Oláh András
Egy papír-blogger számvetése A „papír-blogger” kifejezést Fűzfa Balázs ragasztotta Sz. Tóth Gyulára. Találó elnevezés. Egyrészt benne foglaltatik az a fajta újdonságérzet is, ami napjaink internetfertőzte világából kikerülhetetlenül jelen van, másrészt pontosan jelzi azt a megfontolt konzervativizmust, hagyományőrzést, hagyománytiszteletet, amit a szerző képvisel. Évek óta olvasom már a Tanári notesz megjelenő darabjait. Mindennapi életünket. Sz. Tóth Gyula a naplójegyzeteivel emlékeket borzol. Érzelmeket, gondolattöredékeket hoz a felszínre. Visszapillantásra késztet, értékelésre. Szembesít önmagunkkal, a minket körülvevő világgal. A valóval és a virtuálissal. Ez utóbbit azért kap jelentősebb hangsúlyt, mert – mint a szerző maga is jelzi – ma már a téma nemcsak az utcán hever (vagy az uszodában, a piacon, a buszon, az iskolában stb.), hanem egyre gyakrabban az internet kóstoltat meg velünk dolgokat. Kínál (kínálkozik), informál (vagy dezinformál), fertőz, befolyásol – s ha hagyjuk magunkat: irányít. A szerző pár évvel ezelőtt egy bejegyzésének címében – mintegy figyelmeztetésként – már elénk vetett egy harsány utalást. „A kommunikáció vége” – írta akkor az egyik napi-jegyzet elé. Mert ha a kommunikáció egyoldalú, ha csak adás van, de nincs párbeszéd, akkor komoly problémákkal kell szembenéznünk. S a veszély bizony fennáll. Mert tagadhatatlan, hogy gyakran elbeszélünk egymás mellett. Vagy észre sem vesszük a másikat. Csak az én van jelen. Vagy az sem. Hanem valami mindenekfölött álló, éterből sugalmazott kinyilatkoztatás. „Az internethasználat új kommunikációs formákat, gyakorlatot hozott (…) Új (virtuális) közösségekről beszélünk, amelyeknek a tagjai igen közlékenyek: nem válogatnak az illem-kendermagban, kieresztik a gőzt a fészbukon…” – írja bevezetőjében Sz. Tóth Gyula, s rávilágít a fő veszélyre is: – „Amennyire felszabadítja az egyént az internet-kommunikáció, amennyire élhet vele, annyira vissza is él azzal. Nemcsak modorában, nemcsak a stílust tekintve. Amennyire nyitottá tesz a gép, annyira zárhat is… az ember.” A kérdéssel mindenképpen foglalkozni kell. Már csak azért is, mert tagadhatatlanul két kultúra határán evickélünk. A Gutenberg- és a Google-galaxis ma még átjárható. De nem nyeli-e be az embert az egyre erősebben teret szerző virtuális világ? Kell-e félni a virtuális világtól? Vagy csak önmagunktól kell félni? A gyengeségtől, a vakságtól, a behódolástól? Sz. Tóth Gyula józanságpárti. Einsteint citálja, akinek a múlt század első harmadában tett megjegyzése ma halmozottan érvényes: „Az emberiség sorsa ma inkább függ az erkölcsi erőktől, mint bármikor előbb.” Az erkölcs tehát megkerülhetetlen, s ezen áll vagy bukik, merre haladunk. Nem véletlen, hogy a szerző a január 1-jei bejegyzésében a munkaerő szabad vándorlását zászlójukra tűző, tüntető egyetemistákat Vörösmarty szavaival szembesíti. Hiszen
.
Partium
77