Page 1


.

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXIV évfolyam, 2. szám, 2015. nyár SZERZŐINK Bágyoni Szabó István (Budapest) Bănescu, Constantin Virgil (†) Barna T. Attila (Budapest) Bene Zoltán (Szeged) Bertha Zoltán (Debrecen) Dinók Zoltán (Kecskemét) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Dunai Andrea (Budapest) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Héder Ingrid (Ankara) Kulcsár Attila (Nyíregyháza) Mihók Tamás (Nagyvárad) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Paládi Zsolt (Budapest) Pálffy Tamás Szabolcs (Marosszentgyörgy) Pógyor Adrián (Tiszaújlak) Rimóczi László (Budapest) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Simon Adri (Budapest) Shrek Tímea (Beregszász) Szabó Anna (Mátészalka) Szilágyi József (Budapest) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Tóth Áron Tamás (Debrecen) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg) Török Márk (Nagykáta) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd) Vincze Károly (Budapest)

1


A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre

A fedő borítón Gáspár Zoltán „Csillogás”, A hátsó borítón Oláh András A torockószentgyörgyi unitárius templom című felvétele látható Lapszámunkat Kulcsár Attila rajzai, valamint Gáspár Zoltán és Oláh András fotói illusztrálják. Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2


Tartalom SZÉPÍRÁS Bágyoni Szabó István: Kik nem születnek újra, Tánckurjongatók vén gyalogosoknak, Valaki kopog (versek) ...... 5 Oláh András: Holtomiglan (drámarészlet) ....................................... 9 Simon Adri: Arról ír ........................................................................ 13 Barna T. Attila: Nyárvég, Utálat, Szobámban (versek) .................. 14 Szilágyi József: Otthonváros ........................................................... 15 Farkas Gábor: Argumentum, Mert (versek) .................................. 17 Tóthárpád Ferenc: Szüret után, Lusta csónakok, Áldatlanul (versek) ........................................... 18 Dunai Andrea: Levegőváltozás ...................................................... 20 Ványai Fehér József: Vágásszél, Éji rét (versek) ........................... 22 Héder Ingrid: Árnyék vagyok ........................................................ 30 Sándor Szilárd: Hála neked, past-perszonális hisztéria (versek) .............................................. 25 Vincze Károly: A gyertyaöntő céhes vacsorája ............................... 27 Constantin Virgil Bănescu: Selyemfal (versek – fordította: Mihók Tamás) ............................................. 29 Dinók Zoltán: Barta úr .................................................................... 34 Kulcsár Attila: Trianon szindróma, Lekéstünk, Az ortodox (versek) ..................................................................... 36 Rimóczi László: Halálbejelentő ...................................................... 39 Diószegi Szabó Pál: Megtalált szerenád, Nem te vagy messze (versek) ...................................................... 42 Pálffy Tamás Szabolcs: A kocka el van vetve ................................ 44 TANULMÁNY Bertha Zoltán: Vagyunk mindig félúton (Oláh Andrásról – új könyve kapcsán) ........................................ 45 Bene Zoltán: Elszivárgó képmás ..................................................... 54 ÉLETUTAK – ÉLETMŰVEK Bertha Zoltán: Az éthosz szelíd rendíthetetlensége (Kalász Mártonról) ...................................................................... 63

.

Partium

3


EMLÉKEZÉS Técsi Zoltán: Antall Pistáról ........................................................... 65 Ószabó István: Nekem személyes és fájó élményem volt még Trianon .............. 67 SZILÁNKOK Sarusi Mihály: Mindhalálig Zaránd ................................................ 69 Técsi Zoltán: Tavaszi széljegyzet (Rituális széptettek VIII/9.) ....... 78 Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz (részletek) ....................................... 80 SZEMLE Farkas Gábor: Művek és világok – a szerző nem halott ................ 83 Felhős Szabolcs: A „Szabadelvű füzetek” 4. kötetéről ................... 86 UNITÁRIUS SZEMMEL Felhős Szabolcs: Az unitáriusok hőskora a Kárpát-medencében .... 87 Török Márk: Mennyország újratöltve ............................................ 91 NÉPFŐISKOLA Paládi Zsolt: A Lakitelki Népfőiskola és a magyar népfőiskolai megújulás ............................................ 93 IFJÚSÁGI ROVAT Shrek Tímea: Kirajzolódott, A versről önmagában (versek) .......... 97 Pógyor Adrián: Nappal sem, Nekem a Hold… (versek) ................ 98 Szabó Anna: Heterogén halál, Jegyek a Holdra (versek) ................ 99 Tóth Áron Tamás: Mégis más, R. M. emlékére (versek) ............. 101 HÍREK ................................................................................................ 103

4

.

Partium


Szépírás Bágyoni Szabó István

Kik nem születnek újra (A Világ árnya, világ fénye c. kötet átolvasása után) Asztalom néma nincs adás Valahol elnyesték az ide tekergő Hullámokat remeg az erdő Bokra de tanul Úgy folyik szét a pirkadás Mint higanygömb megfoghatatlanul Nincs erőtér – mert előbb ér kapunkhoz az est, mint a reggel Istenem, ezt az egyet e felismerést mért felejtetted el! Ablak nyílik És bedereng A végtelen és feldereng… Minden hullámon ide szólnak Ne félj A holnap ma még csak maholnap… Valahol detektorkészülék Mellette ülnek vén szülék… Te meg az ágyban (vén fejem) Álmodozó történelem… Ki 56-ot, ki 68-at… Kendert szőnek – fehér gyolcs az… Istenem, hát mit ígérnek? *

Szabad Európa Rádió

.

Partium

5


Újra nem élednek vének? S nem éled újra osztováta… A SZER*-hullámhossz partra vágja… Ki tudja már, ez kinek vétke Titok terül a világra Terítetlen terítékre Amiként vég végtelenségre Mint végső ág árnya az égre Világosságunk végtelen vágyra Világolj, védtelenek világa!

Tánckurjongatók vén gyalogosoknak (hiányzó könyvem képzelt bemutatójára) naponta sáncba lépsz pedig az utcák jó ideje jobban tudják országutaké lett minden cipőnyom a zsebeinkben * kerékvető fázik-ázik betű hátunkból csírázik „kiszáradnak könyveink törli szél a könnyeink” naponta * tudnám csak hogy ki mondta: járhatnék az Isten hátán ha nem volnék én a Sátán! ki mondta? nyugtasson, hogy kimondta s táncod gyolcsát kimosta

6

.

Partium


Valaki kopog… Egy gyermekkori vershelyzet újraélése (Lásd: Világ árnya, világ fénye 21. rész) Valaki kopog az ablakon. Istenem, te segíts! És kopog, mióta itt lakom. Istenem, megsegíts! Némák a hegedűk, És mégis „áll a bál”. Valaki szép rendért, S van, aki rendőrért kiabál… Az idő húscafat-lájbiban. Istenem, te segíts! Te pedig „idd és edd, ami van!” Istenem, megsegíts! Némák a harangok, Lapul a szökevény. * Háza húsfüstölő , Vánkosa, pokróca kőkemény… Valakit valami tartósít. Istenem, segíts meg! Ő tudja, mi az, mi tartós itt! Istenem, segíts meg! Némák a szomszédok, Vége egy mesének. Volt egyszer, hol még volt… Szél veri, karón már az ének…

*

Aranyosszék falvaiban a tartósításra szánt szalonnát, húskészítményeket a konyha sütője fölötti padlástérben, a kémény köré kialakított, kunyhó-szerű építményben, a füstházban tartósítják. Az 50-es években katonaszökevények, politikai üldözöttek tán leggyanútlanabb búvóhelyeként „szolgáltak”. (B.Sz.I.)

.

Partium

7


Valaki itt kopog, ott kopog. Istenem, te segíts! „Füstházból csap a füst Hol a ház – a haza? Jerj, fiam, jöjj haza! Van csillag, irányít Nem átok nem ámít Minden szó imánk itt… Füstölgő Csillagút” * Valaki kapunkban ácsorog Éjhosszat, naphosszat lesben áll Vállain kivikszolt „őrkabát” Nem szakadt, nem füstös De: kék-vörös-ezüstös… Istenem, most segíts!

Kulcsár Attila: A sarkon találkozzunk

8

.

Partium


Oláh András

Holtomiglan (Képek Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életéből) 1. jelenet Nagykároly – Térey-ház szalonja, 1846. szeptember 9. Szokásos bútorok: szemközt barokkos kanapé. Előtte teaasztal. Oldalt fotelek. Körben a falon néhány festmény és egy antik falióra. Szemközt, valamint a jobboldalon ajtó. A baloldalon ablak. Előtte dohányzóasztal két székkel. Nyílik az ajtó, a szobába ketten lépnek be: Szendrey Júlia és a barátnője, Térey Mari. SZENDREY JÚLIA (lelkendezve): Még fel sem fogtam igazán… Ott álltunk szemtől szembe… És kezet csókolt! (Gyerekes örömmel a vállgödrébe préseli az összeszorított kézfejeket.) Mari, én olyan boldog vagyok… TÉREY MARI (enyhe mosollyal): Úgy látom, teljesen megbabonázott. SZENDREY JÚLIA (ijedten): Ugyan, dehogy… Vagy mégis?… Ha láttad volna azt a sok sóvár és irigy tekintetet! Mindenki minket bámult. Egész este kizárólag velem beszélt, pedig voltak előkelőségek bőven. Ott volt fél Szatmár vármegye, és ő senki mással nem törődött, csak velem. Érted ezt? Csak velem! TÉREY MARI: Elfelejted, hogy én is ott voltam… (Évődve folytatja.) Ha kíváncsi vagy a diagnózisomra, súlyosabb a helyzet, mint először gondoltam… Nem csupán tetszik neked… Te szerelmes vagy! SZENDREY JÚLIA (hevesen tiltakozik): De nem… (Elgondolkodva.) Inkább csak a helyzet tetszik. Mégiscsak a legnagyobb élő költő… TÉREY MARI: Vörösmarty után. SZENDREY JÚLIA (legyint): Vörösmarty már öreg… Istenem, hányan szerettek volna a helyemben lenni! Biztos lehetsz benne, ma mindenki erről beszél Károlyban… TÉREY MARI: Imponál, hogy vele lehettél? Csak ennyi? SZENDREY JÚLIA (fürkészőn nézi Térey Marit): Mit akarsz tőlem? Gonoszkodsz, mert nem veled beszélgetett? TÉREY MARI (tettetett könnyedséggel): Nem értem rá diskurálni. Táncoltam. Ez ugyanis egy bál volt, ha nem vetted volna észre! SZENDREY JÚLIA: Életem legszebb bálja... TÉREY MARI (enyhe gúnnyal): Hányadik bálod is volt ez? A második? (Felnevet.) Ráadásul még föl se kért téged táncolni! SZENDREY JÚLIA (megbocsájtó grimasszal): Nem tud táncolni... De miért baj az? (Ábrándosan égnek emeli a tekintetét.) Tud olyat, amit más senki sem… TÉREY MARI: Úgy látom, teljesen elkápráztatott... Vigyázz, mert megégeted magad! SZENDREY JÚLIA: Mari, miért nem hiszed el: nem érzek szerelmet… Illetve nem tudom, pontosan, mit érzek. Egyszerűen csak jól éreztem magam a társaságában. A francia költőkről beszéltünk. Tetszett neki, hogy ismerem őket. Én Sandot idéztem, ő Bérangert… Igaz, elég pocsék a kiejtése…

.

Partium

9


TÉREY MARI (fölnevet): Pocsék a kiejtése, táncolni sem tud, s még csak nem is szép. Akkor meg mit akarsz tőle? SZENDREY JÚLIA (a távolba réved): Mégis van benne valami magával ragadó. Valami megfoghatatlan. A tekintete szinte lángol… Ahogy rám nézett, úgy éreztem, hogy a lelkem legmélyébe lát… Tán még el is pirultam, hogy miket fedezhet fel a szívem rejtekében… TÉREY MARI (leszögezi): Szóval mégiscsak szerelmes vagy. SZENDREY JÚLIA: Jaj, Mari, nem tudom… Ilyet még sose éreztem. Nem tudom, hogy ez szerelem-e. TÉREY MARI: De hiszen tetszettek már más férfiak. Össze tudod hasonlítani. SZENDREY JÚLIA: Nem-nem… Hidd el, ez valami egészen más… Egyszer-egyszer megborzongatott már egyik-másik udvarlóm. Uray Bandi például. Meg Lauka Guszti. Vagy a fiatal Sass. Jó volt velük is. De ez mégsem ugyanaz. TÉREY MARI: Pedig Uray Bandi miatt ugyancsak irigykednek rád a lányok! Fess férfi. Csinos, jóképű, és hát nem akármilyen parti… SZENDREY JÚLIA (elkeseredetten huppan le a kanapéra): Ne is mondd! Apámék azt szeretnék, ha őt választanám. Olyan kitartóan udvarol. TÉREY MARI: És Riskó? Folyton körülötted legyeskedik! SZENDREY JÚLIA: Náci? Kedves fiú. Rokonszenves… Hozza számolatlanul a verseket. De egyik sora sem ér föl Petőfi egyetlen szavával. TÉREY MARI: Szegény Riskó. Miközben velem táncolt, a szeme sarkából akkor is titeket lesett. Azt hiszem ezerszer megbánta, hogy bemutatta neked Petőfit. SZENDREY JÚLIA: Pedig megmondtam már neki, hogy csupán barátomnak tekintem. Barátomnak. Semmi több. TÉREY MARI (nevet): Úgy látszik, vonzod a költőket! SZENDREY JÚLIA: Egy költő érdekel csak… (Titokzatoskodva.) Tudod, hogy már a bál előtt felfigyelt rám? Képzeld, meglátott bennünket itt a kertben sétálni. És megkérdezte Pap Endrét, kik azok a hölgyek. És Endre szépen elmondott rólunk mindent. TÉREY MARI: Képzelem, miket mesélhetett! SZENDREY JÚLIA: Csupa szépet! Azt mondta, hogy mi vagyunk a vármegye két legelragadóbb hölgye. Irtózatosan dicsért bennünket. Mindkettőnket, mert akkor még nem tudta… (Hirtelen elharapja a szót.) TÉREY MARI: Mit nem tudott? SZENDREY JÚLIA (zavartan): Hát tudod… Szóval hogy Petőfit… TÉREY MARI (felnevet): Hogy Petőfinek te tetszettél meg, s nem én? SZENDREY JÚLIA: Ne haragudj. Nem így mondta… Arról van szó, hogy rólad már hallott korábban is… TÉREY MARI: Júlia, kérlek, ne mentegetőzz! Ismerhetsz. Engem ilyesmivel nem lehet megbántani… És megnyugtatlak: Petőfit nagyra tartom, mint költőt, de mint férfi, nem érdekel. SZENDREY JÚLIA: Nem is azért… TÉREY MARI (odamegy Júliához, megöleli): Hagyd ezt! Inkább azt meséld el, miket mondott neked! SZENDREY JÚLIA (ismét felragyog az arca): Csupa kedvességet. Hogy nem is gondolta volna, hogy itt, a világ végén ilyen művelt és rokonszenves hölgyre bukkan.

10

.

Partium


Meg hogy elege van már a pesti dámákból, akiknek csak a toalettjükön jár az eszük, és beszélgetni sincs velük miről… El volt kápráztatva, hogy ismerem a verseit, meg a folyóiratokat, a Divatlapot meg az Életképeket... Micsoda szerencse, hogy Sass folyton hozza a pesti lapokat. TÉREY MARI: Mást nem mondott? Hogy tetszel neki? SZENDREY JÚLIA (egy pillanatra szégyenlősen lesüti a szemét): Azt mondta, hogy elbűvöli a tekintetem. TÉREY MARI: Hát meg kell hagyni, elég kacéran pillantottál rá, amikor belépett a terembe. SZENDREY JÚLIA (tettetett sértettséggel): Miket mondasz! Még hogy kacéran. TÉREY MARI (kuncogva): Úgy ám… Csak a vak nem látta… Abból a tekintetből olvasni lehetett… 2. jelenet Kopogás hallatszik. Az szobalány lép be. SZOBALÁNY: Kisasszony. Petőfi és Riskó urak szeretnék tiszteletüket tenni. SZENDREY JÚLIA (kezét a szája elé kapva halkan felsikolt): Jesszusom… TÉREY MARI (Júliára pisszeg, jelzi, hogy viselkedjen természetesen, majd kimérten a szobalányhoz fordul): Vezesd be az urakat! Először Riskó lép a szobába, őt követi Petőfi. A szobalány bezárja mögöttük az ajtót. RISKÓ: Kedves Mária, bár tegnap a bálon már bemutattam kiváló pesti költő barátomat, mégis úgy éreztem, szükséges, hogy levizitáljunk kegyedéknél. TÉREY MARI: Isten hozta, Náci! És persze önt is, kedves Petőfi. (Kézcsókra nyújtja a kezét. Mindkét ifjú kezet csókol a hölgyeknek.) Nem is tudják, mennyire örülök, ugyanis Júliával épp a tegnap estéről beszéltünk. (Júlia kétségbeesetten kapja a szája elé a kezét, jelezve, hogy el ne árulja, miről folyt a szó. Térey Marinak nem kerüli el a figyelmét, hogy Petőfi Júliát bámulja, ezért hozzá fordul.) Ön hogy érezte magát? PETŐFI (fölrebbenve a kábulatból): Kisasszony, bevallom, nem vagyok bálozós típus, de a tegnap este végtelen örömmel töltött el. Nem bántam meg, hogy – engedve a barátaim unszolásának – eljöttem. TÉREY MARI (hamiskás mosollyal): Tudja-e, hogy neheztelek magára. Egész este föl sem kért táncolni! Csak Júliát rajongta körül. Mintha mások nem is lettek volna jelen… Még jó, hogy kéznél volt Náci, és nem hagyott petrezselymet árulni… SZENDREY JÚLIA: Jaj, Mari! Olyan undok vagy… PETŐFI (könnyeden): Nem tagadom, Júlia kisasszonyban kiváló partnerre leltem, így csöppet sem éreztem elesettnek magam a bálozók gyűrűjében… Fájdalom ugyanis – férfiasan bevallom –, nemigen tudok táncolni. Tanultam ugyan, de kevés gyakorlattal bírok, és nem éreztem elég bátornak magam, hogy kísérletet tegyek. Meg aztán annyira lenyűgözött a Júlia kisasszony társasága… TÉREY MARI: Pedig szívesen táncoltak volna vele is jó néhányan, ám ön teljesen kivonta őt a körünkből. SZENDREY JÚLIA (közbeveti): Párszor azért táncoltam. PETŐFI: Szomorú szívvel bár, de olykor kénytelen voltam elengedni a kisasszonyt. Nem akartam teljesen magam mellé láncolni… Milyen emlékei is maradtak volna akkor a bálról!… Azt azonban volt szerencsém fölmérni, hogy a kegyed tánc-

.

Partium

11


rendjében nemigen lett volna már hely számomra. Csak úgy tolongtak kegyed körül a lázas ifjak. Amit persze meg is értek, hisz elbűvölő volt, és amennyire meg tudom állapítani, igen kiváló táncos. Én bizonnyal csak esetlenül botladoztam volna. TÉREY MARI: Talán azt várja, hogy megköszönjem, amiért megkímélt a botladozásaitól? PETŐFI: Higgye el, kisasszony, csak jót tettem kegyeddel… Ahogy kegyed is jót tett velem. SZENDREY JÚLIA (láthatóan bosszantja, hogy ki van rekesztve a beszélgetésből): Úgy látom, jól elévődnek egymással. PETŐFI (Júliához lép, színpadiasan meghajol): Bocsásson meg, kisasszony, roppant neveletlenül viselkedtem… Mivel azonban a barátomnak fontos közlendője van házigazdánk számára, és jelenlétünkben nem igen mer megszólalni, arra kérem, hagyjuk magukra őket, ne zavarjuk a társalgásukat. Sétálhatnánk esetleg kint a kertben? (A karját nyújtja.) SZENDREY JÚLIA (lelkesen): Ó, persze. Szíves örömest… Ha ők is úgy akarják… (Petőfi oldalán kimennek a szobából.) TÉREY MARI (meglepetten néz Riskóra): Náci, ne ijesszen meg. Milyen fontos közlendője van magának? RISKÓ (mentegetőzve): Nekem? A világon semmi… Nem is értem, honnan vette Sándor… TÉREY MARI (elneveti magát): Ó, én viszont már értem. Rafinált egy fickó a maga barátja… Így akart kettesben maradni Júliával. FÜGGÖNY

Kulcsár Attila: Az erkély két oldala, Júlia és Rómeók 12

.

Partium


Simor Adri

Arról ír Arról ír a híradó itt a rég várt pillanat várnak ránk az izzadó muszájdzsekis híg nyarak gombolatlan bermuda – módosult a klíma már – az állig feltű(/ú)rt Bel-Buda kedvezményes kínhalál last minute e Canossa: földszerű bolygó-ideg jegyet vált fapadosra a vadludakkal lógni meg felsebez a vénakék szétspriccelő utcakő az égbolt karton ágybetét a paplan foszló tréidő elvegyülve kiválni idejétmúlt bölcselet fekhelyed már akármi kilúgozott föld lehet csonkra égett éveid zsebedbe gyűrt csikkhalom szemetelni végre itt a kínálkozó alkalom

.

Partium

13


Barna T. A ila

Nyárvég Cseh Károly emlékének Isten öléből kihullott könyv, az ősznél nyílik fel a táj (2014. december 13.)

Utálat Ki nem kerülhetem, Naponta Szembe tántorog velem Dadogva, Már messziről bűzölög - Le is okádta magát -, S bután arcomba röhög A világ. (2015. január 19.)

Szobámban Fekszem Végig nyújtózik rajtam Az esti félhomály Puha combjait simogatom (2015. május 17.)

14

.

Partium


Szilágyi József

Otthonváros Amikor hajnalban kiülsz az apró budai bérházudvarba, háziköntösben, álmosan, teádat kortyolod, valami könyvet lapozgatva az üdeségbe szimatolsz. Friss, reggeli szellő huncutkodik, borzolja a gesztenyefát a tűzfalak között, aztán felnézel, Joli mama már ágyneműt szellőztet a függőfolyosón, s ekkor egy kíváncsi veréb a magasba szárnyal, hogy tekintetét körbehordozza a fortyogó város felett. A villamosok szaporán zakatolnak odalenn, a Mátyás templom állványzatán dühösen perel az építésvezető a kőművesmesterrel. A veréb a gesztenyefán már megreggelizett, kedvére csaponghat a magasban. Egy vidám kör a Margit sziget körül, csak a játék kedvéért, s bár hívogatón zöldellnek a budai hegyek emitt, amott Csepel kéményei magaslanak, reggeli testmozgásként a pesti oldalon röppen kéményről-kéményre, antennáról antennára. Érzékeit megtölti a felsrófolt város ezernyi zöreje. A Margit híd lábánál megpihenve platánfaág ing alatta, egy szobaablakból a televízió sutyorog, odabenn két gyermek visong, s anya kiált apának a mosdóból: „lefőtt a kávé?” A Szent István körút izgalmas, mint mindig, s ahogy fel-alá suhan a kavargás felett, dudálva ropják lent a táncot az autók, a munkába sietők csacsacsáznak a gyalogátkelőn. Kihasználva az önfeledt sürgést, morzsát csipeget, hipp-hopp, az illatozó sütödék előtt. Friss pékáru és ugrándozás: mennyei tízórai! A Parlament kupolájáról feltétlenül vetni kell egy pillantást: itt minden változik, feltúrták a Kossuth teret, de a zászló még megvan. Hurrá, ugorjunk tovább! A rakpart mentén az állóhajók ugyanúgy libikókáznak a vízen, mint tegnap, trükkös kezek fényesítgetik a rulettkereket. A korzón párok andalognak. A nap már merőlegesen tűz, a madár megpihen egy Hold utcai teraszvendéglő árnyékában, illatok és dallamfoszlányok lengik körül. Egy hivatalnok nyargal a Bank-center felé. Rátapos. Riadtan röppen fel a veréb, siettében áldást pottyant a tisztviselőre, s pihegve landol a Batthyány örökmécses tetején. Békés terecske? Melyik finom kis kávézót válassza alant? Az előbbi ijedtségtől hajtva még tovább szárnyal, keresztül-kasul a belvároson, a Gerbeaud-nál fagylalttölcsért csipeget, az Erzsébet téri szökőkútnál szomját oltja. A játszótér zsibong, a padok körül szünidős kamaszok heccelik egymást. Leszáll az óriáskerékre, a lassú kerengés merengésre csábítja: ellibbenjen a Hősök terére a görkorisokkal cikázni. Suhanjon végig a kerékpárosokkal az Andrássy úton? Azt csiripelik odalenn az emberek, a Szigetre szánták ez a forgó kilátót. Ott a helyem, füttyenti: árusok, piknikezők, ingyen muzsika egy héten át – kóbor verébnek maga a Kánaán!

.

Partium

15


Ebéd ügyében még nem dönt. Ihletért besurran a Nagycsarnok szellőzőrácsán. Bőségtál. Nagymamakontyok gusztálják a leveszöldséget, a füstöltárut pödrött bajszok szimatolják, nagyapók kisfröccs mellől szemlélődnek a karzaton. A pult mögött rotyog a babgulyás, serceg a kolbász, kezek firtatják a paprikafüzéreket, egy duzzadt karfiol renyhén meglapul fokhagymafonatoktól koszorúzottan, s a tőkehús a gőgösen vöröslik a szafaládéra. A standok közt kismama gurítja kocsiját, sajtok fanyar halmát mustrálja, karján fiacskája csimpaszkodik, futna egy labdahalomhoz: őszibarack és grapefruit rakatok kelletik magukat szendén a válogatóknak. Igéző a piac, de védőháló mindenütt… Felreppen hát a csarnok tetejére. Súlyos gondolatok gomolyognak a Közgazdasági Egyetem oszlopai között, de játékosan csobog a Duna. Átellenben csábosan terpeszkedik a Gellérthegy, s odafenn a vágyak netovábbja, a Szabadság-szobor! Mégse repül rá. Jelez a zúza. A sétálóutcákban sorakoznak a kávéházak, a vendéglők. Finom falatokat ígér a terasz, evőeszköz csilingelés csábít, tarka színekben hűsölnek a fagylaltok, itókák pezsegnek a kezekben, még a szűk mellékutcákban megbúvó kifőzdék is fűszeres gőzökben bujálkodnak. Miután végigcsipegeti az összes menüt a tökös-mákostól a mediterrán morzsákig, elszáll a délután. Kis ejtőzés. Tollászkodás a várfal peremén. Fürge röptéket üldöz az alkonyat. A levegőben méla pára, a nappal és az éj holtpontján megáll az idő, hogy aztán belemerüljön az éjszaka hűvösébe. A lárma lankad, könnyű csendben bogarak zúgnak, kislányok csacsognak. Az ismerős udvarban mozdulatlan várja a gesztenyefa lombja lakóját, a kíváncsi verebet. S amikor késő este kiülsz az apró budavári bérházudvarba, kicsit zsörtölődsz a madárpötty miatt a zakódon, ámde egy kortynyi furmint millió aromára bomlik. Szétárad a tagjaidban. A karosszékben hátradőlsz és az éj illatába szimatolsz, a ház szuszog, szürke szellő bújócskázik a levelek között, odafenn meghitten hunyorognak a csillagok. Joli mama édeset álmodik…

16

.

Partium


Farkas Gábor

Argumentum Híd a völgy felett, széle kettős oltár. Holt tér emelkedik messzebb a hídnál. Test a völgy, hegy-keretbe zárt évszakok képe: kinyílt-elhervadt alakzatok. Kinyílt és elhervadt szavak visszhangja közöttünk: völgy-hegy-völgy (oltár és keret) – két testetlen hang, de híd nem lehet. Csak csendesen, mint aki félelemből a vákuumtól hirtelen visszahőköl, hallgat, meg se moccan – olyan precízen válik naponta semmivé a minden. Fésületlen szavak, célra tartott élek – vallanék csak, mégis látványodból élek, mint rejtett szélcsendje a táguló szélnek.

mert bontani a meghatározottságot tér és idő axiómáit az euklídeszi létet a gömb relativitását a tömegmegmaradást mert szűnik a teher a vég sorszerűsége ugyanaz a válasz a fel sem tett kérdésre mert a hasított fák bontott alakzatok mint világban világ őrizetlen vagyok

.

Partium

17


Tóthárpád Ferenc

Szüret után Összehajolnak a tőkék. Összehajolnak a hívek. Szél zúg, s kong a harang. Orgona sípja sikolt. Néha felenged, s kását őröl az őszt temető fagy, könnye csurog karcsú, gótikus ablakokon… Áttetsző, puha lombtakarón át még feketéllik, s vándor lépte nyomán újra kibuggyan a sár. Térdre ereszkedsz, elmorzsolsz néhány miatyánkot. Attól félsz csak, hogy senki se hallja imád.

Lusta csónakok A parti árnyas fák között szaladgál egy gyerek. A vízbe gázol, integet: „A bójáig megyek!” A tó szelíden simogat, hogy is lehetne még? Ölébe vesz, s kacagtatón kinálja rejtekét. Amott ezernyi nád-vitéz, s pihentető padok… A szélbe dőlve ringanak a lusta csónakok.

18

.

Partium


Áldatlanul (Asszonybőrben I.) Imák között hitetlenül fohászkodom: „Veled lehet!” S miközben körmöd mélyre szánt, a fájdalomtól reszketek. Ha félem is a csókokat, rutinba ránt a reszketeg, sötétbe rejtő éjszaka: egy álomért beléd veszek. Az is lehet, hogy megmarad, mit elvenni sosem lehet, megélem még a déjá vu reménytelen reményeket. Csak… ne fájna még, ha elhalad a téren át egy kismama, s ne sértené az orromat a kisbabák tej-illata. Csak… a mondat: „Drága magzatom!” s az öklendező indulat kegyelmezne, ne bántana, ne fojtogatná torkomat!

Ki tudhatná, ki értené, a biztosat s bizonytalant, mi működik az égbe' fenn, s mi munkálkodik ott alant!?

.

Partium

19


Dunai Andrea

Levegőváltozás „Minden lélegzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés.” (Pilinszky) nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is. közel a lépcső. nem tudom, pincébe, vagy padlásra visz-e. távol a menedék. mennyi a menetidő? jó a menetirány? közel a véletlen is. felhullámzok, mint azúrkék, sós tengerek, majd mint a sár, leülepedek. és már semmilyen jelentősége sincs. látom-e a lényeget. ennél csupaszabb már nem lehet. sötét ez a szerep. olyan, mintha egész életemben nem lehetett volna felkapcsolni a villanyt. pedig tisztán láttam a falon a villanykapcsolót. nem a falon kellett volna keresnem? az ilyen kapcsolók helye általában ott van. közel a halandó is, akiből minden létfontosságú szervet ki kell vennem, és jól összekevernem, hogy bebizonyítsam: ebben a sokismeretlenes egyenletben a szeretet az egyetlen állandó. gyilkos meló. de valakinek ezt is csinálni kell. és ez a klasszikus majdnem giccsgyanús. közel az utcasarok, ahonnan hátra már nem pillanthatok. még messze a Lét; csak makog. oda kell mennem, ahol földre hulló ezüsthajszálai megengedik, hogy gyökerestül tépjem ki a félelmeim. őszül a lelkem is. a művirágok az esőt lefelé esni sem engedik. talán vár egy fekete folyó. sodor hullámain egy szín nélküli világ kapuin át. visz valahol valami valahová. és soha meg nem érkezem. azt súgja, nem vagyok jó helyen. Kháron ladikján meg nem közelíthetem. épp Akkor ment el az utolsó ember, aki még rám nyitotta az ajtót és válla mögül visszanézni sem mer. a hátára feszült egy jel: menekülő. telefon? vissza nem hívható. ha balettet tanulok, nem történt volna meg. most erőtlenül kell valamit mondani. mások helyett is. magammal harcolok. elég az is? ne hagyj békén, ha épp kiábrándulok. nem kötöttem ki semmilyen szigeten. a betonházak között az eső is húgyszagú. hát még az emlékezet. az agyam nagyobb részében dédi még mindig kenyérrel eszi a szőlőt. elrongyolódott a fonott szék, amin ül. a kamra ürül. hideg a szoba. cseppet sem Éden. és a fekete-fehér tévében Fischer Annie zongorázik, akinek – dédi már nem érti – „a képről miért maradt le a dereka”.

20

.

Partium


lépteim riadt rohanása még zuhog az esők temploma alatt. hm. ez a küldetés? kései felismerés. vállamat vérzik vén szilánkjai. olyan lett körülöttem a levegő, mint a vénába szúrt elúszó jövő. csöndeket hasonlítok egymáshoz. fel-felfröcscsenő pocsolyalépteket. az idő, mint egy kényelmetlen cipő, amit a kelleténél szorosabbra fűztél. tör a sarok. és bámulnak rám a fáradt-fehér angyalok. akikben sohasem hittem. akiket a világ széléig űztem, mert úgy láttam. vakok. ködös labirintuson át jött szembe a titok. az lett a dolgom, hogy szeressem, kibontsam bármit is hozott. eltörölni azt a másik lábnyomot, ami téves jeleket hagyott. Ariadné fonala már vagy kétezer éve elszakadt. beletörődöm. az egyetlen ismerős a félelem marad. mégis elhagyom a négy fehér falat, megnézem a rozzant tetőket is. az időm örökös válás. találkozni vágyom, miközben meg akarok úszni minden búcsúzást. „eredj! – s ajtót mutatott.” azt hiszem, a filmekben ezt így szokták mondani. itt állok vörös selyemruhában, részegen egy gengszterrel. a másik képen egy apáca, és a háttérben zárda. az is én vagyok. valaminek muszáj lennie a kettő között. de már tegnap elveszítettem az illúzióimat. ne bánts, ha kések. odaérek. én ide járok. aki lettem, nem az voltam. bolyongok beazonosíthatatlanul. vajon, miért szivat minket az úr? aztán egy sápadt reggel összevesztem a félelemmel. válogatott belőlem a halál. vágytam arra, hogy majd odaát leveti magáról mocskát a világ. és befogad a nagy hegy: az Ararát. várok, amíg kifájja magát belőlem a hiány. nem tanultam meg egyetlen szerepet sem. mentem ész nélkül tovább. odaértem, ahol semmi sincs a helyén. mellékszereplő lettem a saját életemben. vasalás előtt - vasalás után. minden inget könnyedebben. pszichológus kell ehhez is. az álmaim nem kivetíthetők, mint a filmeken. háborúk. vagy béke lesz és elfelejtenek. vagy megtalálom Őt. viszont ez már egy másik történet. amit majd az unokáimnak sem mesélek. ha új utat találok a paradicsomkerthez, én jövök eggyel Neki. aki a lelkeket berendezi. keress meg szomjaim különös árnyain, e szikra szolgálaton. hadd higgyem áldani az ajtómon bekopogót. halovány emléke romjain már utolsót kongat a lélekharang. és egyszer csak az ölébe vett. szellem vagyok. napjaim telnek szorgos kísértésben. és amíg el nem hittem, megláthatott. ölébe vett, pásztor vagyok. végre e nádtetős nincsben nyájat adott. hozzá széles mezőn őriznem enged. hazatérésemben vígaszára leltem. lánya vagyok. nem tudtam. eddig a tenyeréből éltem. fájó gyorsasággal peregnek a percek. sebesre dörzsölik az emlékezetet. aztán elfut az utolsó kép is. és a következőt már megint félni kell. aki merész, csak annak jön el. és már mentségem sincs. képben vagyok.

.

Partium

21


Ványai Fehér József

Vágásszél Örökségem szalma, törek, Apám görnyed a gödörben, Vályogot vet, rakosgatja A minden sárverte falát. Életre harcol a tájjal, Halálra bukfencet görget, Gyászra bort nyakal és vért hány Opálos, iszapos földön. Mondhatja, árnyék és kereszt Vagyok, zsoldosa a bűnnek. Homályos hold, anyám arca Nem vakítja tekintetét.

Éji rét (Sinka István emlékére) Ősfájdalom lakik benned, Mint hun páncél rétegei És hagyma, egymásból hajt. Mélyösvény, színméz, gonosz bor, Úthomály – őrizkedve élj! Ne hajolj el beszéd elől, A Hold megadja a jelet. Míg felnő a testben a jó, A halál rossz mennyasszony lesz. Barom érzését ismerem, Neved után les a szöveg, Téged küldött az „éji rét”.

22

.

Partium


Héder Ingrid

Árnyék vagyok Károly bácsi hullafáradtan, kedveszegetten érkezett haza. Már jó ideje nem dolgozott, nem érte semmilyen fizikai megterhelés, ám a gondok és a mindennapos veszekedések annyira megviselték, hogy úgy érezte, napról-napra egyre kimerültebb. Rozsdállta a mélabú, de amikor meglátta lakótársát, azért halványan elmosolyodott. Hálás volt a fiatal férfinak, amiért ott van, és ő egy kicsit megint panaszkodhat neki, kaphat némi együttérzést. Attila a kanapén ült. Sötét ábrázattal bámult maga elé, olyan mélyre süllyedt a gondolataiban, hogy csak akkor nézett fel, amikor Károly bácsi másodszor is ráköszönt. Komorsága nyomban eltűnt, örült, hogy láthatja öreg barátját. – Hogy ment a dolog, Karcsi bácsi? – kérdezte vidáman, mint aki biztos benne, hogy csak jó híreket hallhat. Az öreg csalódottan elfintorodott. – Ne is kérdezd. Az a kurvapecér vejem már oda is vitt valami fehérnépet. Szegény lányom! Nem elég, hogy kisemmizték, meg is alázzák. – És most mihez fog kezdeni? – Természetesen holnap is odamegyek. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de talán ideje lenne belenyugodni ebbe az egész ház mizériába – jegyezte meg Attila félszegen. – Már hogy a francba?! A két tulajdon kezemmel építettem azt a házat. Téglát téglára pakoltam, hogy ha már nem leszek, az én gyerekem ne legyen kiszolgáltatva egy idegennek, aki bármikor kiteheti az utcára. Erre jön ez az éhenkórász, és csak úgy elveszi egy élet munkáját? Mégis milyen jogon? Pedig mondtam Évikének, hogy ne menjen hozzá egy ügyvédhez. Díszdobozba csomagolt szar. – Ezúttal mi történt? – Csak a szokásos. Fenyegetőzött, kiabált, egyszer még el is bújt. Ja, meg áthívta a bátyját erősítésnek. – Melyiket? – A papot. Biztos azt hitte, egy reverenda láttán lenyugszom. Még le is kamerázott! Azt mondta, bizonyítékot gyűjt ellenem. Attila elégedetten felnevetett. – Akkor nem igazán foghatta vissza magát. – Nem is! Az a ház a lányomé. Nem nyugszom, amíg ki nem dobom a rohadékját. Képzeld, még a szomszédok is átjöttek, és persze, hogy mindenki az ő pártját fogta! Biztos a bőrszínem miatt. Nagyot sóhajtott. Csak most, saját szavai hallatán tudatosult benne, hogy valójában mennyire tehetetlen. – És a te napod hogy telt? – terelte el a témát. – Meglátogattad végre a barátnődet? Agyagoztatok? – bizakodóan vigyorgott. Attila ábrázata elsavanyodott, csak legyintett. – Alig egy hónapja még könyörgött, hogy ne hagyjam el, mert nem tud nélkülem él-

.

Partium

23


ni, ma meg rajtakaptam, amint egy másik pasassal hentereg. Ennyit a nagy szerelméről – magyarázta. Károly bácsi közben aprókat bólogatott, mint aki előre látott mindent. – El kéne felejtened azt a nőt. – Már megbocsásson, Karcsi bátyám, de pont maga mondja ezt nekem? A lánya mikor is látogatta meg utoljára? Az öreg megpróbált felelni, de belezavarodott a kalkulációiba, abba a rengeteg hónapba, talán évbe is, és rá kellett döbbennie, nem tudja a választ. Egyszerre sóhajtottak egy nagyot, mintha kifújhatnák magukból az elmúlt események nyomasztó utóérzését. Csendesen ücsörögtek tovább, lesütött tekintettel, leigázva; sajnálták saját magukat és egymást is. Megjelent a kis lakás harmadik lakója, Anita. Sírása már messziről jelezte közeledtét. Egy erőtlen biccentéssel üdvözölte a két férfit és bevonult a szobájába. – Már hetek óta csak sír – jegyezte meg Károly bácsi, hangjában némi ítélkezéssel. – Hagyja gyászolni – szólt elnézően Attila –, hisz elvesztette azt, akit a világon a legjobban szeretett. – Tehát megint a sírjánál járt? – Bizony. – Megtalálták már a gyilkost? – Amikor Anita ezt meghallotta, éktelen zokogásba fogott. – Ez válasz a kérdésére? – Nem lesz ez így jó – csóválta a fejét az öreg. – Fel kéne valahogy vidítani. Attilának tetszett a javaslat, a kedve is egy csapásra megjött. – Vigyük el kísérteni. – Jól hangzik. De még nincs hozzá túl korán? – Dehogy! Egy jó kis rémisztgetéshez sosincs korán. Megyünk ma a parlamentbe? A szellemes program gondolata Károly bácsit is egészen lázba hozta. – Remek ötlet! Koszoljunk össze néhány selyemgatyát!

Kulcsár Attila: Zsákutcába jutottunk

24

.

Partium


Sándor Szilárd

[hála neked] hála neked ki olvasol és kiolvasod: nem vak e szavak harmatán neked is konduló világ benned is felkel a Nap szépen leng a búzatábla és illatot arat benned szépül a vers jósága szavakat adva a józanságra

.

Partium

25


past-perszonális hisztéria – másfél évi katonasági leszerelésem sokadik emlékére Jóra kísértő fényben úszik a gondolat. Megvannak még az emlék-sínek, de hol van a vonat? Talán ott siklik a vagon ahol a múltban is otthon vagyok fagyos szenet csákányozva az angyalbőrben, nem arany-karkötőben rabok között s mégis boldogan, egy év alatti tenyerelés egy havi bérért vörös hagymát lopva az állomás ágyásából éhet csillapítva prézlis tejjel s bízva a gondviselésben, ami elvezetett saint francisco aranyhídjára is s evezett tovább s a chicagói harangjátékok fele, mi azóta is hallható minden hajnali harangszóban most itt a Nyárád mentén, vagy mint a saint louisi vagy éppen az amsterdami kerékpárutak. E helyen most vannak iszapos vizű rémes kutak. Itt lehet már vagon is mozdony is, de hova lettek a vágányok eltűnnek mint csillag-oltó álmok mondd érted vagy ezt is csak úgy kitalálod?

26

.

Partium


Vincze Károly

A gyertyaöntő céhes vacsorája Hangosan zötyögnek az utcakövön a konflis kerekei. Utasa, az ifjú Matulik magas borravalót ajánlott fel a sietségért, s most mereven tekint előre. Nem késhet el, az új céhmester mond köszöntőbeszédet. Ráadásul neki ez az első alkalom, hogy a céh évzáró vacsoráján részt vehet. Elhúzta az időt a készülődéssel. Ámbár amint arról mindenki tudott, mostanában gyakoriak az efféle köszöntők, egyre-másra váltják egymást a céhmesterek. Hja, szapora üzlet a gyertyaöntés. Karácsony közeledtével csak egyre több lesz a munka, nem lehet leállni. A két inas most is a ring körül sürög, forog. Ő pedig, idestova egy éve, legényből ifjú mesterré válva kell, hogy a céh belső, finom törésvonalainak mentén egyensúlyozva megtalálja helyét a szervezetben. Napi teendőin túl mindig éberen kell figyelnie, hogy melyik öreglegény esélyes a kinevezésre, támogatásáról, a céh jövőjét illető elképzeléseivel való egyetértéséről kell őt biztosítani, határozottan, de nem túl feltűnően, hátha mégsem ő kerül a céh élére, és időben át lehet még ruházni a bizalmat ellenfelére. A konflis a városka katolikus temploma mellett halad el, a fiatalember a toronyórára tekint, és összevonja szemöldökét. Az inasok biztosan felaggatták már a kanócnak valót a kerékre, és megvacsoráznak, míg az üst alá rakott tűz felmelegíti a faggyút. A legjobb pamutot sikerült beszerezni hozzá ősszel. Hercegeknek, grófoknak való, első osztályú világítóeszköz lesz belőle. Kifordulnak egy szélesebb utcára, ahol a főtéren lévő adventi vásárra igyekvő, vagy onnan hazafelé tartó emberek sokaságát kezdik el kerülgetni. Komolyan számot kell vetni az elkésés lehetőségével. Kik is lesznek ma ott? Az újonnan választott elöljáróság elsősorban az óvárosban szándékozik kiterjeszteni az érdekeltségét. Néhány ottani gyertyaöntőt vettek fel nemrégiben, és sokak kizárásáról döntöttek. Matulikéknál nemzedékről nemzedékre szállt a mesterség óvárosi műhelyükben. Az eltelt sok-sok év alatt álltak már a céh útjában és a céh mellett is. Szerencsére éppen felívelőben voltak, köszönhetően az aktuális irányzatnak. Még két utca, és ott vannak. Az ifjú Matulik tisztességes borravalót fizet, majd besiet. Még éppen el tud vegyülni, mire a köszöntővel elkezdődik az ünnepi vacsora. Üres frázisokkal telik meg a vendéglő, amelyet taps nyugtáz. Egy új korszak kezdete az összegyűlt mesterek számára. Megannyi inas pedig, a műhelyekben, a már elkészült gyertyák fényénél, újabb gyertyák elkészítésébe fog bele. Matulik inasai is befejezték vacsorájukat, és elkezdik a kanócra öntögetni a fattyút. A nagy, forgatható keréken körben lógnak a kanócok, és a lassú forgatás közben az üsthöz érnek. Egyszerre néhány darab. Az inasok itt állnak, és elkezdik önteni a forró faggyút, aminek egy része visszafolyik, de ahogy lassan továbbtekerik a kereket, egy vékony réteg máris látható. Közben, a lakoma előtt, bort szolgálnak fel a vendégeknek, akik a nyitóbeszédek elhangzása után kis csoportokba verődve társalognak.

.

Partium

27


Természetesen az újonnan alakult vezetőség körül egyre nagyobb tolongás alakul ki, mindenki gratulálni szeretne, vagy pozícióját megerősíteni. Matulik egy félreeső helyen rég nem látott ismerőseire bukkan, és önfeledt, múltidéző eszmecserélésbe fognak. Egyre többen leróják tiszteletüket a kinevezetteknél, így a taktikai okokból hátramaradottak hosszabb, személyesebb hangvételű társalgásba foghatnak. Matulik inasai végeztek az első réteggel. A kerékre függesztett kanócok immáron egyrétegű, vékony gyertyákként lógnak, és megkezdődik a második réteg felhordása, míg ifjú mesterük egy rövid, a céhmesterrel történt kézfogás után helyet foglal, és hamarosan tálalják a sült malacot. Matulik körbetekint. Micsoda pompa! – gondolja, de nem kerüli el a figyelmét, hogy a teremben némileg átrendeződött az ülésrend: az elöljáróság asztalához közelebb eső helyeken jelentős változások történtek. Otthon, a műhelyben pedig, egyre vastagodnak a gyertyák, szépen lassan tekerik a kereket, a rajta lógó, egyre vastagabb, réteggel borított kanócokkal, és locsolják a faggyút. Most ismét az egyik öreglegény emelkedik szólásra, korábban céhérdekekre hivatkozva több mesterembert is eltávolított a céhből, elvéve ezzel tőlük a tisztességes megélhetési lehetőséget is. Rövid beszédében jó egészséget kíván az egybegyűlteknek, s furcsa szemvillanással kiváltképp a mellette ülő céhmesternek. Matulik figyelmét nem kerüli el a pillanatnyi villámlásnak tűnő tekintet. Aha – gondolta – ím, az új királlyal a trónkövetelő is azonnal színre lépett. Vajon jövőre már az ő köszöntőbeszédét hallgatjuk? Két fia lent, a folyó melletti negyedben nyitotta meg műhelyét, most veszélyben forog tagságuk, de legalábbis támogatottságuk. Az óvárosi holdudvar máris körvonalazódik az elöl lévő asztaloknál. Figyelmét eztán az előtte lévő ételre fordítja, és ismét könnyedebb beszélgetés alakul ki. Az inasok szorgos keze alatt szépen híznak a gyertyák. Még egy utolsó öntés, és eléri a kellő vastagságot, le lehet szedni őket a kerékről. Szalmába csomagolják az árut, majd a mester távollétére tekintettel jó félórára kiállnak a ház elé, az esti vásárból hazafelé tartókat bámulják. Kenyéradójuk még jó ideig nem érkezik meg, a lakoma mulatságba csap át. Megjelennek a zenészek, újabb hordót ütnek csapra. Megélénkül a beszélgetés, végül nótázásba fordul. Minden elöljárónak elhúzzák a nótáját. Végül már csak úgy bugyborékol fel a dal a megfáradt mellkasokból, ahogy a leégett gyertya lángja pislákol még. Elérkezett az idő Matulik számára is, kapatosan indul haza. Jövőre talán már az utoljára felszólalt öreglegény lesz a céhmester. S akkor neki is jobban kell helyezkednie, műhelyének óvárosi fekvése ismét hátrányt jelent majd. Inasai jó érzékkel választják meg a pillanatot, amikor ismét munkához látnak. Tesznek a tűzre, felfűzik a gyertyabélnek valót a kerékre, és öntőkanalaikkal a kezükben éppen nekilátnak az új gyertyák felhizlalásának, mikor mesterük betoppan a nekik szánt, elcsomagolt vacsoramaradékkal a kezében.

28

.

Partium


Constantin Virgil Bănescu

Selyemfal (Fordította: Mihók Tamás) Constantin Virgil Bănescu román költő. 1982-ben született Târgoviște-n és fiatalon, 2009-ben halt meg önszántából. Három verseskötetet publikált: Câinele, femeia și ocheada (Kutya, nő és kacsintás) – 2000; Floarea cu o singură petală (Az egyszirmú virág) – 2002, illetve Același cer ce nu e (Sosemvolt ég) – 2006, 2009. Constantin Virgil Bănescu a 2000-es évek román költőnemzedékének jeles képviselői közé tartozik. Költészetét mindenekelőtt a szinkretizmus szóval lehetne jellemezni. Önmagukból felépülő, saját magukat szülő képei a test és lélek azonosságát („és mondom / megállíthatatlanul mondom: / testem / a lelkem”) illetve az álom-ébrenlét egymásba nyíló kapuit állítják a középpontba. Constantin Virgil Bănescu költészete gyöngédségből és szívós elszántságból táplálkozik. Fontosabb kitüntetései: „Aurel Dumitrașcu” Költészeti Díj (2000), debütálásáért kapott Bukaresti Írók Egyesületének Díjja (2001), „Hubert Burda” Közép- és Kelet-Európa legjobb fiatal költőinek nyújtott nemzetközi díj (Heidelberg, 2003). Halála után megjelent a Zidul de mătase című verses-antológia, mely magyar nyelven Mihók Tamás fordításában a Selyemfal néven olvasható. Mihók Tamás nagyváradi költő. Két önálló kötettel rendelkezik. Fordításában jelentek meg románul versek a következő magyar költőkből: Varró Dániel, Balázs F. Attila, Bajtai András, Krusovszky Dénes. Ízelítő a kötetből*:

Zia (forrás) ezennel elkezdem könyvem védőbeszéd készül a szeretetről majd szentségeid sora következik forrásodból csorgok a világba karjaimba zárlak és szeretlek jobban mint te önmagad jobban mint én önmagam a föld vége nem az ég vége a szeretet végének nincs vége * Constantin Virgil Bănescu, Selyemfal, Syllabux kiadó, Budapest, 2015

.

Partium

29


amit látok aszfalton a nap terhe karjaim közt csak szeretet honol most már elmondhatom karjaim közt csak szeretet honol a karjaimba zárt szeretet belsejét látom csak mialatt itt kuksolok mialatt egy parányi pók szép hálójával szemhéjam beszövi

dzságrat (a tér) a tér megszűnik valahol csakis azért, hogy ne úszhassak a végtelenbe csak azért hogy íjam ne lőhessem a végesvégtelenbe csak azért hogy őrülten ne üldözhessem szerelmem a végtelenbe a tér megszűnik valahol

30

.

Partium


Zia (alma a záporban) ismét a boldogságban – az egyetlenben a mi boldogságunkban az akácligetben ahol csókol ölében akácvirágcsokor teára fánkra boldogságunk – az egyetlen a mi boldogságunk estére esőt jelentettek a boldogságnak – az egyetlen boldogságunknak ha ma este esni fog kézen fogjuk egymást és felmegyünk a vasteraszhoz a nyolcadikra és a záporba tartjuk fejünk és ázni fog boldogságunk két hajléka és mindegy lesz ha levetjük magunkat onnan vagysem mert boldogok maradunk boldogságunk – az egyetlen boldogságunk ez a múlhatatlan boldogságzápor a sosem múló boldogság mely számára lelkünk csupán gömbölyű alma a záporban

.

Partium

31


Zia (fél napja) az árnyék itt is napot zabál langy szellő ismét rólad merengek elképzelem hogy vársz s hogy felváltva várjuk egymás érkezését ma én megyek hozzád térdre parancsoltál bár még felállhatok ismét térdre parancsoltál és engedelmed nélkül már fel nem állhatok langy szellő fúj szád egy gránátalma mit szájjá haraptam az egyetlen min keresztül még lélegzem langy szellő fúj felőled ismét rólad merengek a szádról merengek mely hamarosan kinyílik és visszaadja fél napja visszatartott lélegzetem

32

.

Partium


Zia (szépség) ajkam papírt érintet a lapra lehelek majd ismét rólad merengek felírom neved a lelkiismeret türelmetlenségével mely sosem várja meg hibáját kihúzom neved a hiba türelmetlenségével mely sosem várja meg lelkiismeretét te felírt és kihúzott nevű szépség egyfolytában hallak és nem tudom kihúzni hangod zengését

halálom napja huszonhárom évem leéltem és halálomig már nincs miről írjak és ma élet van tátott szájjal állok halálom torkában nap van tűz felett mindössze ezt írnám le még ha lenne miről írnom halálomig nem fér bőrébe ez a nap a halálom napja halálom napja is egy életnapnak számít

.

Partium

33


Dinók Zoltán

Barta úr A füstszag átjárta a nagyszobát. Barta átnézte a kéziratokat. A rosszakat kidobta. A jókat meg csiszolgatta. Még mindig az öreg írógéppel dolgozott. Váratlanul kopogtattak. A szomszéd volt. – Barta úr! Az írógépe hangosan kattog! – Egy félórát kibírna még? Mindjárt végzek… – Jó, de utána, kérem, hagyja abba! – Rendben! – morogta Barta úr. Becsukta az ajtót. Újra rágyújtott. – Az embert már dolgozni sem hagyják! – mondta dühösen. Barta nagy fába vágta most a fejszét. Egy kisregényt írt, de még csak az első pár oldal készült el. Tulajdonképpen önéletrajzi regény volt. Este hamar lefeküdt. Régi könyveit lapozgatta. Másnap a postás hozta a nyugdíját. Barta aláírta a papírt, de nem kínálta meg semmivel, mint régebben szokta. – A remény hal meg utoljára! – dünnyögte a postás. – Igen, na, menjen, dolgom van! A postás szó nélkül távozott. – Még ez is bosszant! Az ördög vigye el! Barta úr a kevés pénzéből bevásárolt, de igen szerényen, régebben vett csokis kekszet, ezt azonban már nem engedhette meg ma magának. Ahogy visszatért, ismét írni kezdett. Írás közben az anyja fotójára tekintett, amely ott hevert az íróasztal mellett, s könnyek jöttek a szemébe. Annál jobban írt. Megint behozta a cigarettát. Ám írás közben a lánya is eszébe jutott. Andrea, aki tanárnőként kereste a betevőt. Bizony már régen eltávolodott tőle. Andrea makacsnak, önfejűnek tartotta az apját. Barta félbehagyta a munkát. A telefonért nyúlt és felhívta a lányát. Andrea rögtön fel is vette a telefont, ahogy kicsengett. – Szia, apa! Épp rád gondoltam… – Mi dologban vagy lányom? – Betegszabadságon vagyok… Egyébként még mindig a tanítással küszködöm. Tudod, sok a rossz gyerek… – De azért elbírsz velük? – Persze, komolyabb baj nincs! És veled mi van? – Írogatok. – Még mindig?

34

.

Partium


– Hát persze, ahogy ott hagytam a szerkesztőséget, más dolgom sincs. Vagy talán csak rejtvényt fejtsek? Andrea elnevette magát. – Te mindig olyan voltál, mint egy bivaly. Nálad szívósabb embert nem is ismerek. – Most már nem vagyok olyan makacs a szemedben? Lánya hallgatott. – És a férfiakkal hogy állsz? Nem találtál még egy férjjelöltet? – Nem, de van most egy pasim. – Na, örülök neki… Szeretném megérni, hogy gyereket szülj… – Jól van, ezt majd meglátjuk… – Jól van, na – nevette el magát Jóska – a lényeg, hogy jól vagy… Andrea megint elhallgatott. – Hát persze, hogy jól vagyok, de ugye te is? – Igen, egy regényen dolgozom. – Az szuper. Gondolom erőt ad a mindennapokhoz. Hirtelen megszólalt Andrea mobilja. – Most le kell tennem! Biztosan az iskolától hívnak! – Oké! Menj csak a dolgodra, lányom! S azzal lerakta a kagylót. Egy kicsit szünetelt az írással. Rátört a sírógörcs. Arra gondolt, mikor még kislányként játszadozott Andreával. Valójában büszke volt magára. Visszaült írni, de meggondolta magát: – Sétálok egyet! Az utcai emberáradatban ismét rágyújtott. Váratlanul belebotlott egy öregasszonyba. – Nézzenek oda! Nem szégyelli magát? – Elnézést hölgyem, nem akartam! – Manapság ma már nemcsak a fiatalok olyan vadak, mint az oroszlán! Barta úr ezt kikérte magának. – Írnom kéne mégis! – gondolta. Végül betért az italboltba. Vett egy üveg édes vörösbort, ez volt a kedvenc itala. Mikor hazaért, feltett egy kis komolyzenét, és úgy ivott. Hamar megártott neki. Szédült és marta a gyomrát a bor. A hányást visszatartotta. Megmosta a fürdőszobában arcát, kezeit és lefeküdt. Másfél óra múlva kelt fel, de már teljesen józanul. Romantikus érzések öntötték el a szívét. Tele volt energiával és csillapíthatatlan alkotókedvvel. – Na, hadd lássuk azt az írógépet! – mondta hangosan. S az kattogni kezdett, de nem hallotta senki, mert éppen egyedül volt a lakóházban.

.

Partium

35


Kulcsár A ila

Trianon szindróma Egy új Deák Ferenc hiányzik a Mc Donald’s Birodalom legyőzhetetlen a Magyar Hurka-Kolbász Királyságban nincs jövő magában sülve-főve, – tőke nélkül. Egy jó kiegyezés tető alá hozása várna rá a Big Mac – Hurka-Kolbász Monarchiában békét is kötve végre. Uraljuk együtt közös gyomorral az ősi jusson Közép-Európa alattvalóit Lehet hogy egyszer kitör az első Étrend Háború a világban mert már megint a szerb rizses hús lelövi a bécsi szeletet egy fogadáson és hadat üzenünk a rác pontynak is. Ha ezt a háborút is elveszítjük mert nem tanultunk a múltból és elcsatolják étrendünkből Trianonban a disznóságokat – nem érdemes megélni mert akkor már nekünk nem marad semmi más, csak a magyar savanyúság – kovászos uborka.

36

.

Partium


Lekéstünk a top alatt a passz-nadrág lecsúszik az öv övön alul a tanga T kilátszik mint tilt tűr támogat idézet felette tetkó láthatás hátulról szekszuál is elől a köldöksérv hiánya kevésbé zavaró flitter testékszer benne mint publikus spiáter nem fülbevaló nem is mandzsettagomb mi mint nehéz gyermekkorúak járatlan úttörők ilyen test tájakon lehetnénk kéjsóvárak is bepótlandó pornó-hiányunk kik KISZ-tagságról álmodoztunk egykor ha nem vont el e céltól sok forró nadrágos és miniszoknya-comb léhán fantáziáltunk mint most a köldökön is több dioptriával s a gyomrunk, megint – lekéstünk – összerándul.

.

Partium

37


Az ortodox az ortodox magyar még nem keresztény haját varkocsba fonja étke nyereg alatt puhított kóser itala kumisz lótejből erjesztett pocsék szesz ma is csak lovon jár a kertváros széli mezőkön jurtájában lakik. Vereckétől Szent Gallenig kalandozóban a zöld határon antiszittyaisták üldözik asszimilálnák de nem megy talán az őshazába a Káma vidékre – haza – volna jó telepíteni mindet zavarba ejtő Európában ez a rokonság ha mi már neológ magyarok vagymuk.

Kulcsár Attila: Vezetőnek született

38

.

Partium


Rimóczi László

Halálbejelentő A halál nyáron is halál. Arat. Nála nincs nyári szünet. Kórházban dolgozom, de nem életmentőként. Az Elfekvőn ügyködöm, tudod, ahonnan már csak vízszintesen távozol... Én vagyok a filmekből jól ismert alak, akitől mindenki borzad, és aki mögött mindig van egy hatalmas óra a falon, akiről mindenki azt hiszi, hogy a halál fia. Nem, nem hullaégető, én még előtte vagyok, úgymond enyém a végtiszteltetés, mert én nyilváníthatok elsőként részvétet. Az első részvét az enyém mindenképpen. Szóval, az én feladatom a kórházban a leg leg nem kellemesebb, sőt hátborzongatóbb: közölni a hozzátartozókkal, hogy kanyargott, fékcsikorgott, parkolóhelyet keresett, végül beállt a halál; a szeretett hozzátartozójuk, ez a kedves illető visszavonhatatlanul eltávozott. Ezért és ezért. Az orvosok, akiknek a halálhír a dolguk lenne, már rég nem csinálják. És ami még rosszabb: sajnos én lettem az ország legjobb Halálbejelentője (vagy inkább kijelentője. A halál mindig kijelentés) a kórházak kapkodnak értem, de én maradok a Szent Lászlóban, a büfé miatt, itt a legjobb, és délben van gnocci is. De mitől vagyok én a legjobb? A saját fejlesztésem miatt. Ugyanis már a pályám legelején megfigyeltem, hogy az elkeseredett rokonok, barátok rendszerint a fejemen, arcomon és ruházatomon vezetik le a rossz hír miatt támadt hirtelen indulataikat. Mintha én lennék a Kaszás! Mintha én tehetnék róla, hogy a kedves rokon futamideje lejárt! Legjobb esetben csak a vállamon sírnak és teljesen eláztatják a köpenyem, de ezt sem akarom. Na, és én erre kitaláltam egy forradalmian jó módszert, amivel kivédhető mindez… Kiraktam egy nagy műanyagtáblát a váróterem falára. Ha valaki elhunyik, megyek a fekete filctollal és felírom rá. Jó apró betűkkel... És amikor a rokonok közelebb lépnek bogarászni, ohó! én már hetedhét országon túl járok! Ha-ha! Akkor már velem nem tudnak kiabálni, meg lesírni a ruházatomat, mert addigra már hol vagyok, nem? Bottal üthetnek. Egyébként ezt a táblás módszeromat már a többi kórház is kezdi átvenni. De ám… A hozzátartozók egy idő után megszokták a kis trükkömet, hamar körbe is járt a híre közöttük, így amikor megjelentem a fekete filctollal, többen már felkészültek, rajtvonalhoz álltak és elkezdtek bemelegíteni. Volt, hogy a teljes váróterem vetette a táblára magát, hiszen addig nincs püfölés, míg el nem olvasták, hogy a felírt névhez egyáltalán van-e közük, fölöslegesen meg nem kapnak el. Előfordul, hogy egyes elkeseredett hozzátartozók sportosabbak nálam, pedig, higgyék el, én is eleget tréningezek. Néha már ránézésre kiszúrom a várakozók közül, ki a fittebb, és amikor a táblaolvasás után elszabadul a könnypo-

.

Partium

39


kol, őt pécézem ki, ugyanis elegendő csak őtet kicseleznem, a többiek úgyis lemaradnak. Statisztikailag kevés az esélye, hogy egynél több gátfutó legyen egy váróteremben. Bár a fasz tudja… Ilyenkor előfordul, hogy ők a gyorsabbak, elkapnak, hogy megverjenek vagy sírjanak rajtam. Erre is van stratégiám, ugyanis megfigyeltem, hogy az éjszakai takarítók a folyosónak mindig ugyanabba a ficakjába tolják a kocsijukat. Nos, ha kergetnek, arra futok: én tudom, hogy hol parkol a takarítókocsi, ők viszont nem. Én elfutok mellette, és azzal a lendülettel ki is rántom magam mögé, és sprintelek le a folyosón tovább, hátra se nézve. Volt, aki átugrotta, utolért, elkapta a grabancomat és a lépcsőfordulóban azonnal lezokogott, de volt olyan is, aki egyszerűen elsodorta az útakadályt és a liftekig pofozott. Amúgy nagyon kiszámíthatatlan mindenki: miután elmondom neki a halált, az elején még tök udvarias, csak bólogat, reménykedik, alkudozik, tudomásul vesz és csendben könnyezik. Aztán lassan emelkedik a hangja, (itt fogja fel, mit is mondtam) tekintete befellegzik, végül rajtam csattan az ostor. Azt mondja, adjam csak vissza a rokonát, anyját, apját, feleségét, gyerekét, nincs azoknak semmi bajuk és semmi keresnivalójuk itt, ebben a hidegben… Majd amikor leesik neki a visszavonhatatlan, hirtelen kezd el kiabálni, időm sincs bemelegíteni és felkészülni, a vádlim, mint a gránit. Nem akarja elfogadni az elhunyást, hadonászik és gorombáskodik velem, hogy: „mi van, te buzi, azonnal add vissza a szerettem életét! Feljelentelek!” De én hiába mondom, hogy oké, buzi vagyok, de nem orvos és nem Isten, én csak elmondom, hogy kit sikerült visszahozni az életbe és ki unta már meg a maga goromba pofáját. A halálhír három téje: Tűrés, Tagadás, Temetés. Egy kis elfekvős humor! Olyan is van, hogy nekem rimánkodnak, hogy légyszí, ne boncolják fel XY-t. Én ekkor bőszen elmondom, hogy ebben én, kérem, nem dönthetek. Erre ők, mint egy elakadt lemezjátszó, ugyanazt hajtogatják, hátha megenyhülök. A halott-tájékoztatásban én annyira tudok segíteni, hogy adminisztráció, meg mikor láthatják a testet, ha akarják stb. Még fasza kis temetkezési vállalkozót is tudok ajánlani. Ennyi, de ezt még elmesélem: rendszeresen bejár ide egy nagyon magas, nagyon vékony, nagyon rideg nő, barna ballonban. De sose ugrik, csak ül és hozott magazint lapozgat. Egyszer rákérdeztem, hogy ugyan, ha van kedve, árulja már el, miért jár ide? Azt mondja, semmiért csak szeret itt üldögélni és… várni. Még ha azt mondta volna, hogy valami perverz okokból a többiek bőgésére éhes, de nem. Eszembe jutott még egy valami. Egy kolléga mesélte – még jóval előttem – hogy egyszer egy néninek 2 évet késett az érdeklődése, mert akkor jutott eszébe, hogy mégis illene bemenni az uráért. Pedig ők akkor többször kiértesítették levélben és sms-ben egyaránt. Aztán eltolták onnan az öreget. Ilyet szólt a néni: nem szerette az urát, mert részeges volt, meg verte is, de ránézne azért, mielőtt lekremázzuk. De mi itt nem kremázunk le semmit, max. fagyasztunk és hát,

40

.

Partium


sorry, már rég lekremázták a közpénzes tömegtemetésen, ami az át nem vett hulláknak jár – mesélte a kolléga, és spániel szemekkel nézett a nénire, bólintgatott, majd rájött, hogy korrektül kattant a néni és lehalkított manóhangon elmagyarázta neki még egyszer, hogy amit keres, már a Bácsimennyországban van. Erre sápadt hanggal azzal jön a néni, hogy biztos itten van még, csak „lejegeltük” és elhagytuk. De nem így megy ez, két évig pláne nem tárolunk itt semmit, jegesen sem, mi itt nem gyártunk mirelitet, álljon alagsorba, a proszin tessék legközelebb keresni… Hát, ennyi. Hallottam, hogy máris továbbfejlesztették a táblás módszerem, mióta hozzászoktak a hozzátartozók és újra megszaporodott a halálbejelentők tettlegelése. Úgy hallottam, már hangosbemondóval kísérleteznek a Honvédban, és úgy már nincs kivel kiabálni sem, csak csendben belenyugodni. Megszólal a lágy Liszt és akkor mindenki a hangszóróra függeszti a tekintetét, várakozón – az érintettek pedig szomorúan elindulnak a kihangszórózott irányba. Az ember valahogy úgy van kitalálva, hogy ösztönösen kerül mindent, ami lehangolóan halálos. Mintha a halál nem lenne, és mi majd valahogy úgyis kimaradunk ebből az egészből. A tömegnek mindig bűnbak kell, az sem zavarja, ha csak fából van. De mindig legyen valaki kézzelfogható, akit fizikailag meg lehet csapni… Komolyan mondom, már meghalni sem a régi.

Oláh András: Rések

.

Partium

41


Diószegi Szabó Pál

Megtalált szerenád „Heard a carol, mournful, holy, Chanted loudly, chanted lowly” – Lord Alfred Tennyson: The Lady of Shalott Ujjaid sely[mét te]nyerembe zárom, fogva tart, enged: vigasz[om, varázso]m, arcomon símít, melegét vigyázom, ritk[a vi]rágom! Templomom lettél, szerelem[hez oltár], arcod [†elrejted†], kerek asztalodnál sóhajodból lett, született Minerva, Lady Guinevra! Álmod árvábban soha nem vigyázta [– gondol]atban volt közelebb – a párna… csak [†rigód†] keltett s vele énekemmel hajn[al, a reg]gel! Elköszönnénk, bár kezed el nem enged, – ujjaid közt bold[ogok †így†] a szentek! – visszanéztél még, ölelő szemekkel… men[ni mi]ért kell? – […] [Nap]rafor[gók kö]zt velem él az arcod, mint kalászt, kévét ölelem magamhoz, búzaszálak[ból] szövöm én a szoknyád… este adom rád! Gondolatban, [†most†, si]mogatva nézlek és, ha bolygódként, közeledbe érek, párb[an, égb]olton, veled, újra, fénylek – ott is elérlek! 2015. VII. 09.

42

.

Partium


Nem te vagy messze… Nem te vagy messze, én vagyok távol megkezdett hídunk közép-pontjától. Nem te vagy messze, én vagyok távol. Szavam takarja lelked, ha fázol. Kérdezem: lesz-e holnapunk, mától? Nem te vagy messze, én vagyok távol… Nem te vagy messze, én vagyok távol. Illatom, szirmom vagy, ha virágzol! Nem te vagy messze, én vagyok távol szemedtől, nyakad lágy hajlatától…

Nem voltál messze, én vagyok távol, hozzád kötődtem hajad szálától… Hozzád kötődtem, nem vagyok távol, áldott lettem, mint szent az imádtól! Felmelengessen szemed, ha lángol; mint Napot várlak – s jó, ha hiányzol! 2015. VI. 27. Szent László ünnepén

.

Partium

43


Pál y Tamás Szabolcs

a kocka el van vetve „Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve.” (Caius Julius Caesar) yalea iacta est tehát a kocka el van vetve szól Caesar aki Julius kenyértörés a tette átlépni Rubicon folyót sereggel januárban tehetném azt mit velem tett a júliusi nyárban a kockát eldobtam tehát ezzel sorsot vetettem ma átléptem a Rubicont Pompeius ellen mentem döntő csapást dobol karom az optimaták félnek törvényszegő hatalmasok náluk első az érdek patrícius vagy Pompeius de nem hatsz meg te ezzel bár státuszod most hadvezér legyőzlek értelemmel Magnusnak mondanak téged fejeden a babérral a pharszaloszi csatában én legyőzlek fortéllyal ma Egyiptomba menekülsz szaladsz hogy lóg a nyelved hát vesztettél te triumvir de érted nem kesergek Marosszentgyörgy, 2013. január 10.

44

.

Partium


Tanulmányok Be ha Zoltán

„Vagyunk mindig félúton” Oláh Andrásról – új könyve kapcsán A költő, próza- és drámaíró, irodalomkritikus, esszéista, szerkesztő Oláh András eddigi életműve olyan példa, amelyet a nagybetűs Vidék-Magyarország (többek között Németh László-i) eszményétől ihletett szépíró és kultúraszervező kortárs nagyságaink, vezéregyéniségeink – csak néhányukat említve: Ratkó Józseftől Serfőző Simonig és Lezsák Sándortól Körmendi Lajosig áthagyományozott – összes legnemesebb törekvése és tanítása ösztönözhetett újabb magaslatokra emelkedni. A Mátészalkán élő irodalmár, a Partium folyóirat főszerkesztője olyan lírikus alkotóművész, akinek tehát minden megszólalása a felelős magyar értelmiségi sorsvállalás és a közösségi sorshordozói attitűd legtávlatosabb örökségére épül, miközben kötetei sokaságán át a műfaji, stiláris és hangnemi változatosság rengetegét járja be, hogy a személyiség legbelső köreiből származó hiteles üzeneteket is artisztikus erővel tudja számunkra kifejezni és közvetíteni. Költői világa az érzékletes élmény-, vallomás- vagy tudatlíra, az elmélyült gondolati és hangulati költészet sajátos ötvözetét alakítja ki, s igen széles hangskáláján az önreflexív, meditatív szólamok gazdagon telítődnek a megélt szubjektív tapasztalatok és az atmoszferikusan átszűrt külső impressziók bölcseleti sejtelmességével és erőteljességével. A filozofikus vagy metafizikus hatásformák sűrű szövetébe így mindig sokértelműen keverednek bele a látomásokká szublimált látványi elemek vagy akár a nyersen empirikus élettények, következésképpen az átható elégikus tónusok mérsékelten klasszicizáló jellege – a szemérmes visszafogottság melankóliája – izgalmasan vegyül össze a szabadverses kitárulkozás, öntanúsítás és önfelmutatás szenvedélyesebb versnyelvi gesztusaival is. Elementaritás és elvonatkoztatás; helyzetjelölő konkretizálás és jelképes absztrahálás; bensőségesen önelemző személyesség és egyetemes létezésfaggató jelentéskitágítás: mindez rendre gondolat és sugallat közötti átmenetek, áttételek, átvetítések számtalan összetett esztétikai lehetőségét és megvalósítását teszi nyilvánvalóvá. A sokféle regiszteren megszólaló költő éppen ezeknek a látszólag egymásnak ellentmondó tendenciáknak a kikísérletezett egyeztetésével és bizonyos míves harmóniára törekvő egybefogásával vált igazán szuverén hangú alanyi lírikussá, akinek a verseiben éppen az ezt a különös tömörítést elérő beszédmód és intonáció – benne a megragadó sorsos közösségi és világérzékenységet demonstráló kifejezésmóddal – vált felismerhetően sajáttá és elidegeníthetetlenné. A műgond és az elemi érzelmeket mozgósító sorsbeszéd nem kizárja, hanem erősíti egymást. A formai csiszoltság művésziségének és a közölnivaló érdes igazmondásba zárt feszültségének érdekes kettőssége pedig csak fokozza a versek formanyelvi komplexitását és magával sodró mélyértelműségét. Első köteteiben a természetképi metaforikusság dominanciája figyelhető meg, vagyis az a szemléletmód, amely rendre összekapcsolja és összehangolja a lelki élet

.

Partium

45


mozzanatait a vizuálisan megragadható természeti, táji jelenségek sugallataival, s a szuggesztív természetmegjelenítő szenzibilitás mindig a belső és a külső világ szerves összefüggéseit nyomatékosítja. Elfelejtett színek requiemje (FAOSZ, Eger, 1991), Üzenet Orpheusznak (FAOSZ, Eger, 1992), Álarc a csönd (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1997), Por és hamu (Grafit Nyomda és Kiadó, Nyíregyháza, 1998) című első könyvei ahhoz a kibontakozáshoz segítették, amely a Szilánkok (Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2000) című verseskötetben már egyszersmind nagyarányú kompozícionális szemléletrenddé is tágul. „A szerelem szavai az egymásrautaltság kifejezői (Foglyod vagyok). A személyiség számvetése nem más, mint mindnyájunk viszonya a léthez (Számvetés). A szakralitás hétköznapi aktualitása nem más, mint a lét keresztyéni értelmének egybevetése létezésünkkel (Az utolsó szó jogán). S a kötet utolsó ciklusában (Lélekharang) társadalmi és lelki űrként fenyeget a történelmi múltunk iránti közöny, amelybe egyre eszköztelenebbül sodródnak ember és honfitársaink…” – összegzi ezeket a széles létszemléleti dimenziókat a költőtárs és kiadó Turcsány Péter a könyv borítóján. S valóban, a négy ciklus távolról mintha úgy rímelne a négy hatalmas létezésszférát bejáró Ady-költészetre, hogy közben ez a szerkezeti beosztás semmi közvetlen utánérzést nem jelent, nem hordoz magán. Mert olyan költői univerzumot épít fel Oláh András, amely tényleg a teljességet kísérti, a nagy költő-elődtől függetlenül is. Hiszen mi más lehetne egyetemesebben mindenségigényű létérzékelés, mint az élet legfelkavaróbb élményforrásának, érzéki-spirituális lényegének, a szerelemnek a megtapasztalása, azután a személyiséghatárok születés és halál kijelölte létfilozófiai sorsszerűségének átélése, majd a földi létben megnyilvánuló közösségi, nemzeti kötöttségek és szabadságok átérzése, s végül az evilágiságon túlmutató transzcendens távlatok igézetének érzelmi és bölcseleti rezonanciája. Ady csakugyan átfogta az összes lehetséges létezésszint egzisztenciális és érzékfölötti tartományait, a „minden-titkok” mítosziságát és metafizikáját, s így árnyalta azt az emberlét összes alapvető őstényének és őstörvényének – az ellentétek és ellentmondások özönének autentikus manifesztációjával telített – káprázatosan sokrétű és egyben holisztikus kifejezésével. Metaforikusan és metonimikusan sűrített, tömörített, gazdagon stilizált versbeszédével Oláh András is így keresi-kutatja létezésünk végső kereteit, s így talál rá eredeti hanghordozásában a személyes, személyfölötti és ontológiai perspektívák összetettségére. A rövid, metszetszerű, gnómikusan cizellált kép- és mondatsorok a (rímes-ritmikus, szimbolikus) stilizáció megkapó (gyakran például szonetté kerekedő) koncentráltságát jelzik, s ezáltal a találó szóképek és talányos utalások erőteljességét fokozzák. A nagy témakörök „szilánkjai” ezek pontosan (és inkább elégikus, borongós, tűnődő hangfekvésben, így még kevésbé direkten emlékeztetve a drámai-tragikus, prófétikus Adyra), de a legmélyebb sorsmeghatározottságokat összefonó darabjai azoknak. A párkapcsolat – az én és a másik viszonyának – szenzuális ambivalenciái például így gomolyognak a szinte tőmondatos leírásokban: „szememben / barnán ragyog az ősz / fürtjeid közt avar ropog (…) foglyod vagyok / te édes húsevő virág” (Foglyod vagyok); „egymás szemében / vergődünk félvakon / – neked ismerős / magamnak idegen vagyok” (Megtisztulva). A létértelem-keresés partjain vagy peremén szintén minden bizonytalan: „gyalogolunk a semmi szélén / vagyunk mindig félúton / lépésenként születünk / lépésenként meg is halunk” (Nem lehet). A gyötrelmes istenélmény ugyancsak mindegyre emésztő bizonyossághiánnyal szembesít – a teremtő és fennvaló abszolútum nemcsak fájdalmasan elérhetetlen, de gyakran már nem

46

.

Partium


is szolidáris az emberi szenvedéssel. Holott az isteni segítségvárás szüksége múlhatatlan, s a kiüresedésben a kérés is, hogy „mégis / szavak nélkül / is maradj velünk / hisz vakok vagyunk / mindannyian: tükrünk / kettétört s már nem látunk / magunkban téged” (Ima). S a megszívlelendő történelmi lecke: az istentelen és embertelen közösségi magyar passió komolyan vétele – háborús pusztulások, többszörös Trianonok, megalázó diktatúrák, levert („lelegelt”) forradalmak eleven emlékével birkózva folytonosan. S a magunk önkritikus revíziója is elengedhetetlen feladat, amíg „magyar a magyarnak / a szemét kivájja / elhullott elveszett / sehol sincs hazája (…) nincs már Magyarország / nincsenek magyarok / önrontó tengeren / elnyelték a habok” (Magyar a magyarnak). De a szörnyű sorsverés is elkerülhetetlen: „redőnyök pikkelye mögött / elhagyott temetők gyásza: / Trianon-csönd nőtte be / mezítlábas reményeinket” (Hosszú csönd). Klasszikusaink (Petőfi, Ady, Nagy László) szövegközi reminiszcenciáival szól a kesergő, a siratóének: „dudva muhar és dúlt hitek / te átokverte kis sziget / káromlásból katedrális / Pusztaszertől Segesvárig” (Ezredvégi ugar). Mindemellett Kölcsey így reménykedik: „kompországunk kőpamlagán // véres csík a Tisza s a Túr / – s bántanak vele bár ebül / szent hona – hiszi – fényre derül”. Az Utassy József híres korszakos versét (Zúg Március) sorsbeszédesen parafrazeáló költemény pedig folytatja a negatív, veszteségteli, örökös leromlást konstatáló leltárt: „Trianon lidérces szikéje” felboncolta a hazát, a jognak asztala sincs már, vért köhögve kell fuldokolni, bőség sincs, sőt a kosarat is ellopták rég, és: „sírodat Petőfi hiába rázom / sírod sincs s eszméd is elvetélt álom” (Sírodat rázom). Mindezek az alaptémák és alapmotívumok gördülnek, vonulnak, terebélyesednek azután tovább a későbbi kötetekben. Egy a modern népi realizmus történetelvű hagyományát termékenyen asszimiláló, hasznosító novelláskötet (Csapda, Bolaned Bt., Mátészalka, 2001) után újra a verseskönyvek sorakoznak: Egy filmszalag vége (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002), Fagyöngy és jégcsapok (Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005), Gyalogáldozat (Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2007). A stilizáló önmegfigyelés és a konfesszionális introspekció kedélyhullámzását a lírai szerepjátékok is bőségesen színezni kezdik, az antik (homéroszi), ősmitológiai, ősmesei, keresztény, biblikus allúziók és átképzelések, irodalmi intertextusok, klasszikus és kortárs költők invokációjának, megszólításának, megidézésének sokasága bővíti a lírai én horizontját, s a dalszerűen kántáló keserű-énekek is immár többféle időbeliség kontextusában aktualizálódnak: a kurucnóták tradíciójától a jelenkort sirató lírai summázatokig terjed a hasonló korhangulatokat összefoglaló műfaji virtuozitás és sokoldalúság: „koszorúslányMagyarország / véres-könnyes a te orcád / rongyos élet szajha élet / apánk vére semmivé lett (…) asztalodra kurta férget / trianoni térképész tett / kaptál jogot – hajítófát – / vérbíráktól akasztófát // ajándékként vörös hordát / – gerincedet ők taposták – / csillagból lett vörös lámpa / kofáidból céda-mátka” (Sirató). Egyéni és kollektív remény lehet mégis: „az élet: halál / a kereszt föltámadás / a rút semmiből” (Két haiku). A filmszalag tehát: külső és belső látás kivetülése; a lehunyt pillák mögöttese és az éber tekintet historikus intellektualitása. Befelé táguló dezilluzionált érzékenység („kapaszkodom beléd / mint kajla szögesdrót a semmibe / s ha nyílik a tegnap: már nem / fáj annyira a csönd szorítása” – érintések); kifelé (vagy ugyancsak a kollektív tudattalanból a felszínre emelve) a sorsmegnevező szenvedély igazságbeszéde („nem kapott vízumot hozzánk az Isten / szívünket bezárva sírunk a nincsen // elvermelt szavaink halódó hangja / templomok beteg kihagyó harangja // fekete álmokat cipel utánunk / megöli megfojtja maradék vágyunk //

.

Partium

47


ajtónkon esténként a sátán kopog / Káinok vagyunk mind: testvérgyilkosok // magunkat faltuk föl – önvérünket ittuk / Kárpátok láncát más pásztorra bíztuk // hazátlan árvából bitangok lettünk / – az ég is beborult végleg felettünk” – magyar sors). Az ilyen antológiákba illő megrendítő sorsversek hangnemi differenciáltságára jellemző olykor a gunyorosabb-ironikusabb vagy aforisztikusabb-epigrammatikusabb hangütés is („ha nincs hazád / házad otthonod / nincs honnan emigrálni sem” – apáink). Hatalmas önmarcangoló fájdalom szakad fel 2004. december 5. fekete adventjének, katasztrofikus magyar testvértagadásának megtapasztaltán („azóta örökös félálomban élünk / az égi áramszünet / beteg szívünkre szakad / hideg holdfény terem itt és gyűlölet / légy hát álnok vagy légy ostoba / s ne tudd többé mi a haza / mert itt nem kellesz senkinek / s nemhogy élned: halnod sem lehet / maradj hát számkivetve / hűvös fenyvesek között / ahol félrebeszélnek még most is / a seblázas álmú Ábelek” – üzenet Székelyföldre). A nemzeti sorsféltés jegyében született lírai helyzetjelentések a magyar múltat elrabló „hiénák szabadságáról” beszélnek, hogy „házunkat részeg hódok bontják / vagyunk céltáblák vagy nyulak / alólunk elfogyott az ország / s Isten nekünk fityiszt mutat” (magyar kereszt), hogy amit az elszakított területeken látunk, az „omladozó falak közül kilúgozott / történelem hiánya” (valami hiányzik) és „kifosztott múlt és elcsalt falunevek / – a relativitás győzelme ez hogy jól megértse / akinek még magyar a szívverése: / az el sem vetett mag üres portát terem / s hátán holt nemzedék tapos” (szemlesütve), hogy „trianoni vak virradat / istened is csak űzött vad // senkiország senkiföldje / mivé lettél Duna-völgye? // megtaposott tested pőre / Európánk l á b t ö r l ő j e” (Európa lábtörlője), s hogy „pusztító nyarak jönnek / csalunk és csalatunk // hogy lehessünk durván / ácsolt keresztfák // s hogy vérünktől legyen nyirkos / a homok a Golgotán” (vérünktól). Az istenviszony különösségeit alaposan elemző Néráth Mónika (a Gyalogáldozat-kötet utószavában) vizsgálta az ide vonatkozó motívumokat, s leszögezte, hogy döntően markáns negatív – a gondviselő divinitás fenséges attribútumaitól megfosztott – istenkép körvonalazódik itt: aki a világot megváltani nem engedi, egyenesen magatehetetlen, talán már a teremtett művének sem örül, szemét lehunyja, magányosan csak hallgat („a nyelvébe harapva”), rejtőzik, elzárkózik („olcsó pótcselekvés az élet / s innen néha már Istent sem hallani”, s hiába is hívjuk, csupán „az üzenetrögzítő felel”), nem segít enyhíteni az emberi bűnt és a szenvedést, maga is koldulni vagy gyónni megy, sőt az önelveszejtéstől sem retten vissza. (Isten is gyónni szeretne valakinek – hangzik a kiváló erdélyi, kolozsvári abszurd író, Sigmond István 2012-es novelláskötetének címe is.) A sokrétű összkép azonban a bármily reménytelen reményt is tartalmazza; „de mikor végre közel hajolna / hozzánk Isten / mi visszasettenkedünk / az örökkévalóból a mába…” (halottak napján); és bár „a lélek már üres / és Isten ma sem tart fogadóórát nekünk”, azért „csak Istenből nem lehet kigyógyítani” (sikertelen ajánlat). Egyén és közösség egyaránt feloldozásra szorul tehát, s noha a költő „nem szépít, nem leplez, nem keres mentségeket sem maga számára, sem vágyottűzött Istenének”, panasza egyben felismerés is – ahogyan Jókai Anna fogalmazza róla. Azé az emberé, aki „segíts Uram” sóhajjal és kételkedve ugyan, de felmutatja az eshetőségét, hogy megszelídülhetünk a csöndes imától, még ha az Úr asztalánál „némelyek cinkelt lapokkal játszanak” is, s már talán nem elégségesek a tőle örökölt szavak sem (Giovanni di Bernardone megtérése). Az Érintetlenül (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008), Anyagfáradtság (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010), Idegen test (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013) című leg-

48

.

Partium


újabb versgyűjtemények abban hoznak újat, hogy a nagy témakörök kifelé tágasan bővülnek, befelé árnyalatosan rétegződnek. A hangvétel a stilizáló versnyelv felől egyre inkább a szabadverses, depoetizáló, némelykor szinte prózaversszerű líraisággal moduláló, illetve kopárabban, tárgyiasabban, részletezőbben konkretizáló leírások irányába tolódik át. Hosszabbodnak és dallamukat mérsékelik a hömpölygő sorok, hozzáigazodva kisszerűséget vagy banalitást ábrázoló jelentéstartalmukhoz, de szilárd szerkezeti vázukat megtartják ezek a kompozíciók is. Érzékletes, intim, bensőségesen (vagy akár ezek ellenpontjaként: riasztóan) áradó életképek, hangulatrajzok, valóságdeskripciók töltik ki a vers tereit, családi, falusi (vagy éppen városi), szerelmi hétköznapok kesernyés ábrándtalansággal tolulnak elénk, s ezek a zsáneresen köznapias pillanatok egyszerre árasztanak valami különös meghittséget és fanyar rezignációt. Rezignált iróniával üzennek „az emberi nem kozmikus árvaságáról” – állapította meg Fecske Csaba (Magyar Napló, 2009/4.). Puritán, profán, szinte minimalista jellegűvé csupaszodik az „inas, szikár stíl”, miközben azért az „egyszerűségre törő vers: belül csupa gyöngédség, csupa keserűség, csupa ború, fájdalom, csupa szerelem, csupa érzés” – írta róla Kelemen Lajos (Hitel, 2009/7.). Jellegzetes helyszínek: „temető, elhagyatott utca, piszkos kapualj, aluljáró, járdasziget, füstös lebuj”; „világuk, atmoszférájuk ekvivalens a mai magyar valósággal, annak légkörévek” – amint arra a kitűnő nyíregyházi költőtárs, Antal Attila rávilágított (Agria, 2008/3.). És gyakorta „összeszikráztatva a mocskot az ideális, már-már szűzies tisztasággal” – mondja egy másik (erdélyi származású) költő-barát, Bágyoni Szabó István (PoLíSz, 2009. nyár, 125.). A finom érzékszervi benyomások sugárzása, vibrálása („ahogy a vágy fölissza testemet / – szeizmográfom vagy / te őrült bestia” – érintetlenül) egyfajta nem is csak realista, hanem úgyszólván hiperrealista lírai megszólalásmódot dolgoz ki és tesz lebilincselőn érvényessé. A szerelem, a múlt emlékképei, a jelen végzetes társadalmi roncsolódásai egy különlegesen hiteles lelki-szubjektív freskóját festik föl a mai ember jellemző életállapotainak, filozofikusan szólva létmódjának örömökkel és bánatokkal töltekező jelenségtanát, fenomenológiáját precizírozva ki; „rátenyereltél álmaimra / közénk ült az átkos bizonytalanság / földre tepert a megszokás / s rozsdás fű nőtte be a hangodat” (földcsuszamlás); „a színek összeköltöztek bennünk / kifésüllek hát magamból / szinte látom ahogy a telefonzsinórt babrálod / és számításokat végzel a vonal túl végén / végül ugyanarra az eredményre jutsz te is: / a gravitáció erősebb / mint a mi bágyadt szerelmünk…” (árnyékod vagyok). Vagyis még színek, hangok tarkítják a mindennapi sürgést-forgást, de az enyészet, a mulandóság már mindenben benne munkál. És nem csak az egyéni érzelmek, de a közösségi életterek is visszafordíthatatlan sorvadásnak vannak kitéve; „avarropogás izzítja az emlékeket: / ember nem járta földúton kullog az ősz / az élet megtelik homokkal sárral / gazverte kertek mosolytalan kapuk / a sarkon a régi kocsma: ajtaja-ablaka / durva deszkákkal szögezve / kopott cégtábláról üzen a múlt / – vajon meddig fáj a test / s a homokba taposott álom / ha beteg nyírfalombok / közt hallgat az est” (elhagyott falu); „csak a vékony sávban kikopott fű / emlékeztet még az útra / a sövénykerítés mögött tetszhalott kert / s ahol a tanya állt most romok: / ami használható volt széthordták rég / a tetőcserepet gerendát léceket / csüggedten lógatja törött szárnyát az ablak / a kemence is horpadt háttal / támaszkodik a megroggyant falnak / s ott hever kitakarva meztelenül / mint küret után egy véres női test” (pusztulóban). Egészen katartikus hatásúak ezek a versek, mint az is, amelyik sajgó sóhajtással és fohásszal Kölcseyt idézi: „szánjad ó sors szenvedő hazámat / a dicső nép

.

Partium

49


többé nincs jelen / méreg ég és ömlik mély sebére / a büszke márványon kihal a csudált név / fű lepi a sírt és szívborzasztó kétes messzeség” (jövendölés túlpartról). A költő Oláh András legszebb, legkarakteresebb műveiből válogatott az az impozáns jubileumi gyűjtemény, amely Közjáték vagyunk – 50 év, 50 vers (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2009) címmel látott napvilágot, s amely az ötven éves művészt ezzel a hangoskönyvvel (Pathó István színművész és a verseket megzenésítő Hangraforgó együttes előadásában elhangzó alkotásokkal – és CD-melléklettel) köszöntötte. Csak ebből az egy kötetből is megbizonyosodhatunk e líra sajátos értékei felől, amelynek alapvonásairól sokan értekeztek az elmúlt évtizedekben. Sz. Tóth Gyula szerint Oláh András „költői nyelvezete feszesen lágy, tömören gazdag”; „poétikai beszédmódja ötvözi a hagyományos, a modern és a posztmodern elemeket”; „verselése verstani és nyelvtani meglepetésekkel hökkent meg és/vagy ragad el. Mint Apollinaire, ő is alkalmazza a pátosz és az egyszerűség összeolvasztását. Keveri a hétköznapit és a szokatlant, a valószerűtlent a megszokottal”; „Oláh András széles műveltségű ember, aki tudásának szintézisét teremti meg verseiben, esztétikát, gondolatokat nyújt át, érzelemmel. A háttérben történelem, szociológia, lételmélet, vallás, nevelés, ezen építkezve: interdiszciplináris költő” (Agria, 2013/2.). „Látleleti pontossággal mutat a jelen problémáira, a jövő kilátástalanságára, a múltba révedés-ragadás állapotára, ahol az egyén többnyire esendő és magányos. A fennálló helyzetben az áldozatvállalás az egyetlen lehetőség” (Handó Péter, Palócföld, 2008/1.). Az ezt a költészetet nyomon kísérők egybehangzón állítják a telitalálatos, sorsos igazmondás mellett a metaforikus gondolkodás és beszéd dinamikus jelenvalóságát, s hogy olyan életmű teljesedik ezáltal, mely a tematikus, gondolati, eszmei, erkölcsi, poétikai veretességet igazán jelentős organikus egésszé képes kiérlelni, kiformálni. S együtt érvényesíteni különböző hangzásvilágokat is; „a felindult, már-már eksztatikus beszédmód találkozik nála a nagy lobogások kontrasztját adó dekadenciával. Hány és hány versben tör ki belőle valamiféle szociográfiai élményből eredeztethető világbánat! Ilyenkor epikolírai gesztusait és színvágyát szófukar költészetre váltja, s külvilágra szegezett látása (egy-egy versvégi kádencia erejéig) befelé fordul” – összegzi remek lényeglátással mindezt Kelemen Lajos (Magyar Napló, 2010/5.). * A drámaíró Oláh András több díjnyertes színdarabjával is feltűnt. Szent Imre herceg haláláról (Királyok vére), a szabadságharc leverése után bujdosó Vörösmartyról (Átokverte), Teleki Lászlóról (Isten óvja lelkét) szóló művei egy rangos kötetben együtt is megjelentek (Átokverte – Három történelmi dráma, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2006). A legégetőbb személyes és nemzeti sorskérdéseket feszegető historikus drámaformával a modern magyar drámairodalom egyik legjellegzetesebb áramlatához kapcsolódik. A Szent István korához kötődő színmű csak a legújabbakat számbavéve Ratkó József és Serfőző Simon hasonló témájú tragédiáival vethető össze, a Vörösmartydráma Lászlóffy Csaba ugyanezt a kínszenvedést színpadra vivő Nappali virrasztásával, Teleki László idézése pedig máris Illyésre asszociálhat. A huszadik századi magyar drámaírás Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Tamási Áron, majd Sarkadi Imre, Örkény István, Sütő András, Székely János, Páskándi Géza, Kocsis István és a többiek képviselte magaslataihoz mindig szervesen kapcsolódott hozzá a társadalmi-történelmi magyar önismeretet gazdagító, a sajátos nemzeti sorsproblémákat átláttatni igyekvő szándék. A két háború közötti nemzeti szellemű színjátszás gon-

50

.

Partium


dolatkörét – hogy a színház autentikus nemzeti önismeretet, öntudatot, önérzetet, azzal együtt általános emberi-erkölcsi megújulást-emelkedést szolgáló üzenetet közvetítve elsősorban a magyarság lelki összeforradásában, történelmi-népi hagyományainak hűséges továbbépítésében töltsön be (a művészet „templomaként”) szinte szakrális szerepet. S a legújabb áramlatok is részint a súlyos nemzeti létkérdéseket, a leszorított kisnépi vagy kisebbségi létezés problematikáját modellálják és metaforizálják – ezzel pedig egyszersmind a történelem- és erkölcsfilozófiai, társadalom- és személyiséglélektani szempontból és jelképes-példázatos dramaturgiával megjelenítő, hagyományosabb gondolati (historizáló, moralizáló, pszichologizáló) dráma – a parabolikus eszmedráma – kontextusát bővítik, részint viszont az egészen modern, abszurd és groteszk (a nyugat- és a kelet-európai új modernizmus tendenciáihoz egyidejűleg kötődő) drámai és színházi törekvések sikeres kiterjesztését viszik véghez. A felfrissített történelmi realizmus drámamodelljének terén nyújt maradandó élményt Oláh András minden színpadi műve is. S hogy versei egy csoportjának gondolati ívével is mennyire összevág az ilyenfajta mondanivaló, arra csak egyetlen példa: „a holtak bár / föl nem támadnak / a fájdalom sem enyhül / de talán lesz önbecsülésünk / s átlépjük a félelem / demarkációs vonalát / ha a történelem / fölfüggeszti végre / a gyilkosok mentelmi jogát” (kései perirat) – olvassuk egyik költeményében, s a Szent Imre-drámában pedig a fiát elveszítő Gizella királyné hasonlóképpen gyászol és tipródik: „Imre a fiam! Bárhogyan élt is, bármilyen sorsot szánt is neki az Úr… Elfogadom én a halált. Az ő halálát is. De azt nem, hogy akik a haláláért felelősek, büntetlenek maradjanak. Ha ez volt is az Úr szándéka, ha így kellett is történnie, azt azért nem akarhatja a Mindenható, hogy akiknek kezébe gyilkos fegyvert adott, most – mintha mi sem történt volna – átvegyék Imre örökét (…) én a tragédia okát és a bűnöst is kutatom. És megnyugvásom csak akkor lesz, ha elnyeri a méltó büntetést… (…) Ha Istennek volt valami célja Imre halálával, az csak az lehetett, hogy fölmutassa előttünk a Gonoszt, a hatalomra törő ármánykodót. S nekünk az a dolgunk, hogy megbüntessük őt…” Az eltökélt haza- és szabadságszeretet, a hűség, a hit, a rendíthetetlen lelkiismeret meg a makulátlan törvényesség tisztességes képviselete vezérli gróf Batthyány Lajost, az 1848-as magyar forradalom mártírsorsra kárhoztatott törvényes miniszterelnökét is. Őt eleveníti meg A szökevény című színdarab – s egy későbbi, másik áldozattá váló miniszterelnököt, gróf Tisza Istvánt Az utolsó játszma. E két művet foglalja magában a szerző legújabb (a két dráma címét feltüntető) könyve (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014), amelynek budapesti bemutatóján (a Magyar Írószövetségben) Gali László színházrendező szólt elismerő szavakkal e teljesítményről. S valóban, mindkét darab a helytállás, a kitartó moralitást demonstráló tragikus színmű, amely a heroikus magatartás belső ösztönzéseit is feltárja, s kevés szereplővel is élénken tudja a bennük lejátszódó tépelődések logikai-gondolati fordulatait úgy prezentálni, hogy azok a külső szemlélő számára is vérbő, dúsan eseményes, váratlanságokkal bőségesen töltekező drámai hatást legyenek képesek gyakorolni. A pergő dialógusok és monológok szövevényéből pedig a legfőbb tanítás összegződik: a hazáért mindent, a haza minden előtt, s a tántoríthatatlan önfeláldozás így katartikusan igazolja, bizonyítja a történelmi igazságszolgáltatásnak az egyéni életet is felülmúló értékelvét és jelentőségét. A Batthyány-dráma a vértanúsorsot vállaló hős utolsó napjaiban (1849 októberében) játszódik (nagyjából mint az a fiktív napló, amely ugyanőróla szól Kelemen Erzsébet

.

Partium

51


2010-ben megjelent, Tiszta szándék című – kordokumentumokat és elképzelt vallomásokat vegyítő – szövegmontázsos művében), s a „bresciai hiénával”, Haynauval zajló vitáját exponálva élesíti ki becsület és aljasság kibékíthetetlen ellentétét. Az egyik legmegdöbbentőbb – és egyben leginkább groteszk – jelenet, amikor maga Haynau adjutánsa javasolja a kivégzési rendelet semmissé tételét, hivatkozva egyrészt arra, hogy a kegyelem a császári nagylelkűségről tanúskodhatna, jobban lecsendesítené a magyarokat, akikben a szabadságharc vérengző leverése és megbosszulása csak az engesztelhetetlen erkölcsi és érzelmi ellenállást erősítené („a túl szigorú ítélet nem megtöri, hanem keményíti a lelkeket!”). A Habsburg-ház javát is szolgálná tehát az engedékenység; azaz már maga a birodalmi főhatalom sem ragaszkodna a totális terrorhoz. De van abban is (persze csak a saját szemszögéből nézve) logika, amit Haynau ordítozik: hogy hosszú távú alattvalói engedelmességet csak az abszolút megfélemlítéssel lehet biztosítani. A dilemma természetesen történelmi kérdés, mindenesetre bizarr képlet, ahogyan végül a túllihegő fenevad győzi le a józan észt. S még tragikomikusabb, ahogy pedig a kivégzésre kéjes örömmel készülő Haynau végül hoppon marad és csalódni kényszerül: a nemeslelkű Batthyány önkezével oltja ki életét, így mintegy „elszökik” az élvezkedve pusztító zsarnok akarata elől, még inkább megszégyenítve azt. Túljárt a gyilkos eszén, akit az embertelenség mámora többszörösen tett nevetségessé minden magyar, de a jobb érzésű osztrákok előtt is. S előtte még azzal is, ahogyan az alkotmányosság jogelméleti tisztaságát bizonyítva nőtt föléje elveszejtőjének, s amikor hitet téve a rebellió, a szabadságharc törekvései mellett, teljes szívvel azonosulva velük, még a képébe is vághatta amannak: „Boldog vagyok, hogy hazámat szolgálhattam. S hogy megmutathattuk az ausztriai háznak, milyen a magyar virtus…” – A történelmi hitelesség az etikai távlatokkal feldúsítva így – ezekkel a furcsa fordulatokkal – teszi ezt a drámát nemcsak gondolatébresztővé, de mélyen megrázóvá is. S ha ez a sorstükörszerű mű a történeti relativizmussal szemben a végső morális imperatívuszokra és erkölcsi önértékekre figyelmeztet, akkor a zavaros 1918-as idők akkurátus, részletező, történettudományosan megalapozott kivetítése ugyancsak magasabbrendű szellemi igazságok emanációját is színre viszi a Tisza István megölésének előzményeit és bekövetkeztét dramatizáló Az utolsó játszmában. A méltányosságban bízó, nemzetéért aggódó, nyomasztó felelősségét és a kényszerű döntések következményeit mélyen átélve viselő (folytonosan nagypolitikai tényezők, sőt világpolitikai játszmák hálójában jórészt kiszolgáltatottan vergődő) országvezető gróf nem futamodik meg (mondván: „a sorsa elől senki nem futhat el”), életét nem tartja előbbre valónak, mint a végzet akaratát. Komplikált drámai tartalom, bonyolult történeti valóság, kibogozhatatlan lelkiismereti válság: mindez a maga differenciáltságában jelenik meg, hogy végül a felemelő sorsvállalás nagysága domborodjék ki. Vívódó, önemésztő hős viaskodik, tusakodik önmagával és a nemzetrontó helyzettel, a történelmi katasztrófával, külső-belső konfliktusok sodró hullámzásai között hányódva, szinte bénultan. Tanulságos, izgalmas folyamat ez, s a drámaíró igazán méltó emléket, mementót állít a vitatott szerepű, de újabban egyre inkább elismert – köztéri szobrokon is megörökített – Tiszának. Aki mindvégig a nemzeti összefogásban bízott, átlátta ellenségei magyarellenes céljait, s hideglelős veszélytudatában így őrlődött: „Napok óta őrült vízióim vannak. Látom magam előtt a jövőt. Hazánk széthullását. S nem tudom megakadályozni. Tehetetlen vagyok.”

52

.

Partium


Fátumbeteljesülés és keresztre feszülés: ez várt a magyarságra ekkor. A tisztánlátást azonban senki és semmi nem vehette el tőle – mint ahogyan ma sem. A rendithetetlen lovag című 2011-es pomázi szoboravató költeményében Döbrentei Kornél így idézi Tiszát (mintha csak egyúttal Oláh András művének lírai-látomásos lényegét is összefoglalván és fölerősítvén): „Ki fajtájáért vívni kész, bolond? / Puszta férfibátorság nem elég, / ha rád tör hergelt, dúvad csőcselék, / agyaruk közt feszül szűk horizont – / Földi csillagösvényen mártírok, / Szent Imrétől Nagy Imréig soruk: / méreg, pallos, pisztoly, hóhérhurok / a végzetük s más, ötletes gyilok, / itt a kard ki kard mersze elválik, / s mit ér a hazáért mindhalálig! (…) Szent István örökét széthordják, / vérezzen ki, vesszen Magyarország, / barbáran zúduljon ránk a Balkán. // Tisza gróf mindezt előre látta, / elhullunk és mindenért hiába? / Őriző volt a strázsán, lelőtték, / végzett vele az ocsmány, orv attak, / bűnbak kellett, kapitális nagyvad / – ős igazság s naprakészen antik, / fölesznek, mint disznók, a brigantik –, / hullása nyomán, hónapok alatt, / a Test, Trianon-csontvázzá apadt. // Tudta, halálnak halálával hal? / Vívott Európa nagyjaival / s beltörpe, sok önjelölt titánnal, / és mindig szemközt, sohase háttal, / mint valódi Herkules, muszájból / küzdött, szilajult teljes erőből, / hitte, oroszlánbőgés nem tör föl / sakál torokból, torzult nyúlszájból. (…) Ne tűrjetek további szívcserét, / ám az ősi szűt emeljétek fel, / s lelketektől megtelek élettel / szobrom s a Nagyisten legyen tanunk: / kiirthatatlanul megmaradunk.” Oláh András sokágú, gyarapodó életműve pedig: ilyen szellemi-erkölcsi magaslatok felé nyújtózik immár.

Oláh András: Rések

.

Partium

53


Bene Zoltán

Elszivárgó képmás Gyűlöletről és megbocsátásról 1. A gyűlölet A férfiak születéskor várható élettartama rövidebb, mint a nőké. Aki férfinak született és szeret élni, bizonyosan igazságtalannak tartja ezt. A kijelentés azonban ettől függetlenül tapasztalatokkal alátámasztott tény. A tudományok művelői különféle magyarázatokkal szolgálnak a jelenségre, egyes viselkedéskutatók például úgy vélik, az ok az agresszióban keresendő. Mivel a férfi agresszívabb, mint a nő, nem szükséges annyi esztendőt belekódolni, mivel nagy a valószínűsége, hogy nem ágyban, párnák közt fog meghalni. – Persze, azon szerencsés vidékeken, amelyeken hosszú időn keresztül béke honol, ennek a logikának nem kellene érvényesülnie. Igen ám, csakhogy hosszútávon békés korszak és hely vajmi kevés létezett az emberiség történelmében. Magyarország földjét lassan hatvan éve, azaz 1956 ősze óta elkerüli a háború. De ezredéves történelmünk során soha máskor még csak megközelítően ilyen hosszú harcmentes periódusról sem adhattunk számot. Mert valljuk be: az emberiség természetes közege, miként ezt a história tanúsítja, a háború; a béke kiváltságos állapot. Mi tehát lassan hatvan éve kiváltságosokként éljük az életünk. Aki most azt gondolja magában, hát ez aztán végképp nem ilyen egyszerű, annak tökéletesen igaza van. Mindez távolról sem ilyen egyszerű, valóban. Háborút nem csak fegyverekkel lehet vívni, s az agresszió sem csupán csatában élhető ki. Ki ne hallotta volna a verbális agresszió vagy éppen a pszichés terror kifejezéseket? Az agresszió millió formája vesz körül bennünket akkor is, amikor hallgatnak a fegyverek; akkor is, amikor észre sem vesszük, midőn nem is tudatosul bennünk a környezetünkön eluralkodó erőszak. Valahányszor az agresszió kifejezést halljuk, kellemetlenül érezzük magunkat. Talán azért, mert lelkünk mélyén tisztában vagyunk azzal, hogy valamennyiünkben ott lapul a hajlam az erőszakra, amiből a haragunk, a dühünk, az irigységünk, a féltékenységünk ered. Ám az emberi erőszakosság minden megnyilvánulási formája közül a leggyötrelmesebb mégis a gyűlölet. Voltaképpen mi a csuda is a gyűlölet? A fogalmat a filozófusok, gondolkodó emberek az antikvitás óta az érzelmek közé sorolják. Arisztotelész szerint „általában mindaz, amivel kellemes vagy kellemetlen érzés jár együtt”1 nem egyéb, mint érzelem, természetes hát, ha a gyűlölet is egy ezek közül. Spinoza az affektusok, azaz indulatok egyik legerősebbjének tekinti, amelyen, csakúgy, mint a többi affektuson, az értelem által kell úrrá lennünk. Václav Havel, cseh író, majd köztársasági elnök szerint „[a] gyűlölet a bukott angyal ördögi tulajdonsága: olyan lélek állapota, mely Isten akar lenni, mi több, Istennek hiszi magát, és közben szakadatlanul gyötrik az újabb és újabb utalások arra, 1

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 41. o.

54

.

Partium


hogy nem Isten, vagy nem válhat azzá… Olyan lény tulajdonsága, aki féltékeny Istenre, és akit mardos az érzés, hogy az utat Isten trónjához, amelyen igazság szerint neki kellene ülnie, megtagadja tőle az ellene összeesküdött, igazságtalan világ.”2 Kiragadhatnánk még tucatnyi elméletet, meghatározást, lényegében nem sokban különbözne egyik sem a föntiektől. Egy kortárs román gondolkodó, Gabriel Liiceanu azon3 ban fölteszi a kérdést, hogy „[l]étezik többfajta gyűlölet?” – és meg is válaszolja, miszerint igenis, legalább két fajtájáról beszélhetünk: gyűlölhetünk valakit azért, amilyen, de gyűlölhetjük azért is, amit tett. Az első esetben leginkább az irigység, a féltékenység gyűlöletünk mozgatórugója, pontosan olyanformán, ahogyan a Káin lelkében Ábel iránt támadt gyűlöleté volt egykor. A második esetben azonban etikai ítélet szolgál alapul gyűlöletünknek: gyűlöljük a másikat, mert a mi értékrendünk szerint gonosz dolgot cselekedett, vagy mert ártott nekünk, például megkárosított minket, esetleg odáig ragadtatta magát, hogy megölte egy szerettünket, egyet a mieink közül. Az előbbi típusú gyűlöleten alapszik az intolerancia, a faji és társadalmi előítélet, a társadalmi rétegek közötti ellentétek, míg az utóbbiban gyökerezik a bosszú, ez az ősi és kiirthatatlan emberi vonás. Hanem osztályozhatjuk másképpen is a gyűlölet megnyilvánulási formáit. És Liiceanu ebben is segítségünkre siet, amennyiben beszél spontán, illetve tanult, vagy kitanult gyűlöletről. Káin testvérgyilkossága természetszerűleg az előbbi kategóriához tartozik. „Káin gyűlölete személyes – írja Liiceanu. – (...) Káin ismeri Ábelt és gyűlölete felé és csakis felé irányul, és pontosan az az irigység hozza létre, amit Káinnak okoz a tény, hogy testvére áldozatát jobban fogadja Isten, mint az övét.”4 Káin egyértelműen Ábelre haragszik, őt gyűlöli, és lelkét marcangoló, elméjén elhatalmasodó érzésétől úgy szabadul meg, hogy megöli testvérét. Tettéért aztán elnyeri méltó büntetését: az Isten száműzi az Édentől keletre, Nód földjére (amely nagyjából a menekülés földjeként értelmezhető, s talán a nomád szó is ebből a kifejezésből ered). Leszármazottai pedig egytől egyig magukban hordják a gonosz, agresszív hajlamot; Lámekh nevű, ötödízigleni 5 utódja például egyenesen kérkedik erőszakos természetével. A számkivetett Káin haláláról egyébiránt több párhuzamos elképzelés létezik. A két legelterjedtebb nézet egyike úgy tudja, a Vízözönben halt meg, amely egész nemzetségét eltörölte a föld színéről. A másik, egyszersmind a legérdekesebb történet-változat szerint azonban az imént említett Lámekh ölte meg, igen balszerencsés módon, mivel vadászat során a Káin-bélyeg miatt összetévesztette egy szarvassal. Eme mítoszvariánsban ráadásul Lámekh ekkor kettős gyilkosságot követett el, tudniillik ősével együtt meggyilkolta saját fiát, Tubalkáint is. Az első gyilkosság tehát egyfelől visszaszállt a gyilkos fejére, másfelől mintegy a családban maradt a büntetés. De joggal kérdezhetné bárki, vajon miként lehet, hogy valakit saját ötödik leszármazottja öl meg, hogyan élhet öt generáción keresztül egy ember? Nos a magyarázat pofonegyszerű: a teremtés hét isteni nap alatt ment végbe, s egy isteni nap kereken ezer emberi esztendőt számlál, az ősatyák pedig szűken egy isteni esztendőt éltek, azaz átlagosan hét-kilencszáz évet. 2

Havel, Václav: A gyűlölet természetrajza. In: Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1991/1. 312. o. 3 Liiceanu, Gabriel: A gyűlöletről. 13. o. 4 Liiceanu, Gabriel: A gyűlöletről. 40-41. o. 5 Szent Biblia. Teremtés könyve 4,24.

.

Partium

55


Ezen a ponton kicsike kitérővel hadd ejtsek néhány szót az imént szóba került Káinbélyegről, mely Káin és Ábel történetének több szempontból kiemelt fontosságú eleme. Manapság gyakorta értelmezik félre az első gyilkos stigmáját. Isten a Biblia szerint ugyanis azért bélyegezte meg Káint, hogy ne bántsák, s nem azért, hogy megbüntessék − és ez, aligha lehet kétséges, nagyon fontos különbség! A legáltalánosabb vélekedés szerint a Káin-bélyeg „a számtalan gesztus egyike a Bibliában, amely a vérbosszú gya6 korlata ellen irányul.” A legelterjedtebb felfogás szerint a Káin-bélyeg szarv lehetett, de többen tetoválásnak gondolják. Egyes felfogások szerint a letörölhetetlen bélyeg Káin 7 halhatatlanságára, a Káin-i tett örökkévalóságára utalhat. Különös fintor, hogy a legeredetibb, Káin halálát elmesélő történetben, melyet föntebb ismertettem, a bélyeg – ez esetben a szarv – okozza a testvérgyilkos vesztét, tehát pontosan az, aminek éppen ellenkezőleg: megvédenie kellett volna az erőszakos haláltól… Térjünk azonban vissza a gyűlölethez! A spontán gyűlölet, amilyen Káinban ébredt Ábel irányában, nagyon is egyszerű pályát ír le. Ha azt állítjuk, a szeretet ellentéte a gyűlölet, igazat is mondunk, meg nem is. Mert míg a szeretet soha nem meríti ki tárgyát, addig a spontán, ősi gyűlölet könnyedén képes erre: azáltal, hogy Káin megölte fivérét, egyszersmind kiiktatta gyűlölete tárgyát, s megszüntette magát az érzést. Gyűlöletének beteljesítése tehát egyúttal véget vetett magának a gyűlöletnek. Ezért lényeges eleme a gyűlölet eme spontán megnyilvánulási formájának a személyesség. Mivel egy konkrétan meghatározott tárgyra irányul, annak eltörlésével maga a gyűlölet is megszűnik. Ezen kívül lényeges momentum még a felelősség elodázhatatlansága: ha a gyűlölködő megszünteti gyűlölete tárgyát, azzal tettének következményeit is vállalnia kell, a felelősség elkenhetetlen és elkendőzhetetlen. Nem úgy az úgynevezett tanult, vagy még kifejezőbben: kitanult gyűlölet esetében! Gabriel Liiceanu szerint „[a]mit Marx-szal egy időben fedez fel a XIX. század vége, az az, hogy a gyűlölet megszervezhető. Másként szólva, indukálható, alátámasztható, magyarázható, elméletileg kifejthető, adott céllal, programmal előzetesen ellátott és szisztematikusan felhasználható. Mindez akkor történhet meg, ha Káin zavarodott gyűlöletét egy ideológia keretezi. Attól a pillanattól történelmi büszkeség és tudományos légkör veszi körül. A gyűlöletet kísérő gyilkosság pedig megnemesül attól a pillanattól, hogy célja a sokaság, sőt, akár az egész emberiség boldogsága. Az üres gyűlölet annyira hatékony, mint az íj és a nyíl, mint egy olyan flinta, amivel csak egyszer lőhetünk. Ideológiával ellátva már ismétlőfegyverré válik.”8 Liiceanu fogalmazása precíz, ám akad egy passzus, ahol meglátásom szerint erősen vitatható. A kitanult gyűlöletet a román gondolkodó a gyűlölködés modern változataként írja le, miközben a jelenség nem feltétlenül a modernitáshoz kötött, utóvégre már az ókori zsidóüldözések, például az alexandriai pogrom esetében megfigyelhető (Spiró György kitűnő regényében, A fogságban olvashatunk erről), de számos más precedenst is citálhatnánk. Liiceanu elmélete ezen a ponton Julien Benda Az írástudók árulása című, 1928-ban megjelent művéhez kapcsolódik, amelyben a szerző kifejti, hogy a XIX. század második felében kialakul az osz-

6

Jeromos Bibliakommentár I. 56.oldal Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő. 76. oldal 8 Liiceanu, Gabriel: A gyűlöletről. 44. o. Kiemelés a szerzőtől. 7

56

.

Partium


tálygyűlölet, a faji és a nemzeti gyűlölet.9 Bendának alkalmasint igaza van abban, hogy eme három jelenség az általa említett korszakban válik ipari méretűvé, ám azt állítani, hogy korábban nem is léteztek, túlzott optimizmusra vall az emberi faj tekintetében. Tagadhatatlan azonban, hogy az ideológiával átitatott, kitanult gyűlölet személytelen. A gyűlölködő nem ismeri személyesen gyűlölete tárgyát, illetve amit ismeretnek vél ebben a vonatkozásban, az többnyire nem adekvát, mert nem átfogó, részletes megismerésen, hanem általánosításokon, féligazságokon, torzításon vagy szándékos félrevezetésen alapul. Ennek alátámasztására elég, ha csak az erdélyi, a vajdasági vagy a szlovákiai magyarok példáját említjük. Minden szlovák ismer egy-két jóravaló magyart, s minden román és szerb is így van ezzel, mégis számos szlovák utálja a magyarokat és hasonlóképpen vélekedik megannyi román és szerb is. Ugyanez a helyzet a cigánysággal egész Kelet-Közép-Európában: akad olyan cigány szomszédunk, aki rendes ember, de a cigányság egészét finoman szólva is fanyalogva kezeljük. A személytelen, uniformizált gyűlölet így működik. Ráadásul beteljesednie is csak elvétve sikerül, mert egész társadalmi csoportokat, teljes népeket ritkán irtanak ki gyorsan és problémamentesen. A kitanult gyűlölet tehát pontosabb ellentéte a szeretetnek, mint a spontán, hiszen míg a spontán gyűlölet meg tudja szüntetni a tárgyát és önmagát, erre sem a szeretet, sem a kitanult gyűlölet nem képes. Ha gyűlöletről beszélünk, egyúttal rabságról is szólunk. Nem tudom elképzelni, hogy vitatni lehet azt a kijelentést, miszerint a gyűlölet pusztítja, meghatározza és rabságban tartja az embert. Ugyanakkor amennyiben gyűlöletről beszélünk, mint láttuk, meg kell különböztetnünk a spontán, ősi, személyes változatát a gyűlölet ideológiákkal terhelt, személytelen és tömeges változatától éppen úgy, ahogyan a magunkból (irigységből, féltékenységből) fakadó gyűlöletet a rajtunk kívül álló okból eredőtől (amikor gyűlöletünk tárgya rossz tetteivel alapozta meg iránta táplált negatív érzésünket). Azonban akármelyikről beszélünk is, kioltása az igazán nagy kihívás. A spontán gyűlölet kioltható akképpen, ahogyan Káin tette: tárgyát megsemmisítve semmivé tehető maga az érzés; a kitanult gyűlöleten viszont távolról sem ilyen „egyszerű” túljutni. Mivel ez egy összetett, manipulációk sorával terhelt érzelem, a hagyományos módon (azaz tárgyának kiiktatásával) szinte lehetetlen megszabadulni tőle. Létezik azonban egy biztos módszer arra, hogy túljussunk mindenféle, bármiféle gyűlöletünkön. És ez a megbocsátás, a kiengesztelődés, amely a személyes bosszúnak éppen úgy alternatívája, mint a népek közötti ellenségeskedéseknek. 2. Kiengesztelődés, megbocsátás „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment – írja a Szentírás. – Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett 9

Vesd össze: Benda, Julien: Az írástudók árulása.

.

Partium

57


két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, 10 visszatérve megadom neked.” Ez a történet, az irgalmas szamaritánus története esetünkben kulcsfontosságú. Meglátni a másik emberben a Másikat, s egyúttal önmagamat, korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A szamaritánus, a számkivetett, lenézett képes volt erre. És irgalma egy tőről fakadt a megbocsátással. Mindkettőhöz látni kell a Másikat és érezni kell a Másik érzéseit, azaz mind a kettőhöz empátia szükséges, más szóval egy olyan különös képesség, amely fajunk specifikus tulajdonsága. Egyetlen állat sem empatikus, egyetlen állat sem képes arra, hogy egy másik lény helyébe képzelje magát, hogy megértse szempontjait, motivációit, átérezze helyzetét. „Alfred Adler a harmincas években megjelent egyik angol nyelvű munkájában – egy 19. századi angol szövegből – a következőket idézte: »empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik 11 ember fülével és érezni a másik szíve szerint«” Ezt csak mi, emberek tudjuk megtenni. Márpedig empátia nélkül sem az irgalom, sem a megbocsátás nem képzelhető el. Amiképpen a szeretet sem. Az irgalmas szamaritánus sem csak empatikus volt, de természetesen szeretettel teljes is. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kategóriához, amely a gyűlölettel szemben vívott küzdelemnek az alapja lehet. Mert a gyűlöleten felülemelkedni, ezzel felszabadulni igája alól éppen úgy képtelenség szeretet híján, mint irgalmasságot gyakorolni. A szeretet szükséges. Akár az ősi mondásra is gondolhatunk, miszerint az ellentétek kioltják egymást. Jelen esetben a gyűlölet a szeretetet, a szeretet a gyűlöletet. A gyűlölet fajtáiról, típusairól már szóltunk. Beszéljünk most egy keveset a szeretetről is. Mert szeretet sem egyféle létezik. Itt és most arról a szeretetről beszélek, amelyről Pál apostol azt írta, hogy „a legkivá12 lóbb adomány.” De pontosan miféle ez a szeretet? A válasz magától értetődő: a Krisztus-i. A Krisztus-i szeretet pedig bizonyos értelemben egyfajta erkölcs. A Krisztus-i szeretet legnagyobb teoretikusa pedig Szent Pál. Alapvető etikája a korintusbéliekhez írott levél. Amikor ugyanis Pál apostol levelet ír a korintusiakhoz, kétségtelen, hogy keresztény etikát készít számukra. Nyilván azért, mert igényük volt rá. Hogy legyen végre zsinórmértékük, amihez igazodhatnak. Szent Pál egy isteni elvet nevez meg legfőbb irányelvként, s ez a Szeretet, amely a legnagyobb adomány. Azt írja a korintusiaknak, erre törekedjenek. A szeretetre. Egy kortárs francia gondolkodó, André Comte-Sponville szerint „a szeretet (…) az első, kétségkívül nem abszolút módon (hiszen akkor Isten lenne), hanem a morálhoz, a 13 kötelességhez, a Törvényhez képest. Ez minden erény alfája és ómegája.” Sőt, a francia filozófus egyenesen azt állítja: az udvariasságra azért van szükség, hogy pótolja az erényeket, az erényekre pedig azért, hogy helyettesítse a szeretetet, hiszen ha képesek lennénk a szeretetre, nem volna szükség az erényekre. Az erények gyakorlása végered14 ményben annyit jelent, hogy az ember úgy tesz, mintha szeretne. – Pál apostol két utat 10

Szent Biblia. Lukács evangéliuma 10:30-35 Buda Béla: Empátia. 11. o. 12 Pál apostol első levele a korintusiakhoz. In: Biblia, 1287. oldal 13 André Comte-Sponville: Kis könyv a nagy erényekről., 271. oldal. 14 V. ö.: André Comte-Sponville i. m. 11

58

.

Partium


ötvöz a korintusiakhoz írott első levelében: erkölcsi szabályrendszert állít föl, azaz morális törvényeket nyújt, ugyanakkor a tizenharmadik fejezet, a Szeretet himnusza által fölvillantja azt is, mi van az erényeken túl. És ez a szeretet. De, újra fölteszem a kérdést: valójában mi is ez a szeretet? Mi az a szeretet, amely 15 „ha nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” ? André Comte-Sponville a szeretetnek három meghatározását adja. Az elsőhöz Platónnak A lakoma című műve nyomán jut el. Ez az Erósz. Az a szeretet / szerelem, amely a vágyon alapul, ennélfogva a célja valamiféle hiány csillapítása. Ebből kiindulva logikus és belátható, hogy „ha a szerelem hiány, kudarcra van ítélve”, „mert minden hiány csitul.”16 Az is egyértelmű, hogy ebben az értelemben erósz az is, ha az ember megkíván egy gusztusos ételt, holott nem éhes, egyúttal az is, amikor valaki kiéhezetten bármiféle, bármilyen minőségű ennivaló után vágyakozik, hogy csillapítsa mardosó éhét. Magyarán az erósz körébe sorolhatjuk úgy az alapvető szükségletek kielégítését, mint a szórakozás utáni vágyat. A második definíció, amelyhez Arisztotelész nyomdokain jut el a szerző, a Philia, a barátság. Ám ezt a barátságot nem csupán abban az értelemben kell értelmeznünk, ahogyan a barátság szót általában használjuk, de abban az értelemben is, ahogyan (például) egy emberpár szereti egymást hosszú éveken, évtizedeken keresztül, a vágy-hiány-erósz csitultát követően. „Ez a szeretet nem szenvedély, jegyzi meg Arisztotelész nyomán 17 Szent Tamás, hanem erény: a másik javát akarni: maga a jó.” „Az ember eleinte csak önmagát szereti – fejtegeti Comte-Sponville – (…) A hiány: bujaság. Az éhség vágy; a vágy éhség. A szerelem ragad meg, a szerelem fal föl. Erósz: önzés. Aztán megtanuljuk (a családban, a párkapcsolatban) egy kicsit önmagáért is szeretni a másikat: öröm, barátság, jóakarat. Átlépés ez a testi szerelemről, mint Szent Bernát mondja, a lelki szeretetre, önmagunk szeretetéről a másik szeretetére, arról a szeretetről, amelyik elvesz, arra, amelyik ad, az érzékiségről a jóakaratra, a hiányról az örömre, az erőszakról a szelídségre – 18 az erószról a philiára.” Mert – ugyancsak Comte-Sponville-t idézve – „az erósz egyszerűen csak fokozatosan belepusztul abba, hogy kielégül, (…) míg a philia épp el19 lenkezőleg, boldog pár esetében szüntelenül tovább erősödik, mélyül, bontakozik.” Comte-Sponville az erósz és a philia meghatározásakor Platónhoz és Arisztotelészhez nyúl vissza, s definícióit a két álláspontot erősítő későbbi bölcselők gondolataival támasztja alá. Nem nehéz azonban észrevennünk, hogy ez a két meghatározás nem fedi le a szeretet-fogalom jelentéstartományának teljes spektrumát. Ezért egy harmadik meghatározással is szolgál Comte-Sponville: az agapé fogal20 mával. „Ez a szereteten (az erószon, a philián) túli szeretet.” János apostol írja első levelében: „Isten a szeretet. Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és 21 mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent.” Az agapé tehát egy emberen túli, erkölcsön és erényen felülemelkedő szeretet, amely azért több, mint a morál és az eré15

Pál apostol első levele a korintusiakhoz. In: Biblia., 1287. oldal André Comte-Sponville i. m. 290. oldal. 17 André Comte-Sponville i. m. 317. oldal. 18 André Comte-Sponville i. m. 316. oldal. Kiemelések a szerzőtől. 19 André Comte-Sponville i. m. 316. oldal. Kiemelések a szerzőtől. 20 André Comte-Sponville i. m. 323. oldal. 21 János első levele. In: Biblia. 1357. oldal 16

.

Partium

59


nyek, mert meg is szünteti azokat: ha az agapé valósággá válik, ha az agapé uralkodik, negligálja a bűnt és a rosszat. Ha az ember az erósz vagy a philia értelmében szeret – és a legtöbb ember bizonyosan csak e két értelemben képes erre az érzésre –, akkor élete során viszonylag keveseket szerethet (az erósz-szeretettel a Casanova-emberek esetleg egy-két-háromszáz látszólagos másikat, miközben mindvégig önmagukat; a philiaszeretettel pedig senki sincs a világon, aki néhány másiknál többet). Ráadásul mind az erósz, mind a philia feltételezi az aktív és a passzív (azaz a szerető és a szeretett) fél között fennálló ismeretséget, nexust, kapcsolatot – végtére is egy teljesen, minden szempontból ismeretlen emberre, olyanra, akinek a létezéséről sem tudok, nem vágyakozhatom és nem fogadhatom a barátságomba, ez aligha lehet kétséges. Az agapé azonban erre is „alkalmas”. Sőt! Még ennél nehezebb „feladatot” is képes megoldani. Máté evangélista írja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőite22 kért!” Márpedig, akárhogyan csűrjük-csavarjuk, ezek a kívánságok az emberi természet ellen valók. Erre tehát kizárólag az agapé, az isteni szeretet vagy a szeretet mint Isten lehet képes. És – félreértés ne essék! –, ez nem kizárólag keresztény gondolat! Megtalálható valamennyi magasrendű vallásban – egy hajdani szufi bölcs, bizonyos alHalládzs például így vall: „Isten lényege a szeretet. A teremtés előtt Isten önmagával teljes egységben élt, és ebben a szeretetben önmagának önmaga megnyilatkozott. A nem23 létből önmaga képét kiemelte, és ezzel valamennyi tulajdonságát és nevét.” A szufi gondolkodó más retorikával, más fogalmi hálót használva ugyan, ám végeredményben ugyancsak az agapéról beszél. A föntiek alapján kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor Pál apostol szeretetről beszél, az agapét érti alatta. De csakugyan azt? „Törekedjetek a szeretetre!”24 – írja Szent Pál. És ebben a felszólító mondatban fölöttébb lényeges ez a szó (a felszólítás maga): törekedjetek! Tehát nem törvénybe iktatva követeli meg a szeretetet (akik a szeretet törvényéről, parancsáról beszélnek, nem Pált követik), hanem ennél sokkal enyhébben fogalmaz – minden bizonnyal azért, mert tisztában van azzal, hogy a szeretetet képtelenség törvénybe iktatni. Immanuel Kant ezt így fogalmazza meg: „A szeretet az érzés és nem az akarás ügye, és nem azért szeretek, mert szeretni akarok, még kevésbé azért, mert szeretnem kell, képtelenség tehát a 25 szeretet kötelességéről beszélni.” Kétség kívül akadnak olyan emberi érzések, amelyeket nem hogy akaratunkkal kicsikarni képtelenség, de feléjük törekedni is bajosan tudunk: az erósz és a philia bizonyosan ilyenek. Nem vágyhatunk mindenkire és nem táplálhatunk barátságot mindenki iránt. Hiába igyekszünk elérni ezeket az érzéseket, ha belső késztetéseink, hajlamaink, a testünkben zajló biokémiai reakciók nem támogatnak bennünket – az igyekezet, a törekvés önmagában édeskevés, csúfos kudarcra ítéltetett. 22

Máté evangéliuma 5:43-44. In: Szent Biblia. 1101. oldal In: Hamvas Béla (szerk.): Anthologia humana., 54. oldal 24 Pál apostol első levele a korintusiakhoz. In: Szent Biblia. 1288. oldal 25 Immannuel Kant: Erénytan. Bevezetés XII c „Az emberszeretetről”. Idézi: Comte-Sponville i. m. 266. oldal 23

60

.

Partium


Szent Pál értelmezésében a szeretet tehát egészen biztosan nem vágy, nem egy hiány betöltésének igénye, azonban nem is a barátság, nem a baráti össze- és együvé tartozás meghittsége. És mégis: talán ezt is, azt is; meglehet, mindkettőt magában foglalja. Jóllehet felületesen szemlélve az apostol az agapéról beszél, s ha el is fogadjuk ezt, vagyis azt mondjuk, hogy a föntebb kifejtett három definíció közül az agapé áll a legközelebb ahhoz a fajta szeretethez, amelyikről a Szeretet himnuszában olvashatunk, még akkor sem zárhatjuk ki Pál szeretet-fogalmának értelmezési horizontjából a másik kettőt. Pál apostol szeretet-fogalma fölöttébb összetett, a hétköznapi szeretet-fogalomnál messze homályosabb (holott az is meglehetősen az), viszont biztos, hogy az apostol egy olyan „típusú” szeretetet dicsőít, amelyet nyilvánvalóan nagyon nehezen képes gyakorolni az ember – éppen azért, mert ember-voltával, emberi alaptulajdonságaival, ösztöneivel, környezeti meghatározóival ellentétes. Ahhoz, hogy mégis megfejtsük ennek a szeretetnek lényegét és legbensőbb titkait, talán ezen a ponton használhatnánk az Istentől eredeztetett szeretet fogalmát, amelyet a teremtő Isten isteni részként helyezett az ember bensejébe. Ez által a szeretet által az ember fölülemelkedhet emberi mivoltán, amiképpen az agyának barázdáltsága, szellemi kapacitása révén fölülemelkedett az állatvilágon. Következésképpen ezt a szeretetet bátran értelmezhetjük egyfajta, az emberfelettihez vezető útként is. S ha már útként, hát felfoghatjuk gyakorlati módon (elvégre az útra gyakorlatilag is rá lehet lépni, az utat valóságosan is végig lehet járni, az úttal ténylegesen is meg lehet küzdeni): olyan emberi érték gyanánt, amely által az ember morális lényként képes megnyilvánulni, létezni. Igaz, már-már emberfeletti erőfeszítés e szerint a szeretet szerint élni, viszont ha mégis sikerül, az megoldás, méghozzá nagyszerű és szépséges megoldás lehet az emberi nem jövőjére nézve. Mindent egybevetve úgy érzem, Pál apostol, midőn szeretetről ír a korintusiaknak, az Istentől eredeztetett szeretetre gondol, amelyet a teremtő Isten isteni részként helyezett az emberbe. Az embernek „csupán” rá kellene bukkannia erre az adományra, minden adományok közt a legkiválóbbra. Ha erre képes lenne, a megbocsátás, a kiengesztelődés már gyerekjáték volna. Az ember azonban, láthatjuk, tapasztalhatjuk, igen kevéssé képes rábukkanni bensejében az Istentől eredeztetett szeretetre. Ezért, ha ki akar lépni a gyűlölet köreiből, meg akar szabadulni a gyűlölet börtönéből, kénytelen félmegoldásokat választani, kénytelen ravaszkodni. Ahogyan például egyes albánok teszik. Enver Hodzsa halála, majd totalitárius rendszerének összeomlása után Albániában tetszhalottaiból föltámadt a vérbosszú tradíciója. 1987 óta Albánia újra a vendetta földje. Ha valaki megöl valakit, az áldozat rokonainak kötelessége megtorolni a gyilkosságot. Az albánok szerint ugyanis a nyugati joggyakorlat aránytalanul több jogot biztosít a tettesnek, mint az áldozatnak, holott olvasatukban a Biblia is, a Korán is azt írja, azt tanítja: szemet szemért, fogat fogért (holott valójában ez az elv nem bibliai eredetű, hanem Hamurappi törvényeiben gyökerezik). Ezért a meggyilkolt ember hozzátartozóinak kötelessége felkutatni és megölni a gyilkost. Egyetlen menekvés létezik: a vérbosszú elől menekülők dombjai. Ha valaki gyilkossá lesz, de nem akarja elindítani a bosszú végtelenített spirálját, elmondja saját családfőjének vagy nemzetségfőjének, hogy hajlandó elvonulni egy ilyen dombba. Ezután kap egy hónapot, amely alatt elrendezheti dolgait, szabadon járhat-kelhet. A hónap leteltével az áldozat családtagjai elkísérik a dombhoz, ahol elvileg száz évig, gyakorlatilag halá-

.

Partium

61


láig kell élnie, hogy bűne bocsánatot nyerjen. Amint elvonul a domb oltalmába, az áldozat és a tettes családja újra békében él egymás mellett, mintha mi sem történt volna. Ezekben a dombokban, a föld mélyében kialakított apró cellákban élik le egész hátralévő életüket a vezeklők. Csak éjjel jöhetnek ki a föld felszínére; ha ezzel nappal is próbálkoznak, bárki büntetlenül lelőheti őket. Amikor elérkezik a vég, először az áldozat családjának jelentik, hogy a bűnös elhunyt, s csak miután a sértett rokonai meggyőződtek a halál beálltáról, csakis akkor adják ki a tetemet az övéinek, hogy nyugalomra helyezhessék. Ez a rendszer, ez az eljárás jelenti az egyedüli szabadulást a vérbosszú örvényéből Albániában. Ez az embertelen, lélektelen alku helyettesíti a megbocsátást... Miközben ezeket a sorokat olvassa a nyájas olvasó, a Közel-Keleten egy terrorista éles kardjával talán éppen lemetszi egy felebarátja fejét. Büntetésül a nyugati szövetségesek holnap bombákat szórnak az Iszlám Állam által ellenőrzött vidékekre, s a támadás nyomán nem csupán fegyveres ámokfutók, de asszonyok és gyerekek halnak meg. Újabb fejek hullnak, újabb bombák potyognak, így megy ez már emberemlékezet óta. És így fog menni a világ végezetéig, ha nem vagyunk képesek a megbocsátásra. Nem a bosszú és nem a halálbüntetés, nem a szemet szemért elve a megoldás. Már csak praktikus okokból sem: a bosszú ártatlanokat is elérhet, s többnyire el is ér, a bírói ítélet tévedhet – az ember, bár régóta áhítja, sosem volt, sosem lesz tévedhetetlen. Ennek szellemében végezetül hadd tegyek föl egy egyszerű kérdést: mit cselekedjek, ha egy félszemű szúrja ki a szememet? Miként vegyek arányos elégtételt? Szúrjam ki a tettes maradék szemét? De akkor ő vak lesz, míg én egy szemmel továbbra is látok! Hol marad a szemet szemért, fogat fogért áhított arányossága ebben az esetben? És hová szivárog belőlem az Isten képmása, vajon hová? Felhasznált irodalom ARISZTOTELÉSZ: Nikomakhoszi etika. Budapest, Európa, 1987. BENDA, Julien: Az írástudók árulása. Fordította Babits Mihály. Budapest, Fekete Sas, 1997. BIBLIA. Budapest, Szent István Társulat, 2011. BUDA Béla: Empátia. Budapest, Urbis, 2006. COMTE-SPONVILLE, André: Kis könyv a nagy erényekről. Bp., Osiris, 2005. HAMVAS Béla (szerk.): Anthologia humana. Ötezer év bölcsessége. Szentendre, Medio kiadó, 1996. HAVEL, Václav: A gyűlölet természetrajza. In: Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1991/1. LIICEANU, Gabriel: A gyűlöletről. Fordította Karácsonyi Zsolt. Budapest, Orpheusz, 2014. Szent Biblia. CD-ROM. Budapest, Arcanum, 1995. SZONDI Lipót: Káin, a törvényszegő. Budapest, Gondolat, 1987. THORDAY Attila Dr. (főszerk.): Jeromos Bibliakommentár I. Az Ószövetség könyveinek magyarázata. Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2002.

62

.

Partium


Életutak – Andrea életművek Dunai Be ha Zoltán

Az éthosz szelíd rendíthetetlensége Kalász Mártonról Finomság és hajlíthatatlanság látszólagos ellentmondásossága: s a mélység és a magasság hogyan nyílik ki általa? Talán az identitások keveredésétől és egybefonódásától segítve? Hogy németség, magyarság (vagy akármi más), keletiség és nyugatiság, megszenvedett kultúrnemzetiség és európaiság – vagyis igaz emberség együtt fakasztja az örök értékeket? Hogy Kalász Mártonnál szelídebb és értékrendjében rendíthetetlenebb költő alig született még? Talán ha minden önazonosság minden kisugároztatott belső sajátosságával és humanitásának minden tiszta energiájával kibontakozik, akkor keletkezik az, ami egyszerre köt és emel? Köt a bennünk gyökeresen elidegeníthetetlen és egyúttal emel a fölöttünk húzódó és égbeszökőn szférikussá táguló időtlen értékrendhez? Hát ilyesmi, ami Kalász Márton költői egyéniségében és lírai-prózai életművében lezajlik. Türelemmel építkezve, a gyöngykagyló állhatatosságával – s a teremtő isteni ihletődés áthatottságával – alkotva a kultúrafenntartó lényegteljesség művészi kincseit, s belőlük a szellem katedrálisát. Példamutató mintaképéül mindannak, ami az erkölcsöt és az esztétikumot önnön végső alapjához és céljához: a transzcendenciából sarjadó igazsághoz visszavezeti. A költő folyamatos igazság- és sorsbeszéde a kezdetektől máig ilyen dimenziókból táplálkozik, s ilyen útmutatással árasztja szét a szellem jelzőfényeit. Sötétségben is világosságot gyújtva, ocsmány történelmi időkben és későbbi csúfos hadakozások közepette is lefegyverző és megszégyenítő tisztasággal. Egy régi zsoltáros versében a „világ bárányára” tekint, aki megáll fehéren, „hófolton, szélben, szalmavizes fényen”, s kihívja aztán a rettenetet; a „gonosz szánandó ingerlője” lesz. Ez tehát a hitelesség varázsa. A jelképes, tömörítő, kontemplatív metafizikai sorskifejezés hangulatsűrűségével telítetten. S úgy szegülni szembe fenyegető ártalmakkal – bízván mindig is a „bölcs univerzumban” –, hogy a türelem rendre mások javát szolgálja. „Ha ez a megoldás egyetlen, / legyek bőven adakozó! / Üljenek havas fejemre a varjak, / véssék, véssék – öreg ganajba / szorul az életmentő mag.” A porszemlét változatos „tűrési fokozatok” megpróbáltatásain keresztül válik életadóvá. A szerves növekedés – mint a fűszál – világnyi jelentőséget hordoz. Kalász Márton érzi és érti a mindenség legrejtettebb törvényeit is, s azokhoz tartja magát, azok szerint cselekszik és alakítja környezetét. A lealacsonyító

.

Partium

63


„lét elől rossz fészerbe beállva / lássak a fénybe kifelé” – áhítja. Képzetgazdag, konfesszionális vagy éppen tűnődő és elvont bölcseleti artisztikummal megidézi az egyetemes kultúra nagyjait, de a háborúságokba belerokkant, belehalt szegényemberek elavulhatatlan intelmet jelentő keserű sorsát is. Az örvénylő pusztulással és pusztító erőszakkal szembeni morális tisztesség megszemélyesítőit. És „én csak ülök, a tűrés / követhetősége – szólnánk még, Uram, / valaha érdekemben” – mondja legújabban is a költő, és sötét falak árnyékából is fényekre vágyakozva, és csendesen, valami angyali „derűvel, halkan”, de tántoríthatatlanul a gyermekkortól kezdődően megtanult és megtapasztalt létigazságok eszméinek jegyében, képviseletében. Akkor is, amikor az irodalom, a kultúra bástyáit őrző írók, költők magasrendű szövetkezésének eszményét őrizte meg. Neki köszönhető a történelmi tett: a Magyar Írószövetség léte és átmentése a huszonegyedik század első évtizedének derekán fellángoló támadások össztüzében. Ő volt ugyanis az elnöke akkor. És előtte kultúrdiplomata, Németországban a magyar irodalom nagykövete, és egyáltalán: a szellemi kultúra egyszemélyi intézményként is vállalkozó megtestesítője. Ha volna méltó utókor, ezt is megköszönnék neki, később is, mindig is. És szerkesztői működését többek között a keresztény Vigília folyóiratnál, s lelkiismeretesen tevékeny tanári munkálkodását régóta a keresztyén Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol még senki nem érezte azt, hogy a rangjának kijáró formális tekintélytisztelettel volna szükséges viszonyulni hozzá, de ahol akárki megérezhette azt, hogy személyiségének és szellemiségének, kényszerektől-külsőségektől mentes és független legbelső értékeinek elbűvölőn szertesugárzó emberi-lelki tekintélyéhez viszont feltétlenül kapcsolódni kell – és méltón és viszonzott szeretettel –, a saját érdekében, ha igazi értelmiségi, szellemi lény akar maradni. Tudás és hit, erkölcs és művészet, vallomás és intellektus: Kalász Márton áldásos missziót végző léleknevelő életműve máris áll az időben, mint védvár vagy világítótorony – bárha a viharzás és „rapszódiáink évada” folytatódik is. Mert „a vesztőhely is megváltás; minden, ha innen indul / megszabott tétre küldetés”.

64

.

Partium


Emlékezés Técsi Zoltán

Rituális széptettek VIII./13. És mégis mozog… Egy hete történt éppen, hogy megrázkódott Nepál és környéke, és éppen egy hete annak is, hogy értesültem jó barátunk, Antall Pista elvesztéséről. Ami ugyancsak megrázkódtatásként ért. Mert, ahogy szívemen viselem valamenynyire az ország sorsát, ahol húsz éve eltöltöttem egy hónapot, ennek az édes pofának és kiváló szakembernek is kijár részemről a gyásszal felmagasztosult tisztelet. Ő ugyanis több volt jóval, mint remek riporter – a rádió kiebrudalt, majd visszahívott kulturális rovatvetetőjeként -, de az Érzés és Értés megtestesülése egyszerre. Igen, amellett, hogy az a bizonyos, kiveszőben lévő értelmiségi, „érzelmiségi” is. Egész egyszerűen pedig, egy utánozhatatlan emberpéldány. Akinek felesége ráadásul – s ezt is nagy sokára derítettük ki –, földimnek, sőt falumbélinek számít, bár se addig, se azóta nem találkoztunk. Jut eszembe, pár éves, szinte ezzel a sorozattal egyidős kislányukról meg egyenesen naprakész ismeretekkel rendelkeztünk annak idején, hiszen boldogan továbbítottam mindazon életjeleket, amiket édesapja volt szíves megküldeni számomra. Vajon most mi lesz ővele is? Mert egy apát elveszíteni lányként nem lehet leányálom, hát még egy ilyet! Mindegy, csakis Márai és Kosztolányi Halotti beszédei és Dsida Jenő híres négysorosa marad nekünk kapaszkodóként – amit szerda hajnalban emlegetett épp a Szerelmes földrajzban egy kolozsvári elszármazott. És Schubert második szimfóniája szól éppen, amitől csak még rosszabb. Mert ő is idejekorán ment el közülünk – mindössze harmincegy év jutott neki, akárcsak Dsida Jenőnek –, mindezek együtthatásaként pedig összeszorul tényleg a szív. Látod, mondtam, hogy ne halogassuk az általad kilátásba helyezett beszélgetést diófánk alatt! Mert, az még meg is maradt valami csoda folytán – korábbi kertünkből kevés fásszárú mondhatja el ezt magáról –, de a beszélgetéshez minimálisan szükséges másik fél már odalett. Te magad. És akkor miként folytatódik a világ, és Tokaji Ivó –, akarom mondani, Írótáborotok hogyan maradhat ugyanaz, mint ami eddig volt? Nélküled ugyanis valamennyi mindenképp hiányozni fog fűszerezéséből – márpedig tudjuk, az élet, akarom mondani, étel a fűszerek révén válik azzá, amivé.

.

Partium

65


Érdekes egyébként, mert hirtelen elhatározásból akkoriban készítettem el halállistámat. Tehát mindazoknak a leltárát, akik még életemben vesztek el, és akiknek valaminő kötődésük volt hozzám. Kivétel csak kevés akad, hiszen családunk egyetlen hősét, Nyíregyháza mártírrá lett 56-os parancsnokát hogyan is ismerhettem volna – aki édesanyánknak volt unokatestvére, s akinek egyetlen lányával, negyedszázaddal az édesapa újratemetése után, a napokban találkoztam össze újra* –, szóval, Nepál megrendülése, és Pistánk megrendülésünket kiváltó halálhíre előtt kicsivel összegeztem magam számára, kikért is fogok gyertyát gyújtani legközelebb. Mert elhatároztam, mostantól a novemberek legelső estéjén kivilágítom udvaromat a köszönés nélkül eltávozott rokonok, barátok, példaképek és egyebek emlékmécseseivel. És ezen a listán immár Te leszel az ötvenhatodik (!) résztvevő. Aki távollétedben lettél még fontosabb számomra, hiszen a halál nagyító, ami alatt mindenki többnek látszik – hát még az, aki már életében is óriás volt! Megkerülhetetlen sziklaszirt, és írjunk még nagyobb szavakat a „papírra”. Csak hát ettől nem mozdul meg az a másik – tulajdonképpen még ebben is hasonlít a jelzett sziklaszirthez. Nepálban, persze, meg tudott mozdulni! Ott egy hete akkora erők feszítették a felszínt, és döntötték romba nyolcmillió ember otthonát, amiket mi – hála Istennek – elképzelni sem tudunk. A Kathmandu fölé magasló Majom templomot, ahogy ott hívják, Swayambunath sztúpát, meg a többi, több száz éves építményt félig le is rombolták. Erre pedig én sem tudok többet szólni, mint amit arrafelé úton, útfélen odavetnek egymásnak az utak szembetalálkozó vándorai: „Namasté!” Aminek jelentése – most néztem meg húsz év múltán –, „becsülöm a helyet benned, melyben az egész mindenség lakozik, melyben szeretet van, igazság és béke, és ha benned is az van, ami bennem, akkor mi egyek vagyunk.” Igen, ott ennyi elfér egyetlen szóban. És Pista barátunk, neked is csak ennyit üzenek a felhők fölé, mintegy végszóként: Namasté! Amitől, persze, nem fog feltámadni az a tízezernyi elveszett lélek, és te sem fogsz lejönni vissza, a földre, ahol még annyi, de annyi dolgod lett volna…

*Egy közös kirándulás kapcsán egy autóban utaztunk tudniillik négyszáz kilométeren át, és ennek mellékhatásaként valamennyire megismerhettem végre azt a rokonomat, akinek édesapját inkább elhallgattuk, mintsem emlegettük. Jut eszembe, a nyílt szókimondásáról híres Antall Pista abban a korban, valószínűleg, még ennyit sem élhetett volna meg…

66

.

Partium


Ószabó István

Nekem személyes és fájó élményem volt még Trianon* Húszévesen, mint „vendéghallgató”, szem- és fültanúja voltam egy olyan egyetemi előadásnak, ahol a raccsoló tanár az irredenta irodalmi alkotások ürügyén, mint egy kabaréban, Attila, Álmos, Árpád, Bendegúz és más ilyen neveket tett gúny tárgyává. Nemzeti Golgotánkkal kapcsolatos érzelmi kitörések, gondolatok szelektív szöveggyűjteményével röhögtette a zajos tetszésnyilvánításban kitörő egyetemi hallgatókat. A történelemhamisítók korában, ha szóba jött, egyáltalán ha szóba jöhetett a régi Magyarország, csak az ellenszenv és a gyűlölet szintjén. Mint olyan ország, amelyre mi méltatlanok voltunk. Mindent elkövettek, hogy azt a kiröhögtetett érzelmet, és mély érzést kiöljék a szívünkből. Nekem meghatározó élményem és költői témám volt a nemzetvesztés fájdalma, hétfájdalma. Trianonnal kapcsolatban nekem még személyes és fájó élményeim voltak. Egy határszéli faluban halott és gyászkocsi nélkül indultak el az emberek, ki a határba, ahonnan a szomszédos falu temetőjébe láttak. A gyászszegélyként futó barázdák előtt úgy álltak meg, mint a nép a Sárga-tenger partján, hogy az Úr céljuknak rendelje alá a természetet, kétoldalt a hullámokat feltornyozva, hogy így keljenek át száraz lábbal a vízen. De itt, ezeknek az embereknek az a képzeletbeli tenger már nem vált ketté semmilyen varázserőre. Nem is maradtak tovább, csak amíg a távoli templom harangja szólt; érezték, hogy túloldalt az őrállásokról a távcsövek feléjük fordulnak. Az úton visszafelé valaki megkérdezte: „Tudjátok, miért nem büdösödik meg a döglött béka? – Miért? – Mert ez volt gyógyír Jézus sebére! – mondta. Stílust, nyelvet, és minden eszközt felvonultatott a történelem tanítására ez a valamikor harminc-negyven éve Csengerben megtörtént eset. Mégpedig a leghatásosabban. Örök igazsággal. Örök tanulsággal. Hogy idegenné válhat a föld, ahol születtünk, ha ott életünk ellehetetlenül, ha ragaszkodásunk gyökereit kitépik. Örök igazsággal és tanulsággal, hogy gyökereink nemcsak a mélybe lefelé törnek, hanem fölfelé, egymás felé is. És hogy: amit szétszabdal kívül a történelem, az belül egy marad. A lélek nem amputálható. De égi hazánk sincs, ha a földit, a valóságosat örökre elvesztettük. * Elhangzott: Könyvhét, Nyíregyháza, 2015. június 6.

.

Partium

67


Ezt én megírtam, egy irodalmi lapban meg is jelent a hetvenes évek elején, amikor Trianonra még érzékenyen kényes volt a cenzúra. Rejtjeleztem. Nem azért, mert rejtetten akartam valamit megfogalmazni. Nem félelemből. Nem is bátorságból. Csak azért, mert szép. Mert a költészet rejtjelez. Képekben beszél. Az én Trianon-metaforám a mindent elöntő tenger. A víz, mely kitartó állandósággal mossa a partot. Padmalyt mos a part alá, s a föld sorra beszakadozik. A partszakadások helyét elfoglalja a víz, a vízözön mocskos szennyes árja. Amikor Szabolcs-Szatmárba kerültem, ezt a gyönyörű vidéket a valóságban is víz borította. Csengernél a már megrokkant, a forgalom elől lezárt hídon mentem át, s nem láttam mást, csak ezt a mindent elborító szennyes, sárga víztömeget, az örök határkiigazítók, a Krisztus előtti és a Krisztus utáni tolvajok és rablók sárga tengerét. Monodrámáim erről szólnak. Az egyik áttételesen, lélekben és hitben. A másik hőse egy mészkői pap, József Attila kortársa, aki Isten országát képzete el és próbálta megvalósítani itt, egy szegelet földön, az Aranyos-menti, völgybe könyöklő kis faluk mindeneslelkészeként.

Kulcsár Attila: Van, aki munkanélküli, és van aki dolgozik

68

.

Partium


Szilánkok Sarusi Mihály *

Mindhalálig Zaránd

– Hallom, újabban zarándi vagy! – adja meg III/III-as hírébe keveredő, amúgy (is) elég gyanús viselkedésű újságíró ismerősünk (1996 táján) a csabai ávó-székházból lett megyei szerkesztőség szárazkapuja alatti méla csöndben. Nézek, mint bornyú az új kapura. Ez meg honnan veszi? Persze, hogy átvillan rajtam: épp most jelenik meg sorozatom az Ez A Hét című pestbudai ellenzéki hetilapban a Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből AZ MÁI LABANCOKRUL címmel, melyben sorra veszem a labanc viselkedésű, pecsovicsként szájaló, janicsár-szószóló értelmiségieket. (Hogy ne mondjam á-tól cettig.) (Hogy amikor az Elnök Tótkomlóson jár s köszöntőjében össze-vissza beszél a nemzetiségi együttélés örömeiről, a vármegyei elnök nem odasúgjon valamit – felénk pislantva ‒, hogy az biccentsen, rám villanva, ő az? Értem, ő. Mármint hogy aki kigúnyolja pl. a Magyarország-dúló Nagy Szulejmán emlékművét avató őfőméltóságát.) (Ki, mert az jár neki.) Honnét tudja hírlapíró cimboránk, hogy én épp Kurta Miskának adom ki magam – mert az említett lapban így neveztettem a sorozatom szerzőjét magát –, s Teremtőm, el ne hagyj, ráadásul zarándinak, a történet hősét (helyettünk szóló vagdalkozóját) zarándvármegyeinek állítjuk be! Minden tekintetben. Ő tudta. Vajh honnét? Ki súgta meg neki? Annak, aki mindig is gyanúsan viselkedett, túl sokat lehetett látni bizonyos állambiztonsági közegek – s e tiszti közegek legjobb haverjai (úgymint köznapi ügynökök, besúgók, kopók, spionok, spiclik, hogy a többiről ne is beszéljünk!) – társaságában, alattomos testközelségében. (Egy asztalnál, fültávolságban sat.) Hogy a csudába jutott a tudomására, amit szigorúan titkoltam, titkolt a pestbudai szerkesztőség – még az érdeklődő nyomdászoknak sem árulták el (állították akkoriban a szerkesztőségben) – hogy ki vóna az a bizonyos Kurta Miska nevezetű gézengúz? Ám ő… tudja! Lelepleztek. – Megint nem voltál elég elővigyázatos! Egy élet ment rá – az életünk – a sumákolásra. Hogy rejtve maradjunk. Ne kerüljünk bajba. Ne maradjon kenyér nélkül a családunk. Édes gyermekeink ne nagyon érezzék meg. (Megérezte a feleséged, de.) (Azért mégis; mégse.) Most is: itt a de*

A 2014-es váradi Partiumi Írótáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.

.

Partium

69


mokrácia, oszt ugye álnéven kell szerepelned, mert a nemzeti hírügynökség munkatársaként bajba kerülhetsz, ha független ugyan a tudósítói tevékenységtől, de mégiscsak a neved alatt (fölött) jelenne meg a kormányt és a kormányközeli hazug értelmiséget ócsároló kurta jegyzeteid sora! – Kúrta: Miska! – nevetett az egyik szerkesztő, jelezvén, hogy olybá vehetjük, mert szerinte ez (ráadásul) vadonatúj műfaj (mármint ahogyan kapásból – visszakézből – leveri az ember a koma fejiről a süveget). Hogy ne mondjuk. Mondottuk volt… Kúrta vagy nem kúrta; ám hogy. Ha ez tudja, nyilván azoktól, akiket izgat. Akik kik lehetnek? Egykori kenyéradói, akiknek egy része (pláne a fiatalabbja) átállt, az új rendszert szolgálja. Mondván: ez is csak egy szakma! Hogy a csudába n¸ vóna az! Ez persze hogy az. Azaz: jól dolgoznak! Rájöttek, amit pedig nem akartam. Féltvén családom biztonságát. (A magaméval ki vergődik?) Csak rájöttek! A. K. cimbora mondotta volt, miután épp ezen esetet említettem néki: aki ismer (üsmeri az írásaidat), azonnal rájön, ki követte el! Miről, miről, a szóhasználatról, a mondafűzésről, a történet bonyolításáról-gombolyításáról… Ő (ők igen), de ezek? Nem is rossz. Nem is olyan rosszak A Fiúk! A 70. születésnapomon szülővárosomban minket köszöntő gyülekezet egyik tagjának odaszóltam, kezét megszorítva: – Köszönöm, hogy 40 éve csöndesen megjegyezted: Érdeklődtek utánad a Fiúk! Mert hogy ennyi elég volt. Hozzá havonta (?) jártak a Fiúk érdeklődni, mint minden igazgatóhoz, mizújs, hogy ityeg a fityeg (a cégnél, azon belül és kívül), s mi mást lehetett tenni? Mosolyogni, válaszolni – ám nem mindegy, hogy mit! Mást befeketíteni, avagy védeni… Ez az igazgató nagyon sokat segített azzal, hogy intett, figyelmeztetett: lassabban, halkabban, pajtás! Értsünk szót. Hogy ne. Hékás; hogy a másik elhallgassa (mígnem 40 év múlva kiderüljön), ő biza jelentett terólad is… Mi mást tehetett volna?! Annyit, mint aki A Fiúkra figyelmeztetett. Ellenállás volt – ennyi is. Épp elég. Elég, hogy ne menjünk fejjel a falnak. Már ha eszednél voltál. Ép elmével. Ezeket kibírni… Túlélni! „Zaránd”; megáll az ész. Mert hogy eddig olybá vették, Miska csanádinak adja ki magát. (Azon túl, hogy Kurtuczként mint Sarusi.) Most meg mint zarándi fattyú… Kész röhej. S ezt még le is tagadja. Legalábbis titkolja.

70

.

Partium


Békés helyett… Csanád! Ami nincs. Most meg ez a Zaránd. Az sem sehol az ég adta világon! „Zaránd”. Jó, hogy nem. „Magyarország”. Hajaj, Nagy-Magyarország. Az hiányzik ezeknek. Volt-M.o. Zaránd. – Mi közöd neked Zarándhoz?! A Művészeti Alap évi (év végi) díjait 1989-ben Pesten a Vigadóban adták át. Az Alap díjgyámjai SM-nak ítélték a Gáll István magánalapítvány irodalmi díját, méltatást Cseres Tibor Kossuth-díjas író mondott. Honnan vette, honnan nem, szerzőnkről mint „zarándi Márquez”-ról beszélt. Márquez? Biztos nem az lett belőlünk, maradtunk a magunk KurtuczságánakSarusiságánál, ám hogy zarándiak lettünk vóna, vónánk… Honnét vötte? Honnét… Olvasta valamelyik kis életrajzomat, amit magam követtem el – netán a (régi, szabad) Mozgó Világban? –, hol zarándi öregapámat emlegettem, mint aki az általam előadott (költött) mesék egyik forrása. Cseres ugyan székely ember, ám éveket töltött kedves szülővárosomban, B.csabán, így a megyei napilap főszerkesztőjeként nyilván másoknál (nem csabai írótársainál) jobban érzékelhette, mi az a Zaránd, mi lehetett, mi lenne, lett vóna… Mert hogy Zaránd valamennyire megmaradt a békésiek, aradiak, csanádiak emlékezetében. Legalábbis a történelem iránt érdeklődő, népünk múltja iránt érzékeny, gyökereinkhez ragaszkodó, népünk tanítására s nem butítására törekvő értelmiségiek által e tájról őrzött összképben. Zaránd… Magunk is gyakran szembesülhettünk a régi dolgokba merülve: Csaba mellett édösanyám szülőfaluja, Kígyós, apánk családjának otthona, Iratos, aztán Gyula (Gyula város fele), meg még mi minden nem: Zaránd megyéhez tartozott! Valamikor a török időkben kerültek Békéshez meg Csanádhoz. Addig: Zaránd megyei helységekként, majdnem színmagyar településként élték nem mindennapi életüket. S nem csak Iratoson (Nagyiratoson), de a kicsikét beljebb, a hegyek alatt fekvő egykori földváras, megyeszékhelyi mezőváros Zarándon is csak mutatóban írhattak össze oláh és rác lakosokat a török adórovók: merthogy magyar falu vala akkor még nem csak apai nagyapánk Mácsája, meg Iratos, de biza a ma szinte színromán Zaránd is. Jó, jó, de mi közöd neked Zarándhoz? Zarándhoz, ami nincs is. Nincs, ami van. Van, ami nincs. A térképen: alig. Három településnév – egy, oláhosan, az oláh térképen (ugyanő magyarosan némely elavult, illetve maradi szellemű tájaboroszon), egy csak a nagyon régi magyar atlaszon, mái neve elnémetesedvén, s valahol van még egy Perzsia iráni fertályában –, meg ami… bennünk. Benned? Bennem mindenképp. Zaránd ott van, ahol tekegyelmed vagyon. Mindenhová magaddal cipeled! Benned – él. Valóságosan.

.

Partium

71


De: honnét, hunnan ez az egész? Hun szötted?! Szötte, vötte, terömtötte. Zaránd… Olvasod a régieknél Aradvármögye, mög Zarándvármögye történetit, s mire nem bukkansz! Számba vöszöd a török adórovó névsorát épp onnan, Zarándrul, a Zaránd nevű, Zaránd náhijebéli falurul. Zaránd a Rákóczi-szabadságharc után kicsi magyar református falu. Hogy a kitűnő mácsai termőföld urai biztatására, meg a nyomorúság, éhkopp elől menekülő havasi oláhság hozzánk is lehúzódjon. Ahogy betér – mert menedéket kap (jó szót, telket, hogy fölhúzhatja házát, darab földet, hogy legyen hol megtermelni a betévő falatot) – Csabára egy csapat oláh is az 1800-as évek elején, hol otthonra lel az utóbb róluk elnevezett Oláhvárosban. 1918/19-ben egynémely román értelmiségi (Csabán, Gyulán, Kétegyházán például) ezt a menedéknyújtást azzal köszönte meg, hogy beállanak a nagyromán állam ügynökének (azt hirdetve, hogy e drága dák föld a bukuri király katonáinak megérkeztével: fölszabadult! Végre kiszabadult a békésiaradi-csanádi-zarándi-bihari táj az ázsiai jöttment magyarság ezer éves igájából). Köszönet a politikában? Közéletben különösképp nem. Ha a nemzeti kérdés tekeredik a nyakunkra… Rögtön – vagy csak lassan, lassan, de biztosan mögfujt. Esztendőre rá futhattak 'anyaország'-ukba a hazaárulók – ha nem ezt teszik, kapnak a Horthy-fiúktól (mint írja volt boldog emlékezetű Vasas Mihály urunk Ki tud róla? című regényében, kapott az is, aki tán csak a szomszédjára nézett ferde szemmel, de e pillantást elkapva a tollas-süvegű fehér leventék lekapták tíz körméről és már le is verték róla a port). (Csabán szlovák hazaáruló akadt, aki egy tucat szavazattal bekerült a nagyromán nagy nagynemzeti nagygyűlésbe, a gyulai járásban meg vlah pópa jutott ugyanerre a sorsra… a választópolgárok elenyésző kisebbségének a szavazatával.) Nagyapád ott született, Mácsán. Mely községnek a trianoni döntés idején felerészben óhitű (oláh), felerészben katolikus (magyar és német) a lakossága, s mely Mácsán az ezredfordulón tán száz lehet még pápista (javarészt magyar, pár német öreggel). Zarándon a 2002-es népszámlálás 2 – két – embert talál, aki magát magyarnak vallja. Fogyunk, fogyogatunk… Zarándban. (Bármerre nézel a hazában, netán a nagycsaládban.) Zarándi egykor a mai Békés, Arad, a néhai Csanád egy része… Csabán az 1990 utáni kárpótlással öregapánk kígyósi kisbirtokából a magunk részét visszavesszük… Fényesen, a Csaba és Gyula közti Fényesi szőlőkben, a középkori zarándi Fövenyes helység külterületén. Zarándi hét szilvafás, subás, kurtanemessé emelkedvén vissza (Kis Sarusi – Sarusi Kis – Miska). Zaránd, Zaránd… De hogy Cseres Tibor bátyám mindezt honnan vette?! Sejtette, érezte, gyanította. Fölhívta rá a figyelmemet? Megerősíteni igyekezett ebbéli igyekezetemben? Hogy csak azért is: VISSZA? Mindent, mindent. Ami a miénk.

72

.

Partium


Lehet. Örökétig! Mindörökké. A kezdetektől fogva. Hogy nem oda Buda! Zaránd különösképpen nem. Nem és nem. Hogy ez legyen: IGEN. Nemrég két Zarándon jártam. Az egyik, amely Trianon óta osztrák fönnhatóság alatt áll, virágzik. A falu: él! Tiszta porták, rendezett utcák, karbantartott házak, kitűnő a mellékutcák burkolata is… Délelőtt, a nyári meleg ellenére asszonyok ügyeskednek a házuk előtt, menyecskék társalognak hancúrozó apróságaik mellett, a községház előtti díszkertben fiatal férfi kapálja a világháborús emlékművet övező virágágyást. A Lajtán (a hídnál, hol állhatott a besenyő határőrség legkeményebb egysége, hogy védjék a magyar hazát) – nagyméretű ‒ néma kácsa kinézetű pulyka, vízimadarak… Két fűz közt a csattogó Lajta. Körbe, a Fertőnek: szélkerekek (termelik a villanyáramot nem nekünk, Osztrákországnak). Az előbb, kocsiddal átszaladva Miklósfalun: Karl Acs. Nyilván ősi germán családból származik. Köpcsényben Hajdu és Társa cége. Leginkább. Széleskút néhai „Josef Hus”-a, meg a Lajtabánságot idéző Pronay név (az egyik sírkövön). Lajtakátának már a neve letagadhatatlan: a besenyő Kata mi más, őrhely. (Mint Orhei Moldovában, a Nesternél.) Kata, Kata. (A németjének Kata Gata, faluja meg Gattendorf.) (Innen az oláhok gatája? Kész; megláttak minket – mármint a besenyőket ‒, s máris kaputt.) Minden, de minden. A világháborús emlékművön fölsorolt hősi halottak közt Horvath, Kafka, Lang, Toth, Magyar (mi más: Joh.), Nagy (Karl), Szamek (mint a csabai orvos, és Vasas Miska szeretője), Petho (Joh.)… Rosta, Jeges, Strobl (…), Csiszta Zaránd! Mosonyban. A protestáns istenháza – megközelíthetetlenül – körbekerítve házakkal, akár pl. Prága főterén… Hogy védjék (magukat) a pápistáktól? (Ne lássa a többségi – 'bécsi', Bécs által istápolt, netán erővel megtartott – katolikus?) A település magja – ellentétben az újabb, tervszerű kincstári telepítésekkel – hangyaboly sűrűségű, összevissza utcahálózat… A besenyők halmaztelepülése után szabadon? Erre mondják, Nyugat? Amaz meg: Kelet? Melyik amaz? Emez. Másik: nem mondhatni, hogy kihalt, mert van mozgás a románlakta Zarándon is. Az utcákon gyermekek, a kocsma előtt – dologidő javán – sör mellett az eget, a jöttmenteket, meg az út porát bámulók, gépeke húz el a zivatar utáni pocsolyás templomtéri úton. Alig járható utak. A valahai földvár (s nyilván az egykori falu, sőt, me-

.

Partium

73


zőváros?) a Fehér-Körös és a Csiger összefolyásánál, a két víz közének végében volt. Emez Szőlős felől jövet… a Körösnek; annyi volt a szőlőlé, hogy a csigerből patakra futotta? Jól mehetett nekik… A középkor rusnya magyarjainak. A földvárra csak a falu mögött magasodó (sötétedő) töltés utal – a Körösé, netán a Csigeré? Odáig nem hajtunk (a járhatatlan úton). Nem is olyan távol: hegyek. A zarándiak… Amaz (hol, hol nem:) Mosony vármögyében, hun ma Isten hozott! helyett Grüß Gott! járja. Emez a régi Zaránd vármögye földváras székvárosából lett Arad vármögyei színromán falucska. Zarándi hegység – mondják egy komáink, oláh szomszédaink, legalábbis a hivatalos térképek szerint. Mert így keresztelték el a mi Makránkat. Makra-hegyünket, Makra-hegységünket – mely nevet mára már csak a Mokra falunév őrzi. Már a köznyelvben. Mert a mi emlékezetünkben… Ennél több. Zarándi – nekik –, ami nekünk Aradi. Csabáról, Iratosról nézvén: a Makra mi más, Világosi hegyek, netán Radnai-hegyek. A valahai Makra-alja (világhírű, mert az Árpád-háziak, s nyilván az udvarukban időző rangos külhoniak isszák levét) a mai Arad-hegyalja… szőlejével, kolnáival, borával. (Későbbi, mert az Árpádháziak idejében jobbára a fehér járta) Vörös aszújával! 'Zaránd', 'Zarándi'. Hunnan tudnák? Mi fán terem. Kinek! Minek. Hogy a harmadik Zarándról se feledkezzünk meg: e Zaránd helység (nyilván város) Perzsiában él s virul – már ha igaz, ha a XXI. században élhet, virulhat táj és népe Iránban. Ahová hogy juthattunk volna?! Sehogy. Ám meg sem állt odáig… az első drótostót. Legalábbis… A Zaránd név – jó akadémikus finnugrista (más szerint finnugráns) nyelvészeink szerint – szláv eredetű (személynév) lenne. (Hogy mire jutottak, mit jelentene az ő szófejtésük, nyelvtörténeti kutatásuk szerint, fátyol rá!) Tót lenne a jó Zaránd öregapánk… Idehaza, Magyarországon, meg a perzsáknál. Az még hagyján, itthon. Miért ne?! A török eredetű besenyők – mert hogy (a mosonyi) Zarándfalván besenyő határőrök éltek a honfoglalás utáni századokban – nyilván olyan elnézőek voltak (ebbe bukik bele az ezer éves Magyarország?) az állítólag akkoriban még e tájt tanyázó különböző nemzetiségű, úgymint avar, tót (nevezetű szláv), morva, bolgár(török), nándor, germán (?), miegyéb töredékekkel, hogy kölcsönvették egyikük hősének a nevét! Nem volt nekik saját… E török katonanép már csak ilyen lehetett… (Ebbe pusztultak bele ők is?) S nyilván hasonló módon keletkezett a besenyő-látta alföldi tájon született, Erdély és Magyarország határán otthonra lelő besenyők máig Zaránd nevezetű helysége (a hegység meg a helybéli többség által már Munţii Zarand/ului/nak emlegetvén). Üsse kő; e két Zaránd a tótoktól vette a nevét. Ám a perzsiai? Legföljebb ha kellete korán arra járt egy pánszláv drótostót, s valami jeles eset esett meg vele, mert nem e különösség okán lett Zaránd a neve annak a városnak is?

74

.

Partium


– Elejtette az ügyesen összedrótozott fazekat, ami dirib-darabra tört, s közben mondott valamit. Nyilván elkáromkodta magát. „A zarándját neki!” Valami ilyesmi. Perzsa Zaránd. Avagy üveges tót esett náluk hanyatt, s e szent hely neve azóta – attól fogva (fogván fogvást) – Zarand. Még hogy Zaránd, Zarándi-hegység! Egyenesen Zaránduluj… Na, ez az. – A 'Svaran' személynévből! Savanyú a szöllő. Ilyen alapon akár a Sáránd is ebbül lött. Szaránd. Zarbirin. (Szárberény! A mai Vörösberény. Mert hogy a zar, szar mi más, vörös. Ugye.) Besenyő, török. Ó. Zazar. Zavar. Csudákszol?! Ezek közt… A XVI. században a zarándi (zarándvármögyei) Zarándon Magyarzaránd, Tótzaránd… Az adórovó törökje magyar neveket ír össze. 1910: a 3.484-ből 168 magyar. 2002 (mondottuk volt!): az 1.429-ből 2 m. Zaránd. Amihön mi közöd?! Löhet. Lönni, vagy s¸. 7 regényedből 5 e tájt játszódik, e táj népéről szól, e világból merít, a Részek e középső felének a fölmutatására vállalkozik. Kurta Miska innen keltezi karcolatait. Kisregéid közül Csuba Ferkéé bihari, gyulai Dec(s)ebálé zarándi-békési, falurajzod ahogy van, zarándi-csanádi-aradi, széptanulmány-köteteidből a Simonyitól Simonyiig úgyszólván, útirajzaidból mást ne mondjunk, mint a szentföldit záró mácsai… Zarándi vagy, ahogy vagy! Mindönöstül. Sőt, Kilső-Zarándból. Alkalomadtán egész a Fertőig szaladván. Kerülvén. Inkább a besenyőkkel, mint a mindenféle janicsárjainkkal azonosulván. Ez az, azonosulni. Valakivel. Valakikkel. Valamivel. Hogy ne jussunk besenyősorsra. A három Zarándéra. Mert besenyő – mi több, magyar – egy fia se (legföljebb mutatóba, gyászmagyarnak, hírvivőnek egy-egy?). Hogy a perzsa Zarándon, érthető. Ám az a másik kettő… Ezer éve még magyar vala. Hogy ne jusson Zaránd-végre Csaba, Kígyó, Iratos. Arad, Várad, Szeged, Debrecen. Újabb ezer év múlva is álljon Veszprém, Almádi. Alföld, Dunántúl; Délvidék, Felföld, Kárpátalja, Őrvidék. Erdély. Buda, Buda. Valami!

.

Partium

75


Ne Zarandului útján járjuk. (A magunkét). Út-ján. Csaba királyfi úttyán! Csillagösvényeden. Várunk. Haza. Zarándba. A Részekbe! Szilágyságba, Érmellékre. Körösközbe. Hun Ady milyen embereket lelt egykoron! Kinek ha köphetnéke támad, hát kiköp! Egyenes (a tartása), nyílt (a tekintete), derék (a dologban). Magyar. Ez a magyar… akihez nekünk közünk van. Akivel azonosulunk. Akikkel tartunk. – Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek, s nem őrajtuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy – olvassa ránk (mint emlegettük volt) Ady Endre. Ha beledöglünk is? Mert ez az őszinteség tesz bennünket alkalmatlanná a csalásra, ámításra, a másik megtévesztésére? Amiből áll a szomszédjaink jó részének a magatartása – főleg velünk szemben. Hogy ha a MAGYAR szót hallják, nyomban összezárjanak jobb- és baloldaliak? A 'magyar' közember erre mikor képes? Sohanapján, vasárnap. Ma? Ki tudja, mennyire ILYEN a Részek Ady-látta népe. Valamennyire még! Még. Provincia, provincializmus, regionalizmus? Haha. Mert a dolog, számunkra sokkal egyszerűbb. (Mert hogy táj és írás a tárgya – Váradon esett – beszélgetésünknek.) A provinciális hang valójában: tehetségtelen tollforgatóé. Regionalizmust akkor tetszenek – joggal – emlegetni, ha az illető már jut valamire, eléri a középszert. Ám az igazi írásnak oly mindegy… Ha tehetséges a szerző. Írásaimat értékelve provincializmust sosem emlegettek a műítészek, csak némelyik ejtette ki a regionalizmus szót, hogy mára ezt is elfelejtsék. Mert mit kezdjenek azzal, aki hol csanádi, hol békési, hol aradi, hol bihari, hol szerémségi, hol mármarosi, hol háromszéki, tengermellyéki, bakonyi-balatoni… Egyszerre ennyiféle provincializmus: csak nem lehet! Arról nem szólva, hogy példának okáért a Prága nevű provinciának milyen írói voltanak: Kafka, Hašek, Hrabal – hogy mind más legyen. Ugyanarról a provinciáról szólván szót. Mint a latin-amerikaiak… mi másról, a maguk kies tartományáról, e tartományok népének mindennapjairól, e népélet mélységéiből merítenek… Mert hogy, ugye, nem valamely tájjal van baj. A minőséggel. Szerb Antal, világirodalom-történetében, Dante és Firenze viszonyáról értekezvén mit nem állít, mire nem jön rá, döbbenthet rá bárkit, aki nem tud róla: csak kistájnak lehet költészete, birodalomnak sose. Részek. A mi részünk. – Igazán szeretni csak kis hazát lehet. Szerb (Antal) mondja, magyarán.

76

.

Partium


Ady Részek-béli népével – nem túl gyakran (egyre ritkábban) ‒ ma is találkozol. A Fekete-Körös völgyének magyar falvait járva (regényedhez történeteket, adatokat gyűjtve), az a paraszt '56 alföldi regényére készülve megkínzott gazdákkal beszélgetve, a balatoni komcsi- és szovjetellenes diákok 1950-es évekbeli (kötéllel végződő) lázadását túlélőkkel barátkozva, túladunai, nagymagyaralföldi, erdélyi, mit ad Isten, moldvai, mi több, nyugati száműzött magyarokkal ismerkedve érzel még épp eleget e hajdani (?) tartásból. Őseink Ady említette, eleink bennünk megbúvó (sokunkban igen mélyre elrejtőző?) tartásával. Mely gerincet könnyebb eltörni, mint amely hajlik, két rét (hány rét) hajlik. Mely nyelvet hamarabb kitépik, mert csak az igaz kimondására képes. Mely lélek magamagát leplezi le, ha hallgat, mint a sír, hogy el ne szólja magát; épp evvel! …Hogy Zaránd elrejtsen. Magába fogadjon. Ha nincs, akkor is. Hogy van. Benned. Az utolsó zarándi magyarként? Zarándra hivatkozván. Zaránddal leplezvén magad. Belebújva! Mögé rejtőzve. Álca-Zaránd. Ugye, Zaránd! Zaránd-más. Más-Zaránd. Zaránd… Mit lehet tenni?! Ha egyszer Zaránd. Hun van, hun nincs. Menedék. Rejtek. Regő, ha rejti. Ez: igen. Ígön-ígön! Országra terítvén (pl. a Kopóregében). Ráfeszítvén(-feszülvén) ‒ mindenestül. Zaránd. Zaránd. Ha nincs, ha van. …Úgy lögyön.

.

Partium

77


Técsi Zoltán

Rituális széptettek VIII./9. Tavaszi széljegyzet Tállyára, azaz „munkába” menet, a múlt hét közepén került az utamba az első kivasalt békatetem – egy zöld varangyé –, a balkáni gerlék hetek óta súgnak-búgnak, a napokban már a rigóktól is „meg kellett süketülni” alkonyatkor, tegnapelőtt reggel pedig mezei pacsirta, tehát egy Afrikából visszatérő, s szívemnek oly kedves kismadár trillázott tiszaladányi házam felett. A hóvirág, ehhez mérten, lassan már el is virágzik… Igen, a jelek szerint, itt van a tavasz, itt van újra. S ez már önmagában is öröm. Biztos, ami biztos, vasárnap azért megtartottuk Tokajban szokásos Téltemetésünket – amely, a farsangi időszak lezárultával, és főleg az időjárás alakulása folytán, idén is inkább tavaszköszöntésbe hajlott –, szóval, biztos, ami biztos, végigcsörömpöltünk volt városom főutcáján*, melyet ma már sétálóutcának neveznek, és csak az első fecskékkel megérkező turisták révén elevenedik meg némiképp. Ami, ugye, még legalább másfél hónap. Ahogy az első állati és növényi hírnökök közé tartozó gólyák és gólyahírek is váratnak még magukra. (Fülöp gólya bezzeg ott álldogál azon a keresztúri kéményen, ahol tizedik telét töltötte ki, illetve, idén mintha áttette volna székhelyét a közeli villanyoszlopra. De hát ő egy külön történet**.) A kikelet kezdetének tehát ilyen-olyan jelei vannak immár, s aki nem veszi észre őket, lemarad egyhamar róla. A tavasz ugyanis újabban egy még tünékenyebb – átmenetibb és szeszélyesebb – évszak: épp csak megérkezik, s máris megy tovább. Átengedve helyét a pusztító – perzselő és burjánzó – nyárnak. Ami után meg jön az ősz, s utána a végtelen tél, egyben a várakozás és vágyakozás az újabb megújulásra… De ne rohanjunk annyira, elvégre még el sem kezdődött igazán ez az idei igézet. Ellenben készítsük addig is magunkat minél teljesebb befogadására: igen, szoktassuk szívünket az érzéshez, hogy még inkább kiélvezhessük majd a minden nappal egyre közelebbivé váló békakoncerteket, a madárdalt, s az általános nagy kibontakozást. Mert, ki tudja, hány adatik még ebből a tünékeny csodából. Hisz van, akinek húsz se jutott belőle, mivel az ideit már meg sem élhette. Az első vándormadarakkal érkezett ugyanis a szörnyű hír, hogy az általam kisgyermekként megismert ifjú ember, szentesi barátom tizenkilenc éves unokaöccse miként vetett véget az életének szerelmi bánatában***. Amihez már „csak” adalék, hogy volt barátomat meg elhagyni készül gyermekeik anyja. Közben pedig esik az eső. Másképp mondva: könnyeket ejt az ég, s buzog az új élet forrása. És elmos mindent, ami szenvedés, és egybemos mindent, ami – talán – összetartozik. Mert ilyen az Élet. Még könyörtelenségében is oly szép és megható.

78

.

Partium


Ui.: Csak lábjegyzetként jegyzem meg: a tavasz számomra mást is jelent. Mert bizony nem kis terhet ró rám, szó szerint is, hogy e tündéri évszak tiszteletére fokozott figyelemmel és tempóban igyekszem a télen felgyülemlett szemetet eltüntetni az összképből. (És ez, sajna, nem csak annyi, hogy nyomok egy „eszképet”.) Igen, én már cipelem mindhalálig ezt a keresztet, s ilyentájt újult erővel szedegetem az utak szegélyén, egyéb köztereken felgyülemlett mindenfélét. Hátha attól is szebb lesz e virágaival és leveleivel lassan mindent elborító és befedő tavasz! * Szokásunkká vált tudniillik, hogy egy szalmabábot belehajítunk ilyen tájt a Tiszába – persze, csak miután meggyújtottuk, és végighurcoltuk ama tokaji főutcán. Rituálénk pedig idén – talán épp a szervezetlenség miatt – még szebben sikerült, mint bármikor korábban: az időjárás kegyes volt, tüzet fogott, és lángolt egész' a vasúti hídig kiszebábunk is, és majdhogynem több volt a gyerek, mint a felnőtt. Tízen összejöttek tudniillik egy négyezres városból. Mondom, jóleső érzés volt jelen lenni! ** Mert ő tényleg egy külön kategória. Hisz a kis hazánkhoz kötődő, körülbelül tízezer egyedet számláló gólyanépből átlagosan száz kísérli meg évről évre a maradást, azaz a tél szülőföldjén történő átvészelését, ám Fülöpünk az egyetlen mostanáig, aki ezt már tízszer megtette. Mindennek megértéséhez pedig ki kellett deríteni, hogy ő az első olyan gólyánk is, aki nem itt cseperedett fel… hanem a messzi Hispániában. Igen, a spanyolok földjén, egy Ebro menti falucskában, ahol a tavasz még az itteninél is tünékenyebb, s ahol ezért egy idő már csak a szeméttelepeken találnak táplálékot gólyáink. Ellenben olyan enyhe a tél, hogy nem is muszáj nekik elbujdokolni előle. Ennyiben tehát természetes, hogy ez a szél által idefújt díszpéldány jól érzi magát minálunk télen is – főleg ha hozzátesszük, hogy majd félszáz település szemetét ürítik a Bodrogkeresztúrhoz közeleső egykori zeolitbányába. Úgyhogy, a hihetetlenség inkább csak az, hogy egy hónappal kiléte felfedése, azaz származása megfejtése előtt(!) nevezték el az egyik leggyakoribb spanyol uralkodóról, s hogy az 1908-tól kezdődő magyar madárgyűrűzés száz évével, és az ez alatt kézre került ötszáz gólyagyűrű adatállományával számolva tényleg ő a legelső, amely a miénktől teljesen független – az Alpok által elválasztott, s Afrika egészen más részén telelő - nyugati populációból származik. (Ha már itt tartunk, az is egy képtelenség, hogy a vonulás-kutatás honi kezdetekor, tehát 1908-ban, egy erdélyi faluban, Schenk Jakab által meggyűrűzött gólyamadár, illetve a lábán lévő aprócska testékszer, csupán több mint száz év múltán tűnt fel egy teremőrnek a Kairói Nemzeti Múzeum valamelyik eldugott vitrinjében. Igen, ez a legelsők egyikeként megjelölt jómadár – mert ebben is csak a dánok és a németek előztek meg bennünket –, kerek száz éven át hordozta magán azt az aprócska fémholmit, s az azon szereplő értékes információkat. De hogy éppen egy múzeumban, közszemlére téve...) *** Már megbocsássatok – s elnézést kérek az összehasonlításért is –, de ha én túléltem válásunkat, vajon egy ifjonti lélek vajon miért nem tudja túltenni magát ilyetén válságán? S miért dobjuk el magunktól azt az életet, ami így, tavasz táján talán még többet ér, igen, még többet jelenthetne nekünk? Nem, nincs erre magyarázat. Egy biztos: az Élet parancs és törvény – ugyanakkor, ha valakiben megbomlik e tekintetben valami, akkor a jelek szerint annyit sem ér, mint egy rongydarab. S ennél okosabbak e percben úgysem lehetünk.

.

Partium

79


Sz. Tóth Gyula

Tanári notesz 10. (részlet – kézirat)

Könyves kapcsolatok. Klasszikusokkal indult, klasszikusan. Madarász Imre kötetét (Összehasonlító italianisztika alcímmel) Tusnády László irodalomtörténész, költő, tanár ismertette. Tábori László a főváros építészeti alakzatait, formáit vizsgálta, és ennek nyomán próbálta felfedezni, megérezni a lakók életét, talán lelkivilágát is. A sajátos szempontú vizsgálódás érdekes, sokszor szomorú következtetéseket eredményezett (Budapest feltáratlan titkai). Némely megállapítást, minthogy a balkonok kevésbé, sőt alig vannak kihasználva, Kaiser László, a kötet ismertetője, a maga részéről cáfolta. Ő például ott szokott sörözni, szólt az argumentum. Hihetünk neki, törzsgyökeres fővárosi. Az én 9. Tanári noteszem eléggé nyitott, nem (csak) az irodalom, a történelem klasszikus alakjaival foglalkozik, inkább a mindennapok hőseivel, akik életük folyamán, a társadalmi csetlés-botlásban, így vagy úgy, társadalmi cselekvőkké válnak. A kérdés csak az, hogyan győzik a „gyűrődést”? A köz javára tesznek-e? Értendő ez pozitív vagy negatív értelemben is. Megtalálják-e klasszikus kapcsolataikat? Lendít-e ez valamit sorsukon? Ha már Zászlós időket élünk, ahogy a kötet beszélő címe sejteti. Erre Madarász Imre irodalomtörténész keresett és talált válaszokat, s én is felhoztam néhány példát, rosszat is, jót is. Ez történt szerdán a Wesselényi utcai Közösségi Házban, a Művészetbarátok Egyesülete vendégei voltunk. Az én mindennapi kapcsolataimból eljöttek néhányan, a hűséges Bárány Laci és Michalkó Gábor, a régi egyetemista barát Nikowitz Oszkár, és az új, kert- és szövegművelés kapcsán szövődő jó kapcsolat alakjai: Török Nándi és felesége, Éva. Jó érzés volt látni Fábián Évát és asszony leányát, Anikót, akik a férj és édesapa tavaly télen bekövetkezett halálának súlyát cipelve, eljöttek: Tóth Barnabás, a kiváló franciatanár, személyéről és a régi jó szakmai kapcsolódásról néhány jegyzet őriz és állít emléket. Pénteken dedikálás a Vörösmarty téren. Amolyan majális. Nekem inkább kedves az írás, az olvasás, a könyvnapi kavalkád az íróknak-költőknek való, én tanár vagyok, aki éppen írogat. De az ünnepi műsor kötelez. A kétszáz kiadó közül ott a Hungarovox, és benne vagyok a könyvnapokra megjelent legújabbak (legjobb) 326 kiadvány között. Az ilyen alkalom arra is jó, hogy hírt adjunk magunkról, az ismerősök egymásnak, esetleg személyesen érdeklődve, vagy levélben üzenve, és vannak, akik már nem jeleznek vissza. Ez is hír. A kiadó asztalánál egy időben ülünk Madarász Imrével. Volt és jelen olaszos tanítványai benépesítik az asztal környékét. Lassú járással, ám délceg tartással felbukkan Kósa András, matematikus professzor, mindkettőnk könyve érdekli. Noha egy fránya deréktáji sérülés zavarja

80

.

Partium


a mozgásban, ez nem akadályozza meg, hogy az anyanyelvápolás jegyében ne kezdeményezzen nyelvi vitát. A kérdés a szenvedő szerkezet körül folyik, olasz, francia összehasonlító alapon. A kifejletet már nem követem, megérkezik a Fodor házaspár, Edit és Lajos, Cili lányunk anyósa, apósa. Helga, a kiadós részéről figyelmesen külön széket kerít nekik, félrevonulunk az árnyékba. Mari is előkerül, régi munkatársnőjével bolyong a könyvek között. Ferenczy Jóska doktor elmaradhatatlan, most Vincze Karcsi nélkül, felcuccol a noteszkönyvből, a kaposváriak „várják”. Ez hízelgő. Díszes dobozban francia bort ad ajándékba. Befut Egedy Gergely, óvatosan ígéri, de végszóra mindig pontos. Még várakozom kicsit: Posztós Éva is megérkezik, osztálykiránduláson van a tanítványaival, a borítón az ő alkotása, jár neki a tiszteletpéldány. Tarján Tamás jelezte, hogy forgatagos elfoglaltságai miatt „késik”, ilyenkor könyves jó szolgálatokat teljesít. Ő már, a többi könyvvel együtt a legkorábban olvasta a könyvemet, kettőt ad a sajátjából, színházi kritikák, „színházi naplók”, ahogy írja a dedikációban. Mennék én is. Apró feladatok még várnak rám. Tiszteletpéldányokat hagyok Ködöböcz Gábor részére a Rím kiadónál, ő vasárnap dedikál, én akkor már Bükfürdőn leszek. Michalkó Gábor, Bárány Laci is felbukkan, bámészkodnak, illetve kapcsolatok fűzik az egyes kiadókhoz, szerzőkhöz. Sok ismerős arcot fedezek fel, részint az alkotók, részint a sétálók között. Híres emberek. Vannak, akik vadásznak rájuk, s mint „hivatásos dedikálás-gyűjtők” lecsapnak, ha észreveszik őket. Tulajdonképpen Benedikty Tamással szeretnék találkozni. Szuvenír című, kétkötetes regénye nagy hatással volt rám, nemcsak az 56-os forradalmi téma miatt, hanem a feldolgozás is lenyűgözött. Proustra emlékeztet. Legutóbb Fűzfa Balázs tanulmánykötete kapcsán hoztam elő (lásd „Egy kitüntetés képei”, Tanári notesz 9., jegyzet, október 4.) Az Unicus kiadónál van kiírva dedikálásra, várakozom hát. Összeismerkedünk. Elmondom a témával, illetve a regénnyel kapcsolatos élményeimet, s hogy milyen nehezen tudtam megszerezni a könyvet 2006 őszén, a forradalom 50 éves évfordulója ünnepi idején is. Kesernyésen legyint. Érdekli, amit mondok, bemutatkozásom, a mondandóm is bizonyára „hitelessé” tesz. Megnyílik. A hatvanas évek megfigyelései, vegzálásai is előkerülnek, börtön, kizáratása a jogi egyetemről. És ebben kis közös: Szeged. Nincs honlapja, nehezen lehet elérni, ha megjelenik a Kortársban az őt érintő tanulmányom, azért valahogyan értesíthetem, talán a kiadó révén. A felkavaró beszélgetés után kicsit keringek. Kissé kábán téblábolok az emberek és a székek között. Most már valóban sietnem kell. Belebotlom Czakó Gáborba. Szó szerint. A kiadói asztalnál ücsörgött, amikor a könyvjelzője lesodródott az aszfaltra. Ő ugrott, én hajoltam, együtt landoltunk. Ha már így esett, felidézek néhány közös emlékpontot, hívókép gyanánt. Persze Szekszárd, Decs, a Várkonyi krónika című regényéről recenziót írtam. A Dunatájban jelent meg, a jó emlékű Csányi László főszerkesztő gondozásában. (Az új magyar krónikás. Dunatáj, 1979. 2. évf. 2. sz. 67-70. o.) Czakó Gábor miatt hívattak a szekszárdi KISZ-Bizottságra, 1980-ban. Az Új Tükör-klub programjában ő is szerepelt a Tanítóképző Főiskolán. Fiatal adjunktusként én voltam a „mozgalom” helyi szervezője, mentem hát. K. elvtárs megkér-

.

Partium

.

81


dezte, miket mondott Czakó. Mégis mire gondolsz, János? – kérdeztem. Láttam, mindent tud. Egy nagy könyvből felolvasta az ominózus passzust, s rákérdezett: Czakó valóban mondta, hogy van Isten? A dolog súlya miatt kicsit „gondolkodtam”. Most ahogy mondod, hát igen, válaszoltam. „Valaki”, egy jelen lévő oktató már jelentett. Na, a dologból nem lett semmi. Miközben jót nevetünk a történeten, egy láthatóan „nyugati fiatal” hirtelen mozdulattal felkapja Gábor székét, s viszi turistának látszó társaihoz. Se szó, se beszéd. Hohó! – kiáltunk mindketten. A fazon fanyar mosollyal, hanyag mozdulattal, kelletlenül, de visszahozza a széket. Bocsánatkérés nincs. Változnak az idők. Egy-két momentumot még felemlegetünk, aztán elbúcsúzom az írótól. Mi lett az egykori elvtárssal? Meg a többi társával? Nem érdekel bennünket. Derűsen válunk el, a széket is megvédtük. És itt vagyunk a téren, könyvek között. „A könyv rögzített lélek, amely csak akkor tud élni, ha élő lelkek vonzásával keveredni és vegyülni tud.” (Márai Sándor) Ezt volt a szombathelyi könyvhét tiszteletére, a Weöres Színházban rendezett műsor szlogenje. Itt olvastam Bükfürdőn, a Vas Népe vasárnapi számában. 2015. június 6.

Kulcsár Attila: Munkavédelem

82

.

Partium


Szemle Farkas Gábor

Művek és világok – a szerző nem halott (Lajtos Nóra „A tiszta beszéd varázsa” című könyvéről) A 2014-es ünnepi könyvhétre jelent meg Lajtos Nóra első önálló kötete A tiszta beszéd varázsa címmel a Hungarovox Kiadó gondozásában. A kötet olyan irodalomtörténeti tanulmányok, recenziók, kritikák és publicisztikai írások gyűjteménye, melyek 2005 és 2013 között jelentek meg a fiatal irodalomtörténésztől többek között a Hitel, a Magyar Napló vagy éppen az azóta sajnos megszűnt Debreceni Disputa folyóiratokban. A gyűjteményt a kötet elején Imre László debreceni professzor ajánlja, és az írások legnagyobb erényeként említi, hogy a szerző bennük „markánsan foglal állást a nemzeti értékek és a népi irodalomhoz kapcsolódó irodalmi hagyomány dolgában.” (7) A 2013-ban PhD címet szerző, debreceni tanárként dolgozó Lajtos Nóra kötődése a népi irodalomhoz nem véletlen. A nemrég elhunyt Görömbei András professzor volt témavezető tanára, akinek esztétikai 1 szemléletét hangsúlyozottan közvetíti tanulmányaiban és kritikáiban Lajtos Nóra. A könyv négy fejezetre bontva összesen tizenhárom írást tartalmaz. Az első fejezet két hosszabb lélegzetű tanulmánnyal kezdődik Sánta Ferencről, melyek a szerző doktori disszertációjának is részét képezik. Az egyik általában fejti ki a 20. századi író recepciótörténetének eredményeit, és elemzi Sánta életművének eddig nyitottan hagyott részleteit. Éppen ezért – ahogy a tanulmány alcíme is utal rá – ez egy Elméleti „ablaknyitás” Sánta Ferenc rövidprózájára. Azért is jelentős ez az „ablaknyitás”, mert az elmúlt évtizedek irodalomtörténete Sánta Ferenc regényeire helyezte eddig a hangsúlyt elfedve a novellák jelentőségét az életműben. Mind ebben, mind a másik – a Tündérvilág című Sánta-novellát elemző – tanulmányában Lajtos Nóra precízen veszi sorra a témával korábban foglalkozó irodalomtörténészek – többek mellett Vasy Géza és Czine Mihály – kutatási eredményeit, és logikus eszmefutatással vonja le saját következtetéseit Sánta novella-irodalmáról kifejtve annak esztétikai sokszínűségét, metaforikus összefüggés-rendszerét, mitopoétikus mélyrétegeit. A könyv harmadik tanulmánya a tragikus sorsú kolozsvári poéta, Szilágyi Domokos Napraforgók című kései versének változatait teszi hermeneutikai vizsgálat tárgyává. A 2006-ban a Forrásban megjelent írásában Lajtos Nóra – akárcsak Sánta 1

A szerző 2013-ban doktorált a Debreceni Egyetemen. Témavezetője Dr. Görömbei András volt. Disszertációjának címe: „Az én hitem az, hogy az ember jó…” – Mitopoétika és medialitás Sánta Ferenc rövidprózájában.

.

Partium

83


Ferenc műveinek elemzésekor (és recenzióiban, kritikáiban is így jár el) – először a téma kutatásának eddigi eredményeiből alkot keretet saját megállapításaihoz. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg, „hogy a kései Szilágyi-líra versdarabjait eddig nem tárgyalta behatóbban a Szilágyi Domokos-i recepció.” (53) Lajtos Nóra a versváltozatok elemzése után összegez, és összegzésében arra is rávilágít, hogy az ügynökbotránnyal hírbe hozott erdélyi költő költészetével/személyiségével kapcsolatban az irodalomtörténetnek még mindig vannak lezáratlan fejezetei: „Azt gondolom, hogy az emlékezés gesztusával minden alkalommal az élő Szilágyi Domokosról kell beszélnünk, akinek életműve (…) sok kérdést tartogat a számunkra.” (67) A második fejezet recenziói fiatal és idősebb szerzők (Both Balázs, Farkas Gábor, Oláh János, Rott József) könyveiről ugyanazt az irodalomkritikusi hozzáállást mutatják Lajtos Nórától, amely nagyobb terjedelmű tanulmányait is jellemzi. Az aktuálisan ismertetett alkotáson kívül Lajtos mindig bemutatja a szerzők addigi pályáját kitérve nyilatkozataikra, műveik recepció-történetére. Teszi ezt mindig úgy, hogy hivatkozásai pontosak, megállapításai logikusak és a művészet-értés elmélyült szemléletéről tanúskodnak. A kortárs irodalom számára nagyon fontosak az ilyen hozzáállású és felkészült irodalmárok, hiszen a mai irodalom egyre távolodóban van a ma társadalmától, az olvasás a megértéstől, az intuitív szövegértelmezés a világ és a létezés megértésétől. A kötetben a recenziókat kritikai medáliák követik (ez a könyv harmadik fejezetének címe, melyet a szerző a 2011-ben elhunyt irodalmár és szerkesztő Olasz Sándor Németh Lászlóról írt tanulmányainak gyűjteményes kötetének kritikájából emelt fejezetcímmé). Ebben a részben is négy írás kapott helyet. Az első Görömbei András professzor 2008-as esszé-kötetének értő bírálata, melyben Lajtos Nóra többször idézve a Görömbei-kötetből (Azonosságtudat, nemzet, irodalom, 2008) hű képet mutat be az ismert irodalomtörténész látásmódjáról az irodalom és a nemzeti sorskérdések, valamint az identitástudat viszonyával kapcsolatban. És Lajtos Nóra reflexiója jól összegzi mindezt: „Nem jelenthet ez mást, mint azt, hogy irodalmat »művelni« csakis helyes önismerettel lehet. (…) A [Görömbei András-] kötetben szereplő szerzők (…) képesek rávilágítani egyéni és nemzeti korproblémáinkra” (130) A fentebb említett Olasz Sándor könyvéről (A nyugati igény – Németh Lászlóról, 2011) írt kritikájában Lajtos Nóra találóan jellemzi az irodalomtörténész stílusát: „Olasz Sándor tanulmányírói stílusa egyéni értekező karaktert kölcsönöz írásainak. (…) Érdekes szerzői megoldás a részéről, hogy zárójelek között mondja el a lényeget, illetve hogy írásainak zárlatai olyanok, mintha újabb »szikra gyúlna« bennük, ugyanis gyakran meglepő újdonságokkal szolgál az utolsó bekezdésben.” (164) Cziráki Zsuzsanna Az erdélyi szászok története – Erdélyi szász irodalomtörténet című könyvének ismertetését pedig az teszi izgalmasan újszerűvé, hogy Lajtos Nóra többször fogalmaz meg benne a könyvkritikán túllépő irodalomelméleti megállapításokat: „Nincs minden nemzet olyan szerencsés helyzetben, hogy az eredetére vonatkozó kérdéseire egyértelmű, megnyugtató választ tudjon adni. Ilyenkor kezdődhet el az a legendaképződési folyamat, amely ezt a hiátust igyekszik minél adekvátabb módon betölteni.” (168)

84

.

Partium


A kötet utolsó írása, a külön fejezetbe szerkesztett Múzeumi séták (a fejezet címe: Három impromtu) számomra talán azért a legizgalmasabb, mert ahogy a fejezet-cím is utal erre, ez a publicisztikai mű három olyan rögtönzés Lajtos Nórától, amelynek hírháttere mellett a szuggesztív líraiság a legfőbb értéke. A költészettel is foglalkozó irodalomtörténész úgy ír itt klasszikus költőinkről, hogy közben maga is költészetet alkot. Úgy lép szerepébe, hogy mindvégig megőrzi az emlékezés és a tisztelet gesztusának individuális szerepét. „A recenziókat, kritikákat tartalmazó kötetet műfaji-kompozíciós zártság és tematikai sokszínűség jellemzi.” – fogalmazza meg megkérdőjelezhetetlen értékeként Lajtos Nóra könyvének az ajánló Imre László professzor. A kritikus emellett kiemelheti, hogy a hosszúra nyúlt, gyakran a mindentudás látszatát keltő, idegen szavakkal „kérkedő” tanulmányokkal szemben Lajtos Nóra írásai éppen annyira hosszúak, hogy az olvasó mentális egyensúlyát is figyelembe vegyék. A szerző kerüli a felesleges idegen szavakat, és elemzéseiben olyan kérdésekre világít rá, melyekben a mindentudó irodalmár szerepétől távol az értő és érdeklődő olvasó perspektívája érvényesül. Ezért ezt a könyvet nemcsak a „szakma” képviselőinek ajánlhatom, hanem minden olyan műértő befogadó számára, akit az irodalmi alkotás teremtője is érdekel, ha egy verset, regényt vagy novellát elolvas. Mert a szerző 2 nem halott, megmutatkozik karaktere művének teremtett világában.

2

Roland Barthes A szöveg öröme című könyvében a modern recepció alapvetésévé vált híres megállapítása szerint: „a szerző halott”.

.

Partium

85


Felhős Szabolcs

A „Szabadelvű füzetek” negyedik kötetéről (Ószabó István: Csillagbölcső) A szabadelvű füzetek sorozat immár negyedik kötetét veheti kezébe a tisztelt olvasó. Ószabó István itt közölt két monodrámáját az erdélyi unitarizmus két lángoszlopáról Dávid Ferenc alapító püspökünkről és Balázs Ferenc népnevelő mészkői lelkészről írta. Emberközeli beállításban párbeszédre invitál a szerző, érzékeltetve, hogy a két főhősünk humanizál bennünket. A legfontosabb a humánum megőrzése és továbbfejlesztése, vagyis szabad szellemmel kapcsolódjunk be a Teremtő munkájába, bátran vállaljuk a tovább-teremtést. A költő a lélek csatornáin vezet el az unitárius gondolkodás mélységeibe, az igazi szabadszellemű világ rejtelmeibe. Legfontosabb teendőnk az emberiség-tudat kimunkálása a tovább-teremtés bátor vállalásával, hisz a világ mindnyájunké és felelősséggel tartozunk mindenért.

86

.

Partium


Unitárius szemmel Felhős Szabolcs

Unitáriusok hőskora a Kárpát-medencében (2. rész) (a XVI.-XVII. században) Felvidék Három esztendő alatt érlelődött meg Dávid Ferenc unitárius hitének alapja, mielőtt 1567 januárjába a nagy nyilvánosság elé lépett volna Kolozsvárott. Ezen hitvallás (a dávidhit) követőinek egyike Egri Lukács volt, aki vállalta a misszió nehéz munkáját szülőföldjén Egerben, majd a Habsburg fennhatóság alatt lévő királyi Felső Magyarország (Felvidék) több településén (Kassa, Ungvár). Iskoláit szülővárosában kezdhette, majd Bártfa is felmerülhet. Wittenbergben 1552. június 20-án anyakönyvi bejegyzésben Lucas Agriensis Hungarus néven szerepel, ahol Melanchton kedvenc tanítványa volt. Egerbe kerül reformált lelkészként és 1555-58-ig tevékenykedett itt, majd az új egri katolikus püspök erős rekatolizációs törekvései elől Kolozsvárra települ át. Részt vesz a Heltai-féle bibliafordítási munkákban. Dávid Ferenc egyik legelső tanítványa. 1562-ben a kolozsvári források említést tesznek betegségéről. 1565-ben ismét Egerben találjuk. A gönci zsinaton Károlyi Gáspár elnökletével 1566. január 26-án vitába kezdett a két tábor. Az Egri Lukács-féle állásfoglalás minden más forrást elvetnek, a szentháromság kérdésében, és csupán a Szentírást fogadják el. Másrészt ki merik mondani, hogy Jézus és a szentlélek istensége is csak az Atyától való és nem eredeti. Ezzel elvetik azt a niceai zsinati tételt, hogy a Szentháromság részei között egyenlőség van, hogy személyük fontossága nincs előbb és utóbb való. 1566 végén, Ungváron elfogadta a lelkészi meghívást. Ungvári tevékenysége nyomán, a kassai zsinaton elmarasztalják, mivel az ungi esperesség Lukács pap hatására kezd elszakadni a szentháromság-hittőlAz unitárius misszió felerősödése erős ellenállást váltott ki az érdekelt területeken, de felfigyelt rá Európa ortodox protestáns közvéleménye is. Georg Maior Wittenbergből, Béza pedig Genfből erős ellenállásra illetve ellentámadásra bíztatja a magyar szentháromság-hívőket. A szikszói zsinaton a felső-Tisza-vidéki papság gyúlt egybe (kálvinista, lutheránus papok), ahol elmarasztalták Lukács 1pap hitelveit. Schwendi kassai főkapitány, aki a szikszói zsinat 1567 decemberében felkért elnöke volt, letartóztatta Egri Lukácsot. Ungváron fogták el és Kassára szállították. Itt zsinatot tartottak, amelyen ítélkezést tartottak Lukács pap felett. A 8 napos meggyőzésre törekvő zsinat után a résztvevők egy nyilatkozatot, egy hitvallást írtak a szentháromságról.

.

Partium

87


A foglyot március 15-ig Kassán tartották, majd átszállították a szádvári várba. Erős ellenállása eredményeként 1572-ben átvitték Jászóvárba katolikus őrizet alá. A Bibliát tanulmányozva megtért, de 1574 elején beteg lett és a jászóvári börtönben meghalt. Egri Lukács követői közül megemlíthetjük Csanádi Imrét, aki 1551-ben iratkozik be Wittenbergbe, majd felszentelése után olaszliszkai, abaújszántói, erdődi lelkész, 1566-ben Kassán tűnik fel, de 1567 januárjában felfogása miatt örökre kitiltják Kassáról. Felvidéken bujkál, 1568-ban Sáros vármegye foglalkozik kitiltásával. Erdélybe megy és Kalotaszentkirályon lesz unitárius lelkész. A források Csanádi Imrén kívül még több lelkészről tesznek említést, de őket kényszerítették a szentháromság elfogadására, amit aláírással szentesítették. Világi követői közt említésre méltó Kassai Orbán 1570. június 14-i tanúvallomásában dicséri Lukács pap tanítását. Trombitás János is Kassán nevelkedett, itt lett követője az unitárius eszméknek. Duna melléke Dunakanyari és a felős-dunántúli unitárius misszió: Trombitás János Nagymaroson vált a mezővárosi polgárság kiváló képviselőjévé. Nagymarosi Trombitás János meggyőződéses híve volt az induló unitarizmusnak. Közvetlen kapcsolatban állt Dávid Ferenccel. (könyveket és misszionárius prédikátorokat kapott Erdélyből) Ő irányította a hittérítők útvonalát (Székesfehérvár, Szabadbattyán, Polgárd, Nagymaros). Hitének és meggyőződésének legszebb bizonyítéka a budai disputa (a tragikus életű Alvinczy György vértanúhalála után történt események) Trombitás János igen széleskörű és érdeklődésű kereskedő volt. Szekerei Isztambultól-Bécsig jártak. Ezért ismert, nagytekintélyű volt mindenfelé. Nagymaros-Székesfehérvár (Dunakanyar): 1568-ban a Dunántúlon először Székesfehérvárott és a Dunakanyarban bukkan elő az unitarizmus. Az erdélyi fejedelmi udvarban számos székesfehérvári tisztségviselő volt (pl. Karádi Pál is odavaló), akik gyakran tértek haza vagy tartották a kapcsolatot városukkal. Dávid Ferenc könyvei hamar eljutottak erre a területre. Székesfehérvár apostola Graciánus Máté is unitárius volt, Szabadbattyán és Polgárdi (ahol Tolnai Lukács prédikált) Nagymarosi Trombitás János lelkes kereskedőpolgár jóvoltából a Dunakanyarban Nagymaros vált unitárius központtá. Trombitás fanatikus unitárius, minden iránt nyitott, irodalmilag is felkészült, kiváló vitatkozó. Udvari papja Csapó György. 1578-ban magára haragítja a budai pasát, aki Trombitásék hatására az unitáriusok javára dönt a nagyharsányi hitvita perújrafelvételében. Ezért a királyi Magyarországra menekül, ahol kénytelen rekatolizálni, de továbbra is az unitárius szellemiséget hirdeti, ezért Nagyszombatról is kitiltják. Megindult a küzdelem 1584-ben Csapó György nagymarosi prédikátort Siklósi Miklós református prédikátor követte. Székesfehérvárott a 15 éves háború (15901605) pusztító vihara söpri el az unitarizmus maradványát is. A Dunakanyarban a fennmaradt néhány hittani emlék, azt bizonyítja, hogy ez a vidék megmaradt a Dávid Ferenc-i unitárizmus mellett.

88

.

Partium


A baranyai unitárizmus Baranyában kerek egy évszázadon át élt és ténykedett az unitárius hit és csak a felszabadító török háborúk után a Habsburgok illetve a katolikusok a legkegyetlenebb katonai brutalitással számolták föl. 1570. augusztus 10-én kelt levelében Méliusz juhász Péter a debreceni szuperintendens arról ír, hogy a Duna mentén Laskon és Tolnán volt disputa az unitáriusok és reformátusok közt. Ez a nagymarosi unitárius hullám első hatása délfelé a Duna mentén. A másik hullám Szeged felől érkezett, Nagyharsányon át Pécs felé. Baranyában 1571-ben indul el Alvinczi György prédikátor lelkész. Iskolai tanulmányait a lutheri elemeket valló Brassóban végzi (a Honterus-féle iskolában). A tordai zsinat és a gyulafehérvári hitvita évében (1566) a kolozsvári iskola igazgatója. Később a Basilius István és társai alföldi misszióját követően 1571-ben a dunántúli antitrinitárizmus erősítésére Baranyába érkezik. A városok útvonalán eljut Székesfehérvárig, ahol már érezhető az antitrinitárius Trombitás János hatása a Duna-kanyarból. 1572-be Pécs antitriniáriussá tételén munkálkodnak a prédikátorok: Alvinczi György, Válaszúti György és Jászberényi György. A dunamelléki református püspök Veresmarti Illés felfigyel az antitrinitárius tanok baranyai terjedésére, ezért hitvitára szólítja fel Alvinczi Györgyöt. A szigetvári béget megfelelő baksis fejében megnyeri a református püspököt az ügyük támogatására. A nagyharsányi hitvitán 3 református lelkész és 2 (Alvinczi György és Tolnai Ambrus Lukács) unitárius lelkész vett részt. Témájuk az Isten egysége volt. A vita végén a reformátusok önmagukat kiáltották ki győztesnek, s a két antitrinitárius lelkészt átadták a hatóságnak. A nagyharsányi hitvita végén Alvinczi Györgyöt felakasztják, míg társának Tolnai Lukácsnak sikerült a pécsi unitáriusok segítségével Pécsre menekülnie. A nagyharsányi tragédiát az unitáriusok Trombitás János közvetítésével a budai basa elé terjesztik, aki Veresmarti Illés püspököt és társait börtönbe záratja. A basa maga is kíváncsi volt a két keresztény hittani felfogásra, így került sor a budai disputára. Tehát Trombitás János ösztökélésére 1575 februárjában a budai pasa fölrendeli Veresmartit és a vele ítélkező nagyharsányi társait Budára. A pasa a fejükre olvassa, hogy meggyőződése szerint nem keresztényhez illő istenük mibenléte felől vitatkozni. Veresmartiékat nyilvánítja vesztesnek és őket ítéli halálra. A jelenlévő baranyai antitrinitáriusok kérésére a pasa a halálos ítéletet pénzbüntetésre változtatja. Jászberényi György 1588- évi halála után a z új prédikátor Válaszúti György lett Pécsett. Ő írta az irodalomtörténetileg is híressé vált Debreceni Disputát (Comedia Válaszutiana) szatirikus vitadrámát. (amely a korabeli drámairodalom nagyra becsült darabja). Válaszúti György nevéhez fűződik a pécsi hitvita jegyzőkönyve is. A Pécsi Disputa című kéziratos munka, tulajdonképpen a vita hű jegyzőkönyve. Szép stílusával, az 1568. évi tordai országgyűléshez ragaszkodó és a lelkiismereti szabadságot fel-

.

Partium

89


tétlenül érvényre juttató felfogásával a XVI. századi magyar szellemi élet egyik gyöngyszemére vált. 1570-től a 17. század végéig unitárius főiskola működött Pécsett, ahol 3 nyelvet tanítottak. A gyakorlati tárgyakon felül lelkészképzés is folyt. A főiskolán tanított Bogáti Fazekas Miklós zsoltárfordító is. Templomuk is volt (a mostani Mindenszentek temploma, 1610-1691-ig), ami a baranyai unitáriusok lelki központja volt. Irodalmi, szellemi téren is maradandót alkottak a baranyaiak. Irodalmi és egyéb emlékek a baranyai unitárizmusról: Hittani rendszer terén a legtöbb ismeret a baranyai unitárius szellemiségről maradt fent. Istenfogalmuk és a szentháromság dogmája terén teljes mértékben megegyezik a hitfelfogásuk az erdélyi unitáriusok, a Dávid Ferenc-i tiszta unitárizmussal. Új lendületet adott a baranyai teológiai fejlődésnek az a tény, hogy Dávid Ferenc püspök tiszta unitárizmusának és a Kolozsvárott 1571-74 között végbement teológiai radikalizmus (Sommer-Paleologg-Paruta-Neuser-Glirius) fejlődésnek egyik nagyszerű képviselője Bogáthi Fazekas Miklós 1582-ben az erdélyi fejedelmi zaklatások elől Baranyába menekül és a pécsi iskolában tanít. 28 tételt írt a szentlélek kinyomozásáról, ismertette azt a teológiai koncepciót, amelyet Dávid Ferenc halála után az erdélyi unitáriusokra erőszakoltak, magyarázta az apostolok leveleit, lefordította és átdolgozta 51 cikkelybe Paleologus Apokalypsis c. munkáját. Néhány év múlva visszatér Erdélybe, művei Baranyában maradnak és a baranyai unitárizmus szellemi bázisává válnak. Neusernek törekvése, amellyel a kereszténység és az iszlám közös nevezőre hozásán fáradozik nem maradhatott nyom nélkül a török félhold árnyékában. Baranyában került elő az úgynevezett kecskeméti kódex, amely 2 Paleologus művet és unitárius munkát tartalmaz. Mindhárom mű latin nyelven íródott és Baranyából származik. Láthatjuk tehát, hogy az unitárius szellemiség Baranyában volt a legmeghatározóbb Magyarországon. A baranyai unitárius közösségek 1687-ig aránylag zavartalanul élik közösségi életüket. Működtek iskolák, a főiskola nevelte az utánpótlást és élték a vallási életüket. A török alól történő felszabadító háborúk után nyomban megindul a katolizálás. Négy év alatt szinte letörölték Baranya térképéről az unitárius közösségeket1687-1691-ig az unitárizmust a jezsuiták és a Habsburg zsoldosok kurtították. Az utolsó fellángolások a Rákóczi szabadságharc idején még unitárius papokat kérnek Kolozsvárról, s a siklósi ferencesek feljegyzéseiből is megtudjuk, hogy 1771-től az ariánusok feltámadtak. A mai magyarországi unitáriusok helyzetét és hitéletét Rázmány Csaba unitárius püspök úr mutatta be az Egy az Isten című összegző könyvében.

90

.

Partium


ú Török Márk

Mennyország újratöltve A halál már évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Mind a filozófusok, mind a kutatók, mind a hétköznapi ember gondolataiban jelen van, és leginkább meghatározza az egyén önnön filozófiáját, miként viszonyul a halál jelenségéhez. Mióta világ a világ, számtalan elképzelés született arról, hogy hogyan halunk meg, mi lesz velünk a halál után, hiszen a filozófia egyik legalapvetőbb kérdésfeltevése nem más, minthogy „Merre tartunk?” Már a neandervölgyi ősember is megadta halottainak a végtisztességet, ezzel megemlékezve az elhunytról és felkészítve őt a halál után következőkre, ez alapján egyértelmű, hogy már akkor is létezett egyfajta túlvilág-hit. A túlvilág-hit legelső, kézzel fogható bizonyítékai az ókori Egyiptomból és Mezopotámiából maradtak ránk. Vésett agyagtáblák, szobrok és falfeliratok, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy már törtelmünk korai szakaszában komoly mitológia alakult ki a halál és az élet kérdéskörében. A sumer Gilgameseposz főhőse az örökélet forrását keresi, az egyiptomi halottakat mumifikálták, majd olyan tárgyakat tettek köréjük a sírban, amelyek, úgy vélték, szüksége lesz majd a túlvilágon. Később, Hellászban megjelent a daimonizmus, amely hasonló a Buddhaféle reinkarnációhoz és az indiai kasztok rendszeréhez: a vallás követőinek reményei szerint minden ember a szerint születik újjá, milyen életet élt előző életében. Tapasztalataik alapján a középkori szerzetesek megállapították, hogy az emberi lélek 21 grammot nyom. Modern szemmel nézve nem igazán adhatunk erre az állításra, ha azonban hisszük, hogy létezik test és szellem, kénytelenek vagyunk hinni azt is, hogy van lélek is: hiszen mit érne a test, amely a megfelelő testi; a szellem pedig, amely a megfelelő agyi működést biztosítja; egy olyan alapvető mozgatórugó nélkül, mint a lélek? Bár a test és a szellem, megindokolja, hogyan, mi más adhatna magyarázatot arra, miért szeretünk vagy gyűlölünk? A modern tudomány a halált a szívműködés leállása miatt bekövetkező végleges állapotként tartja számon, amely alapvetően az agyi funkciók, a légzés megszűnésével jár együtt. A halál utániakat filozófusok kísérelik meg leírni, többnyire feltételezéseken nyugvó állításaik azonban nem megalapozottak, bár ebben a világban megválaszolni egy olyan kérdést, amely kizárólag a túlvilág dimenziójában értelmezhető, lehetetlen.

.

Partium

91


Emberi történelmünket szinte végigkíséri a két vágy: megérteni a halált és örökéletet nyerni. Mindkettő vágy valójában az ember halálfélelmét akarja ellensúlyozni, mivel semmilyen esetben sem tudhatjuk, mi lesz a sorsunk, miután a szívünk nem dobog tovább, és – bár gyakran hallunk a klinikai halálból visszatért/-hozott emberekről, ezek legtöbbször egyszerű átverések. Hozzátéve, hogy a biológiai halálból mindeddig nem tért vissza senki sem. Halálfélelmünk másik táptalaja szeretteink eltávozásában rejlik. Az elhunyt már mit sem érez, teste hullamerev és kihűlt, csak a mi szívünkben van az a minden örömteli emléket magával ragadó feketelyuk és a kérdés: mi is így végezzük?... pusztán egy emlék marad belőlünk, ha testünk már végleg elporladt a földben? Vigaszt sok ember anyagi dolgokban keres: drágábbnál drágább holmikat vesz, alkoholba öli a bánatát; mások vallásokban, szellemvilágban keresik a megnyugvásuk – mind egyeznek azonban valamiben: gyászukat próbálják feldolgozni. A kereszténység – illetve minden olyan vallás, amely a túlvilág-hiten alapszik – lehetőséget ad a hívőknek arra, hogy családtagjaik, barátaik halálát elfogadják, ezáltal saját halandóságukkal is szembesüljenek. Valamint a túlvilág által az örökélet, az üdvösség is közelebb kerül a gyászolóhoz. Tehát a túlvilági életbe és Istenbe fektetett bizalma és hite alkotja meg a keresztény ember mennyország képzetét, amelynek létezése alapjában véve könnyen megtámadhatónak bizonyulna, a szilárd meggyőződés azonban eltöröl minden kérdőjelet. Sokak szerint a halál az élet legnagyobb rejtélye, amelyet – mivel nem lehet megoldani – felesleges is firtatni... „Egyébként találgatásokba nem bocsátkozunk: a halál életünk egyik nagy titka, felelős emberekként nem tehetünk úgy, mintha e titkot feloldottuk volna.” (Unitárius Ösvény) Tegyük meg a tőlünk telhetőt, éljünk olyan életet, amire igazán büszkék lehetünk, becsüljük meg, ami adatott, és bízzunk Istenben, hogy halálunk után magához vesz minket – legyen az bárhogyan. „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok!” (Máté 24,42)

92

.

Partium


Népfőiskola Paládi Zsolt

A Lakitelki Népfőiskola és a magyar népfőiskolai megújulás A magyar népfőiskola-történelemnek is van – legalább - két olyan nagy alakja, mint a dánnak Nyikolaj Grundtvig és Christen Kold. Ez a két jelentős egyéniség pedig Kerkai Jenő és Lezsák Sándor. Lezsák Sándor neve elválaszthatatlanul összefonódik a Lakitelki Népfőiskola immár negyedszázados történetével. Feleségével együtt a kilencvenes évek elején alapították a mindmáig legnagyobb hatású és legjelentősebb magyar népfőiskolát. Kiterjedt levelezést folytattak a magyar emigráció tagjaival, fáradhatatlanul pályáztak, szervezték az anyagi háttért és törekvéseiket siker koronázta. Ma mintegy négy hektáron impozáns, 14 épületből álló művelődési park áll a kulturálódni és kikapcsolódni vágyó közönség rendelkezésére. Magát a komplexumot nem szükséges bemutatni, mindenki láthatja, aki személyesen odalátogat, vagy csupán szétnéz a honlapon. A magam részéről inkább saját élményeimről és a programokról szeretnék beszélni. Előbb azonban villantsuk fel a magyar népfőiskola rövid történetét. Röviddel a trianoni döntés után, már az 1920-as években keletkeztek Magyarországon népfőiskolák, jobbára a történelmi egyházakhoz kötődően. A harmincas évektől kezdődően azonban a népi íróknak határozott elképzeléseik voltak, milyen irányban és milyen módon kellene elindulniuk a népfőiskoláknak hazánkban. Németh László, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Karácsony Sándor és mások elgondolásaiban gyakran bukkant fel ez a pedagógiai módszer. A szövetkezeti összefogás, a modern kisüzemi gazdálkodásra való áttérés és a művelt parasztpolgári réteg kialakítását célul kitűző elképzelésekhez remek eszköznek bizonyult a népfőiskola intézménye. Hasonlóan Grundtvighoz, ők is a parasztságban látták a népegység gerincét. A népfőiskolákat az agrárfejlődés egyik alapvető eszközének tartották, Boldizsár Iván Dániáról, Kodolányi János Finnországról írt könyvet. Az első jelentősebb népfőiskolát Sárospatakon indították. A jelentősebbek közül kiemelhető a szegedi, a tatai, az orosházi, a Balaton vidéki, a nagytarcsai és hódmezővásárhelyi tanyai kollégium. Az 1936-ban megalakult a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa). A KALOT tanfolyamokat, szövetkezeteket és népfőiskolákat szervezett. 1942-ben már húsz népfőiskolája működött, néhányukban kitűnő mintagazdaságot építettek ki. Az iskolákban szakmai tanácsadással segítették a gazdálkodókat, a gazdasági fejlesztést közművelődési és társadalmi programokkal egészítették ki. Ám 1948ban, a kommunista hatalomátvétellel megtört ez a folyamat. Az akkori vezetés betiltotta a közművelődés ezen „polgári” formáját. Nekünk is van tehát fogalmunk arról, mi a népfőiskola. Az 1997. CXL. törvény szerint a népfőiskola olyan felnőttoktatási célú tanfolyamokat szervező, helyi önszerveződés alapján létrejött szervezet, amelynek pedagógiai programja a szakismeretek átadásán túl személyiségfejlesztő (állampolgári, közéleti) elemet is tartalmaz, s melyek lebonyolítási, oktatási rendszerét, módszereit a résztvevők maguk alakítják ki. Lakitelken már húsz éve

.

Partium

93


működik sikeresen és eredményesen a népfőiskola. A közösségteremtés, felnőttképzés módszereiben eredményesen ötvözi a nemzetközi (dán, finn, svéd, német), valamint a két világháború közötti hazai népfőiskolai tapasztalatokat, támogatja a társadalom önszerveződési formáit. A Népfőiskola Alapítvány egy sajátos ún. multifunkcionális intézmény, amely saját intézményi keretein belül képes kielégíteni az oktatás, tudományos ismeretszerzés, turizmus és egyéb nagy tömegeket vonzó programokat egyaránt. Az a program, amelyen részt vettem, a Keleti nyitás kollégiuma, azon a felismerésen indult el, hogy Magyarország keleti térségben levő egyedülálló lehetőségeit jobban is ki lehetne használni. Szimpátiával fordulnak felénk a japánok, a kazahok rokon népnek tartanak minket, gazdasági kapcsolataink rendkívül jók, és nemrégiben találták meg Kazahsztán pusztáin „leszakadt” őseinket, mintegy ötezer magyart. Erre alapozva meg is szervezték részvételükkel a hagyományőrző Kurultáj törzsi gyűlést, amit a Lakitelki Alapítvány is támogatott. Rokonszenveznek velünk a finnek, törökök és a lengyelek. Kapcsolatainkat folyamatosan fejlesztjük ebben az irányban is, ez pedig egy átgondolt, tudatos stratégia része. A márciusban kezdődött, két és fél évig tartó Keleti Nyitás Kollégiuma azt a fiatal értelmiséget szólítja meg, amely érdeklődik Oroszország, valamint Közép-Ázsia országainak kultúrája, gazdasága és politikája iránt. „Ismereteket adunk, konzultációs lehetőségeket teremtünk, és elindítottuk a Nyolc nyelven beszélünk nyelvstúdiumot, melynek keretében üzbég, kazak, ujgur, azeri, kirgiz, baskír, türkmén és tatár nyelvekből kapnak alapképzést a hallgatók” – közölte Lezsák Sándor ezzel kapcsolatban. A magyar Országgyűlés alelnöke a kormány keleti nyitás politikájának leágazásaként jellemezte a kollégiumot, ahol az orosz, az azeri, a mongol nagykövetet is vendégül látták már, de a térség többi nagykövetének a látogatását is szervezik. Ma már élő és gyümölcsöző a magyarok együttműködése a szomszédos népekkel, románokkal, szlovákokkal, horvátokkal, szerbekkel. Japánok, kazahok, finnek, törökök, lengyelek és a környező népek részvételével kellene multikulturálissá tenni népfőiskoláinkat. Ennek a gondolatnak a szellemi megalapozását végezte el Karácsony Sándor, a közösségi oktatás egyik apostola, a debreceni egyetem egykori pedagógia tanára. A magyar nevelés, műveltség és közoktatásügy elemzésében szerzett múlhatatlan érdemeket. Nevelési reformokról és magyar észjárásról írt tanulmányaiból gyakran idéznek ma is. Sokat írt protestáns és népi orgánumokba, nagy hatást gyakorolt a protestáns fiatalok és cserkészek szellemi tájékozódására és életére. Ő mondta a következőt: „Az egyén csak társaskapcsolataiban ember, viszonyaiban működik, s csak abban nevelhető. Az egyén nevelhetetlen, mert autonóm lény.” A másik emberre figyelés Karácsony Sándor-i szemlélete vetette meg a hazai mentálhigiénés munka alapjait. Ami ma divattá vált, a lelki egészségre, összhangra való törekvés, azzal már a második világháború előtt elkezdtek foglalkozni nagyformátumú tudósok. A test, a lélek és a szellem antik görög egységének jegyében képzelte el, hogy a jövendő iskolái, népfőiskolái betöltsék hivatásukat. Ahogy Klebelsberg is megállapította, a közösségi érzés feltűnő hiánya és az individualizmus állandó hangsúlyozása megakadályozza, hogy a magyar pedagógia alapjai megváltozzanak. Az a néhány kísérlet Magyarországon, amelyet a dán népfőiskolai program ihletett, azonban azt igazolta, hogy kis csoportokban és rövidebb idő alatt még hatékonyabb eredményeket lehet elérni, mint az eszme szülőhazájában. A magyar hamarabb lel-

94

.

Partium


kesül, mint a dán, könnyebben mozgatható, igaz, hamarabb ki is ég, hamarabb megunja a programot, nem dolgozik olyan kitartóan a fejlődésért. Felismeréseink szerint inkább egy hónapos, vagy három hetes kurzusokban érhetőek el nagyobb sikerek. Ebben viszont igazán gyümölcsözőek lehetnek a törekvéseink. A magyarok gyorsan felfogják, miről van szó, gyorsan hevülnek az újdonságokért, és mindjárt látni szeretnék a pozitívumokat. Sokat elmélkedik ezekről Kodolányi János is, akinek Suomi című könyvét mindenképpen meg kell említenünk e témával kapcsolatban. Igaz, nem Dániáról szól, de a finn nép ugyanabba a kultúrkörbe tartozik, és Kodolányi rendkívül tanulságos könyve egész Skandináviáról nyújt képet, hisz a skandináv országokban, Dániában, Norvégiában, Svédországban, és Finnországban azonos az értékrend. Haszonnal forgathatják tehát a téma iránt érdeklődők. Kodolányi a két világháború között megpróbált minél több magyar írót, értelmiségit és parasztfiút finnországi tanulmányútra csábítani. Akkortájt, a második világháború küszöbén, ezért nem nagyon rajongtak a magyar politikai vezetők. Inkább Németország felé kacsingattak, a németországi változások foglalták le a figyelmüket, és nem értették az író Suomi iránti vonzalmát. A tények ismeretében mondhatjuk, talán jobban tették volna, ha a távoli Finnországra is vetettek volna néhány pillantást. Mint rokon néppel, a kapcsolatok természetesen így is fejlődtek, és ma is baráti a viszony a két ország között. Finnországon keresztül az egész skandináv régióról szerezhetnek ismereteket a magyarok. A skandináv régióval való, eddig talán elhanyagolt kapcsolatok mellett számunkra ugyanilyen fontosak a kelet-európai államokkal és a távol-keleti országokkal létesített kulturális és gazdasági együttműködés. A tajvani nagykövet lakitelki látogatása ezt gyümölcsözően mozdította elő. Mellette egy igazi „nagyágyú” emelte a Keleti nyitás kollégiumának fényét. Felesége és Ljubov Siselina társaságában Magyarországra látogatott Jurij Poljakov, a Lityeraturnaja Gazeta című orosz irodalmi hetilap főszerkesztője, az orosz-magyar kulturális kapcsolatokért felelős baráti társaság elnöke. Április 14-én a Lakiteleki Népfőiskola területén tett körsétát, majd a programot az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkot célba vevő kirándulás koronázta meg. Poljakov Magyarországon is ismert szerző: 2011 őszén jelent meg a Helikon Kiadó jóvoltából Poljakov Gödölye tejben című mulatságos, fergeteges humorú regénye, mely a posztszovjet értelmiség morális válságáról mesél szatirikus stílusban. Lezsák Sándor az utóbbi évek fejlesztésivel kapcsolatban kiemelte: a Lakitelek Népfőiskola fejlesztése megkapta a kiemelt kormányzati beruházás minősítést, ami felgyorsította a beruházáshoz szükséges hatósági engedélyek beszerzését. Lezsák Sándor jelentősnek nevezte, hogy két meleg vizet adó kút fúrása sikeresen megtörtént, így egyrészt már 2014-ben meleg vízzel tudnak fűteni, ami 20 millió forintos gázszámlát fog kiváltani. Másrészt lehetővé vált, hogy a népfőiskolához tartozó területen és az üvegházakban biogazdaság működjön. „Lépésről lépésre haladunk, január elején a népfőiskola 50 dolgozója kap képzést a biogazdálkodásról, de a mórahalmi szálloda és a strand működtetését is tanulmányozni fogják” – említette meg Lezsák Sándor egy interjúban, hozzátéve, hogy az elméleti felkészítés azért szükséges, hogy a népfőiskolán történő fejlesztések után a gyakorlatban is helyt tudjanak állni az ott dolgozók. Beszámolt arról, hogy a népfőiskolán befejeződött a Wesselényi Kollégium munkája, melynek keretében két éven keresztül a Kárpátmedence minden részéből fogadták azokat, akik népfőiskolát akarnak szervezni, vagy

.

Partium

95


már működtetnek is. Sikeresnek ítélte a Nagycsaládos Kollégiumot is, ahol a nagycsaládos klubokat és közösségeket szervezőknek tartottak foglalkozásokat. Az intézményben folyó különféle tanfolyamokat, a honlapkészítéstől kezdve a szabás-varrás elsajátításáig sok mindenre képzik a helyieket és a környező települések lakóit. Évente több mint 10 ezer résztvevője van a népfőiskola különböző tanfolyamainak, kollégiumainak és egyéb rendezvényeinek. Lezsák Sándor a népfőiskolai hálózat kiépítését az egyik legfontosabb feladatként jelölte meg. A Kárpát-medencében már közel félszáz népfőiskola működik, amelyek közül Kötegyánt, Csíkszentimrét, Túristvándit, Agyagosszergényt, Vasvárt, Baját és Nagykátát emelte ki. Tevékenységük fontos részét képezik a nyári hónapokban szervezett felnőtt, gyermek és ifjúsági korosztálynak szolgáltatásokat kínáló programsorozatuk. Ezek egy része integratív típusú, azaz az ép és fogyatékos gyermekek együttléteit, együttműködését elősegítők. A magyar kultúra kincseinek megismertetése kiemelt célja az intézménynek. Ebből kiindulva immáron egy évtizede rendezik meg a gyermekek nyári alkotótáborait. A néptánc, népzene, gyermekszínjátszás és egyéb szabadidős tevékenységek felkarolásával nem csak a lakiteleki gyermekek számára nyújt hasznos szabadidős tevékenységet, de az egész országból, sőt a Kárpát-medence egészéről érkeznek programjaikra érdeklődők. A hátrányos helyzetben élő gyermekek felkarolása is kiemelt célfeladatuk. Számukra képzéseket, versenyeket és táborokat szerveznek. Mindezt méltó intézményi infrastrukturális háttérrel és kedvező természetföldrajzi környezetben. Intézményük egyben nyújtja a kulturális, szellemi és testi kikapcsolódás lehetőségeit. Lezsák Sándor, a Lakiteleki Népfőiskola által kiírt pályázatokat is fontosnak nevezte, mert tehetséges fiatalok kerülnek az intézmény látókörébe. A szerény anyagi körülmények között élő, tehetséges fiatalok támogatását is a népfőiskolai mozgalom egyik feladatának nevezte. A Parlamentben megrendezett Mindszenty Emléknap keretében 64 tehetséges fiatal kapott tőlük ösztöndíjat. Lezsák Sándor, aki a Mindszenty Társaság elnöke, szólt arról, hogy az eddig Mindszenty emlékérmet kapó személyek és a Társaság tagjai, összesen 64-en, nevezhetnek meg egy-egy rászoruló 8. osztályos tanulót. Ezek mindegyike márciusban 25 ezer forint támogatást kap, melyet szeptemberben egy 75 ezer forintos iskolakezdési támogatással egészítenek ki. A tanulókat ezután is nyomon követik és próbálnak figyelni rájuk. Februárban a Wesselényi Kollégium utódaként indul a Kerkai Kollégium, melyet Kerkai Jenő atyáról, jezsuita szerzetesről neveztek el, aki a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete létrehozója és fő szervezője volt. Ahogyan próbáltam érzékeltetni, a rendszerváltás utáni időszakban a Lakitelki Népfőiskolán a magyar művelődés szempontjából rendkívül hasznos és szerteágazó közművelődési tevékenység folyik. Évente több mint 10 ezer résztvevője van a Népfőiskola különböző tanfolyamainak, kollégiumainak és egyéb rendezvényeinek, ami talán egyedülálló a Kárpát-medencében. Lezsák Sándor a népfőiskolai hálózat kiépítését az egyik legfontosabb feladatként jelölte meg. Reméljük, az elkövetkezendő 15 évben megvalósul a magyar közművelődés legmerészebb álma, s ahogyan az eredeti tervek szólnak, minden járásközpontban lesz egy népfőiskola. Ha arra gondolunk, hogy a fáradhatatlan művelődésszervező kezében futnak össze a szálak, nyugodtak lehetünk, rajta nem fog múlni ez a nagyszabású program, mely a magyar művelődés és szellemi élet forradalmi megújulását hozhatja magával. 2015. május

96

.

Partium


Ifjúsági rovat Shrek T ímea

Kirajzolódott Vásznat húzott az égre, ecsettel festette a napot. A hold udvarában őrült táncot járt a csillagokkal, aztán csendben, a felhőkkel elballagott.

A versről önmagában Hófehér papírlapon betűk, szavak, érthetetlen mondat. Színes tintafolt, elmosódott gyöngy-sor. Rajzok, ábrák, négyzetek. Elbicsaklott rímkép, s halott vers-remek.

.

Partium

97


Pógyor Adrián

Nappal nem Csak az éjjelt Hiszem. Mindenem Onnan hozom, Oda viszem. Ti nem kéritek. A nappalt Félitek. Valóság mindkettő, De éjjel Sűrűbb a levegő. S nem látjátok Nézve sem: Én nappal Nem létezem.

Nekem a Hold... Nekem a Hold Fénye a legszebb. Mindegy, hogy Sarló vagy teli. Az én lelkem A habkönnyű fényeket Kedveli. Nekem a Nap túl céda, Erkölcstelen. Fürödni testem Mégis ebben Kénytelen...

98

.

Partium


Szabó Anna

Heterogén halál Tizenéves ifjú? Alighanem holló. Esetleg varjú, a néma fajta. Vagy halál, amolyan lélekbe torkolló, a fény azért meg-megtörik rajta. Benne sosem. Ahhoz túl gyáva és okos. Kívül fekete, belül hófehér. Szemében egy egész végtelenség honos, szívébe is minden rabló befér. Csak nem tudnak bejutni. Nem engedi meg. Az önvélemény körbefalazta. Egyedül csak ez látszatja emberinek. Mégis érzem: méltó a tavaszra. Mikor hegedül sárgán idegeimen, azt a keserű, lila dallamot, hagyom, hogy tekintete hidege vigyen, bánatom is csak halkan hallatom. De van, hogy áll és mosolyog - tud olyat is, szájsarkában az elmúlás dere, a méla komolyság, nem a mosoly hamis, tud gyermek lenni, kérdés, hogy mer-e. Mert nem különb, nem furcsa, nem titokzatos: az összhang nélküli emberiség. Csendesen öl, kedves-lágyan agyontapos... Képet is tudhatnék festeni még.

.

Partium

99


Jegyek a Holdra Elvtársuram, alássan jelentem: a Möszjő úton a Holdra-felé! Ön kért, drága, hogy máma jelezzem kattan-e már az az ócska relé. Merre repül most 'Noé bárkája'? (Fedélzetén mi, vagyis te meg én.) háromezer fényév a röppálya: az univerzum hordoz tenyerén. Kellemes utazás, nézz jól széjjel – Hogy lebeg az a sok űri-madár! –, csillagos az éjjel, nincsen vészjel, csak a hangrobbanást űzi kazár. Légkör nélküli romantikába' duruzsolgatnak az űrdarazsak, nemsoká' mindkettőnk kancsi-kába: így lesz az esténkből köztananyag. Holdra leszállván jurtánkat szépen felállítjuk szeggel a Hold-sztyeppén, s majd a szeretet nagyságrendjében nevelgetjük ötezer Hold-kecském. Alapíthatnánk űr-punk zenekart s szétvernénk az óriás sajtgömböt. Űr-anarchizmus – szabályt be ne tarts: itt szabad a plafonra felköpnöd. Űr-dinoszaurusz – kedves, bájos – kergetne egy űr-jakot meghitten, kettejük románca mézes-mázos, csak ne vérezne szarvuk – meg minden. Mi pedig ebben holdi-idillben Poe-verset szavalnánk egymásnak. Nem félnénk, hogy a hangsúly kibillen, csak az fáj, ha űr-vadak megrágnak… Drága betyárom, haza kell mennünk, üldöznek minket az űr-oroszok.... Elhittem, a Holdra jegyet nyertünk – s nem hittem volna – csak álmodozok.

100

.

Partium


Tóth Áron Tamás

Mégis más… Én és az Istenem Aliusque et idem Ő az egész én a része Így bomlottunk le egyénre Aliusque et idem Mit sem számít az életem Hisz' csepp vagyok a tengerből Nem is emelkedhetem föl Aliusque et idem Bolondoké az „értelem” Az a sok tudatlan balga Hiszi hogy nagy a hatalma Aliusque et idem Nem köztetek van a helyem Érzem ki fogok pusztulni Magányomba tébolyulni Aliusque et idem Elönt a szurkos félelem Hogy mégis egy vagyok veletek E gondolattól megremegek Aliusque et idem Fő a vagyon s a kényelem Ezt sugallja minden pláza Modern világ plasztik váza Aliusque et idem Minden bizarr; úgy kétkedem… 2014.07.

.

Partium

101


R. M. emlékére Tegnaphoz hetven éve, hogy eltávoztál, eltávolítottak közülünk. Bánatos arcod magához vonta a gondoskodó anyaföld. Nem nézhette tovább tétlenül kárhozott sorsod, kínos szenvedéseid. Hetven éve ragadott el az emberi gőg, s otromba hatalom. Finom lelked már rég hátrahagyta a vég nélkül gyötört testet. Furcsa ma a hold. Talán akkor is az lehetett. Homályba burkolózó, gyászos, s kissé szeszélyes. Tudom, egyre többet tapasztalom, hogy ma sem jobb a világ. A magadfajták talán már fogantatásuk pillanatában halálra vannak ítélve. Nézem a képed, s nem tudom felfogni azt a kegyetlenséget. Erről a fajról már lemondott Isten. 2014.11.10.

102

.

Partium


Hírek Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki Pál István „Szalonna” viski származású népzenészt, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezetőjét. *** Páncélosokkal az életért. „Koszorús Ferenc a holokauszt hőse” című kötet ünnepélyes bemutatására került sor a Hadtörténeti Intézetben és Múzeum Dísztermében. A Koszorús Ferenc Emlékbizottság által kiadott kötetben (megjelenését támogatta a Civil Alap- 2014, a Nemzeti Kulturális Alap és The American Hungarian Federation) helyet kapott Dupka György A kárpátaljai zsidó népirtás első fejezete című tanulmánya is. *** Rendhagyó történelemórát és könyvbemutatót tartott az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Karán dr. Dupka György, a MÉKK elnöke, az Intermix Kiadó igazgatója. Elemezte a kárpátaljai magyar közművelődés, a könyv- és lapkiadás helyzetét. Bemutatta az Intermix Kiadó gondozásában megjelent legújabb kiadványokat, amelyeknek a XX. századi sorstragédiák – s ezen belül a kárpátaljai magyarságot, zsidóságot és németséget ért veszteségek, illetve az adott kérdéskörökben máig meglévő "fehér foltok" – a témái. *** A Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítvány a polgári értékeket képviselő, kiemelkedő színvonalú sajtómunkásságért járó díjat idén a kárpátaljai magyar költő, néprajzkutató, szerkesztő Vári Fábián Lászlónak ítélte oda. *** A Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház (Mátészalka) adott otthont Radványi Balázs szerzői estjének. *** „Kárpátaljai holokauszt. Az auschwitzi táborból való szabadulás emlékére” címmel tudományos konferenciát tartottak a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. A konferencia a Shalom Alapítvány civil szervezet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Lehoczky Tivadar Intézet közös szervezésében valósult meg. A rendezvényt Szalipszki Endre, Magyarország Beregszászi Konzulátusának főkonzulja nyitotta meg. Ezt követően Hugo Gutman, a Shalom Alapítvány alapító tagja, Fodor Gyula, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorhelyettese, Nagy Bercel, Magyarország Kiemelt Társadalmi Ügyekért Felelős Helyettes Államtitkárságának főosztályvezetőhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Előadást tartott: Marshal Katz, a kárpátaljai zsidó közösségek történeti emlékeinek amerikai kutatója, Molnár D. István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Földtudományi Tanszékének tanára, Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója, Togyeriska Erika, a Shalom Alapít-

.

Partium

103


vány civil szervezet igazgatója, Dr. Riczu Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola tanára, történész. Majd Dr. Csatáry György, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszékének és a Lehoczky Tivadar Intézetnek a vezetője mondott zárszót. Ezt követően a vendégek átvonultak a beregszászi Zrínyi utcai nemrég felújított zsinagógába, ahol az 1944 tavaszán kezdődő deportálások keretében a kárpátaljai zsidóság emlékét őrző múzeum és látogatói központ megnyitására került sor, amelyet Weisz József, a Shalom Alapítvány elnöke nyitotta meg. Beszédet tartott: Bacskai József, Magyarország Ungvári Konzulátusának főkonzulja, Deák Andrea, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület ügyvezetője. Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke nyitotta meg Klein Rudolf építésztörténész Zsinagógaépítészet Kelet-KözépEurópában 1782–1944 között című kiállítását, amelynek képei az egykor virágzó zsidó élet emlékeit és a felújított, ma is működő templomokat mutatja be. A rendezvény a zsinagóga udvarán található holokauszt-emlékműnél gyertyagyújtással zárult. *** A Magyar Napló Kiadó ebben az évben is megrendezte hagyományos „Versmaratonját”. A rendezvényre azok a költők kaptak meghívást, akik írásaikkal szerepeltek az „Év versei” című antológiában – melynek szerkesztője Zsille Gábor József Attila-díjas költő, a Magyar Napló folyóirat versovatának vezetője volt.

Pillanatképek a „versmaratonról” *** Az Együtt folyóirat szerkesztőbizottsága, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagjai és a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) anyaországi és vajdasági folyóiratok munkatársait, elismert írókat, költőket, újságírókat, lapszerkesztőket láttak vendégül Beregszászban. A találkozóra az Európa–Magyar Házban került sor. A vendégek közt volt Ködöböcz Gábor főszerkesztő és Szakolczay Lajos irodalomtörténész az egri Agria képviseletében, Oláh András, a vásárosnaményi székhelyű Partium főszerkesztője, Kürti László, a Partium és a nyíregyházi A Vörös Postakocsi szerkesztője, Szabó Palócz Attila, a budapesti Napút és a vajdasági Sikoly munkatársa és fe-

104

.

Partium


lesége, Mihájlovits Klára, a Magyar Szó vajdasági napilap budapesti tudósítója, valamint a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondó képviseletében Szemere Judit főszerkesztőhelyettes és dr. Szöllősy Tibor közíró. A találkozón a folyóiratok szerkesztői, munkatársai röviden bemutatták az általuk képviselt fórumokat. Szó esett többek között a kiadványok megjelentetésének nehézségeiről, támogatottságról, a megjelenés gyakoriságáról, terjedelemről, példányszámról, olvasottságról. A jelenlévők belelapozhattak egymás kiadványaiba. A szakmai megbeszélés moderátora Csordás László, a KVIT elnöke, az Együtt olvasószerkesztője volt. A vitakérdések között olyan témák merültek fel, mint a regionalitás fogalma, a nyomtatott és az online folyóiratok előnyei, hátrányai, a fiatal tollforgatók lehetőségei stb. A résztvevők örömmel konstatálták, hogy ma is van igény a szépirodalomra, és sok a tehetséges fiatal alkotó. A rendezvény kötetlen beszélgetéssel zárult. *** A magyarság kulturális és nyelvi összefogásáért 1970-ben létrejött Anyanyelvi Konferencia Nagyváradon tartotta 13. rendezvényét. A Partiumi Keresztény Egyetemre a világ sok tájáról (Ausztráliától Ukrajnáig) érkeztek képviselők. A konferenciát Tőkés László nyitotta meg, köszöntőt mondott Hoppál Péter kulturális államtitkár és János Szabolcs rektor. A konferencián a kárpátaljai magyarság nyelvpolitikai és kulturális helyzetéről Dupka György tartott előadást. Az AK megtartott tisztújító közgyűlését is. Tisztségviselők lettek: Pomogáts Béla tiszteletbeli elnök, Balázs Géza elnök, Moritz László és Pusztay János alelnök. Az egyes régiókat képviselő tiszteletbeli alelnökök közzé választották mások mellett: Dupka Györgyöt (Ukrajna), tiszteletbeli elnökségi tag lett Zubánics László (Ukrajna). *** Csuja Imre színművész irodalmi estjével tisztelgett a Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház a magyar költészet napja előtt. A műsorban közreműködtek a Talán Teátrum művészei is. Az irodalmi estet követően kerekasztal-beszélgetésnek lehetett tanúja a közönség, melynek során szóba került az alkotás folyamatának kérdése, az alkotó és a mű kapcsolata, s az a kérdés, hogy miként viszonyul az előadóművész és a rendező a „megjelenítendő” műhöz. A beszélgetést Pénzes Ottó, a Művészetbarát Egyesület elnöke vezette. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Pénzes Ottó (tanár, a Művészetbarát Egyesület elnöke), Buzogány Béla

.

Partium

105


(színművész, a Szentpéteri Zsigmond Kulturális Központ és Színház igazgatója), Kürti László (költő, szerkesztő), Csuja Imre (színművész), Losonczi Léna (költő), Oláh András (költő, szerkesztő) *** A Partium folyóirat bemutatkozó estje a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában. A lapot Felhős Szabolcs, az UART elnöke, Kürti László költő, szerkesztő, Novák Valentin, az UART honlapjának gondozója, Oláh András költő, a Partium főszerkesztője és Farkas Gábor költő, irodalomtörténész, szerkesztő képviselték. *** „A spirituális hagyomány folytatása és megújítása Jókai Anna irodalmában” címmel rendezett tudományos konferenciát a Kossuth-díja író életművét kiadó Széphalom Könyvműhely. A rendezvénynek a Duna Palota adott otthont. Mezey Katalin Kossuthdíjas költő és kiadóvezető megnyitóját követően Pósa Zoltán költő, Szalay Károly író, Imre János irodalomtörténész, Oláh András költő, Erős Kinga író, kritikus, szerkesztő, Mohácsi János irodalomtörténész előadásait hallgathatták meg az érdeklődők. (Az előadások anyagainak közlésére a Magyar Napló folyóirat vállalkozott.) *** Folyóiratunk állandó szerzője, Bertha Zoltán irodalomtörténész akadémiai székfoglalóját tartották meg a Magyar Művészeti Akadémia székházában. A rendezvényre nagyszámban érkeztek barátok, kollégák. Az akadémiát Tamás Menyhért, az MMA alelnöke képviselte. *** Ratkó Józsefre emlékeztek Petőfi Irodalmi Múzeumban a barátok (Kósa Ferenc filmrendező, Agh Attila és Serfőző Simon költők) valamint a költő hagyatékának gondozói és kutatói (Jánosi Zoltán és Nagy Gábor irodalomtörténész). A beszélgetést Babosi László könyvtáros moderálta. A rendezvényen jelenvoltak Ratkó József családtagjai is. *** Felhős Szabolcs, az UART elnöke, a Partium kiadója és Oláh András, a lap főszerkesztője a kárpátaljai szerzők standjának vendége volt az ünnepi könyvhét Vörösmarty téri rendezvényén. Lapunk szerzője, Mihók Tamás a budapesti Syllabux Kiadó standjánál dedikálta a Selyemfal című antológiát. Jelen volt a könyv szerkesztője – a budapesti Román Kulturális Intézet munkatársa – Nagy Lajos is. *** Az UART gondozásában jelent meg a könyvhétre a „Szabadelvű füzetek” 4. darabja – a lap egykori szerkesztőjének, Ószabó Istvánnak Csillagbölcső c. drámakötete. *** Július közepén került megrendezésre Nagyváradon a hagyományos Partiumi Írótábor, melynek előadói között lapunk két szerzője, Jánosi Zoltán és Ködöböcz Gábor irodalomtörténész is helyet kapott.

106

.

Partium


A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ) az idén Kaposvárott rendezte meg szokásos nyári vándorgyűlését. A hazai és határon túli társaságok megjelent képviselőt Szita Károly, Kaposvár Megyei Jogú Város polgármestere, Dr. Szakály Sándor, a Berzsenyi Társaság elnöke és Kovács Attila Zoltán a KITÁSZ elnöke, irodalomtörténész, a Helikon Kiadó főszerkesztője köszöntötte. A 3 napos konferencián előadás hangzott el egyebek mellett Dr. Debreczeni Attila (Csokonai pályaképének megújulása az elmúlt évtizedben), Dr. Ujkéry Csaba (Somogy megye a török időkben), Dr. Gáspár Ferenc (A kaposvári „Berzsenyi”Szabadkőműves-páholy), Dr. Raffay Ernő (Ady Endre és a szabadkőművesség), Dr. Medvigy Endre (Takáts Gyula népisége). *** Május 18-án a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban hódmezővásárhelyi kortárs költők felolvasóestjét tartották meg. Az esten többek között Arany-Tóth Katalin, Bajnócziné Rácz Éva, Kapocsi Annamária, Szécsényi Barbara, Jagos István Róbert, Fehér József és Diószegi Szabó Pál költeményei hangzottak el a szerzők előadásában. Május 26-án, a szegedi Megyeházán a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Szegedi Írók Társasága és a Vásárhelyi Történelmi Kör szervezésében Belgrád 1915. évi osztrák-magyar, német ostroma és elfoglalása címmel Diószegi Szabó Pál PhD. történész tartott előadást az első világháború egyik kiemelkedő délvidéki hadisikeréről. Június 4-én nyílt meg Szegeden is a 86. Ünnepi Könyvhét és a 14. Gyermekkönyvnapok rendezvénysorozata. A programot Szilasi László József Attila-díjas irodalomtörténész nyitotta meg. Az Ünnepi Könyvhét szegedi vendége Závada Pál Kossuth-díjas író és Tóth Krisztina József Attila-díjas költő voltak. Ugyanekkor került átadásra az Év Könyve-díj, valamint az önkormányzat kulturális támogatásai, amelyet öt támogatott vehetett át, köztük Diószegi Szabó Pál elnök és Bene Zoltán titkár a Szegedi Írók Társasága képviseletében, az „Itt maradni” című irodalmi antológia megjelentetésére. Ugyanezen a napon „Én itt vagyok…” címmel irodalmi megemlékezést tartottak Baka István költő születésének 65., halálának 20. évfordulója alkalmából a Baka Irodalmi Kör tagjai: Antal Anikó, Fabulya Andrea, Paulovics Tamás. Ugyanezen a napon, az Ünnepi Könyvhét hódmezővásárhelyi programjai keretében került sor a Városháza Dísztermében a Hódmezővásárhely néprajza című kétkötetes monográfia bemutatójára. A köteteket Dr. Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár és Dr. Novák László, a kötet főszerkesztője mutatta be a nagyközönségnek. Június 5-én, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban került sor a Vásárhelyi Látóhatár 2015. évi 1-2. összevont lapszámának bemutatójára. Az est vendégei, Dr. Miklós Péter történész, az Emlékpont intézményvezetője, V. Nagy Nándor restaurátor és képzőművész voltak. A házigazda és beszélgetőtárs Diószegi Szabó Pál volt. Az esten Korsós Kinga kobozkísérettel énekelt népdalokat. Június 6-án, a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központ vendége Jókai Anna József Attila-díjas író, költő volt, aki egyúttal dedikálta könyveit. A beszélgetéssel egybekötött délután házigazda Dr. Miklós Péter volt. Ugyanezen a napon, Szegeden, a Dugonics téri színpadon Veszelka Attila Kölcsey-érmes költő, író, a Szegedi Írók Társasága elnökségi tagja beszélgetett a Szegedi Írók Napja alkalmából helyi szerzőkkel. A vendégei Bátyi Zoltán, Bene Zoltán, Becsy András, Czilczer Olga és Horváth Péter írók, költők voltak. Szintén ezen a napon Szentmártoni János József Attila-díjas költővel, a Magyar Írószövetség elnökével a Miféle földet című kötetéről Bene Zoltán író beszélgetett. Ekkor mutatták be Az Év Novellái 2015 című antológiát is.

.

Partium

107


Június 7-én, a szegedi Millenniumi Kávéház Klubjában a KFT együttes zeneszerzőjének, szövegírójának, Bornai Tibornak a festményeiből nyílt kiállítás, A repülő ember címmel. Június 9-én, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár adott helyet Szécsényi Barbara: (T)örvény-könyv című verseskötete bemutatójának. Az elsőkötetes alkotóval Kovács Ágnes, a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapítója beszélgetett. Az esten Diószegi Szabó Pál saját megzenésített verseit adta elő gitáron. Június 10-én, a szegedi Somogyi-Könyvtárban „Járkáló hegedű” címmel verses-zenés emlékezést tartott Arany-Tóth Katalin költő, a Szegedi Írók Társasága tagja, az est szerkesztője, Bajnócziné Rácz Éva előadó, valamint Diószegi Szabó Pál költő, a Szegedi Írók Társasága elnöke, a Magyar Írószövetség tagja. A program a Szegedi Írók Társasága és a Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának közös rendezvénye volt. Július 2 – 26. között rendezik meg a XIII. Szegedi Várjátékokat. A programsorozatban zenés mesejátékok, színházi előadások, gyermekjátékok, meseprogramok kapnak helyet. Első alkalommal rendezik meg a Szegedi Független Színházak találkozóját, amelyen a Szegeden működő társulatok mutatkoznak be. Augusztus 15-16-án a Dél-Alföldi Művészeti Kör rendezi meg a VIII. Poet Találkozót és Mini Tábort az újszegedi partfürdőn és kempingben. Az alkotók műveiből Ritmikus Sorgimnasztika című antológia bemutatójára. A találkozón előadások is elhangzanak. Diószegi Szabó Pál a verstanról, mint a vers anatómiájáról, Pleskonics András pedig a rockzene és modern költészet összefüggéseiről beszél. Augusztus 17–23. között a Vásárhelyi Történelmi Kör rendezi meg VIII. Történettudományi Találkozóját Hódmezővásárhelyen, a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban. Az egyhetes rendezvényen tudományos ismeretterjesztő előadások formájában történészek, egyetemi oktatók, kutatók és doktoranduszok elevenítik fel nemzeti múltunk meghatározó eseményeit. A hagyományos értelemben vett politika- és hadtörténet mellett történelemfilozófiai és technikatörténeti előadásokat is hallgathatnak majd az érdeklődők.

108

.

Partium


Partium, 2015., nyár  
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you