Partium, 2016., tavasz by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXV évfolyam, 1. szám, 2016. tavasz Ayhan Gökhan (Budapest) Bánki Benjámin (Pécs) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Bodnár Orosz Éva (Kistárkány) Dinók Zoltán (Kecskemét) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Jánosi Zoltán (Nyíregyháza) Kürti László (Mátészalka) Lengyel János (Beregszász) Lőrincz P. Gabriella (Beregszász) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Pomogáts Béla (Budapest) Rimóczi János (Budapest) Saitos Lajos (Székesfehérvár) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Szilágyi P. Katalin (Algyő) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Varga Ágnes (Mátészalka)

A fedő borítón Czine Árpád „Ébredő város” című felvétele látható

Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: Csendkutatás ................................................................. 5 Kürti László: a születésről, allergia (versek) .................................... 8 Sarusi Mihály: Disznótor Álompusztán (drámarészlet) ................. 10 Fecske Csaba: Panaszkodó kisgyerek, Denevérek, A tyúk és a kakas, A szél (versek) ................................................ 18 Ayhan Gökhan: Andrássy út (vers) ................................................ 21 Barna T. Attila: hajnali naplójegyzet, fehérség (versek) ................ 22 Oláh András: Holtomiglan (drámarészlet) ..................................... 23 Támba Renátó: Váróteremben, Tejszöveg, Menekülés egy összement városból, (versek) ............................ 25 Diószegi Szabó Pál: Jó… nagyon…, Nincsen tavasz (versek) ....... 27 Rimóczi János: Épségverseny ......................................................... 29 Farkas Gábor: Várok, Egymásnak, Vigília, Benned (versek) ........ 31 Bodnár Orosz Éva: A lélek sötét zsákutcáiban, Új kezdet? (versek) ...................................................................... 33 Lőrincz P. Gabriella: külön, aratás, október (versek) .................... 36 Szilágyi P. Katalin: Az asztrológus, Kivégzés (novellák) .............. 38 Varga Ágnes: Megbillent kilincs, Erre a tájra… (versek) ............... 41 Saitos Lajos: Öregen, Viharos idők, Bor és ecet (versek) ............... 43 Dinók Zoltán: Lajcsi mesél, Droghalál (karcolatok) ...................... 44 TANULMÁNY Bertha Zoltán: A föld lírai metaforája és metaﬁzikája – kortárs költők verseiben ........................................................... 47 Pomogáts Béla: A nemzethalál víziója ........................................... 55 A MAGYAR KULTÚRA NAPJA Jánosi Zoltán: A szívbe mentett Hymnus ....................................... 62 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek Nyergelj, fordulj! – avagy, az igazi kentaur, Az őrület határán – avagy Elza és Saul ....................................... 64 Lengyel János: Az igaság szaga ..................................................... 69 Sz. Tóth Gyula jegyzetei ................................................................ 71

Partium

SZEMLE Bertha Zoltán: Az angyal érkezése és távozása ............................. 78 Oláh András: „Sodródunk fátyol-szárnyakon” ............................... 81 UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: Istent megérteni, A remény ................................. 84 Felhős Szabolcs: Karádi Pál emlékezete ......................................... 88 EMLÉKEZÉS In memoriam Kertész Imre ........................................................... 90 Sándor Szilárd: Búcsú elhunyt néhai öregeinktől: N. Bárdos Mihály és N. Májai Albert virrasztása ....................... 91 IFJÚSÁGI ROVAT Bánki Benjámin: rasszizmus slam (vers) ............................................ 92

HÍREK .................................................................................................. 94

Partium

Szépírás Bíró Józyef

CSENDKUTATÁS kép … – zavar – … kavalkád hallod – e KEDVES ( ? ) mi' – szépen zeng a KÉK ( ? ) a ZÖLD ( ? ) látod – e KEDVES ( ? ) peng a SÁRGA ( ? ) mintha zenélőbotok kenyértésztába – : – szurokmasszába fojtva az ajkam ( ! ) h e j j ( ! ) cserepesedik az ajkam s leánykám csak fújja ( ! ) f ú j j a ( ! ) látod – e KEDVES ( ? ) visszhangzik a lakótelep ó – telep ( ! ) hallod – e KEDVES ( ? ) kopp – kopp kopp – ácsolás v a n készül az URNA ( ! ) kopp – kopp ––– : visszhangzik ( ! ) az UTCA : ––– országnyi hintóm gyaloghintóm marharépával tömve hallod KEDVES ( ? ) mállik a máz görcsöl az ELNÖK látod KEDVES ( ? ) harsog a hersegés hörög a FÖLD ––– : a talpalávalót muzsiksereg húzza : –––

Partium

versztányira innen fokhagymamártás vízbe – mártás ( ! ) hallod – e KEDVES ( ? ) megmerül a számvevőszék harci színeket ölt a tengeri látod – e KEDVES ( ? ) perceg a szú nyí tömérdek patkány ––– : u h u l a z U H U : ––– nyakamban lóg láncra – vert – BARACSKA ––– : s egy violaszín aranyhalacska : ––– hallod – e KEDVES ( ? ) mokánylegény mokány – lóval módszeresen mókázik mokánylegénykénk mokány – lovacskája műselyem harisnyát zabál a ( ! ) mozdonyszerelő – műhelyben ( ! ) látod – e KEDVES ( ? ) igen – igen kiﬁnomult érzéki csinnadratta s lágy csembalószó ––– : mint az állami dotációval vegetáló c i r k u s z o k b a n minden eladott szék hamuvá porlik tiszteletjegy nincs egyre hitványabb a helyzet TÜRELEM ( ! ) : ––– no de hát kopp – kopp kopp – ácsolás v a n s leánykám csak fújja ( ! ) f ú j j a ( ! ) sikít nyerít brummog az UTCA

Partium

h e j j ( ! ) az ajkam ( ! ) cserepesedik az ajkam mészporos – : – szénporos ajkam ––– : versztányira innen a ( ! ) marharépával jóllakatott mokánylegény lőszerszállító HA ( ! ) ––– JÓ ( ? ) matrózává lépett elő a talpalávalót muzsiksereg húzza ( ! ) : ––– látod – e KEDVES ( ? ) hars a hersegés nyí számtalan patkány hallod – e KEDVES ( ? ) h e j j ( ! ) mállik a testem á votre santé ( ! ) mi' – szépen ( ! ) ––– : u h u l a z U H U ( ! ) : ––– szárnyra kél a TROJKA

készül ––– : az URNA ( ! ) készül ––– : az URNA ( ! ) készül ––– : az URNA ( ! )

Partium

Kü i László

a születésről valójában a városi strandon nőttem fel. pontosabban úgy mondanám, hogy a napozók melletti zuhanyzók árnyékában, ott, ahol a vízcsövek futnak be a pontatlanul illesztett fémlemezes női zuhanyzóba. azt mondják, hogy engem a táj szült és aztán csak én magamat. meglehet, hogy valóban a táj, azoknak a nőknek a szeméremtája, akiket meglestem napozás után, zuhanyzásuk közben. engem csakis az intimitás érdekelt, ahogyan odafordultak a meleg- és hidegvizes csövek lemezfuratai felé és a csillogó szemébe néztek annak a tizenkét éves kissrácnak, aki voltam, különös szeméremmel. a nők, állhatatos bolondjaikat kortalan odaadással jutalmazzák. mindannyian törzsvendégei voltak a városi fürdőnek, tudták, miattuk téblábolok, rájuk várok akkor is, mikor nem folyik víz a zuhanyrózsákból, hogy csakis értük adok fel csúszdázást, labdázást, hogy értük nem ugrálok a többiekkel a hidegvizes nagymedencébe, abban a rekkenő melegben.

Partium

allergia kertvárosi cicának nevezte magát, holott csak értelmiségi családból csöppent a magas irodalomba. próbáltam ezt a hátrányát valahogy behozni, eresz alá menteni. én a féktelen, örök kint rekedt. mégis sáros maradtam előtte. a bölcsész családok túl szelíden tartják fogva kölykeiket. így kaptam meg őt, ilyen nyájasan. már csak cirógatni volt jogom, tejszagú gyermekiségben megtartva. *** vérköltő vadak áznak kint felverten, összedőlt istállók romjain, akár a gyom. győzelmekre riad, ami bukásban fogant, eltéveszthetetlen áldozatkészséggel. ne akard gyógyfüvekké gondozni, amit nem szabad. könnyezz száraz nyarak, fullasztóan szép pollenviharában.

Partium

Sarusi Mihály

Disznótor Álompusztán * Szín: gazdáék tisztaszobája (háttérkép: a három templomtorony alatti töredezett kolbászkerítést gumibotsor tart lábon) Toros asztalt ül körül a család. Sógor: Jóskáról mi hír? Mióta ígérik a kommunisták, hogy hazahozzák az utolsó hadifoglyot is! Keresztanya: Ne félj, nem sietik el! Kell nekik az ingyenmunkás! Hogy fölépítse nekik Lenin Paradicsomát! Azt… Persze hogy kell nekik a dolgos magyar munkáskéz! Innen meg elviszik… Aki marad, rohadjon el a téeszcsében. Sógor: Sokan hazajöttek, sógorral nem sietik el. Csinált valamit? Jani bácsi: Akkor, egészségetekre! Egy kis jóféle szilvapálinka… A nőknek likőr, a gyerekeknek málna-, meggyszörp… (kínálja, kínálják a háziak az italokat, isznak) Mind: Isten, Isten! Egészségünkre… Keresztapa: Arra, hogy mielőbb hazajön Jóska! Anna: Arra, nagyon hiányzik… Mari néni: (az első tál levessel jön be) Jó étvágyat mindenkinek! Orjaleves, a gyerekeknek tyúkhúsleves, tessék, vegyenek, szedjenek! (s bejön Anikó a másik tállal, majd fordulnak, ahogy a vendégek szednek, fogy az ennivaló) Szomszédasszony: Hogy kaptatok vágási engedélyt? Ez már a második! Az elsőt is csak engedéllyel vághatja le az ember… Keresztanya: De nagyon tudod, tán te is 'ezekkel' tartasz?!... Te meg csak nem valami különszolgáltatásért kaptad azt a disznóvágási külön-engedélyt?! Mari néni: Ne kötözködj, lányom. Jani bácsi: Inkább igyál egy kicsit, jó az leves közben is. Keresztanya: Nem azért mondom. Anna: Elmentem a Városházára, odaállítottam a tisztiorvos elé, hogy engedélyezze a második hízó levágását. Sokat kellett várni, féltem is tőle, az ember annyi rosszat hall róluk, de amikor elé kerültem, csak ki kellett mondanom, mit akarok tőle. Hogy eltörte a hízó a lábát, nincs mit tenni, le kell vágni! A férje? – kérdezte a tisztiorvos. Hadifogoly, még nem jött haza. És hány gyereke van? – faggatott az orvos, de föl se nézett a papírból. Mondom három. És már alá is írta a vágási engedélyt. Keresztanya: Csak ne akarj vele lányom üzletelni, mert úgy jártok, mint Kálmán sógor, aki, amikor a háború végén egy kis kóstolót akart vinni Pestre a rokonoknak, a kutasi vasútállomáson a csatlakozásra várakozva orosz járőrrel találkozott. Nem sokat vitt, alig valamit, a háború kitakarította a paraszt éléskamráját. Amit a német meghagyott, elhordta az orosz. De a testvérei családján csak segíteni akart, egy garaboly disznósággal vágott neki a pesti útnak! A ruszki beleturkált, mi ez, mit visz?! Látta, kolbász, szalonna… Burzsuj! – ordított rá a ruszki, nyilván mert ennek a gaz magyarnak kolbászra, szalonnára is futja, neki meg tán még otthon sem, és lelőtte. Föl se szállt a vonatra. *

Részlet a szerző készülő ötvenhatos drámájából.

Partium

Jani bácsi: Mert azt hihette, hogy feketézik. Akkoriban sokan megszedték magukat, aranyat adtak a pestiek a vidékieknek az élelemért. Mari néni: (miközben térül, fordul, segít az asszonyoknak tálalni) Majdnem úgy járt, mint a harmadik szomszéd kovácsmester; amikor bejöttek az oroszok, kiállt a háza elé, hogy boldogan köszöntse őket: ‒ De jó, hogy megjöttetek, elvtársak! A drága elvtársai közül az egyik lehajolt a lováról és leköpte. Jani bácsi: De legalább nem lőtte le. Keresztanya: Biztos nem mondta nekik többet. Annus: (be az újabb tállal a házba, mögötte a lánya) Itt a jó szárma! Töltöttkáposzta a javából: kolbászhússal… Sógor: Na, arra már kezdek kíváncsi lenni! (töltenek, isznak, közben is, továbbra is, míg tart a vacsora) Józsika: (be) Maga okos ember! Mondja meg hát nekem, melyik a legszebb hang a kerek egy világon? Na, melyik? Sógor: Az édesanya szava… Józsika: Nem! Keresztapa: Ahogy a gyermek énekel? Józsika: Szép, szép, de mégse… Keresztanya: Az orgona hangja… (közben azért már szednek a töltött káposztából) Józsika: Az sem. Szentnek szent, de… Anikó: A pacsirta dala? Józsika: Húgom, galambom, majdnem! Mari néni: Szabad a gazda. Józsika: A legszebb hang a világon, amikor a szép hosszú kolbász a tepsiben serceg! Mind: Haha! Erre inni kell! Hihi. Jani bácsi: Meg enni. (isznak, esznek) Keresztanya: Úgy van! Sógor: Én még jobbat tudok. Mind: Halljuk! Halljuk… No fene. (s tömik magukba a finom falatot) Anna: (elfordul, törli a száraz szemét, halkan magában beszél) Józsi, Józsikám… Ezek itt viccelnek, a végén nótázni kezdenek, pedig csak vacsorára gondoltam, nem torra. Hogy aki dolgozott, megkóstolja… Ha küldhetnék 'kóstolót' Jóskának!... Kóstolót… Vinném magam, ha gyalog kell menni is. Sógor: Ennél is szebb hangot tudok! Keresztanya: Olyan nincsen! Olyan, fiam, az ég egy adta világon… Sógor: Amikor két szép hosszú csabai kolbász serceg a kemencébe tett tepsiben! Mind: Hahaha, hahaha. Keresztapa: Ez aztán megadta! Jani: És amikor másodszor is csíp! Keresztanya: Ej, fiam, igazad van, de így pontosabb: a csabai kolbász akkor jó, ha kétszer csíp! Jani bácsi: Még pontosabban: a kolbász próbája az evés. Anna: Várjuk ki a sorát…. Hogy ízlik a szárma? Jani bácsi: Azt ismeritek-e, hogy Latabár kiáll a színpadra, mutatja az üres bal karját. – Jöttek az amerikaiak, azt mondták, Davaj csasz! – Nem amerikaiak, oroszok voltak azok! – szólt vissza valaki a nézőtérről. – Nem én mondtam. Mind: Haha! Nagyon jó… Ezt még nem hallottam!... Ez a Latyi…

Partium

Jani bácsi: (megbátorodván) Hát azt, hogy hazaérkezik az orosz fogságból Budapestre a baka és bemegy Rákosihoz. ‒ Szebb jövőt! – köszön rá illedelmesen. Matyi ráüvölt: ‒ Mars ki! Előbb tanuljon meg rendesen köszönni. – A szegény magyar baka kiballag. Az ajtónálló kérdi, mi ez a nagy kiabálás. Megrökönyödve hallgatja a bakát és fölvilágosítja, mi a kommunista köszönés, és hogy ökölbe szorított kéz fölmutatásával jár a Szabadság! kimondása. – Na, látja, így kell ezt! Vegye tudomásul, amíg én itt ülök, szebb jövő nem lesz. Mind: Hahaha… Haha…Hah. Sógorasszony: Ne olyan hangosan, még valaki meghallja! Anna: Még hogy meghallják, de ebben a házban valaki hazajövő hadifoglyot emlegessen… Éppen te, akinek a testvére van még oda… Jani bácsi: Bocsánat, ángyom asszony… Mást mondok! Az órásboltnál hosszú sor kígyózik. Arra járó öregasszony kérdi a sorba állók egyikét, mire várnak. ‒ Órákat hoztak a Szovjetunióból! ‒ Mire a mama lázba jön, az üzlet bejáratához furakszik: ‒ Engedjenek előre, én ezer közül is megismerem a miénket! Mind: Hahahahahah. Keresztanya: Hallottad, állítsd le magad. Nénje: (befordul a konyhából) A húst hozzam, vagy a kolbászt? Keresztanya: Adjuk meg a módját, előbb a sült hús, aztán a sültkolbász. Sógor: Miért nem egyszerre? A végén nem fog belém férni a kiszemelt három szál kolbász! Mind: Haha. Mari néni: Kimegyek, megnézem, kisült-e a töpörtő. És hozom a következőt! Nénje: Hagyja, majd én, pihenjen egy kicsit! Mari néni: Majd fogok a temetőben. Jani bácsi: Hiába mondom neki, hogy ne nézegesse annyit azokat a sírokat… Keresztanya: Hallottátok? Diétázik a szembeszomszédotok! Beteg a szerencsétlenje… Nemrég azzal állt elő, unja az egészet, vége a koplalásnak, jöhet a kolbász! Nem kéne még várnod? – kérlelte a húga. Várni, várni… Mit ér az egész kolbász nélkül… Mind: Haha. Jani: Vastag… Józsika: Most csak a vékony, a vastag, majd ha ez elfogy. Keresztanya: Persze, mert több nap, mint kolbász! Hallod, nálam nem! (üt a hasára és bekap egyszerre egy egész tölteléket) Anikó: A szegediek a vastagra azt mondják, szalámi. Nagyapa, hogy van ez? Jani bácsi: Mert így a külföldiek beszélnek, akik nem tudnak magyarul. Nem tudják, mi az, hogy KOLBÁSZ! Sógor: Az idegeneknek 'szalámi', nekünk kolbász! Jani: Vastag! Sógor: Az anyját! Mind: Haha. (és nekiesnek, mert közben egyszerre megjött sült hús, sült kolbász, sült hurka) Sógor: Józsikám, igaz, hogy te is Pestre készülsz? Keresztanya: menekül a téeszcsé elől! Józsika: A legrosszabb gyári dolog is jobb lehet, mint a téeszcsében robotolni! Más mondja meg, hogy műveljem apám földjét, amibe pedig már én is eléggé beletanultam, lássam, hogy a mi lovunkkal más szántson… Nem megy. Anna: Hagyjuk rá, ő tudja! A fő, hogy boldoguljon. Keresztanya: Fiam, teljesen egyetértek veled, hogy itt hagyod ezt a rohadt bandát!

Partium

Sógor: Na, akkor: Isten éltessen mindenkit! Ehhez a kolbászhoz ilyen bor illik… (tölt, kínál) Keresztapa: Sör. Nénje: A belet jól kimostuk… (szagolgatja a hurkát, kolbászt) Jani bácsi: Sör? Az is van. (és már hozza is, bontja) Egy kis pálinkát még? Finánc nem látta. Sógor: Jó hogy! (hajt föl ő is egy fél pohárral) Keresztanya: Azért ti jól éltek! Még ebben a szemét világban is. Mari néni: Ahogy vesszük. A háború előtt, amikor Józsi itthon volt, négy-öt disznót vágtunk. Annyi mázsa, ahányan vagyunk. Most ezt a másodikat is csak külön szerencsével. Amikor meg még élt az uram… (sóhajt, legyint) Keresztanya: Emlékeztek? Amikor '37-be disznóvágás előtt megkérdeztem a tanítót, milyen magas?! 175 centi, mondta csodálkozva, és hogy minek az nekem. Bízza rám! Kóstolónak aztán 175 centis kolbászt küldtem a ﬁammal a tanyasi iskolába, rajta kis cetli: „175 cm. Jó étvágyat!” Amekkorára nőtt… Mind: Haha! Keresztanya: Hát még ha bejönnek az amerikaiak… Állítólag a rádióban már megígérték! Mindenki őket várja. Anna: Halkabban, meg ne hallja a szomszéd! Nénje: Mit féltek annyira a szomszédotoktól, nem harap! Ismerem iskolás kora óta, szerette a lányokat… Anna: Szeretné az ma is… (pislant a lányára) Keresztapa: Nem sóztátok el a hurkát? A kolbász príma, de ez a hurka… Melyikőtök szerelmes?! Nénje: Csak jártatod a szád, mert azt mi töltöttük, a kolbászt meg ti! Gyerek: (szál vastagkolbásszal a kezében fut be a szobába, keringeni kezdene az asztalt körülülők körül) Itt a kolbász, hol a kolbász! Újabb gyerek: Ezt kapd el, ne a náthát! Jani bácsi: Hijjnye, gyerekek, a nemjóját, vigyázzatok arra a kolbászra! Nem játékszer! Teszitek le?! (és kikapja a gyerek kezéből a vastagot) Ezt nézzétek! (és megbirizgálja a vastagkolbásszal a mellette ülő szomszédasszonyt) Szomszédasszony: Juj, Jani bácsi, de disznó vagy! Anna: Bezzeg, amikor lánykérésre kerülne a sor, eloldalog… Csak a szája nagy! Jani bácsi: Én, 'bácsi'? Kérdezd meg a határbeli menyecskéket, vígözvegyeket, mindjárt nem 'bácsizol'… (megfogja a szomszédasszony farát) Mari néni: A száját jártatja! Szomszédasszony: Ejnye, Jani bácsi… Jani: Erről jut eszembe, Jani bácsi, hogy volt a háborúban? Az orosz idejött, végigerőszakolta a nőket, aki nem fogadott szót, lelőtték. És nagybátyámék a Donnál, nem erőszakoskodtak az orosz nőkkel? Anna: Nézz oda, mi nem érdekli a kamaszokat… Jani bácsi: Nem kellett erőszakoskodnunk, kenyeret kaptak tőlünk, darab szalonnát… Mari néni: Fiam, szégyelld magad, ilyesmivel traktálni a gyerekeket! Ahelyett, hogy nekiállnál… Ideje lenne asszony után nézni! Jani bácsi: Már megint kezdi… (sértődötten ki) Anna: (súgva a mellette ülő Sógornak) A múltkor álmomban meglátogattam. Csak meglátogattam volna, mert nem engedtek hozzá. Valamit csinálhattak, mert büntetésből senki

Partium

sem hagyhatta el az épületet, ahol őrzik őket. Amikor az orosz ávós nem nézett oda, bedobtam egy kis csomagot az ablakon; rá volt írva, hogy a férjemé, Jóskáé. Az őr észrevette, de elkapta a fejét, úgy tett, mintha nem látná. Fölébredt benne az emberség? De hogy a rácsos ablakon hogy tudtam volna bedobni neki bármit… Zokogva ébredtem. Sógor: Mert a ruszki katona sem tehet róla, odarendelték. Ha nem teljesítené a parancsot, agyonlőnék! Keresztanya: Ezektől minden kitelik! A szomszédom férje ott volt az akasztáson, amikor kivégezték azt a tanyasi gazdát, aki állítólag szánt szándékkal fölgyújtotta a búzatáblát. Majd ha megőrült volna a saját búzáját magára gyújtani! Baleset volt, véletlen, de 'bebizonyították', hogy szándékosan ártott pártunknak, államunknak, népünknek és kormányunknak, a népköztársaságnak, a néphatalomnak, a jó anyjának, Rákosinak! Sógor: És Sztalinnak! Anna: Halkabban, kihallatszik! Sógor: Akkor inkább énekeljünk, például azt, hogy (és rágyújt, rágyújtana a nótára): Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipámra… Mari néni: Fiam, most ne! Majd ha Jóska itthon lesz!... Anna: Jaj. Sógor: Bocsánat! (és sírva öleli Annát, Mari nénit) Kisgyerek: Anya, ki az a Sztalin? Anna: Mondtam, hogy a gyerekek előtt ilyesmiről ne beszéljetek! Mindnyájunkat elvisz az ávó. (a gyereknek) Fiam, a felnőttekre tartozik! Inkább menjetek ki még egy kicsit játszani; az udvarra ne menjetek, ott még nincs rend, még beleestek valamibe, de a folyosón játszhattok. Csak öltözzetek föl! Lányom, segíts nekik… Anikó: (fölugrik, viszi ki a gyerekeket a házból) Gyertek aranyaim, jobb lesz nekünk a levegőn! Keresztapa: Lányom, Matyival mi van, mikor szerel le? Anikó: Elég soká, csak nemrég ment el… Anna: Nyolc hónapja. De te a heteket, napokat is számolod… Keresztapa: A szerelmes lánynak mi az, mintha tegnap lett volna, nem, lelkem, galambom? (nevet és megöleli a lányt) Anikó: Nem olyan sietős. (vörösödik el) Anna: Ennek nem. (ingatja kétkedőn a fejét) Sógor: Tényleg megnőtt a lányotok! Nemrég még a térdemen játszott… Csak el ne csavarja a fejét valamelyik legény. Anna: Megvan ennek a magához való esze! Keresztanya: Neked is megvolt, amikor Jóska első szavára igent mondtál, ahelyett, hogy a 110 holdat válaszd, ne a 21-et! Sógor: Sokra ment volna vele! Látod, 25-tel is lecsukják az embert, ha nem bírja ﬁzetni az adót, a beszolgáltatást. Ha megússza, mert lemond a földről, beadja a téeszcsébe, legalább a házuk megmarad, meg még disznót is vághatnak, egyet engedéllyel, a másodikat már feketén. De akinek 110 holdja van, csak volt, mert ma már senkinek sincs 110 holdja, úgy elvették mindtől, mintha sose lett volna semmije! Tanya, állat, gép, föld, kereskedés, kocsma, műhely, minden, de miden a Holdba szállt! A vörösök Holdjába. Hogy szakadna rájuk az ég! Mari néni: Ne káromkodj, ﬁam, Isten megbünteti ezért őket. Anna: Jóskát szerettem, nem a ti Miskátokat. Neki valóban többje volt, többet örökölt volna, de mi lett az egészből?! Ha hozzámegyek ahhoz, akit becsültem, de nem szerettem, most özvegy lennék.

Partium

Keresztanya: Jó, jó, nem azért mondom. Sógor: Özvegy? Szomszédasszony: Nem hallottad? Szökni akart, az ávós lelőtte. Azonnal meghalt. Haza se hozták, ki tudja, hol kaparták el. Sógor: Édes jó Istenem. Szomszédasszony: Nem tudtad? Sógor: Nem! Keresztanya: De a több föld mégiscsak több élet! Ha ma nem is, de holnap! Azt hiszitek, örökre maradnak? Amerika hagyja? Fittyfenét. Jani: Amerika le van szarva. Anna: Hogy beszélsz? Keresztanya: Hallod, te aztán nem vagy valami bőbeszédű, de ha egyszer megszólalsz… Tán te is beléptél a 'DISZ'-be? Ott tanultad a nyugatiak szidalmazását? Megáll az ész. Egy gazda, börtönbe csukott, akarom mondani fogolytáborba hurcolt gazda fia az amerikaiakat szidja. Ahelyett, hogy velünk együtt fölszabadítóként várná őket! Anna: Nagyon jól tudod, hogy minden gyerek úttörő, meg DISz-tag. Nem húzhatják ki magukat. Sógor: Még jó, hogy fölvették. Az én lányomat kizárták, kulák ia-fiának ott nincs keresnivalója, förmedtek rá. Szegény nagyon elanyátlanodott. Nem győzöm megnyugtatni. Jani: Amerika igenis le van …ejtve! Maguk azt hiszik, hogy segít nekünk? Az oroszt szívesen fölváltaná, de csak hogy ő legyen itt is az úr! Keresztanya: Anna, Anna; ha a gyereked is így beszél, velünk mi lesz? Jani bácsi. (be) Ne politizáljatok, hagyjátok abba! Semmi értelme. Nekem elhihetitek. Mit értem én is azzal, hogy Moszkvát lőttem?! Jani: Maga Moszkvát lőtte? Jani bácsi: Moszkvát, Leningrádot, egész Oroszországot! Mari néni: Vegyétek el előle a boros üveget, ne igyon annyit. Fejezd be, Jani, fejezd be! Jani: Moszkva alatt is jártak magyar csapatok, nem csak a németek? Anna: Mi ez a zaj? Jani bácsi: Lövik a házat! Mint mi akkor Moszkvát… Másik unoka: Tényleg Moszkvát? Jani bácsi: Nem is Budapestet! (és nagyot hahotázva öleli magához az időközben köré gyűlő kíváncsi lurkókat) Keresztapa: Érdekes, ezt meghallja a süket tüzérje! (utal arra, hogy Jani bácsi igen hangosan beszél…) Jani bácsi: Hogy-hogy 'süket tüzér'?!... Ha te lőttél volna azokkal az ágyúkkal…Rakok a tűzre. (sértődötten kimegy) Keresztanya: Hallod, itt tényleg lőnek! Olyan hangot hallok… Unoka: (berohan, még elkapja a beszélgetés végén elhangzottakat) Dörög az ég! (s már ott is az egész csapat süldő legény rokongyerek, bejöttek a kertből, ahova a folyosóról kiszöktek) Hahaha! Bruhaha. Hihihi??? Hehehe…(halkan a társainak:) Visszadobálja a szomszéd a fél téglákat… Huhuhu!.... Józsika: (a konyhából csak be-benéz, segít az asszonyoknak) Kinevetitek a felnőtteket? (és lekever egy nyaklevest az első útjába kerülő fékezhetetlen suhancnak) Keresztapa: Na, akkor mi megyünk! (mert a pofon az ő fiát érte) Öltözködjetek, indíts haza. Majd otthon számolunk! Anna: Ne siessetek, a sütemény még eztán jön! Rétes, hájas, kőttes… Nem sértődtél meg?

Partium

Keresztanya: Mi? Ugyan… De ahol verik az ember fiát, minek maradjon? Marci: (belép) Jó étvágyat kívánok! Látom, lemaradtam a toros vacsoráról… Hívott szomszédasszony, hívott vacsorázni, de nem eléggé, ezért előbb otthon elrendeztem a dolgokat, segítettem anyáméknak, és a végit csak elkaptam! (és már le is ült, szed magának sült húsból, sült kolbászból, a sült hurkából nem, s bár senki sem kínálja, már falja is, s hogy jobban csússzon, borocska…) Keresztanya: Hallottátok?! Mehetünk! (majd halkabban megtoldja) Itt már semmi szükség ránk. Ahol ez a piszok is megjelenik, nekünk semmi keresnivalónk. Hallod, Annus, hallod, hogy paktálhatsz le ezekkel a mocskokkal? Ő volt az egyik verőlegény, amikor nagybátyádat a B-listázáskor a Városháza előtt véresre korbácsolták… Anna: (halkan) Hogyne tudnám, gané alak, de tőle kértük kölcsön a disznópörzsölő gépet, amiénket egy hete elkérte a komámasszony és még nem hozta vissza. Ráadásul nincs, aki leszúrja a disznót, ő azt is vállalta, böllérkedett… Sógor: Álompusztán van Károly sógor? Marci: Állampusztán; mármint hogy arra tetszik gondolni. Amúgy nem ott van, máshol. Munkatáborban, ahol egy kicsit megdolgoztatják! Nem árt a kulákjának egy kis kétkezi dolog. (és csak falja, falja házigazdáék sültjeit, hozzá a savanyát, friss kenyeret, mellé bort rogyásig) Jani: Takarodj innen! (és az asztalon fekvő hússzelő kést fölkapva áll Marci mellé) Mind: (fölpattannak) Jaj! Ne! Fogjátok le! De gyerekek… Anna: Fiam, tedd le a kést. (a fia keze lassan lehanyatlik)… Élezni akarod vinni? Hagyd, majd holnap… Tényleg elég tompa; nem vettétek észre?! Sógor: Nem. Marci: (fal még egyet, nyelint rá, száját törli, föltápászkodik) Ezt még megkeserülitek. Így bántok azzal, aki segíteni akar nektek… Látjátok, így bántok a proletárokkal. Ezért érdemlitek meg a sorsotokat. Ilyen hebehurgyán… Öcskös, tedd le azt a bugylibicskát, nem ijedek meg tőle… Hagyjuk. Anikó, bocsánat. Majd máskor… Berezelek egy taknyostól. (és a késes fiút otthagyva kióvakodik a szobából) Keresztanya: 'Proletár'… Hallottátok? Minek adja ki magát? Ebből akar megélni… Hogy az apja elitta azt a földet, amit örökölt…. A feleségéét is! Ennek valóban nem maradt semmi. A nagyapja még rendes gazdaember volt. Ide jut a világ, mi lesz velünk?... (öltözködik) Anna: Jani, teszed le azt a kést?! Megőrültél, ránk hozod az ávéhát?... (elveszi tőle, pofon vágja a kölyköt) Mari néni: Fiúk, holnapután az első dolgotok, hogy pörzsölőt rendeltek Gál bádogosnál! Nénje: Ha nem vették el tőle a bádogot, hogy Sztalinvárosban abból öntsenek vaskohót… Sógor: Bilit… Keresztanya: Haha, jól mondod, 'Sztalinváros' kell ezeknek, nem 'bádogosműhely', 'kisipar'!... Biliacél!... Gyerünk. (bekap még egy falatot) Józsika: Más se kellett… Nincs elég bajunk! Jani, Jani, olyan hirtelen az öcsém. Jani: Apám szétveri a pofáját, ha valamelyik szerettéről így mer beszélni. (kakaskodik még mindig a fiú) Jani bácsi: (időközben visszajött) 21 hold 45 négyszögöllel kuláknak minősítik az embert. Hogy mit ér, hány aranykoronát, csak másodsorban számít, első… hogy velük tartasz-e? Józsika jártatta a száját, hogy ő be nem lép a kolhozba! A komonisták már a kolhoz szótól megvadultak, ez a Marci gyerek különösen. Csoport, termelőszövetkezet, téesz, téeszcsé, és nem 'kolhoz'! Mire utalsz, fiam, azzal a kolhozozással? Csak nem arra, hogy mi a szovje-

Partium

teket utánozzuk? Vedd tudomásul, hogy vagy beléptek, vagy tönkreteszünk titeket. Így ugatott ez a takony szomszédgyerek. De nem ideeszi így is a fene? Mert Anikóra fáj a foga. Keresztanya: Anikóra?! Ezt még nem hallottam. (ül vissza nagykabátostul, és vesz még egy kicsikét) Meséljetek. Anna: Nem, mert semmi alapja. Innen nem kap menyasszonyt! Keresztanya: Annám, ti túlzottan alkalmazkodtok, aztán lám, ugyanoda juttok. Anna: Alkalmazkodnánk, ha lenne mihez. Mert ezek… Kiszámíthatatlanok. Jani: Beszámíthatatlanok. Keresztanya: Látod, fiam, ezt már szeretem. DISz ide, DISz oda, te mégis csak apád fia vagy! (elismerően törli meg a száját) Keresztapa: A DISz-ben sokan vagytok ilyen karakán magyar gyerekek? Jani bácsi: Hagyjátok békén! Elég volt. Ezt kérdezted '44-ben a nyilas bátyádtól is? Jóccakát (és távozik) Mind: (paff) Jani: Pista bácsi nyilas volt? Anna: Kisnyilas. Nem számít. A 'divat'-ot követte. Meg valamit remélt. Sógor: Nem ő, a cselédei rabolták ki a sarki fűszerest, amikor elvitték őket; összegyűjtötték a városban a zsidókat. Keresztanya: Ebből elég volt. Jóccakát! Isten áldjon benneteket. Vigyázzatok magatokra. Ezt a komcsigyereket meg… többet ne engedjétek közel magatokhoz! Óvakodj a gonosztól… Ammen. (el a családjával, közben még megtoldja:) Ilyen szomszéd mellől én elköltöznék… Jézusom! Mind: Isten áldja! Isten veletek! Jó éjszakát… Szép álmokat! Sógor: Erre a jó kis csípős kolbászra?! Sült húsra… Mind: Haha. Keresztanya: Meglátszik ezen a 'disznótoron', hogy a gazda rabláncon van. Máskor harmonika, nóta, jókedv… És a végére a fél társaság spicces!... Na, Isten veletek. Mind: Jóccakát!… Jóéjszakát!... Jójszakát…. Jóéjt… (mind el) Anna: (hangja kívülről) Egy kis kóstoló… Neked is… Ezt anyádnak küldöm… Roziéknak is!... Tettem bele egy kis májast, töpörtyűt… Mind: (hangok) Mi egy hét múlva vágunk… Köszönjük!... Aranyos vagy!... Duplán visszakapjátok!... Nem kétszer, háromszor… Mari néni: (visszajön, elkezdi a rendcsinálást) Szegény fiam ma mit vacsorázhatott? Egyáltalán adtak neki enni? Reggelire meleg lötty, amit kávénak vagy teának neveznek, délben valami katyvasz, este annyi se, csak az éhkopp. Hallom, verik is őket. Hogy nem bünteti meg őket az Isten… (sírdogálva rakosgat) Jani: (visszajön, segít mamájának) Rájuk gyújtom a pártházat! Mari néni: Jaj, fiam, csak azt ne! Mindnyájunkat kivégeznek… Különben is: az unokanagybátyádé volt! ANNA: Józsi, gyere haza…

Partium

Fecske Csaba

Panaszkodó kisgyerek Nyolc és fél éves lettem én. Ennyi idő, hogy fért belém? Az ám, lazán! Jó, hogy van születésnapom, ünnepelt vagyok e napon, hiú ﬁú. Sok-sok ajándékot kapok, örömömben elolvadok: csélcsap jégcsap. Siettem, mint az üstökös, mégse bátyus lettem, csak öcs, béna béka. Felnőttnek lenni volna jó, lehetnék boldog dolgozó, serény legény. De nem vagyok csak kisgyerek, bár minden betűt ismerek, s írok, sírok.

Partium

Denevérek Az öreg, szúrágta fatoronyban, hol csöndet sző az éj: se nesz se hang, s álmában kinyújtja nyelvét a harang, denevérek csüngnek fejjel lefelé, sorban Fejjel lefelé, mondom, s arra gondolok: Kis fejükben is minden fordítva van, mert amit látnak, az lefordíthatatlan, nem tolul agyukba a vér, nem forog velük a világ, a tótágasban nem vétenek hibát. Okosnak képzelem őket. Századok alatt kiolvastak nem egy kódexet, az öreg Bibliát, ismerték Mathias rexet és a vak szút, aki az öles gerendát hosszú esztendők során – hosszában persze – átrágta, jóllehet sokszor eltévedt benne (Ó pókháló-lepte ódon legendák!) Elnézvén őket, az a véleményem: Egészen mások így, mint könyvekben, képen Én mindig úgy gondoltam, hogy a denevér ugyan egérnek egér, de máskülönben madár És most kiderül ugyebár, hogy egészen más a helyzet. mert madárnak ugyan madár, de azért mégiscsak egér a denevér!

Partium

A tyúk és a kakas Kakasné, a kendermagos tyúk hangosan kotkodácsol: tojni készül, mint minden nap, még vasárnap is. Bezzeg a párja, kakas úr a szemétdombon pipiskedik, s olykor egy nagyot kukorékol, hogy megmutassa ki az úr a háznál, állandóan a jércék körül legyeskedik, most éppen egy kopasznyakúnak csapja a szelet. Olyan peckesen jár-kel az udvaron, mintha ő találta volna föl a spanyolviaszt, mintha egyenesen az ő hangjára kelt volna föl a nap, nélküle még a tyúk se tojna.

A szél Fúj a szél, egyre csak fújja, be se szívja már kifújja, fújhatja, a magáét fújja. ami nem fúj az nem is szél, Szél, ha fúj fúj, ha szél, kirázza a lombból a lelket, letépi a virágot, oszlopról a plakátot, lekapja fejekről a kalapot. Hírt hoz messzi tengerekről, hósipkás hegyekről, apácaruhás pingvinekről, sok mindent tud a szél, még fütyülni is száj nélkül, csak egyet nem tud: egyhelyben állni! 20

Partium

Ayhan Gökhan

Andrássy út Délután jöttem visszafelé, a felhő sávján innen hagytam el a délutánt, majd az Andrássy úton visszafelé a felhő sávján innen a kávéházak és minden ugyanolyan, mint egy időtévesztett másolat, újraismételt helyszíneken jártam, ma teljesen másképp tett le engem a délután elé az idő, valamilyen tévedés ez is, mint a gyerekkor vége, idegen kézfej türelmes arca ﬁgyelt, ismételj meg a délutánból, mutatta, mint visszafelé a kávéházak és minden, a sávján félrecsúszott felhő is másolat, mitől értett félre.

Czine Árpád: Lebegés

Partium

Barna T. A ila

hajnali naplójegyzet Balavány Györgynek a hajnal kórházfolyosóin haslövéssel fetreng az idő. ziháló fákról köd-verejték szakad. a folyó melleit valaki kitakarta. nagyanyám szemében ülök. kék hó esik.

fehérség László-Kovács Gyulának ismeretlen város üres sikátoraiban bolyongsz egyedül. a magasból halk dúdolás kísér. a kikötőbe érsz. árbocok imbolyognak. a köd szemedbe csap. messze fényes ablak lebeg a tengeren. kinyílik. áradó zene. arcok fordulnak feléd. nők, férﬁak. egy meztelen kar felemelkedik, lassan int neked. az ablak becsukódik. csend. csak a dúdolást hallod újra valahonnan. mindent elborító fehérségben állsz mozdulatlanul.

Partium

Oláh András

Holtomiglan (részlet) 3. jelenet Koltó – 1846 szeptembere. Petőfi és a cigánylány az ágyban hevernek. Anikó könyökölve nézi Petőfit. PETŐFI (elégedetten nyújtózik): Még sose éreztem magam ilyen jól… Csodálatos lány vagy… Hogy is hívnak? CIGÁNYLÁNY: Anikó. Pila Anikó… PETŐFI: Szép neved van… És gyönyörű vagy. (Megsimogatja a lány arcát, aki hálásan megcsókolja – előbb a kezét, majd az arcát.) Legszívesebben örökre itt maradnék veled… CIGÁNYLÁNY (kihívón hátrahanyatlik az ágyon): Hát maradjon… PETŐFI (borúsan): Nem lehet. Sok dolgom van még a világban. CIGÁNYLÁNY: Hagyja a csudába!... Maradjon itt. Meglássa, semmire se lesz gondja… Mindent megadok magának! A gróf úr aszonta, hogy… (Hirtelen elhallgat.) PETŐFI (meglepetten ül fel az ágyban): A gróf? Mi köze neki ehhez? CIGÁNYLÁNY (vonakodva, szégyenlősen): Hát, aszonta, legyek kedves magáho'. PETŐFI (dühösen): A gróf mondta? Ó, a bitang!... Hát csak ezért csináltad? CIGÁNYLÁNY (hozzábújik): Nem csak ezér'… Maga valóságba' tetszik nekem… PETŐFI: Ne magázz már! Idegesít… Mással is csináltad már, ha a gróf megkért? CIGÁNYLÁNY (lesütött szemmel): Néha. (Gyors, engesztelő puszit ad a költőnek.) De egyikkel se vót ilyen jó… De tényleg! (Petőfi bosszúsan kimászik az ágyból.) Most hová megy? Maradjon még… PETŐFI (az ingét gombolja, öltözködik): Becsaptál. CIGÁNYLÁNY (utána kúszik, átöleli): A gróf aszonta, szerelmi bánata van. Segítsek felejteni… PETŐFI (dohogva): Hát azt elérte, hogy ezt sose fogom neki elfelejteni!… Szóval errefelé ez a vendégszeretet? Éjszakára ágyast prezentálnak a betérőnek! CIGÁNYLÁNY: Nehogy azt higgye! Nem mindenkinek… PETŐFI (abbahagyja az öltözködést, szembefordul a lánnyal): Hány férfinak adtad már oda magad? CIGÁNYLÁNY (dacosan): Nem számoltam. PETŐFI (méltatlankodva, lekezelőn): Bárkivel ágyba bújsz minden vonzalom nélkül? CIGÁNYLÁNY (durcásan megvonja a vállát): Ha megfizetik… PETŐFI (gúnyosan felnevet): Na, velem törököt fogtál! Egy árva garasom sincs! CIGÁNYLÁNY (sértődötten): Ne féljen, a gróf úr mán előre kifizette… (Öltözködni kezd.) PETŐFI: Most mit csinálsz? CIGÁNYLÁNY: Elmegyek. PETŐFI: Miért? CIGÁNYLÁNY: Maga nem is akar engem igazán! Csak gúnyolódik…

Partium

PETŐFI (engesztelőn megsimogatja): Kis csacsi. Nem rád haragszom, hanem a grófra… Illetve egy kicsit rád is. Amiért megjátszottad magad… CIGÁNYLÁNY (önérzetesen): Nem játszottam! PETŐFI: Azt mondtad, azért osontál be hozzám, mert a gróf azt kérte… CIGÁNYLÁNY: Magamtúl is begyüttem vóna. PETŐFI: Tényleg? CIGÁNYLÁNY: Süljön ki a szemem, ha nem igaz! PETŐFI: Vigyázz, ha hamisan esküszöl… CIGÁNYLÁNY (játékos ijedtséggel eltakarja a szemét): Jaj, mán nem is látok! Jaj, megvakultam… PETŐFI (elneveti magát): Kedvemre való lány vagy te, Pila Anikó – vagy hogy is hívnak! Más vagy, mint azok a kényes pesti szajhák! Benned élet van… Vigyázz, mert a végén még beléd szeretek! CIGÁNYLÁNY (elkomorodva): Engem még sose szeretett senki. PETŐFI: Senki? CIGÁNYLÁNY (megrázza a fejét): Mindenki csak a testemet akarja. S ha megvót, rám se hederít tovább! PETŐFI: Talán mert könnyen megkaphatnak… Kéresd magad! Udvaroltass! Éheztesd ki, aki megkíván… Ne add magad oda az első szóra! Várd ki, hogy megőrüljön érted! CIGÁNYLÁNY: Nekem azt nem lehet, én csak egy cigánylyány vagyok… PETŐFI (hosszan, szomorúan nézi): Igaz… Majd elfelejtettem. (Megsimogatja a lányt, megcsókolja.) CIGÁNYLÁNY: Hát mégis maradjak? Ne menjek el? PETŐFI (tettetett szigorral): Csak ha megígéred, hogy nem magázol többé! CIGÁNYLÁNY (vidáman): Megígérem én!... Meglássa, nem fogja megbánni! PETŐFI: Már megint magáztál! CIGÁNYLÁNY (beletúr Petőﬁ hajába, lágyan simogatja, az ingét kezdi gombolni) PETŐFI (ﬁgyeli a lány mozdulatait): Nem is sejted, te lány, hogy mennyi közös vonás van bennünk. Kivert kutyák vagyunk mindketten. Mindenkié vagyunk, de senkinek se kellünk igazán… CIGÁNYLÁNY: De nekem kell! Csakis maga kell! FÜGGÖNY

Partium

Támba Renátó

Váróteremben Rézuszmajomként ringatod magad, és vaskos, fehér emlő után sírsz, mint egy csecsemő, akit drótanyák nevelnek. Benzinszagú ápolóid nem folyattak vért szürke testedbe, nem mondtak esti mesét néma falaid, nem tanítottak dajkarímek a türelemre. Vársz, csak vársz itt csendben, ebben a nyirkos váróteremben, és rázod magad, mint egy durcás kisgyerek, akinek soha nem adtak enni.

Tejszöveg elővettél, mint egy doboz tejet, lyukat vágtál rajtam, de túl nagyot. azóta folyton folyok, mint a vízcsapdalok. hangom táplálni akar, mint az anyatej, de te már elállítanád ezt a sok szart, ami ömlik belőlem. sajnálom, édes, nem vagyok tévé, sem gumibaba, sem rágógumi, amit rágsz, rágsz, aztán kiköpsz és a pad aljára tapasztasz. hús-vér ember vagyok, bazdmeg, akiből folyik a szeretet, mint a gejzír.

Partium

Menekülés egy összement városból Olyan volt felnőni párás kisvárosomban, mint lubickolni egy down-kóros anya hasában, és olyan volt elszabadulni poros színfalai mögül, mintha későszülöttként láttam volna először fényt, gyűrött arccal, aszott fülekkel, közömbösen és éhesen, mint aki elhasználta összes pokolba szóló retúrjegyét, és már csak egy kurvahosszú cigarettára vágyik, ami addig tart, amíg a rockslágerek, melyek úgy száguldanak végig elmém autósztrádáján, mint hibbant anarchisták vagy mint egy költő, igen, talán egy magányos, bortól mámoros poéta utazik koponyámban, hiszen csak egy folyékony lelkű, lila testű, vörös arcú lírikus sétál bele a fekete éjszaka dermesztő vizébe élelem nélkül, csak ő képes szétrombolni egy lejárt szavatosságú város minden sárgálló díszletét, otthagyva bábanyákat és bábapákat, ecatonleheletű ápolónőket, kik keserű csókot nyomtak ráncos homlokainkra éjszakánként, mielőtt átájultunk volna lucskos álmaink félhomályos folyosóiba, csak a költő képes megvakítani szívünket, hogy űrhajóra pattanjon, a hideg csend mélykék fedélzetére, s hogy örökre elhagyja ezt a behazudott várost, ronggyá ázott képregények e bolhákkal teleszórt illuzórikus vidékét, így hát bármerre is vezessen részeg űrhajónk, csak azt mondogatom magamban, áhítatosan és kitartóan, mintha csak imát mormolnék a világegyetem örökké korgó gyomrához, csak ezt a mondókát morzsolgatom fáradt nyelvem alatt: mindig hallgatni fogok rád, csak vezess engem, fekete szemű belső utas, vezess el a végességen túlra, ahol nincsenek díszletek, maszkok és jelmezek, ahol meztelenül fürödnek meg egymásban az önzetlenül gonosz lelkek, szégyen, gátlások és eszmélés nélkül, vezess ki engem a félhomályból, vezess engem a sötétségbe, soha ne ereszd el a vállam, és mindig emlékeztess az igazságra: nincsenek célok, eszmék vagy tervek, csak végtelen út és szüntelen tévelygés.

Partium

Diószegi Szabó Pál

Jó… nagyon… Kerted tavaszom! Illatom! Érzem! Magamba szívhatom… Betűnyi vágyam megterem. Remény. Magokban elvetem! Arcod, ha ázik, én vagyok; esőm szivárvány lesz… ragyog… Zölded kezemben színarany; szíved virágom: szirma van! Érzem, ma még csak illatát; hozzád hajolva mint hat át… Hozzád, vigyázva, szól dalom; szíved virágom: jó… nagyon!

Partium

Nincsen tavasz… Nincsen tavasz, ha hangodat se hallom, hiába szólnak bennem madarak; reményem ága, hová, merre hajtson a rügyfakasztó, boldog Nap alatt? Nincsen tavasz, mert arcodat se látom… mert rám se néz okos tekinteted; napfényem se vagy, bár –magamban– vágyom, virágsziromként simítom kezed! A fák alatt, ma este, gondolatban, veled beszéltem s míg a Hold dagadt láttam felrepülni, sötét alakban, a daltalan boldogság-madarat…

Czine Árpád: Nagykároly

Partium

Rimóczi János

Épségverseny Aggódott, hogy nem jön majd át a sugárzás rendesen a makópusztai művházból, ezért ment inkább internetes rádióban a tudósítás, mert a wi-fi, az mégis wi-fi, biztonságosabb, mint az elavult rádióhullám, amit könnyű leárnyékolni vagy elakad Tokaj szőlővesszein. Az Első Hazai Épségvetélkedő harmadik és egyben záró fordulójáról tudósított ifj. Jankainé microporttal. Lesz habos díjátadó, három napja sütnek-fűznek rá az asszonyok, meg a zsűrire, meg a búcsúra. A végére már jobban kijött a tévé, ez a valóságsós izé kelendő portéka, a pilot meg a felkészítés már lement korábban. Szépen sikerült nullszaldósra értékesíteni a reklámhelyeket a színpad fölött, ahol hamarosan kitör majd a külsőségektől sem mentes díjátadó. Az Épségverseny ötlete egyszerű volt: hat nőnek két héten át kellett ugyanabban a hófehér ruhában, hazai tervezők haute couture kreációiban túlélőtúrázni, sátrazni, vadászni, tüzet rakni, enni, ürítkezni. Az nyer, akin a legkevesebb folt esik, aki minél tisztábban ki tudja hozni magát. Persze, valamennyire mind bemocskolódtak, hiszen nem lehetett másként, de az nyer, aki a legkevésbé. Minden ruha azonos szabású estélyi modell volt, koktél-kiegészítőkkel, estére alvóbundával és bélelt túramuffal (mert a tavaszi langyszelek csalókák). Tehát egyelőre netrádióban tudósított róla Jankainé, ez az agilis színhús, apránként, sőt maga effektezve alá a hangot, és nem is zavart senkit az a kis fülbefüllentés, amikor porcukorra nyomott bakanccsal imitálta a hegymászás-zajt, vagy napilappal a bozótzörgést, és saját böfögéssel a szarvasbőgést. A tűzgyújtás-hangnál sajnos felgyújtotta a gyártásvezető íróasztalát, de időben eloltotta, és azt mondta, nem ő volt. Érkeznek a lányok, dicső fehéren és mocskosan. Led-tüzek a szemekben. Sorba állnak a színpadon, vaku általi kivégzéshez. Kigyúlnak a fények, sózene tölti fel a teret dicsőséggel. Az esemény fővédnöke Mária Imre, a Lakodalom TV szomjas műsorvezetője, a főszponzor pedig a Swancy pincészet. Az egyre bíborodó, kitikkadt Imre elfelejtette, hol a műsorrend, a gyártásvezetőé meg elégett, így kivont idővel, összevissza moment minden, mint a telekabaré. Kijött egy női szájt is, aki megkérdezte a percről-percre bíborodó Imrétől, hogy hogyan látja az egy éve alapított díj távlatát? Erre ő hangosan kifújta az orrát, majd azt mondta: „Ö…igen, igen, igen-igen, hát itt vagyunk, ezekben a lányokban hatalmas az akarás. Megjegyzem, olyan ez a ma nekem, mintha szívemet értékesíteném. Aztán volt incidens, mert a vega kislány majdnem mellbedobással, de a finisebéden véletlen letofuzta a blúzát. Ez mínusz 10 pont lett. Úgy látom, hogy a nyilvánossággal elégedett vagyok, reggel jöttek a tévés fiúk, kábelt fektettek a művházban, beállították a tányéros, vagy mit tudom én, milyen adást, aztán szájról-szájra összefoglaló volt a ruhamustráról. Köszönöm.” A döntő a belsővel folytatódott. Az egyik lány azt a kérdést firtatta, vajon hogyan lehet a Földnek északi sarka, amikor kerek? És a kis szutykos, az a másik! Titokban 13 éves, nevezési lapon 15, látványra viszont amolyan „Lolitásan” pedo-préda. Egyetlen egyszer esett csak el a Nemzeti Tántorgó alatt, de a sekuritysek észrevétlen felrán-

Partium

gatták, mielőtt a Blikk fotósa lekaphatta volna. Egy sasszé, egy hoppá. Ilyen fiatal és ilyen ügyes. Biztos járatja a Heti maneken-t, nézzenek oda. Divat és style, a jövőre tekintettel, s bezárólag. A zsűriben alvó plébános gyakran megfeledkezett a mikrofonjáról, ugyanis unalmában hangosan elsuttogta a mellette ülő fizikatanárnak, hogy utálja, amikor a kutyája lebrunyálja a kertet, és hát csoda, ha nem örvend? Végül győzött a jobbik. A lüktető főnyeremény vajon mi? Kényszer-SPA, wellness zenzáció. Levonultak a lányok, virágcsokor, vakuvarázs, integetés. Taps és verőfény konfettivel. Puszidobálás. PuliDJ. Imre berúgott: „És csibéim, ne bántson, ha netán nem érvényesültök, mert nem érvényesülni is gyönyör, sőt, dicsőség. A Nóé fm-en megvettem hat reklámhelyet a Filmzenék hétvégéjében. Megvagyok húzatva. Szereztem egy Hummer terepjárót, maffiafeketét, oda minden győztes befér!”

Czine Árpád: Lebegés

Partium

Farkas Gábor

Várok Szétrebbent mátkapárok, egy asztalnál te meg én, mint harangzúgás a dal – csend a táncrend elején. Így indul, erősödik benned és bennem a hő, testek párhuzamában ahogy fordul az idő, és nem a ritmus, csak a látvány rejtett nyelvtana... Köztünk kontúr nélküli mozdulatok, hallani most minden lélegzetet, s várok riadtan veled.

Egymásnak Időnként szmog, máskor napsütés, időnként lélek, vagy gőgös ész: minden nap szándéktalansága, olyan szürke és aranysárga. De több ennél: egymásnak a kéz a részekből felépült egész. Mikor a távlat láthatatlan, és a gondolat összeroppan, mert az út alólad elszisszen – ő van, mikor már senkid sincsen.

Partium

Vigilia Virrad. Várunk, mint mécsesek a kövön a feltámadásra. Felettünk a Menny hol szürke, mint az ősz, hol meg aranysárga.

Benned Tágas csarnok az álmod, és álmodban az arcok mind elrejtett otthonom. A csarnokban ablakok, a tükrük mind én vagyok – álmodban a szánalom. Mert nincsenek vigaszok: otthontalan gyöngy vagyok tekinteted peremén.

Partium

Bodnár Orosz Éva

A lélek sötét zsákutcáiban Vesztes idő, béres számla, angyalarcon kúszó lárva. Sebzett szívnek mi az ára? Talán remény? ...Mindhiába! I. Méreg ízű epe a számban, Nyelem keserű nyálam. Fáradt testemen átok, Jót már hiába várok. Setten sután egy árnyék, Eltűnik hamar a szándék: Győzni kell emelt fővel – versenyezve múló idővel...! Vagy töretlen akarattal megbékélni önmagammal?! II. Porcelán mosolyú angyalt ha látok, szívemről bilincsként hullik le az átok. Szeretnék elbújni valahol távol, távol a világ gonosz zajától. Mégsem találok nyugalmas helyet, csupán újabb kínt megváltás helyett. Angyalok! Porcelán mosolyú lények! Ne hagyjatok magamra! ...Félek! III. Csúsztam, kapaszkodtam, Amíg tudtam, amíg bírtam. Mentem... Kezem ökölben, Térdelő testem görcsben. Nem néztem, nem láttam, nem is hallottam semmit, Nem hívtam magammal senkit.

Partium

Ne taposs, ne kínozz, ne gyötörj: Menj el! Ezt, csak ezt zúgtam, hallottam füleimmel. Vártam... A remény fátyolként vált köddé: lenn a sárban sírok mindörökké. Felállnék, de megroggyan a lábam, Szétfeszített karral zuhanok a mában. Gyötör a gonosz, nap mint nap engem, Húsomat tépi – nem csak az ingem. Méreg ízű epe a számban, Nyelem keserű nyálam... IV. Felébrednék... Ha ez rossz álom lenne, eltűnnék, és többé senki nem keresne. Vádolok, vádolnak... nem érdekel semmi, Nem tudom, nem értem, mit kell most tenni?! Félelem ölel át remegő karral, félelmem szembenéz zord önmagammal. Mindig csak adtam – semmit sem kaptam, Lelkemet teljesen lecsupaszítottam. Vigaszt ha kerestem, bőven megﬁzettem! Árva sorsomnak áldozata lettem. V. Honnan merítsek erőt, ha nincsen se vigasz, se remény, se földi kincsem? Minden, mi rám talált, lehúz a mélybe, Sárga szemű szörnyek pokoltüzébe... Fel kellene állni, immár sokadjára, sírva is nevetni az egész világra. Felébredni újra, elhagyni az álmot, és szemétbe dobni mindent, ami bántott. Mindent és mindenkit újra számba venni: Óh, Uram, adj erőt, hogy meg tudjam tenni!

Partium

Új kezdet? Beköszöntött újra... Cipeljük tovább egy másik évben terheinket. Egy új dimenzióban, Vagy mégsem? Marad minden a régi? Nem tanultunk meg előre lépni, csak remegve félni?! Hogyan tovább? Tudunk-e? Akarunk-e? Merünk-e égni ...világot megváltó lánggal?! Mint régi történetekben Ők, akik hittek a jövőben, egységben, hitben... Megalkuvást nem tűrő becsülettel. Emelt fővel, de... alázattal... Egy olyan hazában, ahol a testvér nem dobál sárral! Hol nem érdek szül bizalmat! Ahol látod a múltat az öregek arcán... S szemed megpihen arcuk sok ezernyi ráncán... Tudd: ez a te múltad is. S a jövőd – engedd – lássa meg gyermeked! Érlelje népünk sorsát áldás, Írja a hit, a szeretet a jövő krónikáját. És ne ünnepeljék annak krónikását: mert fontosabb annál az egység, hogy ami együvé tartozik ne hulljon szét!

Partium

Lőrincz P. Gabriella

külön néha tudom hogy szeretlek de túl messze mentél nem baj én sosem törődtem az idővel sem gátammá sem segítőmmé nem emeltem ott reszketsz valamelyik kő alatt a sárban én hulló levelek között a gombaillatú avarban lépkedek messziről szebbnek láttál a borospohár fenekén keresztül is nem tudom most mit hihetsz rólam én már alig emlékszem rád

aratás jármű vagyok féktelen út fénytelen őszi rajtam mennek nem néznek hátra nem nevetnek nem szólnak senkinek nem szólok börtön elmulasztott pillanat a tudás fájáról lehullott gyümölcs vagyok magam magamnak örök tehetetlen végtelen kiapadhatatlan tiszta forrás lehetőség

Partium

október szegény csonkolt angyal csengőtelen bolond szíveden rozsdás lánc a szeretők szerelme egésszé igazult a hallgatás csak rendre szépen bimbamm nem idézhetsz bárkitől akármit durva a kelme amit rád tekernek vörös levelével az elmúlás sikolt a reggeli ködben hideg párnádra fekhetsz éjjel elmondhatod utolsó háládat hogy nagyszerű bolond lehettél elalhatsz csendben

Oláh András: Az élet kapuja

Partium

Szilágyi P. Katalin

Az asztrológus A halál, mint tény mindig is élénken foglalkoztatta. Már kiskorában is nagyanyja mellett kuporgott, míg az a vergődő, hangosan tiltakozó tyúkot szakszerű mozdulattal leszorította, két kapálódzó lábára hágott papucsos lábával, csapkodó szárnyait átfogva ügyesen hátrahajlította a rémülten pislogó aranysárga szemű fejet, majd az élesre fent kés határozott mozdulatával átvágta a torkát. Ilyenkor a tyúk őrült vergődésbe kezdett, mintha maradék életereje le tudná győzni az őt imént hatalmába kerített elmúlást. Ezek voltak a legizgalmasabb pillanatok. Vajon tudta-e a tyúk, hogy mi következik? Testének titokzatos, szemmel nem látható kis antennái jeleztek-e valamiféle veszélyt, míg a kéz, mely idáig etette az életére tört? Mi az a pillanat, mikor a test feladja az ellenállást és behódol az elmúlásnak? Milyenek az ezt megelőző percek? Sokkal később, mikor az elmúlás anatómiáját már az egyetemen tanulta, sokszor ült haldoklók ágya mellett, mohón ﬁgyelve arcukat és reakcióikat. Voltak, akik méltósággal adták át magukat a végnek, arcukon látszott, hogy minden földi dolgukat lezárva és elrendezve mintegy fölkészülve lépik át lét és nemlét küszöbét. Vonásaik kisimultak, míg lelkük az utolsó sóhajjal végleg elhagyta testüket, majd közömbös arccal, leﬁttyedt szájjal, hidegen feküdtek ott ők, immár nagy titkok tudói. Tudta jól, ez a kegyelmi állapot nem mindenkinek adatik meg, éppen elégszer látott halálfélelemben fetrengő paralitikust, ki már hónapok óta mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt, de érezvén a vég közeledtét sorvadt izmai váratlan erejével menekült volna. Ekkorra már megértette azt, hogy a váratlan halál és a kiszámítható halál megélésében van a titok és egyre inkább az foglalkoztatta, vajon az ő halála milyen is lesz. Testilelki kondíciójára mindig is kényesen ügyelt, ápolta és karbantartotta magát, enyhe hipochondriája éppen elég volt ahhoz, hogy kollégáit rendszeresen megkeresse, ha bármilyen rendellenességet tapasztalt magán. A kijelentéseket, miszerint mindenkit túlél majd ilyen remek felépítéssel, maliciózus mosollyal fogadta. De mégis, van-e különbség a felkészült ember halála és a hirtelen halált haltak elmúlása között? Elolvasott szinte mindent, amit a szakirodalom ajánlott. A sikertelen öngyilkosságból visszahozottak egybehangzóan állították, már a cselekvés pillanatában meggondolták magukat. A sikeresek, nos, ők már nem tudtak érdemben nyilatkozni. Volt olyan idős néni a szomszédjában, ki a minden esti fürdés után frissen vasalt hálóréklibe bújt, gondosan fésülködött és aszott kis arcán diszkrét sminkkel bújt ágyba, őt aztán ne találják neglizsében, ha reggelre netán nem ébredne fel. Milyen is lehet a szép halál, ábrándozott esténként elalvás előtt. Elsősorban is ne járjon szenvedéssel és lehetőleg ne járjon kiszolgáltatottsággal. Fel lehet a halálra készülni? Igen, ha tudja az ember, hogy mikor fog bekövetkezni, jött agya logikus válasza. Boldogabb lesz-e attól, ha megtudja? Megtervezheti utolsó napját és méltósággal távozhat, lezárva és rendbe téve dolgait. És addig? Addig a napig milyen lehet élni úgy, hogy tudja, mennyi van még hátra?

Partium

Másnap reggel már érezte, hogy megtalálta a megoldást. Egy ezotériával foglalkozó újságban végre megtalálta a megbízhatónak tűnő hirdetést, melyben egy férﬁ parapszichológus horoszkópkészítő tudományát ajánlotta. Igen, nyugtatta meg a megnyerő hang telefonon érdeklődő vendégét, ő elkészíti a képletét és kérésére a halál várható időpontjával is tud szolgálni. Sajnálatos, hogy a többi kolléga ilyen jellegű kívánságokat nem teljesít, de az ő felfogása szerint a megrendelőnek igenis jogában áll tudni a nagy pillanatról, mikor létformát vált itt a földön. Az izgalomtól, hogy végre megtudhatja, amit mindig is vágyott tudni, majdnem elvétette a címet és jókora késéssel érkezett a kis ligetben eldugott házhoz. A házigazda keskeny, sovány arcán halovány mosollyal fogadta és bevezette egy kis helyiségbe, hol egy vörös bársonnyal letakart asztalka fölött erős fényű lámpa égett. A sarokban duruzsoló teafőző illatos gőze kábító volt. Miután kényelmesen elhelyezkedett a kopott fotelben, vendéglátója az asztal másik oldalán ülve szálkás betűivel gondosan feljegyezte adatait, majd vonalzóval és színes tollakkal kusza ábrákat rajzolt egy kör alakú beosztású papíron és érthetetlen szavakat mormolva magában számolni kezdett. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, valahol szú percegett az asztallábában és már majdnem elbóbiskolt, mikor megreccsent a szék és az asztrológus végre felállt. Kezeit hátul összefogva vendége háta mögé lépve a teafőzőhöz indult. Halvány csészében kapta a vörös színű, zamatos italt. Szórakozottan kavargatva meredt a kis örvénybe, mi a csészében támadt és érdeklődve szólt hátra vendéglátójához, ki mögötte babrált a teafőzőn. Nos? Ne aggódjon, jött a megnyugtató válasz mögüle. A halál úgy éri majd el, hogy szinte észre sem veszi, duruzsolta a megnyugtató hang, majd sima, gyakorlott mozdulattal elvágta a torkát.

Kivégzés Miután lezajlott a kedves szertartás, közös esti imájuk édesanyjával, még sokáig hánykolódott álmatlanul. Szülei duruzsoló szavai tisztán hallatszottak be hozzá és ez megnyugtatta. Lehunyt szemein át is látta őket, kiket gyermek lelke minden melegével szeretett, apját, amint ezüst cigarettatárcájából rágyújt a vacsora utáni cigarettájára, majd a kékes füstbe merengve bal keze szórakozottan játszik a masinával. Anyja rőt vörös hajkoszorúja szinte izzik a szelíd lámpafényben, szépívű nyaka meghajlik, ahogy ﬁgyelmesen varrása fölé hajol, fürge, karcsú ujján villan a gyűszű ezüstje. A kép, mit számtalanszor látott már, s min elalvás előtt oly szívesen elmerengett, most nem hozta el az álom nyugalmát. Feszülten hallgatta apja szavait a francia tisztről, kit holnap hajnalban felakasztanak, a szomszédos kaszárnya udvarán. Sosem látott még akasztást, elképzelni sem tudta, mit jelent, csak érezte, hogy ez a halálnak egy módja. Tulajdonképpen meghalni sem látott senkit, kicsiny létének öt esztendejében elkerülték a tragédiák. Mikor nagyapa meghalt s a nagy ebédlőben felravatalozva feküdt, őt is odavezették hozzá elbúcsúzni. Úgy feküdt ott a jól ismert test,

Partium

mintha csak megszokott délutáni álmát aludná, két vaskos keze mellén összefonva pihent, közöttük bágyadt árvácska csokor. Ő szedte neki a kertből. Körülötte a gyász, mint gonosz, nyúlós pókháló lengte be a szobát és igazából akkor értette meg, hogy valami tragikus és végképp visszavonhatatlan esemény történt, mikor apja, az ő hatalmas, kisﬁával mindig mókázni kész édesapja sírva fakadt, ijesztő és nehéz férﬁzokogással. Nagyapát szél érte. Ezen sokat gondolkodott és azt képzelte, létezik egy kedves és jó szél, ami tavasszal megtáncoltatja a fák virágszirmait és szétzilálja anyja tincseit, mikor a kertben hintáznak, és amiket aztán ő nevetve szorít vissza teknőchátú fésűjével. Hideggel és szomorúsággal érkezik a másik szél, ami varjak seregét kavarja ősszel a fénytelen égen. De éjjel a legijesztőbb, mikor hátborzongató hangon tutul a kémény és ablaka előtt a fák ágai, mint irgalomért esdeklő kárhozottak ujjai motoznak az üvegen. Ilyenkor sírva ölelte anyját, ki ne mozduljanak a házból, nehogy „szél érje őket”. Aggodalmasan fülelt az ágyban. Most nem fúj a szél, reggel mégis meghal majd valaki. Apja most azt mondta, áruló volt, az antant spionja, rászolgált a kötélre. Ezen megint elmerengett. A spion és az antant jelentését nem ismerte, bár ez utóbbit már hallotta a háborúval együtt emlegetni. Náluk a kabátokat szokták felakasztani. Ott lógnak a felöltők az előszobában, ha vendég jön, és a cseléd kiviszi őket. Reggel majd kivezetik a spiont. Talán lesz ott egy olyasforma díszes akasztó, mint amilyenre apja a felöltőjét helyezi. Aztán majd akasztják. És jön a szél. Így hal meg egy ember, aki spion. Aztán eszébe jutott valami. Lázasan mérlegelte az ötletet és úgy érezte, kivitelezhető. A megnyugodott és félálomban még hallotta, amint halkan kattan anyja ezüsttel berakott varródobozának teteje. A ház aludt még és a hajnal hidege csontig borzongatta sovány, hálóinges kis alakját, ahogy laffogó nyelvű cipőivel végig osont az udvaron, át a kaszárnyával szomszédos fészerig, melynek szénával tömött padlásáról nemegyszer leskelték a kocsissal a szomszéd placcon masírozó katonákat. A széna még őrizte a napsugár édességét, beleborzongott, ahogy befészkelte magát a deszkahasadékhoz. Odaát egy dobogót látott, durva lépcsők vezettek fel rá, fölötte vastag kötél lógott egy faalkotmányról. Körben katonák lézengtek, cigarettájuk füstje odáig érzett. Talán picit elbóbiskolt, mikor a nagy szárnyas ajtón kilépett egy hosszú, fehéringes ember, feszülettel a kezében, három másik díszes egyenruhában, majd két katona kivezetett egy hátul összekötözött kezű szakállas alakot. Az egyik egyenruhás pattogó hangon felolvasott valamit a kezében tartott írásból, majd a pap emelt hangon kántált, míg a katonák átadták a szakállast egy fehéringes társuknak, ki felvezette a falépcsőn és gyors mozdulatokkal nyakába, igazította a kötelet. Aztán fekete csuklyát húzott a fejére és magára hagyta. Ekkor felkiáltott a fogoly, elfojtott hangon mondott valamit, de nem értette, mit, mert a levegő hirtelen megtelt valami titokzatos zúgással, mintha láthatatlan kristálylapokból égig érő palota épült volna nagy hirtelen, majd ezüstös robajjal összeomlott. A kötélen remegve táncolt a test és a szomszéd kakasa a hajnalt köszöntötte.

Partium

Varga Ágnes

Megbillent kilincs Csak nyeltem a csöndet – belém könyökölt a harag, s te kiszakadtál belőlem, mint zoknim szárából bogáncs, pedig kezeid között folytam szavaid felé beléd gombolódni, ha fáznék hirtelen. Ruhátlan lyukakon zuhantam kétségbe, torkomban kapart az este, megbillent bennem a kilincs, indulni kellene, megszökni, mégis maradtam, hogy megkeményedj bennem mint szavaidban az érv. A behegesített tegnapot menedékül adom szívemben, s újra megkereslek magam találni benned, ha egyszer úgy lesz te is megbocsáthass fogason gyűjtött kopott hibáimért.

Partium

Erre a tájra… Engem Móricz szegénysége gyökerezett e földre tépett szelek szakasztott virágán apám szerelméből anyám testében egészen szívéhez érni fel hozott sors kegyelme. Itt templom fáin hízott fagyöngyből vajúdott bánat érik reménnyé ősök kínján, hol a háromszín testben villám rázkódik meg s mégis új hitet dagaszt a kovász imák kenyeréből siratófal szemű magyar tekintetbe. Itt Kraszna habját fagy gyalulja el, hol aszály utáni Isten haragja mégis felenged egyszer. Itt nem szárnyal a sóhaj, nem könnyez a bánat, itt vasbeton szívekből akarat nő vágyat és méláz a nincstelen távlat semmiségbe zokogva szeretni, szeretve zokogni, hogy egyszer majd, talán.

Partium

Sajtos Lajos

Öregen Kihulltak fogaim hajam szála is görbült követ raktál vesémre tüdőmbe titkos nyálakat megtört bokám s szemem fénye is no lássuk Uram Isten mire megyünk még ketten!

Viharos idők Szél startol át a kifutópálya fölött gép se föl- se lepoggyászuktól s gyászuktól megfosztott tétova utasok a tranzitban ég és föld között…!

Bor és ecet Ugyan mi mámorítóbb a bor vagy az ecet a bortól eszeveszetten megrészegülsz az „ecet” maga az emlékezet.

Partium

DINÓK DinókZOLTÁN Zoltán

Lajcsi mesél A konyhára a Nap sugarai erősen, egyenes csíkokban tűznek be. Krisztina, Béla anyja meglepetten hallgatja a harminchárom éves Lajcsi sztoriját: – Bent feküdtünk a pszichiátrián, én és a barátom, a nővérekből elegünk volt. Mindig kiosontunk a WC-be dohányozni s arra törekedtünk, nehogy észrevegyék azok a kiállhatatlan arcú nővérek. A cigarettát mindig egy óránként osztogatták, csakhogy mi nem bírtuk ki addig, meg nem mindig volt kedvünk a hidegben lemenni. A dobozokat elkérték tőlünk s ez volt a nagy gáz. Sokszor beosontam a nővérszobába, amikor az ott ügyelő nővér WC-re ment s nagy leleményességgel kiszedtem a dobozokból egy két szálat. Így sikerült nekem is meg Dénesnek a WC-ben dohányozni. Jót beszélgettünk közben a súlyos gondjainkról, meg arról is miért kerültünk be. Dénes este sokszor nem vette be a gyógyszert s ezért mindig kikapott. Mi voltunk ketten a fő ellenség a nővérek szemében. A többi beteget normálisabban vagy hogy is mondjam, természetes módon kezelték és ápolták, ha ápolták egyáltalán, de mi ketten más esetnek számítottunk. Én csak először voltam bent, Dénesnek ez már vagy a negyedik alkalom volt. Ő mondta. És nagyon örült hogy negyedik alakalomra velem találkozhatott. Úgy is adódott, hogy lekötöztek bennünket. Egyszer egyikünk szabadult ki, máskor a másikunk. A főorvosnak aztán elege is volt belőlünk. Tulajdonképpen alig várta hogy elhagyjuk a kórházat. Kedves szó nélkül távoztunk a pszichiátriáról. Aztán Dénes tulajdonképpen bűnöző életmódot folytatott. Akadt munkája, de többször rajtakapták lopáson. Egyszer, mikor élelmiszerüzletben voltunk, rajtakapták a lopáson s engemet is bajba kevert. Nem győztem mondani a rendőrségen, hogy én csak barátja vagyok ennek az embernek, én életemben nem loptam egy gyufaszálat sem. Én dolgozok. Asztalos vagyok. Aztán engem békén hagytak, de Dénest pénzbírságra ítélték. Szerintem még a mai napig van tartozása, ha nem is a rendőröknek. Sokat kért az kölcsön másoktól is. Aztán egy szép napon búcsút vettünk egymástól s elkezdtem felépíteni az életem. Hogy manapság mi van vele – azt nem is tudom. Egy albérletben éltem sokáig s egy szép napon hazamentem anyámhoz. Egy üveg vörösborral fogadott. Nagyon jól esett. Kedvesen viszonyult hozzám újra. Viszont testvéreim nem jó szemmel néztek rám. Hogy ki is lettem? Egy megkeseredett ember. Nem nézték jó szemmel a barátaimat, nem is konkrétan velem akadt problémájuk. De sikerült asztalosként újra keresni a kenyeremet. S most itt vagyok köztetek. Titeket mindig szerettelek. Krisztina megkínálta egy kis pohár pálinkával Lajcsit, de csak egyet ivott. – Köszönöm, de vigyáznom kell az egészségemre. Majd Bélára tekintett s megkérdezte: – S veled mi van? – Semmi különös. – Még tanulsz? – Közgazdaságtant tanulok. – Az jó, a szellemi munka megﬁzetődik. Lajcsi majdnem elsírta magát. Krisztina észrevette s átkarolta. – Minden rendbe jön!

Partium

– Igen, remélem! Felállt kezet fogott Bélával s minden jót kívánt, hiszen holnap már dolgoznia kellett. Ahogy elment Béla maga elé nézett s felsóhajtott. – Milyen nehéz sorsok vannak! – Igen, de te ezzel ne foglalkozz! S Béla a szobájába ment majd a hallottak után aludt egy nagyot. Krisztina pedig Lajcsi apjára gondolt. Mert tudta milyen kegyetlen, szigorú ember volt az. Nem csoda hogy ﬁának ilyen sorsa lett…

Droghalál A Nap lealkonyulóban volt. Az ivóban pár ember – munkás és munkanélküli – jókat fecsegtek egymással. Andor és Csaba nem értette hogy munka után hol késlekedik Feri, hiszen mindig itt szoktak találkozni meló után. De tudták, hogy úgyse hagyja cserben őket. Feri intelligens ember volt, munkásember, de értett még a művészetekhez is. Aztán egy váratlan pillanatban betoppan, rémsápadtan. – Feri, mi van veled? Az meg se szólalt. Egy kisfröccsöt kért. Egy huzamban megitta. Barátai nem értették mi van vele. Andor odament hozzá s megkérdezte: – Mi a baj? Összevesztél valakivel? Feri az arcához csapott. Sírni kezdett. – De hát mi bajod van? – kérdezték mindketten most már aggódva – A fiam, az én drága fiam… – Mi van vele? – Á… ezt nem gondoltam volna... – Mit csinált? Megint lopott? – kérdezte Csaba – Nem! – válaszolt azonnal Feri. Nem lopott… – Hanem? – A marihuána végzett vele… – Nem mondod? – kérdezte Csaba – Meghalt? – kérdezte rögtön – Igen – sírásba fulladt a szava. A két barát hallgatott. Nem tudták mivel vigasztalják szegény barátjukat. Feri sört sör után kért. – Ne igyál most annyit! – mondta Andor – Akkor hozd vissza az égből a fiamat! Andor lehajtotta a fejét majd úgy csóválta. – Az egész a miatt a Lívia miatt van. – Szerelmi bánat? – kérdezte Csaba – Szerinted nem elég nagy bánat, ha amiatt lövi be magát halálra? – kérdezte felbőszülten Feri

Partium

– Jól van, na. Nem tudtam miről van szó. Kiment a kocsma elé, rágyújtott s barátaitól el sem köszönve hazament. Andortól nem messze, csak két háztömbbel odébb lakott. Csaba visszatartotta barátját, mert az utána akart menni, hogy megvigasztalja valamennyire. – Hagyd békén most! Másnap Feri nem ment dolgozni. Andor épp hazafelé tartott, amikor benézett az ivóba, de egyik barátját sem találta ott. Megy felfelé a saját lépcsőházában, amikor két takarítónő párbeszédjét hallja: – Hát hallod! Az a Feri egy jó asztalos volt, azt mondják azért lett öngyilkos, mert a ﬁa túladagolta magát. Andor nem hisz a füleinek. Csakis barátjáról lehetett szó. Fogta magát s átment a D háztömbbe. Krisztina éppen otthon volt s sírt. Andor könnyen be tudott jutni a házba. Kopogtatott. Krisztina ajtót nyit. – Tényleg igaz? – kérdezte Andor – Igen. Öngyilkos lett a férjem. De most hagyjon magamra. S becsukta az ajtót. Andor hazament. Úgy gondolta szól Csabának. Az sem hitt a füleinek. – Nagyon sajnálom! – mondta a telefonban! – Az most kevés! S Andor lerakta a vezetékes telefont. A temetésre nagy gyásszal készült. Hiszen legjobb két barátja közül az egyiket vesztette el. Illik megsiratni s kellően elbúcsúztatni.

Czine Árpád: Lebegés

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

A föld lírai metaforája és metafizikája – kortárs költők verseiben A föld megtart és elenged. A föld odaköt és elküld, átölel vagy szárnyakra bocsát, átszellemített erőt ad, s majd visszahív. Kitárul, mint a mag és betakar, mint a hó. A föld megszül és talán feloldozva magába fogad; mert élet és halál személyszerű, emberalkatú foglalata. A világszubjektum rögös emanációja. „Feszülő anyaöl: / megnyílik a föld szüléskor. / Itt ez a növényi szár: köldökzsinór / kit juttat táplálékhoz? // Csípőben széles hátul a táj. / Duzzadt vese a domb. / A vajúdásban kitágul a völgy: / az erős medencecsont. // Húzódó inak a gallyak. / Fájás rándítja mindet. / A föld kihord végül. / Megszül halottnak minket” (ahogyan Serfőző Simon Vajúdás című verse láttatja). A víz, a levegő, a tűz mellett a föld az az ősanyag, arkhé, ősprincípium, „amin a láb megáll, / amiben elbújik a tiszta víz, (…) ami füvet és fát növeszt, / ami dagadó sár, szikrázó kő, / pergő homok, / amivé bomlanak a tetemek. / Ez lett a föld” – halljuk Mezey Katalin Jankovics Marcellnek ajánlott A négy elem című mítoszverséből. A föld örök elszakadás és örök visszatérés, a körforgás felfoghatatlan paradoxona, a távolodás és közeledés, az otthonosság és elidegenedés állandó dilemmája. Lét és nemlét egymásból folyó kölcsönös feltételezettsége; „A földbe ember vettetett, / vérben csávázott holt mag. – / Szabadság, műveld földedet, / s teremnek majd e holtak” – írja Ratkó József (Történelem). S Farkas Árpád, hogy: „fiúk, viháncoló csitkók a vad szelekben, / ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk, / s e rögös földre mégis visszatérnénk, / csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk” (Apáink arcán). És ErdeiSzabó István siratóénekében: „Apám elhányt csontjaiból építkezik a föld” (Fénykép apámról). Az anyaföld, a földanya, a szülőtáj porát hordozzuk és annak porává leszünk. („Megtér / szó a szóhoz, por a porhoz, / elemészt a föld, / nemcsak hordoz” – Oláh János: Vitorla vagy; „Látjátok feleim szemetekkel, / megszületik és meghal az ember, / a földnek, amiből ő vétetett, / visszaadatik, így rendeltetett” – Ferencz Imre: Por és hamu.) De a természet és az élet számunkra mégis a jelentéskereső emberi szemlélet, érzület, lelkiség által lényegül egységes és folyamatos, mitikus és metafizikus szellemi áramlássá. A táj filozófiája a tárgyi összetevők egymásba sugárzása, szüntelen átlelkesítése, átspiritualizálódása által bontakozik ki – a róla értekező Georg Simmel nyomán is szólva, aki szerint „az élet olyan abszolút folyamatosság, amely nem darabokból vagy részekből tevődik össze, hanem önálló egység, de olyan, amely mint egész minden pillanatban más és más formában nyilvánul meg”; az élet „fundamentális, megkonstruálhatatlan tény”, s „minden pillanata maga az egész élet”.

Partium

A földi élet tehát egészében maga a megragadhatatlan misztérium, s már valóságos ontológiai alapja, a keletkezés és elmúlás primordiális szubsztrátuma, a természeti és természetfölötti mindenség is vonzások és taszítások kavargó misztikumában valósul át az ember által is fölérzett teljességgé. „Égalj és föld egyközel, / foglalatát tűzi fel, / messzét lásd és közelét, / magasát vond közelébb” – hangzik Tamás Menyhért lírai intelme Hinni azt, hogy hihetünk című költeményéből. Az ember pedig, ha mégoly gyarló is, és „se bölcs, se büszke, / égi, földi virágzás tükre” (Vállamon bárányos éggel) – mondta Nagy László, aki a két összekapcsolódó, egymásba hajló ellentétpár drámai birkózását oratóriumba is foglalta (Ég és föld), s a hazatérésről így vallott: „Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről?” (Jönnek a harangok értem). „A világban otthonának alapját a földre és a földbe helyezi a történelmi ember”; „a világ alapja a föld, a föld meg áthatja a világot” – mondja Martin Heidegger. Immanencia és transzcendencia evilági „unio mysticá”-ja tükröződhet még az istentiszteletre igyekvő és gyülekező egyszerű öregasszonyok viselkedésében is: „kapálástól megkérgesedett kezük súlya / kiégett ölükbe hullott, fekete zsoltárukon / arany kehely, (…) teremnyi feketébe öltözött földanya / magába merülve töltekezett a Lélekkel” (B. Tóth Klára: Földanyák). Hierophánia, theophánia térsége mindez – amelynek profán gyökeressége a szentség és a numinozitás önkijelentésének terepévé lényegül át. Középpontjában a fölfelé nyúló és mutató világtengellyel: a lenti mélységekből az égbe szökő, így a végtelen emberi és emberfölötti szférákat kijelző építménnyel: a templomtoronnyal. A fentiek erői betörhetnek a mélybe és új életre kelthetik, sőt emelhetik fel a teremtő anyai matériát, a mindenekelőtti anyaföldet, a legősibb földistennőt: „Templomtorony hatol a földbe, / és Gaia anyánk megtermékenyül. / Szerelmesen fölkapja ölbe, / s fülébe duruzsol a jeges űr” (Oláh János: Gaia anyánk). A föld és a föld hatalma titokzatos, varázslatos, az emlékezés és a jövősejtelem szubjektivitásával örökké áthatott létminőség. Életjelkép és haláljelkép egyszerre. „Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt” (Illyés Gyula: Búcsúztató). Mert „itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb. // De jó, hogy lent maradtam: / az életem itt el nem avulhat soha, / szeret engem a por, a földi árnyék, / a hant hűsében zenélő bogár” (Csoóri Sándor: Földközelben). Bennünk van, mi is benne vagyunk, mégis egyszerre közel és távol tőle, elhagyva az elhagyhatatlant, s megtartva a megtarthatatlant. El nem érve az elérhetetlent, alig is értve a megérthetetlent. Egy egész nemzedék, de egy egész korszak közérzetét is torokszorító szuggesztivitással fejezi ki Oláh János paradigmatikus vallomásos költeménye, az Elérhetetlen föld. A talányossá légiesítő esztézis mélységdimenzióiban és magasságtávlataiban teremti meg a hiányérzet felkavaró atmoszféráját. A gyökérhűség, a szelíd-melankolikus ragaszkodás a szülőföldhöz – ehhez a metaforikusan – jelképesen a közösségi identitást a természeti ősértékekkel és az emberi őstudást hordozó világlátomással együttesen reprezentáló létezésszférához –: azonnal az elszakadás, s a visszatalálási remény és reménytelenség, a föld és az ég, a múlt és a jelen, az időiség és az időtlenség közötti lebegés lélekviszonyait is magával sodorja; így bizonytalanítva enigmatikussá (s ezzel artisztikusan többértelművé) magát a versalany beszéd- és emlékpozícióját, s még a jövőképzeteket is programszerűtlen konfesszionális programossággal vibráltató eszmei és érzelmi hangoltságát, merengő, tűnődő egzisztenciális beállítódását is. Aki „hű marad a

Partium

földhöz, az megmarad, annak tartama van”; aki pedig elidegenedik attól, azt az a veszély fenyegeti, hogy „elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerű ősokával” – fejtegeti Carl Gustav Jung Föld és lélek című esszéjében. Itt a föld tartós viszonyítási pont: és nem a megtagadását, hanem a problematikussá vált élethelyzetek gyötrelmét demonstrálja archaikus-modern líraisággal az a szemlélődő fájdalom, amely veszteségeket, harmóniatöréseket, disszonanciákat is kénytelen immár elénk tárni, s amely a borongó emlékezés légkörében magát a személyiséget is az örök keresés létállapotához kapcsolja. Hol az ég, és hol a föld – ha mindkettő éppoly elérhetetlen, mint amennyire elérhető is? A valahai földbiztonság, a vágyott gyermekkori ősélmények pneumatikus teljességű hona miféle irányt jelez? A sajgó lélekörvénylésekben feltoluló és feltorlódó emlékképek, vágyképzetek, a magáratalálásokat sóvárgó benső indíttatások merre vezetnek? Egyeztethető-e megőrzés és megújítás, azonosság és másság, kötődés és mindenségigényű, önteremtő átvalósulás: élet-halál ciklikusságban újjászülető végtörvényszerűség? Előre vagy visszafelé tart-e tehát az önmegfigyelés iránya? „Itt lakom a barnasisakos dombok oldalán, / mint egy ezüstbalta, olyan fehér a házam. // Kint esik az eső: az ágak között / meg-megbotlik, csontjai lehullanak a földre. // Én a szobámban ülök egy háromlábú széken, / körülöttem szerszámok porosodnak. // Gondolataimban, mint egy mély folyóban / lesüllyednek az emlékezés roncsai” – hangzanak a visszarévedésre utaló önreflexió érzékileg, szenzuálisan is kitapintható mondatai, hogy azután a múltba világító emlékszilánkok az állandósulásban megigazuló világra-nyitottságot, kozmikus messzenézést, egyetemessé tágított érdeklődést és szemléleti értéktávlatosságot érzékeltethessék: „Nem volt a szívünkben semmi, ami kioltotta volna // az évszakok roppant illatát, / míg verőfényes őszi napokon // a domboldal száraz füvei közül / néztük a robogó fellegeket.” Ha az égi mozgás a távoli, miért a föld az elérhetetlen? Ha pedig a föld is messzire száll a lélek univerzumában, akkor miért oly révetegen rezignált az égboltmagasságokat is bejáró érzület? (Áprily Lajosnál – Nyár című szonettjében, az idők során a pusztuló Erdély-szimbólummá vált marosszentimrei templomot is láttató versében – a hűség, a história, a „transsylvan hősköltemény” köti a lelket úgy, hogy a tengerpart az „elérhetetlen”.) Amikor logikailag sokértelmű, az ihletett élményszerűségében szívenütő erővel visszhangzó jelentéstartalmak zsonganak tovább, akkor képződik az a háttérmoraja a költeménynek, amely magához vonz és lebilincsel, amely a profanitást a szakralizáció felé lendíti, s amely így egyszerre rezdíti meg a humanitás és a rejtett divinitás (a paraszti mélyvilág inherens mítosziságának) titokteli zenéjét és hangulathullámzását. „Az Elérhetetlen föld az emlékezés és az azonosulás verse is egyszerre: összeköti a gyermekkor elsüllyedő, de még eleven élményvilágát a férfikor lehetséges élményeivel, s nem megtagad, hanem az örökké áramló történelmi-természeti időfolyamban a folytathatóságot hirdeti. Az elérhetetlen föld paradox módon egyrészt maga a megtalált, vagy még hitelesebben: a soha el nem vesztett föld, másrészt viszont a maga elégikus hangvételével mégis az elérhetetlenség szimbólumát állítja a vers a középpontba” – boncolgatja Vasy Géza. Oláh Jánosnak ezek az igézetes tájrajzai – „Egyszercsak nincs sehol a régi kegyhely, / az őszi kertben pirosló bogyók, / az ég fölöttem és a föld alattam” (Nem olyan egyszerű); „Alattam a föld, / fölöttem az ég, / mintha ugyanegy ítéletre várnánk” (Öreg gyümölcsös); „Az ég reszketőn keresi a földet” (Visszafelé) – pedig mintha már a mágikus realizmus esztétikumának bizonyos jegyeivel is feltöltekeznének; olyan mozzanatokkal, amelyek a föld, a természet, a régi vidéki magyar világ egészét képesek

Partium

valamifajta különleges opaleszkáló fénnyel bevonni. Olyan finoman éterizáló aureolával, amely a lét valóságát a szellem együttes önértékeivé szublimálhatja. „Az igazság a lét igazsága. A szépség nem e mellett az igazság mellett fordul elő. Akkor jelenik meg, amikor az igazság művé válik. A megjelenés, mint az igazságnak a műben és műként való léte: a szépség” – ahogyan Martin Heidegger definiálja. „Akár a hó, még esőmosta csönd pihent / az almafák hamvaskék lombjai alatt, / halk, ébredés-lehelte béke volt a kert, / zárt ablakok mögött zsongott a nap, / s fehér mezőkön át a szél, / a nap mezőiér'. / Én hallgatok. Gyerekkorom a fű / zenéje volt, és margaréták tengere. / Megfoghatatlan mélyű ízét keserű / bodza őrzi, fűzfa méze, kenyér bele. (…) Nyár, hajnali ég, én hallgatok, csak a szél, / csak az érintetlen porba ejtett faág / emlékezik, csak véletlen rajzokba fér, / ész el nem éri földem távolát: / – csöndes, műhely előtti kép – / a rögös arcokét, / foszlott kötények, nyűtt zsebek alatt / a megbúvó kezek repecskes partjait. / A spaletták mögött egy másik ég vakít, / sárkányként nyeli el a dombokat a nap” – szól a Földem című elégiából. Különösen ennek a versremeknek a zsongító csendzúgása és dús emlékképeket egymásra rétegző borongása tudja olyannyira megragadóan érzékeltetni az egyszerre közeli és távoli, ésszel felfoghatatlan „hajszálgyökeres” föld bűvöletes vonzását és mágiáját, s intonációjában pedig az olyanfajta „zsoltárhangba bújtatott sámánmormolást”, amelyet a költő Határ Győző műveiben figyel meg. Nem véletlenül nyilván, hiszen maga is képes erre a megejtő hanghordozásra, a szenzibilitás efféle archaikusmodern átlényegítésére. S még legújabban is mint egyik kedvenc költeményére emlékezik rá: „Kapáltam, kaszáltam, a kovácsműhelyben segítettem. Földem című versemben mindezt a tőlem telhető legteljesebb pontossággal és érzékletességgel megírtam. Érdekes, hogy ezt a versemet egyetlen folyóirat sem közölte (…) aztán a versesköteteimből is kimaradt. A Nagyító fény című válogatott verseskötetemben jelent meg 1990-ben mintegy huszonöt év lappangás után.” Az autentikus hagyomány tehát, legtágabb értelmezése szerint, nemhogy nem zárja ki, hanem éppenséggel előhívja a létfilozófiai mélységek és magasságok legigézetesebb perspektíváit. A lírai metafora a metafizika elidegeníthetetlen része, a heideggeri tézis szerint a „metaforikus csak a metafizikán belül létezik”, s az ezt elemző-vitató-tovább gondoló Paul Ricoeur szerint végül is „beszéljünk bár a metafizika metaforikus vagy a metafora metafizikai jellegéről, azt az egyedüli mozgást kell megértenünk, amely a szavakat és dolgokat elragadja, túlviszi”. A bölcseletivé emelkedő tárgyi realizmus Serfőző Simonnál például a szikáran konkrét helyzetjelentések és a földgyökerű zsáner- és közelképek horizontját holisztikus mindenségvíziókká képes tágítani. A földközeli bensőség („mindmáig a szülőföld anteuszi talaja, élményvilága élteti” ezt – Cs. Varga István szavaival), tehát az intim, meghitt földszeretet a határtalanság kozmikus dimenzióiban is otthonra talál: „Árkok kanyarognak utánam, / kúsznak mélyedést. / Jönnek mindenütt a nyomomban: / ne tévesszenek szem elől. // Várják, hogy aláhulljak, / az öles földmélyek, / hogy befogadjanak. (…) Osszam szét magam, / életem azok közt, / akiktől kaptam: / a mennytől és földtől: / akiké voltam. (…) Az égitestek maguk közé fogadtak. / A messzeségnek jó volt integetni, / megtáncoltatni a forgószelet, / jártam a sergős csárdást vele. / Az esők messziről megismertek. / Hátas domboknak társa voltam. / Itt lépdeltem a kor süppedékeiben, / de a csillagokig elláttam” (Itt élnem). De közben folyton számot vet az elviselhetetlenné változtatottsága és széttiportsága miatt olykor kényszerűen hátrahagyott, de a lényegvalósága szerint mindig megtagadhatatlan szülóföld jelen- és jö-

Partium

vőbeli sorsával, végzetével: „Otthonunk volt e táj. / Ahol a bozótkerítésen éjjelente / virrasztó madarak égették a lámpát. / Vércse-röpüléskor / kakas-sziréna szólalt meg a boglyán. / A mi fajtánk: parasztok sorsának / dombvonulata hurcolkodott itt / a síkságokon át. / Innen megyek én messze, / ha messze megyek. / Az ide vissza-utat már / minden égtájról ismerem, / nem téptem föl magam mögött, / s nem is teszem. / Ameddig a fák ellátnak, / kicölöpözöm idetartozásommal a tájat, / maradék hazámat. / Miközben az égből most eső száll, / elverve, mint a kotlós után csipogó port, / a széttúrt, beszántott tanyák / kihűlt szagát” (Otthonunk: e táj). S a szétfoszlás, a veszendőség, az értéksorvadás érzetének és kifejezésének modalitása mindegyre az apokaliptikus rémképzetek szenzualitásával bővül; a fátumos és siratóénekszerű sorsbeszéd a végkifejletre ﬁgyelmeztető eszkatologikus vagy fojtottan prófétikus súlyosszavúsággal; a planctus a fájdalmas- balladás ítéletmondással: „Mivé lett, amiért megszakadtak / vénák, erek kidülledtek, izzadtak / rettenetes nekifeszülések? / Amiért a víz felforrt a gyomorban? / Csontokból a velő kiszáradt? / Amire a szombat ráment? / Nem pihent a vasárnap se? Amiért / görnyedt a szorgalom – mivé lett? // Ez a Déva vára ország lenne az? / Ez lett belőle? / Ami felépül estére, / leomlik reggelre? / E düledék haza lenne az / árokba borult útjaival? / Ellakott tájaival? // Ha eltemet e föld, / ez marad hátra, / sálam, a lobogó szél / odavetve egy csenevész fára, / ingem, az ég / a legfelső ágra? // Arcom a gondban / ezért szikesedett el, / szivárgok majd el / gyökérmélyi vizekben?” (Itt élnem). De még az agyonpusztított szülőföld is mint őselv vagy őstörvény – Tamás Menyhért szavával –: „gyökér-bilincsbe zárva” tart („elmennem sej-haj / nem lehet / gyökerek fogják / szívemet” – vallotta az Illyés nyomán is piramisainknak tekintett, „földkatedrálisoknak” nevezett kunhalmok közül Körmendi Lajos is; Tóth Erzsébet úgyszintén, hogy „Nehéz elmenni innen. / Lábam a földben, őrzöm a vetést”; s hogy az elementáris hűség okán „e földről én el nem futhatok” – az erdélyi Farkas Árpádot invokáló kárpátaljai Vári Fábián László szentenciája, apodiktikus axiómája szerint; rímelve a hajdani Veres Péter-i emfatikus-himnikus poétai kijelentésre, erre a mesterkéletlen és pátosztalan empirikus érzékletességével együtt emelkedett írói credo-ra is: „Én nem mehetek el innen”; „Ez a föld az, amelyen élünk: / a szíksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok / és a zöldelő dombok földje – Magyarország”) – azaz megtart minket a szülőhaza, s talán az örökkévalóság számára. „Tartassék a föld, meg ne rángjon” – bár „nehéz a föld” (Ratkó Józsefet idézve), mint már Illyésnél is gyakran „csüggedt” és „kiszikkadt” ez a „nehéz föld”, s Buda Ferencnél is „alvó föld” a „tanya-haza”, a „tanyaország”. Kötöz a hűség – ahogyan (a monográfusa, Ködöböcz Gábor szerinti) „lét- és fényszerelmes költő”, Kiss Benedek (máig sokakkal közös eszményeket valló) emblematikus verse köszönti legújabban is Mezey Katalint: „S markolod a földet konok gyökérrel, / virágod fönt ének, lét-gyönyörűség, / s szállhatnak fölötted sorra az évek, / kötöz az életvágy, kötöz a hűség.” S a táj pedig ugyanúgy, mint minden ezen a töredezetten kerek világon – az előbb is láttuk: a földmélyi gyökértől a virágos énekig –, kettős természetű: immanencia és transzcendencia együttese. (Föld és ének: „Ének akarok lenni. / Ének, ének, madárkísérő, / a legszebb mégis földet érni” – Tóth Erzsébet: Egy végtelen vers közepe; s a Szentmártoni János megidézte Bogár-asszonyka nagymama átlényegülésében is: „Egyik kezében kicsi föld, / másik kezében kicsi ég. / Majd kapája nyergébe felülve / háztetőig surran el, / moroghat valamit közben, / de az is lehet, / hogy énekel.”) Táj, természet, hegy-völgy, víz, kő, növény, fű, fa, ember, lélek és test: mind organikusan és

Partium

szétbonthatatlanul egybesugárzik; „anyaföld-küldte vérerek” éltetik a fát, s „én is ölelem / gyökeremmel ezt a hazát” – Füzesi Magda: Akác); „ez itt a föld / a föld nekem” (Kányádi Sándor: Mikor szülőföldje határát megpillantja). „A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz” – mondja Hamvas Béla. A táj antropomorfizáltan lélekszerű és a léleknek belső tájai tárulkoznak föl („koponyánk geoid alakú” – Utassy József: Amerre a nap lejár); „ez a föld hordja arcom vonásait” – írja Király László is (Az én mezőim), s ennek kapcsán pedig Láng Gusztáv, hogy a „szülőföld tehát egyszerre táj és történelem, az időn kívüliség és az időbeliség létkerete.” A magyar táj – Ferenczes István expresszív szóhasználatával: az „ordasok tépte” táj – pedig ráadásul az örökös fenyegetettség és történelmi kiszolgáltatottság terepe. A személyes és közösségi létküzdelem fundamentuma. („Mert szent ez a föld”, a „hitet megőrzők”, az Ágyúöntők földje – Kovács Istvánnal szólva). A szétszaggatottság, a kifosztottság, a kisebbségiség sorsverése ellenére; akár az erőszakos elhallgattatásig („földdel tömik be a számat” – Kányádi Sándor: Jönnek hozzám) vagy a visszafordíthatatlan megsemmisülésig; mindennemű szorongattatás, fenyegetettség: „földfogyatkozás” évadán is (Vári Fábián László sugallatos vizionárius metaforáját használva). Mikor szemetes „hátsó udvarrá” gazosodik (Serfőző Simon: Vidék, tartomány), Keseredik a föld héja (Ágh István), Árvafölddé kárhoztatódik, Ég s föld között „végidő romhalmazává” omlik (Buda Ferenc), amikor Szemfedő földnek látszik is (Utassy József), „gyászszalagos / kilométerkőnél” nézve (Ószabó István: Állok szülőföldemen), sőt amidőn Ratkó József látomásában „halóföld” (Halóföldemen) és „Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz. / Történelme soha el nem / évülő priusz” (Tánc) – ahol a passió örök, „ahol a vér a föld” (Mezey Katalin: Határaink). „Aki az élet pártján áll, néven nevezi a létrontó, létromboló hatalmakat. S ha már számot vetett minden eshetőséggel, és vakító, gyötrelmes fényben látja, hogy nincs tovább, vigasztalásul még papírra vet egy evangéliumi szelídségű mondatot: 'Ameddig egyetlen gyermek is születik, addig van remény'. Igen, emberi értelemben mindaddig lesz remény. De akkorra már nemzeti közösségként megszűnünk létezni, és öröknek hitt, tavasz-zöld szülőföldünk véglegesen, végérvényesen abbamarad” – konstatálja Hornyik Miklós, Tari István versmetaforáját idézve: „abbamaradt szülőföld”. Mert gyilkosainknak, „nekik még mindig túl sokan vagyunk”, s „nyelvünket szeretnék elvenni még”, ahogyan a délvidéki Tari István írja felvidéki költőtársa, Kulcsár Ferenc köszöntésére: „Nyárfák hava köti össze Bácskát / Bodrogközzel az a bolyhos virágzás / Felvidékünket Délvidékünkkel / az a derűs áttetsző havazás / köti össze – kavargó égi kép! – / a vesztesek Délvidékét (mely a / győztesek Felvidéke) a vesztesek / Felvidékével (mely a győztesek / Lentsége, Alvidéke, / Délvidéke) (…) A győztesek nem írnak verset: / közpénzt osztogatnak, politizálnak / és a hadizsákmányt szokták fölélni / lustán, kimérten, ínyencekké válva / A költők, a vereség anyagának / legjobb ismerői, nyárfák havának / megszállott összekötői (…) táguló körvonalak égő rajzán / ártéri erdők pajzán titkait / fürkésző kisebbségiek, a szélek / fölragyogó hontalanságát írók / nyelvükben otthonukat keresők / 'vércsesereg zúgatja a levegőt' / nyelvünket orgonaként búgatók / bevert szájakból csurgó anya-szók” (Világillatban). S a „töredék-hazácskák” legfőbb üzenete: nekünk múltunk van, másnak jelene. S jövője kinek? Mert a merülő földrészt, a süllyedő magyar Atlantiszt sirató Reményik Sándor után például Gál Sándor lamentációja (Új Atlantisz című versében) is ekképpen árad a „bénuló nyelvű” vidékről: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel /

Partium

együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / vélük együtt le a mélybe / le a végső némulásba (…) alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”. S mert „Valóban mélységes / mély a múltnak kútja, / és a jövő tornya / máris fáj a földnek” (Az alagút végén) – hallhatjuk Vári Fábián Lászlótól úgyszintén, aki (Elek Tibor róla szóló összegzését idézve) folyvást „a romlással illúziótlanul szembenézve” birkózik mai démonainkkal. Az ismétlődő sorscsapásokat nála a jégverés is jelképezi; a demográﬁai túlélés és fennmaradás – e szent ügy – apostoli hirdetőjének, Fekete Gyulának dedikált Jég és korbács így tanúskodik erről: „Kosárba szedtem / a dáliafejeket. / Felírtam rendre / minden veszteséget. / Hivatásos hóhért / mért tartunk, Uram? (…) Nekem ezer éve / itt fogan az étel – / a fekete földben / és az almafán. / S ha néha megsorozod / durva jégsöréttel, / foghatja ősz fejét / sírjában apám.” A kárpátaljai költő lírájában Görömbei András méltatása szerint „együtt él az emberiség archaikus tapasztalata és a jelenkor problémavilága”; „fájdalmában is méltóság van, és gondolati erő, erkölcsi bátorság”; „sűrű szövésű versbeszéde összetetten világítja meg történelmünk kegyetlen helyzeteit”. „Az Elérhetetlen föld költőitől pedig azt tanulta meg, hogy a versnek – 'azon túl, hogy mások helyett beszél – kivételesen szépen kell szólnia, mert csak így érdemel ﬁgyelmet'. Az ő versei kivételesen szépen szólnak, és a kárpátaljai magyarság történelmi és mai léttapasztalatát egyetemes értékűen fejezik ki”; „verseiben egyszerre vagyunk otthon Ugocsában és a Mindenség színe előtt.” „Te magasba menekült Haza!” – invokálja riadozó reménnyel is a védő, oltalmazó, átmenthető biztonság nemzeti szellemét a költő (Te magasba menekült), az illyési szállóigékre emlékeztetve, azokból táplálkozva („Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik” – Haza, a magasban) – Döbrentei Kornélnak szóló ajánlással. A morális szövetségerősítés jegyében. Egy olyan lírikust szólítva, akinél az „örökös nekifeszülés életprogramja (…) a tragikus elrendeltséggel szembeni méltóságot hivatott megjeleníteni” ugyancsak (az értelmező Papp Endre megfogalmazásában). Végigtekintve az ősi magyar vidékeken Döbrentei is a szakadatlan veszedelemre mutathat csak rá: „fölrémlik Dunaszerdahely, / s a szlovák-brutál nyelvtörvény / a magyar szó ellen törvén. / S gyötör bánat, mert a Bánát, / – búzaként terem ott pribék –, / szívünk élesített gránát, / ó, tusz-végzetű Délvidék, / hol testvéreink verik rég / büntetlenül. Európa / – szokása századok óta –, / bambán bámul. Idióta? / Vagy okos, tudja, nem elég / éhhel érzi, nem, nem, soha / veszésünk irama, foka, / mi visszaüt: gyengeség, / szívük helyén bankszéf dobog / ütemére öl a robot, / s attól kódis Magyarország, / hagyja, kincsét elorozzák / pénzkupecek, s elődeik / mocskos trükkjét erőltetik, / pusztulásunk megokozzák, (…) durván bőrünk alá túrnak, / erszénye a kengurúnak / szerényebb, mint ezek zsebe, / vércsöppjeink belémúlnak / uzsora-vad hitelekbe, / verítékünk kamat rajta, / és e banda csak behajtja, / tűrjük ezt is főlehajtva. // S védtelen a Kárpátalja, / Isten malma, ördög malma, / irgalmatlan kő porlasztja, (…) Csángóföld is odahagyva, / mint a megtagadott gyerek, / besorolva lelenc-sorba, / mert anyja mostoha, condra. (…) Vész el a lelkiismeret, / sorvadt vérvonal a Szeret” (Gyalogtükék dícsérete). „A magyarság területi hovatartozástól független vagy azt felülíró egységéről legmarkánsabban” ebben a rapszodikus poémájában fogalmaz Döbrentei Kornél – amint azt Medvigy Endre is megállapítja. Az Elérhetetlen föld, a Kilencek 1969-es gyűjteménye után a Hetek költőinek Jánosi Zoltán szerkesztette új antológiája (2001) Buda Ferenc paradigmatikus versét emeli cím-

Partium

adóvá: Más ég, más föld. S ez megint az egyre tovább problematizálódó változások és a rendre csak ijesztőbb (mert szervetlen) hagyománytörések tüneteire utal, korjellemző hangulattal és gondolatfutamokkal. És csaknem fél évszázaddal az Elérhetetlen föld után, 2014-ben szatmári és partiumi alkotók viszont szintén beszédes – a gondolati és topikus rájátszás ezerértelműségét jelző – címmel szerkesztik meg antológiájukat (a huszonöt éves Kölcsey Társaság jubileumán): Ugyanaz a föld. S ebben költemények sora tudósít vidékek, falvak, tanyák folytatólagosan szomorú elöregedéséről és végleges kihalásáról. Oláh András egyik versében: „csak a vékony sávban kikopott fű / emlékeztet még az útra / a sövénykerítés mögött tetszhalott kert / s ahol a tanya állt most romok: / ami használható volt széthordták rég / a tetőcserepet gerendát léceket / csüggedten lógatja törött szárnyát az ablak / a kemence is horpadt háttal / támaszkodik a megroggyant falnak / s ott hever kitakarva meztelenül / mint küret után egy véres női test” (pusztulóban); s egy sajgó sóhajtással és fohásszal Kölcseyt idéző másik pedig így szól: „szánjad ó sors szenvedő hazámat / a dicső nép többé nincs jelen / méreg ég és ömlik mély sebére / a büszke márványon kihal a csudált név / fű lepi a sírt és szívborzasztó kétes messzeség” (jövendölés túlpartról). De az utolsó hang talán mégis, mindennek ellenére, ösztönös életjelet ad a küszködő, vergődő szegénység és nyomorúság, a szívbemarkoló töredelem – s a roncstársadalom – mélyvilágából; a ﬁatalabb Nagy Zsuka versében „régi presszókból kidobott színes / műanyagszékeken ül a vidék // csirkét etet malacot ahogy dédszülők / életéből örökölte a sejtmemóriába // a földet meg kell művelni ez a parancs / csak azért is élni nem koldult nem kéregetett // önérzetes élet a távolban templomtorony almafák / csongorok tündék ördögök boszorkányok lakják // megpihennek színes műanyagszékeken / élnek ahogy tudnak egy ország helyett” (bicikliút műanyagszék). A magyarság életet kér, némán is életért könyörög – a kő alól, a föld alól, a szó alól. A fájdalmas szülőföld ezért tehát mindig köt és összeköt. Összeköt a bennünk és a fölöttünk húzódó örök értékekkel.

Partium

Pomogáts Béla

A nemzethalál víziója – Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története – Kölcsey Ferenctől Ady Endréig Vannak időszakai a történelemnek, amelyek szinte kilátástalannak tetszenek, az események vagy éppen az „eseménytelenség” felszíne alatt mégis készülődnek a jobbító erők, amelyek azután szinte kirobbanva vetnek véget a tetszhalotti állapotnak, és indítanak el bátor és jótékony kezdeményezéseket. A magyar történelem szinte minden korszakában ismert ilyen fordulatokat, mondhatom: éppen a „nemzethalál” víziója volt az, amely ellenállásra, újrakezdésre, cselekvésre mozgósította a korábban szinte bénult állapotban vergődő nemzetet. Csak utalok arra, hogy ilyen tettekre és megújulásra mozgósító történelmi pillanat volt Szent István uralkodása, amely a keresztény Európa nemzetei között találta meg a nem sokkal korábban súlyos vereségeket elviselni kényszerült és szinte a felőrlődés veszedelmének kitett magyarságot, IV. Béla uralkodása, amely a tatárpusztítás országos veszedelmével szembenézve kezdte meg a „második honalapítás” eredményes korszakát, Hunyadi János hadvezéri győzelmei és Mátyás király diadalmas uralkodása, amely az országot az európai nagyhatalmak körébe emelte. Bethlen Gábor erdélyi fejedelemsége, II. Rákóczi Ferencnek a függetlenségi háború vezetésében betöltött szerepe – és sorolhatnám tovább történelmünk felemelő és „megváltó” eseményeit. Ilyen történelmi újrakezdéssel találkozhatunk a magyar reformkorban, midőn Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos (és hogy írókról is beszéljek) Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és a többiek bátorsága és tettereje mozdította ki Magyarországot abból a bénultságból, amely a tizenkilencedik század első két évtizedének nemzeti életét tartotta fogva, szinte azzal fenyegetve a magyarságot, hogy néhány emberöltő alatt el fog tűnni Európai népei közül. Ebben az időben vált általánosan ismertté a német történelembölcselő: Johann Gottfried Herder nevezetes jóslata, amely a magyarság lehetséges végpusztulásának rémképét vetítette a máskülönben is súlyos aggodalmakkal küszködő magyar értelmiség lelki szemei elé. „A magyarok vagy madzsarok – olvasom a filozófus számunkra igen kemény ítéletet megfogalmazó szavait – az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), amely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már a nyelvükkel is alig találkozunk.” Ez a történelmi „jóslat”, amely a tizennyolcadik század végén közre adott Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (azaz Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) című nagyívű áttekintésben olvasható, mégsem ejtette kétségbe, inkább mozgósította a kor magyar értelmiségét – így Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt és Széchenyi Istvánt és igen ösztönző módon járult hozzá ahhoz, hogy a nemsokára beköszöntő „reformkor” történelmünk egyik leginkább eredményes korszaka legyen. Csak néhány irodalomtörténeti példára hivatkozom. Kölcsey Ferenc költészetében, például a Zrínyi második éneke című tragikusan sötét költői látomásban, ugyanúgy tetten érhető a „herderi jóslat” komor üzenete, mint Vörösmarty Mihály Szózatában vagy éppen Széchenyi István szenvedélyes politikai figyelmeztetéseiben. Csupán néhány sort idézek,

Partium

először Kölcseytől, majd Vörösmartytól. „Törvényem él – hangzik Kölcsey tragikus jóslata. – „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; / Szelíd sugárit többé nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál. / És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” És idézhetem Vörösmarty Mihályt is: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán. / Vagy jőni fog, ha jőni kell / A nagyszerű halál. / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll./ S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny űl.” Irodalmunknak ez a sötét vonulata szinte minden korszakban megjelent, Ady Endre költészetének és publicisztikájának, mondhatni, visszatérő témája volt. Talán elegendő, ha most csupán a költő egyik legtöbbet idézett versére: a Magyar jakobinus dalára hivatkozom: „Ujjunk becséből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország, / Vajjon vagy-e és mink vagyunk?” Ez a tragikus érzés, a nemzeti történelem és a nemzeti sors tragikus értelmezése erősödött meg azután az első világháború éveiben különösen a már látható háborús vereség napjaiban, majd jelent meg a második világháború végén, például Illyés Gyula verseiben. Talán elegendő, ha az első kegyetlen vereség költői visszhangjának világából Ady Endre utolsó verseit, például az Üdvözlet a győzőnek címűt említem meg: „Tompán zúgnak a kaszárnyáink, / Óh, mennyi vérrel emlékezők, / Óh, szörnyű, gyászoló kripták, / Ravatal előttetek, ravatal./ Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok. / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” A második világháború költői visszhangjai közül olyan művekre hivatkozom, mint Illyés Gyula Magyarok, 1944 vagy a háború után írott Nem volt elég című versére. (Hasonlóképpen tragikus zengésű: a nemzethalál rémképét vizionáló versekből egész antológiát lehetne összeállítani.) Idézem Illyés Gyulát: „Amitől féltünk, itt van az idő: / nincsen magyar. / Komoran kérdi a vén, mire nő / a ﬁatal? / Mert élni élhetsz, orvként rejteken, / de mi öröm? / Úgy élni, nőni, mint holttetemen / haj és köröm? […] az árokba, hol nemzet hánytorog - / vagy még magyar? / Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok / vadjaival!” meg az erdők konok / vadjaival!” Illyés Gyula számvetése Valójában most szeretnék rátérni előadásom lényegi mondanivalójára, azaz arra, hogy Illyés Gyula miként vetett számot Herdernek azzal a nevezetes (imént idézett) jóslatával, amely immár két évszázada okoz szorongást a magyarság történelmi sorsán töprengő és a nemzet jövőjét mérlegre helyező irodalmi értelmiség soraiban. (A politikusok, akár korábban, akár mostanában, legalábbis ahogy magam tapasztalom, ritkán szoktak eltöprengeni ennek a történelmi sorsnak a vallató kérdésein.) De lássuk Illyés Gyula gondolatmenetét. A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt: Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékában című tanulmánya, amely a Kortárs című folyóirat 1977. augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számban (Illyés Gyula, Benkő Lóránt nyelvészprofesszor és Kőháti Zsolt irodalomtudós részvételével) ankétot tartott, és Ady születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnepségén Illyés is részt vett. Az ünnepi alkalomra írta

Partium

különben Endre Ady rénovateur de la poésie hongroise című megemlékezését a párizsi Le Monde számára (ez az írása magyarul Adyról franciáknak címmel Szellem és erőszak című kötetében olvasható). A nevezetes – és szenvedélyes vitákat okozó – tanulmány azonban természetesen nem Herderről és nem Adyról értekezik, jóllehet a német ﬁlozófus nevezetes jóslatához és a magyar költő nem kevésbé nagyhatású nemzeti pesszimizmusához fűzi következtetéseit, hanem a magyarság trianoni feldarabolásának végzetes következményeit veszi sorra, a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok, mindenekelőtt az erdélyiek mostoha sorsát, jogfosztottságát mutatja be. A kisebbségi magyarok által elszenvedett sérelmek akkor már hosszabb ideje foglalkoztatták Illyést. Írásaiban nem egyszer a kommunista pártállam által meghatározott cenzurális rendszer íratlan szabályait is áthágva, mind gyakrabban hívta fel a ﬁgyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyarság intézményeit, mindenekelőtt iskoláit milyen tervszerűen és durván építi le a kisebbségi magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának felszámolására, a magyar tömegek erőszakos asszimilációjára törekvő romániai és csehszlovákiai kommunista rendszer. A kisebbségi sorban élő magyarok iránt érzett felelősségtudat és aggodalom jelent meg több nyugati lap számára adott nyilatkozatában és 1971-ben közreadott Hajszálgyökerek című publicisztikai gyűjteményének több darabjában is. Naplójegyzeteiből (Naplójegyzetek 1977-1978. Bp. 1992.)meglehetős pontossággal deríthetők ki a Válasz Herdernek és Adynak című írás közvetlen előzményei, sőt a tanulmány több megállapításának forrására is rábukkantunk. Így a november 1-jén kelt jegyzet arról tudósít, hogy nála járt a kolozsvári költő, Kányádi Sándor: „A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.” Mindez aztán szinte szó szerint így olvasható a Válaszban is. A november 14-i feljegyzés Beneš csehszlovák elnök magyarellenes politikájával foglalkozik, az elítélő véleményt ugyancsak megismétli a Válasz. Hasonlóképpen megtalálhatók a tanulmányban azok a megjegyzések, amelyeket a november 20-i napló tesz a Romániából és Szlovákiából érkező iskoláskönyvekről, ezek a Duna-medencében letelepedő magyarokat és utódaikat mint „barbár”, „ázsiai” hordát állítják a kisebbségi magyar diákok elé. A Válasz Herdernek és Adynak tárgyi, illetve érzelmi forrásai közé tartozik a felvidéki Janics Kálmán (két esztendő múltán éppen Illyés előszavával emigrációs kiadónál: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél megjelent) A hontalanság évei című munkája is, amely a szlovákiai magyarok ellen 1945 és 1948 között bevezetett elnyomó intézkedésekről rántotta le a feledés leplét. A napló november 17-i jegyzetei szerint Illyés egy nehezen kibetűzhető gépiratos példányt kapott, azt olvasta mind nagyobb döbbenettel, és így a Janics-kézirat nyomán kialakult felismerések is hangot kaptak a Válasz megállapításaiban. Illyés Gyula írása Kolozsvári Grandpierre Emil imént idézett tanulmányára hivatkozva idézi fel Herder nevezetes „jóslatának” szövegét. Ezt követve emlékeztet a tizenkilencedik század első felének nagy magyar költőire: Berzsenyire, Kölcseyre és Vörösmartyra, akik valamennyien azokkal a szorongásokkal küzdöttek, amelyeket a hírneves „jóslat” is táplált. Majd Ady egy rendkívüli pesszimista: a magyarság végső pusztulását már tényként rögzítő gondolatát eleveníti fel, Fülep Lajos nyomán, keserűen állapítva meg azt, hogy azok a baljós jövendölések, amelyeket Ady Jóslatok (helyesen: Jóslások)

Partium

Magyarországról című publicisztikai gyűjteménye fogalmazott meg, Trianon után és különösen a második világháború után rendre megvalósulni látszanak. Írásában éppen Ady zaklató jóslataira és kérdéseire kíván válaszolni – az újabb tapasztalatok nyomán. A tanulmány igazságai A tanulmány igazán fontos megállapításai a második részben olvashatók. Ennek nyilvánvalóan taktikai szerepe volt, az első rész viszonylag apolitikus gondolatmenete így nem veszélyeztette az írás második felének közlését. Illyés különben is (szokása szerint) igyekezett „diplomáciai” fordulatokkal elfogadhatóvá tenni mondanivalóját. Így két alkalommal is hivatkozik Lenin történelmi érdemeire, először a szovjet kormánynak a trianoni szerződést elítélő állásfoglalására, másodszor pedig a „nemzetiségek létjogait védő törvényekre”, amelyek „Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak”. Ezek a hivatkozások akkor nem nyerték el a hazai ellenzéki értelmiség tetszését, noha nyilvánvalóan csak taktikai feladatuk volt, különben szinte fölöslegesen, minthogy nem tudtak igazán menlevelet szerezni azoknak a fejtegetéseknek, amelyekkel Illyés a kisebbségi kérdésben kialakított politikai diskurzus alapvető szabályait törte meg. Ennek a szabályszegésnek mintegy kezdeteként a tanulmány arról beszélt, hogy az anyaország és az utódállamok magyarságát nem lehet egymástól elválasztani. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.” Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságára: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.” Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre Kányádi Sándor imént említett beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről, mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több

Partium

mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők >akaratából<: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.” Írásának ezen a helyén állapítja meg: „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa, mint láttuk, „apartheid”-nek minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ér véget. „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.” Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is részt vett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetértését és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. A január 6-i bejegyzés arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot”. A nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyésnek az utóbbi időben készült publicisztikáját könyv formájában kellene összegyűjteni. Az 1977. december 10-i napló ad hírt arról, hogy Csoóri Sándor vetette fel a „tudat-tisztító” írások megjelentetésének gondolatát, amelyet azután Kardos György, a Magvető kiadó igazgatója karolt fel, felajánlva Illyésnek az igen gyors átfutást kínáló „Gyorsuló idő” című sorozat keretét. A január 12-i naplójegyzet már az új kötet címét is megadja. Szellem és erőszak (Illyés egy korábbi írása nyomán). A kötet hamarosan elkészült, áprilisban nyomdába került, és májusban harmincezer példányban már a dabasi nyomda raktárában várta a kiszállítási engedélyt. Román ellenakciók Ezen a ponton szólt közbe a politika, ezúttal a bukaresti kormányzat elhárító és dezinformációs szolgálata. Miközben Illyés a Válasz külföldi visszhangját ﬁgyelte, például április végén egy Dobbs nevű angol külpolitikai kommentátor, éppen Illyés írása nyomán, előadást tartott a londoni rádióban az erdélyi magyarok helyzetéről, eljutottak hozzá a román politika „visszavágásának” első jelei. Az április 17-i naplójegyzet tudósít arról, hogy erdélyi magyarok levelei érkeznek: „fölháborodott – bár tisztelettel-elítélő levelek, kézírással, magyarok nevével, lakcímével”. Később persze kiderült, hogy a román titkos titkosrendőrség szervezte a tiltakozó akciókat, a levélírók a rendőri kényszernek engedelmeskedtek. A bukaresti Előre című napilap hosszadalmas írásban ecseteli a Horthycsapatok úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteit”, Bécsben pedig ugyanezekről öt nyelven, közöttük magyarul, megjelenik egy képes brosúra, nyomda és kiadó megjelölése nélkül, mint a május 23-i napló feljegyzi: „Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne.” Május 10-én Illyés Kuczka Pétertől tudta meg a Szabad Európa hírét, miszerint Ceauşescu legutóbbi beszédében kétszer is említette a nevét, persze durva támadások közepette. Ugyanezen a napon értesült arról, hogy a román írószövetség Luceafărul című

Partium

lapjában egy akadémikus cikket írt ellene, majd még aznap a Bécsből érkezett Lendvai Páltól megkapja a cikk francia fordítását. A „hosszú hasábokon átkozó és fenyegetőző” ellencikk írója Mihnea Gheorghiu akadémikus, a Társadalmi és Politikatudományi Akadémia elnöke, címe Hunok Párizsban, ez nyilvánvalóan Illyés önéletrajzi regényére utal. A bukaresti akadémikus, mint mondja, Illyés nevével először (az 1943-ban franciául, 1952-ben románul is megjelent) Puszták népe című regényben találkozott, gondolatmenetéből azonban igen gyorsan kitetszik, hogy egyik könyvet sem olvasta, pusztán a cím nyomán képzel el bizonyos „szemléletet”, és konstruál Illyésnek tulajdonítva valamiféle ideológiát. A párizsi „hunokat” és a „puszták népét” egyaránt úgy képzeli, mint Illyés „turánista” ideológiájának bizonyítékát, és ennek következtében rajzol az íróról torzképet, amely szerint Illyés a két világháború közötti magyar nacionalizmus és a románellenes revansizmus képviselője, és a Válaszban kifejtett gondolatai során végre „kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét”. A román bíráló szerint Illyés Gyula azok közé tartozik, akik „sajnálják, hogy az urak urasága a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért”, s a magyar író „mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy […] újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletét és vért hirdető jelszavait”, a >vivere pericolosamente< fasiszta eszmekörének igézete alatt állva >tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a ﬂotta nélküli admirális emléke iránt, zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban a reményben cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. Végül arról beszél, hogy Illyés „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt. A bukaresti cikk mindvégig hasonló képtelen rágalmakra épül, teljességgel méltatlanul valakihez, aki akadémikusi rangot visel. Illyés Gyulát érthető módon felháborították Mihnea Gheorghiu mocskolódásai, és miként május 14-i naplójegyzete rögzíti, nyomban válaszolt is a román lap rágalmaira. Azt is jól tudta, hogy ezeket a rágalmakat nyilvánvalóan a bukaresti kormányzat rendelte meg. A május 23-i naplójegyzetben olvashatók a következők: „Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen – magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk. Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauşescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Gheorghiu: bent a kamarilla készítette.” A válaszcikk közlése körül támadt némi vita, a kulturális politikát irányít Aczél György azt javasolta, hogy az író hagyja szó nélkül a rágalmakat, Boldizsár Iván, a korszak neves lapszerkesztője pedig azt tanácsolta, hogy Illyésnek a Luceafărulnak kellene elküldenie írását. A Fegyelmezetten című írást Illyés végül a Magyar Nemzetnek küldte el, ahol közlését elő is készítették. Válaszában Illyés nem kevés méltósággal hivatkozhatott arra, hogy mindig is a román irodalom barátai és tolmácsai közé tartozott, felemlítette a Mioriţa (Bárányka), a Corbea (Holló) című népballadák, George Coşbuc, Tristan Tzara és Tudor Arghezi költeményeinek a fordítását, majd a következőket állapítja meg: „Válaszában, ha ﬁgyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat ködbe homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott –

Partium

azt hiszem, sikerült igazolnom – csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében.” Szellem és erőszak Illyés válasza felettébb mértéktartó és visszafogott volt, a költő felesége, amint ezt a május 14-i naplójegyzet elmondja, túlságosan is enyhének találta. „Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangomat.” Ennek ellenére Pethő Tibort eltiltották a válaszcikk közlésétől, és a pártvezetés olyan döntést hozott, miszerint Illyés helyett, az ő védelmében a történész Pach Zsigmond Pál akadémikusnak kell megszólalnia, aki korábban az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ellen vezetett támadásairól volt ismert. Pach írása A Dunánál – itt élned kell címmel az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában jelent meg, és valójában inkább vádirat volt, mint védőbeszéd. Az Illyést támadó rágalmakra adott hivatalos válasz nem elégítette ki az írót, de nem elégítette ki a magyar (és az erdélyi magyar) közvéleményt sem. Pach Zsigmond Pál válaszát szinte mindenki taktikai kitérésnek, sőt megalázó visszavonulásnak tekintette. Illyés naplója több alkalommal is keserű szavakkal jegyzi fel, hogy milyen csalódást okozott számára az a tiltás, amely védekezésének nyilvánosságra hozatalát megakadályozta. Lényegében ez a tiltás rontotta meg Aczél Györggyel fenntartott korábbi szívélyes kapcsolatát, amely aztán nem is állott helyre a későbbiek során sem. Egy ideig még abban reménykedett, hogy legalább már kinyomtatott könyve: a Szellem és erőszak (és benne a Válasz Herdernek és Adynak) az olvasó kezébe kerül. Erre sem került sor, csupán Kardos György, a Magvető igazgatója adott át neki május 19-én összesen öt példányt a raktárban fogott harmincezerből. Május 12-i naplójába kiábrándultan jegyezte fel: „itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg. Itt egyheti kemény munkám, a válasz a Luceafărul-nak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenhet meg.” A Szellem és erőszak azután Molnár József müncheni nyomdájából került el néhány száz olvasóhoz, az eredetivel teljesen megegyező reprint-kiadásban. (Én is Molnár József müncheni ajándékaként jutottam hozzá.) Maga a kis kötet csupán a „rendszerváltozást” közvetlen megelőző időben: 1988 nyarán szabadult ki kényszerű fogságából, a Fegyelmezetten című válaszcikk pedig csak a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában (majd a Naplójegyzetek 1977-1978-as kötetében) kerülhetett az olvasók kezébe. Túl későn: Illyés Gyula ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetőben pihent. A magyarság egyik leginkább fontos (és tragikus) történelmi megpróbáltatásának gyógyító szándékkal kezdeményezett megvitatása ilyen módon, sajnos, elmaradt. Szomorúan példázva azt, hogy Ady Endre, Babits Mihály, Németh László, Sütő András vagy éppen Dobos László erőfeszítései, amelyek a nemzeti közösség önismeretét és önvédelmét szolgálták, az aktuális politikai hatalom ellenállása következtében, nem juttathatták célba igazságaikat. Aki a közelmúlt magyar történelmét vizsgálja, annak fel kell mérnie azt is, hogy a nemzet kollektív lelki egészségét milyen mértékben veszélyeztették a politika mulasztásai.

Partium

A Magyar Kultúra Napja Jánosi Zoltán

A szívbe mentett Hymnus Ágh István laudációja a Kölcsey-plakett kitüntetésének átvételekor Tisztelt Püspök Urak, állami és egyházi Vezetők! A magyar kultúra éltetői és alakítói Magyarországon és a határokon kívül! Tisztelt szatmárcsekeiek! Kölcsey Hymnusát szinte nemzeti himnuszunkká válásának kezdetétől számtalan sebesülés érte. Méltatlan alkalmak, méltatlan történelmi idők próbálták szolgává tenni, s a maguk képéhez igazítani sorait. Volt idő, amely ki is akarta cserélni a maga eszméit harsogó énekre – vagy arctalan dalocskára. De a Hymnus ellenállt, ellenszegült. Nem engedett Kölcsey minősége, szintézisének hatalmas arányai. S a létét az ő mértékeihez mérő magyarság. Közöttük Ágh István, a rövidesen 78 esztendős költő, író, esztéta, szerkesztő, irodalmi fórumok, szervezetek több mint fél évszázad óta a magyar irodalomért, kultúráért cselekvő alkotója. Pedig – ahogyan a Hymnus – folytonosan kapta a sebeket ő is az időben. A legnagyobbat 1956 októberében, a Parlament előtti tüntetésen, a tömegen végigsöprő gyilkos sorozattól, amelynek egy lövedék-darabját még ma is a testében őrzi. (A Parlamentnél) Ahogyan átvérzett és elégetett kabátja emlékét és a szimbolikus nevű, tizenhat éves vöröskeresztes nővér: Magyar Katalin arcát is, akit – miközben „védő kart” akart nyújtani a sebesülteknek – terített le a halálos lövés. (Magyar Katalin) S hogy a sebesült Hymnust, a megölni akart himnuszt megvédje, Ágh István egész életműve ezért Kölcsey Ferenc öröksége s a Hymnus mellé állt. Versben, szépprózában, szociográﬁában, esszében, a Hitel folyóirat szerkesztőségében, műfajok és tettek sokaságában segített a nemzetnek újra eszmélni, rátalálni önmagára, Istenre, önvédelmi reﬂexeire és a maga legjobb esélyeire. S nemcsak a vergődő, a szenvedő magyarságot mutatta meg korának, de az alkotni képeset, a magasra tekintőt, a felemelkedőt is. Így vált Kölcsey Ferenc egyik legkövetkezetesebb 20., 21. századi örökösévé a csekei falu-tükörkép, a tenyérnyi dunántúli település, Felsőiszkáz parasztházából, porából emelkedve fel, majd rásugározva elemző és megtartó művészete fényeit a történelemre. Azt hirdetve – immár tőle idézve –, hogy a legsötétebb napokon is „velünk az angyal” (Velünk az angyal), s hogy az oltárkép szenvedő Krisztusa maga a szenvedő ember is, aki minden fájdalma között is képes alakítani a történelmét (A bélpoklosok Messiása). „A magyar nép zivataros századaiból” sort írja oda ő is alcímként egyik verse alá (Apokrifák), rámutatva, hogy milyen század a sajátja is – miközben a halállal szembenéző Kölcsey arcképébe öltözik. S közben kiszaggatja, kimenekíti a Hymnus legszebb erőit a század poklaiból, szellemi és történelmi örvényeiből, romhalmazaiból, hogy tisztán adhassa át üzeneteit jelene magyarságának. Varázslat karácsonyfára című versében, Jézus születésének

Partium

ünnepével egyidejűen ezért szól ekként – egyszerre élete társához s hozzánk, Önökhöz, mindenki máshoz – az önbizalom és a jövőkép erejének ébresztésével: Nincs erdő nélküled, nélkülünk nincs Magyarország, tűleveleid illegesd, injekciózd az ország sorsát valami szépre, ami nincs, burkolózz barna gyümölcsbe, de ha hó lesz, vedd föl a zöldet, öltözködj havazásba, lehelj rám örökzöldet. A Hymnusnak ezt az örökzöld szeretetét és védelmét Ágh Istvánnak a Kölcsey Társaság a mai napon a Kölcsey-emlékplakett elismeréssel köszöni meg, itt, a szatmárcsekei református templomban, a Kölcsey-család címere előtt. A József Attila-, az Arany János-, a Kossuth-díjak, a Nemzet Művésze s más kitüntetések mellé tisztelettel adom át a Kölcsey nevét és arcát viselő díjat Ágh Istvánnak, jó egészséget, víg esztendőket kívánva életének, további, a nemzetért szóló sikereket alkotásainak. Tisztelettel kérem fel Művész Urat a díj átvételére, majd a magyar kultúráról szóló gondolatainak előadására. Szatmárcseke, 2016. január 17.

A Magyar Kultúra Napján Szatmárcsekén Ágh István Kossuth-díjas költő átveszi a Kölcsey-emlékplakettet

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek IX./12. Nyergelj, fordulj! – avagy, az igazi kentaur „A ló előnye tenger – a bölcsnek ló való, Mert lóvá tesz az ember – s emberré a ló.” Elragadtatottság*! Ha egy szóval kellene kifejeznem A lovasíjász című film hatását, talán ezt választanám. És még hozzátenném: kihagyhatatlan! Hiszen, már eleve, három év munkája köszön vissza benne, s azon túl: minden, ami fontos. Emberi tartásról, életfilozófiáról, egyáltalán, a világban való létről. Igen, a létezésről, amit Hamvas Béla úgy ragad meg három, végtelen érvényű és erejű mondatban: „Az életet nem lehet megszokni. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi, mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint gyökerestől kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az életnél nincs természetellenesebb.” Kassai Lajos, a címszereplő, mindezeket egy személyben egyesíti és képviseli. (S a személy itt jelentse tényleg a test, a lélek és a szellem „szentháromságát”, ahogy már a görögök is hitték.) Mert még az, hogy kitalált egy módszert, amit ma már az egész világban követnek, de spártai létével mindezt nap, mint nap meg is erősíti, alá is támasztja. Ő tudniillik nem a látszatok igézetében tölti napjait, mint lassan már mindenki ezen a bolygón – s mindenki másnál inkább a politikusok és menedzserek, illetve kiszolgáló kasztjuk, a marketingesek -, de mer és tud is mellébeszélés nélkül állást foglalni dolgaink látszólagosságáról és álságos voltáról. Onnan, a lóhátról, valószínűleg jobban látszik mindaz, ami e világtalan, amellett rohanó és rohadó világ rákfenéje, s ezekre – szinte mellékesen – rá is mutat, miközben nem esik át a ló túloldalára. Egyszerűen csak elmondja azt, amiért él, s amiért a Mezőgép fejlesztőmérnökéből azzá lett, aki. Sztár ő, ha úgy vesszük – zűrzavaros fogalomrendszerünk, hétköznapi szóhasználatunk legalábbis e titulus használatára jogosítaná –, ugyanakkor sokkal több és sokkal kevesebb is annál. De szakadjunk el ettől a mai szóhasználattól, egyáltalán, az értékválságtól gyötört zűrzavaros mától. Hisz, ha az ősi kínai a földművest, a költőt és a csavargót eszményítette, ő mindezeket egybegyúrva kelti életre, s tölti meg újkori tartalommal. Mert tényleg egy költő, egy csavargó és egy földműves veszett el benne, hogy cserében létrejöjjön a lovasíjász! Vagyis hát: A lovasíjász! Aki hátrafelé nyilazva fordul szembe korával – mert ahelyett, hogy meghátrálna, avagy hátba támadna, szemtől szemben vívja meg harcát. Így pedig az utolsó harcosok (szamurájok, mohikánok, vagy épp akcióhősök) ivadéka, egyenes ágbeli leszármazottja ő. Aki tisztában van lehetőségeivel és korlátaival – amiket nem vesz mégsem figyelembe. A lét egészét és teljességét tekinti ugyanis „tárgyalási alapnak”, s ezen „alkupozíciójából” ki nem mozdul egy pillanatra sem. Így pedig felülemelkedik ka-

Partium

pásból ama futószalagon gyártott mai embertípuson, az úgynevezett tömeglényen, amely egyszerre tehetetlen és telhetetlen, vagy épp az a fajta, aki számára a teljesítmény valamiféle extremitásként jelenik meg. Gondolok itt a mélységek és magasságok öncélú ostromlóira, azon, csupán tűrőképességük határait feszegető, szó szerint is elrugaszkodott embertársakra, akik, éppen hogy, nem akarnak beállni a sorba, illetve az élteti őket, hogy kilógjanak belőle. Kassai Lajos ennek a szöges ellentéte. Aki, először is, értelmes célokat tűz maga elé, nem foglalkozik a divatokkal és a fennálló rendszerekkel, s – ha már a mélységet emlegettem – látás- és életmódjához még a múltat is hozzákö(l)ti. Konkrétan, a korszak elismert tudósa, Obrusánszky Borbála oldalán elzarándokol a ma Mongóliának és Kínának számító igazi őshazába, és ezzel térbeli és időbeni távlatokat ad tulajdon történetének. Mert azzal, hogy hun és/vagy honfoglaló elődeink szokásrendszerébe, a gyökerek világába (be)lemerül, összeköti módszerét e nomádnak mondott, ugyanakkor városokat építő lovas nép(ek) életével. Itt ugyanis nem áll fenn az a fajta folytonosság, mint más, szerencsésebb népeknél, ahol nem maradtak ki generációk, s veszett el ezáltal az élő tudás. Mindaz, amit az ősök összegyűjtöttek a kezdetek kezdeteitől. Mert Kassai Lajosnak – a sírleletek tárgyi bizonyságán túl - csakis az ösztönei súghatnak, a képződött űröket pedig csupán képzeletével töltheti ki. Ami azonban fontosabb, hogy ő a szíveinkben és lelkeinkben támadt űröket is próbálja kitölteni! Ennek „előzeteseként” pedig csak annyit írok ide, még több nap múltán is a róla, iskolájáról és kaposmérői mindennapjairól szóló film hatása alatt: szívdobogtató és lélekemelő lesz az élmény, ami a moziban ér benneteket, s ennek velejárójaként jó lesz mindenkinek erre a két órára magyarnak lenni! A színészből alkotóvá érlelődő, s a maga útját ezek szerint ugyanúgy bejáró Kaszás Gézát pedig csókoltatom innen a távolból is, amiért mindezt megmutatta nekünk**. S ha már itt tartunk, operatőrét, és annak német segítőjét is. Műve, művük ugyanis nem csupán lenyűgöz, illetve épülésünkre szolgál, de – és ez végképp nem reklámszöveg – vigaszunkká, mi több, világítótornyunkká lesz az előttünk álló „nehéz napokon” is! (S hogy zárásként és ráadásként még egy angol mondást is idézzek az ismeretlen szerzőt dicsérő fenti mellett: A ló lovas nélkül is ló marad, viszont a lovas ló nélkül csak egy ember...) Ui.: Most pedig egy kis Oscar-osztás előtti esélylatolgatásra vállalkoznék. No nem azért, mivel a mérkőző mozgóképek egyikének Mustang a címe, pláne nem azért, mert a felmerülő filmeket fontosságukban egyáltalán csak mérni lehetne a mi filmünkhöz – hiszen ez mindenestől a miénk, nem úgy, mint az a másik, amit, mellékesen, magyar műként ünnepel(tet)nek, és hamarosan az összes többé fölé helyeznek -, szóval, közel sem ezekért, pusztán ama világraszóló esemény közelsége okán. Előre bocsátom, – ha már ló – a favoritok közül kettőt, azaz, az abszolút győztesnek vélhető újabb Inárritu-opuszt, A visszatérőt, és a kis hazánkban forgatott újabb Ridley Scott sci-fit, A mentőexpedíciót, még nem láthattam, ellenben a többi esélyest szinte kivétel nélkül. Ezek közül katarzis közeli érzést A nagy dobás, igazi katarzist pedig a Steve Jobs életéről szóló film váltott ki belőlem, amely stílusában, azaz, az elbeszélés módjában feltűnően hasonlít az előbbihez. Ahogy abban is, hogy aki nincs emelt szintű számítástechnikai, illetve pénzügyi ismeretek birtokában, az „lemarad” a fél filmről. A történet(mesélés) mindenesetre sodró és érdekfeszítő, igen, ahhoz képest, hogy életrajzi műről, illetve válságanalízisről beszélünk, kifejezetten izgalmas. Ugyanez nem mondható el A dán lányról és A szobáról, amik in-

Partium

kább főszereplőik révén díjra esélyesek, s amik sokkal inkább szépségükkel hódítanak. Igen, ahhoz képest, hogy egy magát nőnek képzelő és átműtető férfitársról szól előbbi, s egy szinte gyermekként foglyul ejtett, és fogságában egy gyermeknek életet adó lányról az utóbbi, esztétikai és erkölcsi szépség árad mindkettőből. Hogy A mindenség elméletével elnyert tavalyi után újabb Oscart szerez-e ezért Eddie Redmayne, illetve a teljesen ismeretlen Brie Larson, azt majd meglátjuk vasárnap este, vagyis hát, mi csak hétfőn hajnalban. Szerintem, előbbi nem, utóbbi igen. (Eddie előtt ugyanis minden bizonnyal Leonardo barátunk fut majd be – miután már réges-rég befutott, s meg is érdemli legalább fél évtizede azt a némileg túlértékelt kisplasztikát. Ahogy A visszatérő rendezőjének, a Birdman-nel tavaly már úgyszintén megdicsőült Mister Inárritunak megítélem látatlanban a másodikat is, ha már a Bábelért nem kapta meg annak idején az elsőt.) Továbbá! Hollywoodban, ugye, külön kategóriát képez a világ összes többi részén forgatott, vagyis hát, más nyelveken megszólaló film is – ha belegondolunk, van ebben azért valami burkolt leminősítés –, az e díjra jelölt öt műből pedig én (eddig sem titkoltam) A kígyó ölelésének adnám azt a bizonyosat. Tehát nem Nemes Jeles úrfi nagyra becsült, de valahonnan már ismerős művének – lásd, de tényleg, a Jöjj és lásd! című Elem Klimov drámát, ami úgyszintén népirtásról, és úgyszintén egy kipécézett szereplő szemszögéből készült –, hanem ennek a dél-amerikai dzsungel mélyén játszódó, és már-már hipnotikusan ható kolumbiai filmnek. Ami mellett még a fentnevezett, címe ellenére nem ám a vadlovak világáról szóló török tragédia is „jobb nálam” a magunkénál. Az abban megjelenő öt lánytestvérről, illetve az ő „betörésükről” szóló történet ugyanis valódi, úgy mondom inkább, mai problémát feszeget, és így más értelemben válik égetővé, mint a Saul fia. De ha engem kérdeztek, én a román rendezőt dicsérő Aferim!, a bolgár társadalomba belevilágító A lecke, a földre szállt, konkrétan Brüsszelben berendezkedő Mindenható, meg az ő kislánya(!) körül forgó Legújabb testamentum, és az izlandi tájakon játszódó Kosok láttán is jóval közelebb álltam ama katarzishoz, mint a napok múlásával egyre nagyobb mellényt magára öltő Jeles-gyerek felmagasztalt filmje láttán. Persze, ez csak az én egyedi szemszögem… * Mikor leírtam e legelső szót, még eszembe se jutott, hogy a szabadsággal szerelembe eső, megbokrosodott lovakra is azt szokták mondani: elragad. Hát nem elragadó!? ** És itt hálát rebeghetnék a film végén támogatóként feltüntetett minisztériumoknak is, köztük az élen szereplő, s különösen hangzatos nevű vidékfejlesztésinek, ha nem éppen ennek feje lett volna – mellesleg, régről ismerősöm –, aki még csak válaszra sem méltatta azon levelemet, amit szarvasi évfolyamtársam, karcagi polgármesterként korábbi jegyzője közvetítésével juttattam el hozzá, s amiben némi segítséget mertem kérni Makra Mártiék nemes és jeles kezdeményezéséhez. Ők ugyanis fejükbe vették, hogy Szabó Pál kiváló könyvét, a Talpalatnyi földet újra megfilmesítik, csak épp az eszmei töltet helyett a vidéki élet szépségeire, ízeire és színeire helyezik a hangsúlyt. Mert mindez a nevezett műben ugyanúgy benne rejlik – sőt, sokkal inkább róluk szól! Ama legelső szocialista filmként emlegetett előző változat – amely még ugyanabban az évtizedben megszületett a filmvásznon, amelyben történetként megíródott –, szóval, a Bán Frigyes rendezésében 1948-ra elkészült alkotás ugyanis a fentiek mellett, vagyis hát helyett, olyanokat is beleszőtt mondandójába, amiket inkább csak sejtet a vége felé e trilógiaként megírt regény. (Kívánom is, már nem először, hogy vessétek egybe a kettőt, s ha tetszett a könyv – mostanáig az egyik kedvenc olvasmányom -, ajánljátok bátran bárkinek. Megjegyzem ugyanebben a zárójelben: szerintem Kassai Lajosnak is tetszene!)

Partium

Rituális széptettek VII./17. Az őrület határán – avagy Elza és Saul Talán létező igényt elégítek ki, amikor legújabb sikerfilmünk, a Cannes-ból három trófeát elhozó, és máris Oscar-várományosként emlegetett* Saul fia kritikájával élek. Pontosabban, most se műbírálatot és szokványos-szabványos elemzést, csak érzések és észrevételek megosztását várjátok tőlem. Amiben viszont újítanék némiképp, hogy nem csak a nevezett mozgóképet illetném szavakkal, hanem mellétennék egy másikat is, amely úgyszintén magyar alkotókat dicsér, ugyanabban a vészterhes korszakban játszódik, és – számomra teljesen érthetetlenül – teljesen észrevétlenül szaladt át a világ, de még az ország vetítőin is. Hasonlóság még az is közöttük, hogy a „Drága Elza!” úgyszintén egy nem létező, legalábbis, jelen nem lévő, már-már elvonatkoztatott személyt idéz meg címében: azt a távoli kedvest, akinek üzen, tudósít folyamatosan a pokolból az élő aknakeresőként felhasznált főhős. Ugyanabból az emberi létezésre alkalmatlan, gyilkos és gyalázatos közegből, ami nem más, mint a háború pokla, és ahová Nemes Jeles László Saulja is „leér”. Mindez, persze, már rég nem az a misztikus, sőt, már-már romantikus alvilág, sötétlő folyóval és ama Kharon kormányozta ladikkal, ahogy az odajutás sem a bűn és bűnhődés örök erkölcsi példázata szerint zajlik. Hiszen (anti)hőseink tetteiktől függetlenül, tetszőlegesen lettek kiválasztva, ha úgy tetszik, kijelölve a halálra: származásuk, illetve – katonadolog – legyőzöttségük okán. Saulnak ráadásul még asszisztálnia is kell a maga balvégzete előtt sorstársai kiirtásához, hiszen az úgynevezett Sonderkommando tagjaként, s pár hétnyi haladék fejében, a hullahegyek eltakarítása vár rá. De térjünk is vissza oda, a földi pokolba! Mert ahogy a címszereplőt formázó, és a napokban oly sokszor megszólaló Röhrig Géza** fogalmazott hajszál-, sőt, halálpontosan: az ő figuráját szó szerint is a középpontba helyező, így, mondhatni, körülötte forgó történet nem máshol, mint a pokol epicentrumában játszódik. Egy közelebbről meg nem határozott halálgyárban, emberi sorsokat, testeket és lelkeket számjegyekké, illetve hamuvá alakító lelketlen kombinátban. Voltak ugyanis idétlen idők, amikor egyesek mások minél hatékonyabb megsemmisítésén törték a fejüket, próbálván a tökélyre fejleszteni embertelen(ítő) eljárásukat. (Azért eléggé beszédes, hogy a mindennek rendszerét „megálmodó” Eichmann korábban egy csirkefeldolgozót vezetett.) Persze, ezzel választ adtam arra is, miért kapták fel az egyik, s kárhoztatták feledésre, temették el egyenesen elevenen a másik filmalkotást a hivatásos ítélkezők. Hiszen, sajnos, ma már a témaválasztással eldől egy mozgókép – vagy bármi más – sorsa, s attól függően, hogy betalál a korízlésbe – vagy valami másba – lesz egetrengetően fontos, avagy mellőzött adott produkció. Pedig az a másik, címszereplője „távollétében” leforgatott, sőt, címe ellenére, hölgyből is csak egyetlen egyet felvonultató háborús opusz kiváltja ugyanazt a döbbenetet, és sodró lendületével, akciódús voltával kiszolgálja ugyanúgy a modern nézői elvárásokat. Mert talán a legérzékletesebb hasonlatosság sikerre ítélt, illetve elhallgatott mozgóképeink között az az őrületig és szédületig fokozott tempó, amit csak még tovább erősít az ehhez járuló zaklatott képi világ. Ennél tudniillik már csak a Mel Gibson féle Apocalyptóban, a Mel Gibson nélküli legújabb Mad Max-ben, és az idei Oscarokból egy füzért futtában is leakasztó Birdmanban rohangásznak többet.

Partium

Felgyorsult világunkban, meglehet, már csak ily' módon sikerülhet megragadni a figyelmet? Ugye, egyrészt azzal, hogy kijelölik arra, tehát a figyelmünk középpontjába állítják adott alkotást, és/vagy a tempót fokozzák a végletekig. Meghaladván-felülmúlván még rohanó életünket is. Így válik amolyan izgő-mozgóképpé a filmkészítés hőskorához képest szinte már követhetetlen képfolyam, ami színészként, operatőrként és befogadóként egyaránt próbára teszi az ember fiát. Apropó! A holokausztot még hétköznapibbá és testközelibbé, tehát, paradox módon, átélhetőbbé tevő Saul fia annyi tanulsággal mindenképp szolgál, mint nemrég a Sorstalanság – s ez még ebben az észveszejtő és szemfájdító rohanásban is megragad bennünk, felismerésként belegyökerezik a szívünkbe és elménkbe –, hogy van élet a pokol epicentrumában is. Legalábbis, még valameddig… *Aki nem tudná, eddig tizenegy alkalommal jelöltek Oscar-díjra magyar mozgóképet, amik közül a Mephisto, és előző évben, azaz 1981-ben, a Rofusz Ferenc féle A légy meg is kapta végül a világ talán legértékesebb kisplasztikáját. Hazánk fiai közül, persze, már sokkal többen részesültek belőle, hiszen, miként Nobel-díjasaink, itt is a külföldre szakadtak élveztek előnyöket. (Elég csak operatőreinkre, s főként Zsigmond Vilmosra gondolnunk aki a Harmadik típusú találkozásokért meg is kapta 1978-ban ama fétisként tisztelt figurát –, de a Casablanca rendezése kapcsán Kertész Mihály sem talált legyőzőre 1942-ben, Rózsa Miklós pedig háromszor is elnyerte zeneszerzőként a trófeák trófeáját, példának okáért a Ben Hurért 1959-ben.) Azért említsük meg lábjegyzetként azon kis hazánkban készült filmalkotásokat is, amik legalább eljutottak Oscar uraság előszobájáig. Szabó Istvánnak például szinte minden filmje a nevezett után, tehát a Bizalom, a Redl ezredes és a Hanussen is erre a sorsra jutott – melyek, szerény véleményem szerint, jobbak is a Mephistónál –, továbbá az idén a kilencvenediket taposó Makk Károly Macskajátéka, Jankovics Marcell Sisiphos című korai remeke, és nemrégiben egy másik animációs film, a Maestro is, Fábri Zoltántól a Magyarok és A Pál utcai fiúk, míg holokauszt-témában még a Jób lázadása. Érdekes módon viszont a témaválasztásában ugyanezen „trendet” követő, fölöttébb alapos és látványos Tutajosokat, az igazán komoly életművel bíró Sándor Páltól és Bacsó Pétertől, Gothár Pétertől és Jancsó Miklóstól, Jeles Andrástól és Tarr Bélától pedig az égvilágon semmit, ahogy a Berlinálén megdicsőült Bereményi Gézától se jelölték se az Eldorádót, se A tanítványokat. Tehát nem is tekintették a tömegek figyelmére méltónak… ** Érdekes az ő kiválasztása is, hiszen egy költővel állunk szemben – még tán nekem is hányódik tőle valahol verseskötetem –, s mivel most kijutott neki bőven a reflektorfényből, kihasználta a lehetőséget, és élvezettel vegyes odaadással mesélt mindenféléről. Persze, főleg a filmről, magáról. Ugyanakkor úgy nyilatkozott, nem érzi magát továbbra sem színésznek, és nem hiszi, hogy ennél több szerepet szánna neki az élet. Pedig, ha valaki, hát ő megérdemelte, hogy felfedezzék végre!

Partium

Lengyel János

Az igazság szaga Tisztában vagyok vele, hogy egy irodalmi mű, legyen az prózai vagy lírai, legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak. Ismétlem, elvben, mert a gyakorlat ritkán valósítja meg a papírra, vagy a szürke tekervényekre alkotott terveket. Tervezni emberi dolog, balgaságunk egyik bizonyítéka, hiszen, ha hinni lehet a próféciának: ember tervez, de Isten végez. Velünk, mert már elege lett teremtménye ámokfutásából. De bennem az is felmerül, hogyan értelmezzem e kijelentést? Ne is tervezzük jövőnket, mert azt úgyis egy láthatatlan feljebbvaló dönti el? Vagy inkább egy remény, vagy kívánalom kivetítése, hogy amit mi eltervezünk, azt majd a Teremtő megvalósítja, véghezviszi? De miért tenne ilyet, pont a mi korunkban, amikor nemcsak elfordulunk tőle, de ki is gúnyoljuk, sőt üldözzük. Ki tessékeljük az iskolákból, a hivatalokból, a mindennapjainkból, de a lassan a templomokból is. Azért még van egy mentsvára, egy menedéke, mégpedig az irodalom. Az irodalom mindent és mindenkit befogad, talán csak engem nem. Miért is? Szóval a cselekmény fontosságát elménkbe égetik tanáraink a nagy ﬁrkász-képzőben. Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban, ez nem jellemző a lumpen-értelmiségre. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen, mert az élet tét, tét nélkül mit sem érne. Csak véget, és akkor felvetül a kérdés mi végett? Miért kell lenni, ha senki sem akar, ha már én sem? Én semleges vagyok, azaz mégsem, ide igyekszem annak tűnni, hogy senki ne gondolja rólam, jó prédája vagyok nyilaiknak. Ha forr a vérem, végül lángot kap a lélek, s kirobban a zendülés. Csináljunk forradalmat, de ízibe! Lázadjunk minden és mindenki ellen! Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.) Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs Magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Helyettük Allah ﬁai jönnek, kérve-kéretlenül, sáskahadként lepve el betegeskedő öreg kontinensünket. Menekültek menedék nélkül, mert a hódítónak nem menedék kell, hanem földünk, javaink, legféltettebb kincseink. A történelem újra ismétli önmagát. De ki kérte, rá, tanultunk már a korábbi leckékből, elég a kioktatásból! A kollektív emlékezetünkben még élő a fájdalom, mikor másfél évszázadig hallgattatta el őseink jajkiáltását a müezzin érces hangja. Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ. Egyiket elnyeli a lápfene, a másikat a ráragadt mocsok torzítja el, hogy ki hallja, értelmét nem leli, s annak magyarázza mi fülétől agyáig megtett útján alakul. Másokat tervszerűen torzítanak el „jólelkek”, értelmükre fűzőt terhelve, vagy ideológia-kalapácsokkal faragva belőlük mineklesz torzókat.

Partium

Hinni merészelem, miért ne tenném, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell. Még nekünk se, hiába áruljuk koszos ponyvákra vetve az irdatlan bolha piacon. Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt. Vagy külön-külön, de biztosan. Csak emlékük áll történelemkönyvek lapjain piszkosan. És már senki nincs születve, hogy tisztába tegye őket. Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk a leginkább. Ördögi kör ez, s a hiba állítólag a közvetítővonalban van. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető. Az ismétlés a tudás anyja, vagy atyja. Ki tudja ezt már megmondani napjaink kifordított, elferdített világában, amit régen pusztításnak és rombolásnak hívtak, ma úgy mondják reform, vagy liberalizmus. De mikor jön el végre az idő, amikor végre kiforr a liberalizmust, és baráti körben borozgathatunk végre, újjá építve elveszett világunk és elveszett önmagunk, még ha virtuálisan, vagy szavakban is?

Czine Árpád: Álom

Partium

Sz. Tóth Gyula jegyzetei

Irodalmak új íze (Át)ölelő kritika A programok közel hoznak új arcokat, vagy a régiek tűnnek fel közelebbről, másként. Olykor-olykor összefutunk, szóváltásra alig jut idő, pedig van mondandóm egy-egy ismerősnek. Ilyen Bertha Zoltán. Legutóbb Egerben, a decemberi Agria-esten elismerően reagált egyik írásomra. („Érettségi dolgozat: Hogyan védjük demokratikusan Eger várát?” Agria, 2015/4. 176.) Sajnos, ilyenkor szorít az idő, de mint olvasó– tanár–elemző és írogató szegénylegény régóta ﬁgyelem munkáit. Tetszenek. Több minden miatt, most csak néhány tételt említek. 1. Rengeteget dolgozik, mennyiség, minőség összhangban. 2. Figyelmes. És alapos. És méltányos. Pontos, értékek menti elemzés, értelmező „kimutatás”. 3. Az eredmény (fel)használható, eligazító. 4. Kutatásmetodikai tisztesség. Ma, amikor „neves” kutatók (nyelvészek, irodalomtörténészek, hogy a politológusokról ne is beszéljünk) tisztességtelenül bánnak a témához tartozó, soros szakirodalommal, amikor nem listáznak kellően, kihagynak ominózus alakokat, forrásokat (nem ismerik őket vagy fölényesen legyintenek?), akkor ő ezt nem teszi. A minél nagyobb merítésre, a teljességre törekszik. (A perspektíva a „mindenség”.) 5. Tisztelet: a gondolat és a munka előtt. Nem azt nézi, „ki” írta, hanem az a fontos: „mit” írt. A témához kapcsolódik-e az illető szerző mondandója, gondolatai kapcsolhatók-e a tárgyhoz? És kapcsolja, ahogy teszi az én esetemben, Oláh András és Ködöböcz Gábor munkáinak elemzésekor (Partium, 2015. nyár, 45, ősz, 68). Úgy találja a feldolgozás során, hogy néhány gondolatom illik a témához, fel/használható. Ez gazdagítja a témakört, és jó érzés a szerző(k)nek. Szintén Egerben találkoztam Vitéz Ferenccel. Lapja – Néző–Pont – legújabb számát adta át, tiszteletpéldány, noha nem is írtam bele. Korábban Ködöböcz Gábor jóvoltából került kezembe az első, amikor is egyáltalán megismerhettem a folyóiratot. Már akkor elcsodálkozva forgattam a lapokat, most újból belemélyedve csak a legnagyobb tisztelettel szólhatok róla. Tájak, emberek, alkotók, művek – értékek. Számomra ismeretlen, vagy alig ismert vidékre kalauzol, az előtárt látvány elbűvöl: mennyi tehetséges ember! És a „fősodratú” lapok mennyire foglalkoznak velük? (Hasonlót fogalmazott meg kesernyés élccel Ködöböcz Gábor, amikor az Agriáról előadott jegyzetemet néhány „nagyobb folyóirat ﬁgyelmébe ajánlotta”.) Színes az anyag, több területről, a képek is élénkítik. Azt is tudva, önerőből, milyen elszántsággal jön létre a produktum, a legnagyobb elismerés illet minden közreműködőt. Igazi missziót végeznek. (Azt külön köszönöm, hogy – az Agriát szemlézve – még az én egyik írásomat is felfedezi a szerkesztő.) A Partiummal más a helyzet, többéves kapcsolat fűz hozzá. Nem mindig jutok a laphoz. Most sikerült elcsípni, idén jobb volt a szervezés. Oláh András főszerkesztő közzétette, hol, milyen módon lehet elérni a budapesti szerzőknek a tiszteletpéldányokat, mert hát postaköltségre nem telik. Sebaj – rohanunk az irodalomba! Szigeti Gábor, a fővárosi „összekötő” (a lap szerkesztőségének tagja) villanypostán üzeni: a „csomópont”, a helyszín: Semmelweis utca 3. – a Magyarok Világszövetsége portája. Nyitott

Partium

indítás, konspiratív lebonyolítás. Kézben a lap, sőt még egy nyári számot is kapok, abban is megjelent egy írásom a júniusi könyvhétről. A Partium két nyomtatott számát (őszi és téli) végre nyugodtan végigolvastam. Serkentőn derítő olvasmányok, érdekes hírek, másfajta gondolkodásmódok – kifejező hitelesség. Sok tehetséges alkotó, költészet, próza, több műfaj, fontos témák, az elméleti alapú elemzések mellett dráma, hangulatos próza, rövid írások, szikrázóan humoros groteszk egy napról. (Varjú Zoltán írja le véletlen találkozását saját, három éve ellopott biciklijével Beregszászban, 2015. ősz, 122.) Mert mi is a partiumi szürrealizmus? A fáradt utas és a leláncolt bicikli véletlen találkozása a pályaudvaron. Így is lehet: szemlélni, felfogni, közeledni az élethez. Egyáltalán: élni. És közben beszélni emberekkel, rendezni közös dolgainkat az ukrán válság árnyékában, és még a rendőrrel is egy italt szívni. (No, volt az kettő is.) De van egynapos történet Budán is, bérházudvarból bérházudvarba (Szilágyi, 2015. nyár, 15). Erőssége a lapnak a sokszínűség, a többféle tónus, feszes ritmusú írásokkal. És az üdítő humor, mely élet-halál kérdése, a velünk élő halál, s ha már így van, hát ki-ki a maga módján túl akar lenni rajta. E szakasznak, olykor csak pillanatnak groteszk felidézése a kis remek „Halálbejelentő” – könnyesre kacagjuk magunkat (Rimóczi, 2015. nyár, 39). De semmi baj, komolyra fordítva, van „Mennyország újratöltve” (Török, 2015. nyár, 91). Hogy miért hal meg az ember, azon Kulcsár Attila versben morfondírozik, és vigasztal (2015. ősz, 38). A hangulatot csak fokozzák a – vélhetően, a neve szerint – tőle származó szellemes karikatúrák. Lelket felkavaró, fejet megzavaró korunkban nyugtat az elmélkedés „Gyűlöletről és megbocsátásról” (Bene, 2015. nyár, 54). És a „beavatás” az unitárius szellemiségbe. Felhős Szabolcs rendszeresen ír erről, az őszi számban Tóth Zoltán is csatlakozik: az unitarizmus és a kereszténység kapcsolatát, tanaik hasonlóságát és eltéréseit mutatja ki (2015. ősz, 102). Nagyon tanulságos írások ezek, főleg korunkban, amikor a különféle vallások (ismét) harcban állnak egymással, Isten és ember nevében pusztítanak. De a felvilágosult elméknek is el kell gondolkodniuk: milyen eszmék mentén hirdetik az emberi jogokat, kötődnek-e valláshoz? A 16. század végén Erdélyben fellobbanó protestáns vallásújítások, a jeles gondolkodók tevékenysége fontos művelődéstörténeti anyag (sajnos nem tananyag). Alaposan ismernünk kellene Dávid Ferencet, az unitárius egyházlapító munkásságát. Közelebb jutnánk a modern ember vallásosságához: „Ez az egyházalapítás az első, magyar földön kibontakozó forradalom volt”. (…) „a reneszánsz és humanizmus lényegéből fakadó új »emberértékelésnek a gyermeke«” (Felhős, 2015. ősz, 99). A gondolati kapcsolódások Kanthoz, Sartre-hoz vezetnek. És rávilágítanak a mai társadalomtudósok gyenge pontjaira. Mert gazdag, tartalmas előzmény volt már. „Mindaz, amit a modern világ büszkén vall magáénak a tudomány, a civilizáció a kultúra területén, a végső fokon abban a szellemben gyökerezik, amely a 14. században az úttörők merészségével és bátorságával merte felszakítani a kutató értelmet, mert ráhagyatkozni az ember felszabadult lelkiismeretére és derűlátóan, reménységgel fordította tekintetét erre a földre” (Felhős, i. m., 100). Jó ízű irodalmat forgatok. Él a Partium. Éltetik a szerzők, a szerkesztők, szorgosgondos munkájukat fotók is bizonyítják. Az egyik fényképes hírből megtudjuk, hogy a forráshiányos lapnak új kiadója van (Fazekas István drámaíró). A szellemiség, az alkotói lendület és érték megérdemli a fennmaradást biztosító támogatást. Az ifjúsági rovat

Partium

nagy ötlet. Ó, és a borítók: csábító, művészi látvány. (Az őszi szám borítóit nézegetve elbizonytalanodom: véletlenül, nyomtatáskor álltak fejre a fák, vagy a befogadói énem van próbára téve? A hátsó borítón a vers címe jelezhet ilyesmit: Eltéved”.) Partium messze van Brüsszeltől, mondta egy „európai” (egyébként derék francia) ismerősöm. És fordítva: ugyanannyi a távolság. Ennek bizonyságára, Kosztolányi után, megírta a saját Zászló-versét, Le drapeau (A. Grandjean, in. Sz. Tóth, Egy franciatanár irodalmi kalandjai, Szombathely, Savaria University Press, 2015, 2015-2017, ford. Németh István Péter). Így foghatók át távolságok, így érnek össze terek. Talán emberek is.

Mi a baj a pedagógiával, megint? (Sokszereplős drámajáték) Aszfaltdzsungel. Már semmi sem biztos, az ellenkezője sem. A média és a politika, ha különböző hangnemekben is, de ugyanúgy fújja. Már nem is volt „kölni erőszak”, illetve „az nem is erőszak”. Meg egyáltalán. József Attila már jelezte a kiáltást, nem ő kiáltott, s lám dübörgés van. Romlik a szó, bomlik a beszéd, bolydul az ember. Tématartás nincs, sűrű témaváltás annál inkább. Minél zavarosabb a szó/beszéd, annál nagyobb az esély a fogalmi eltévelyedésre. S közben formálódik az „újbeszél”, az ideológiagyárak új nyelvet adnak közre, a PC szabályoz, beirányozza az értelmezés útját. Észnél kell lenni, mert nemcsak a szólásszabadsághoz van jogunk, hanem a szabad, értelmes szóláshoz is. Hogy értsük egymást. Az esztétikus, gondolatvilágos beszéd rendet vághat a káoszban, ha nem ez tölti ki a közlésteret, hát rendetlenség lesz a káoszban. Nagy a felelőssége az iskolának: értelmes-értelmező pedagógiai tudásra van szükség. Ez azért is jutott eszembe, mert itthon nagy vita kerekedett (és van kibontakozóban) az oktatás körül. (Mikor nincs vita az oktatás körül?) A miskolci gimnázium nyílt levelét számos iskola tantestülete támogatja. A kérdést megkerülni nem lehet, itt tárgyalásra van szükség. A sok vitatétel között (bizonyára jogosak), a médiaviták során visszatérően jelenik a „tanári szabadság”, vagyis: a tanárok szabadon választhassák meg, melyik tankönyvből akarnak tanítani. S mindezt szakfelügyelet nélkül. (Ahogy azt közölte egy középiskolai tanárnő az egyik tévéműsorban.) Ez nagy merészség lenne, ha így lenne, káoszhoz vezetne. Hát honnét veszi a tanár a tudását? Azt és akkorát, mellyel – kizárólag – befolyásolná a fiatal személyiséget. És milyen morálfilozófiai alapon követeli ezt a jogot? Milyen közegben lenne érvényes a tudása, és milyen relevanciával bír az? Hogyan boldogulna „azzal” a tudásanyaggal a tanuló a társadalmi mozgásában? A társadalom igen vegyes, komplex. Kizárólagos kinyilatkozásokat, ítéleteket csak a zárt társadalommagyarázók (propagandisták) engednek meg (gátlástalanul) maguknak. A nép meg csócsálja. Ha akarja. A tudást az ember nem csak könyvekből szedi. Az élethez vannak más járatok is. A természetet ne zárjuk ki. (Tudja-e a városi, hol költ a ruca?) A könyvekben felhalmozott (nem ritkán összehordott) ismeretanyag nem mindig releváns, olykor csekély, valós útmutatásokkal bír. Könnyen elveszik az ember általuk. A természetközeli lény sorra szer-

Partium

zi tapasztalatait, saját jogon. Küzd, szenved, boldogul. A sok kitűnő példa közül itt van mindjárt egy jó tanuló, Maugli. Nemcsak kerülte az iskolát, nem is látott ilyet. De nem nyavalygott. Csak akkor lett számára kellemetlen a helyzet, amikor emberek közé keveredett. Ki az etikus? Mi az etika? „A Vadon Törvénye ugyanis olyan szabályok gyűjteménye, amelyben hol a becsületesség, hol pedig a kiﬁnomultan agresszív magatartás vésetik kőbe (esetleg lenyúzott tigrisbőrbe)” – ezt Nagy Koppány Zsolt írja Kiplingre, a 80 éve elhunyt angol íróra emlékezve, „Angol úr a dzsungelben”, Magyar Idők, 2016. január 18. (http://magyaridok.hu/kultura/angol-ur-a-dzsungelben-300193) Az aszfalt dzsungelje zavarosabb, számítóbb, képmutatóbb, mint a vadoné. Meg- és átélt tapasztalatok nélkül elméletgyártás folyik. Ha a sátán dübörög is, az ember tegye a dolgát, legyen helyén az esze meg a szíve. Ha nem vagyunk képesek a kommunikációs tényezőknek (helyzet, téma) megfelelően előrukkolni mondandónkkal, ha semmibe vesszük a beszélgető társat, akkor nincs is szükségünk társra, csak hallgatóra. (S imádóra.) Önjáró önbeszélők, két sms között, szelﬁzés közben. Ha így teszünk, nem tudjuk, mikor mit kell tenni. És ez már erkölcs kérdése. Ne kerteljünk, nevezzük nevén a jelenséget: tudatlanság, alapműveltség-hiány, cinizmus, illetlenség. Ilyenkor szó sem esik arról, hogy például a középiskolai irodalomtanításhoz három (3), lektorált, engedélyezett tankönyvi program közül választhatnak a tanárok. Ami tudással párosul, mert előtte mind a hármat alaposan meg kell ismerni szakmailag, hogy döntetni tudjunk. A választás – szabadság és kompetencia! Vagyis: „Szabadság, szerelem!” Egy lelkes értelmiségi szakembernek kell ennél több? Vajon tankönyvnek választaná-e a „szabad tanár” A dzsungel könyvét? Pedig írója, a fenti cikk szerint, nagy mesélő: „aki, úgy látszik, mindent tud az életről, az újjászületésről, az örök körforgásról, a politikáról, de az emberi természetről is”. 2016. január 19. Pedagóguslevelek. A miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levélben tette közzé, miben és miért elégedetlenek a tanárok az oktatási helyzettel, a központi irányítással: „Nyílt levél a közvéleményhez” (2016. 01. 06. = http://www.boon.hu/nyilt-level-aherman-otto-gimnaziumbol/2982948). Sorolták a panaszokat. Nagy port kavar a levél, ügy lesz belőle, országra szóló, sok iskola aláírásával támogatja a témát. Készült egy másik levél is, feladó: Élenjáró Gimnáziumok Igazgatóinak Grémiuma, ÉGIG (2016. január 11.) A szakminisztériumhoz (EMMI) címzett levélre válasz jön, és sor kerül egy megbeszélésre ((2016. január 14., „Találkozó az EMMI Közoktatásért Felelős Államtitkárságán. Úgy tűnik, államtitkársági szinten minden – az alábbi állásfoglalásban képviselt – kérdésben sikerült megállapodnunk. Miniszteri döntésre várunk. (…) Megállapodtunk abban is, hogy a jövő héten ismét tárgyalóasztalhoz ülünk.” Gördül az ügy: Az ÉGIG delegáltjai újabb levélben összegzik képviselt álláspontjukat. Imígyen búcsúznak: „Tisztelt Thaisz Miklós Úr! Köszönjük a meghívást, küldöttségünk ott lesz a második egyeztetésen is! Fontosnak tartjuk, hogy a következő egyeztetés előtt ismét megosszuk néhány gondolatunkat Önnel az előző találkozó és a megjelent EMMI közlemény tükrében. (Erre a találkozóra is sor került, január 21. http://egig.hu/.) Két levél ugyanarról másként. Több pontban megegyezés van. De különböznek a szövegalkotásban: a nyílt levél „tágabb”, politikai-ideológiai-szakmai-lelki vegyületű nyelvezet, a 2. levél feszes, szakmai, pontosan szerkesztett, világos, követhető, hang-

Partium

súlyos, de nem játszik az érzelmekre. Ki a címzett? Az elsőnél: mindenki. Hangos is tőle a közvélemény: beszédtéma, tévében, újságokban. Olyanok is hozzászólnak, támogatólag, akik bizonyára nem is olvasták. Idézet ennek e levél befejező soraiból: „NYUGALMAT akarunk, mely politikától, álreformoktól mentes (…) Vegyék ezt segélykiáltásnak, kérjük a felettes szervek és a társadalom támogatását, segítségét!” A végén felerősödnek az érzelmek, a segélykiáltás nem szül nyugalmat, a társadalom támogatni kíván. S már az egész oktatási rendszer átalakításáról van szó, ahogy a nevezett gimnázium igazgatója nyilatkozik a tévében. Az ellenzéki politikai pártok nyomban „felkarolják”, akcióikkal színesítik. A hatása alá kerülnek a tanulók is, az egyik budapesti gimnázium diákjai 12 pontban csatlakoznak. A 2. számú levélnek pontos, a témának megfelelő a címzettje, van válasz, az ügy szakmai mederben folytatódik. A média, a közvélemény nem hangos ettől, még csak említésre sem kerül. Viszont: a PISA tesztelés során Belgium a 15. helyen áll, míg Magyarország a 39-en. Ezt mi magyarázza vajon? Ezt már Cili kérdezi, de csak azért jutott látóterébe az adat, mert Daninak keresik az iskolát a „secondaire-ben, a hat évfolyamos középiskolában. És ilyenkor óhatatlanul előkerül a két iskolarendszer futó összehasonlítása. (De nekik most Brüsszelben kell megtalálni a megfelelőt.) Miért fajultak el a dolgok? Pár évvel ezelőtt az akkori felelős államtitkár (HR) határozott elképzelése kemény kézzel megvalósult: létrejött egy új oktatási szisztéma, benne egy fenntartó szervezet (KLIK). Már akkor sokan vitatták ennek helyességét. Az új szervezethez, tevékenységekhez rendelt feltételek: formák, módok, eszközök nem segítették a működést, zavarok támadtak a rendszerben. Ilyenkor hibaelhárítást kell alkalmazni, vagy mélyebb revíziót. Ez elmaradt, és most annál nagyobb a baj. Ha az épületben elromlik a fűtési rendszer, azért még nem bontják le az épületet, kijavítják a hibát. A csőrepedés beavatkozással jár, de az épület mint rendszer azért marad. Nem jó, hogy így van. Semmi külső erő nem szorgalmazta, sem szovjet beavatkozás, sem uniós szabályozás nem igényelte, hogy az oktatási rendszer változtatásakor (fejlesztésekor) ilyen formát, módot alkalmazzanak. Rendszerfejlesztés rendszerelméleti tudás nélkül. Magunknak csináltuk a bajt, ami csak továbbgyűrűzik. Reméljük, hogy a józan szakmai megfontolások győznek, a felső illetékesek máris tárgyalnak, készek módosítani. Mire lesz ez elég? A legközelebbi PISA felmérés magasabb tanulói tudást jelez majd? Ez nem nyílt levél kérdése. 2016. január 23. Nyílt tárgyalás. Nem olyan sötét és tragikus a helyzet, mint amilyet Jean-Paul Sartre leír Zárt tárgyalás című drámájában. Az 1944-ben játszódik Franciaországban, egy nyílt levél nyomán kibontakozó tárgyalás 2016-ban, Magyarországon. A téma is más. A miskolci gimnázium eresztette szélnek a levelet az oktatás bajairól. Nagy por támadt, felindulás, a kormány kerekasztal-megbeszéléseket indított el a bajok orvoslására. Mindenki megszólal, aki számít, az oktatáshoz mindenki ért. Legalábbis érintett. „Miért hagytuk, hogy így legyen?” – énekelték Szörényiék. A folyamatos, építve megújító fejlesztés helyett (konzervatív megoldás a szocializmusban), melyet Gazsó Ferenc vezetésével folytattunk, a Zsolnai-pedagógiát felmutatva, a rendszerváltoztatás után a „darabos”, a „szakaszos”, a „lépcsőzetes” rendszeralakítás folyt, mindig igazodva a politikai hullámokhoz, kiszolgálva a diktátumokat. Így lett „darabolt oktatás”. A noteszkönyvek-

Partium

ben követhető, hogy a legújabb „változat” mikor következett be és hogyan alakult. 2000 után a „virágozzék minden virág” liberális jelszó alatt nyakra-főre készültek a tantervek, kipróbálás nélkül. Olyan sok lett, hogy a tanárok nem tudtak választani belőlük. (Mint oktatási szakértő én is közreműködtem, aztán kiszálltam, mert nem szerves fejlesztésről volt szó, nem láttam a „hasznosíthatóság garanciáit”.) Aztán változott a szellem és a módszer. Pár éve az oktatás vezetése (amikor „kemény kézzel dolgozott”) rosszul kalkulált: az új szervezethez, tevékenységekhez rendelt feltételek: formák, módok, eszközök nem segítették a működést, zavarok támadtak a rendszerben. (Rendszerfejlesztés rendszerelméleti tudás nélkül, és kész a baj.) És ahogy ilyenkor lenni szokott, ráteszünk több lapáttal: „segélykiáltás”, és a problémává emelés helyett 'baj' lesz (van). Van egy másik levél is, az Élenjáró Gimnáziumok Igazgatóinak Grémiuma (ÉGIG) készítette, abban tárgy: a baj, a gond problémává fogalmazva jelenik meg. (Strukturált, pontos, világosak a tételek, ütemezhető a kivitel – nagyobb az esély a szakszerű megoldásra.) De az ország a nyílt levéltől hangos, a kezdeményező és a csatlakozó iskolák igazgatói nyilatkoznak rádióban, tévében. Más iskolák vezetői, pedagógusai pont ettől szeretnék megkímélni a diákokat: a tanóra védelme. A tanítás-tanulás csendje alkalmasabb az elmélkedésre. Rávenni a diákokat a „csatlakozásra” nem nehéz, szívesen „kivonulnak” a tanteremből. Sok szerv (egyesületek, pártok, szervezetek), érdekelt vagy sem, jelezte: „veletek vagyunk!” A PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) is bejelentette: „részt vesz a kerekasztalon”. A diákok meg birtokba veszik a katedrát, a tanári asztalon piknikeznek. És levelet írnak: „Tanár úr kérem…”. Ha Karinthy Frigyesnek címezik, még a vizsgán is átmennek. 2016. január 31. Tanári szabadság. Rendszerhiba, mondja a ﬁatal fodrásznő, két kisgyereke van, az egyik már iskolás. A gyakorlatból, a hírekből is tájékozódik az oktatási bajokról, a megmozdulásokról, a kuncsaftok erre rátesznek, míg ő vág, azok csak mondják. Mindenkinek megvan a véleménye, mindenki tudja, mi a baj, és azt is, hogyan kellene megoldani a dolgot. Sok szempont keveredik, összevissza beszéd folyik, a fodrász kénytelen hallgatni, belebocsátkozni nem akar, vitatkozni eszébe se jut. Megfájdul a feje, miközben a másét frissíti. Engem kérdez, szeretne világosabban látni. Mivel gyorsan dolgozik, a rövidke időbe nem fér bele a téma kibontása. Sok oldala van annak. Szólok arról, hogy sok minden keveredik, nem strukturáltak a közlések, a módszerek is zavarosak, nehéz lesz így rendet tenni. És mindig kettőn áll a vásár: a pedagógusok sem vonhatják ki magukat a felelősség alól. Hajaj, most a mindenkori hatalom alatti, a vele való küzdelmet kellene szóba hozni: hogyan lehet gúzsba kötve táncolni? Lehet, ez erkölcsi kötelesség, és kellő szakmai tudással úgy alakítani a tananyagot, hogy elviselhető legyen. Nem kis kunszt szükséges hozzá. Vagyis folyamatosan résen lenni. Újítani, netán innoválni, vetem be a szakszót. Innováció és tüntetés. Ez kettő, akkor: innoválunk vagy tüntetünk? Ez a kérdés: válasszatok! A választás – szabadság. Fűzfa Balázs meghirdette a programot: IROM a neve. „Az IROM mozaikszó 2012 februárjában, Az irodalomtanítás innovációja című konferencián hangzott el először nyilvánosan Szombathelyen. A rövidítés feloldása: az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye. (…) Az eddigi fejlemények si-

Partium

keresen bizonyították, hogy az IROM esetében jelképesen és konkrétan is országos erejű, szakmai rétegzettségét tekintve is teljességre törekvő öszszefogásról van szó. A szervezők remélik, hogy az IROM egyre bővülő tábort tudhat majd maga mögött, s hatékonyan szólhat bele az irodalom tanításának hazai alakulástörténetébe.” Itt olvasható róla bővebben: http://irodalom.arts.unideb.hu/kutatas/irom/forum.php. A kezdeti időszakban én is közreműködtem, előadással, írással, a témát a pedagógustudás oldaláról közelítettem, illetve afelé igyekeztem elvinni. A szelíd fodrásznő bizonyára nem fogja a honlapot böngészni, újabb fejekről kell gondoskodnia, a maga területén. Annak azért érdemes lenne utánajárni, hány tanár „szállt be”, hányan álltak a kezdeményezés mögé, milyen akciókkal, hogyan segítették az oktatás megújítását. Hogy javuljon kicsit a „rendszer”. Kutatási téma. Van dolog. 2016. február 5. Egyfajta „civil” konklúzió. A fodrásznő, miután átolvasta a jegyzeteket, a hírek nyomán végiggondolta a dolgot, tett néhány fontos észrevételt. Íme: a számára zavaros ügyben vannak világos nyomvonalak, például hogy miért nem maradt a téma szakmai mederben, mert a túl nagy felfordulásban elterelődik a figyelem a baj pontos leírásától, és félő, nem tudják kijavítani a hibát. A tanári alapállás is szembetűnő számára, mert nézzük, mit is követelnek maguknak: kevesebb óraszám, kevesebb iskolai munka (adminisztráció), több fizetés, szabad tankönyvválasztás, tanári szabadság a tanításban, szakmai felügyelet nélkül, az etikai kódexet is mellőzik. Hát… a fodrásznő kétkedve húzza fel a szemöldökét. Hol van ilyen szakma? És megtoldja: és ennek fejében, már ha ez teljesülne, ami képtelenség, milyen alkotói munkára vállalkoznának a gyermekek fejlesztése érdekében. Szívesen venne ilyesmit, nem szeretné, ha gyermekeit „elfuserálnák” az iskolában. Az nyugtatja, hogy kisiskolás fia jó kezekben van, ott a pedagógusok nem terveznek kivonulást. Egyelőre.

Partium

Szemle Be ha Zoltán

Az angyal érkezése és távozása Pataki István új verseskönyve elé Ha valaki csak egyet is olvasott közülük: bizonyosan nem vonhatta ki magát Pataki István verseinek varázslatos hatása alól. Valami olyan különleges újfajta reneszánsz szellem levegője árad belőlük, amely megtörhetetlen élet- és világszeretetével, lenyűgöző szépség- és örömismeretével, a természeti és az emberi csodák, a földi és égi vágyak, az eleven mindenséghez táguló óhajok és kívánalmak fokozhatatlanul igézetes és lélekemelő aurájával ragadhat magához akárkit. Ez a vonzó, lenyűgöző reneszánszos jelleg az egyetemes létezésderű evilági és transzcendens, érzéki és érzékfölötti, profán és szakrális dimenzióiban egyaránt megteremtődik – s egyaránt átlengi a személyes, családi, közösségi élményekre, az élet–halál nagy kérdéseire, a szerelem egészséges valóságára és titokzatos metafizikájára („érosz egére”) vonatkozó vallomásos és bölcseleti témavonulatok sokaságát; de képes átitatni, átszínezni még a Partium-vidéki, nagyváradi, bihari tájhaza történelmi és mai állapotára, s az egész magyarság, a kisebbségi nemzet aggasztó sorsára figyelő – s a nyomorúság keserű vagy groteszk költői látleleteit nyújtó – költemények hangulatát is: az elmélyült, megszenvedett hit és remény sugallatos spiritualitásának segítségével („szétvert darabolt / jutalmul dobta Trianont / csonkolónak sosem fáj a csonk / mely szétdobálva is összeforr / bitorló nem ülhet felette tort / bénítani sem lehet / a test kiveti a lélekidegent / felkel és jár / épül és gyógyul / mert szabad lelkében / maga Isten trónol”). Az összeölelkező egzisztenciális mélységperspektívák és magasságszférák („csak ki mélységet ismer / tudja / mi a magasság”) üzenetei így azután a felszabadult lírai formajáték végtelen távlataiban is bravúrosan érvényesülhetnek: ezek a versek megint mintha régi énekmondók, vágánsok és jokulátorok, vígkedvű deákok és népközeli költőzsenik újjászülető, frissen, üdén megújulva reinkarnálódó alkotásai lennének. A bájjal és kellemmel telítetten lüktető sorok mámorító ritmusa, a zsongítón folyékony-gördülékeny intonáció, a vaskosat is légiessé szublimáló humor és kedélyesség, az irónia és önirónia sokrétű, vibráló megnyilatkozása, a tréfás-maszkos alakváltoztató szerepjátszás, a szó- és nyelvjátékos hajlékonyságba simuló gondolat- és hangulatjáték megejtő mágiája, a bűvölő, bájoló rímvariációk éteri, mesebeli, tündéries árnyalatgazdagsága, a csillogó, sziporkázó asszociációk és képzetkörök lendületes összefűzése: mind-mind a hang- és mondatlejtés, a dallammenet, a villódzó jelentésképzés igazi mesterévé avatja ezt az orfikus és próteuszi alkatú modern lírikus művészt. Pataki István valóban a szavak zsonglőre, létérzésének és létszemléletének gyökerei messzi (de élénk) költészettörténeti hagyományokba nyúlnak – miközben sugárzó maisága, kortárs aktualitása, jelenkori érvénye is elementáris hatású. „A Pataki-vers hamisítatlan ízét, sajátos karakterét és a kortárs lírá-

Partium

ban unikumszámba menő nyelvi humora és játékossága adja. A szerző őseredeti talentummal megáldott homo ludens, aki a játékot a költői létforma lényegének tekinti, s aki akkor boldog és akkor van elemében, ha játszik. Ennek megfelelően a nyelvi, stílus- és szerepjáték változatos formában és sokféle regiszteren szólal meg verseiben” – összegzi minderről a jeles irodalomtörténész, Ködöböcz Gábor. Mostani, legújabb könyvébe a költő azokat a verseit csoportosítja, amelyek a szerelemélmény jelenségtanát, mondhatni fenomenológiáját járják körül – s leginkább a rá jellemző konfesszionális és játékos dalszerűséggel, olykor népdalok, virágénekek, ráolvasások, liturgikus imádságok, fohászkodások, hálaadások, vallási és folklórihletésű kifejezésalakzatok vagy akár hajdani udvaroló, pajzán trubadúrnótákra emlékeztető hangzatok tarkaságával és dinamizmusával. Feltárulkozik eközben az érzelmek egész lélektartománya – a másik iránti vonzalomtól az eltávolodás fájdalmáig, az én és a másik egyidejű elérhetetlenségének, különvalóságának és mégis egymás számára valóságának a megtapasztalásáig („látlak és hallgatlak / egyszerre bennem és távol”), mélyértelmű élet- vagy metaforikus tájképekben is felvillantott találkozásoktól megrendítő búcsúzásokig, örvendezésektől siratózásokig („péntektől péntekig / énektől énekig”; „talán örökig”), a rajongástól és epekedéstől a szeretett lény stilizált látomásáig, a testi és lelki hullámmozgások rezdülésnyi átélésétől az önreflexív, önkifejező késztetések valamennyi jellegzetes és különös módozatáig. S a dal- vagy énekköltészeti líraiság számtalan hangnemi, stiláris, műfajpoétikai, verstani ötlettel és leleménnyel fűszerezett kibontakozása, kiteljesedése már földöntúli, misztikus vagy mitizált jelentéstartományokat is mozgósít – s így szövődik a férfi–nő kapcsolat misztériumába a küldetéses egymásra-találás gyönyörűsége, az angyali és mennyei rezonanciák finomsága vagy az elhunyt édesanya emlékezete. Azé az édesanyáé, aki az isteni elrendeléssel együtt vigyáz árván maradt fiára és „közbenjáróként” segíti hozzá egy eddig ismeretlen, revelációszerű szeretetviszony kicsírázásához. Az angyal érkezése így Istennek, anyának, nőnek együttesen köszönhető: „köszönöm uram akit küldtél / a hiánnyal születik minden érték / szeretem mint azt aki küldte / miként azt aki közbenjárt / elűztetek minden látomást / áldalak uram / és áldom az angyalt / színed előtt / színe előtt / vigyáz rám / és vigyázom őt / köszönöm uram hogy rám talált / köszönöm istenem / köszönöm anyám”. A kötet darabjai tehát az angyali érintettségnek ezekbe a lelkületi előzményeibe és következményeibe avatnak be; „az angyal érkezése és távozása”, mint ahogyan a főcím is jelzi, ezt az érzületi folyamatot ragadja meg, téridőben és téridőn kívül. Lélekállapotok, pillanatok, hangulatok sorjáznak – de egyben fundamentális antropológiai meghatározottságok érzékeltetésével. Múzsai ihletettséggel suhannak az érzésrögzítő szavak, szófordulatok, az Andrea nevű lény (kettejük nevét Krisztus-kereszt alakjába is belefoglalta a költő) legendáriuma épül föl a szemünk előtt – ezért is telitalálat az „andreárium” alcím. És egyúttal egyfajta költői angelológia is ez a versegyüttes, amelyben az egyéni és tükörtiszta fénytörésekkel átsajátított-áthasonított vizionárius angyaltan törvényszerűségei és újragondolt invenciói kötik össze az emberi eszmélet és az isteni lényegvalóság rejtelmeit. „Mióta bennem élsz / mint az isten / rendet raktál / megtisztítottál mindent”; „kezdetben volt az ebből / s lett a valami / mit csak istennek / s anyámnak akartam vallani”; „mintha minden téged keresne / mint számból az áldó ige”; „melengess andrea / a telet eleget féltük / akarja anyám / akarja isten / akarják értünk”; „én írom titkon a verseket / hozzád / isten vigyáz / ránk”; „áldás ez uram vagy

Partium

átok?”; „hová merre hogyan / te mutass utat uram”; „hozzád küld az isten / ha kiüresedik minden / ha fázom”; „te vagy / az ima / a pirkadatban”, „s a lepkék is köröttem őrző angyalok”; „valaki mindig velem van / emberül bennem az isten”, „valaki mindig velem van / istenül bennem az ember”; „maradj meg istennél / hová emeltelek”; „nem megyek el / míg kilép a fény / az isteni / az elrendelő”; „két templom között te vagy templomom” – szólnak ezerféleképpen az emberfölöttivel állandó összeköttetésben lélegző hitvallásos szentenciák. Az angyali múzsa segíti a költőt a szárnyalásban – vagyis élet, szerelem, Isten, művészet legvégül feltétlenül egymásba olvad (akár mint Adynál és sokaknál), de még a gyötrelem árán is, amikor a napsugár csak kínt enyhítő „veronika-kendő”, vagy midőn „te egyedül / én nélküled / mint krisztus nélküli feszület”. A biblikus, archaikus, kultúrtörténeti tradíciókat pezsdító játékosság veretesen idéz és alakít újjá régi alapélményeket és beszédmódokat: feltűnik például az illúziókkal viaskodó és örök szerelméhez ragaszkodó Don Quijote lovag (aki „csak ül a rozoga lovon / mint kit az isten átkarol”, s „ragyognak felette a csillagok”), kurucok és garabonciások vagy virágénekkel daloló poéták sorsa („elnyel hiányod / mint bujdosó kurucot a nádas”, de „egy nádirigó” „törött szárnyakkal is / neked / énekel”; „elvarázsoltad / a garabonciást”; „hogyha rám találnál / madarakkal szállnánk / selyemfüvön állnánk / virág lenne párnánk”). S az átképzeléses bibliai történetek (a pusztában vándorlás hasonlataitól a stációjárás párhuzamaiig), az ősi példázatos, rituális, balladai, babonás, népmesei, gyermeki mondókás vagy verses mesés alakzatok, műformák, stílusimitációk esztétikai sokszínűségébe és motivikus összetettségébe még kedélyes nyelvemlék-utalás („a váraduárra meneh titkus utum &rea volna / tilituák tüllem űűt / de külde s áldá miű isemük”) vagy sajátszerűen és erőteljesen jelenkori vétetésű szóvicces bökvers is belefér („furcsán keringnek / lüktetnek bennem / a nedvek / olyan magas és mély / az ANDREAlin-szintem”). S aztán a gyönyörű búcsúvers – a minden ember ősélményeit megrázón kottázó lírai futam az angyal távozásáról: „elszállt az angyal uram / lehet nem is te küldted / mint álmából riasztott madár / nekirepült a csendnek // elszállt az angyal uram / tüskés bozótban verdes / nem talál magára / s nem keres éngem // elszállt az angyal uram / röptét bevérzem / szárnya még suhog bennem / mint üres templomban az ének // elszállt az angyal uram / ha mégis te küldted / őrizd és vezesd istenem / éngem magamtól védj meg”. Ösztönök és üdvösségkereső lélekkavargások rengetegéből száll föl a végső könyörgés – emberi bensőség és isteni transzcendencia megbékéltető eszkatologikus harmóniáját sugározva a kristályosan szép versforma ragyogtatásával is. Pataki István új kötete egy alapvető és jellegzetes élmény- és témakörének koncentrált összesűrítésével és kiteljesítésével: mai líránk egyik kiemelkedő, maradandó teljesítménye.

Partium

Oláh András

„Sodródunk fátyol-szárnyakon” Lélekutazásra, bolyongásra hív – időben és térben, valóságban és álomvilágban – legújabb versgyűjteményével (Lepkék útján a lélek) Kiss Anna. A kötet írásai szerves folytatását mutatják annak a költői szemléletnek – egyben szellemi és formai kísérletnek –, amely legutóbbi könyveit is jellemezte: egyfajta látomásos-mitikusság itatja át ezt a költészetet. „Álom és valóság állandó interferenciája, visszatérő motívumok, ráolvasásszerű ismétlések s a belőlük áradó kristálytiszta versbeszéd metaﬁzikus távlatot nyer: mindent összezár ez a világ: alsó- és felső létet, eget és földet, elszállt lelkeket, szerelmeket, barátokat, mestereket, az ifjúságot, egy egész életet.” – olvashatjuk a kötet kiadói ajánlásában. A mesék életünk részei. És minden élet maga is egy-egy mese. Vagy mesetöredék. Nem kizárólag rajtunk múlik, hogy egész mesét élünk-e meg. De elsősorban mégis magunk vagyunk a felelősek a történtekért. Miként azt Kiss Anna is megállapítja: „van, ki eldobja ezüstjét, / meséit menti a / halálos ég alatt...” (Közel vagy, mint felhőid). Az idő azonban változik, ahogy az időben változunk mi magunk is. Van úgy, hogy szerepet cserélünk. Van úgy, hogy álmokat. De sorsunk bárhogy is alakuljon, feladatunk ugyanaz: élni az élhetőt, alkotni, új életet teremteni („máshogy dúlnak a / hadak ma, az / álmot adják-veszik, / ne hibáztasd magad, / növessz fát, tégy rá / madarat”), hogy aztán szemfedőként megtaláljon bennünket az eldobott-elherdált vén ezüst, amelyiknek immár végérvényesen csak az egyik oldala a miénk: „a vén ezüst / bejárja a // világot, // de túlfelén / az írás // elveszett”. A kötet idézett nyitó verse mintegy foglalatát adja Kiss Anna versvilágának. Ugyanakkor fölvezeti azokat a motívumokat, amelyek a könyv további lapjain vissza- visszatérnek. Az első ciklus (HOL) füzérei már címükkel is egy sajátos közegbe invitálnak. Egy-egy verscím bennem franyo aatoth, Párizsban élő, de idehaza is gyakran kiállító magyar származású festőművész képeit és – néhol abszurdba hajló – címadásait idézte fel (pl. Bolond nő, kabát nélkül). Kiss Annától nem áll távol az abszurd, de csak annyira van jelen költészetében, amennyire mindennapjainkban is. Mert világunkat mi alakítjuk, mi formáljuk, s ha követjük az intelmet („a világnak / Te mondd, mi mennyi” /Sárangyalok háza/), akkor a mi akaratunk szerint változik, ahogy kívánságaink is a mi akaratunkat és bátorságunkat tükrözik („almát az dob a vízbe, aki / mer is hármat kívánni” – Bolond nő, kabát nélkül). Alapvetően azonban – talán mert sok hatalmat vindikált magának az idők során – „az ember / fél magától”. Félelmetessé nőtt. Az akarat, a szándék talán nem mindenhol ér össze a cselekedetekkel, a tettekkel s azok eredményével: „Sok száz éves / szövések / nagy rendje összedől, / míg vásik, / mélyét fölfedi, / rejtett szállal egy / másik történet kezd / alóla látszani.” (Élem hát a meséket). Ugyanakkor a romlás, a pusztulás nemcsak a vég, hanem mindig valaminek a kezdete is: „Minden hónap / halálos, / minden hónap / kilencedik” (Szól, szól a régi dob).

Partium

A második ciklus (TÚL) címe mintha válaszolna az első ciklus helymeghatározásra utaló kérdésére (HOL). Ugyanakkor nemcsak térbeli, hanem időbeli viszonyításként is értelmezhető. Ez a sok hangra épülő, oratóriumszerűen szerkesztett, dramatizáló és lírai elemek elegyítésére alapozott vízió sokszínű és sokféle emberi lélekállapotot tár elénk. Szereplőit (Vadszegfűs nő, almamoly, Szivi, Szivi volt pasija, Orgonahangoló, fátyolkák stb.) akár be is azonosíthatnánk. Élők és halottak, valakik és senkik, életüket eszmékre és igazságra föltevők és kisstílű csirkefogók, küzdők és árulók, áldozatok és csak önmagukkal törődő, félrehúzódó percemberkék. Vagyis mi – mindannyian. A szerző úgy teremt sajátos atmoszférát, hogy – bár az egész gondolatsor szinte ködben úszik, és valószerűtlen könnyedséggel lebeg egy meghatározhatatlan dimenzióban, ahol az idősíkok is összefolynak, s mintha a térnek sem lennének határai –, ennek a víziószerű álomvilágban játszódó „történetnek” mégis vannak nagyon is éber kitekintései a múltra, jelenre. „Mi a menekülés / bajnokai vagyunk” – állapítja meg keserűen az egyik szereplő. A miértre mindannyian tudjuk a választ. A menekülést többnyire kényszer szüli. „Hajnal felé a / szél már üres töltényeket, / zászlót sodort, / felkeltette a vizeket, / menekültekkel hajókat / rakott le távoli partokon, // az én világom / vérzett, // végül minden / mindennel elvegyült, / vér, hajók, a / felkelés végnapjai, a // betűk a falakon!” Az utalás 1956-ra egyértelmű. De nemcsak elbukott forradalmak, vesztes szabadságharcok szórták szét nemzetünket. A menekülés ennél sokrétűbben értelmezhető: menekülés a döntés, a felelősségvállalás elől, a kapcsolatokból („Sodródunk / fátyol-szárnyakon /… / elveszítve egymást”), de mégis legfőképpen: menekülés a múltunk elől, amivel nem tudunk, nem merünk és akarunk szembe nézni. Világunk azért álságos és hamis, mert itt ma is „süket beszél a / vakkal” és nincsenek kapaszkodók, támaszok: „már a bölcsőben / egyedül vagyunk”. A saját magunk teremtette törésvonalak, a szakadás, az elembertelenedés, az értelmetlen pusztítás, a tomboló terror sajátos, szinte feldolgozhatatlan pszichológiai helyzetet teremtett. Ennek abszurditását a Sebhelyes fogalmazza meg: „Szerelemről / meséljetek. A tej szagát sem / feledtük, s már / megvolt az ítélet, // kötelünkről a számlát / anyánknak már postára adták”. Az álomszerűen egymásra vetülő, ködzavaros rebbenésekből egyszer-egyszer valódi helyszínek (a Fény utca, Calgary – ahogy az előző ciklusban is a terézvárosi Epreskert) és valóságos helyzetek („Majd szétválik a lomb. // s egy cellaajtóra látsz.”) elevenednek meg. Ezek köré építi a szerző azt a lélektani helyzetet, amelyből a szereplők szemlélik egymást és önmagukat. Vannak, akiket bezártak, vannak, akik bezárkóztak. Becsukott ajtók, elfüggönyözött ablakok mögött megnyithatatlan lelkek nyüszítenek szeretetre éhesen. És hiába a szárnynak hitt kezek: nem repülhetsz és „nem ölelhetsz / mindenkit”. A jelenben futó gondolati-asszociációs utak (lásd Szilvi és pasija egy-egy párbeszédét) folyton összemosódnak a múlt emlékeivel, és álomszerű, kaotikus jelenések sorát közvetítik. Látszat és valóság él szoros szimbiózisban („Néha engem is / megtéveszt a látszat! // Minden látszat. // Fenét. // Esküszöm, hogy a / lórugás valódi”). Mindezt tetézi az ismétlődő gyász feloldhatatlan fájdalma: „A Templomépítő halott”. (A veszteség mindannyiunké – s lám, nemcsak a barcelonai Gaudi, immár Makovecz is halott.)

Partium

A harmadik ciklus mintegy függelékként kapcsolódik az első kettőhöz. A korábbi motívumok (vadszegfű, lepkék, falak, süket és vak) itt is visszatérnek. Ahogy a gyász is folyamatosan jelenlévő eleme ciklusban sorjázó verseknek: „a múlt lepkéje // ér át a ködön, // a múlt lepkéje, / de átér-e a / változás füvére, / magunkra hordott / halmok fölött” (A múlt lepkéje). A halmok, a sírhantok mindennapjaink jelenvalóságai. Ők a kapocs jelen és múlt között. E ciklusban állít emléket a szerző egyebek mellett a pályatárs Páskándinak, akinek halálával a „nomád dal” elhangolódott (Lefüggő szál), vagy a korábban említett jeles építésznek, Makovecz Imrének, „ki / magát építi / templomába” (Nagy ősz, harangok évszaka). Magától értetődő természetességgel folytat párbeszédet az elhunytakkal, hiszen művükkel, emlékükkel bennünk „tovább élnek a / holtak” (Ahol). S ez a tudat az elmúlás, az elvesztés fájdalmát némiképp enyhítheti, hiszen gyakran támad az a kínzó érzésünk, hogy életükben valamit elmulasztottunk, valami pótolhatatlant nem beszéltünk meg, nem mondtunk ki, nem adtunk a tudtukra. Így azonban van idő. Hisz a fájdalomra hangolt szavak mögött ott feszül a cáfolhatatlan ható tény: „a holtak / nem sietnek” (Lefüggő szál). Ugyancsak visszatér és jelen van az örökös lázadás motívuma is: „kell még egy // áldozat, // hajnal felé / már utcakő a / kézben…” – írja a több irányú célzást sejtető Októberek című versében. Végezetül pedig a borongós, keserédes hang mögül felsejlik a rezignált tárgyilagosság, s a számvetésként is értékelhető gondolat: „világ végére / értem, tudom, / mi reng a / mélyben” (Távolodó). S innentől minden mondat fölösleges, mert „betelt a föld / üres szavakkal” (Áradás). Furcsa világba kalauzol Kiss Anna versgyűjteménye: egy mitikus, balladisztikus – szinte Huszárik Zoltán filmjeit idéző, majdnem semmiben lebegő – világba, az ébrenlét és az álom határmezsgyéjére. A visszhangszerűen visszatérő mondatok, mondatfoszlányok monoton mormolása olykor altatja az olvasó tudatát, máskor figyelmet kelt, kapcsolatot, kapcsolódási pontot jelez. A változó idősíkok, a múltban gyökerező, de a múlt szorításából szabadulni képtelen jelen tragikus vesződése, önostorozása sejlik fel a sorok mögül. Kiss Anna szövegei vallomások személyes élete (és a mi életünk) különböző – olykor nyomasztó emlékekkel terhelt – szakaszaiból. Az archaikusnak ható szövegszerkesztéssel, a ráolvasásszerű ismétlésekkel fölerősíti a mondanivalót. Jó szívvel ajánlom az olvasók figyelmébe. (Kiss Anna: Lepkék útján a lélek)

Partium

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

Istent megérteni Az unitarizmus, a keresztény eszmevilág kifejeződésének nem akármilyen módja, ill. igen magas fokozata. Egyszerre biblikus és természettudományos megközelítésben próbálja megérteni, és érthetővé tenni Isten üzenetét, ill. kinyilatkoztatását. Ebből szeretnék egy újabb tarsolyra valót kínálni folyóiratunk olvasóinak a közérthetőség nyelvén. Isten minden élőnél magasabb fokon nyilatkozott meg az embernek. Ezt hitvallások sokasága tolmácsolja az ember felé. De miért kell, kell-e egyáltalán tolmácsolni Isten kinyilatkoztatását? A válasz lehet magánügy, de amit Isten nekünk magáról mond, az törvény. Szól a közösségekhez, az őket alkotó egyén jogairól. Szól az egyénhez a közösséggel szembeni kötelességeiről. És szól a Törvényhozóról, aki adta és számon kéri rajtunk az életünket. A törvény nemtudása nem mentesít mellőzésének következménye alól. A törvényt ismerni kell, és meg kell érteni. Hiábavalósággá válik minden élet, amiben nem ez áll legelöl és legfelül. Van, aki szerint az a küldetésünk a Földön, hogy valahol otthon legyünk rajta. Helyes. De otthon a Földön is csak Istennél vagyunk. Isten pedig mindig velünk van, sőt bennünk. Mi mégis megtehetjük, hogy nem élünk együtt Istennel, ezért nem is értjük őt, és a Földön sem tudunk otthon lenni. Sehol. Sőt a Mennyben sem találjuk majd a helyünket, hiába lesz az nekünk kijelölve. Bármi kismértékben legyen ez igaz, azt, hogy kell-e Istent értenünk, kérdés tárgyává tenni nem lehet. Ez az a legfőbb szellemi ügy, amit szolgálnunk kell, amit el kell juttatnunk a beteljesedéshez úgy a magunk, mint közösségeink életében, melyek alkotásából részünk adatott. Isten értése nélkül idegen jövevények, átutazó vendégek vagyunk mind a két világban. Nem több, nem kevesebb. Van-e, aki nem vágyik itthon lenni Istennél Égen is, Földön is? Biztos, hogy nincs, ha tud róla, ha nem. Sokan mégis elmulasztják megtenni érte azt, amit senki sem tud megtenni helyettük. Külön mondanivalója van Istennek a földiek és külön a mennyeiek számára. De kik a földiek és kik a mennyeiek? Tudjuk, hogy rajtunk, embereken kívül tömérdek más földi lakja ezt a világot. Ezt a világot, melyről nekünk, embereknek megadatott, hogy több ismeretünk legyen az összes többinél együttvéve.

Partium

Sokan merik állítani, hogy Istent is jobban értjük. Esetleg, hogy csak mi értjük. Én eltanácsolnám ettől olvasóinkat. Akik valóban értenek valamit, azoknak ezt nem kell mondanom. Mind jól tudják, hogy az ember méltóságához illő rendben, de csak alig kezdjük Istent érteni. Ezért olyan különfélék a tolmácsolásaink. Az állatoknak, sőt a növényeknek is – a maguk rendjén – ebben nagyobb a régisége. Mire alapozom én ezt a nem túl hízelgő állításomat? – Egyszerű: Minden más élőlénynél nagyobb az Istenhez való igazodás, mint az embernél. Az ember ebben messze nem vette még le magáról a gyermekcipőt. Sőt! Hovatovább mind öntörvényűbbé válik a viselkedése. Minél messzebb kerül Isten örök rendjétől, önmagának is annál többet árt. Az egész élővilágot veszélybe sodorja vele. És kik a mennyeiek? – Sejtjük, hogy ott sem mi képezzük az egész népességet. Erről kevés fogalmunk lehet, mégsem annyira kevés, hogy elhanyagolhassuk. Egész életünk egy utazás, melyről mindent tudunk, csak a célja ismeretlen. Azok előtt, akik Istent nem tudják megérteni. Annyi biztos, hogy a Mennynek is lakói vagyunk. Éppúgy, mint a Földnek. Hogy voltunk-e a születés előtt, és leszünk-e az elmúlás után, az még csak a hit kérdése. Vagy csak a hit az, aminek nem kérdés. De ki mondana ellent annak a népi mondásnak, mely nekünk, unitáriusoknak leginkább a sajátunk, hogy: a Mennyország is, a Pokol is a Földön van?! – Én hívőnek tartom magam, szerintem a Földön is és nemcsak. Aki tehát itthon akar lenni a Földön, annak a másik világban is otthon kell lennie. Sőt itthon. Egyszerre és ugyanitt, mind a kettőben. A kettőben, mert mi a másik világon csak a Mennyet látjuk. Mert Istenben csak a megbocsátó jóságot tudjuk elképzelni. Istennek nincs bosszúja, amit a Pokolban tölt ki a bűnös lelkeken. A Pokol csak egy félelem, vagy tán egy fenyegetés, ami Isten megértésének hiányából fakad, mint a sötétség a világosság hiányzásából. Gyújts világosságot, és meglátod a Mennyet és Urát, aki hazavár, sőt hazahív téged! Hol van itt a külön mondanivaló a mennyeiek számára? Ott van, ahol más az elvárás az emberalatti és más az emberi élettel szemben. Az embertől nem elég az, ami az állattól elég. Az állat nem oda hivatalos a Mennyek országában, mint az ember. Az ember azonban sem növény, sem állat nem lehet. Nem szabad vegetálnia és nem lehet oktalan. Hogy ezt Isten követeli-e tőle, mint a Mennybe jutás feltételét, azon vitázhatunk, ha okos és emberhez illő dolognak tartjuk a vitát. De nagy követelmény, ami elől kitérnie senkinek nem lehet, az felül van minden vitán. Én, aki hívőnek tartom magam, a hit javára látok különbséget a kétféle felfogás között. Aki Isten követeléseként éli meg a vele szembeni elvárásokat, az olyan, mint akit emberré egy szereteten alapuló család nevel. Hogy ne mondjam, mivé nevelkedik az ember egy laktanyában, ahol minden van, csak az nincs, ami érző és értő emberré nevel.

Partium

A remény A páli triász második helyét a remény foglalja el. Az emberi érzésvilág felépítésében nem véletlenül ítéli oda a második helyet neki. A Biblia ugyan nem tanúskodik a remény egy olyan kultuszáról, amilyennek az előtte (alatta) álló hit és az utána (fölötte) következő szeretet örvendhet. A tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy hinni mindig a legnagyobb vallásos erénynek számított, szeretni mindig a legnagyobb erény volt a keresztény vallásban. Ebben az arányban értékeli kultikus szerepüket is a Biblia. Ha nem állna törvényként előttünk az 1. Kor. 13.13; a reményt mindenképpen csak harmadrendűnek lehetne tartanunk vallási érzelemvilágunk három fő funkciója között. Felvetődhet a kérdés, hogy a remény miként válhatott a vallás részévé, főszerephez jutását mi teszi indokolttá. Nem fér kétség ahhoz, hogy a reménykedés ősidők óta az ember alaptermészetéből fakad. Nehéz megmondani, hogy miért és mióta jelezzük zöld színnel, de tudjuk, hogy Mohamed, a muzulmán világvallás alapítója is élt vele. Vallásos és világi költészetünk csüggedésgátló, bizakodáskeltő erőként énekli meg. Népköltészetünkben is az optimista világnézet érzelmi rugójaként, a jövőbe nézés szegletköveként dolgozik. Csokonai pesszimizmusa, amivel csalódásokozónak tünteti fel, tán a kivétel, a szabályerősítő rendhagyás. A reménység, valláson kívül és belül, hatalom. Felette áll a mindennapok kétségtelenként ható bizonyosságainak, a lehetetlennek látszót is megkísérelteti. Jó oka van rá. Hétköznapi valóságlátásunkon felülemelkedve, rejtett energiákat szabadít fel a lelkünkben. Felismerhetetlen lehetőségek kiaknázására, elérhetetlennek tetsző teljesítményekre teszi alkalmassá a hétköznapi embert. Pál apostol zsenialitása a remény minősítésében is vitathatatlan, mert nem ötletszerű. Egy olyan hajlamunk felértékelése az, melynek a Bibliában kiemelt kultusza nem található. Magasrendűségében is egyedülálló meglátásra vall. A szabadító várásának és visszavárásának érzelmi bázisát tudta felfedezni benne. A karácsonyt és a paruziát, Jézus születését és visszatérését megelőző vallási várakozásunk képezi azt a közeget, melyben áhítozunk Isten segedelme után. Melyben várjuk, mert nélkülözzük Jézust, hogy üzenetet hozzon Istentől, és minket hozzá vezessen. Ez a várakozás meg se születne, még kevésbé forrósodhatna fel reménykedés nélkül. Az Istennel való találkozás reménye nélkül. Egy tűz a reménykedés, amit lelkünkben valaminek táplálnia kell. Ezt a táplálékot a makacs, törhetetlen élni akarás adja meg, amit Isten az élő lélekkel együtt lehelt az emberbe. Egy feszültség az élni akarás, feszült készültsége annak, hogy véghezvigyük a küldetésünket. Annak ősbizonyossága, hogy Isten csak a csíránkat teremtette meg, és az életbe, mint önmagunk megvalósításának lehetőségeit rejtő, kínáló világba küldött el. Az élet mindannyiunknak, mint bonyolult rejtvényt adta fel, mint honfoglalást, amit harcok és áldozatok árán tudunk teljesíteni. Küzdelmeinket bukások, tévelygések tarkítják, melyeken az élni akarás is csak úgy emel felül, ha segedelemben reménykedhetünk. Nem azonnal kapjuk a segedelmet. Ez azzal járna, hogy aki adta az önmegvalósítás lehetőségét, helyettünk véghez is vigye. Ez azonban lehetetlen. Bennünk Isten képe nem a mindenhatóság, hanem az önkifejtésre

Partium

adott tehetség. Isten önmagát valósítja meg. Nincs más Isten, aki azt helyette véghezvigye. Isten képe, az ember is maga magát kell kifejtse. Isten ebben csak akkor segít, amikor nélküle nem megy már tovább. És kinek segít? Annak, aki lemond a folytatásról, aki csalódottnak, vagy bukottnak érzi magát? Annak, akit a tények meggyőznek a lehetetlenről? Annak, aki már nem reménykedik? – Erre a választ keressük ott, ahol meg van írva: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet.”

Czine Árpád: Lebegés

Partium

Felhős Szabolcs

Karádi Pál emlékezete* Az unitarizmus már a XVI. században túljutott a történeti Erdély határain és a magyarországi részeken is híveket hódított, amint előző írásainkból már láthatták. Eltekintve az elszigetelten dolgozó Köröspeterdi Arany Tamás debreceni és Egri Lukács felső-magyarországi munkásságától, a magyarországi részeken megindult unitárius mozgalom két nevesebb hittérítőt tart nyilván. Egyikük a székesfehérvári Karádi Pál, aki a Dunántúlról előbb Karánsebesre, majd Abrudbányára került lelkésznek, s János Zsigmond halála után 1571-ben elhagyja Erdélyt s Temesvár gyülekezetének unitárius papja lesz. Temesvárott és környékén erőteljes unitárius mozgalom indult el. A temesvárvidéki gyülekezetek közé sorolhatjuk a 9 alföldi eklézsiát. Az alföldi eklézsiák eredetre nézve régebbi, mint a temesvárvidéki unitarizmus. Az alföldi eklézsiák létrejötte Basilius István érdeme, aki 1569-ben a nagyváradi disputációt követően, a nagyváradi gyülekezet megalapítása után missziós körútra indult, s mint vándorprédikátor tevékenykedik Békés, Csanád és Csongrád vármegyékben, s itt társaival együtt 9 egyházközséget alapított Basilius. Fiatal munkatársai közül ketten Jászberényi György és Alvinczi György Szegedről elindulva megkezdik munkásságukat dunántúli vidéken, a Dráva melléken is. A történeti Erdély határain kívül három unitárius tömböt jegyeztek fel:  a temesvárvidéki (szellemi vezére és alapítója Karádi Pál)  az alföldi 9 eklézsia (alapítója Basilius István)  a dunántúliakat (szellemi vezére Válaszuti György pécsi unitárius prédikátor, a budai 1575. évi és a pécsi 1588. évi disputák hőse.) A magyar unitarizmus a 16. században megindulása idején Erdélyben, de még inkább a magyarországi részeken mozgalom, mintsem szervezett egyház. 1579-ben Dávid Ferenc alapító erdélyi püspök halála idején, akinek elítélésekor Karádi Pál az erdélyi unitáriusokat keményen megfeddte, és árulónak nevezte Blandrata György követőit. Basilius István nem a magyarországi unitáriusokat kísérelte meg kiengesztelni, hanem Karádi Pált és az általa képviselt Temesvár-vidéki unitárius mozgalmat. A magyarországi unitarizmus 16-17. századi történelme külön utas unitárius mozgalomnak tartja számon, hogy amint a temesvárvidéki gyülekezetek püspöke Karádi Pál, az alföldi és dél-dunántúli gyülekezetek csak mozgalom maradtak (nem szakadtak le Erdélytől, sem önálló püspökséget nem szerveztek). A dunántúli eklézsiák köréből még 1710-ben is kérés érkezik Almási Mihály kolozsvári unitárius püspökhöz, hogy az egyik baranyai unitárius eklézsiába adjanak papot.

* Karádi Pál Temesvár-környéki unitárius püspök volt

Partium

Méltán merítettek lelki erőt a korabeli zsoltárokból a magyar-honi unitáriusok: „Teljes szívből, akik bíznak az Úr Istenben, Azok a Sion hegyéhez hasonlók mindenben: Ostromolja bár sok ezer nép is, de megáll, Semmi erő el nem tartja, mert állandó kőszál.” (Thordai Máté makói unitárius pap zsoltárfordítása) Ezzel a kis emlékezéssel az egyetlen alföldi püspöknek, Karádi Pálnak állítottunk emléket. Reméljük, eljön az idő, amikor Temesvárott emléket (szobor, dombormű, emléktábla, emlékoszlop) állítanak e jeles magyar gondolkodónak.

Oláh András: Sárkányvölgy

Partium

Emlékezés IN MEMORIAM KERTÉSZ IMRE Kertész Imre Nobel-díjas írónk életének 87. évében hosszan tartó, súlyos betegség után március 31-én hajnalban elhunyt budapesti otthonában. 1944. június 30-án 14 évesen előbb Auschwitzba, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. A lágerek felszabadítását követően hazatért Budapestre. Az ötvenes években újságíróként és gyári munkásként is dolgozott. A holocaust borzalmai adták az 1960-1973 között írott első regénye, a Sorstalanság alapanyagát, amelyért közel három évtizeddel később (2002-ben) magyar íróként először irodalmi Nobel-díjat kapott. Számos elismerés mellett 1989-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 1997-ben Kossuth-díjat kapott és elnyerte a lipcsei könyvvásár valamint a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Herder-díjjal is kitüntették (2000-ben), egy évvel később a német Becsületrendet kapta meg, 2003-ban pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend nagykeresztjét vehette át, majd a Goethe-emlékérmet kapott. 2004-ben a párizsi Sorbonne, 2005-ben a berlini Freie Universität díszdoktora lett. 2014-ben megkapta a Magyar Szent István Rendet. Tudnunk kell róla, hogy jeles elődeihez (Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, Charles Darwin, Charles Dickens, Thomas Mann, ill. Orbán Balázs és Bartók Bélához hasonlóan az unitárius szellemiség mellett tört lándzsát, amikor második házasságát az „unitárius Sionban” (a Nagy Ignác úti unitárius főtemplomban) kötötte meg. Nyugodjék békében!

Partium

Sándor Szilárd

Búcsú elhunyt néhai öregeinktől: N. Bárdos Mihály és N. Májai Albert virrasztása „mert szorongatnak, de nem a láthatókra nézünk” Korinthusi szentírási verssel együtt imádkozva hallgassa meg az Isten gyászos reménységünk: Talán vagyunk még Erdélyben kik élünk. Megmaradtunk szavaink értő hitén felnőve, hogy elhunyt társainktól örök búcsút vegyünk. Hova tűnnek el a rímek, amikor nem (f)élünk, és gyászunkban már ismerős idegenek lettünk, vallási türelem örökségét lisztes papírrá őrölve? Nyugodjanak békében fogságot megjárt elődeink, kik malomban szárhegyet zsákoltak. Múltas őreink voltak. Istennek adjuk vissza őket, Kitől áldást kérünk. Ámen.

Partium

Ifjúsági rovat Bánki Benjámin

rasszizmus slam Szóval a kenyér és a bőr színe fehér? Fel a kezet, akinek kell ez a felekezet Azért jöttem, hogy mondjak valami fontosat. Nézd a világ testén egyre sűrűsödő foltokat. Semmi sem egynemű én meg nem vagyok kétszínű, Megmondom a tutit feketén-fehéren A bőrszín nem bűn, de nem is érdem Ha nem megy elsőre nem ítélni, de itt élni, próbáld újra. A macskánál is van kilenc kezdés. Már rég nem divat a kirekesztés. fogd be, adj És befogadj Tanulj meg kicsit tolerálni, Az örök hátramenetelből kihátrálni, Ó, ió, ció, náció, Azt mondod a náci jó, Meg a diszkrimináció? Akkor intsük le az összes kötözködőt, Meg a más országokba költözködőt, És építsük együtt a közös jövőt. Bármi van: a magyar lázad Erre nincsen magyarázat A rassz nem rossz, De ha azt mondod: vannak felsőbbrendű fajok Én egyet értek, hogy nem értek egyet veled és zúgolódva fájok. Persze néha túl sok az ámítás, meg kis ködösítés, Hisz nem is olyan jelentős a kiközösítés. Könnyű a más hibáját keresve, a metszetet meg se találni, Mint a más színű embereket elszeparálni. Ahol a származás, És nem a tettekről történő számadás számít, meg nem a tudás,

Partium

Ott nélkülözhetetlen a megalkuvás. Örökletes gond maradna, Ha az ötletes propaganda Minden szót a szánkba adna. Mert házunk a hazánk, S habár rossz irányba húzunk, Jönnek még lakni hozzánk. Néha a fogunk össze koccan De akkor is össze fogunk és együttműködünk Mert csak együtt működünk. A világ egy hatalmas madáranya, szárnya alatt a Sok kis ﬁóka és a fehér ötven árnyalata. Ne bántsátok a feketerigót, mert habár nem olyan ritka, mint a fehér holló, kisebbségben él. Fogadjuk el egymást, de először magunkat, és akkor bocsánat a közhelyekkel dobálózó kilengésemér'. Egyelőre: Legyünk mind egyenlőek. Ha elindulunk úgyis egy előre Egy hátra, De hátha megleljük a kereszteződést És kitöltjük az egymás szívén keletkező rést. Mert habár a kenyér színe fehér Egy rozscipó mindennel felér. Egy cipóban járunk, nem vitás Lehet a kenyér is bundás, Kovászos vagy kelt, magos és szeletelt, A kiﬂi görbe, a zsemle telt. A pita nem pite, de miért is legyen más? Hisz minden pékáru más miatt legendás. Van pékem hozzá kimondani: Azt igazolja jelenlétetek és jelenlétem, Hogy mind egyek vagyunk, egyazon kemencében.

Partium

Hírek A magyar kultúra napi rendezvények a hagyományoknak megfelelően a szatmárcsekei református templomban kezdődtek, ahol ünnepi ökumenikus istentiszteleten Palánki Ferenc római katolikus, Fekete Károly református püspök, valamint Szalay Kont református esperes hirdetett igét. Ezt követően adta át az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettet Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke Ágh István Kossuth-díjas költőnek, aki a díjat megköszönő beszédében keserűen fogalmazott jelenkorunk visszásságait illetően: „anyagi és szellemi kisemmizettként ébredtünk, mint a történelmünkben még soha”. A világtőke és az embert befolyásoló szellemi diktatúrák „szabadidő-rabszolgává tették az alkalmazottként hasznosított tömegeket”, és a televíziót, a világhálót, a ﬁlmgyártást és a könyvkiadást, mint szórakoztatóipart állították a „gladiátori ingerek” helyébe – fejtette ki a költő. Egy olyan irányzat lett kizárólagos, amely az irodalom totális átértelmezésére tart igényt a „szabadság nevében”, kizárja az alkotói személyességet, a bizonyosság helyett a viszonylagosságot, a méltóság helyett az alpárit, a remény helyett a nihilt képviseli.

A díjazott: Ágh István költő (A Kölcsey-plakettet a magyar művésztársadalom azon képviselői kaphatják meg, akik életművükkel és tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához. Tavaly Törőcsik Mari Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő részesült az elismerésben, de díjazottak között volt többek között Vári-Fábián László József Attila-díjas költő, műfordító, Sebestyén Márta népdalénekes, Görömbei András irodalomtörténész- esszéíró, Jankovics Marcell ﬁlmrendező, Makovecz Imre építész és Csoóri Sándor költő is.)

Partium

Koszorúzás a szatmárcsekei református temetőben A templomi szertartás után az ünnepség résztvevői a református temetőbe vonultak át, ahol megkoszorúzták Kölcsey Ferenc síremlékét. ***

Partium

A nemzeti múlt jeles ereklyéiből, a történelmi zászlókból nyílt kiállítás Mátészalkán a Szentpétery Zsigmond Kulturális Központban. A Buzogány Béla színművész-igazgató által megkoreografált impozáns kiállítást Oláh András költő, a Partium főszerkesztője nyitotta meg.

A történelmi zászlók bemutatása és Oláh András megnyitóbeszéde *** Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár adott otthont a „Vörös Postakocsi” elektronikus irodalmi-művészeti folyóirat antológiáját bemutató zenés irodalmi estnek. Kulin Borbála és Kürti László szerkesztők adtak rövid betekintést a folyóirat életébe. A papíralapú kiadványt Kukorelly Endre méltatta. A rendezvényen a lapban publikált írásaikból felolvasott Kováts Judit, Nagy Zsuka és Oláh András.

Kulin Borbála, Oláh András, Kürti László, Kukorelly Endre és Kováts Judit ***

Partium

Lovas János nyelvész, Muzsnay Árpád, Kovács Sándor esperes és Kiss Kálmán helytörténész a Csűry-szobor előtt Csűry Bálint nyelvészprofesszora emlékeztek szülőfalujában, Egriben születésének százharmincadik és halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából tisztelői. Nagy Andrea, a Csűry Bálint Általános Iskola igazgatójának köszöntőjét követően Gáti Gábor olvasta fel azt a verset, amit nagymamája írt egykoron Csűry Bálint emlékére. Muzsnay Árpád, az EMKE vezetőségi tagja köszöntötte a magyarországi Tolcsváról érkezett Kárpátok Gyűrűjében Alapítvány képviselőit, akik 2750 kötetből álló könyvadományt hoztak a helyi iskolának. Szabó Elek, Egri község polgármestere elégedetten szólt arról, hogy egyre rangosabb eseményeket szerveznek a Csűry-életmű megismertetésére. A megemlékezés során három előadás hangzott el. Kiss Kálmán Csűry életútját ismertette, Lovas János a Szamosháti Szótár jelentőségéről beszélt, Bondici Nicolae pedig helytörténészként saját kutatási eredményeit ismertette. *** Láng Eszter festőművész kiállítását Nagyecseden Heller Zsolt nyitotta meg. Köszöntőt mondott Kovács Lajos, a település polgármestere. Zenés műsorral színesítette a rendezvényt a Csicseri és Borsó zenekar (Gyarmati Anett és Kerekes Zoltán). *** Heller Zsolt, Láng Eszter és Kovács Lajos

Partium

„Nemzet – Sors – Identitás” címmel jelent meg Papp Ágnes Klára, Sebők Melinda és Zsávolya Zoltán szerkesztésében jelent meg egy gyűjtemény a Partium állandó szerzője, Bertha Zoltán irodalomtörténész 60. születésnapjának tiszteletére. A könyv bemutatójának a Károli Gáspár Református Egyetem adott helyet. Laudációt mondott Zsille Gábor József Attila-díjas költő. A kötetet Babus Antal, az MTA Kézirattárának osztályvezetője mutatta be az érdeklődő közönség számára. *** „Kedden, amikor…” címmel – kifejezetten a keddi estéket megcélozva – érdekes előadásokat és beszélgetéseket láthatott-hallhatott az érdeklődő közönség az év első hónapjaiban. Egyfajta szabadegyetem ez, nagyszerű művészekkel, előadókkal és értékes, érdekes témákkal. Három alkalommal Dr. Reisinger János irodalomtörténész Munkácsy Mihály Krisztus tartott izgalmas előadást. Kenyeres Attila Zoltán, a Debreceni Egyetem oktatója pedig „A médiamanipuláció boszorkánykonyhája” című estjén arra világított rá roppant plasztikusan, hogyan tévesztik meg a gyanútlan polgárt a hírgyártók. *** Dél-magyarországi hírek December 11-én, Budapesten, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában „Könyvek a középkorról” címmel középkorász könyvbemutatót rendeztek, amelyen bemutatták Diószegi Szabó Pál: 1440-Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei című könyvét is. A könyv további bemutatói január 25-én, a Szentesi Városi Könyvtárban, majd február 3-án, a Deszki Faluházban voltak. A szerző beszélgetőtársa Bene Zoltán író volt. *** Január 20-án, a szegedi Városházán a Szeged Antológia 2015 című kötetet Tandi Lajos, a kötet szerkesztője mutatta be. A szegedi és Szegedhez kötődő írók, költők alkotásait tartalmazó kötetet Sonkodi Rita festményei illusztrálják. *** Január 21-én, a szegedi Szent-Györgyi Albert Agórában, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett díszünnepség keretében adták át a Szeged Kultúrájáért és a Kölcsey-érmeket. Ezen a napon „Költészetünk, évszázadaink- 2016” címmel irodalmi összeállítást rendeztek a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házban. Közreműködött Antal Anikó és Kiss Ernő. *** Január 22-én a Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában tartotta a Délvidék Kutató Központ az éves konferenciáját, amely a Délvidék 20. századi történelmére vonatkozó tudományos előadásokat fogta egybe. Az előadók közül Diószegi Szabó Pál történész: „Szélcsend két vihar között? – John Reed tudósítása Belgrád lövetéséről, 1915-ben” címmel tartotta meg előadását. ***

Partium

Január 22-én, Hódmezővásárhelyen a Magyar Kultúra Napján adták át a 2016. évi Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat a Hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban. Az idei díjazottak Vágó János kürtművész, karnagy valamint a budapesti Kovács István színművész voltak. *** Január 26-án, a szegedi Városháza Dísztermében Dr. Péter László egyetemi tanár, irodalomtörténész professzort köszöntötték 90. születésnapja alkalmából. Az esten az ünnepeltet Prof. Dr. Szajbély Mihály irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar dékánja, Dr. Szilasi László az egyetem Magyar Irodalmi Tanszék docense, Fábiánné Dr. Szenczi Ibolya, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság részéről, valamint Góg János, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád megyei alelnöke köszöntötte. A Szeged folyóirat ez alkalomból ünnepi számot jelentetett meg Tandi Lajos szerkesztésében. *** Február 26-27-én, Szentesen tartották a Versírók és versmondók IV. találkozóját – Baka István emlékére. A hazai és határon túli költők közül Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád, Veszelka Attila, Mirtse Zsuzsa, Móger Tímea, Paulovics Tamás és Diószegi Szabó Pál vettek részt az immár hagyományteremtő szándékkal életre hívott eseményen. A költők Bene Zoltán író moderálásával, főleg a vers olvasóvá nevelés szempontjait vitatták meg. A találkozón jelenlévő költők verseiből egy antológia is megjelent.

Február 29-én az idén 80 esztendős szegedi írót, Horváth Dezsőt a Szegedi Írók Társasága a Somogyi-könyvtárban megrendezett ünnepi műsorral köszöntötte. Horváth Dezső eddigi munkásságát Táncsics-díjjal. Veres Péter-díjjal ismerték el, Szeged városa pedig Életműdíjjal jutalmazta. *** Március 9-én, a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központ adott helyet a 30. Petőﬁ Sándor Szavalóversenynek. A zsűri triászát Monoki Mariann, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára, Diószegi Szabó Pál költő, a Magyar Írószövetség tagja, a zsűri elnöke és Szurmik Zoltán, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanára alkották. ***

Partium

Március 10-én, a szegedi Somogyi-könyvár Hangoskönyvtára ad otthont Bánki Éva: Fordított idő című regényének bemutatójának. A trubadúrköltészettel foglalkozó szerző legújabb regényéről a Bene Zoltán író beszélget. *** Március 12-én kerül sor a Szegedért Alapítvány díjátadó gálájára. A január 18-án megtartott kuratóriumi ülésen döntöttek a díjazottakról. A fődíjat Kondorosi Éva biokémikus, akadémikus, a tudományos kuratórium Szőkefalvi-Nagy Béla díját Balázs Mihály irodalomtörténész, a művészeti kuratórium Gregor József díját Dusha Béla fotóművész, a társadalmi- állampolgári kuratórium Debreczeni Pál díját Tajti Gabriella, a Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodájának vezetője kapta. *** Március 21–22-én Középkori egyháztörténeti konferenciát rendeznek a tavaly elhunyt Dr. Koszta László professzor emlékére a Szegedi Tudományegyetem szervezésében. Az előadók között Diószegi Szabó Pál: „A Hunyadi ﬁúk házassági terve– Az egyházi unó a gyakorlatban” címmel tart előadást. Diószegi Szabó Pál Február 10-én nyílt meg a Lehoczky Tivadar nyomában című kiállítás a Beregi Múzeum időszaki kiállítótermében. A tárlatot Dr. Csatáry György történész (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) nyitotta meg, mely bemutatja Lehoczky Tivadar életét és széles körben (régészet, néprajz, történettudomány) végzett munkásságát. Lehoczky Tivadar Fiume mellett született 1830. október 5-én. Uradalmi főügyész, régész, történész, néprajzkutató, Bereg vármegye történetének kutatója. Lehoczky Tivadar igazi lokálpatriótává vált vidékünkön, a múlt iránti szenvedélyes érdeklődése itt érvényesülhetett igazán. Legnagyobb és legismertebb műve Beregvármegye monographiája, amely 1881–1882ben jelent meg Ungváron Pollacsek Miksa könyvnyomdájában. Művével óriási adatbázist halmozott fel, amely ma is kutatók, történetírók munkájához nyújt segítséget. Az időszaki kiállítást a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársai készítették Pintye Gábor régész vezetésével, a nagy tudós születésének 185., halálának 100. évfordulójára.

100

Partium

Mondától – Mondáig címmel nyílik kiállítás Tomcsányiné Szemere Sarolta 18 hímzett falikárpitjából Budapesten a Marcibányi téri Művelődési Központban. A hímzett falikárpitokon magyar történelmi témák vannak mandala formában feldolgozva. A kiállítást Dr. Feledy Balázs nyitja meg. *** Kiemelkedő irodalmi – költői, írói, műfordítói, irodalomtörténészi – tevékenysége elismeréseként József Attila-díjat vehetett át:  Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus,  Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára,  Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa,  Farkas Wellmann Endre, költő, szerkesztő,  Nagy Koppány Zsolt, író, műfordító, szerkesztő, a fővárosi Szárcsa Általános Iskola tanára,  Tari István, költő, író, képzőművész,  Lanczkor Gábor, költő, regényíró.

*** Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki Farkas Árpád József Attila-díjas unitárius költőt. Az elismerést márc. 15-i nemzeti ünnepünk alkalmából Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztere adta át a Pesti Vigadóban „székely gyökerű és egyéni hangvételű költészetéért”.

Partium

101

Helyesbítés:

FARKAS GÁBOR két verse a PARTIUM 2015/4. számában hibásan jelent meg. A szerzőtől elnézést kérve az alábbiakban közöljük a pontos szöveget:

Illat a versben Reggel a kávé és a tekintet párhuzamában elindul a nap. Ébren a hold még, néha legyintek, s fénye a napnak a holdba harap. Dermed a szél, cukros hab a kávén, kortyolok édes hajnali hangot. Ablakomon még játszik a holdfény, napsugarakkal fényteret alkot. Gőzöl a kávé, terjed a távol, menni szeretnék, lopni a csendet. Elmenekülni a bajtól, a zajtól, illatot írni a versbe, ha enged.

Őszretört Rajzanak a felhők, a közelítő tél takarítja az őszt – hiába ont bút, és a völgyben a kerti virágok is feleslegesek. A tél itt – de én most mégis őszt keresek.

102

Partium