszerített kárpátaljai magyarság otthona: „Hazám e táj. Erdeje, rétje/ megfáradt ember menedéke./ Itt esti csillagokban égnek/ elporladt, táltos nemzedékek.” Ez a szemléleti váltás aztán végképp zavarba ejtheti a mai olvasót, ha a vers záró sorait is idézzük: „E kicsiny föld népének sorsát/ ma munkáskezek kovácsolják./ Osztozik benne minden társam,/ ki hittel hisz a tisztulásban.” Itt már a korabeli pártideológia hangján szól a szerző, tehát a vers végére nemcsak a térbeli perspektíva szűkül le (a mítoszok világlátása felöl 1

Roland Barthes A szöveg öröme című könyvében fogalmaz így, híres megállapítása a modern recepció alapvetésévé vált. 2 Farkas G., Megérkezések – Iancu Laura költészete. In: Magyar Napló. 2010/7. 48 3 Vö. pl. Kányádi Sándor Krónikás ének – Illyés Gyulának odaátra című 1986-os versében az alcím határozószavának jelentésrétegeivel, vagy Iancu Laura csángó témájú verseivel.

Partium

a szülőföld tájábrázolása felé), hanem az időbeli értelmezés is determinálttá válik: adott kor adott ideológiájának és fogalmi gondolkodásának ismeretét feltételezi a mű. A három szemléleti réteg (létfilozófia, otthonábrázolás, szocialista ideológia) együttes megléte ugyanazon versben Füzesi Magda azon verslélektani motiváltságára hívja fel figyelmünket, melyben a költő a korabeli párttól vezérelt értelmiségi gondolkodást, „az egymást taszító hangulatokat (…) képes egyensúlyba hozni. (…) a kárpátaljai magyarság ezeréves, természetes önazonosságát-emlékezetét és a szocialista-kommunista ideológia közösségteremtő igényét is megkísérli egyensúlyban tartani.”4 A pályáját az 1970-es évek derekán kezdő költő látásmódját, formavilágát elemzők több sajátos értéket emeltek ki eddig Füzesi Magda költészetéből. Bertha Zoltán ezeket így foglalja össze: többen megállapították „az ‘asszonyi érzések’ és a ‘közösségi hűség’ összefonódó kifejezését (Pomogáts Béla) vagy a népköltészeti hatás jelentőségét (Elek Tibor). A kárpátaljai magyarság monográfusa, Pál György (A magyar irodalom Kárpátalján 1945-1990, 1990) az ‘igényes megformáltságot’, az ‘intenzív’, ‘tömör’, ‘eredeti’ képvilágot, az összetett képrétegek érzelmi, gondolati, filozófiai távlatait értékeli, (…) M. Takács Lajos az ‘erőteljes, mégis finom hangú’ megszólalást, az ‘arányosan mértéktartó’, ‘bensőségesen realista’ emlékidézések versszerkezeti erényeit dicséri, (…) Somos Béla és Sárkány Anna pedig a ‘nagy formabiztonságot’ és ‘képteremtő fantáziát’ nyomatékosítják.”5 Bertha Zoltán kiemeli még Cseresnyés Dóra megállapítását, aki szerint „Füzesi Magda a magyar költészet jól ismert motívumaiból építkezik, (…) kerüli a váratlan képeket és meglepő fordulatokat.”6 Lengyel Tamás az előbbiekkel összhangban Füzesi költészetében a „hagyományos (mataforikus-szimbolikus) jelentésszerkezet” jelentőségét hangsúlyozza.7 A fentebb idézett összefoglalójában Bertha Zoltán még leszögezi, hogy ennek a versvilágnak talán legnagyobb értéke a látvány és látomás poétikai egyensúlya,8 Görömbei András pedig Elek Tiborhoz hasonlóan a népköltészeti hatás jelentőségét emeli ki.9 Végül Penckófer János a legremekebb Füzesi-verseknek azokat tartja, melyeknél a látvány jelentésrétegeiben az individuum és a közösség viszonya rajzolódik ki. Ezek az írások „a társadalmi létezést látványként szervezik költeménnyé”10 A Tájoló című versben a táj így válik allegóriává, hangjai és csendje a lét és elmúlás metaforájává: „Az ősz elfáradt. Felzokog./ Köd lüktet lázas homlokán. (…) A szikkadt szél akár a kés/ szeleteli a tegnapot. (…) Az ősz megvált és betakar,/ felglóriáz, majd elsirat.” Az idézett sorokból kitűnik, hogy nem csak az egyén perspektívája érvényesül versszervező kohézióként, hanem a társadalmi szemlélet is megfogalmazódik. A verset tehát nem az individuum és a társadalom egymást taszító létezését állító egzisztencialista filozófia jellemzi, épp ellenkezőleg: egyén és közösség kiszámítható egyensúlya. Penckófer János szerint ez az egyensúlyra törekvés meghatározó Füzesi Magda 4

Penckófer János, Népköltészet, közösségi sors, világbavetettség (Füzesi Magda költészetének alakulása). In: Penckófer, Tettben a jellem. Bp., 2003. 159. 5 Bertha Zoltán, Kárpátaljai sorsképek. In: Bertha Z., Sorstükör. Miskolc, 2001. 537. 6 Bertha Zoltán, u.o. 538. 7 Lengyel Tamás, Füzesi Magda: Biztató. In: Pánsíp, 1993/1. 8 Bertha Zoltán, u.o. 538. 9 Görömbei András, A síp ötágú. In: Alföld, 1974/4. 10 Penckófer János, u.o. 156.

Partium

költészetében. A kiegyenlítődés egyébként élét képes venni a mérleg két oldalának, azaz finomítja a társadalmi ellentmondásokat a kommunista/szocialista ideológiában, és enyhíti az egyén ellenállási kényszerének determináltságát is. A metaforák jelentésrétegei és a látvány formálja tehát a korai versek üzenetét, hiszen az akkori rendszerben „a metaforák világában kevésbé volt tetten érhető a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették [a köl11 tők] a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát.” A Szovjetunió felbomlása után nyilván anakronisztikussá váló bajtársias közösségi szemlélet helyett új utakat kereső kárpátaljai szerzők azon kérdéssel kerültek szembe, hogy az identitást (is) meghatározó addigi látásmódok milyen alternatívákkal válthatók ki. A kilencvenes évek elején/derekán e sorba illeszthetők a második világháború végén malenykij robotra elhurcolt magyar férfiak, és az orosz katonák által megerőszakolt lányok sorsát feldolgozó művek (pl. Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya), melyek egyfajta szembenézést jelentettek az addig elhallgatott kárpátaljai magyar sorssal. Füzesi Magda Kósa Anna balladája című versében ezt a tragikus történelmi korszakot dolgozza fel: „Most viszik Pétert a városba,/ elkísérném, de nem szabad./ Kimostam két ingét habosra./ Ne bántsátok a fiamat! (…) A harmat szállt Péter szemére,/ testét hazai föld borítja,/ s a többiek – mind Árpád vére –/ húsz férfi hullott ott a sírba.” Itt is megfigyelhető – ami leginkább védjegye Füzesi Magda költészetének – a közösségi és egyéni sors egy szinten láttatása. Ez a kettősség ugyan megmaradt a kilencvenes és kétezres évek Füzesiverseiben, a sorsábrázolást azonban felváltotta a látvány és a létbevetett individuum metaforikus ábrázolása. Jó példa erre az 1998-as Táj gesztenyékkel ciklus, melynek darabjai „mindinkább a személy társtalanná válásáról tudósítanak, a közösségevesztett magány képeit villantják fel.”12 „Csak hó, csak sár, csak füst, halálod, Dickens-világ, széthull az Éden. Csak köd, szemét, hiába várod, nem nyílik nyár ebben a télben. Mert ez a táj már nem valódi, csak krétarajz, vásárfia, penésztől fénylő ócska holmi, Isten kezében Biblia.” Az egyén traumatikus sorsélményét rögzíti itt a költő, mintha az addigi ideológia által vezérelt biztos társadalmi rend felbomlása a közösség szétzilálását is jelentené. E „modern” lírai én számára minden megkérdőjeleződik és semmivé válik. Nem elhanyagolható szempont azonban, hogy az individuális alapokon nyugvó elvesztett identitástudat túlmutat a kisebbségi létsors következményeinél, napjainkra világjelenséggé vált. 11 12

Balla D. Károly, Valóságpróza és látszatvalóság. In: Beszélő, 12/7. Penckófer János, u.o. 164.

Partium

„Eddig két Füzesi Magdát ismerek: azt, aki szerénységében is királynőien jár-kél a beregszászi utcákon, s azt, akinek lépte Pesten el-elbizonytalanodik.”13 – fogalmazza meg egyszerre tényleges és átvitt értelemben véve Petrőczi Éva a Táj gesztenyékkel című kötet előszavában azt a léthelyzetet, mellyel minden határon túli és anyaországi költőnek egyaránt szembesülnie kellett a rendszerváltás éveiben. Füzesi Magdának is új válaszokat kellett adnia az egyén és a közösség, a látvány és impressziója, a kisebbségi sors és a személyes lét sokszor választások elé állító kérdéseire. Újabb köteteiben (A bohóc dala – Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2003., Mérsékelt égöv – Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2007., Kagylóének – Kráter Kiadó, 2012.) a tematikát „a kor, a 14 személyes elrendeltetés, valamint a közösséghez fűződő viszony válsága képezi.” Az a kettősség azonban megmaradt, amely a költő indulásakor is már ﬁgyelemfelkeltő módon meghatározta a Füzesi-verseket, azaz a népdal ihlette látásmód és forma feszített összhangja/disszonanciája az ideológiai alapú közösségi szemlélettel. A különbség viszont, hogy a ma költője számára a magyaros forma, a népköltészeti forrás, vagy a látvány ihlette látomás egy egzisztencialista, énkép-vesztett kontextusba helyezi a természetesen még mindig közösségféltő, a pusztulást felmutató társadalmi rendet és a művészet öncélúságát mindig is elutasító Füzesi Magda költői világát. Példa erre, ahogy a szerző formálja a napszakot és a tájat a 21. századi individuális létezés allegóriájává Őszi nocturne című versében: „Hold pásztorolja a megdermedt tájat,/ a tegnap vére mindent elborít,/ a rét fölött már szelek zsolozsmáznak,/ hajnal csipkézi a múlt ágait.”

Táj gesztenyékkel (Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1998) 14 Penckófer János, u.o. 165.

Partium

Be ha Zoltán

Hit és haza Tüzes Bálint költészetéről Takarékosság, mértékletesség, arányosság. Semmiféle erőltetett tömörítés, mesterkélt szűkszavúság vagy önredukció. Nem; hanem önmegtartóztató elszemélytelenítés nélkül is valami csodaszerű légiességgel összesűrített vallomástétel, képi szárnyalás, fantáziadús életfelidézés, önkitárulkozó szabadság. Varázslata a rövid mondatoknak, amelyek mégis az érzelmi, hangulati, bölcseleti, konfesszionális, metafizikai sugallatok derűjétől és tágasságától szivárványlanak, amelyek opálosan fluoreszkálnak és egyetemes létigazságoktól fénylenek. Villanásokból épülnek az életképek, az emlékképzetek, a tünékenyen víziószerű látomások, a szimbolikus szuggesztiók, a vágyak, remények, viszatekintő nosztalgiák, számvető és létösszegző metaforák, önsorskifejező hitvallások megannyi kikristályosított mozaikdarabkái. S ebben a megragadó emberies készültségben és feszültségben röppennek a szavak, a sohasem bőbeszédű, de soha nem is érzelemnélkülivé lecsupaszított megnyilatkozásformák. A kettősség köreiben és szféráiban: míg másoktól esetleg sok szóval is keveset kapunk, itt kevés szóval is sokat. Mert ez a kettősség vagy összetettség valóban egyszerre árasztja a könnyűség, a keleti tusrajzokhoz hasonlatos lebegés, a pillanatnyiság mágiáját, meg a súlyos egzisztenciális sorstapasztalatiság személyes és közösségi érvényességtartalmát, bőségét és gazdagságát. A megszenvedettség és a felülemelkedés rugalmas összekapcsolhatóságát és megejtő esztétikai együtthatóságát. Jelentéses élettények, sorsos érzelmek, metafizikai sugárzások keverednek és szelídülnek össze tehát az 1951 és 2013 között élt Tüzes Bálint sokoldalú nagyváradi költő, újságíró, irodalomtörténész, literátor verseiben. Akinek hagyománytudata, műveltsége, a genius loci-hoz való ragaszkodása is mintaszerű volt. Forrongó századelő címmel például 2006-ban (Nagyvárad, Europrint Könyvkiadó) adta közre rendkívül izgalmas, élvezetes, mert érzékletesen, életesen gazdag és tartalmas, ezzel egyszersmind filológiai alapmunkának számító beszélgetőkönyvét Tóth Jánossal, a váradi Ady Endre Emlékmúzeum vezetőjével, igazgatójával a Holnap időszakának szellemi mozgalmairól, folyamatairól, meghatározó személyiségeiről. Ady halhatatlan alakját pedig több szép versében is megidézte, megelevenítette (Ady, Ady-vízió). Lírájában tehát míves formakultúra, stilizált képek, kapcsolódó motívumsorok, rímek, ritmusok, dallamok gyengéd lejtése, műgond és cizellált kifejezőerő csiszolja egybe a látvány és a látomás tudatlírai övezeteit, érzület és gondolat, értelem és sejtelem élmény- és hangulatköltészeti dimenzióit. Világkép és stílus, élmény és forma: ennek harmóniáját kérték számon régen is és most is a széptani kritikusok, s ha változtak is a körülmények meg a verseszmények, Tüzes Bálint modernizált lét- és lélekkölteményei döntően mégiscsak ezt a szépségkultuszt éltető termékeny hagyományt fejlesztik és árnyalják, mégis inkább a gondolatébresztő konszonanciák értéktartományait szélesítik és a magukkal ragadó bűvös mélységperspektívákat tágítják, mintsem hogy lemondanának a költészet, a költőiség eredendő, archaikus, ősi hatásalakzatairól. Töredékesre

Partium

repedezett korunkról hitelesen tudósítanak az ő szellemes bökversei, az akár posztmodernnek is nevezhető frivol nyelvi és szövegjátékai is: de mindennek fundamentumát a modern újklasszicizáló emocionalitás, az ideálőrző rezonancia, a vibráló értékőrzés és az eszményfenntartó misztériumteremtés erkölcsisége képezi. A tradíció elementaritása és a kötéseken átívelő szabadságmámor titkos mindenségigézete. Korlát és korlátlanság meghatározhatatlanul egyéni, szuverén egyeztetése. Színesen tarkálló gyöngyszemek sorozatának, füzérének tekinthető Tüzes Bálint Életfaárnyék című (és akivel a költő lélekemelő beszélgetést is folytatott az Agria folyóirat 2009/1-es, tavaszi számában: Holló Barna képzőművész karakteresen finom-veretes grafikáival díszítve megjelent) verseskönyve (Nagyvárad, Europrint Kiadó, 2001) is, amelynek sajátos koloritja és alaplelkülete már címében is vitalitás és rezignáció, fény és ború, derűlátás és elégikusság különös együttesével üt át. Már bevezetőjében sem szokványos életrajzot vázol, hanem „egyszerhasználatos” fogalmakhoz, „egyszóval az élethez” fűződő olthatatlan vonzalmát jelenti be. De tudja, hogy érezni, szorongani, reménykedni, csalódni azért másokhoz hasonlóan szokott ő is, legfeljebb másképpen ad hangot mindezeknek. A maga dedikációját is az univerzális szeretet jegyében fogalmazza meg: „mindazoknak akik szeretnek / és akiket szeretek”, és a könyvet ajánló pályatárs, Pataki István szintén a humanitás alapértékeit emeli ki: „‘Hitnél többet nem adhatok’ – vallja Tüzes Bálint költő, mintegy sugallva is a kérdést: próbálhat-e többet adni poéta ebben az értékrend nélküli, összekuszált világban, mint emberségben gyökerező szeretetet, őszinte kitárulkozást, szerelem-tiszta féltést?”. Azt is leszögezve, hogy a „hit fontossága nem csupán mély vallásosságban gyökerezik. A szülőföld megtartó erejének közhellyé koptatott fogalmát költői magasságba emelve biztat: higgyünk gyökereinkben, mint a történelem viharaitól edzett szálfenyők, tölgyek. Ehhez bátorság kellett, és kell ma is.” Pataki Isván pontosan látja a sok évtizedes léleknyomorító embertelenségben is vállalt értékmentés szelíd hősiességének jelentőségét, s másfelől hogy az egyszerű, tiszta verssorokban mennyi játék is sziporkázik; gyermeki-felszabadult játékosság, divatoktól, irányzatoktól független örömtónus. „Tud magyarul. Költőül. Emberül. Szerényen, alázattal, halkszavúan mondja ki intéseit, aggódásait.” „Teszi a dolgát Életfaárnyékban.” És tehetjük rögtön hozzá: azóta is folyóiratokban – köztük a Partiumi Írótábor díjával kitüntetett Ködöböcz Gábor főszerkesztése által fémjelzett rangos egri orgánumban, az Agriában – közreadott versei tanúsága szerint is. A fiatalságra visszarévedő számadások („egyszer visszatérnek / a gyermekkor újságpapírból / készített sárkányai”; „nagyapám is visszatér / hiszen nem halt meg / csak elaludt” – Suhanc számvetés) közé máris beszüremkednek a megejtőn hiterősítő szentenciák – „hitnél / többet nem adhatok mégis / megyek már tudom / mikor riaszt s óv az ég” (Fáradt galambok) –, de az örökös úton-levés, a folytonos keresés, a megnyugtató létértelem utáni kívánkozás, vágyakozás, epekedés igeivé jegecesedő megszólalásformái is. S ez a szinte állandósuló életút-metafora – mint a nagy modern teológusfilozófus, mítoszkutató Northrop Frye elméletében is a „quest”-nek nevezett kalandos vándorlás vagy lényegfürkészés – olyan álomi vagy mélypszichológiai keresésmítoszra utal, amelyben a vágyakozó én teljesüléskeresése „megszabadítja a valóság gondjaitól, de magába is zárja ezt a valóságot”. „Bárhogy volt hittünk fűben / és kövekben (…) hétágú szivárványt álmodni élet / mi megálmodtuk azt” (Nemzedéki dal); „a folyóktól sohasem szabad meg- / kérdezni honnan-hova” (Folyamatos kíváncsiság ellen); „autós

Partium

szerelmek / tűntek az úton egymás után” (Eredetmonda); „hol van a fáról / aligelröppent madár” (Feladat kisﬁamnak); „örök útmutatód a remény” (Reménységváróban); „mögötted összeáll / ami múlt / jelenné vált perceit éled / a jövő szakadozik (…) útra kelsz mégis / kínlódva indulsz / még mindig szisszenő / cserepek felé” (Törtvonal); „az utat mutasd merre mégy el” (Harmincöttől ötvenig); „tenyeredből utak indulnak” (Protest song); „elméd szárnyas gyermeke az értelem” (Zuhatag); „hajnalban inni indulnak a szarvasok” (Igazság); „hozzád csapást nem találok // indulok mégis // tisztaszemű boldogságból / inni szerelem kútjából” (Őszvégi ének); „elindulsz / veled új napod is indul / szürkeségből és / ragyogásba ér” (Átitató áhítat); „eljutunk a mennyekig” (A lét, a lét, a lét) – hangzanak számtalan változatban az útkeresés, a talányfaggatás, a magasságáhító remény- és minőségigény aforisztikus gondolatsűrítményei, az életút-felmérés vízszintes és függőleges irányú eszmélkedéséből fakadó gnómikus bölcsességei. Mert amit kívül keresünk, azt keressük belül is és fordítva: amit belül, azt kívül. („Ádám arcán riadalom / és reménytelen a nyújtózás // pedig hogy / fogná még azt a kezet” – jeleníti meg így a Kápolna freskója Michelangelo halhatatlan remekművét.) Immanencia nincs tehát transzcendencia nélkül; az Isten fölöttünk, de bennünk is lakozik. Rejtőzködő mivoltában is („Örökidő jelekben”) – mint Pascalnál („Deus absconditus”), mint Adynál („Nem látni őt emberi szemmel, / De itt van és kormányoz”), mint Karl Jaspesrnél („Láthatatlan. Látni nem lehet, csak hinni lehet benne”), de mint már Ézsaiás prófétánál is: „Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy” (Ésa 45, 15.). Hát így bújik meg a teremtő önvaló, a minden létezés ősforrása – zsoltárosan mint szép híves hegyi forrásvíz – a cserkésztestvérnek ajánlott Tüzes Bálint-versben, a mintegy világkép-összegző Forrás a hegyen-ben is: „rejtőzik / vannak akik nem hiszik / láthatatlan ugyanis / mint az Isten / pedig tavasszal ősszel / nyáron télen / csak életet ad / belőle van / fű / fa erdő / a hajtás tőle sarjadt / növeszt levelet sarjat / mackót gidát / nyuszit rókát / varjút rigót / csízet pintyet / fenyőt bükköt / hársat tölgyet / virágot is / százszorszépet // tehát rejtőzik / s vannak akik nem hiszik / láthatatlan ugyanis / mint az Isten / mégis minden / így lett miénk”. De az emlékezetesen eleven és eredeti képek maguk is szimbolikusan szövik táj és lélek, természet és szubjektum, fent és lent kozmikus összefüggésrendszerét, földi és égi vetületeit (amint azt már legalább Hermész Triszmegisztosz óta tudjuk, hogy „ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van”; és így „érted meg az egyetlen csodát”): „gesztenyegyertya / az égre világol / lángja levélzöld / fénye az ég” (Viráglobbanás); „megmaradjon nékünk / égi vezérlőül / mikoron a létünk / más időkbe szédül // fent van az alul s lent van a fenn / örökkétig végtelen” (És végül). Magasság és mélység között tehát – de mindig a szülőföld vonzásában: „világ tetején ülök / alattam talaj / fenn felhő s az ég / lenn a folyó s a város / áldott föld / maroknyi Várad / noha nagy / örök föld / hol ember előtti csöndből / üzennek bimbózó / magnóliák / illatuk lobogón hirdeti / mindnek / reánk már / hiába támad a tél” (Itthoni tavasz). Az „anyarög” (Nyugtalan fenyő) erőtere ez, ahol „a kagylókötő iszapban évezredes temetők” (Szülőföld) rejlenek, s az „elmélyülés” „állandó közegragaszkodás” (Zuhatag). Ha Tompa László magányos erdélyi fenyői a keserves helytállásra buzdítanak, itt a „nyugtalan fenyő” még inkább szakadatlan „vakrémületnek” van kitéve, mert a tatár, török, német, orosz és egyéb veszedelem szüntelen történelmi kínjai közepette az alapvető gondtapasztalat nem más, mint hogy „harsog a mindenkori JAJ / és meg- harcolt/hurcolt / haza házad hátadon / míg forrón félt a fájdalom / nyílt lángok égig csapó /

Partium

fényoszlopa”. Meg hogy „csak szürke gránit / egyetlen tömbből / a hazán élő nemzet / kemény bizonyossága / de mennyiért és miből / szélvédett helyen / fagyot is próbált / lándzsafű vetés / a megmaradás / de mennyiért és meddig” (Emlékmű). S bár „egy nemzet emberré töredez / de odább / a partmenti regék füzese alatt / önsodrától ittasan / újra nemzet lesz / kenyeret ne érjen már szájam / ha ez nem való / a hold örök igaza / vonzani vonzani a cseppet” (Zuhatag). „Rokonná lenni hitben” – szól a fohászos, imádságos hűségintelem, s a kitartás sorsbeszédes parainézise: „e földből nőttünk csupán (…) így mi lépnénk is nem is / a fák nem tudnak arrább menni / minden viharok elől” (Szülőföld). „Magunkban lelni meg hazánkat” (Páratlan páros) – mondja Tüzes Bálint, folytatva azt a sok erdélyi költőnél árnyalódó eszmét, miszerint ahogyan élünk, az a hazánk, vagy a nyelv a mi valódi hazánk, tehát a kultúra, a hagyomány, a történelmi, szellemi, erkölcsi értékek teljessége: az otthonvilág, az otthonteremtés, az elidegeníthetetlen otthonosságérzet. A hazatérés maga a megnyugvás hívó üzenete: „mondd sietsz-e még / érkezni hazába / a megálmodott házba” (Novemberi vers); „szólítlak eztán / önmagunk jogán / kedvesnek / anyanyelvnek / istenhitnek / szerelemnek / hogy szétosszalak / meggyónjalak” (Ellentét). S a transzcendens, krisztológiai, eucharisztikus átlényegülés misztikájában is: „mióta / átléptél fényen / másokén és enyémen / benne dobbansz ím / borban – kenyérben” (Metamorfózis). Mert végül „a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül” (Utószó). Hit és haza bennünk és fölöttünk van. Hazaérni földön és mennyben ezt jelenti tehát: létet és lényeget egybelátni, egybeélni. Nincs kint és bent, mert a hitben, a reményben és a szeretetben minden összeér. Az út vége a felemelkedés és az átvalósulás. Ahogyan az 1778-as keltezésű debreceni ének, a szövegével a XVI. századi Batthyány-kódexben szereplő zsoltáros fohász – református énekeskönyvünk 371. dicsérete – a Lélek hatalmát zengi: „Munkáinkat megszentelje, / Bennünk a hitet nevelje, / Útunkat hazánkba vezérelje.” Hát így közelít mai és örök hazájához, így mereng, így tűnődik, így remél útközi térben és időben Tüzes Bálint, egyszersmind szülőhazájának mostani pusztulását is fájlalva – Nagyúton című szintézisversében: „kell-e térkép / hogy megtaláld hazádat / hogy bizton / eligazodj / elmúláskóstolt / falvak felé / éveid országútján // vagy // elegendő csupán a hit / a torokszorító féltés / és / valósággá lesz / a megérkezés”.

Partium

Támba Renátó

Az elfogadástól a kritikai szemléletig A társadalmi életben való boldogulásra törekedvén az ember hamar megtanulja, hogy manapság a legfőbb értéknek az önérvényesítés és az önmegvalósítás számít. Mindenki járja a maga útját, s leginkább azzal foglalkozik, ami az önfenntartásban segíti őt: pénzt szerzünk, hogy megélhessünk, megteremtjük az anyagi biztonság kereteit, hogy családot alapíthassunk. Csak arra a feladatra koncentrálunk, ami közvetlenül előttünk van: saját magunk és családunk menedzselésére. A tágabb társadalmi környezetre való összpontosítás törekvése, a felebarátiság, a testvériség, az irgalmasság eszméi kívül maradnak látókörünkön, értékpreferenciáinkon, de így vajon mit adunk át gyermekeinknek? Ha mindenki megszokja, hogy pusztán magának és szűk környezetének termeli a jólétet, lehet-e valóban közös a jólét, s elvezethet-e a lélek harmóniájához? Alapulhat-e a boldogság individualizmuson és önzőségen, vagy inkább az emberség eszméjébe vetett hit jelenti számára a termőtalajt? S egyáltalán, mit jelent a boldogság? Egy biztos: a boldogságot a lelki élet korlátai hátráltatják. A lelki élet korlátai közé soroljuk az ellenségek és a szeretettek közötti éles különbségtételt is, hiszen – ahogyan Jézus fogalmaz, mintegy az ószövetségi etika revízióját adva, – a vámszedőkhöz hasonlatos haszonelvűség (vagy az evolúciós pszichológia roppant beszédes fogalmával élve: a reciprok altruizmus) hajt minket akkor, amikor szeretteinkért imádkozunk, ellenségeinket viszont gyűlöljük (Máté 5,43-47). Miért is lennénk jók, ha csak azokkal cselekszünk jót, akiktől jó cselekedet várható? Az igazi jóság feltétel nélkül való és nem ismer erkölcsi határokat. Ezt a felismerést igazolva Jézus felszólít minket arra, hogy szeressük és áldjuk ellenségeinket, imádkozzunk azokért, akik minket átkoznak és kergetnek, s tegyünk jót velük (Máté 5,44). Ugyanez vonatkozik azokra is, akiket megtévedteknek, gonoszoknak mondunk, sőt, éppen azoknak van igazán szükségük segítségre, akik „betegek”, „bűnösök” (Márk 2,17). Forduljunk tehát azok felé, akik ártanak nekünk, vagy akiket mások elítélnek. Jézus ezt a magatartást teszi meg az emberi tökéletességre való törekvés zálogának is: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Máté 5,48). Ahhoz tehát, hogy az erkölcsi alapértékek korlátlanul érvényesülhessenek, s ne váljanak hamis értékekké az önfenntartás programjának keretei között, mindenkit egyformán embernek kell tekinteni az egyenlőség és a felebarátiság szellemében. Másfelől pedig nem követhetjük kritikai szellem nélkül a társadalmi élet, a társas együttélés bevett normáit, ha hozzá akarunk járulni a közösségi élet kreatív megújításához – éppen ezért szólít fel Jézus az atyánkkal, pontosabban: az atyai tekintély közvetítésén keresztül érkező etikai kitételekkel való szembeszegülésre (Máté 10,34-36). Ezek a normák ugyanis szintén meggátolják az emberi kapcsolatokhoz való ítéletmentes, megértő, elfogadó viszonyulást, s – éppen a normák által körülhatárolt közösséghez való tartozás rögeszmés kívánalmán keresztül – nem mást igazolnak, mint a saját (közösségi motívumoktól meghatározott) identitásunkhoz való görcsös ragaszkodást. Amikor tehát Jézus arról beszél, hogy békesség helyett fegyvert bocsát a földre és meghasonlást támaszt az ember és az ő atyja között (Máté 10,34-35), annak a konformizmus-

Partium

ellenességnek a csíráit hinti el, amely felszabadít minket a szüntelen erkölcsi ítélkezés hajlamától. E hajlam nem tanúsít mást, mint, hogy az ember nem meri elhagyni a közösségi élet azon kereteit, melyek segítik őt az önmeghatározásban, „melléktermékként” megannyi előítéletet indukálva. Azonban, ha képesek vagyunk elereszteni a közösségi együttélés biztonságot nyújtó fogódzóit, tehát, ha képesek vagyunk elveszíteni az életünket a feltétel nélküli elfogadás, megértés és szeretet, tehát a jézusi attitűd nevében, éppen akkor fogjuk megtalálni önmagunkat (vö. Máté 10,39). Máskülönben csak elveszünk a társadalmi elvárások útvesztőjében. Természetesen az anyagi javak halmozása is önmagunk elvesztéséhez vezethet, mivel ezek egy csoportjának (pl. öltözék) önreprezentációs célú felhasználásából (erről ld. Erving Goffman színház-koncepcióját – Goffman, 1956) fakadóan szintén közösségi elvárások (a társadalmi élet kontextusában értelmezhető „ideális én” elérésére való törekvés) által meghatározott. Az anyagi javak termelése nem más, mint a hiúság kergetésének látványos formája, s ily módon megerősíti bennünk a mulandóság folyamatát. Ezért szólít fel Jézus az ideális értékek halmozására, hogy túlléphessünk az anyagi lét korlátain (ld. Máté 6,19-20). Jól vigyázzunk tehát, hogy mire összpontosítjuk életünket, mert mindaz, ami a földön megköttetik, „a mennyben is kötve lészen” (Máté 18,18). Úgy őrizzük meg életünket, mint talált tárgyat, amit az ember egyszer visszaad (ld. József Attila: Eszmélet, 10.), úgy, amiért felelősséggel tartozunk. Éppen ezért ne elégedjünk meg a társas élet felszínes formáival, ne legyünk képmutatóak és ítélkezőek, ehelyett törekedjünk a feltétel nélküli elfogadásra, s hogy segíteni tudjunk egymásnak, igyekezzünk meglátni az okokat az adott élethelyzet felszíne mögött. Ne a közösség erkölcsei jelöljék ki az utat saját etikai ítélőképességünk számára, hanem a bennünk élő emberszeretet legyen társadalmi életünk legfőbb alapelve. Életünket hassa át a jézusi irgalmasság és megbocsátás eszméje (Márk 3,28), s ahogyan ő tette, mi is forduljunk szembe a tekintélyelvűséggel. Hiszen az erkölcsi autonómia az evangéliumok egyik legfőbb etikai alapeszméje, legfontosabb társadalomszemléleti motívuma pedig a kritikai gondolkodás, a tolerancia és az empátia. Ezek az értékek rendkívül aktuálisak napjaink multikulturális társadalmában is, s összhangban állnak a metanarratívákkal szembeni bizalmatlanságot tanúsító posztmodern gondolkodásmóddal. Sőt, olyan korszerű pedagógiai irányzatoknak is ezek a jézusi alapeszmék adnak táptalajt, mint amilyen például az inkluzív nevelés, mely az embert a maga egészlegességében, s nem pedig részeinél fogva szemléli. Ebből a recepciótörténeti morzsából is kitűnik, hogy az evangéliumi emberkép valóban alapja lehet egy demokratikus társadalomképnek. Hivatkozások Goffman, Erving: The Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh, University of Edinburgh – Social Sciences Research Centre, 1956. Goffman, Erving: The Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh, University of Edinburgh – Social Sciences Research Centre, 1956.

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek IX./19. Harminc év távolából – avagy, élet a halál után „Űzd vasvillával, a természet bejön újra, lopva oson, de bejön, finnyásságod kinevetve.” (Horatius) Érdekes, hogy a költészet világnapján is egy nagy durranásról szóltak felétek kiáradó gondolataim – igaz, akkor csak Wolf(!) márkájú kerékpárom elülső kereke durrant ki –, ahogy most, a honi költészet napján is valami hasonlóról készülök nektek számot adni, csak épp a lépték egészen más. Merthogy, címünkből kiindulva, nem ám a túlvilági lét, mint felmerülő lehetőség kérdéskörében foglalnék állást alább – elvégre, majd megtudjuk, ha odakerülünk; csak győzzük kivárni! –, hanem egy tévében látott német természetfilm tanulságait osztanám meg veletek. Mégpedig egy csöppet sem szokványos műét, amiben nem ám feslett szirmú trópusi orchideákról, avagy veszedelmes vadállatokról költenek ezredszer is szemkápráztató képsorokat, hanem csak ide, Csernobil környékére látogat el a kamera. S ha már forgatócsoportunk be tudott férkőzni e kitelepítésre ítélt, és az átlagos halandó elől teljesen elzárt területre, az ukrán-belorusz határ által nagyjából félbevágott úgynevezett Zónába*, az ott élő, és magát igencsak jól érző farkas populációt vizsgálják meg közelebbről. Azt az összesen tizenhét falkányi ordas hordát, amely beköltözött időközben az elnéptelenedett-elnéptelenített falvakba és városokba – igen, nem ritkán szó szerint is a házakba! –, és mondom, köszönik, egész' jól elvannak ott maguknak. Következésképp, most kivételesen nem az új divatjukat élő farkasemberekről, hanem ezekről az emberi környezetben megtelepedett farkasokról láthatunk filmet, ami szerintem is nagyszerű téma. Kedvenc állataim ugyanis tényleg otthon érzik magukat abban a Pripjaty folyó mellett felhúzott, és úgyszintén Pripjatynak elnevezett városban, ahol a szocializmus fénykorában még ötvennyolcezren éltek, s ami a maga idején egy kirakat-településnek számított a nagy Szovjetunióban. A korszerű élet minden feltétele adva volt ugyanis az odaköltözöttek számára: játszóterek, iskolák, kényelmes otthonok. Mégiscsak innen látták el emberanyaggal a hasadóanyag energiáját kinyerő, s utóbb rossz véget ért erőművet. Mert hiszen, tudjuk, kereken harminc évvel ezelőtt megtörtént a baj, és kirakatvárosunk egy csapásra kísértetvárossá változott! Ha már itt tartunk, túl sokan nem haltak meg közvetlenül a katasztrófa kapcsán, azaz, 1986. április huszonhatodikán** – összesen csak harmincegyen, éppen annyian, mint elsőre Brüsszelben, illetve idehaza, a szajoli vasúti tragédiában*** –, ezzel szemben, s a nukleáris katasztrófák velejárójaként, utólag hullottak az emberek, mint a legyek. Igaz, akkor már nem robbanásnak, hanem ráknak hívták a halál okát – vagy épp, születési rendellenességnek az élet kínját –, és így megfoghatatlanná is lett minden.

Partium

Egyébként a farkasok mellett jól érzi itt magát sok más állat is, mióta radioaktív por lepte be, és ezáltal, lehetetlenítette el az emberi életet. Sasok, pelék, harcsák és hódok – utóbbiak ugyan megritkultak egy ideje, éppen a farkasoknak tulajdoníthatóan, a harcsák viszont kétszer akkorára nőnek, mint máshol, mert senki nem bántja őket –, sőt, a belorusz oldalon még bölények, emitt meg vadlovak is élnek. Azon Przevalski lovakból hatvan példány, amiket arról az orosz térképésztisztről neveztek el, aki rájuk akadt Kína és Mongólia határvidékén, nem sokkal azelőtt, hogy ki is pusztultak az ottani pusztaságból. (Megjegyzem zárójelben, ez éppen a születésem éve, 1969 volt. Azóta viszont örvendetesen elszaporodtak egy állatkertek összefogásával létrejött visszatelepítési program eredményeként, és ebben éppen kis hazánk az egyik élenjáró. Merthogy, manapság a Hortobágy számít Mongólia mellett az utolsó vadlófaj legfőbb élőhelyének, ahol egy népes ménes éli életét már legalább húsz éve, s gondolom, az itteni szaporulatból jutott Ukrajna túlfelére is.) A ﬁlm egyébként abból áll, hogy egy emberrel keresztezett farkas, bizonyos Vagyim Sziderovics nyomába szegődünk, aki már évtizedek óta kutatja, miként hat a létrejött paradicsomi állapot, illetve a műszereket máig kiakasztó sugárzás a mi farkasainkra. És hát az a tapasztalat, hogy egyre kevesebb beteg egyed jön a világra, s ebből következően, egyre inkább élvezik helyzetüket, illetve, ki is töltik a rendelkezésükre álló teret ezek a csodás fenevadak****. Igen, úgy tűnik, a természet visszafoglalta régi felségterületét, és a saját szabályai szerint éli megint az életét! S miként a 12 majom című ﬁlmben is, az állatok belakták az ember alkotta-átszabta tájat, és ezzel helyre állt menten az ősi rend! Ehhez csak egy katasztrófa kellett, meg a kényszerű belátás, hogy ott most nekünk nem lehet semmi keresnivalónk. De vajon mikor fog ez földi méretekben, azaz, az egész bolygóra kiterjedően is megszületni? Mert tudunk mi máskülönben, és a lehető legjobb értelemben is tájat formálni! Gondoljunk csak a régi árterek világát, a mesebeli Vadvízországot visszaállító Tisza-tóra, amit öt évvel születésem után, kapkodva adtak át – emiatt ott is maradtak elárasztva a valahai gyümölcsösök, s mementóként az a vízből kiálló kútgém, amit még én is láthattam húsz év múltán –, ahogy az Andrásfalvy Bertalan által könyvlapokra mentett fokgazdálkodás is valami olyasmi lehetett, ami az ember nevű faj legmagasabb rendű művei, működései közé tartozott. Sőt, egy Takács Károly nevű másik néprajzosunk szerint a Rábaközben mintegy tízezer kilométernyi csatornahálózat szolgálta az évszázadokkal ezelőtt ott élő embert, ahogy vélhetőleg az egész Kárpát-medence be volt hálózva a levonuló árak megcsapolását szolgáló mesterséges medrekkel, amik amolyan érrendszerként szállították és tárolták a többletként jelentkező vizenyőt. A hasadó és „halasztó” helyett az éltető anyagot, ami, ugye, minden földi élet forrása, s ami nélkül sivataggá lesz a táj, kietlenné a korábbi Kánaán… Lehet, hogy ami nekünk Kolontár, vagy épp’ a folyószabályozás, az a világ számára Csernobil, és a Mexikói-öböl olajjal való megmérgezése? És nem tudunk másból érteni, csak ezekből az intő jelekből és pusztító balesetekből? Ha így van, az egykor félelemmel övezett farkasok a mi élő lelkiismeretünk, egyben az ükapák idején még természetes, manapság kiveszőfélben lévő harmónia hírnökei. És

Partium

örüljünk annak, hogy egyre jobban érzik magukat a Pripjaty folyó partján úgy, mint a mi erdeinkben. Ui.: Egyébként, nem elég, hogy kedvenc biciklimet, de első szerelmemet is eme szívemnek kedves vadállatról nevezték el. S ami már tényleg képtelenség: ugyanígy, tehát Farkas Mártának hívják azt a hölgyet is, aki elkészítette filmünk magyar változatát, s akit fordítóként sok más film végén emlegetnek! * Emlékezhettek, Tarkovszkij mester, még jóval Csernobil előtt készült, s talán legismertebb filmjében, a Stalkerben is így hívják azt az úgyszintén katasztrófa sújtotta területet, ahová három halandó hatol be, és keresi közös erővel a ki-, illetve, egy ponton túl, a befelé vezető utat. Mert önmagukhoz, s létünk transzcendens részéhez kerülnek egyre közelebb e romok közötti különös kiránduláson. Ha nem tettétek még, kövessétek hát ti is a példájukat – illetve, őket, magukat, oda, a Zónába! (Magyarán, nézzétek meg a filmet.) ** Ugye, majdnem pont' negyven évvel korábban, csak épp' augusztusban esett, hogy leesett egy bomba Hirosimára, aztán három nap múltán még egy Nagaszakira, a következményeket pedig ismerjük. De ismerjük, tényleg? Tudjuk azt, hogy előbbinek hetvenezer, utóbbinak harmincezer áldozata lett – tehát együttesen és nagyjából, kereken százezer –, viszont utóbb kétszer ennyien pusztultak el környékükön ilyen-olyan rákfenékben? (A másik nagy keleti filmmágus, Akira Kuroszava például csak azért élte túl azt a napot, mert, noha tervezte, végül nem ment el mégsem az akkori pusztítás szimbólumává váló hirosimai könyvtárba.) És a műszerek még az Enola Gay nevű bombázót felbocsátó Amerikában is észlelték a sugárzást, sőt, egy atomfizikusunk valami díjat kapott, miután negyven évvel később is kimutatta a debreceni ivóvízben a radioaktív szennyeződést. Mert ide jutott az ember! És szinte hihetetlen, hogy az általa elszabadított halál még akkor is aratni tud, mikor már a hajdan éltek és haltak unokái népesítik be ugyanazon földet… *** Kevés katasztrófa, de ez közvetve az én életemnek is része lett. Mert még az, hogy időközben elhunyt kollégánk és barátom, sportrovatunk örök ifjúvá lett vezetője volt kivezényelve – mint a szerkesztőségben tartózkodó utolsó „hadra fogható” ember -, hogy megírja, amit ilyenkor meg kell, egyáltalán, meg lehet, de kicsivel később én is ott találtam magam a valamennyire már helyreállított szajoli vasútállomáson. Már nem is emlékszem, milyen apropóból, de riportot írtam ugyanis arról a családról, amelyik nem sokkal korábban költözött oda, és azon a gyászos pénteki napon – amikor az iskolákból tömegével tértek haza otthonaikba a diákok –, szóval, arról a famíliáról, ahol a családfő kivette gebinbe kicsivel azelőtt a restit, és éppen aznap kötötték be a pénztárgépét, a fia pedig egy perccel előbb indult el újdonsült otthonukba, mintsem hogy bekövetkezett volna a végzetes kisiklás. És a vonat vitte magával az állomás melletti szolgálati lakástömb felét, egyik elszabadult kocsija meg eltorlaszolta teljesen az állomásépület elejét, így a foglyul ejtett apa a fiúért reszketett, az időközben hazaért fiú meg az apjáért. (Persze, sötétség borított mindent, hiszen már este volt, a környék áramellátása pedig egy csapásra megszűnt a vezetékek szétszakadozása okán.) És Vidéki Peti barátunk is rajta ült azon a vonaton – Debrecenben járta a tanárképzőt, ha jól tudom –, és Szajol előtt, ahogy szokta, kiment az előtérbe, hogy még Szolnokig elszívjon egy szál cigit. De mert ott sokan áll-

Partium

dogáltak, hátrébb húzódott eggyel, így pedig eltávolodott relatíve attól a mozdony utáni második vagontól, ahol a leginkább aratott a halál. (Ezek után mondja valaki, hogy a dohányzás káros az egészségre!) És akkor még hátravan Jászalsószentgyörgy hatályos polgármestere lányának, Tóth Évának a története, akit véletlenül tanított is az a bizonyos barát és sportrovatvezető – mint korábbi testnevelő –, s aki csodával határos módon ugyancsak túlélte a tragédiát. Ám azután nem sokkal elkísérte barátait egy nógrádi autóversenyre, és ott éppen őrá zuhant az egy kanyarral fentebb kisodródott szolnoki(!) versenyző járgánya, és huszonegynéhány évével együtt maga alá is temette. Erre másnap, mikor mi éppen a nevezett jászsági faluban vendégszerepeltünk egy barátságos labdarúgó tornán – szerkesztőségünk minden évben meghívást kapott oda, a Szent György-napi Vigasságra –, szóval, ha már úgyis ott voltunk, és neki útba esett hazafelé, oda, a pálya mellé invitálta meg Arnoldot, a szolnoki versenyzőt a mi Kővári Tamásunk. Csak hát, a telefonban elfelejtette vele tisztázni, hogy ez éppen az a falu, amelyik első emberének lányát az előző napon… Hát, erre mondja valaki, hogy nincsen végzet, ördög és angyalok! **** Amiktől – írtam már korábban – példát is vehetnénk akár, hiszen holtukig kitartanak párjuk mellett, és képesek arra, amire az ember egyre kevésbé: a cél érdekében való összefogásra. A más eurázsiai ragadozóknál csak elvétve előforduló összehangolt vadászat ugyanis jóval hatékonyabbá teszi táplálékszerzésüket – miközben a köztük lévő rangsort könyörtelenül fenntartják, és a kihágásokat is megtorolják maguk között. Hm, hát nem olyanok épp, mint amilyen az ember lehetett, mikor még nem volt mindegyik mindegyiknek a farkasa?

Filep Gergő: Stég

Partium

Sz. Tóth Gyula

Iskola a határon túl és innen Európai tanszemle az élet iskolájában A francia-magyar kultúrértékek közvetítése során folyamatosan ﬁgyelem a „kapcsolatokat”, Baudelaire jegyében. Nem gazdasági szempontból nézem az eseményeket, de folyamatukban, a szó, az irodalom, a szép, a jó felől közelítek – esztétika, etika, társadalomkultúra. Milyen hatások érik a személyt, hogyan tudja „kezelni” azokat, hogyan tudja azokkal személyiségét a szebb, a jobb felé navigálni? A 2015 novemberében történt párizsi merénylet nyomán azt írtam „Párizsba beszökött a gyász”, majd a francia és a magyar költészet felé fordulva, megtaláltam, megtalálni véltem a fogódzókat. (Lásd Tanári notesz, 10. november 16–17-i jegyzet és http://www.francianyelv.hu/erdekessegek/velemeny/parizsba-beszoekoett-agyasz.html.) A globalizáció sűrűsödő eseményei alapos dúlásokat végeznek. Megtörtént ez már máskor is – a reneszánsz ember, a felvilágosult is küszködött, a szellem, a vallások megkínlódtak önmagukkal, másokkal. Mindig voltak égetni való géniuszok, vagy olyanok, akik égetni akartak. Meg kerékbe törni, tüzes trónra ültetni. Ma sincs másként. Pedig voltak „ígéretes” periódusok a kereszténység történetében, mint a protestantizmus és a reformáció. „Az ökumenizmus is protestáns szemlélet; az egyház teljességének, állandó megújulási igényének kifejezője – ez az örök reformáció.” (Felhős Szabolcs, Partium, 2015. ősz, 98.) Később szemünket Párizsra vetettük, a 18–19. század szépséggel, ember(re)formáló eszmékkel és tettekkel kecsegtetett – felszabadítani, „liberálni” az embert. Szép is volt ez az időszak: „Belle époque”, aztán a 20. századi világháborúk felkavarták az emberiséget, megkavarták az embert. Jöjjön hát: nappali őrjárat. Kis pillantás az elmúlt félévre, mielőtt belevágunk a másodikba. Bizonyítványt nem osztunk. Azt a tanulóra bízzuk, segítünk, mert nagy a tét. Mozgalmi nagyüzem januárban. Úgy látszik, ez minden évben így kezdődik. A TV5 Monde reggel zúdítja a híreket Franciaországból. Tüntetések, sztrájkok sora indul: mezőgazdasági gazdálkodók, taxisok, elővárosi vasút (RER), légiirányítók, tanárok – az ország különböző térségeiben, vidéken és a fővárosban. Amíg a tanárok kivonulnak az utcára, az iskolában „alternatív”(?) foglalkozások lesznek. Calais-ben, a „dzsungelben” a régóta összezsúfolódott bevándorlók zendülnek, kitörnek, Angliába induló kompra másznak, menekülnének. A rendőrség beavatkozik, háborús állapotok. Erre ráerősít egy üzenet: az Iszlám Állam videón üzeni, hogy az ország több pontján robbantásokat tervez, és franciák brutális megölésére buzdítanak. Angliát sem hagyják ki a számításból. Ez az év is „jól” kezdődik. De hogy végződik? (És hogy mi sem maradjunk ki a sorból: a gépezet nálunk is beindult a kormány ellen.) Mindeközben emlékezés, gyász: a francia Charlie Hebdo elleni 2015 januárjában történt terrortámadásra, illetve annak halottaira. Sok mindent még nem tudunk a közelmúlt történelméből sem, de az iskolában tanítjuk, másutt, nyilvános helyeken –

Partium

például tévékben – magyarázzuk. A TV5 Monde is így tesz, felidéz. A „Meghívott” című reggeli műsorban a vendég a Charlie Hebdo egyik karikaturistájának elegáns felesége. A karikaturista halott. Az asszony szerelmes szenvedéllyel beszél férjéről, tehetségéről, aki sokfelé adott le rajzokat, foglalkoztatták. Ami egzisztenciálisan is jól jött, mondja egyértelműen. Közben, háttérként, bemutatnak néhány karikatúrát a jeles művész darabjaiból: pikáns erotika, inkább pornó. Megjelenik a férj rossz minőségű (mint egy körözött személy) fotója: kemény arcél. A riporter gyengéden firtató kérdésére, hogy hát akkor „megérte”?, a szép szőke nő nyugodt egyértelműséggel feleli: igen csodálatos ember volt, nagy művész, akinek fontos volt a szabadság. A Charlie Hebdo azon a napon is megjelent egymilliós példányszámban, sorok kígyóztak az újságosbódék előtt. A címlapon a rajz: egy Kalasnyikovval felszerelkezett szakállas istenfigura futóhelyzetben, a hozzá illesztett mondat: „A gyilkos még mindig fut”. Ami érthető úgy is: még mindig szabad lábon van, vagy a gyilkosok köztünk vannak. (Ki is a gyilkos?) Szólásszabadság, kritika, sértés, tisztelet és a többi kérdés szól újra – töltve. A francia polgár levelét megírta. Ami a polgárt illeti, tisztázzuk: ő citoyen és nem bourgeois. (Ez külön többmenetes elméleti kutakodást igényel, fogalomelmélet és történetfilozófiai alapon.) Andréval rendszeresen levelezünk, írunk a családi dolgokról, a gyerekekről. Huszonöt éves a barátság. Többször járt nálunk, mi is náluk. Új feleségével Franciaország déli részén él, onnét megy vissza látogatóba Normandiába, az előző házasságából született gyerekeihez, unokáihoz. Nagy távolságokat utazik be. Az új térségben, Aveyronban lendületesen dolgozik, szép a kertje, idősek klubját, egyesületet szervez, fest, szobrászkodik. Örül az ajándékba kapott könyvnek, a francia irodalmi kalandozásaim érdekelték, sőt ihletet kapott, Kosztolányi Zászló című versére hasonló címmel írt költeményt, meg is jelent: Tanári notesz 9. és az újabb francia-magyar kultúraközvetítő kötetben (Savaria University Press, 2015), még a francianyelv honlapra is felkerült. Lírája világgá lett röpítve, egész meghatódott, hogy ő, a műszaki tanár alexandrinusokban versel. A nagyobb, megrázó eseményekről esszézünk. Ilyen volt, amikor Franciaország elutasította az uniós alkotmányt, s egyáltalán: bevonulásuk az unióba. Indokolta, miért nem szavaz újra Sarkozy elnökségére, nem azért, mert „magyar”, nyugtatott meg. A jelenlegi elnökre adott voksát pár hónap után megbánta, vallotta be. Elemeztük a Charlie Hebdo elleni támadást, az elhúzódó migránshelyzet is élénken foglalkoztatta. Hosszú levelében kitért a problémára, amely egész Európát megrázza: „Magyarország jól és gyorsan cselekedett! Országunk, Európa atyja, menedékhellyé vált. Nem látunk tovább az orrunknál, Szegény Franciaország! Milyen szép volt az euro előtt”. Itt az életszínvonaluk esését, a pénz devalválódását ecseteli példákkal. És nagy a munkanélküliség. Aggódik gyermekei jövője miatt. Leszögezte: Franciaország 70 éve süllyed. A hetvenes években még megvoltak a hagyományos értékei, aztán folyamatos a vesztés. Szomorú ezt hallani egy köztársaságpárti patriótától. Én is, mint a francia nyelv és kultúra szerelmes kalandozója és – ahogy André nevez – nagykövete, hasonlóan gondolom. És nagyon sajnálom.

Partium

Kitavaszodott. Megáll az élet. De nem az idő. Franciaországban országos sztrájk, ilyen átfogó, nagy kihatásúval még nem találkoztam: a villanyáramot és az üzemanyagot előállító nagyvállalatok álltak le, vagy például több atomerőmű és olajﬁnomító is erősen csökkentett termelésben küldött szét energiát. Így aztán megbénult az élet: nem lehet tankolni, a pékségek nem működnek, minden, ami villany- vagy gáznemű energiát fogyaszt csökkentett termelésre áll át. Előbb-utóbb a kórházak, a hűtőkamrák sem kapnak áramot. A sztrájkolók tudják ezt, és igen elszántak, és csatlakoznak ehhez a tömegközlekedési dolgozók. Béna a közlekedés, júniusban labdarúgó Európa-bajnokságot rendeznek. A csapatok, a szurkolók már készülnek. Lehet így gól lőni? Belgium sem akar lemaradni. A börtönőrök több hét óta tartó sztrájkjához, mintegy csatlakozásként bejelentkeztek a vasutasok. A bejelentett sztrájknap után tegnap váratlanul megint leálltak a vonatok. Azok sem tudtak váltani, akiknek van autójuk, akiknek meg nincs, az állomásokon rekedtek, ugrott a napi munka, a diákoknak a vizsga. A megnövekvő autós forgalom telítette az autópályákat, volt, ahol 200 kilométeres sor gyűrődött össze. A nyilatkozók többsége dühös. A börtönsztrájk is folytatódik, a vasutasokhoz esetleg még csatlakozik más közalkalmazotti réteg. Nincs megállapodás, nincs megállás. A jóléti kapitalizmus csődöt jelentett. Van energia, van tudás és van pénz. A tőke koncentrálódik. A munkások radikalizálódnak. A felvonulgatásból elegük van, nem hatásos, keményebb eszközökhöz, módszerekhez folyamodnak – totális stratégia. Belgiumban március 31-re általános munkabeszüntetést hirdettek meg a közalkalmazotti szférában. És a többiek? Közben a migránsok hada folyamatosan jön, most éppen Dél-Olaszország felől nyomulnak befelé. Sokan a hadak útján, de egészen más a kép, mint ahogy Ady villantotta fel: Vörös jelek a Hadak Útján: Európában valami készül… Az elnök nem szeret. Közben François Hollande francia államfő bejelentette: „Nem szeretne olyan társadalmat, mint a magyar vagy a lengyel. Ez válasz is volt Nicolas Sarkozynek. A volt államfő, aki indul a 2017-es választásokon, a Le Monde-nak nyilatkozott (május 17.): „Nem mondhatjuk, hogy nincs demokrácia Magyarországon. Ez a francia elitek ellentmondása, hogy mindig leckéztetni akarják az egész világot. Lengyelországban láttam a Kaczynski-ﬁvéreket a hatalomban. Tiszteletben tartották az európai szabályokat, és amikor megverték őket, távoztak a hatalomból. Ötven év kommunista iga után ezek működő demokráciák. Egy nagyszabású problémával is szembe kell nézniük, nagyon jelentős migrációs nyomást viselnek el. Schengen kudarca elsősorban őket nyomja. Azt szeretné, hogy újraépítsük a Berlini Falat?”

Partium

Balogh Zsigmond

Laudáció Muzsnay Árpád Bocskai-díja elé Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség egykori elnökének véleményét nagyon lényegretörőnek tartom a most Bocskai-díjjal kitüntetendő Muzsnay Árpádról. Muzsnay Árpád – állítja Pomogáts Béla – mindig azok közé (a nem-kevesek közé) tartozott, akiket a nemzet iránt vállalt felelősség, a közösségi elkötelezettség vezérelt, és nem a személyes ambíció. A „nemzet napszámosai” – mondotta róluk valamikor a regényíró: Vas Gereben, és valóban a Muzsnay Árpádhoz hasonló felelősséget és munkát magukra vállaló írástudók és művelődésszervezők, tanárok és újságírók vállára nehezedett az a nem kicsiny teher, amely a kisebbségi sorsba taszított magyarság nemzeti identitásának és kultúrájának fenntartását jelentette. Szatmárnémeti legpatinásabb iskolájában, az épp érettségije évében: 1957-ben Kölcsey Ferenc nevét felvevő gimnáziumában végzett. Minden bizonnyal ez a névadás és az azt kísérő ünnepség is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a négy évszázados tanintézmény névadója, és kultuszának éltetése az azóta eltelt hat évtized szinte minden pillanatát, cselekedetét befolyásolta nála.. Az egyetem befejezését követően – bár harmadikként választhatott az 1963-ban végzett kolozsvári magyar szakos hallgatók közül – hazajött szülőföldjére: Kiskolcs általános iskoláját választotta munkahelyéül, mert (ahogy Jancsó Elemérnek, legkedvesebb tanárai egyikének indokolta) ott neki még a kövek is mesélnek. A szülőfölhöz, annak magyar kultúrájához az azóta eltelt évtizedekben maradéktalanul hű maradt. Ez irányította oktatói tevékenységében épp úgy, mint 1973-tól az újságírói, majd pedig az 1989-es rendszerváltást követő politikai és művelődés-szervezői ténykedésében. Az internet ma megkönnyíti bármi nyomon követését. A jelenlegi romániai Szatmár megye művelődési élete iránt érdeklődő az utóbbi negyedszázadban országhatárokat átívelő térségi jelentőségű rendezvények kapcsán érdeklődve a világhálón – talán – legtöbbször Muzsnay Árpád nevével találkozhat. A teljesség igénye nélkül hadd említsek meg a szerintem legfontosabb és példamutatónak tekinthető általa szervezett rendezvényt. Kárpát-medencei kisugárzásúak az április utolsó szombatjain évenként megrendezésre kerülő Rákóczi-megemlékezések, s az azokhoz kapcsolódó Az élő Rákóczi nevet viselő tudományos tanácskozások. Ma már az általa szervezett 12 tanácskozáson elhangzott tudományos dolgozatokat a szakma jegyzi – különösen a Rákóczi-szabadságharc és a Szatmári béke 300. évfordulója alkalmával rendezettek sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a Kárpát-medence utolsó olyan társadalmi megmozdulását, melyet sem nemzetiségi, sem felekezeti, sőt hosszú időn keresztül társadalmi feszültségek sem árnyékoltak be (ahogy több nyilatkozatában indokolja Muzsnay Árpád a kuruckor idézésének fontosságát és örökérvényű időszerűségét ebben a többnemzetiségű szatmári térségben), ma más másképp látjuk eseményeit a reálpolitikai békekötéssel együtt, mint tanultuk egykor azt az iskolában. A múlthoz nyúlni, arról beszélni csak akkor érdemes, ha azt a jelen és a jövő érdekében tesszük.

Partium

Nemzeti kultúránk Szatmár és térségéhez kötődő személyiségei kultuszának éltetésében mindig ezt a célt követte. Így vált sikeressé és hatásossá az évenként megrendezésre kerülő Kölcsey- és Ady-megemlékezés, s velük párhuzamosan Páskándi Géza, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos idézése – avagy Nagykárolyt állítva középpontba: Szendrey Júlia és Petőﬁ Sándor megismerkedésének évfordulói – az idén szeptember 8án a 170. évforduló megünneplése.. Kitüntetésünk odaítélése indoklásaképp hadd említsem meg a Muzsnay Árpád nevéhez kötődő néhány olyan emlékjelhagyást, mely nélkül – elsősorban is szellemiekben – szegényebb lenne a romániai Szatmár megye. Közreműködött (és vezető szerepet töltött be) a szatmárnémeti és a sződemeteri Kölcsey szobor felállításában, a sződemeteri szülőházon Kölcsey-emléktáblájának (remélhetőleg: véglegesen megnyugtató!) elhelyezésében, a szatmári Petőﬁ Sándor- és Dsida Jenő-szobor és -emléktábla, a szatmári Szilágyi Domokos szobor, valamint a batizi és nagysomkúti emléktábla felavatásában , a Vetési Albert emléktábla vetési elhelyezésében. Napokkal előbb töltötte 75. életévét – de ennek ellenére szinte töretlenül tovább dolgozik. Legutóbbi rendezvényét Pogány Erzsébet a felvidék.ma internetes portálon méltatta: „május 19-20-án – írta – Szatmárnémetiben ismét egy asztalhoz ültette a Kárpátmedencei magyar közösségek képviselőit, hogy közösen emlékezzenek Jakabffy Elemérre és Páskándi Gézára”. Főtanácsosaként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek folytatja azt, amit két évtizedig alelnökeként példaértékűen tett. További sok sikert kívánva nyújtjuk át mai kitüntetésünket.

Muzsnay Árpád köszönetnyílvánító beszéde a díjátadást követően

Partium

Muzsnay Árpád

Köszönet-válasz Tisztelt Jelenlevők! Kedves Barátaim! Alig néhány nappal 75. életévem betöltését megelőzően kaptam kézhez az értesítést a Bocskai István Társaság idei döntéséről: az évenként kiosztásra kerülő megtisztelő díj számomra történő odaítéléséről. Köszönöm annak, aki a javaslatot megtette – köszönöm mindazoknak, akik a díjat odaítélő kuratóriumból és a Társaság vezetőségéből méltónak tartottak arra, hogy nemzeti identitásunk, függetlenségünk megőrzéséért küzdő fejedelmeink egyik legjelentősebbikének nevével fémjelzett kitüntetést idén én kapjam meg, s ezt a megtisztelő elismerést itt, szűkebb pátriámban nyújtsák át nekem. Gyerekkori emlékeim: a bátyám és általam is olyannyira szeretett – s 1947-ben, az úgynevezett tanügyi reformot megelőző év őszén utolsókként felekezeti iskolába kezdő osztálytársaimmal együtt büszkén és nemzetiségi hovatartozásunkra nyíltan utaló Bocskai-sapka viselése jut eszembe, a vallásórákon elhangzottak: kálvinista öntudatunkat erősítő történetek Bocskai Istvánról, Bethlen Gáborról, vagy Lorántffy Zsuzsannáról. S eszembe jutnak egyetemista éveim: a kolozsvári Bocskai-szülőház, meg a vakációra való hazautazások, amikor Nagyváradtól végig a vonat ablakánál állva tettem meg Szatmárnémetiig az utat – nézve és keresve például Diószegnél az Álmosd felé eső részt, Bocskai Nyúzó-völgyi győztes csatájának helyszínét, látni vélve Kölcsey Ferenc gyerekévei települését: Álmosdot is.. Ahogy visszagondolok – maradjunk csak Nagyvárad: Szent László, Ady Endre és a holnaposok városa mellett, mindazoknál, akiket egy-egy hazautazás alkalmával magamban feleleveníthettem és rendszerezhettem, a magyar történelem és művelődési élet vidékünkhöz fűződő nem egy jelentős eseményénél, vagy az azokat irányító személyiségeknél, kik a száguldó vonat miatt gyorsan tovább suhanó települések és határrészek láttán felvillantak emlékezetemben. Kőkeményen tudatosodott bennem, hogy e gazdasági szempontból meglehetősen szegény és mostohán kezelt térség lelkiekben, valamint történelmi emlékeink, önazonosságtudatunk erősítése szempontjából a magyar Kárpát-medence leggazdagabb vidéke. És én ﬁának tudhatom magamat – és ezekhez az emlékekhez, értékekhez nekem méltónak kell lennem. Feladatomnak kell tekintenem az 1600-as évektől apai nagyapámig bezárólag református lelkipásztorokkal, iskolamesterekkel büszkélkedhető őseim missziójának a kor követelményeinek megfelelő tovább vitelét. Nevelni, tudatosítani, segíteni mindenkit abban, hogy közössége értékeit felismerve felemelhesse fejét az alázat porából. Engedjék meg, hogy soroljam egy kicsit: mi minden juthatott eszembe múlt és jelen között, miközben röpített a vonat Diószeget elhagyva Szatmárnémetiig. Csak úgy vázlatosan. Érsemjénnél a modern magyar nyelv megteremtője, a nyelvújító Kazinczy Ferenc és a nótás kapitány Fráter György köszöntött rám – akkor még nem tudtam, hogy Muzsnay Sándor dédapámnak a XX. század második felébeni gógáni utódja: az 1989-

Partium

es fordulatot követő nagy erdélyi püspök: Csiha Kálmán is innen származott –, Érmihályfalván a Szatmárnémetiben is élt Zelk Zoltán versei csengtek a fülembe, hogy a közeledő Nagykároly Károli Gáspárt, Petőfit és Szendrey Júliát (idén lesz megismerkedésük 170. évfordulója), Kölcseyt, Adyt, Vasvári Pált, Kaffka Margitot, Jászi Oszkárt idézte, hogy aztán az utolsó legszebb emlékezetű kárpát-medencei szabadságharcra, a kuruckorra és az akkor még sokak által árulásnak tartott majtényi síki megbékélés egyszerű és mégis csodálatosan szép emlékművére pillanthassak a domahidi vasútállomás bokrokkal benőtt részén – s befussak Szatmárnémetibe, ahol egy olyan iskola csodálatos tanárai indítottak útra, kik mintha ma – 75. életévemet is betöltve – kezemet fognák és áldott emlékű édesanyámmal és édesapámmal együtt irányítanának. Későbbi újságíróként (a mai Erdély jó részére kitágítva) gazdagítottam ezeket az ismereteimet, s próbáltam a rendszerváltást megelőzően – az akkori lehetőségeket amennyire csak lehetett kihasználva – hasznosítani, majd a változó körülményeknek köszönhetően 1990-et követően makacs hittel és akarattal gyümölcsöztetni. Különös megtiszteltetésként élem meg, hogy Erdély máig egyik legnagyobb reálpolitikusáról: a nagyhatalmak közt ügyesen lavírozó és élete végéig nemzeti önállóságra, függetlenségre törekvő Bocskai Istvánról elnevezett kitüntetést épp Nagykárolyban vehetem át. Lélekben – úgy érzem – az első teljes magyar Biblia fordítója, Károli Gáspár, a ma általunk beszélt, majd az ugyancsak vidékünk szülötte: Kazinczy Ferenc által megújított köz- és irodalmi nyelvünk, nemzeti létünk Kosztolányi Dezső által is éltetőnek nevezett kommunikációs eszközének legjobb ismerője és terjesztője szellemi jelenlétében és jóindulatú beleegyezésével nyújtották át azt nekem. Köszönöm! S ígérem, hogy amit Bocskaitól, II. Rákóczi Ferenctől, Kölcseytől, Adytól, Dsida Jenőtől, Jakabffy Elemértől, Páskándi Gézától, avagy Szilágyi Domokostól megtanultam és az ő hatásukra időszerűsítettem magamban: a szerintem örökérvényű szabódezsői figyelmeztetést, azt folytatni fogom tovább, ameddig csak erőm engedi. Elhatározásomban, vállalásomban pedig a Bocskai István Társaság ma itt átvett kitüntetése, jóleső elismerése újabb cselekedetekre ösztönöz. Vajúdó és válságba jutott Európánkban minden magyar felelős minden magyarért – minden európai kultúrán felnőtt polgár kontinensünk valamennyi lakosáért. Engem a rég és a közelmúlt összefüggésében Bocskai István sokat idézett, országhatárokon inneni és túli magyarokhoz ma is szóló testamentuma ennek szükségességére figyelmeztet. Nem véletlen, hogy a ma is független svájci Genfet az egész Európára figyelő és egy egységes magyarságban gondolkodó Bocskai szobra díszíti. Olyan magyarság-ideál megálmodójáé, ki példaképe lehetne a magukat politikusnak nevező vezetőinknek – tevékenykedjenek ők Európának a ma Erdélynek tartott részén, avagy a világ bármely táján. De áldásos lenne, ha mindannyiunk által érthetően és hangosan szólhatna hozzánk Bocskai István épp Genfből – s intelmeit megfogadnánk, valóra váltanánk! Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Nagykároly, 2016. július 2.

Partium

Szemle Oláh András

Próbatételek Bakacsi Ernő – a tőle megszokott módon – legújabb könyvében is a köznapok emberét állítja a mű fókuszába. Legutóbbi kötetének két regénye azonban a három évvel korábban közreadott „Lángoló tavasz” című mű szerves folytatása is egyben. Trilógiáról van tehát szó, ami szükségessé teszi, hogy néhány mondatban az előzményekről – azaz az előző kötetről is szót ejtsünk. A regénytrilógia hősei a Buzás-család tagjai, legközvetlenebbül is Buzás Pityu, aki egy szegény család sarjaként szinte a semmiből teremt magának egzisztenciát, válik a vidéki kisváros elismert polgárává, hogy aztán a történelem viharai megtépázzák, kisemmizzék, és visszataszítsák a porba. A trilógia első kötete a 20-as évek vidéki Magyarországára kalauzolja el az olvasót. A Zagyva-környéki falusi, a tanyasi kultúra rokonszenves világát mutatja be egy kibontakozó szerelem történetén keresztül. Buzás az első kötetben még nyiladozó értelmű kamaszként kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy származása döntő módon befolyásolja sorsát. Édesapja – aki harcolt az első világháborúban, majd a kommün alatt a Vörös Hadseregben is –, súlyos sebesülést szerezve tér haza. A fiú, hogy a család megélhetéséhez hozzájáruljon, cselédnek szegődik egy tanyára. Kezdetben egyszerű pásztorként dolgozik, ám ötleteivel, észrevételeivel, munkabírásával, lelkiismeretes hozzáállásával hamar magára irányítja gazdája figyelmét. És nemcsak a gazdáét. A figyelmes és rokonszenves fiú hamar belopja magát a gazda lányának szívébe is. A szerző a főhős szemüvegén keresztül mutatja be a világháború befejeződésétől a gazdasági válságig tartó több mint egy évtizedet, a hétköznapi problémákkal küszködő paraszti világot, az egymásrautaltságában és egymásnak támaszt nyújtó voltában karakteresen megnyilvánuló pásztortársadalmat, és mellette a jólétet megteremtő, de azt megosztani csak a látszat szintjén akaró polgári attitűdöt. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód alkalmas arra is, hogy a szereplők rokonvagy ellenszenvességét a történet főszereplőjéhez fűződő viszonyukon mérjük le. Ugyanakkor azonban – talán épp emiatt – néhány mellékszereplő figurája, jelleme sematikusnak, egysíkúnak tűnik. Ezzel együtt érdekes, izgalmas az a harc, melyet a Buzás-fiú folytat, aki semmiképp sem akar beletörődni abba, hogy életét az örökölt társadalmi helyzete határozza meg, és mindent megtesz azért, hogy sorsát maga irányíthassa. Útját siker és kudarc egyaránt kíséri. Helyzetét – és gazdájához fűződő addigi felhőtlen viszonyát – megrendíti, amikor szerelme váratlanul teherbe esik. Küzdelme innentől kezdve nem csupán a felemelkedés, a kasztból való kitörés lehetőségének megtalálása, hanem a szülői harag és merev elutasítás megtörése, elsimítása. Míg az első kötet az építkezésé, a teremtésé (családalapítás, vagyongyarapítás, egzisztenciális biztonság kimódolása – a gazdasági válság ellenére is), a második regény (Vihartépte nyár) egy komorabb, vészjóslóbb korszak – a II. világháború – éveit vetíti elénk. A nézőpont ugyanaz – bár itt már nem egyes szám első személyű a beszédmód, ám to-

Partium

vábbra is a kisember szemszögéből ﬁgyelhetjük a világ borzalmait. És csak annyit látunk belőle, amit és amennyit ők láthattak, amiről ők tudomást szerezhettek. Kezdetben hősünk is mintegy „haszonélvezője” a háborúnak, hiszen korábbi sérülésének köszönhetően ő maga nem hívható be katonának, egy húsfeldolgozó üzem tulajdonosaként viszont a hadsereg élelmiszerellátását segíti. A történet elején maga a háború is csupán érintőlegesen van jelen. Először csak az ünnepelhető hírek (Erdély visszacsatolása) jutnak el a szereplőkhöz. Az alföldi kisváros és a tanyák élete szinte semmit sem változik ezekben az években. Ám az idő múltával lassan kezd átértékelődni a háborúról alkotott leegyszerűsített vízió. Először csak egy-egy családot érintve, majd egyre sokasodva bukkannak fel az országot és az egyént egyaránt sújtó tragédiák (a Don-kanyarbeli vereség, valamint a Buzás-családot közvetlenül érintő esetek: a besorozott egykori alkalmazott, illetve a főhős sógorának halála). Végül pedig teljesen komorrá válik a kép: a német megszállást követő gyászos hangulat, a gettósítás, majd a nyilas hatalomátvételt követő rémuralom, a deportálások korszaka elevenedik meg az olvasó előtt. Mindeközben ott dübörög minden szereplőben, hogy a félelem, az életösztön, vagy a segíteni akarás legyen-e erősebb. Szembesülhetünk az emberi tisztességgel éppúgy, mint a hitványsággal, a gyalázattal. Megrendítő a zsidók deportálását bemutató jelenetsor: hogyan tud az eltérő világnézető, egymással komolyabb kapcsolatban korábban sohasem lévő, de a másikban mégis az embert látó két szereplő bizalommal fordulni egymáshoz. A történet érdekessége, hogy az egyik mellékszereplő – a Buzást zsigerből gyűlölő egykori osztálytárs – ebben a fejezetben nyilasként aljasodik le a hitványak közé, hogy aztán majd a záró-regényben ismét a kapzsi konclesők közé álljon, és kommunista agitátorként, illetve rendőrként múlja felül (vagy inkább alul) önmagát, s vetkőzzön ki emberi mivoltából teljesen. A trilógiát záró „Őszi jégverés” – mint a cím is plasztikusan jelzi – csak fokozza a tragédiát. A háborút, a megszálló orosz csapatok garázdálkodásait (a fosztogatást, az asszonyok, lányok megbecstelenítését) átvészelő hőseink a béke éveiben sem terelhetik vissza életüket a rendes kerékvágásba. Új megpróbáltatásokkal kell szembenézniük. Az új hatalom, a kommunista rezsim még kiszolgáltatottabbá, még megalázottabbá teszi őket. Mindaz, amit életükben teremtettek (vagyon, tulajdon, érték) az enyészeté lesz. Hősünket mindenétől megfosztják (elkobozzák a húsfeldolgozó üzemét, elveszik a földbirtokát, kilátástalan helyzetbe kényszerítik). Csak egyetlen dologtól nem tudják megfosztani: a becsületétől. A regény az 1956-os forradalomig, illetve az azt követő megtorlásig követi nyomon hőseink sorsát, akiknek életét újabb tragédiák árnyékolják. Lányuk jövendőbelije már sohasem láthatja meg születendő gyermekét. A kommunista pribékek halálra kínozzák. Tanulságos a kötet zárójelenete is, melyben a Buzás házaspár azon töpreng, hogy voltaképpen ott kötettek ki, ahonnan közel 40 évvel korábban elindultak. Persze ez mégsem teljesen igaz, hiszen a négy évtized próbatételei hitben és lélekben erősítették őket. Minden megpróbáltatást úgy vészeltek át, hogy tudták: számíthatnak egymásra. Szerelmük 40 év után sem bizonyult szalmalángnak, kiállta az idő próbáját. Tanulságos munka Bakacsi Ernő regénytrilógiája. Egy vészterhes korszak dokumentumait tárja elénk kendőzetlen őszinteséggel. A kötet küllemében is esztétikus megjelenésű – ez a borítót tervező Pereszlényi Helga munkáját dicséri, aki Szinnyei Merse Pál és Munkácsy Mihály festményeiből állított össze ﬁgyelemfelkeltő montázsokat. (Bakacsi Ernő: Lángoló tavasz, Vihartépte nyár – Őszi jégverés /Hungarovox Kiadó – Bp. 2012-2015) 84

Partium

Unitárius szemmel Dr. Rezi Elek

A kolozsvári vallási és nemzeti identitástudat fellegvára Az általam mindig nagyra becsült PARTIUM irodalmi, művészeti folyóirat olvasóit olyan helyre kívánom elkalauzolni, amely az erdélyi, de általában a magyar vallási és nemzeti identitástudatnak otthona. Ez az otthon a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, az erdélyi protestáns lelkészképzés fellegvára, amelynek múltját, jelenét és jövőjét szeretném röviden bemutatni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (a továbbiakban: PTI) az Erdélyi Református Egyházkerület, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Magyar Unitárius Egyház, és a Romániai Evangélikus-lutheránus Egyház magyar oktatási anyanyelvű, lelkészképző egyeteme. Több évszázados egyházi oktatási hagyományai szerint a PTI a tanárok és diákok közössége (universitas magistrorum et scholarium), amelyben az őket segítő kutató és adminisztratív személyzet is részt vesz. Egyetemünk rendjének és a benne folyó tevékenységnek elvi alapja a PTI Chartája, amely összhangban van a három erdélyi protestáns egyház hitvallásaival és kánonjaival, Románia alkotmányával és az érvényben lévő egyetemi oktatási törvényekkel. Az önálló erdélyi protestáns lelkészképzés múltja Egyetemünk működésének és céljainak megértése érdekében a múltból kell elindulnunk. Az erdélyi protestáns lelkipásztorképzés gazdag múltra tekint vissza. Az önálló református lelkészképzés Bethlen Gábor gyulafehérvári collegium academicum 1622-ben történt alapításától Nagyenyeden át a Kolozsvárra érkezésig (1895) küzdelmes, de termékeny évekre tekint vissza.1 A kolozsvári Trencsin tér északi oldalán vásárolt telken felépítették, majd 1895 őszén megnyitották az Erdélyi Református Egyházkerület Teológiai Fakultását – azt az impozáns épületet, amely napjainkban otthont ad az erdélyi protestáns lelkészképzésnek. A Teológiai Fakultás Kolozsvárra költöztetését az a tény is motiválta, hogy Kolozsváron 1872-ben megkezdte működését a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, amellyel később a Református Fakultás együttműködési kapcsolatokat ápolt. Szász Domokos református püspök (1885-1899) támogatta és tekintélyével is szorgalmazta a Fakultás Kolozsvárra költöztetésének a tervét. A gyümölcsöző munkát a második világháborút követő kommunista hatalom akadályozta meg. Az önálló unitárius lelkészképzés, amely az erdélyi unitárius reformációval egyidős, az egykori kolozsvári Unitárius Kollégiumhoz szorosan kötődött,2 majd 1915-ben Unitá1

A református lelkipásztorképzés szakaszai: Gyulafehérvár 1622-1662, Nagyenyed 1662-1895, Kolozsvár 1895-től napjainkig. Lásd Buzogány Dezső: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás létrejöttének rövid története. In: Akik jó bizonyságot tettek. Kolozsvár, 1996. 5-28. 2 Gál Kelemen: A kolozsvári unitárius kollégium története (1568-1900). I-II. kötet. Kolozsvár, 1935.

Partium

rius Teológiai Akadémia néven szerveződött,3 a kommunizmus éveiben szintén veszélybe került. Impozáns épületét 1948-ban a kommunista hatalom államosította. Az evangélikus lelkészképzésnek Erdélyben nem volt önálló otthona, az evangélikus lelkészképzés külföldi egyetemeken, illetve a kolozsvári Református Teológiai Fakultáson történt. A kommunista, ateista hatalom szorításában 1948-ban a kommunista, ateista hatalom új vallásügyi törvényt bocsátott ki, amely megszüntette az önálló protestáns lelkészképző Teológiákat, és elrendelte, hogy a négy történelmi protestáns egyház (református, unitárius, szász lés magyar evangélikus) egy közös Teológiát tarthat fenn. A kényszer hatása alatt az erdélyi protestáns egyházak püspökei (Vásárhelyi János református, Arday Aladár református, Kiss Elek unitárius, Friedrich Müller szász evangélikus, és Argay György magyar evangélikus püspökök) és illetékes testületei úgy határoztak, hogy létrehozzák a közös ún. Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet.4 Az igazság az, hogy más választásuk a megmaradás érdekében nem is volt. A kommunista hatalom célja világosan körvonalazódott: a közös Intézetben nagyobb lehetőség van az ellenőrzésre, a megﬁgyelésre, az államvédelmi szervek (securitate) titkos beavatkozására. A legdrasztikusabb beavatkozás az 1956-os magyarországi események következményeként történt.5 Az Intézet felkészült és áldozatokat is vállaló tanárainak köszönhetően a megszorító, korlátozó rendelkezések, intézkedések, megalázó beavatkozások ellenére is működött, biztosította Erdély protestáns népének a lelkész utánpótlást. Az egyetem helyzete az 1989-es rendszerváltozás után Az 1989-es rendszerváltozás után lehetőség adódott arra, hogy az egykori önálló református és unitárius lelkészképzést helyreállítsák, de a fenntartó egyházak püspökei és illetékes testületei, valamint a PTI tanári kara, és Szenátusa úgy határozott, hogy a közös Intézetet továbbra is fenntartják, mint önálló erdélyi magyar egyetemi oktatási formát. Isten csodálatos munkájának tartjuk, hogy egykoron a felekezeti és nemzeti elsorvasztásra létrehozott közös Intézet, éppen a felekezeti és nemzeti megtartás és összefogás protestáns fellegvára lett. Az egyetem 1989 után megőrizte önállóságát, nem csatlakozott az állami egyetemekhez. A PTI Szenátusa az állami elismertetést (akkreditációt) sem az Intézetre, sem a tanárokra nézve egyelőre nem szorgalmazta, mert 1993-ban megjelent 88-as számú Törvény, amely a felsőfokú tanintézetek akkreditálásáról, és a diplomák elismeréséről rendelkezett. Ez a törvény az Intézet jogállását kedvezően rendezte, megállapítván azt, hogy az 1989 előtt működő egyetemekre csak az időszakos értékelés vonatkozik. Ezt a jogállást 3

Boros György: Az Unitárius Teológiai Akadémia szervezete, szabályai, és fejlődésének története. Kolozsvár, 1916. 4 Az egyetem 1989 után az akkreditálás időszakában elhagyta az „Egyetemi Fpkú” megnevezést. 5 Dávid Gyula: Az 1956-os magyar forradalom előtt, alatt és után a kolozsvári Protestáns Teológián. In: Zombori István (Szerk.): Az 1956-os forradalom hatása a környező országok egyházaira. Budapest, 2009. METEM (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány Kiadása. 23. szám.

Partium

később az 1996-ban, 1997-ben, 1998-ban megjelent kormányrendeletek is megerősítették. Viszont az állandóan változó, kiszámíthatatlan és sokszor ellentmondásos egyetemi oktatásügyi rendelkezések odavezettek, hogy a Teológia állami elismertetése veszélybe került, a korábbi kedvező kormányrendeletek ellenére. Ezért a Teológia beindította az állami elismertetés, akkreditáció folyamatát, és kitartó munka után 2009. augusztus 31-én a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség akkreditált Intézetnek minősítette, amelynek eredményeként az Oktatásügyi Minisztérium javaslata alapján, Kormányrendelet biztosítja az állami akkreditációt.6 Egyetemünk küldetésének elvi alapjai – a teológia az egyház funkciója, ezért a PTI a protestáns egyházak sajátos és egyetemes célkitűzéseit, Isten megismerését és Isten tiszteletét szolgáló teológiát művel, a nyugati keresztyénség és a 16. századi reformáció szellemében; – a PTI a 16. században kihirdetett erdélyi vallásszabadság eszméjének örököseként, oktatási és nevelési rendjében szem előtt tartja az alapító egyházak szolgálati hátterét: az erdélyi magyarság többségét kitevő protestantizmust, a sokfelekezetű és sokkultúrájú erdélyi társadalmat; – magyar tannyelvű oktatási intézményként, amelyben tanáraink képesítése, külföldi tanárok jelenléte és kutató műhelyeink nyitottsága a többnyelvű (magyar, román, német, angol, holland) képzést is lehetővé teszik. a PTI egyszerre áll az egyetemes magyar tudományosság és az európai szellemi művelődés szolgálatában. Az Egyetem küldetése megvalósításának módjai – tudományos igényű és rendszeres nappali oktatás licenciátusi és magiszteri szinten; – egyéni és intézményes kutatás, rendszeres kapcsolat nemzetközi kutatóműhelyekkel, tudományos konferenciák, szimpóziumok szervezése, valamint a külföldi szakmai konferenciákon való aktív részvétel; – a teológia tudományos művelése érdekében együttműködési megállapodásokat írtunk alá a hazai és külföldi egyetemekkel; – szoros kapcsolat az egyházakkal, gyülekezeti és missziós gyakorlatok formájában; – profetikus közéleti elkötelezettség, a szeretetszolgálat gyakorlása; – ökumenikus nyitottság és a vallások közötti dialógusra való készség; – a PTI belső intézményrendszere autonóm, ökumenikus és demokratikus szervezettségének szüntelen szorgalmazása; Bizakodó jelen, reménykeltő jövő A PTI államilag akkreditált, egyetemi intézmény, amely az egyetemi elvárásoknak megfelelően, az európai bolognai oktatási rendszert érvényesítve, három fokozatra épül: 7 négy éves alapképzés, kettő éves magiszteri képzés és teológiai doktorképzés. 6

Monitorul Oﬁcial (Hivatalos Közlöny) Anul 178 (XXII) – Nr. 578 Partea I, Luni, 16 august 2010 számában 25. oldal, 62. pozíció. 7 A doktorképzés újjászervezése és akkreditálása folyamatban van.

Partium

Az oktatói nevelői munkában a gazdag könyvtár nyújt segítséget, amely állományának számítógépes feldolgozása a Corvina integrált rendszerben hamarosan befejeződik. Az adatbázis együttműködik az Erdélyi Közös Katalógussal (EKKA), illetve a magyarországi közös katalógusokkal (MOKKA, MOKKA-R, Vocal, stb.). Az oktatási és adminisztrációs ügyek hatékonyabb intézése érdekében a magyarországi Neptun oktatási, informatikai tanulmányi rendszert működtetjük. A PTI az erdélyi protestáns lelkészképzés jelenének és jövőjének minőségi gyarapítása érdekében az oktatói, nevelői munka mellett, nagy jelentőséget tulajdonít a tudományos kutatásnak. Ennek érdekében hívtuk létre a Teológia Kutatóintézetét, amely keretet és teret biztosít egyetemünk oktatóinak, doktorainak, díszdoktorainak, doktoranduszainak, hallgatóinak, a teológiai tudomány vagy az azzal rokon diszciplínák művelőinek, hogy tudományos kutatásaik érdeklődési területeit megismertessék a nyilvánossággal. Ezért indítottuk útjára az évenként megjelenő sorozat tanulmánykötetünket Studia Doctorum Theologiae Protestantis címmel. Az Intézeti bentlakást és konviktust biztosít térítés ellenében a teológiai hallgatóknak és más kolozsvári egyetemen tanuló diáknak. A beiratkozás felvételi vizsga alapján történik, a helyek számát a fenntartó egyházak határozzák meg. A fenntartó egyházak a végzetteknek állást nem kötelesek biztosítani, de eddig még minden végzős kapott egyházi kinevezést. A diákok számát a külön engedélylyel felvett magyarországi, kárpátaljai és vajdasági diákok, és néhány másodegyetemes hallgató bővíti. A PTI diákjainak létszáma évenként 140-150 körül mozog. Hallgatóink az előadásokból, szemináriumokból, gyakorlatokból és vizsgákból álló napi feladatok mellett sokrétű tevékenységet folytatnak. Tevékenységükről a puszta felsorolás is érzékelhető képet ad: szórvány- és beteggondozás, öregek, látás- és hallássérült gyermekek, gondozása, hajléktalanok felkarolása, önképzőkör, sportvetélkedők, diák önkormányzati munka önigazgatással (Diákpresbitérium), csendes napok, Reformátori esték, LángÓl unitárius ifjúsági istentisztelet, stb. Az Intézet vegyes és angol ﬁú kórusa hazai és nemzetközi rendezvényeken szép eredményeket értek el. Egyetemünket a Nemzeti Jelentőségű Intézmények közé sorolták, így a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Nemzeti Jelentőségű Intézmény! A PTI a 16. században szentesített erdélyi vallásszabadság eszméjének örököse, amelyre büszkék vagyunk. Ezen örökségéből fakadóan szolgálja az erdélyi, az egyetemes magyar tudományosságot és az európai kultúrát. A Teológiának, mint magyar tannyelvű egyetemi oktatási intézménynek alapvető célja az erdélyi magyar protestáns közösségeknek olyan lelkipásztorokat képezni, akik az evangélium hirdetése mellett felvállalják az egyetemes magyar értékek megőrzését, és lehetőségszerinti gyarapítását. Az Intézetünkben képzett lelkészek az erdélyi magyarság szórványosódó életének a megtartói, ők azok, akik állandó jelleggel a közösségben laknak, és ébren tartják a vallási és nemzeti öntudatot. A Teológiánk oktatói munkája mellett ennek a lelkületnek a kialakítására is nagy hangsúlyt fektet. Meggyőződésem, hogy a PTI gazdag jelene, ígéret a bizakodó jövő iránt is, Isten gondviselő hatalma alatt!

Partium

Támba Renátó

Mit jelent számomra az unitárizmus? A vallás nem pusztán világnézeti, hanem egyszerre lélektani jelenség is, s ez azt jelenti, hogy minden embernek egyformán szüksége van rá. Ha valaki nem hisz Istenben, hát legalább az emberségben higgyen, de valamiben hinni kell, hiszen a hit ad szilárd alapot az ember életének. Hit nélkül hiába dolgozunk ki valamiféle értékrendet, csakhamar szétporlad, elenyész. S ha valaki egy csendes nyári éjszakán, a csillagos ég alatt elmélázik, különös érzés foghatja el, s megfogalmazódik benne a kérdés: lehetséges, hogy mindaz, ami körülvesz engem, ami éltet engem, végső ok nélkül való? Nem lehet, hogy mindezen misztérium mögött van valami, ami örök és határtalan, s amely nem egyszerűen anyagi magyarázata a világ létezésének, hanem egyben értelme is? Nyugtalanító, ám megtermékenyítő kérdések tudnak ezek lenni, melyek korról korra foglalkoztatták az embereket, s ennek eredményeképpen létrejöttek a különböző mitológiák, illetve vallások. Gondolhatunk itt az aboriginálok álomidő-elméletére vagy éppen az egyiptomiak teremtés-mítoszára, s ha már itt tartunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy éppen az egyiptomi Újbirodalomban következett be az első jelentős fordulat a több-istenhit felől az egyistenhit felé, mégpedig Ehnaton fáraó Atonkultuszának keretei között. A fáraó halálát követően az Amon-hívők visszaállították a korábbi kultuszt, de ekkortájt kezdték el írni a Bibliát is, mely ugyancsak egyistenhiten alapul. Igaz ugyan, hogy a kereszténység hitrendszere a niceai zsinat nyomán a szentháromság gondolatára épült, de mégis ez az egyik legmeghatározóbb, egyistenhiten alapuló vallás, mely Európában elterjedt. Az unitáriusok voltak azok, akik először kísérletet tettek arra, hogy Isten egységére épülő vallást hozzanak létre. E felfogás szerint a szentlélek Istenből árad, Jézus pedig nem isteni személy, hanem fennkölt ember, aki Isten szellemiségétől áthatottan cselekszik, s hajt végre csodákat. Számomra azonban a legfontosabb az unitárizmusban annak humanizmusa, szociális érzékenysége, karitatív jellege. Az unitáriusokat nem vakítják el a dogmatikai harcok, nem foglalkoztatja őket a vallási kiszorítósdi. Visszatértek az evangéliumi alapokhoz, hogy azokat az emberközeli problémákat helyezzék előtérbe, melyeket Jézus maga is felvetett. Miképp Jézus megbocsát a szajhának, látván az ő életsorsát formáló okokat, s miképp óva int a szeretett és az ellenség közötti különbségtételtől, úgy az unitárius szellemiségű ember is előtérbe helyezi a feltétel nélküli elfogadás attitűdjét, s egyfajta emberséges szemléletmódot. Az unitáriusok nem taszítják ki a deviálódott társadalmi csoportokat sem, hiszen, miképp Jézus szólott, nem az egészségeseket, hanem a betegeket kell meggyógyítani. Ez a vallási irányzat tehát az evangéliumi forráshoz tér vissza, hogy hirdesse a szabad önmeghatározás és a jogegyenlőség eszméjét. Továbbá harcol a nyomor, az erőszak ellen, sőt, környezetvédelmi kezdeményezései is vannak. Ez utóbbi alapvetően messze nem vall a kereszténységre, ám az unitáriusok nem választják el egymástól az embert és a természetet, sőt, elismerik a kettő szerves egységét. Az emberi természet elfogadása, megismerése a fő oka e vallás toleranciájának, megértőelfogadó szemléletmódjának, s ezért nem ítéli el a homoszexualitást sem.

Partium

Mivel a vallás nélkülözhetetlen tényező a közösségek életében, a különböző társadalmi csoportokat és a személyes szabadságot ért sérelmek orvoslására nem megfelelő válaszreakció az ateizmus, Isten létének tagadása, az agnoszticizmus pedig nem vezet sehová, legfeljebb egyéni szinten. Az unitárizmus azonban olyan irányzata a kereszténységnek, mely komolyan szembe mer nézni az égető társadalmi problémákkal és szabad szelleműen viszonyul azokhoz. Nem korlátozza az egyén személyes döntéseit, ehelyett sokkal inkább szellemi táplálékot, útravalót kíván nyújtani a hívőnek. Arra buzdítja az embert, hogy merjen személyesen, közvetlen módon viszonyulni Istenhez és Jézushoz, s ne a dogmák közvetítésén keresztül kerüljön kapcsolatba az igékkel. Mindenki a saját szellemiségének megfelelően fogadja be a Biblia tanításait, nehogy az végül egyformává neveljen minket. Az unitárizmus hisz az egyén szabadságában, s abban, hogy ebben a szellemben kell megközelíteni a Biblia igéit. Éppen ezért áll hozzám közel ez az életszemlélet. Rengeteg jóra törekvő emberrel találkoztam már, akit kirekesztenek, csak azért, mert homoszexuális, cigány vagy éppen feminista. Gyakran szólunk bele egymás életébe az egyház tanításaira hivatkozva, azonban amikor a halálba küldenénk az együttháló férﬁakat, érdemes belegondolnunk, hogy vajon a házasságtörő asszonyt is meg kell kövezni? Súlyos büntetés jár-e annak, aki összekeveri a szöveteket? Gondoljunk tehát bele abba, hogy a Biblia hosszú évezredekkel ezelőtt íródott, s a radikális szemléletbeli fordulat csak az időszámítás eleje tájékán következett be. Ugyanis Jézus volt az, aki az egyenlőség, a feltétel nélküli elfogadás és a megbocsátás eszméjét hirdette, s ma, amikor már volna mit tanulnunk a szociológiai és a pszichológiai kutatásokból is, még jobban érthetővé válhat mindaz, amit az evangéliumok már megfogalmaztak. Az pedig ugyancsak kérdéses, hogy miféle szeretet az, amely a különbségtételre vagy a kérkedésre alapul? Az igaz szeretet feltétel nélküli, s Istentől való. Törekedjünk tehát az ítéletmentességre, s arra, hogy lelki életünket, emberi kapcsolatainkat is az hassa át, hiszen ez jelentheti az igaz szeretet forrását is. Ez az én legfőbb hitvallásom, s ez az, ami miatt az unitárizmus számomra haladó szellemiségű, emberközeli szellemiséget képvisel.

Partium

Felhős Szabolcs

A keresztény humanista szellemiség varázsában (Thomas Mann unitárius meggyőződése)

„Ez a szellemiség, amely vonz engem, amióta megismertem.” Thomas Mann 1.

Az elismert Thomas Mann szakértő, Heinrich Detering* egy nagy felfedezést tett, amit még az életrajzírók sem vettek észre, hogy a legkiemelkedőbb német író, amerikai száműzetésében aktív tagja lett a kaliforniai unitárius hitközösségnek. (a Los Angeles-i Első Unitárius Egyház) Természetesen arra is rámutat, hogy a Nobel-díjas író már az 1920-as, 30-as években is hasonló nézeteket vallott, anélkül hogy unitárius lett volna. Más szóval a nagy író élete és munkássága térképén egy fehér foltot fedezett fel. Ez egy hosszú szellemi fejlődés volt a kezdetektől, amely a késői munkáival fejeződik be. (az esztétikai értékektől a belső világ humanizmusáig tart a fejlődés útja) Thomas Mann egy megbélyegzett, humanista demokrata volt (1875-1955). Az unitárius égisze alatt a nagy író sok mindent tudott egyesíteni: – a protestáns (lutheri) lübecki emlékeket, – a reményt, egy vallási indíttatású humanizmus felé,- a költő homo erotikus ábrándjait. Thomas Mann számára az unitáriusok képviselték az amerikai álmot, egy politikai reményt, aminek arca lett a második világháború következtében. A nyugati unitáriusok története a 18. század közepén kezdődött Nagy-Britanniában. A radikális újítók nem hittek a keresztény dogmákban, így a szentháromságban sem. Jézus hegyi beszéde lett a példa. Amerikában az első nagy unitárius szellemiség Thomas Jefferson volt, aki egy értelem alá veszi az erkölcsöt, a politikát, és a vallást. Ebben rejlenek a gyökerei annak az amerikai vallásnak, amit Thomas Mann kaliforniai száműzetésében annyira megnyerőnek és meggyőzőnek talált. Egy hit, amit meg kellett védeni a vészterhes McCarthy korszakban, amikor a veszett kommunistavadászok fenyegették, beárnyékolták az amerikai emberséget. Amikor a nagy humanista író, amerikai száműzetésében találkozott az unitáriusokkal, ők már régen kifejlődtek egy olyan hitközösséggé, ahol fontosabb volt a humánum, mint a szigorúan vett keresztény hit. Az amerikai irodalomban Thomas Mann rálelt Walt Whitman költészetére, akit hihetetlen pátosz övezett Amerika szerte a 19. században. 1855-ben megjelent verses* Heinrich Detering a göttingai egyetemen a német és az összehasonlító irodalom professzora.

Partium

kötetében, „Fűszálak” címen, 400 versben üdvözli mindazt, ami Thomas Mann számára is rendkívül fontossá vált: a demokrácia, a vallás és a humanizmus egysége. Amerikai száműzetésében érezte meg, hogy „A vallás alázat: alázat elsőként a felismeréshez, hogy emberré váljunk” – írta Thomas Mann 1947-ben. Az író meglátásában az unitáriusok képviselik a demokráciát és humanitást, s mindezt hitelesítik a vallásuk által, amely egy küzdővilági vallás, utalva a helyzet harcias voltára. Az a vonzerő pedig, amely az unitarizmusból sugárzott, azért ragadta meg őt, mert gondolatvilágát már korábban is a tiszta jézusi tanítások, a bibliaismeret, a humánum és a kereszténység tisztelete jellemezte. Thomas Mann házas volt. Négy unokája (Angelica, Dominica, Frido, Anton) megkeresztelt unitárius, legkisebb lánya unitárius házas, és lelkész barátja Stephen Hole Fritchman búcsúztatta bátyját, Heinrich Mannt, akit az unitáriusok segítettek a fasiszta időkben a szökésben. Részletesebben a következő, második részben fejtjük ki Thomas Mann unitárius érlelődését. Egy szellemóriással lett gazdagabb panteonunk. Forrás: 1. Dr. Lőrincz Ernő: Az unitárius Thomas Mann (Unitárius Élet 2014.január) 2. Heinrich Detering: Thomas Manns Amerikanische Religion (S. Fischer Verlag GMBH. Frankfurt am Main 2012)

Filep Gergő: Tündérrózsa

Partium

Sándor Szilárd

Néhai Májai Mihálytól való búcsúszavak Mély lélegzetet vesz, ki hajnalba szántani indul, míg szívében búzakalász reménysége tisztul. Lovas szekér húzza a nagyszombati keresztet. Acélos arcéllel, patkósan ügető lóval is teremtett mindennapos hittel, áldást szórva a levegőbe, miből jut is marad is e kalászérlelő mezőbe. Nagyszombati kereszt és eke a szekérben, s feltarisznyált hitnek morzsája kenyérben. Az imádkozó kérges tenyérben: örök újrakezdések és fohászok, imák és zsoltárok istenhívő álmok, szántóvető nyugalom és béke, a csillagos ég nappali reménye mint elveszett és újra megtalált borozda hitnek áldásai, ami otthon bebogozva a kulacsos szomjat oltó bor és szalonna mellé, vörös hagyma, dohányfüst, a zabolás kérdőjellé rágott zabbal táplált lónak kijáró gyeplő, viszi a szekér és a kérges tenyér ezt a sok sok mindent, mibe annyi minden belefér, és még amit fel se lehet mind sorolni mert nem lehet sosem birtokolni, vagy nevén szólítani – akárcsak Istent. Az imádkozó kérges tenyér álma, sosem volt és nem is lesz már kitalálva.

Partium

De itt marad titokként is mint gyászban is hála, hogy e kenyér-szelő tenyérben, annyi szeretet volt és vicces kedvű kemény kézfogásossal dalolt köszönés és jókedv, hogy a nagyszombati kereszt árnya alatt örökkön örökké ezután is megmarad! Adjon az Isten csendes pihenést, virrasztói éjek után, és kegyeletteljes újrakezdést. S ki most – egy fény után tőlünk eltávozik – fogadja be őt Isten, az örök honba legyen Számára kedves a mennyek szántóvetői között s itt a harangkongató toronyban elszaggatott végső búcsúk szava után adjon hites erőt majd a kopjafa. Isten legyen velünk, Isten legyen velünk!

Filep Gergő: Töltés

Partium

Nyitrai Levente

A keresztény unitárizmus Rég megszakított hitvalló cikksorozatom fonalát veszem fel újra. Termékeny hallgatás után szólal meg újra unitárius lelkiismeretem. Több felelősségtudatot, élesebb Isten-látást, szorosabb emberközelséget remélek ettől a termékenységtől. A lelkész gyülekezete számára termi gyümölcseit. Közzéteszem hát gyümölcseimet. Meghaladtam a polgári nyugdíj-korhatárt, érlelődésemnek ebben az évtizedében. Nem sok évtized adatik az embernek. Fel kell mutatnia amit érlelt, ha nem akarja magával vinni a mulandóságba. Istent pedig itt kell megtalálnunk, ahol rejtőzködik, nem odatúl, ahol szem elől téveszteni sem lehet. Nagy és régi kérdésre adandó válaszban közelítem meg a titkok Istenét: hogyan lehetünk keresztények és Bibliá-sak, ha unitáriusok vagyunk? Keresztények, mint akik tisztelik Jézusban a Krisztust, keresztények, mint akik a kínszenvedésből, felemelkedő élet terheként tisztelik Krisztus keresztjét, és keresztények, akiket a többi keresztény el is fogad. Mégis unitáriusok, akiknek csak egy az Isten, akiknek a valóság előtt nem kell szemünket behunynunk, ha látni akarjuk az Örökkévalót, unitáriusok, akiknek ugyanolyan fontos minden más hitű ember testvérisége, amilyen fontos a magunk unitárius hite. Testvériséget elképzelni sem lehet hitben, bensőségben való kapcsolódás nélkül. Lehet-e valakit szeretni, ha külsőséges és felszínes hozzá a kötődésem? Lehet-e szeretni valakit, akinek nem szeretem a hitét? Azt a legbensőbbet, amiben Istenhez jutni igyekszik? – Nekünk az a parancsolatunk van Jézustól, hogy különbek legyünk másoknál testvéri szeretetünk bizonyságaiban. De mennyivel vagyunk mi különbek azoknál, akik bélyeget sütnek reánk egyIsten-hitünk miatt, ha mi megbélyegezzük őket azért, mert másképp látnak. És vajon, sérül-e a mi unitárizmusunk, ha nem viszonozzuk a megbélyegzést? Az én határozott véleményem és evangéliumi tanításom az, hogy semmiképpen sem sérül! Hanem sérül a parancsolat, hogy különbek legyünk azoknál. Büntetésre méltók ugyan ettől még nem leszünk, de elveszítünk valamit, amiért Isten életet adott nekünk. És életcélt veszíteni nagyobb kár, mint megbűnhődni a vétkeinkért. Bizony, az nagyobb kár! Dávid Ferenc igazi követője nem is a büntetéstől való félelmében törekszik elkerülni a testvérháborút, hanem azért, mert építeni akarja Jézus országát. Az ország pedig nem ország, ha benne testvérháborúk dúlnak, egymás legdrágább kincsének megbélyegzése folyik. Ha én, az unitárius ennek feloldásában jó példával járok elöl, és engedményt teszek, lehet azt

Partium

úgy tenni, hogy mindenki nyerjen, én se veszítsek semmit, hanem a testvéri szeretet virágozzon tőle. Az Unitárius Egyháznak nagyon fontos lenne, hogy teljes jogú tagságot nyerjen az Ökumenikus Világszövetségben. De ahhoz a mi számunkra lehetetlen hitvallási engedményt kellene tennünk. Lelkiismeretünk ezt nem engedi. Kénytelenek vagyunk hát megelégedni ez idő szerint a féljogosult tagsággal, és ezt mintha véglegesként is vettük volna tudomásul. Én nem tudok ennyire belenyugodni, de mit tehetek én, a legkisebb fog a nagy fogaskeréken? – Szinte semmit. Ahhoz, hogy megkaphassuk a teljes jogot, zsinati határozatot, kellene benyújtanunk hitvallásunk meg-változtatásáról. Arról, hogy visszavonjuk egykori javaslatunkat, mely szerint a tagság mércéje ne az apostoli hitvallás és a keresztény dogmarendszer legyen, hanem a Mi Atyánk. Ez aligha fog megtörténni. Ilyen engedmény szóba sem jöhet! Miért kell akkor nekem „nagy dolgok után, erőmet meghaladó csodadolgok után" járnom? (131. Zsoltár 1. vers.) Lehet, hogy tényleg nem is kellene. De miért ne járnék?! Miért ne lehetne bárki a szikra, mely gyertyát gyújt, vagy kovásza, mustármagja az Isten országának? Vagy nem mindenkinek parancsolta Jézus? Meggyőződésem, hogy nemcsak nekünk szükségünk a teljes jogú tagság, hanem a protestáns, a keresztény világ egészének, sőt az emberiség lelki teljességének is szüksége van az unitárius hit világosságára. Pontosan akkora szüksége, mint nekünk.

Filep Gergő: Stégek

Partium

Népfőiskola Paládi Zsolt

A Lakitelki Népfőiskola és a magyar népfőiskolai megújulás A magyar népfőiskola-történelemnek is van – legalább – két olyan nagy alakja, mint a dánnak Nyikolaj Grundtvig és Christen Kold. Ez a két jelentős egyéniség pedig Kerkai Jenő és Lezsák Sándor. Lezsák Sándor neve elválaszthatatlanul összefonódik a Lakitelki Népfőiskola immár negyedszázados történetével. Feleségével együtt a kilencvenes évek elején alapították a mindmáig legnagyobb hatású és legjelentősebb magyar népfőiskolát. Kiterjedt levelezést folytattak a magyar emigráció tagjaival, fáradhatatlanul pályáztak, szervezték az anyagi háttért és törekvéseiket siker koronázta. Ma mintegy négy hektáron impozáns, 14 épületből álló művelődési park áll a kulturálódni és kikapcsolódni vágyó közönség rendelkezésére. Magát a komplexumot nem szükséges bemutatni, mindenki láthatja, aki személyesen odalátogat, vagy csupán szétnéz a honlapon. A magam részéről inkább saját élményeimről és a programokról szeretnék beszélni. Előbb azonban villantsuk fel a magyar népfőiskola rövid történetét. Röviddel a trianoni döntés után, már az 1920-as években keletkeztek Magyarországon népfőiskolák, jobbára a történelmi egyházakhoz kötődően. A harmincas évektől kezdődően azonban a népi íróknak határozott elképzeléseik voltak, milyen irányban és milyen módon kellene elindulniuk a népfőiskoláknak hazánkban. Németh László, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Karácsony Sándor és mások elgondolásaiban gyakran bukkant fel ez a pedagógiai módszer. A szövetkezeti összefogás, a modern kisüzemi gazdálkodásra való áttérés és a művelt parasztpolgári réteg kialakítását célul kitűző elképzelésekhez remek eszköznek bizonyult a népfőiskola intézménye. Hasonlóan Grundtvighoz, ők is a parasztságban látták a népegység gerincét. A népfőiskolákat az agrárfejlődés egyik alapvető eszközének tartották, Boldizsár Iván Dániáról, Kodolányi János Finnországról írt könyvet. Az első jelentősebb népfőiskolát Sárospatakon indították. A jelentősebbek közül kiemelhető a szegedi, a tatai, az orosházi, a Balaton vidéki, a nagytarcsai és hódmezővásárhelyi tanyai kollégium. Az 1936-ban megalakult a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa). A KALOT tanfolyamokat, szövetkezeteket és népfőiskolákat szervezett. 1942-ben már húsz népfőiskolája működött, néhányukban kitűnő mintagazdaságot építettek ki. Az iskolákban

Partium

szakmai tanácsadással segítették a gazdálkodókat, a gazdasági fejlesztést közművelődési és társadalmi programokkal egészítették ki. Ám 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel megtört ez a folyamat. Az akkori vezetés betiltotta a közművelődés ezen „polgári” formáját. Nekünk is van tehát fogalmunk arról, mi a népfőiskola. Az 1997. CXL. törvény szerint a népfőiskola olyan felnőttoktatási célú tanfolyamokat szervező, helyi önszerveződés alapján létrejött szervezet, amelynek pedagógiai programja a szakismeretek átadásán túl személyiségfejlesztő (állampolgári, közéleti) elemet is tartalmaz, s melyek lebonyolítási, oktatási rendszerét, módszereit a résztvevők maguk alakítják ki. Lakitelken már húsz éve működik sikeresen és eredményesen a népfőiskola. A közösségteremtés, felnőttképzés módszereiben eredményesen ötvözi a nemzetközi (dán, finn, svéd, német), valamint a két világháború közötti hazai népfőiskolai tapasztalatokat, támogatja a társadalom önszerveződési formáit. A Népfőiskola Alapítvány egy sajátos ún. multifunkcionális intézmény, amely saját intézményi keretein belül képes kielégíteni az oktatás, tudományos ismeretszerzés, turizmus és egyéb nagy tömegeket vonzó programokat egyaránt. Az a program, amelyen részt vettem, a Keleti nyitás kollégiuma, azon a felismerésen indult el, hogy Magyarország keleti térségben levő egyedülálló lehetőségeit jobban is ki lehetne használni. Szimpátiával fordulnak felénk a japánok, a kazahok rokon népnek tartanak minket, gazdasági kapcsolataink rendkívül jók, és nemrégiben találták meg Kazahsztán pusztáin „leszakadt” őseinket, mintegy ötezer magyart. Erre alapozva meg is szervezték részvételükkel a hagyományőrző Kurultáj törzsi gyűlést, amit a Lakitelki Alapítvány is támogatott. Rokonszenveznek velünk a finnek, törökök és a lengyelek. Kapcsolatainkat folyamatosan fejlesztjük ebben az irányban is, ez pedig egy átgondolt, tudatos stratégia része. A márciusban kezdődött, két és fél évig tartó Keleti Nyitás Kollégiuma azt a fiatal értelmiséget szólítja meg, amely érdeklődik Oroszország, valamint Közép-Ázsia országainak kultúrája, gazdasága és politikája iránt. „Ismereteket adunk, konzultációs lehetőségeket teremtünk, és elindítottuk a Nyolc nyelven beszélünk nyelvstúdiumot, melynek keretében üzbég, kazak, ujgur, azeri, kirgiz, baskír, türkmén és tatár nyelvekből kapnak alapképzést a hallgatók” – közölte Lezsák Sándor ezzel kapcsolatban. A magyar Országgyűlés alelnöke a kormány keleti nyitás politikájának leágazásaként jellemezte a kollégiumot, ahol az orosz, az azeri, a mongol nagykövetet is vendégül látták már, de a térség többi nagykövetének a látogatását is szervezik. Ma már élő és gyümölcsöző a magyarok együttműködése a szomszédos népekkel, románokkal, szlovákokkal, horvátokkal, szerbekkel. Japánok, kazahok, finnek, törökök, lengyelek és a környező népek részvételével kellene multikulturálissá tenni népfőiskoláinkat. Ennek a gondolatnak a szellemi megalapozását végezte el Karácsony Sándor, a közösségi oktatás egyik apostola, a debreceni egyetem egykori pedagó-

Partium

gia tanára. A magyar nevelés, műveltség és közoktatásügy elemzésében szerzett múlhatatlan érdemeket. Nevelési reformokról és magyar észjárásról írt tanulmányaiból gyakran idéznek ma is. Sokat írt protestáns és népi orgánumokba, nagy hatást gyakorolt a protestáns fiatalok és cserkészek szellemi tájékozódására és életére. Ő mondta a következőt: „Az egyén csak társaskapcsolataiban ember, viszonyaiban működik, s csak abban nevelhető. Az egyén nevelhetetlen, mert autonóm lény.” A másik emberre figyelés Karácsony Sándor-i szemlélete vetette meg a hazai mentálhigiénés munka alapjait. Ami ma divattá vált, a lelki egészségre, összhangra való törekvés, azzal már a második világháború előtt elkezdtek foglalkozni nagyformátumú tudósok. A test, a lélek és a szellem antik görög egységének jegyében képzelte el, hogy a jövendő iskolái, népfőiskolái betöltsék hivatásukat. Ahogy Klebelsberg is megállapította, a közösségi érzés feltűnő hiánya és az individualizmus állandó hangsúlyozása megakadályozza, hogy a magyar pedagógia alapjai megváltozzanak. Az a néhány kísérlet Magyarországon, amelyet a dán népfőiskolai program ihletett, azonban azt igazolta, hogy kis csoportokban és rövidebb idő alatt még hatékonyabb eredményeket lehet elérni, mint az eszme szülőhazájában. A magyar hamarabb lelkesül, mint a dán, könnyebben mozgatható, igaz, hamarabb ki is ég, hamarabb megunja a programot, nem dolgozik olyan kitartóan a fejlődésért. Felismeréseink szerint inkább egy hónapos, vagy három hetes kurzusokban érhetőek el nagyobb sikerek. Ebben viszont igazán gyümölcsözőek lehetnek a törekvéseink. A magyarok gyorsan felfogják, miről van szó, gyorsan hevülnek az újdonságokért, és mindjárt látni szeretnék a pozitívumokat. Sokat elmélkedik ezekről Kodolányi János is, akinek Suomi című könyvét mindenképpen meg kell említenünk e témával kapcsolatban. Igaz, nem Dániáról szól, de a finn nép ugyanabba a kultúrkörbe tartozik, és Kodolányi rendkívül tanulságos könyve egész Skandináviáról nyújt képet, hisz a skandináv országokban, Dániában, Norvégiában, Svédországban, és Finnországban azonos az értékrend. Haszonnal forgathatják tehát a téma iránt érdeklődők. Kodolányi a két világháború között megpróbált minél több magyar írót, értelmiségit és parasztfiút finnországi tanulmányútra csábítani. Akkortájt, a második világháború küszöbén, ezért nem nagyon rajongtak a magyar politikai vezetők. Inkább Németország felé kacsingattak, a németországi változások foglalták le a figyelmüket, és nem értették az író Suomi iránti vonzalmát. A tények ismeretében mondhatjuk, talán jobban tették volna, ha a távoli Finnországra is vetettek volna néhány pillantást. Mint rokon néppel, a kapcsolatok természetesen így is fejlődtek, és ma is baráti a viszony a két ország között. Finnországon keresztül az egész skandináv régióról szerezhetnek ismereteket a magyarok. A skandináv régióval való, eddig talán elhanyagolt kapcsolatok mellett szá-

Partium

munkra ugyanilyen fontosak a kelet-európai államokkal és a távol-keleti országokkal létesített kulturális és gazdasági együttműködés. A tajvani nagykövet lakitelki látogatása ezt gyümölcsözően mozdította elő. Mellette egy igazi „nagyágyú” emelte a Keleti nyitás kollégiumának fényét. Felesége és Ljubov Siselina társaságában Magyarországra látogatott Jurij Poljakov, a Lityeraturnaja Gazeta című orosz irodalmi hetilap főszerkesztője, az orosz-magyar kulturális kapcsolatokért felelős baráti társaság elnöke. Április 14-én a Lakiteleki Népfőiskola területén tett körsétát, majd a programot az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkot célba vevő kirándulás koronázta meg. Poljakov Magyarországon is ismert szerző: 2011 őszén jelent meg a Helikon Kiadó jóvoltából Poljakov Gödölye tejben című mulatságos, fergeteges humorú regénye, mely a posztszovjet értelmiség morális válságáról mesél szatirikus stílusban. Lezsák Sándor az utóbbi évek fejlesztésivel kapcsolatban kiemelte: a Lakitelek Népfőiskola fejlesztése megkapta a kiemelt kormányzati beruházás minősítést, ami felgyorsította a beruházáshoz szükséges hatósági engedélyek beszerzését. Lezsák Sándor jelentősnek nevezte, hogy két meleg vizet adó kút fúrása sikeresen megtörtént, így egyrészt már 2014-ben meleg vízzel tudnak fűteni, ami 20 millió forintos gázszámlát fog kiváltani. Másrészt lehetővé vált, hogy a népfőiskolához tartozó területen és az üvegházakban biogazdaság működjön. „Lépésről lépésre haladunk, január elején a népfőiskola 50 dolgozója kap képzést a biogazdálkodásról, de a mórahalmi szálloda és a strand működtetését is tanulmányozni fogják” – említette meg Lezsák Sándor egy interjúban, hozzátéve, hogy az elméleti felkészítés azért szükséges, hogy a népfőiskolán történő fejlesztések után a gyakorlatban is helyt tudjanak állni az ott dolgozók. Beszámolt arról, hogy a népfőiskolán befejeződött a Wesselényi Kollégium munkája, melynek keretében két éven keresztül a Kárpát-meden-ce minden részéből fogadták azokat, akik népfőiskolát akarnak szervezni, vagy már működtetnek is. Sikeresnek ítélte a Nagycsaládos Kollégiumot is, ahol a nagycsaládos klubokat és közösségeket szervezőknek tartottak foglalkozásokat. Az intézményben folyó különféle tanfolyamokat, a honlapkészítéstől kezdve a szabás-varrás elsajátításáig sok mindenre képzik a helyieket és a környező települések lakóit. Évente több mint 10 ezer résztvevője van a népfőiskola különböző tanfolyamainak, kollégiumainak és egyéb rendezvényeinek. Lezsák Sándor a népfőiskolai hálózat kiépítését az egyik legfontosabb feladatként jelölte meg. A Kárpát-medencében már közel félszáz népfőiskola működik, amelyek közül Kötegyánt, Csíkszentimrét, Túristvándit, Agyagosszergényt, Vasvárt, Baját és Nagykátát emelte ki. Tevékenységük fontos részét képezik a nyári hónapokban szervezett felnőtt, gyermek és ifjúsági korosztálynak szolgáltatásokat kínáló programsorozatuk. Ezek egy része integratív típusú, azaz az ép és fogyatékos gyermekek együttlé-

100

Partium

teit, együttműködését elősegítők. A magyar kultúra kincseinek megismertetése kiemelt célja az intézménynek. Ebből kiindulva immáron egy évtizede rendezik meg a gyermekek nyári alkotótáborait. A néptánc, népzene, gyermekszínjátszás és egyéb szabadidős tevékenységek felkarolásával nem csak a lakiteleki gyermekek számára nyújt hasznos szabadidős tevékenységet, de az egész országból, sőt a Kárpát-medence egészéről érkeznek programjaikra érdeklődők. A hátrányos helyzetben élő gyermekek felkarolása is kiemelt célfeladatuk. Számukra képzéseket, versenyeket és táborokat szerveznek. Mindezt méltó intézményi infrastrukturális háttérrel és kedvező természetföldrajzi környezetben. Intézményük egyben nyújtja a kulturális, szellemi és testi kikapcsolódás lehetőségeit. Lezsák Sándor, a Lakiteleki Népfőiskola által kiírt pályázatokat is fontosnak nevezte, mert tehetséges fiatalok kerülnek az intézmény látókörébe. A szerény anyagi körülmények között élő, tehetséges fiatalok támogatását is a népfőiskolai mozgalom egyik feladatának nevezte. A Parlamentben megrendezett Mindszenty Emléknap keretében 64 tehetséges fiatal kapott tőlük ösztöndíjat. Lezsák Sándor, aki a Mindszenty Társaság elnöke, szólt arról, hogy az eddig Mindszenty emlékérmet kapó személyek és a Társaság tagjai, összesen 64-en, nevezhetnek meg egy-egy rászoruló 8. osztályos tanulót. Ezek mindegyike márciusban 25 ezer forint támogatást kap, melyet szeptemberben egy 75 ezer forintos iskolakezdési támogatással egészítenek ki. A tanulókat ezután is nyomon követik és próbálnak figyelni rájuk. Februárban a Wesselényi Kollégium utódaként indul a Kerkai Kollégium, melyet Kerkai Jenő atyáról, jezsuita szerzetesről neveztek el, aki a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete létrehozója és fő szervezője volt. Ahogyan próbáltam érzékeltetni, a rendszerváltás utáni időszakban a Lakitelki Népfőiskolán a magyar művelődés szempontjából rendkívül hasznos és szerteágazó közművelődési tevékenység folyik. Évente több mint 10 ezer résztvevője van a Népfőiskola különböző tanfolyamainak, kollégiumainak és egyéb rendezvényeinek, ami talán egyedülálló a Kárpát-medencében. Lezsák Sándor a népfőiskolai hálózat kiépítését az egyik legfontosabb feladatként jelölte meg. Reméljük, az elkövetkezendő 15 évben megvalósul a magyar közművelődés legmerészebb álma, s ahogyan az eredeti tervek szólnak, minden járásközpontban lesz egy népfőiskola. Ha arra gondolunk, hogy a fáradhatatlan művelődésszervező kezében futnak össze a szálak, nyugodtak lehetünk, rajta nem fog múlni ez a nagyszabású program, mely a magyar művelődés és szellemi élet forradalmi megújulását hozhatja magával.

Partium

101

Emlékezés In memoriam Esterházy Péter (1950-2016)

Életének 67. évében elhunyt Esterházy Péter Kossuth-díjas író, a mai magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja. 2015 októberében jelentette be, hogy súlyos beteg, hasnyálmirigyrákkal küzd. Betegségéről könyvet is írt, amely Hasnyálmirigynapló címmel jelent meg az idei könyvhétre. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével aratta. 1987-ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes XVII. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét. Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás. Drámaíróként is jelentőset alkotott, műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája). Számtalan elismerésben részesült. 1996-ban Kossuth-díjat kapott, 2001-ben Márai Sándor-díjas lett, 2002-ben Herder-díjjal tüntették ki. 2004-ben megkapta a Német Könyvkereskedelem Békedíját, 2006-ban a Prima Primissima-díjat, 2013-ban pedig a Premio Mondello nemzetközi irodalmi díjat. 102

Partium

Ifjúsági rovat Bánki Benjámin

Lélekvázlat Lelkem kis, takaros szoba – szürke falak, lila plafon. Csak a félelem jár oda, leül, vár rám, régi padon. Miért van oly sok fegyver, mi pusztít, megöl, lelket roncsol? Mi itt mind meghalunk egyszer – az élet sebész, halál boncol.

Kulcslyukon Már kulcslyukon nézem az elmenőket. Ahogy lomhán mozdulnak végtagok. A gyerekeket, kik fel se nőnek, De úgy halnak, mint kik rég nagyok. Az öregeket, kik ráncosan-őszen, Aszott arcon mély-barázdásan Vonszolják magukat, s várnak erősen, Majd ellibegnek a „szép” haláltáncban. S tán egyszer, hosszú folyósónk sokadik ajtajában Valaki, aki még benéz a résen Megállít a nehéz battyogásban, S a kezemért nyúl hirtelen merészen.

Partium

103

Hírek A költészet napját ezúttal is „Versmaratonnal” ünnepelte a Magyar Írószövetség és az ötletet felkaroló Magyar Napló Kiadó, amely ebből az alkalomból minden évben megjelenteti az „Év versei” címet viselő antológiát (szerkesztője Zsille Gábor József Attila díjas költő). A rendezvénynek a Magyar Rádió adott otthont. A Partium folyóirat szerkesztőségét Kürti László és Oláh András képviselték, akik az ilyenkor szokásos pódiumbeszélgetést követően az említett antológiában megjelent verseiket olvasták fel.

Pillanatkép a Versmaratonról *** Nyíregyházán a „VERSVONTÁK TALÁLKOZÁSA NYITOTT” címmel zajlott költészetnapi felolvasóest. Versekkel mutatkozott be Béres tamás, Gerliczki András, Kulin Borbála, Nagy Zsuka, Kürti László és Oláh András. A zenét Bartus Zoltán, Kósa Zsolt és Szappan László szolgáltatták.

Az est szervezője: Nagy Zsuka

104

Partium

Gyukics Gábor szerzői estjének adott otthont a mátészalkai Szentpétery Zsigmond Művelődési Központ. A helyi Vörösmarty Kör által szervezett rendezvény házigazdája, Oláh András, lapunk főszerkesztője beszélgetett a költővel életútjáról, irodalmi pályájáról. Gyukics Gábor pedig felolvasott verseiből és friss fordításkötetéből (Medvefelhők a város felett), amely mai amerikai indiánköltők műveit tartalmazza. Gyukics Gábor felolvas verseiből ***

A „Múzeumok éjszakája” rendezvénysorozathoz kapcsolódóan a lapunkat képeivel illusztráló Filep Gergőnek nyílt fotókiállítása a mátészalkai Szatmári Múzeumban. Dr. Cservenyák László, Filep Gergő és Filep László *** A Beregi Múzeum is csatlakozott a Múzeumok Éjszakája országos rendezvénysorozatához. Filéné Huszti Zsuzsanna citerazenével, a kárpátaljai Sodró Együttes népzenével és néptánccal szórakoztatta a látogatókat. Eközben népi ételeket kóstolhattak, diavetítésen vehettek részt a vendégek, majd régi kalendáriumok érdekes hirdetéseiből készült új időszaki kiállítás megnyitóját tekinthették meg. Az éjszakába csúszó rendezvény táncházzal és tűzugrással zárult.

Partium

105

A Zoárd napi sokadalom Vásárosnaményban Terítéken a Partium Az UART folyóirat-kiállítással vett részt a vásárosnaményi Kraszna-hídi vásáron *** Bocskai-díjat kapott a 75 éves Muzsnay Árpád, a Partium-vidék szatmárnémetiben élő irodalmi mindenese és a Cambridge-ben élő

Dr. Bollobás Béla matematikus. A díjat Nagykárolyban, a Belvárosi Református Templomban ünnepélyes keretek közt adta át a Bocskai István Társaság elnöke, Sárkány Viola. Laudációt mondtak: Balogh Zsigmond és Kaiser Ernő, a társaság elnökhelyettesei. Az ünnepi istentiszteleten Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdetett igét. Muzsnay Árpád átveszi a Bocskai-díjat Sárkány Violától, a Bocskai István Társaság elnökétől

*** Aradon tartotta a KITÁSZ (Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) ez évi vándorgyűlését. A tagszervezetek képviselőt Bognár Levente alpolgármester köszöntötte a Városháza Dísztermében. Ezt követően változatos program várta a részvevőket: előadások, városnézés, múzeum- és képtárlátogatás, kiállítás-megnyitó és kirándulás. Előadás hangzott el egyebek mellett az alábbi témákban: Arad megye szakrális köztéri szobrait Ujj János helytörténész (Arad) mutatta be. Földesdy Gabriella színháztörténész (Budapest) az aradi kötődésű Jávor Pál ﬁlmés színpadi sikereit elevenítette fel. Virágh Gedeonról, az utolsó aradi fogolyról Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós) tartott előadást. Báró Bornemisszay Elemérné Szilvássy Karola és gróf Bánffy Miklós kapcsolatát Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke (Szentendre) vázolta fel. Tompa László költészetéről Dr. Medvigy Endre, a KITÁSZ tiszteletbeli elnöke, irodalomkutató (Budapest) beszélt.

106

Partium

A résztvevők megtekintették az aradi Ereklyemúzeum 1848/49-es kiállítási anyagát, továbbá a magyar képzőművészet aradi kincseit – egyebek mellett Munkácsy Mihály, Paál László, Benczúr Gyula, Feszty Árpád, Lotz Károly alkotásait –, és megkoszorúzták az aradi Szabadság-szobrot. ***

Idén is megtartották a hagyományos unitárius alföldi búcsút Füzesgyarmaton. Az impozáns rendezvényen 3 fős beregi delegáció vett részt. Ott voltak János Zsigmond unitárius erdélyi fejedelem emléktáblájának avatásán. Századokkal megelőzve korát a világon először ő foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot az 1568. évi tordai országgyűlésen. *** Dél-alföldi hírek 2016. április 21-én, a szegedi Somogyi-Könyvtárban kettős könyvbemutatóra került sor, Nándorfehérvár 1440-es ostroma a tudomány és az irodalom szemszögéből címmel. Az esten Diószegi Szabó Pál új könyvéről (1440-Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei, Szeged, 2015) valamint Gáspár Ferenc: Pogányokkal táncoló című történelmi regényéről beszélgetett a szerzőkkel Bene Zoltán író. *** Május 9-én, a szegedi Király-König Zeneiskolában Szenti Ferenc: Utak című verseskötetét mutatták be Simon Ferenc tanár és Diószegi Szabó Pál költő közreműködésével. ***

Partium

107

Az idei, 87. Ünnepi Könyvhét keretében, június 8-án, a szegedi Somogyi-Könyvtárban Csontos Márta: Zónahatárok című új verseskötetének bemutatóját tartották Diószegi Szabó Pál költő, a Szegedi Írók Társasága elnöke, az est házigazdája közreműködésével. Június 9-én, Szegeden, a Dugonics téren, a Könyvhetet hivatalosan Spiró György Kossuthdíjas író nyitotta meg. Dr. Solymos László alpolgármester köszöntője után, az idei városi könyvtámogatások átadása következett. A Szegedi Írók Társasága mellett könyvtámogatásban részesült Bene Zoltán író, Kollár Árpád költő. Az Év Könyve pedig a Szegedi Egyetemi Kiadó Tudástár sorozata, valamint Duscha Béla fotóművésznek A fénnyel rajzolt város című albuma lett. Tizennyolc helyszínen összesen 148 rendezvényen találkozhattak a szerzők és az érdeklődő olvasók egymással. *** Június 10-én, a szegedi Városháza Dísztermében tartották meg a Szeged Antológia 2016 ünnepélyes bemutatóját. A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportja, a Szegedi Írók Társasága és a Dugonics Társaság közös szerkesztésében megjelent kötetet Prof. Békési Imre méltatta, Bene Zoltán, Diószegi Szabó Pál és Tandi Lajos szerkesztők ismertették, valamint a kötetben részt vevő ötven szerző írásaiból hangzott el irodalmi válogatás. Ugyanezen a napon, a Dugonics téren, „Hommage a Tömörkény” címmel Bene Zoltán és Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész beszélgetett az ősszel megrendezésre kerülő Tömörkény konferenciáról és tervezett antológiáról. *** Június 11-én, a Dugonics téri színpadon, az immár hagyományossá vált Szegedi Írók Napján Bene Zoltán és Diószegi Szabó Pál beszélgetett Horváth Dezső íróval, Simai Mihály József Attila-díjas költővel, Lázár Bence András költővel és Tandi Lajos szerkesztővel megjelent könyveikről. Közreműködött: Antal Anikó és Fabulya Andrea. Ugyanezen a napon, a Lobby Caféban Radnai István: Jégbefagyott fény című új verseskötetével ismerkedhettek meg az olvasók. A kötetet Diószegi Szabó Pál költő mutatta be. A Tiszatáj Szerkesztőségében pedig Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyessége című tanulmánykötetének a bemutatóját tartották. *** Június 13-án, Kaiser László költő, a Hungarovox Kiadó vezetője, Elfáradt összes angyalunk című új verseskötetének bemutatóján, a szerzővel Diószegi Szabó Pál beszélgetett. Bene Zoltán pedig Bátyi Zoltán: Hálózsák a felhőn című novelláskötetét mutatta be. *** Június 28-án, Szegeden, a Zöld Terasz Klubban, Arany-Tóth Katalin költői estje keretében mutatta be a Csöndszekér című új verseskötetét, amelyhez Diószegi Szabó Pál írt előszót. *** Több mint húsz író, költő vett részt azon a konferencián, amelyet a Magyar Írószövetség és a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékév Emlékbizottsága közösen szervezett Szigetváron, 2016. július 9–10-én. A résztvevők között volt Diószegi Szabó Pál is, aki „…én a rímjátékot Schillerben sem szerethetem…” – Kölcsey verstani megjegyzései Körner Zrínyijéről írott kritikájában (1826) címmel tartotta meg előadását.

108

Partium