Issuu on Google+

Népújság magazin 2012 | ii • ár a, 3,90 EUR

1


A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Megbízott igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László Munkatársak: Solarič Nađ Klára, Abraham Klaudia, Tomka Tibor, Horváth Ferenc, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Hagymás István Lektor: Böröcz Nándor Olga Paušič Szlovén fordítás: Lebar Vesna ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180, Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 3000 A magazin a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával jelent meg.

Tartalom

Néha egy szó elég, hogy visszajöjjön a hangulat

4

Finom rétest az tud sütni, akinek a rétese forrón szotyogós, de másnap sem száraz

14

Megmaradtak, mert a hölgyek előszeretettel őrizték meg a nekik küldött lapokat

29

A természet szépsége kel új életre

Egy szép formájú, nemesen egyszerű fazekasárunak lelke van

45 52

Áldás száll a házra, melyen gólya fészkel

59 64

A menyasszony titkainak őrzője

67

Befogadó Őrség

75

Három tárgyam

76

Így kezdtem, alsólendvai évek

78 2

Napvíz


Bevezető

A kis dolgok is megváltoztathatják a világot Az ablaknál állva figyelem, hogyan kergeti a szél a hópelyheket a szőlőskertek felett, a Lendva-hegy már fehér, a szőlőkarók szabályos, egyenletesen pöttyös mintát varázsolnak a takaróba... Megmarad a hó karácsonyig? Azt mondják, a decemberi ünnepek legjobb hangulatteremtője a hóesés, mert az „odakinti” hideget a kályha melletti meleggel állítja szembe, vonatkozzon ez a meteorológiai télre vagy érzésvilágunkra. De van, amikor elég egy szó is, hogy visszajöjjön a hangulat – vallja Bence Lajos költő, beszélve az alkotásról, az írásról, de valójában az életről. Mert a vers, melyen gondolkozol, melyet ajánlasz, melyben fohászkodsz és gyónsz, mi más, mint maga az élet? Az életet kis dolgok és hangulatok alkotják; egy tepsi friss rétes, mire hazaér a család, egy doboz színes ceruza ajándékba, a bolhapiacon talált régi képeslap, az unoka első csuhéangyalkája, a fészkébe visszatérő gólyapár, egy kirándulás a kedveseddel… Ilyen kis/nagy dolgokról írunk a következő oldalakon – persze mind muravidéki jelleggel –, de lenne még ezernyi kis történet, mely átszövi, átköti kályha melletti meleg világunkat. Az gondoljuk (úgy tudjuk), hogy a világtörté-

nelem komoly döntései nagy dolgokon múlnak. Pedig nem. A jó tárgyalók és következetesen tekintélyes döntéshozók az apró megoldásokat tartják minden alapjának. A nemzetközi jog egyik legismertebb személyisége, a finn Martti Koskenniemi – aki arról is ismert, hogy könyveiben a szakmát az absztrakt távlatokból a földre engedte – azt írja, hogy a jó tárgyalók a nemzetközi jellegű döntéseket hordozó témákat nemegyszer teszik félre, és egy kisebb, tán úgy tűnik, hogy jelentéktelen ügy megoldását keresik. Közben – gondtalanabbul, tudatában annak, hogy a probléma megoldható – közösen megisznak egy délutáni kávét, egy pohár bort a vacsoránál, s lassan megismerkedve közelednek az álláspontok is. Ezután már sokkal könnyebben megy a nagy téma megtárgyalása. Lehet, hogy nem mindig sikerül, de sokszor az apró megoldások teszik lehetővé a nagy ügyek sikerét, így a kis dolgok igenis megváltoztatják, megváltoztathatják a világot. Tanulság? Hiszen egyáltalán nem szándékoztam tanulságokról írni, csupán azt szerettem volna a bevezető gondolatokba foglalni, hogy értékelni kell a kis dolgokat – mert ezekből nagyok is születhetnek.

Király M. Jutka, felelős szerkesztő

3


Bence Lajossal az életről

Néha egy szó elég, hogy visszajöjjön a hangulat Elsősorban költő, verseiben felesel a Teremtővel, van, amikor szimplán a világgal is. Az interjút sokáig egyeztettük, a szerkesztőségben szinte naponta találkozva, gondtalanul biztosra véve, hogy bármikor leülhetünk hármasban a diktafonnal. Ha egy másik napon beszélgetünk, biztosan más hangulata lenne a következő oldalaknak, de a nyers szöveg átolvasása után sem változott benne semmi lényeges.

Király M. Jutka – Ha azt mondjuk, Bence Lajos, akkor a Muravidék, magyarság, költészet, irodalom… fogalmak jutnak eszünkbe. A kezdetek nem a költészetről szóltak, gépésztechnikumba indultál. Hogy alakult ez? – Hát úgy, hogy Muraszombatban eleve nem akartam iskolába járni. Talán az is elrettentett, hogy a göntérházi iskolában tanultam szlovénul, s akárhogy is nézzük, nem éreztem annyira 4

felfegyverkezve magam, hogy a muraszombati gimnáziumba iratkozzak. Másrészt Lendva volt a legközelebb. Egyke vagyok és úgy gondoltam, hogy szüleimnek is talán – amellett, hogy tanulok – tudok valamit segíteni a gazdaságban. Ez így is volt. Egy időben úgy gondoltam, hogy ez a néhány év elfecsérelt idő, de aztán már nem így láttam, mert közben megszerettem a szlovén nyelvet is, főleg a szlovén irodalmat, s Lendván akkor már otthon kezdtem érezni magam, rengeteg lendvai barátot szereztem, egy-két kimagasló művészembert, zenészeket, akikkel jó volt megismerkedni. Mert a falu meg a város annak idején teljesen különvált, és a városiak lenézték a falusiakat, a falusiak meg őket. – A vidéki származást, ha lehet a Muravidéken erről beszélni, hátránynak érezted? – Ezt nem gondoltam soha. Később éppen a lendvai magyaroktól kaptam meg, hogy „onnan jött valahonnan a Hetésből”. Az azért megvolt, hogy az „alsóvidékieknek” úgy tűnt, hogy az valamilyen

világvége. Viszont a Hetés sok olyan dolgot megőrzött, amit más vidékek nem, például a nyelvjárást, amit később sem tudtam és nem is akartam levetkőzni, és ma is érezhető a „köll” meg a hasonló szavakban. Erre én nem is figyelek fel, csak amikor írok. Pesten a muravidéki nyelvjáráskutatók, például Hajdú Péter tanár úr olyan büszke volt, hogy hall egy autentikus hetési tájszólást, és mindig arra biztatott, nehogy lecseréljem, felcseréljem. Erre később más emberek esetében, akik ott végeztek, ahol én, volt elég példa, hogy elkezdtek á-val, meg e-vel, meg nyílt e-vel beszélni, inkább a budapesti szlenget utánozva, itthon is ezt érvényesítve. Erre soha nem letten volna büszke. Erre van egy érdekes anekdotám, amikor egy hónap után először hazajöttem Magyarországról – Debrecenben kezdtem a tanulmányaimat –, elkezdtem én is „beszélni”. Asztalhoz ültünk, kezdtünk enni és láttam, hogy a családban valami nincs rendben. És akkor a nagymamán mondta: – Hát azér fiam mielőttünk ne


Fot贸: Meszelics L谩szl贸

5


„beszéljé”, hanem „beszilli”. Ő észrevette, hogy milyen nevetséges, ha valaki egy hónap után idegenre cseréli a hazait. Itt az amerikás magyarok jutnak eszembe, akik egy év után elfelejtik a magyar nyelvet. A nyelvjárás a legemberségesebb nyelv, tényleg a „kezdetnek a kezdete”, minden gyökér benne van. – Melyik az az életigazság, ami a „kezdetnek a kezdetéből”, a gyerekkorodból megmaradt? – Egyetlen mondatban szokták megfogalmazni az etikai tanítást, ami úgy hangzott, hogy becsüle-

ahogy kellett. Nem vertek, de figyeltek rám... Az ember később rájön, milyen igazuk volt, de ami megtörtént, az megtörtént. – Ez, a gyerekkorból megmaradt igazság, az erre alapozó életszemlélet mennyire van benne a verseidben? – Benne van. És benne van az is, hogy évekig ministráltam, és így a Teremtővel – talán nevetségesen hangzik egy kicsit – közvetlenebb kapcsolatot létesít az ember. Mert ha ilyet felvállal – azt mondják, ha valaki énekel, imát mormol,

„A nemzeti tudatot is kell ösztönözni, mint ahogy mindent; ahogy a boltos ösztönzi, hogy a vevő banánt vegyen, s félárra leengedi, úgy nekünk is ösztönözni kell például a magyar irodalom iránti szeretetet. Az Ifjúsági Pannonián például elhangzott, hogy oda kell vinni a gyereknek a könyvet, úgy kínálni, hogy elfogadja. Minden szervezés kérdése, s aki nem ezt csinálja, az nem csinál semmit.” tesnek kell lenni. Mert a falu zárt világa nem tűrte azt sem, hogy valaki kicsapongó életű, azt meg pláne nem, ha tisztességtelen. Tán éppen emiatt, mert sok ilyen is volt természetesen köztünk, ha valakit a falu a szájára vett, nehéz volt abból kimosakodni, és akkor ezt egy egész életre megjegyezte az ember, hogy becsületesnek kell lenni, nem szabad hazudni, sem lopni. Nem voltunk mi sem angyalok természetesen, de ma is mindig eszembe jut – látván a mai kor viszontagságait, meg néha a sok korrupciót, helyben is –, hogy nem olyan nevelést kaptak, mint én. Én azért kaptam „anyait, apait is”, ha valamit nem úgy csináltan,

6

akkor az duplán számít –, én úgy veszem, hogy duplán van jelen az Úrnak az áldásánál és az isteni ige hirdetésénél. Gyakran eszembe jut a plébános, aki Dobronakon tette a fejemre a szenteltvizet – Camplin plébános akkor került Dobronakra –, s megállapította, hogy ez a gyerek „rettenetesen okos ember lesz”, s ezt utólag is próbálta igazolni. Két búcsún is voltam, miután már családapa lettem, s mind a kettőn rólam prédikált, hogy „mekkora költő” lett belőlem, s ez mégiscsak jólesett. Nem tudta, hogy ott vagyok. Elég sok istenes verset is írtam. Legutoljára éppen szegény megboldogult Pisnjak Annáról, mert

ismertem, göntérházi volt, tudtam, hogy évekig ministrált is. S eszembe jutott a vers kapcsán Ady, hogy az úr Illés szekerén elviszi azokat, akiket nagyon szeret. Ez nekem egy konfliktus-szituáció: de hát miért, mi is szerettük, nekünk is szükségünk volna rá, miért hívta magához, amikor az élet előtte állt? Közösségi szempontból próbáltam közelíteni, miért éppen őt s ilyen fiatalon? – Verseidben, verseiddel gyónsz is? – Ó, sokat. Néha meg nagyon, már-már trágárul rendre utasítom az Urat: „Uram, hát azért álljunk meg egy kicsit. Jó, te már fáradt, idős vagy, remeg a hangod, kezed is…”. Nekem van egy ilyen Istenképem. Mindig odafigyel, de néha nem jó alkalmakkor, nem jó időben lép közbe, ő is tévedhet. Természetesen, hisz mindenki téved. Az én Isten-képem inkább Adyiéra hasonlít. Ő is mindig úgy mondja: Úristen, mégiscsak Te vagy ott fönn, de hát akkor hogy is van ez? Én azt vallom, aki nem igazságot ír, és nem őszintén – az őszinteség itt a legkeményebb fogalom –, az nem alkot maradandót. Mert ma már mindenki valamilyen pózt, valamilyen szerepet próbál magára erőltetni, és ezt vagy sikerrel vagy sikertelenül teszi, játssza. Azért várom azt a pillanatot, amikor az irodalomnak meg a könyveknek ismét eljön az a szerepe, hogy helyre tesz bizonyos dolgokat. Mert ha visszatekintünk Janus Pannoniustól József Attiláig, az, aki nem volt őszinte, nem maradt meg. Köztük volt például Szabolcska Mihály Ady korában.


Fot贸: Meszelics L谩szl贸

7


Fotó: Meszelics László

S ő ma ki? Senki nem ismeri és nem is kell, hogy ismerje, mert egy rossz Petőfi-utánzó volt. Ezzel egyáltalán nem Petőfit minősítem, mert talán ő volt a legőszintébb: úgy élt, ahogyan írt. – Van versed, amit az őszinteség intim pillanatában csak magadnak írtál? – Szinte nincs olyan versem, amit magamnak írtam és nem akarnám, hogy publikus legyen. Vannak olyanok, melyeket csak úgy félbehagytam. De van, hogy előveszem és tudom folytatni, mert megérett a gondolat, aminek csonkasága miatt megszakadt a vers. Néha elég egy szó, hogy visszajöjjön a hangulat. Nekem az ihlet addig fontos, amíg azt az egy szót nem találom meg. Mihelyt megvan a kulcsszó, az olyan, mint egy vasdarab a mágneses térben, mellette elrendeződnek az apró 8

dolgok, a későbbi szavak. De ebből még nem lesz vers, ezt utána sokáig hordozom. Van viszont, amikor eljön a pillanat, hogy le kell írnom, mert lehet, hogy elvész. Egy csomó versem elveszett így, hiába volt meg az az egy szó, utána nem jött már semmi. És amikor leülök a számítógéphez, akkor újra egy csoda történik. Volt versem, melyet szinte egy szusszra leírtam, háromoldalas vers, és meg se álltam közben. – S ez megkönnyebbülés, jó érzés? – Nagyon. Hát azért csinálja az ember. – Kritikákat kaptál, hogy viszonylag sok verset írsz konkrét személyekhez (Makovecz, Zala György), s ezzel szerzőként magadat valamilyen módon hozzájuk kötöd. Ezt hogy kommentálod?

– Én nem csinálok poénköltészetet, sosem csináltam, nem is szeretem, ha a végén van egy csattanó. Ez régi dolog, a vicceknél fontos, de a versnél lehet, hogy az első sor marad meg. A legtöbb versem szabad forma –mostanában leginkább poétikai elemekkel telített prózavers, sok mindent így jobban ki tudok fejezni. Én általában azokhoz írok – s ki is emelem, hogy ki a megszólított személy, de újabban már nem csinálom, mert minek, akit érdekel, úgyis rájön –, akik esetében valamilyen hagyománynak a folytatóját próbálom magamban látni. Makovecz életműve is mint építészeti csoda és kultúra létezik, csinált templomokat is természetesen, de nekem a kultúrházai az igazán értékesek, talán éppen a kultúra miatt. – Költészet és a bor… Nálad ezek – borverseid által is – szo-


Fotó: Meszelics László

rosan összefonódó fogalmak, meg aztán borászkodással is foglalkozol… – Amikor a nyolcvanas évek elején, megörökölve a családi 14 áras „szőlőbirtokot”, elkezdtem borászkodni, tudtam, hogy sok nyüglődésnek nézek elébe. De tudtam: a mezőgazdasági termelés csúcspontját jelenti a borkészítés, sőt művészet és tudomány egyszerre. Azóta több, közel tíz borverset írtam, melyekben Isten és Bor közé egyenlőségjelet teszek, kibővítve a hozzájuk fűződő isteni jelzőkkel: „Dicsérni Istent, ki a bor maga, Jóság, Hit, Oltalom és Haza.” – Gyermekverseket is írtál, írsz. Egykor lányaid, ma unokád ihlet meg? – Unokám „nem szorgalmas” ilyen szempontból, mert két nyelven hallja a szót, és tényleg

látom rajta, hogy elbizonytalanodik: ha valamit kérdezel tőle, nem tudja, melyik szót mondja, a magyart vagy a szlovént. Tudja mind a kettőt, csak valami komplexus jelentkezik. Nálam is volt ez, úgyhogy ez sem újdonság. Én a szlovénnel még mindig hadilábon állok, ami abból ered, hogy a magyarra nagyobb hangsúlyt fektettem. Az anyanyelvén alkot az ember, s az alkotás nyelve mindennél fontosabb. A verseket nem az unokámnak írom, hanem a szituációt próbálom megfogalmazni, az ember valahogy így is próbálja rávinni arra, hogy megtanulja a saját nyelvét, mert kétnyelvű környezetben előbb-utóbb döntenie kell, hogy melyik nyelv lesz az első és melyik a második. Leírom majd az elszólásait – ahogy nagyobbik lányomnál tettem a Napraforgó

papagáj kötetben –, mint például a „jesztegető-madár”... Azt szoktam mondani, ezek a versek „plagiátumok”, ezeket ő alkotta, én csak leírtam. A gyerekek született költők, csak később elveszik bennük. – A családnál maradva: feleséged, Bence Utroša Gabriella is irodalmi alkotó. Két író-alkotó ember hogy van egymással? – A feleségem meséket ír, gyűjti hozzá az anyagot. Korábban többet cserélgettük a kéziratokat, most már inkább csak a kész termékeket látjuk. Én annyira nem értek a meséhez, ő meg a vershez nem ért annyira. Én lírai hajlamú vagyok, ő meg inkább a konkrétumokat meg a racionális világot érzi szilárdabban. A nők racionálisabbak a mai világban is, jobban a földön járnak, mint a férfiak. Mi, férfiak lebegünk, konkrét feladatra 9


Fotó: Meszelics László

nem vagyunk annyira képesek. Az irodalomszervezésben is nagy hiányosságaim vannak, legfeljebb kritikát írok, bemutatok egy-egy könyvet. – Az újságírásban dolgozol, írással fejezed ki gondolataidat, előtte magyartanárként dolgoztál. Milyen viszonyban van e két hivatás a költészettel, a költői megnyilvánulásra melyik van mélyebb hatással? – Veszélyes viszonyban vannak – válaszol hamiskás mosollyal. – Fontosnak is tartom mind a kettőt, az újságírást azért, mert valahogy minden író grafomán is kicsit, és ebben ki lehet élni magadat. De rossz oldala is van, Szúnyogh Sanyi sokszor mondta, túl sokat írok újságba, nem megy a vers. Nem volt soha megelégedve magával. Meg hát ha megnézzük, 10

ő egyfajta verset írt egész életében, ezen nem tudott túllépni, nem tudott eljutni a hosszú formáig sem. Egy nagy verse van, a Rendületlenül, az sem csúcsteljesítmény, az ember így utólag bevallhatja. Volt ilyen törekvése, hogy túl akar lépni ezen, tehát valami újat írni, de sajnos nem tudta meglépni, mert előbb jött a halál, s kiszakította közülünk. Viszont az újságírás sok mindenre megtanította: szervezési dolgokra, hogy nem elég csak írni, hanem annak el is kell jutnia valakikhez, egy baráti körhöz legalább, ha nincs nagyobb befogadó közösség, vagy megvárni azt a kort, amikor majd kiteljesedik a közösség. Sajnos ma sem vagyunk ilyen szempontból elkényeztetve, hogy nagyon sokan olvasnának minket, bár azt kell mondanom, hogy más közösségekben sem jobb a helyzet.

Múltkor a horvátországiak éppen panaszkodtak, hogy újságot sem olvasnak az emberek, és néha az emberben tényleg felmerül, hogy minek, ha már olvasó sincs. Ami a tanári pályát illeti, azt kell mondanom, hogy amikor a 80-as években a középiskolában tanítottam, akkor nagyon szenvedtem, hogy tanítani kell, bár utólag nézve – megszépíti a messzeség – akkor voltam talán a legboldogabb. De öntudatlanul, fogalmam sem volt a boldogságomról. Gyakran dörmögtem, hogy már megint dolgozatot kell íratni meg javítani stb., viszont az osztály, az volt nekem az, ami egy színésznek a színpad, ahol rettenetesen jól éreztem magam, és az volt a jó, hogy a visszajelzés is ilyen volt. Általában jó kedve volt mindenkinek, nem volt sírás, fogcsikorgatás.


Fotó: Meszelics László

Az inkább a tanáriban volt, a kétnyelvű oktatásra eléggé rátelepedett a kor a maga átkaival meg a negatívumaival. – Hogy történt, hogy abbahagytad a tanári szakmát? – Több magyarázatom is van, a legdurvább az, hogy akkor hagytam abba – még az iskolában laktunk –, amikor elolvastam egy titkos írást, hogy „Bence je nor” (Bence bolond), s elkezdtem gondolkodni, tényleg meghülyültem-e? Később ezt a variánst eldobtam. Jött mindenféle hívás a tévétől meg másoktól… Másfél évig szerkesztettem a Hidak című műsort, erre még mindig büszke vagyok, mert én voltam az első szerkesztője, előttem többen is dolgoztak ott, de nekem oda volt írva, hogy redaktor, ami az első szerkesztői cím volt az adásnál.

Közbejött a maribori egyetem is, s éreztem, hogy ennyi felé nem szabad menni... Utólag az egyetem talán csalódás, mert amikor odakerültem, akkor 7 elsős járt oda innen, most, amikor 1–2 hallgató van, látjuk, hogy tényleg él az a dolog, hogy nem árt, ha egy tanszéken olyan munkatársak is vannak, akiket máshonnan is ismernek az emberek. Van egy autonómiája az egyetemnek, de nem árt azért, ha az adott közösség is megnézi, milyen káderszükséglete van. Soha nem éreztem, hogy a maribori egyetem erre valamilyen kitekintéssel lett volna. Azt elismerem, és láttam is, hogy a mi gyerekeinket segítik: más szakoknál, ha nyelvi nehézség volt, akkor ilyen szempontból nagyon korrektek voltak. Erre példáim vannak. Volt ellenszél is, meg olyan vé-

lemény – amit sosem ismertem el –, hogy ezekből lesznek az úgynevezett hivatásos magyarok, ezzel szoktak bennünket sértegetni. De hát aki újságot ír mondjuk egy szlovén lapnál, akkor az „hivatásos szlovén”? Ezek észbontó dolgok. Nagyobb probléma az osztálytanítói szak az egyetemen, akik még mindig úgy kezdenek a kétnyelvű iskolákban tanítani, hogy a kétnyelvű oktatásról nem is hallanak, magyar képzésben szinte nem vesznek részt. Itt meg értetlenül állunk, hogy ott alul valami nagyon nem megy... Ami miatt általában tiltakozni szoktak a maribori végzettek, az az, hogy voltak régen olyan kezdeményezések, hogy jobb lenne, ha a magyar értelmiségiek Magyarországon tanulnának. Ez kétélű dolog. Mindig az egyéntől függ ugyanis,

11


Fot贸: Meszelics L谩szl贸

12


hogy milyen a hozzáállása. És ma ugye az sem titok, hogy újabban nem a legkitűnőbb meg a legjobb diákok – azt is tudjuk, hogy miért – iratkoznak a magyar nyelv és irodalom szakra. Valami miatt ezt ugyan nem mondjuk ki, bár ha tovább palástoljuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az egész rendszerünk, az egész kétnyelvűségre épülő rendszer ledől. Mert akárhogyan vesszük, mindig az oktatáson áll vagy bukik a közösség megmaradása. – Az oktatáson keresztül eljutottunk a kisebbségi politikához, melynek részese vagy, a rendszerváltás után is aktívan részt vettél a közösség formálásában. Nem eredeti a kérdés, és valójában nem is nagyon szeretjük, ha kérdezik tőlünk, mégis megkockáztatom: mit jelent költőként, öntudatos emberként kisebbségi létben élni? – Hadd használjam azt a szót, hogy kihívás, mert ez olyan jól hangzik, és talán jó szó is erre az egészre annak, aki itt született és ide tér vissza: mert hát én ide tértem vissza, soha fel sem merült, hogy Magyarországon maradjak, eszembe se jutott. Tanulni jó volt Pesten, meg barátkozni, művelődni, de a 80-as években úgy éreztem, hogy itthon liberálisabb a helyzet. Kisebbségben élni egyrészt kihívás, más szempontból pedig nyűg, akárhogy is vesszük. Én a költészetet is valahogy tehernek érzem. Múltkor valaki azt mondta, valamelyik nyelvész, hogy egykor sokkal több magyar szót hallott a lendvai utcán. Ez ellen tiltakozom, mert régen nem hallhatott több

szót, sőt, ahogy most nyilvánosan kiáltanak a gyerekek egymásnak, hogy „Mikor találkozunk?”, ilyen nem volt. Most teljesen természetes, és nem fog rászólni senki. A hetvenes években biztos szólt volna valaki, hogy „Povej slovenski, da te celi svet razmi!” (Beszélj szlovénul, hogy értsen a világ!). Extrém példák mindig vannak. Nekem nagyon kemény élmény volt az, amikor a 80-as években március 15-én feltettem a kokárdát, és a lakótömbben, ahol laktunk, úgy néztek megdöbben-

az a kisebbségkutatási elmélet, hogy a jólét okozza a beolvadást… – Ezt soha nem vallottam, bár a burgenlandi Galambos atya szokta mondani: jobb lett volna, ha minket is jobban megszorongattak volna egy kicsit. De így ne álljunk hozzá, ebből soha nem jön ki semmi jó. Mert a 21. században nehogy már valakinek azért kelljen szenvedni, hogy „jó magyarnak” tűnjön fel. Ez így abszurd. A nemzeti tudatot is kell ösztönözni, mint ahogy mindent; ahogy

„Én azt vallom, aki nem igazságot ír, és nem őszintén – az őszinteség itt a legkeményebb fogalom –, az nem alkot maradandót. Mert ma már mindenki valamilyen pózt, valamilyen szerepet próbál magára erőltetni, és ezt vagy sikerrel vagy sikertelenül teszi, játssza. Azért várom azt a pillanatot, amikor az irodalomnak meg a könyveknek ismét eljön az a szerepe, hogy helyre tesz bizonyos dolgokat.” ve, mintha fasiszta jelkép lenne. Mondjuk már egyáltalán azzal, hogy valami jelvényt hordasz, más vagy, mint a többi. Ennek volt folytatásai is, hisz egyes emberek többet nem köszöntek vissza, akikkel előtte köszönőviszonyban voltam. Ma el kell mondani, hogy ilyen nincs, úgyhogy ilyen szempontból a kétnyelvűség működik – úgy, ahogy, de működik. – Ha kellő távlatból nézünk a kétnyelvűségre, végül pozitívan tudjuk értékelni… – Így van. Én úgy fogalmaznék, hogy kezdjük megszokni, és ez már nagy dolog. – Viszont másrészt ismert

a boltos ösztönzi, hogy a vevő banánt vegyen, s félárra leengedi, úgy nekünk is ösztönözni kell például a magyar irodalom iránti szeretetet. Az Ifjúsági Pannonián például elhangzott, hogy oda kell vinni a gyereknek a könyvet, úgy kínálni, hogy elfogadja. Minden szervezés kérdése, s aki nem ezt csinálja, az nem csinál semmit. Én például még mindig hiányolom, hogy nem hívnak meg bennünket irodalmi órákra. Ennek mindig óriási hatása van, ott látják az embert a hibáival, mindennel együtt. Ma már inkább az van, hogy az iskolákat kell bombáznunk azzal, hogy irodalmi órát tarthassunk.

13


A muravidéki konyha egyik gyöngyszeme

Finom rétest az tud sütni, akinek a rétese forrón szotyogós, de másnap sem száraz A hajszálvékony lapocskákból álló, aranysárgára sült, finoman ropogós tészta a töltelékek számtalan variációját öleli magába. Ez a rétes. Ha a friss rétes illata belengi a lakást, nincs olyan, aki ellen tudna állni a kísértésnek. A színes és gazdag ízvilágot hordozó édességnek kisebbfajta művészet az elkészítése, de vannak, akik mesterei e tudásnak: a petesházi Gyurica Margit és a szerdahelyi Szép Erzsi konyhájában vendégeskedtünk.

Szolarics Nađ Klára Abraham Klaudia

Egy kis történelem A rétes név eredete a réteges szóból származik. 15–16. századi forrásokból tudjuk, hogy az első rétesek réteges laplerakással készültek, a jelenlegi feltekert formában a 18. századtól készítik. A rétes az 14

Osztrák–Magyar Monarchia idején tett szert a legnagyobb népszerűségre, a nagy mesterek a pesti cukrászoknál tanulták a réteskészítés fortélyait, a franciák Magyarországról rendelték a réteslisztet és a párizsi Ritz Hotel étlapján is szerepelt a Rétes Hongrois… A dobostortával, a rigójancsival, a somlói galuskával szemben a magyar (paraszt)rétes nem hungarikum. Több népnél találunk nagyon sok hozzá hasonló, a lényeget tekintve azonos, laplerakással készült tésztafélét, mint ahogy a rétes a kezdetben készült. A rétest a magyarokon kívül sajátjuknak tartják még az osztrákok (apfelstrudel), a szerbek (gibanica), a szlovénok (zavitek), a törökök és a többi keleti nép (baklava, burek). A mediterrán országokban pedig a réteslapba tekert húsos-halas-zöldséges szendvicsek jelentik a kedvenc harapnivalót. Bárhonnan is származzon a rétes, annyi biztos, hogy a vilá-

gon az egyik legfinomabbnak a magyar rétest tartják. Nem hiába, a háziasszonyok okkal lehetnek büszkék a maguk gyúrta, maguk nyújtotta rétesre. A Muravidéken is, ahol a magyar konyha egyik kiemelkedő finomsága ez a különleges sütemény.

Az igazi a túrós és az almás A muravidéki rétes két legismertebb változata a túrós és az almás, de szívesen készítenek errefelé tökös-mákos, káposztás, répás-mákos, répás-diós, édes darás rétest, illetve – akár túró közé keverve – cseresznyés és meggyes rétest is. A töltelékek variációja szinte határtalan. Ezt vallja Gyurica Margit is Petesházáról, aki szívesen mutatja be nekünk, hogyan is készül a muravidéki magyaros rétes. – Csentéből házasodtam Petesházára, s otthon anyám, nagyanyám, s előtte még talán sokan a családból csak házilag gyúrt


15

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Gyurica Margit rétesei szépek és finomak, aranybarnára sülve, porcukorral lehintve igazi házias ízélményt jelentenek.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Amint azt a tapasztaltak mondják, a rétes készítésével nincs már sok munka, ha készen állnak a töltelékek. Érdemes ezeket a tészta kinyújtása előtt elkészíteni és külön tálakba helyezni.

tésztából készítették a rétest. Ezt folytattam én is. A rétes nem az olcsó tésztafélék közé tartozik, ezért nagyobb ünnepnapokon, családi ünnepi eseményeken vagy nagyobb munkáknál – mint a cséplés volt valamikor – készítettük. Aztán a búcsúk, a lakodalmak egyáltalán nem múlhattak el rétes nélkül. S nálunk szokás volt halottak napjára is rétest sütni és az asztalra tenni, mert úgy hitték, hogy a halottak eljönnek megkóstolni. Valamikor a hozzávalók nagy része otthon a parasztgazdaságban rendelkezésre állt. Házi volt a túró, a tejföl, a tojás, az alma, a mák, a káposzta, a takarmányrépa, sőt, a liszt is saját volt – mondja Margit. A rétestészta egyszerű: liszt, valamint sós, enyhén ecetes langyos víz szükséges hozza. 16

Lágy, kellemesen puha tésztát kell készíteni, majd pihentetni, hogy könnyen nyújtható legyen. Margit a cipókat olajjal is megkeni, nehogy kiszáradjanak, majd konyharuhával letakarja. Igaz, Margittól nem kérdeztem meg külön, ismeri-e a „rétestáncot”, de később, amikor a tésztacipó az asztalra került és elkezdett vele dolgozni, kiderült, hogy az említett táncot nagyon is ügyesen járja. A nagyasztalon elterített, enyhén belisztezett vászonabroszon az előtte egy kicsit a kezében megforgatott tésztacipót fürge, már begyakorolt mozdulatokkal szétnyújtja. A tésztát hártyavékonyra húzza, szinte át lehet látni rajta, ehhez különös érzék kell. A kezét belisztezi, a tészta alá nyúl, majd az ujjbegyeken – de van, aki a

kézfején – a tésztát csúsztatva vékonyra nyújtja, egyszer-kétszer körbejárva az asztalt. A tésztának persze nem szabad kilyukadnia, mert akkor ejnye-ejnye, milyen ez a háziasszony, miért ilyen a tésztája? – jegyzi meg Margit jó hangulatban. A tésztát addig kell nyújtani, míg a vászon minden szála látható rajta keresztül. Ekkor már a széle, azaz – ahogy Margitéknál mondják – a „gyüre” lelóg az asztal szélén. A „gyürét” Margit késsel levágja: egyet lép, kettőthármat húz a késsel, újra lép, újra vág... A levágott széleket a tenyerébe szedi, majd konyharuhán pihenteti, kis vizet ad hozzá, mert lehet, hogy még újra felhasználja. – A rétesek lényegét mindenképpen a töltelékek adják, van belőlük számtalan fajta. Én azt


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A mintegy 15 percig pihentetett tésztacipót Margit ellapítja, majd a kezében megforgatja, így a tészta a saját súlyától egy kicsit kinyúlik.

17

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A rétestészta nyújtásához sok türelem kell, mert a hártyavékony tészta könnyen szakad. Az ujjakat, ujjbegyeket is be kell lisztezni.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Amikor a rétestésztán keresztül az abrosz szálai is láthatók, akkor jöhetnek a töltelékek: a leggyakrabban a mi vidékünkön is túróval vagy almával készül a rétes.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A tészta szépen felgördül, majd vigyázva kell a tepsibe tenni, nehogy átszakadjon.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Igazi réteskészítési fortély a feltekert rétes felvágása. Ehhez a kicsi lapostányér a legjobb, mert ez egyben jól össze is nyomja a végeket.

mondom, hogy a rétessel különösebb munka nincs, ha a töltelékek már készen állnak. Mert a munka ezek elkészítésével van, hámozni, reszelni, dinsztelni, összekeverni… Csodáltam a mamámat, mi mindenből tudott ízletes tölteléket varázsolni. Készített takarmánytökből, kerekrépából, cukorrépából, káposztából is. Mindet nagyon finomra el tudta készíteni. Persze nálunk akkor is meg most is az igazi rétes a túrós, amit mazsolával, aszalt szilvával szoktam gazdagítani. Ezen kívül gyakran készítek almás rétest, ős�szel, amikor beérik a takarmány, tökös rétest, répás-dióst, répásmákost, káposztásat édesen, meg néha darás rétest. Ehhez a darát megpirítom, felengedem vízzel, cukrozom, s a kinyújtott tésztára rakom, tojásos tejföllel meglocso-

lom, feltekerem, olajozom, ismét tejföllel meglocsolom és a sütőbe teszem. A fatüzelésű sparhelt „redléjében” készül a legfinomabb rétes, de megfelel a villanytűzhely is, ahol 200 fokon 20 perc alatt aranysárgára sütöm – mes��li Margit. A rétestészta készítésénél tudni kell, mikor épp jó, mikor enyhén puha, mikor megfelelő ahhoz, hogy nyújtásra „engedékeny” legyen. Igazi művészet a kinyújtása, de a feltekerést is jól kell tudni. Mint Margit mondja, a gyakorlat mindenre jó iskola, így a rétesnyújtásra és -tekerésre is. Rétessütéskor a nyári konyha közepén kihúzza az asztal mindkét szárnyát, majd leteríti abros�szal. Közben a tüzelésről sem feledkezik meg, tesz egy-két vékonyabb fát a tűzbe, megjegyezve,

hogy „nagyon ügyes” a „redléje”, s a fás sütéstől kimondottan jó íze lesz nemcsak a rétesnek, hanem mindennek, ami benne készül. Én még bizony Isten a jó szakácsnőktől nem hallottam panaszt a sütőre és a tűzhelyre, viszont ellenkező esetekben nem­ egyszer… – Velem is előfordult már persze, hogy kemény volt a tészta, vagy egy kicsit kiszáradt és szakadozott, nem tudtam kinyújtani, lyukak keletkeztek. Volt is rá több vicces megjegyzés a családtagok köréből, mert mindig szerettek velem a konyhában lenni. A gyerekek már felnőttek, s ha látogatóba jönnek, szeretek nekik rétessel kedveskedni, persze olyan töltelékkel, amit a legjobban szeretnek. Sosem készítek csak egyetlen fajta rétest, a túros és az 19


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Kizsírozott tepsibe kerül a megtöltött és feltekert rétes.

20

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Kétlépésnyire az asztaltól a fatüzelésű sütő. A legjobb rétesek ebben készülnek – mondja Margit.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Túrós, fahéjas-almás, cukros-káposztás, mákos-répás és diós-répás rétesek – ízek kavalkádja.

almás a klasszikus, aztán jöhet a többi variáció. A vejem például nagyon szereti a tökös rétest. Ha tehetem, mindig a család kedvébe járok, télen is, hiszen van lehetőség a töltelékre valót a mélyhűtőben tárolni – mondja Margit, majd megigazítja kötényét, belisztezi a kezét és elkezdi nyújtani a tésztacipót. A tészta hullámozva válik leheletvékonnyá, a vászonabroszra fektetve hólyagosodik. A konyhapulton 5–6 kis tálka, bennük többféle töltelék. Vaníliás cukor, reszelt citromhéj, fahéj illata száll, de illatozik a répa és a káposzta is. – Ha elkészültem a tészta nyújtásával, megszórom a túróval, melybe tojássárgáját, cukrot, kis sót, vaníliás cukrot teszek. A fehérjét felverem habnak, a tejfölbe tojássárgáját keverek –

Margit igazít a tésztán, látni, hogy szeret sütni. – A tésztába annyi tölteléket teszek, hogy a felső részben 10 centi marad szabadon. Majd meglocsolom olajjal, az előkészített tejföllel, aztán kis kupacokban rászedem a habot. Ettől olyan laza, könnyű lesz a rétes. A széleket néha cukorral megszórom, ettől jó ropogós lesz. Aztán az abrosz segítségével feltekerem a megtöltött tésztát, s a rétestányérral vágom el ott, ahol a tepsi nagysága ezt megköveteli. A nyers rétest ajánlatos tányérral vágni, mert ez a tésztát összenyomja, s így a töltelék nem folyik ki belőle. A kés nem jó. A rétesrudakat kizsírozott tepsibe rakom egymás mellé, megkenem zsírral, aztán meglocsolom őket a tojásos tejföllel. Kész, mehet a sütőbe – fogja Margit a tepsit és a

tűzhely sütőjébe teszi. A töltelékek elkészítése határozza meg tulajdonképpen a nálunk ismert és közkedvelt rétes ízét. Margit az almát meghámozza, lereszeli, kifacsarja, de csak a réteslapon cukrozza, fahéjazza meg. Különösen finom a kerekrépából készült töltelék. Ehhez a répát meg kell mosni, lereszelni, sózni, majd kifacsarni, olajon megpárolni. Ha keserű, tejet kell hozzá adni. A tésztára először a répa kerül, majd dúsan a mák, a cukor, s végül a tojásos-tejfölös locsolás. Hasonlóan készül a répás-diós rétes is. A káposztás töltelékhez Margit felvágja a káposztát, sózza, megdinszteli. Majd a tésztán megcukrozza, olajjal, tejföllel meglocsolja. A tököt – a sütőtökből inkább a takarmánytököt veszi, 21


Fotó: Abraham Klaudia

A rétestészta szépen nyúlik, könnyű vele dolgozni.

mert ezt a családban jobban szeretik – sózza, kifacsarja, cukrozza, locsolja… – Most megmutatom, hogy szokta a mamán tekerni a rétest, olyan régiesen. A tésztát először az alsó végén kezdte tekerni abrosz segítségével, majd az asztal másik oldalára ment, s ott kezdte tekerni, majd újra ide, majd vissza. A szálat két oldalról tekerte fel. Ezt a fajta tekerést ritkábban csinálom, de érdekes, nem? – mondja Margit. Már ínycsiklandó, édeskés illatok szállnak a redléből – egyszer közben bele is nézett, hogy minden rendben van-e, ekkor telt csak meg igazán a konyha finom illattal –, de mi még mindig a múltról, a gyermekkoráról beszélgetünk, majd a gyerekekről, a családról, a hajdani és a mostani faluról, az életről ma és 22

tegnap… Pedig nem is képes albumokat lapozgatunk, hanem rétes készül. A mozdulatok, az illatok, az ízek, az emlékek fonódnak ös�sze. Ezen a délutánon is él a múltat idéző hagyomány Gyurkács Margitéknál Petesházán. A rétes húsz perc sütés után el is készül: hat szál tészta ötfajta töltelékkel, kétfajta feltekerési módszerrel készítve. A túró, az alma, a répa és a káposzta édesen illatozik. Aranybarnára sült a tészta, még egy kicsit sistereg, gőzölög, s Margit ekkor meghinti porcukorral. Mint kis pelyhek, úgy hull gyengéden a cukor a rétesre, s befedik selymesen fehér takaróval az illatos süteményt. – A rétest „rétesnagyságra”, azaz tenyérnagyságra vágom. Tálaláskor a tálca külső peremét rakom körül, majd a közepét, s

nem rakok sokat egymásra. A rétes akkor jó, ha inkább forró, mint langyos. A család és a vendégeim számára is így készítem – mondja Margit, s a megrakott tálcát az ebédlőbe viszi. A tálca alatt hetési hímzés díszeleg, a falakat saját készítésű gobelinek díszítik. Margit szeret sütni-főzni, de szívesen kézimunkázik is, s aktív tagja a petesházi kórusnak is. Még „visszatekeredve” a réteshez, Margit elmondja, hogy „kőt rétest” is szokott készíteni, de ritkábban. Megkóstoltuk a rétest, elsőként a káposztást és a répás-dióst. Talán kissé szokatlan, de nagyon finom mindkettő, lágyan omlanak el a szánkban, amit a tésztalapocskák ropogása koronáz meg. Az almás, és pláne a túros rétest pedig ne is említsük…!


Fotó: Abraham Klaudia

A tölteléknek nem szabad száraznak lenni, mert minél szaftosabb a rétes, annál finomabb.

Nyúlik mint a rétestészta... Goricskón is sütik a rétest, e finomság nélkül ott sem múlhat el ünnepnap. Készítése éppen úgy történik ma is, ahogy régen minden háznál, a receptben nincs különbség azóta sem. Egyet azonban leszögezhetünk: finom rétest errefelé az tud sütni, akinek a rétese forrón szotyogós, de másnap sem száraz, és hidegen is éppen olyan ízletes. Míg Klára Petesházán vendégeskedett, addig engem Szerdahelyre, az aprócska goricskói faluba vitt utam. Szép Erzsi házába kaptam meghívást réteskóstolóra. Odabent a konyhában finom meleg van, almás, fahéjas, enyhén citromos illat terjeng. Minden előkészítve, a

tészta is begyúrva vár. Három generáció asszonyai ügyeskedtek odabent, már vártak: Erzsi néni, lánya, Zsuzsi és édesanyja, Elza néni. A goricskói vendégszeretet pedig nem ismer határokat. Igaz, hogy háromféle rétes megsütése miatt jöttem hozzájuk, de mindjárt három másik süteménnyel is megkínálnak. Míg végigkóstolom őket, addig Erzsi néni előkészíti az asztalt. Fehér abrosz kerül rá, amit meglisztez. – 15 percet pihent a cipónk letakarva egy ruhával. Ideje hát hozzálátni – mondja, és az asztalra teszi a nyers rétestésztát. – Ha túl sokat várunk, akkor kiszárad, kicserepesedik, akkor könnyen szakad és nem lehet nyújtani. Most azonban éppen jó lett, eleget pihent – mondja Erzsi néni –, úgy fog „nyúllani”, mint a rétestészta – fűzi még hozzá ne-

vetve, majd hozzálát a nyújtáshoz. Igaza lett, az asztalt másodpercek alatt teljesen betakarja a kiterített tészta. Ami lelóg, azt hamarjában levagdossa, majd újra összegyúrja. – Ebből készül a béles. Most jó meleg helyre teszem pihenni, hogy könnyen bírjam majd hajtani – magyarázza, s közben sürög-forog a konyhában. – Régen, amikor a rétestésztát meggyúrtuk, közben négy lábost tettünk a sütőbe. Így mire a rétestészta elkészült, négyfelé osztottuk, majd a lábosokat rájuk borítottuk és a tészták az alatt puhultak – meséli. Most pedig jöhet is a töltelék. Nézzük, mi minden van már a tálakban előkészítve. Cukrozott alma fahéjasan, cukrozott mák kevés vaníliás cukorral és citromhéjjal, túró és dinsztelt répa. Kis töprengés után Erzsi néni az almás-mákos 23


Fotó: Abraham Klaudia

A minden jóval megtömött, felgöngyölt rétes már a tepsiben, Erzsi néni olajjal keni meg a tetejét, majd jöhet rá a tojásos tejföl. A sütőben fél óra alatt aranybarnára sül.

rétes mellett dönt elsőként. Először olajjal locsolja meg a tésztát. – Régen disznózsírral szoktuk meglocsolni, de manapság én inkább olajat használok. Valahogy ezt szoktam már meg – mondja, majd megszórja a rétest almával és mákkal is. Erre jöhet a tojással elkevert tejföl. Amikor ez is megvan, az abroszt megemelve lassan felgöngyöli az egészet. Kész az első fajta, és így jöhet egymás után a többi, a mákos-répás és végül a túrós. Ha minden fajta elkészült és egymás mellé besorakoztak a tepsibe, akkor még a tetejüket, meg ahol összeérnek, szintén megkeni olajjal, hogy sütés közben ne ragadjanak össze. Majd az egészet meglocsolja a tojás és a tejföl keverékével. – Most mehet az egész ki a nyári konyhába, ahol már jó melegre fel van fűtve 24

a fatüzelésű tűzhely. Körülbelül fél óra alatt fog elkészülni. Akkor tudjuk, hogy kész, ha a teteje szép pirosra, ropogósra sült. Majd azért közben ránézek – teszi hozzá csak úgy mellékesen. Amíg a rétes elkészül, addig beszélgetünk. Erzsi néni szerint a jó rétesnek az egyik titka az, hogy a tölteléknek nem szabad száraznak lenni. Tehát az almát sem szabad túlságosan „megszíni”, jobb, ha több leve marad, no és persze a gazdaasszony ne spórolja ki a rétesből az anyagot, vagyis a tölteléket. – Valamikor csak ünnepnapokon került ez az édesség az asztalra, és nem volt válogatás. Ami otthon akadt a kamrában, az került a rétesbe – mondja. – Ma az ember azért jobban megteheti, hogy többfélét készít. A családunkban minden hónapban van

születésnap, mindenkinek megvan a maga kedvence, úgyhogy van alkalom rétest sütni. A hagyományos ízeken kívül ilyenkor készítünk például aszalt szilvásat vagy fügéset is. Ezek tényleg nagyon finomak. A tökös-mákos rétesnek is hagyománya van mifelénk, de azt inkább a nyári hónapokban szoktuk készíteni, amikor fiatal a tök.

Szent György napján kötelező rétest sütni Közben Elza néni is csatlakozik hozzánk, hiszen ő is szeret beszélgetni, főleg a régi szép időkre szeret emlékezni. Szerdahely mindig is összetartó falucskának számított, az asszonyok egy-egy nagyobb munka vagy ünnep alkal-


25

Fotó: Abraham Klaudia

A frissen sült rétesre Erzsi néni porcukrot hint, a látvány mellé ínycsiklandó édeskés illat társul, ami betölti a konyhát.


Fotó: Abraham Klaudia

Szerdahelyen ilyen a rétes. Erzsi néni egy fotó erejéig a konyhaasztalhoz ült, de kattant a gép, és a gazdaasszony már fel is állt újra, a rétest ugyanis még forrón kell tálalni.

26


mával összejöttek és kisegítették egymást a konyhában. Elza néni is azon szorgalmas asszonyok közé tartozott, akik minden háznál segítettek. Tőle kérdezem hát meg, hogy Szerdahelyen milyen alkalmakkor volt hagyománya a rétessütésnek. – Húsvétra, karácsonyra, paszitakor, nagyobb munkálatokkor, mint a gépi cséplés vagy a disznóölés, és persze pünkösdre és mindenszentek napjára – sorolja a néni. – Régen a rétes ünnepi étel volt. Akkoriban nem sütöttek ilyen mindenféle „cukros süteményeket” – Elza néni a kevert tésztákra gondol –, hanem rétest sütöttek. Itt a szokás úgy tartotta, hogy mondjuk disznóöléskor

megvolt, hogy káposztás rétesnek kellett lenni az asztalon, mert a férfiak azt kívántak. A disznótoros vacsorához mindig azt készítettünk. Egy disznóölésen, amikor 20–25-en is voltak, akkor egy kemencére való rétest sütöttek az asszonyok cseréptepsikben. A konyhában mi hárman-négyen főztünk, sütöttünk, végeztük a munkánkat. Aztán Mindenszentek napján is hagyománya volt a rétesnek, ilyenkor répásat volt szokás sütni. Amikor este a ház népe kiment a temetőbe, a villanyt égve hagyták és a konyhaasztalon mindig hagytak néhány szeletet, mert úgy tartották, hogy a hallottaik ilyenkor visszajárnak, és ha megjönnek,

legyen nekik rétes az asztalon. Mi is így szoktunk tenni, sőt még ma is tartjuk a szokást. De tudom, olyan is volt, akinek a sírjára is vittek rétest, mert életében annyira szerette – mondja. Aztán Elza néni a régi szerdahelyi Szent György-napi búcsúkat emlegeti, hiszen a rétesről eszébe jutott, milyen szép is volt ez a nap, hogyan készült az egész falu, hiszen ez volt talán a legnagyobb ünnep itt, és ilyenkor szinte kötelező volt rétest sütni minden háznál. És a szokásokat akkoriban be is tartották tisztelettel. – Nagyobb ünnep volt, mint a pünkösd vagy a húsvét – mondja –, jaj, úgy készültünk rá, már előtte nap kisöpörtük a falu utcáját!

27

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A muravidéki rétes mindig szépen mutat – és mindig elfogy.


Az asztalon gőzölög a friss rétes Közben Erzsi néni kiszalad a rétesért, mondja, most már biztosan megsült. De meg ám, és olyan illatokkal érkezik vissza a konyhába, amitől az ember akkor is megéhezik, ha teli a bendője. Szép kerek tálcára felvágja őket, egyforma szeletekre, majd tetejükre porcukrot hint. Valóban színes magazinba való a látvány – gondolom mosolyogva magamban. Zsuzsi hamar asztalt terít, és mivel a kávéhoz már későre jár, inkább talpas poharakat tesz elénk. A réteshez finom édes fehérbort tölt, ezt Elza néni csak helyeselni tudja, mondván, régen is bort ittak a rétes mellé, nem csak a férfiak, az asszonyok is. Nincs is helye semmilyen ellenvetésnek. A rétesből én minden fajtát megkóstoltam, igazán nagyon

finomak, dicséret illeti a szakácsnőt. A kedvencem a répás-mákos lett, de az almásnak sem mondok nemet. Miközben eszünk, mindenféléről beszélgetünk, közben jókat nevetünk. A hangulat egy kicsit talán Elza néninek is odavarázsolta a régi konyhák hangulatát. Aztán eljár az idő és indulnom kell. De ahogy érkezésemkor már említettem a goricskói vendégszeretetet, természetesen nem mehetek el üres kézzel. Erzsi néni fél tepsire való rétest csomagol, így enged csak útra. Ahogy sok hagyományos ételnek, a házi rétesnek sincsen párja. A Muravidéken pedig biztosan mindenütt egyformán finomra készítik, a recept egy, a többi csak a gazdasszonyon múlik. Biztosra veszem azt is, hogy vidékünkön nincs olyan ember, aki ne szeretné a rétest, és ne nyalná meg utána a tíz ujját. Igaz-e?

A rétestészta receptje

• 50 dkg (rétes)liszt • 2 dkg zsír • 1 egész tojás (Margit a tojást elhagyja) • 1 evőkanál ecet • 2–2,5 dl víz • 1 kávéskanál só

A vizet meglangyosítjuk, belekeverjük a sót és az ecetet, majd az összes többi anyaggal együtt közepesen kemény tésztává gyúrjuk. Ajánlatos kézzel gyúrni, mert csak így érezni a tészta sűrűségét. Négy cipót formálunk belőle. Meghintjük őket liszttel, bekenjük olvasztott zsírral vagy olajjal. Letakarva 15 percig pihentetjük. A töltelék elkészítése ízlés dolga, családonként változó lehet. 200 foknál 20 percen belül megsül. Az édes rétesek mellé édes és félédes fehérbor kívánkozik.

Retaš - dobrota prekmurske kuhinje Res je, da si »iznajdbo« zavitka lastijo številni narodi, a naj izvira od koder koli, dejstvo je, da velja madžarski retaš za enega najboljših na svetu. Sladica si je kulinarično slavo pridobila v obdobju AvstroOgrske monarhije, ko so celo francoski mojstri moko za testo naročali iz Madžarske in je pariški hotel Ritz na svojem jedilniku nudil tudi madžarski zavitek - rétes hongrois. Zavitek ali po domače retaš je najboljši takrat, ko je pripravljen iz domačega testa. Najbolj znani vrsti prekmurskih retašev sta skutin in jabolčni, čeprav ga pripravljajo tudi z

28

drugimi nadevi, na primer bučo in makom, zeljem, repo in makom, repo in orehi, zdrobom in še bi lahko naštevali. Različice okusov so silno raznolike, dobre gospodinje znajo »pričarati« neverjetne kombinacije. Za dobro, prijetno mehko in elastično testo sta potrebni le moka in slana, rahlo okisana mlačna voda. Testo je potrebno raztegovati tako dolgo, da lahko vidimo skozenj niti platnenega prta, na katerem zavitek pripravljamo. Med tistimi, ki retaše še danes pripravljajo na tradicionalen način iz testa,zgnetenega doma, sta tudi Margit Gyurica iz Petišovcev in Erzsi Szép iz Središča, ki sta spekli retaše za našo pokušino.

Retaši so bili in so še vedno nepogrešljiv posladek ob praznikih, družinskih slavjih in večjih kmečkih opravilih, kot npr. ob žetvi ali kolinah. Na Goričkem je bila tradicija, da so na dan vseh svetih, ko je družina zvečer odšla na pokopališče, pustili v hiši prižgane luči in na mizi nekaj kosov repnega zavitka za duše pokojnih. Najpomembnejši praznik pa je bilo vsekakor proščenje na gregorjevo, ko je bilo tako rekoč pri vsaki hiši obvezno speči tudi retaše. Noben retaš ni enak drugemu, kar velja za večino tradicionalnih jedi. Zanesljivo pa je, da je v Prekmurju povsod zelo okusen.


A képes levelezőlapok világa

Megmaradtak, mert a hölgyek előszeretettel őrizték meg a nekik küldött lapokat A képeslapok gyűjtése nemes szenvedély. Azt, hogy miért lesz valaki „rabja” ennek a hobbinak, s egyáltalán mit jelentenek, milyen értéket képeznek a régi képeslapok, a lendvai Vida Istvánnal, a közép-európai térség régi képeslapjaiból álló egyik impozáns gyűjtemény tulajdonosával próbáltuk megközelíteni.

Tomka Tibor Vida István

A képeslap története Vida István segítségével először a képeslapok őskorszakába utazunk, vagyis arra próbáltunk válaszolni, hogy ki és mikor „találta fel” a képeslapot? Elöljáróban a képeslap közvetlen elődjéről, a levelezőlapról érdemes néhány szót ejteni, a képeslap ugyanis kétségtelenül a postai levelezőlap közvetlen leszármazottja. 1865ben a német postakongresszuson merült fel a boríték nélküli nyílt lapon történő levelezés gondolata. A javaslatot először elvetették azzal érvelve, hogy a postai közlés nyílt formája szokatlan, sértené a levéltitok alkotmányos bizto29


30

Fotó: Tomka Tibor

Fotó: Meszelics László

Vida István a középeurópai térség régi képeslapjaiból álló egyik legnagyobb gyűjtemény tulajdonosa.


sítását. Ezzel szemben a másik álláspont az volt, hogy a levelek nagy része csak rövid közlést tartalmaz, névnapi, újévi kívánságokat és hasonlókat – ebben pedig semmiféle titok nincs –, az ilyen közléseket felesleges drága levélpapírra vetni és borítékba zárni; olcsó, nyílt lapon is közölhetők. A lap formájában hasonlíthatna a levélborítékhoz, egyik oldalán a címzés, a felségjel és a rányomott bélyeg lenne, a hátoldala pedig a közlésre szolgálna. Az első ilyen levelezőlapnak az osztrák–magyar „Correspondenz Karte”-t tekinthetjük, amely 1869. november 1-től magyarul „Levelezési lap” néven került forgalomba. A levél 5 krajcáros díjszabása helyett csak 2 krajcár volt a levelezési lap postai díja. Hogy milyen is volt a 19. század második felében forgalmazott,

Fotó: Meszelics László

A levelező- és képeslapokat digitális változatban is őrzi: a „fotón” az Alsólendván 1872 októberében feladott nyílt levelezőlap.

úgynevezett nyílt levelezőlap, erre szép példa a Vida István gyűjteményében található darab, melyet Alsólendván adtak fel 1872 októberében. A képeslap születése már sokkal könnyebben és gyorsabban történt, ugyanakkor nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy hol jelent meg az első. Egyesek August Schwarz oldenburgi kereskedőt tartják a képeslap feltalálójának, aki 1870-ben egy német levelezőlap bal felső sarkára egy ágyú mögött álló tüzér képét nyomtatta. Tehát a képes levelezőlap születési évének 1870-et, a német–francia háborúk idejét tekinthetjük. Ebben az évben jelent meg az első osztrák–magyar képeslap is, amelyet Petar Manojlović katonatiszt, illetve a bécsi szerb egyesület, a „Zmaj” adott ki.

A legkorábbi képeslapokon az illusztrációk főleg tollrajz, vízrajz, később fénykép alapján készültek, fekete-fehér kőnyomással (litográfia), majd színes kőnyomtatást, utóbb mélynyomást és magasnyomást is alkalmaztak. Elsősorban tájképek, városképek, várak, hidak, középületek, helyi nevezetességek jelentek meg az úgynevezett Gruss aus… (Üdvözlet …-ból/-ből) típusú lapokon. A képeslapokon már a kezdetektől nemcsak a városokat ábrázolták, hanem minden ünnepi alkalomra készítettek üdvözlőlapokat is, mint például a karácsony, az újév, a húsvét és a névnapok, valamint ábrázolták az egyéb jelentősebb történelmi és katonai eseményeket is. Ez volt jellemző az előző századfordulóig, amikor minden nagyobb európai városban tevékenykedtek a litog-

31


ráf kiadók. Bécsben Schwidernoch Károly litográf nyomdája készítette a legszebb képeslapokat, amelyek az egész Osztrák–Magyar Monarchia területét lefedték, beleértve a muravidéki első képeslapokat is. Az első muravidéki képeslapok, amelyek 1898-ra datálhatók, a helyi lendvai, muraszombati, vashidegkuti, ljutomeri, radányi, bellatinci stb. kereskedők megrendelésére készültek. Magyarországon az 1890-es évek elején kezdődik a képeslapok elterjedése. 1896-ban a magyar honfoglalás ezredik évfordulója, a Millennium alkalmából egy 32 darabból álló sorozat került forgalomba. Ezek a lapok megbecsült, drága darabjai minden gyűjteménynek. A millenniumi sorozat silány minőségű papíron készült nagy mennyiségben, ezért sok megmaradt belőle. A megmaradt mennyiséget cégek vásárolták fel, amelyek a képeslapok hátoldalát reklámokkal nyomtatták felül. A hosszúcímzésű képesla­ pok viharos elterjedése a polgári társadalomnak köszönhető. A középosztálybeli polgárok évről évre többet utaztak (fürdőkbe, tengerpartra, nagyvárosokba, kiállításokra), ahonnan üdvözlőlapokat küldtek „szeretettel” a rokonaiknak, a barátaiknak vagy az ismerőseiknek. Az úri hölgyek nagy kedvvel gyűjtötték a szép képeslapokat, rendezték albumokba, és ezért maradt meg aránylag nagyon sok szép lap az utókornak. Ebben a korban minden polgári szalonban volt egy képeslapokat tartalmazó album, amelyet a vizitáló vendégeknek illett átnézni és a házias�-

32

szony gyűjteményét megdicsérni. A századforduló környékén sok grafikus képeslap készült, melyeken különleges társadalmi események kerültek megörökítésre. A képeslapok történetének első korszaka 1905-tel lezárult. Az eddig kiadott képeslapokat a gyűjtők hosszúcímzésű képeslapoknak nevezik. A 20. század első évtizedében sok szép szecessziós kerettel díszített képeslap készült. A kép még nem fedte be a képes oldal teljes felületét, de az üzenet már a hátoldalra került a címmel együtt. A képeslapkiadás aranykorszaka 1905-től vette kezdetét és az első világháborúig tartott, ekkor készültek nagy számban a szebbnél szebb képeslapok. A lapok készítésénél a korszak jelentős képzőművészei is közreműködtek. Erre az időszakra datálhatók a csodálatos szecessziós keretbe illesztett reklámlapok, panorámás, valamint üdvözlőlapok is. A képeslap országhatárt nem ismerve terjedt el. A tervezők ötletessége, találékonysága, a fényképek sokszorosítása, a nyomdatechnika fejlődése gyorsította a térhódítás ütemét. A legkedveltebb és legkeresettebb lapok a művészek által rajzoltak és festettek voltak; akkor születtek a nagy sorozatok is, mint például a Wiener Werkstätte kiadványai. A bécsi Wiener Werkstätte művészeti kiadó több mint 1000 egyedi tervezésű, különleges művészlapot adott ki. A kiadónál sok neves grafikus és festőművész dolgozott ebben az időben, a legismertebbek: Egon Schiele, Oskar

Kokoschka, Mela Koehler, Maria Likarz, valamint a magyar származású Divéky István. Jelenleg ezen kiadó lapjai a legértékesebb darabjai minden gyűjteménynek. Külön meg kell említeni a 19. század végétől egészen a második világháború végéig tevékenykedő nagy nemzetközi kiadót, a drezdai Kunstanstalt Stengel & Co. céget. A kiadó fényképészei gyakorlatilag egész Európát végigutazták és igényes felvételeket készítettek, melyeket kiadtak képeslapokon. Magyarországon pedig a magyar szecesszió irányzatait gyarapító grafikus tervezők munkái maradtak ránk, mint például Földes Imre, Kozma Lajos, Szabó Károly, Geiger Richárd és Győri Aranka lapjai. A tárgyválasztás világszerte fokozatosan módosult, egyre változatosabbá vált. A képeslap tanúja volt jelentős történelmi eseményeknek, az utazási eszközök fejlődésének (vasút, gépkocsi és motorkerékpárok, a Zeppelin, a repülőgép) a modern sportélet megjelenésének, s természetesen tükrözte a politikai és társadalmi élet minden jelenségét. Elmondhatjuk, hogy a képeslap az idők folyamán történelmi dokumentummá vált, valamint erre az időszakra tehető a képeslapgyűjtés kialakulása is. A képeslapok történetében egyértelmű törést okozott az első világháború, amely alatt már valamivel egyszerűbb, mindenképpen gyengébb minőségű sorozatok láttak napvilágot. A háborús viszonyok új motívumok bevezetésével jártak: csataképek, fegyverek, térképek, katonai fotók – a


Vashidegkút (Cankova) litográfiája, 1898 körül (kiadó: Schwidernoch Károly).

Teniszező hölgy képeslapon, Csendlakra (Tišina) küldték Batthyány Olga grófnőnek.

Csendőr, budapesti típusú lap (kiadó: Schmidt Edgar).

33


Fotó: Meszelics László

A gyűjtemény fő rendező szempontjaként a gyűjtési kört képező helyszíneket tartja elsődlegesnek.

hadipropaganda kimeríthetetlen tárháza lett a képeslap. A két világháború között Magyarországon a cserkész- és a vallási lapok mellett az irredenta lapok jelentek meg nagy számban. Ebben az időszakban vált tömegessé a filmjelenetek és a színészek képeslapokon történő megjelenítése is. Az egykori Jugoszláviában is, akárcsak a szomszédos országokban, sok helyi jellegű kiadó tevékenykedett, főleg nyomdászok gyártották a képeslapokat, ilyen volt például az „SHS Jugoslovenski krajevi” kiadó. Magyarország területét a Barasits, a Monostory, a Karinger, a Gárdony és Fenyvesi, valamint a Weinstock kiadó fedte le. A két háború közötti időkben kevés színes képeslap készült, az üdvözlőlapok kiadói nem fordítottak se sok pénzt, se sok időt rájuk, ezért a kiadott képeslapok is ezt a 34

hozzáállást tükrözték. A második világháború időszaka a képeslap történetében a gyűjtők körében kevésbé kedvelt, mivel szinte kizárólag fekete-fehér, mind a papír, mind a fénykép szempontjából silány minőségű képeslapokat adtak ki. Az 1945 utáni időszak egészen az 1950-es évek végéig egyértelműen a képeslaptörténet minőségileg leggyengébb időszaka, kizárólag fekete-fehér, rossz minőségű papírra nyomtatott, gyenge minőségű fotók alapján sokszorosított lapokkal látták el a vásárlókat. Az 1960-as évek utolsó éveitől már a ma is tartó korszerű nyomdatechnikájú, színes képeslapok korszaka vette kezdetét. Nagy számban kerültek forgalomba tájképek, helyi látványosságok, az idegenforgalmat szolgáló és propagáló, egyre jobb kivitelezésű rajzok és fénykép-reprodukciók, valamint a képeslapot felhasznál-

ták évfordulók, kongresszusok, fesztiválok, különböző belföldi és nemzetközi rendezvények népszerűsítésére is. Jóformán a megjelenésükkel egy időben gyűjteni kezdték a képeslapokat. Az első gyűjtők a 19. század végén jelentek meg, ugyanis a tehetősebb polgári családok hölgytagjai előszeretettel őrizték meg a nekik küldött lapokat. Éppen ezért a kiadott képeslapok számához képest igencsak sok képeslap maradt meg ebből a korszakból. A mai gyűjtők, így Vida István is részben vásárlással, részben cserével gazdagítja gyűjteményét. Természetesen képeslap-kereskedők is tevékenykednek a piacon. A gyűjtők különböző találkozókon, tematikus vásárokon adjákveszik a képeslapokat. És végül, de nem utolsósorban: bár az információs kor vívmányai nagyban segítenek a képeslapok cseréjében,


A Gépcsarnok és a Közlekedési Csarnok, millenniumi kiadás (kiadó nélkül).

Történelmi képeslap, millenniumi kiadás (kiadó: Pesti Könyvnyomda Rt.).

35


36

Kiadó nélküli lap, grafika: Földes Imre.

Művészlap, grafika: Mela Koehler (W.W. kiadó-521)

Budapest, Ferencz József-híd (W.W. kiadó-460).

Hosszúcímzésű szecessziós üdvözlőlap


A 20. század elején a képeslapokat humoros esetek megjelenítésére is használták.

37


Fotó: Meszelics László

Bármerre is jár a világban, mindenhol keresi a helyi régiségkereskedőknél vagy a bolhapiacokon a régi képeslapokat.

adásvételében, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy gátolják az új kiadványok létrejöttét, az SMS, az MMS, illetve egyéb közlési formák sajnos jóformán kiszorítják, szükségtelenné teszik a képeslapokat.

Egy vasárnap a budapesti bolhapiacon Vida István 1996–97 során spontán kezdte a gyűjtést. Az egyik vasárnap kilátogatott a budapesti bolhapiacra, és a kapubejárat közelében meglepődve vette észre az egyik kereskedő asztalán azt a fekete-fehér fotót, melyen az akkortájt vásárolt alsólendvai házát fedezte fel. Amikor jobban megnézte, akkor látta, hogy ez a fotó tulajdonképpen egy képeslap. 38

Ugyanekkor kapott ajándékba egy ismerősétől egy szép képeslapot, melyről kiderítette, hogy az Alsólendvát ábrázoló legrégibb litográf lapról van szó. Ez idő tájt jelent meg az alsólendvai képeslapokat bemutató képeskönyv is, amelynek lapozásával kitárult számára a képeslapok világa. A kilencvenes években gyorsan bővült alsólendvai gyűjteménye, ekkor merült fel az az elképzelése, hogy ki kellene bővíteni a gyűjtési területét az egész Muravidékre és a Muraközre is. Az évek folyamán mind nehezebbé vált számára a még nem meglévő, szép, jó állapotú képeslapok felkutatása – de a gyűjtés szenvedéllyé fejlődött. Bármerre is járt a világban Londontól Moszkváig, Stockholmtól Brassóig, Varsótól Madridig, mindenhol

kereste a helyi régiségkereskedőknél vagy a bolhapiacokon a régi képeslapokat. Annyi biztos, sok-sok ezer képeslappal rendelkezik, de pontos számukat még megbecsülni sem akarja. Gyűjteményének fő rendező szempontjaként elődlegesnek a gyűjtési körét képező helyszíneket tartja, majd ezután a kiadás korát helyezi előtérbe és végül még a kiadó szerint is rendszerezi a lapokat. Ha ugyanazt a fényképet a kiadók többször is megjelentették, ez a gyűjteményében külön gyűjtési tételként szerepel.

A Weisz Lipótgyűjtemény A gyűjtemény központi részét az úgynevezett panorámás lapok


A Franck kávé reklámlapja.

Ismert színészeket ábrázoló képeslap.

Cserkészgrafika (kiadó-grafikus: Márton Lajos).

Magyar grafikus üdvözlőlap (Bozó Gyula, B.3).

39


Fotó: Meszelics László

Gyűjteményében több ezer képeslap van, pontos számukat még megbecsülni sem akarja.

képezik, ezen belül pedig a közvetlen közelben fekvő földrajzi területek jelentenek gyűjtési szempontot. Mindenképpen tekintélyes a mintegy 500 lapot számláló külön gyűjtemény, amely Lendva városát, illetve a Lendvai járás településeit mutatja be, de több mint 1000 képeslapot gyűjtött össze a Muraszombati járás és a Szentgotthárdi járás területéről. A központi gyűjtemény részét képezik még Csáktornya, illetve a Muraköz, valamint a történelmi Zala megye képeslapjai is. Ezek száma megközelíti az ötezret. Vida Istvánnak a történelmi Zala megyei gyűjteményén kívül van egy különleges gyűjteménye is a W. L. Budapest nevű magyar kiadótól. Ez a kiadó jelenleg nem teljes biztonsággal van beazonosítva, annyit tudni, hogy Budapesten tevékenykedett 1906 és 1918 40

között, és a monogram mögött vélhetően egy Weisz Lipót nevű személy áll. A lapok zömét valószínűleg saját felvételek alapján készítették, városról városra járva az Osztrák–Magyar Monarchia teljes területét. Rendkívül mozgalmas utcai felvételek kerültek ki ezen kiadó kezei közül. Ami nagyon fontos, hogy a W. L. kiadó végigfotózta keresztül-kasul az egész monarchiát, sok száz városban megfordult, de a két fővárosról nem készített képeslapot. A környékünkön Csáktornyán, Muraszombatban, Perlakon, Nagykanizsán, Zalaegerszegen, valamint Keszthelyen járt. Mivel minden városban több felvételt is készített, amelyeket megszámozott, ezért könnyen be lehet azonosítani a városokban készült összes felvétel számát. Jelenleg több mint 12.000 felvé-

telre tehető az ilyen lapok száma, Vida Istvánnak több mint 4.000 W. L. jelzésű lap van a tulajdonában. Ezek közül különösen büszke a muraszombati és csáktornyai lapokra. Fontos azt is megjegyezni, hogy a W. L. kiadó kizárólag városi képeslapokat készített. Vida István a 4 ezer lapot számláló Weisz Lipót-gyűjteményt féltett kincsként őrzi. Az említett budapesti kiadó a kiváló minőségű panorámafotókkal felülmúlhatatlan szépségű képeslapokat alkotott. Vida István értékesnek tartja a magyar–horvát–szlovén térséget bemutató, kőnyomattal készített képeslapokat is. Több mint ezer ilyen litográf lap van a gyűjteményében. Mivel a kőnyomatos képeslapok nagyon értékesek, ezért ezeket elkülönítetten gyűjti és tárolja.


Húsvéti üdvözlőlap (kiadó: Družba sv. Cirila in Metoda, Ljubljana).

Nemzeti üdvözlőlap (kiadó: Slovenska Straža, Ljubljana).

41


Alsรณlendva (kiadรณ: Balkรกnyi Ernล‘).

Muraszombat (kiadรณ: W.L. Budapest -2334).

42


Als贸lendva (kiad贸: Weinstock).

Cs谩ktornya (kiad贸: W.L. Budapest -893).

43


Az említettek mellett, mint minden gyűjtő, rendelkezik olyan lapokkal, amelyek tematikailag nem képezik a gyűjteményét, ezeket – jelen esetben is több ezer lapról van szó – leginkább a többi gyűjtővel való cserére tartogatja. Gyűjti a korszerű képeslapokat is, de ezeket még nem rendszerezi. Mint mondja, a második világháború után kiadott lapok már több mint hatvan évesek, és így ma már szintén értéket képeznek. Minden megjelent képeslap minden évvel öregebb, s ki tudja, 100 év múlva milyen értéket, ritkaságot jelent majd. A képeslapokkal párhuzamosan gyűjti a képeslapokról kiadott szakirodalmat, a különböző aukciós katalógusokat, amelyek egyébként is nagy segítséget jelen-

tenek egy-egy lap ritkaságának, értékének meghatározásában. És végül: mennyit ér egy régi képeslap? Egyszerű az értéket meghatározni, mert azok a legértékesebbek, amelyek a legritkábbak és egyben a legszebbek. A középeurópai térségben igencsak értékesnek számítanak a bécsi Wiener Werkstätte kiadónál kiadott szeces�sziós litográfiák, amelyek egy-egy darabja többször meghaladja az ezer eurós árat. Értékesnek számítanak a több száz euró értéket képező, zsinagógákat megjelenítő lapok is. Vida István elmondása szerint például a Lendvai Zsinagógáról nem lehet fellelni képeslapot, ha előkerülne, igen értékes lenne. Általában elmondható, minél régebbi kiadású és minél kisebb települést mutat be egy képeslap,

annál értékesebb. És egy rendszerezett gyűjtemény, aminek a létrehozásához sok tudásra és időre van szükség, többet ér, mint az egyes lapok értékének az összege. A képeslapokat a gyűjtő azért gyűjti, hogy azokat időnként lehetőség szerint be is mutathassa a nagyközönségnek. A kiállítás látogatói sokszor elcsodálkoznak, és megkérdezik, honnan sikerült a gyűjtőnek ennyi szép képeslapot összegyűjteni, amelyre a válasz a következő: sok-sok fáradsággal, időráfordítással és egy kis pénzzel a szorgalmas gyűjtő sok mindent meg tud oldani. Vida István eddig Lendván, Muraszombatban, Budapesten, Csáktornyán és Szentgotthárdon mutatta be képeslapjainak egy-egy tematikus kollekcióját.

Dragocena zbirka starih razglednic Istvána Vide István Vida iz Lendave je strasten zbiratelj in lastnik ene največjih zbirk starih razglednic iz srednje Evrope. Razglednice je pričel zbirati popolnoma naključno, ko je neke nedelje leta 1996 na bolšjem sejmu v Budimpešti pri prodajalcu takoj na vhodu opazil razglednico, ki je prikazovala njegovo hišo v Lendavi. Hkrati je dobil tudi od prijatelja v dar razglednico, o kateri je odkril, da gre za najstarejšo litografsko razglednico Dolnje Lendave. Osrednji del zbirke Istvána Vide predstavljajo tako imenovane panoramske razglednice, poleg tega pa ima okrog petsto razglednic s podobo Lendave oziroma okoliških naselij. Ima tudi več kot tisoč primerkov s podobami krajev

44

murskosoboškega in monoštrskega okraja. Del osrednje zbirke – skoraj pet tisoč kosov - so še razglednice Čakovca oziroma Medžimurja ter krajev zgodovinske Zalske županije. Posebej dragocen del zbirke predstavlja več kot štiri tisoč razglednic madžarskega založnika W. L. iz Budimpešte, čigar identiteta zaenkrat še ni natančno določena. Znano je le, da je deloval med leti 1906 in 1918, izdajal je razglednice z motivi mest, na podlagi monograma pa domnevajo, da bi lahko bil Lipót Weisz. Zbirka je nedvomno pravi zbirateljski zaklad. Zelo cenjene so tudi litografske razglednice, ki prikazujejo kraje z madžarskega, s hrvaškega in slovenskega področja. István Vida si je sočasno z rastjo

zbirke pridobil tudi bogato znanje o zbirateljstvu, primerno literaturo in dražbene kataloge, ki nudijo veliko pomoč pri določanju vrednosti posamezne razglednice. In katere so najdragocenejše? Seveda tiste,ki so najredkejše in najlepše. V srednji Evropi so to razglednice dunajske založbe Wiener Werkstätte ter tiste, ki prikazujejo sinagoge. Kot je verjeti Istvánu Vidi, razglednice - na primer s podobo lendavske sinagoge - zaenkrat še ni odkril nihče. Če bi se pojavila, bi imela zelo visoko ceno. István Vida je svojo zbirko pokazal tudi širši javnosti, posamezne tematske dele pa je predstavil na razstavah v Lendavi, Murski Soboti, Budimpešti, Čakovcu in v Monoštru.


A természet szépsége kel új életre A csuhéból készült díszeknek sajátos hangulata van, természetes anyaguk egyszerűségével és szépségükkel varázsolják el az embereket. És bár az alapanyag igazán egyszerű, hétköznapi, sőt, akár azt is mondhatják, hogy „pórias”, de aki értője a mesterségnek, tudja, hogy e népi kézműves termékek elkészítése finom, precíz munkát kíván, és egy-egy ilyen darab igazi értéket jelent.

Abraham Klaudia Egy muravidéki kis faluban, Kámaházán jártunk, itt él Tivadar Irénke és lánya, Évi, akik a Muravidék legismertebb csuhékészítői közé tartoznak. Mindketten viselik a népi iparművész címet és a Szlovén Kisipari Kamara kézművesi minősítésével is büszkélkedhetnek. A csuhétermékek készítésével családilag foglalkoznak, kisvállalkozásuk Szlovénia-szerte ismert. Rendszeres vendégei a nemzetközi és regionális kézműves vásároknak, valamint országszerte fellelhetjük

apró tárgyaikat egy-egy üzletben vagy turisztikai ponton, míg idehaza a Muravidék turisztikai kínálatát bővítik.

„A természetesség magában szép” A Tivadar család otthonában vendégeskedem. Az étkezőben a polcos szekrényen temérdek csuhétermék sorakozik, cekkerek, kosarak mindenütt, na meg különféle apró díszek, babák töltik ki a polcokat. Angyalkák, csillagok és betlehemi figurák, ezekből van most a legtöbb, hiszen közeledik a karácsony, amely a főszezon a csuhékészítőknek. A lakás melege keveredik a száraz, zörgős csuhé és az asztalon lévő mézes sütemény illatával, ez járja be a lakást – igazán kellemes. Megfőtt a tea is, így kedves vendéglátóinkkal az asztal köré

telepedünk. A beszélgetés – mint általában a történetek elmondásakor – a mesélés hangulatában folyik. Irénke néni a mesélő, mi hallgatjuk. – Édesanyámtól tanultam a csuhéval dolgozni, még gyerekkoromban. Megfigyeltem, hogyan csinálják, aztán segítettem, amiben tudtam. A cekkerekre akkoriban elég nagy volt a kereslet. Állítólag Amerikába szállították őket, egy biztos, hogy jó pénzt lehetett keresni velük, kötötték is az asszonyok szinte minden háznál. Ma a faluban már csak mi ismerjük a módját. Aztán a cekker iránti kereslet lassan elapadt, és ezzel a csuhékészítés művészete is feledésbe merült. Azután csaknem 40 évig senki nem fonta a csuhét itt mifelénk – gondol vissza Irénke. – Amikor nyugdíjba mentem, akkor döbbentem rá, hogy valami hiányzik az éle-

45

Fotó: Abraham Klaudia

Csuhékészítés a Muravidéken


Fotó: Abraham Klaudia

Irénke és lánya, Éva esténként több órát is eltölt a csuhétárgyak készítésével. A karácsony előtti időszak a legsűrűbb, de a kézművesség mindig jó kikapcsolódás számukra.

temből, valamivel foglalkoznom kellene. A Bakonaki-tónál a turizmus akkoriban kezdett beindulni, érkeztek a turisták, akik persze valamilyen szuvenírt is szerettek volna, Dobronaknak viszont nem volt helyi jellegű emléktárgya. A tengerpartról és Szlovénia más részeiből hoztak ide dolgokat, azokat árulták, ám ezekben semmi nem volt, ami a mi vidékünkre jellemző. Mi, nyugdíjasok akkor úgy gondoltuk, hogy ez igazán nem illő, összefogtunk és elhatároztuk, hogy a mi tájunkra jellemző dolgokat fogunk készíteni. Kitartóan dolgoztunk, mígnem eljött a nap, amikor saját kézműves alkotásainkkal első ízben bemutatkozhattunk. A kiállítás a dobronaki kultúrházban volt, és a helyieken kívül jöttek Magyarországról is, csupa kézműves. 46

Emlékszem, a cekkeremet hányan megcsodálták, és kérdezgettek, érdeklődtek, hogyan készítem. Ez engem annyira feldobott, hogy akkor és ott eldöntöttem, ezzel fogok foglalkozni. Ezután hamarosan Morácon (Moravske Toplice) volt egy kézműves találkozó, amit a Goricskó Nemzeti Park és Grad Község szervezett, itt is lehetőséget kaptam a bemutatkozásra. Amikor az ottani szervező meglátta a csuhétárgyaimat, arra buzdított, hogy küldjem el őket Ljubljanába a Szlovén Kisipari Kamarához minősítésre, mert amit csinálok, az a Muravidék jellegzetessége és biztosan megkapom rá a minőségi bizonylatot. Felküldtem, és nagy örömömre valóban megkaptam a szlovéniai kézműves termék minősítést a hagyományos, eredeti

készítésű kézműves tárgyaimra. Később Évi lányommal még három alkalommal küldtük el a termékeinket minősítésre, és minden alkalommal elismerték, így összesen négy certifikátumot kaptunk, egyet a fonott termékekre, egyet a jászolokra, egyet a babákra és egyet a csokrokra. Minden minősítés után részt vehettünk a kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi kézműves kiállításon Slovenj Gradecben. Irénke néni most előpakolja a kosarakat, cekkereket, retikülöket. A kosárkákat kezemben átforgatva vizsgálgatom: bonyolult fonási technikával készültek, csigavonalban vagy spirálban tekeredik a minta rajtuk, a cekkerek is mind szépen kidolgozottak, egyforma, hibátlan a szövésük, a toldás helye láthatatlan. Némelyikben hetési piros minta


Fotó: Abraham Klaudia

Nik a család legfiatalabb csuhésa, íme, elkészült a saját angyalkája.

szalad körbe, egy amolyan díszítősor, de épp csak annyi, hogy ízléses és eredeti maradjon a termék. Itt nincs helye a giccsnek, a természetesség magában szép. Közben újabb tárgyak kerülnek az asztalra, fából készült szegecses keretek vagy más néven kaptafák. Irénke elárulja, még a régi időkből valók mind. – A keret az alap és a méret. Erre először a karókat kell elkészíteni sodort csuhéból – mutatja. – Ezek közé kerül a fonás szép egyforma csíkokból. A kosár tetejét pedig pártázni kell, azzal zárjuk le a kosarat vagy cekkert. Könnyűnek hangzik, de a gyakorlott, ügyes kezeknek is 3–4 óra egy kisebb cekker elkészítése, míg egy nagyobb darab 8–10 órát is igényel. Ahhoz, hogy e sok szép tárgy

47

Fotó: Abraham Klaudia

Évi szívesen tanítgatja unokaöccsét, aki issza nénje minden szavát. A legfiatalabb csuhés egész évben gyűjti a természetből a felhasználható anyagokat, amelyekből aztán betlehem készülhet.


Fotó: Abraham Klaudia

Idén is több nagy betlehem készült, nagy részük már valamelyik kiállításon vagy vásáron díszeleg.

elkészüljön, alapanyagra, csuhéra, vagyis a kukorica csövét takaró levelekre van szükség. Hogyan folyik a csuhé előkészítése? – kérdezem Irénkét. – Először is a csuhét a kukoricatörés idején, szeptember elejétől lehet betakarítani. A leveleket már ott helyben gondosan megválogatjuk, hogy csak a szépek kerüljenek szárításra. Egy hétig is szárogatjuk, aztán zsákokba tes�szük és a padláson száraz, szellős helyen felaggatjuk, így akár évekig is eláll. A leveleket kénporral egy nagy kádban ki szoktam fehéríteni, amitől nem csak szebb lesz a csuhé, de a kisebb penészfoltokat is elhalványítja. Egy éjszakát tartom a kádban, aztán kiterítem, hogy a szaga elmenjen, majd visszateszem a zsákba, és amikor kell, onnan használjuk. Felhasználás előtt a száraz leveleket forró vízzel megnedvesítem, és a munkának innentől 48

folyamatosnak kell lennie. Ha a csuhé megint kiszárad, akkor nem lehet vele dolgozni, mert törik. Tehát fontos a jó alapanyag, az előkészítés, ami aztán a precíz munkával megadja a termék minőségét. Később Irénke már nem csak egy-egy kosarat vagy cekkert készített, ahogy az érdeklődés nőtt, úgy egész garnitúrák születtek. Idővel pedig a vásárlók a csuhébabák és apró díszek iránt is érdeklődni kezdtek. Irénke viszont ilyeneket nem szokott csinálni, így Éva lánya ezen a ponton kapcsolódott be a csuhézásba. – A figurák készítésekor sok mindenre magamnak kellett rájönnöm – mondja Évi. – Emlékszem, amikor még gyerek voltam, karácsony előtt a nagymama készítgette a szép nagy betlehemi jászolt, bele Kisjézust, Máriát és Józsefet. De akkor, gyerekként nem figyeltem oda, sőt „pörültem”

is a mamával, hogy mindenkinek olyan szép műanyag betleheme van, nekünk meg ilyen kell? Most pedig itt állnak az én betlehemi jászolaim csuhéból... Bárcsak kérdezhetnék tőle, hogy mit hogyan csinált. De már késő, többet már nincs kitől – mondja szomorúsággal a hangjában.

A tárgyaknak története van... Évi, aki legalább annyira becsüli a népművészetet és a kézművességet, mint édesanyja, osztálytanító pedagógus a Dobronaki Kétnyelvű Általános Iskolában. A gyerekeknek is szokott műhelymunkákat tartani, ilyenkor egyszerűbb dolgokat tanít nekik, mint a madarak, a pólyásbabák vagy az angyalkák megformálása. – A gyerekek


Fotó: Abraham Klaudia

nagyon szeretik az ilyen kézműves foglalkozásokat, ezeken keresztül megismerkednek a hagyományaikkal, ami fontos ahhoz, hogy tisztában legyenek az identitásukkal – mondja, majd a polcról levesz egy kosarat telis-tele madárkákkal. – Bármit készítünk, annak mind történelmi múltja van, valamilyen hagyományhoz köthető – mesél tovább Évi. – A madárkák fiújátékok voltak. Gergely-járáskor a fiúk házról házra jártak és Gergely-énekeket mondtak, s jutalmul ilyen kis csuhémadárkát, illetve tésztából sült madarakat kaptak. Az utóbbit megették, a csuhémadárkával pedig játszottak. Ezzel tehát a Gergely-járásra emlékezünk. Aztán valamikor a szép leányok búcsúkon a fiúktól ilyen kis csokrokat kaptak – mutatja Évi. – A fiúk a saját választottjuknak mézes szívet vettek, de ha a szomszédságban vagy a rokonságban szép lány volt, annak csokrot ajándékoztak. Így az a lány volt a szebb és számított „értékesebbnek”, amelyik több csokrot gyűjtött össze. A csuhébabákat, pólyásbabákat pedig régen az anyukák a kislányaiknak készítették, hogy amíg ők kint a mezőn dolgoztak, addig a gyerekek ezzel játsszanak. A pólyásbaba belsejében kukoricatusa van. Nekem is még megvan az enyém, amit a nagymama csinált nekem a mezőn, 20 éve készült, azóta őrizgetem. Ezek pedig az egyszerű parasztékszerek – terít az asztalra néhány csuhéból készült karperecet. – Ezeket a lányok maguk fonták, szerettek szépek lenni, és ilyen színes karkötőket készítettek maguknak – mosolyog, és néhányat a karjára húz.

Karácsonyi hangulatban Most a karácsonyi díszek és a betlehemek készítésének időszaka van, az apró Kisjézuskáktól a hatalmas betlehemekig minden készül folyamatosan. Vásárokra, kiállításokra és eladásra. – Amikor szezon van, akkor minden este a csuhézással foglalkozunk, de nem baj, szeretünk kézműveskedni,

A pólyásbabáknak hagyományuk van, régen az édesanyák a kislányaiknak készítettek ilyet: amíg ők a mezőn dolgoztak, addig a gyerekek a kukoricababával szépen eljátszottak.

engem ez teljesen kikapcsol, levezeti a feszültséget, jó stresszoldó – mondja Évi, közben látom az apró, részletesen kidolgozott kis alakokat: biztos, hogy örömmel készülnek, de felmerül bennem a kérdés, hogy ha egy ilyen aprócska figurára ennyi munkát kell fordítani, akkor mennyi időbe telik egy jászol elkészítése? – A jászolhoz a figurákat nem egyesével csinálom, hanem minden figurából többet elkészítek

49


Fotó: Abraham Klaudia

A cekkerek és a kosarak ma is a régi kaptafákon készülnek, az eredeti és az új modellek mind csinos darabok.

előre. Tehát például egy este csak Máriákat, másnap csak Józsefeket csinálok, míg édesanyám az istállókat fonja. Így amikor a betlehem elkészül, már csak az összeállítás marad hátra. – Az alapra felkerül az istálló és a moha, majd szépen a helyére kerül a szent család, pásztorokkal, báránykákkal. – A bárányok eredeti birkaszőrrel vannak borítva – mutatja Évi –, a babák karjába pedig drótot teszek, így könnyen hajlíthatók. A hajuk kukoricahajból vagy kenderből van, a szemüket pedig megfestem. Habár a néprajzi szabály szerint nem szabadna szemüknek lenni, de én némelyiknek rajzolok, mert már többen megkérdezték, hogy miért nincs. A figurák ruháját ruhafestékkel színezem, ahogy régen

50

csinálták. Egykor kilóra lehetett venni ezt a fajta ruhafestéket, most viszont idehaza nem lehet kapni, az interneten rendelem Amerikából. Megcsodálom az elkészült kicsi és nagy jászlakat. Köztük van egy közepes méretű, tisztán csuhéból készült darab, melyről alkotója elárulja, hogy egy európai kiállításon nagyon magas kitüntetésben részesült, 2010-ben az Európai Betlehem címet kapta. – Idén hová készült ez a sok szép betlehem? – kérdezem Évit. – Kiállításokra visszük őket, a nagyokat például Ausztriában, Bad Ischlben állítjuk ki, míg egy másikkal Szlovéniában, Sveta Gorán egy nemzetközi kiállításon jelenünk meg. Természetesen Európa idei kulturális fővárosában, Mariborban is ott leszünk egy nemzetközi kiál-

lításon. Aztán megyünk Veržejbe, Zalaegerszegre, Gradra, ide évente kétszer is elmegyünk. Tehát nagyon sok helyen megjelenünk, ezért ismernek is minket, szlovén viszonylatban mindenképp. A termékeink iránt a népművészeti múzeum is érdeklődött már. A Muravidéken is megtalálhatóak a munkáink, turisztikai üzletekben, kézműves vásárokon, a Bakonaki-tónál, de itt, az otthonunkban is fogadunk kisebb csoportokat, itt is lehet vásárolni. Ahogy Évi elmondta, a csuhétermékeket általában értelmiségiek keresik, akik becsülik a népművészetet, de a vevőkör ezen belül is leszűkíthető, hiszen az, aki becsülni, értékelni tudja és meg is engedheti magának az eredeti kézműves termékeket, az manapság elég kis


része a társadalomnak. A nagy mennyiségben előállító konkurencia pedig nem lojális a kis magánvállalkozókkal, gyenge minőségben és olcsón árulja a csuhétermékeket, amitől elveszik az értéke. – Jól jönne nekünk is egy prospektus vagy egy kiállítóterem, édesanyámmal nagy álmunk az is, hogy a szomszédságunkban lévő kódisállásos, romos hetési házunk egy napon kézműves házként működjön. De itt is ugyanaz a gond, önerőből sajnos mi magunk nem tudjuk ezt megvalósítani – mondja. Hosszas beszélgetésbe merülünk még a témában, amikor a bejárati ajtó kinyílik és félbeszakítja társalgásunkat. Évi unokaöccse, Irénke unokája toppan be az ajtón, Tivadar Nik az iskolából érkezik. – Ő az utód, a negyedik generáció a családunkban, aki csuhézik – mutatja be Évi büszkén az unokaöccsét, a

fiú pedig szégyenlősen mosolyog. Leül közénk, aztán ahogy feloldódik, hamar elmeséli, mi történt az iskolában. – Nik Irénke mamától látta először a csuhézást, és még egész kicsi gyerek volt, amikor már segíteni akart neki. Most pedig, ha lehetne, egész évben betlehemeket készítene – mondja mosolyogva Évi. – Egész évben gyűjti az ágakat és mindenféle termést, amiről úgy gondolja, hogy felhasználhatja majd a betlehemekhez. Fiú létére nagyon szeret csuhéval foglalkozni. Mivel az asztalon elő van pakolva sok minden, Tim rá is kérdez Évitől, hogy éppen készít-e valamit, mert ha igen, akkor ő bizony segítene. – Miért is ne? – jött a válasz, és hamar műhellyé alakult az étkezőasztal. Végül angyalkában egyeztek meg, mert az viszonylag könnyű. Nik pontosan követi nagynénje utasításait, és a karácsonyfadísz nemso-

kára el is készül, Nik pedig büszkén mutatja. Szép lett. – Jó lenne, ha ez a szép hagyomány nem veszne el – mondja Évi kissé elgondolkodva. – Legalább csak annyira maradjon meg, hogy ne vesszen feledésbe. És ez a gondolat bizonyára nem a kisfiúhoz, hanem a mai korhoz szólt. Talán ha elszakadnánk a tömegcikkektől és helyettük néha eredeti és értékes kézműves termékeket vásárolnánk, akkor ezzel támogatnánk a helybéli kézművest, ápolnánk, terjesztenénk a hazai kultúrát és hagyományt. A Tivadar családban mélyen gyökerezik a hagyományok és a népművészet iránti rajongás. Évi a csuhékészítésen kívül eredeti hímzéseket készít már gyerekkorától, s folytatja a népi viaszos tojásfestést is, amire népi iparművész címet kapott. Irénke pedig a csuhékészítés népi iparművésze.

Izdelki iz ličja družine Tivadar iz Kamovcev Okraski iz ličja pričarajo svojevrstno vzdušje, navdušijo s svojo naravno lepoto in preprostostjo. Tisti, ki obvladajo to ljudsko mojstrstvo, vedo, da zahteva izdelava izdelkov iz ličja spretne prste, natančnost in ljubezen do dediščine. Irena Tivadar in hči Eva iz Kamovcev v Prekmurju sta med najbolj znanimi izdelovalkami predmetov iz ličja. Obe sta ponosni nosilki naziva »mojstrica umetnostne obrti«, za okrasne in uporabne izdelke pa sta si pridobili tudi certifikat Obrtne zbornice Slovenije. Sta redni gostji domačih in mednarodnih sejmov, njuni izdelki pa so naprodaj v trgovinah s spominki

širom Slovenije. Izdelujeta cekarje, košare, različne drobne predmete, punčke, v predbožičnem času pa angelčke, zvezdice in figure za jaslice. Ljubezen do tradicije in ljudske obrti je v srcih članov družine Tivadar globoko ukoreninjena. Irena se je mojstrstva naučila v otroštvu od svoje matere, znanje pa je kasneje prenesla tudi na hčer in celo na vnuka Nika. Vse figure iz ličja imajo svojo zgodovino in se navezujejo na določene ljudske običaje. Tako so na primer na gregorjevo fantje dekletom podarjali ptice iz ličja, ob proščenjih so dekleta od njih dobivala majhne šopke, za lepotičenje pa so si izdelovala zapestnice. Nekoč so matere svojim otrokom izdelovale lutke iz ličja, da

so se med tem, ko so one delale na njivi, lahko igrali z njimi. Tivadarjevi si želijo, da bi se tradicicija izdelovanja izdelkov iz ličja ohranila tudi v prihodnjih generacijah. Pogoj za to pa je predvsem ozaveščenost družbe in prepoznavanje pomena izvirnih rokodelskih izdelkov. S tem bi podpirali rokodelce in hkrati ohranjali domačo kulturo ter tradicijo. Toda za vse to je potrebna tudi dobra reklama, mogoče kakšen privlačen prospekt ali razstavni prostor, saj je množična proizvodnja zelo nelojalna do majhnih obrtnikov. A kot povsod je tudi na tem področju največja težava pomanjkanje denarja.

51


Gerencsérek öröksége

Egy szép formájú, nemesen egyszerű fazekasárunak lelke van A fazekasok – vagy másként gerencsérek – az agyagművesség mesterei, akik agyagból égetéses technikával használati és dísztárgyakat hoznak létre. A fazekasságot az ősi mesterségek között tartjuk számon. Egy legendamese szerint az első fazekas maga az Ördög volt, aki a Teremtőt utánozva a föld porából embert akart gyúrni, de vállalkozása nem sikerült.

Kepéné Bihar Mária Sikertelenségében feldühödve az összegyúrt agyagot a tűzbe hajította, ahol cseréppé égett. A történet szerint innen ered a fazekasság, az viszont tény, hogy a régészek már a kőkorszaki rétegektől kezdve találnak agyagedényeket, agyagból készült szobrocskákat. Az edények kezdetben még agyaghurkákból, felrakásos technikával készültek, és a legegyszerűbb módon ujjbenyomással, karcolással díszítették őket. A fazekaskorong a vaskor találmánya volt. A fazekaskorongok kezdetben kézzel hajtott egyszerűbb eszközök voltak, a lábbal hajtós korongot a magyar fazekasok a 15. század táján

52

ismerték meg. Erre utal a régészeti leletekben talált agyagedények vékonyabb, egyenletes falvastagsága. A fazekasmesterség kialakulásának és fejlődésének alapvető feltétele az edények készítésére alkalmas agyag természetbeli előfordulása. A legjobb minőségű agyagot szolgáltató bányák körül alakultak ki a Kárpát-medence fazekasközpontjai. Az edények formáját és díszítettségét tekintve a magyarság páratlanul gazdag fazekashagyománnyal rendelkezik. A 15. század nemcsak az álló tengelyű, lábbal hajtott korong megjelenésével reformálta meg a fazekasságot, hanem ekkortájt terjedt el az edények ólommázazása is. Az ólommáznak nemcsak az volt a funkciója, hogy „vízhatlanná” tegye az edényeket, de új díszítési módok alkalmazására is lehetőséget adott. Az egyre díszesebb edények ekkor már nemcsak konyhai eszközként voltak használatosak a parasztság körében, de lakásdíszként is felhasználták őket. A történészek szerint a magyar fazekasok előbb termékükkel adózó jobbágyok voltak, majd – főleg városi környezetben – később lett a fazekasságból különálló, céhes mesterség.

A 15. századtól jelentős hatást gyakorolt a magyar fazekasságra a török kultúra is. A 16. században megjelenő habán, azaz anabaptista vallású fazekasok pedig újra megreformálták a fazekasságot, megjelentek az ónmázak is. A 18. és 19. században így a magyar fazekaskultúra sosem látott virágzásnak indult. E kivirágzás elősegítette a fazekascéhek számának a növekedését is. Az 1890es országos statisztikai adatok szerint mintegy 7000 fazekas dolgozott az akkori Magyarország területén, akik 30–40 millió edényt gyártottak évente. Néhány faluban szinte mindenki fazekassággal foglalkozott, ezt támasztja alá a székelyföldi Csíkmadarasról szóló versike is: „Ez a falu Madaras, hol a pap is fazekas.” Erre az időszakra a kerámiák formája és díszítettsége szerint hat nagy stíluscsoportja alakult ki a kerámiakészítésnek: Közép-tiszai terület (Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztó, Eger), Felső-tiszai terület (Vámfalu, Bikszád), Felvidéki terület (Gömör megye, Bakabánya), Közép- és Dél-alföldi terület (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar), Dunántúli terület (Sárköz, Mohács,


53

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Tejeskรถcsรถg


Fotó: Meszelics László

Kuglófsütő

Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár, Sümeg, Magyarszombatfa és környéke), valamint Erdélyi terület (Torda, Jára, Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság).

Az Őrségben egész családok gyakorolták a mesterséget E rövid összefoglalást követően vegyük sorra szűkebb pátriánk fazekassággal kapcsolatos emlékeit. Fazekasságáról nevezetes vidéknek számít az Őrség a népi kultúra tisztelői körében. A Nyugat-Dunántúlon, így az Őrségben is a fazekasokat gerencséreknek nevezik, amely a délszláv „grncsár” szóból származik, ami ugyancsak fazekast jelent. Vidékünkön a Zürich-völgyi községek: Magyarszombatfa, Gödörháza, Kisszerdahely és Velemér fazekassága napjainkig megőrizte hírnevét. 54

Az Őrség talaját a pleisztocén kori vályogképződés határozta meg. Az arasznyi termőföldréteg alatt már agyag következik, amely kevésbé alkalmas gabonatermelésre, de annál inkább edénykészítésre. Ráadásul olyan jó minőségű, kimagasló tűzálló képességű agyag bányászható itt, amely különösen megfelel sütőés főzőedények korongozásához. A fazekasság szerteágazó tudást kívánó mesterség, amelyben benne foglaltatik az agyag kibányászása és feldolgozása, a nagy ügyességet kívánó korongozás, a szépérzéket igénylő díszítés, valamint a technikai jártasságot feltételező égetés. Az Őrségben egész családok gyakorolták ezt a mesterséget, ahol mindenki kivette a részét a munkából, a tudás apáról fiúra, sőt később leányokra is szállt. Nevezetes őrségi fazekastermékeknek számítottak a különféle sütő- és főzőedények, valamint a bugyogás (vagy bugyogós)

korsó. A mesterek a kályhaépítést is igen magas fokon gyakorolták. Az őrségi fazekasok kiterjedt vásárkörzettel rendelkeztek, késztermékeiket szekéren szállították Zalába, Vasba, Somogyba, és cserélték terményekre vagy pénzért értékesítették. E fazekasfalvak közé tartozik a ma Szlovénia területén található Szerdahely is, amely ezer szállal kötődik a Zürich-völgyi falvak fazekashagyományához. Dr. Kós Károly néprajzkutató 1942-ben tanulságos gyűjtést végzett a szerdahelyi Antal Ferenc fazekasnál, s kutatómunkájának eredményeit 1986-ban, a Vasi Szemlében tette közzé. Antal Ferenc visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1920 táján még 22 fazekas dolgozott Szerdahelyen, de 1942-ben már csak az ő műhelyében forgott a korong. Antal Ferenc a híres veleméri Antal fazekascsaládból származott. Budapesten tett mestervizsgát, hogy kiváltsa a fazekas- és kályhásmester-


ség gyakorlásához szükséges iparengedélyt. Antaltálokként is emlegették szépen mázolt edényeit. Az utolsó szerdahelyi fazekas, Antal Ferenc 1962-ben hunyt el, és vele együtt sírba szállt az a tudás és kézügyesség, amelyet a szerdahelyi fazekasok az évszázadok folyamán felhalmoztak. Érdekességként megemlíthetjük, hogy az Őrség egyik legismertebb fazekas-dinasztiájának, a Czughcsaládnak az egyik tagja, Czugh János fazekasmester, a Népművészet Mestere Domonkosfán született 1917-ben. Czugh János a fazekasságot édesapja műhelyében tanulta és 1938-ban tett mestervizsgát. 1949-ig önállóan dolgozott, majd a következő évben Dezső öccsével megalapította a magyarszombatfai Fazekas Háziipari Szövetkezetet. 1964-ben testvérével együtt a Zalaegerszeg melletti Tófejre költöztek, ahol a kerámiaüzem egyik alapító tagja és főművezetője lett. Munkája mellett

Fotó: Meszelics László

A muravidéki magyarság körében a leggazdagabb kerámia- és fazekasságtörténeti gyűjteménnyel a Lendvai Galéria és Múzeum büszkélkedhet.

kitartott népművészeti tevékenysége mellett is. 1970-ben elnyerte a Népművészet Mestere címet. A népművészet értői és rajongói szerint az őrségi kerámiakészítés egyik legnagyobb, újító szellemű mesterét tisztelhetjük benne. Emlékszobája egykori lakóházában, Magyarszombatfán tekinthető meg. Míg az őrségi fazekasság jelentősége sokak előtt ismert, azt már kevesebben tudják, hogy Dobronakon és a Hetésben az 1700-as években még igen jelentős volt a fazekasok száma. A 18. század végéről maradt ránk a dobronaki fazekascéh szabályzata is, amelyet a Zala Megyei Levéltár őriz és a Források a Muravidék történetéhez című forrásgyűjtemény 1. kötete is közöl. A törökellenes felszabadító háborúk és a Rákóczi-szabadságharc után az összeírók 1728-ban Dobronakon 65 örökös jobbágyot, 18 zsellért és egy nemes jogállású családfőt írtak

össze. Közülük hatan fazekassággal is foglalkoztak a földművelés mellett. Az 1750-es adatok szerint a Dobronakon fazekassággal foglalkozók száma már 86-ra nőtt. A településen ekkor 44 mester űzte – ha csak kiegészítő foglalkozásként is – ezt az ipart, így e mezőváros a környék fazekasságának központjává vált. A dobronaki fazekasok száma az 1770es évekig folyamatosan növekedett, de ettől kezdve a fazekasság súlya fokozatosan csökkent a településen. A dobronaki fazekascéh 1775-ben kelt szabályzata előírta a céhmesterek választását, a legényből mesterré válás folyamatát és gondoskodott a megfelelő munkamorálról is. „Ha valamely legény dologtevő napon kóborol, vagy a műhelyben szun�nyadozva henyél, avagy blumen mendagh napot ül és tart, elsőben 30, másodikban 45 krajcárt, a legények cassájába fizessen, harmadszor pedig a céhnek, hogy érdemesen 55


Fotó: Meszelics László

Nevezetes őrségi fazekastermék: a bugyogós korsó.

56


büntetődjön, bejelentessék, ha pedig a mester bejelenteni elmúlatná, ezen elmulasztásért két forintra a céh által büntettessék.” Kerecsényi Edit levéltári kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a Hetésben, Bödeházán 1773-ban 14-en, Radamosban 1750-ben 10en, Zsitkócban 11-en foglalkoztak fazekassággal. A fönt említett három településen 1838 és 1845 között kettő-kettőre apadt a fazekasok száma. Nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy a vendvidéki, filóci és kebelei fekete kerámia is igen ismert volt a térségben. A fazekasság a szlovéniai magyarság körében nem maradt fenn a mai napig folytonosan élő hagyományként, de törekednek az újjáélesztésére. Több iskolában működik kerámiaszakkör Horváth Csaba zalaegerszegi fazekas irányításával, valamint a dobronaki PannArt Kézműves Házban is ápolják e ha-

gyományt. A szlovéniai magyarság fazekassággal kapcsolatos emlékeit őrzi a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény, a Dobronoki György-ház és a domonkosfai néprajzi kiállítás is, de a leggazdagabb kerámia- és fazekasság-történeti gyűjteménnyel kétségtelenül a Lendvai Galéria és Múzeum büszkélkedhet. Több száz népi kerámiája szinte minden agyagedénytípust felvonultat, továbbá a gerencsérmesterséget bemutató eszközei is igen értékesek. Ez a gyűjtemény egyelőre a raktárban várja, hogy méltó kiállítási lehetőséget kapjon. A magántulajdonban lévő Gálics István-gyűjtemény is értékes népi kerámiaanyagot foglal magába. Érdemes volna Szerdahelyen is egy kisebb fazekas-kiállítást rendezni, valamint a domonkosfai gyűjteményben megemlékezni Czugh Jánosról. A fazekasság azon ritka kézműves mesterségek közé tartozik, amelyek

annak ellenére, hogy napjainkra megváltoztak a főzési szokásaink, megtartotta létjogosultságát. A fazekasok portékáira ma is nagy az igény, a cserépkályha- és kemenceépítés, valamint a cserépedényekben főzés-sütés újra reneszánszát éli. Magyarszombatfán egész évben nyitva állnak a fazekasok műhelyei, és minden július második hétvégéjén nemzetközi fazekas-találkozóra és vásárra kerül sor a településen. A lendvai Katalin-napi vásár sem múlhat el fazekasok nélkül. Horváth Csaba zalaegerszegi és Czibor Imre alsópáhoki fazekasok állandó részvevői a vásárnak szemet gyönyörködtető portékáikkal. Egy szép formájú, nemesen egyszerű fazekasárunak lelke van. Megszépíti az otthonunkat, a benne főzött ételek íze pedig semmihez sem hasonlítható. A kerámia a négy őselem, a tűz, a víz, a levegő és a föld csodálatos találkozásából születik.

Starodavno lončarsko mojstrstvo Lončarska središča Karpatskega bazena so se izoblikovala okrog nahajališč najkakovostnejše gline, saj je lončarski izdelek čudovit skupek štirih elementov: ognja, vode, zraka in zemlje. Lončarstvo na Madžarskem je doživelo svoj razcvet v 18. in 19. stoletju. Po statističnih podatkih iz leta 1890 je takrat delovalo v deželi okrog sedem tisoč mojstrov, ki so letno izdelali od 30 do 40 milijonov izdelkov oziroma posod. Uporabljali so jih tako za shranjevanje kot okraševanje domov. Med znana lončarska področja sodi tudi pokrajina Őrség (Stražišče), kjer so to mojstrstvo gojile cele družine,

znanje pa se je praviloma prenašalo z očeta na sina, kasneje celo na hčere. Med vasmi z bogato lončarsko tradicijo ima posebno mesto Središče na Goričkem. Po podatkih iz raziskave etnologa dr. Károlya Kósa naj bi še leta 1920 v vasi delovalo kar 22 lončarjev, po dvajsetih letih pa se je ohranila le še delavnica znanega mojstra Ferenca Antala. V 18. stoletju se je z lončarstvom ukvarjalo veliko ljudi tudi v Dobrovniku in ostalih hetiških vaseh. Po podatkih iz leta 1750 je denimo v Dobrovniku lončarsko obrt prijavilo 86 oseb. Do leta 1770 je njihovo število postopoma naraščalo, nato pa naglo upadlo. Arhivsko-zgodovinska znamenitost iz tega obdobja je

ohranjen pravilnik dobrovniškega lončarskega ceha. Podatki pričajo, da je bilo v tem obdobju denimo v vasi Bödeháza 14, v Radmožancih deset, v Žitkovcih pa enajst lončarjev. V omenjenih vaseh se je to število v prvi polovici 19. stoletja znižalo na vsega dva mojstra.V Prekmurju je znana tudi črna keramika iz Filovcev in Kobilja. Zgodovino lončarstva ohranjajo etnološko-zgodovinska zbirka v Krplivniku, hiša Györgya Dobronokija v Dobrovniku ter etnološka razstava v Domanjševcih, z nedvomno najbogatejšo zbirko več sto keramičnih in lončarskih izdelkov pa se lahko pohvali Galerija-Muzej Lendava.

57


58


A Muravidék jelképe a népi hiedelemben

Áldás száll a házra, melyen gólya fészkel

Abraham Klaudia A gólyára Európában szerencsehozóként tekintettek, több európai nép – a magyarokhoz

hasonlóan – nemzeti madarának tartja. Ugyan nagyon félénk állat, mégis mindig a településeken, az emberek szomszédságát keresve épített fészket. Pontosan tudja, hogy melyik vidéken hogyan fogadják. A háztetőn, a kéményen meghagyott gólyafészek azt jelenti számára, hogy meleg szívvel várják vissza az ott élők. A kémények, villanypóznák helyett vagy mellett manapság már magas fészkelő helyeket is állítanak számukra, hogy kedvet csináljanak a barátságos madárnak a fészekrakáshoz. A madár megismeri házigazdáját, és minden jóakaróját

megkülönbözteti a rosszakaratú idegentől. Úgy tartják, áldás száll a házra, melyen gólya fészkel. A ház felett köröző madár láttán az emberek hitték és még ma is hiszik, hogy a házra hamarosan gyermekáldás vár, de ha a ház udvarán vagy a ház előtti árokban békát fog a gólya, abba a házba is hamarosan kisbaba fog érkezni. A gólya tehát köztudottan a gyermekáldásnak az előfutára. Még az álmoskönyv szerint is gyarapodást jelent a családban sok gólyával álmodni. De vajon honnan jött az a hiedelem, miszerint a gólya hozza a kisbabát?

A gólya ragaszkodik a tájhoz, a fészkéhez, ahová minden évben visszatér.

59

Fotó: Tomaž Galič

A gólya időtlen idők óta különleges helyet tölt be az emberek életében, mivel szépsége mellett belső tulajdonságai az emberi erényekhez is például szolgálnak. Ezáltal a népek minden korban tisztelettel viszonyultak hozzá, mítoszok, népi babonák születtek róla, lényét csodákkal is felruházták. A gólya a Muravidék szimbóluma is.


Fotó: Tomaž Galič

Szlovéniában a környezetvédelem jelképállata, mely a természet szeretetét és a természetvédelem fontosságát hirdeti.

60


Fotó: Jože Pojbič

A frissen kaszált réteken – a Muravidéken a síksági rétek gazdag táplálékot biztosítanak –, vízpartok közelében vadászik rovarokra, békákra, egerekre.

Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekem kisbabát…

Fotó: Jože Pojbič

Valószínűleg egy régi pogány szokásból ered, amikor az emberek még a vízi istenekhez könyörögtek gyermekáldásért. Mivel a gólya vízi madár, a keresztény hitre térés során átvette a víz szellemeinek szerepét. Ezért a házaspárok gyermekáldásra számíthattak, ha gólyák köröztek fölöttük vagy leszálltak a házra. Egy másik magyarázat szerint azért hozza a gólya a kisbabát, mert a költöző madár ősszel Afrikába repül, és március végén, április elején a tavasz hírnökeként, ráadásul kilenc hónappal a nyári napforduló (június 21.) után tér vissza. A nyári napforduló pedig a pogányok szerint a házasság és a termékenység ünnepe. Sok gyerek A termékenység és az anyai gondoskodás mellett a gólyát 61 a bőség, a hűség szimbólumaként is tisztelték.


Fotó: Jože Pojbič

fogant ilyenkor, így ezáltal sokszor egybeesett a gyermekek születése és a gólyák érkezése, ezért összekapcsolódott a két esemény. Ugyancsak ismert egy változat, kedves monda a kisbabát hozó gólyáról: a kisbabák a tó közepén kinyílott vízililiomok között „teremnek”. Oda csak a gólya tud bemenni hosszú lábaival, majd hosszú csőrével megfogja a baba hasát és egy pelenkába beleteszi. Így alakul ki a köldök. A gólya a csőrében összefogja a pelenka csücskeit, felszáll, és annak a háznak az ablakán teszi be a babát, ahol kisbabára várnak. Mivel a gólya nem tudja, hogy kisfiút vagy kislányt szeretne a család, így véletlenszerűen dől el a kisbaba neme.

62

„Aki nem áll fél lábon, lusta lesz a nyáron” A néphit is több jelentéssel ruházta fel a gólyát. Szent állatnak tartották, a termékenység és az anyai gondoskodás mellett a bőség, a hűség szimbólumaként is tisztelték. Hitték, hogy akinek a házára gólya telepszik és fészket rak a kéményére, annak a házát megvédi a villámlástól és a tűztől, gazdagságot és hosszú életet hoz annak lakóira. A gólyafészket éppen ezért nem is merték lerombolni, féltek, hogy akkor átok sújtja majd a házat. Úgy hitték, hogy aki leveri a fészket, annak házát tűzvész pusztítja el vagy némán születik majd a gyermeke. A gólyák visszaköltözése is megihlette a vidék emberét, ezzel kapcsolatosan is különféle babonák születtek. Például úgy tartották, hogy aki tavasszal repülő gólyával találkozik először, az egész évben szorgalmas

lesz. Ám aki álldogáló gólyát pillant meg, az egész évben lusta lesz. Ez utóbbi „csapás” viszont megelőzhető az alábbi mondóka fél lábon történő elmondásával: „Gólyát látok, fél lábon állok, aki nem áll fél lábon, lusta lesz a nyáron”. Az emberek tehát az idők során a gólyát számos mítosszal, babonával ruházták fel, a legkedvesebb vonásának mégis talán a hűségét tartották. Hiszen a gólya ragaszkodik a tájhoz, a fészkéhez, ahová minden évben visszatér. Hűséges a társához, szeretettel bánik vele és egy egész életre hozzáköti magát. A gólyaszülők pedig nagyon gondosan nevelik fiókáikat, vigyázzák és óvják, amíg kicsinyük nem képes a saját „fél lábán” megállni. Amikor nálunk vége a nyárnak és eljön a ködös ősz, gyönyörű madaraink elvándorolnak KözépAfrika tájaira telelni. A Muravidékről – Polana, a gólyák európai faluja határából – több mint száz gólya indul útra, ami a legnagyobb csapat Szlovéniában. Mintegy 12 ezer kilométert is megtesznek, nyugaton Gibraltár, Keleten pedig a Boszporusz felett repülve kerülik ki a Földközi-tengert. De tavasszal újból visszatérnek, hogy vidékünkre jó időt, szerencsét és gyermekáldást hozzanak.


Kapornaki Tájház A Skerlák-házban Kapornakon Történeti-néprajzi gyűjtemény

A ház minden nap látogatható. Csoportos látogatás esetén a 02 559 80 33-as, illetve a 02 559 80 21-es telefonszámon lehet előzetesen bejelentkezni. Egyéni látogatásokhoz a kulcs a szomszédban (Kapornak 3. szám alatt) kapható meg.

63


Becses tárgyaink

A menyasszony titkainak őrzője A néprajzi tárgyak egyik legbecsesebbike, ha úgy tetszik, királynője, vitathatatlanul a tulipános láda. Megannyi asszonyi titkok őrzője, a női lélek kecses jelképe.

Lendvai Kepe Zoltán

Fotó: Tomislav Vrečič

A ládák az emberiség legősibb bútordarabjai közé tartoznak, kőből készített változatait az ókori közel-keleti civilizációkból is ismerjük. Elődeink a baltával megmunkált és faszegekkel összeillesztett ácsolt ládákban

64

terményeket, vagyontárgyakat és ruhákat tároltak. Díszítésük reliefszerűen faragott vagy geometrikus formákkal karcolt volt. Később már fűrészelt és gyalult deszkából készítették a ládákat. Az asztalosok által előállított bútorok megjelenésével számos bútorkészítő központ alakult ki a Kárpát-medencében, ezek mindegyike jellegzetes szín- és motívumvilággal rendelkezett. A ládák legdíszesebb típusai a mennyas�szonyi, azaz a tulipános ládák. Ezek legelterjedtebb díszítőelemei a magyarságnál a tulipán, a szőlő

és a kereszt voltak, amelyek a termékenységre, a szerelemre és a hitre utaltak. Ahogy elnevezésük is mutatja, ebben gyűjtötték össze a leányok a kelengyéjüket, amely nem csak a saját maguk által szőtt és díszített textilekből, ruhaneműkből állt, de ebben tartották a Bibliát, a könyveket, a megtakarított pénzüket és a vásárolt anyagokból készült díszesebb ruhákat, ékszereket is. A tulipános ládát általában az apa asztalossal készíttette vagy vásárban vette férjhez menő lányának. A ládára rákerült a lány monogram-


Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

ja és a készítés vagy a házasságkötés évszáma is. A tulipános láda különösen védettnek számított: általában zárral volt ellátva és mindenkinek tiszteletben kellett tartania, csak a tulajdonosa nyúlhatott bele. A régi lakodalmi szertartások egyik kulcsmozzanata volt, amikor a menyasszony kelengyéjét, ládáját és ágyát a vőlegényes házhoz szállították. A tulipános láda a nő férjhezmenetele után is személyes tulajdona maradt, nem számított a közös vagyontárgyak közé. Nem is csoda, hogy kulcsait féltve őrizték. A ruhatartó ládák funkcióját később a fiókos szek-

rények, azaz a sublótok, majd az ajtós szekrények vették át. A Muravidéken fellelhető tulipános ládák kutatása még számos megfejtetlen rejtélyt tartogat. A

világos piros vagy okker alapszínű, téglalap alakú képmezőkben zöld, világoskék, fehér, fekete, citrom- és narancssárga növény- és virágmotívumok, leggyakrabban tulipánok láthatók. A fekete vonalvezetéssel kialakított formák kifestése foltszerű. Arról mind a mai napig nincs megbízható adatunk, hogy hol működött az a bútorkészítő és bútorfestő központ, ahonnan ezek a ládák származnak. Talán a levéltári források közül egyszer csak előbukkan majd egy hagyatéki leltár vagy végrendelet, amely útba igazít bennünket. A Lendvai Galéria és Múzeum mintegy húsz ácsolt és tulipános ládát őriz, a muravidéki régi házak padlásai pedig ki tudja, hogy még mennyit?

Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

65


Vígjátékok Vígjátékok

Előadások

Koncertek Koncertek

Balett

Balett

Hangversenyek

Musical Színházi előadások

Dráma Dráma

Önökkel

2 013

Önökért

66

Művelődési és Promóciós Intézet Lendva, Zala György tér 1, 9220 Lendva, Szlovénia Telefon: ++ 386 (0)2 577 6022 (Pénztár) • E-mail: gledalisce@zkp-lendava.si

www.zkp-lendava.si

Fotó: Tomaž Galič, grafika: OP

2013


Szomszédságban

Befogadó Őrség Már a megnevezése is különleges, hiszen az általános magyarországi gyakorlattól eltérően nem földrajzi jellemzőből származik a neve, hanem saját történelme volt a keresztapja. A történelmi Őrség lakói az államalapítás óta a határőrizettel megbízott magyar vagy a magyarokhoz csatlakozó nemzetekből kerültek ki, akiknek elsődleges feladata az ország területi egységének a megőrzése volt. Cserében a királyoktól feltételes szabadságot kaptak, amihez történetük során végig ragaszkodtak.

Horváth Ferenc Kicsit cinikusan megjegyezhetnénk, hogy a szabadságát az Őrség Trianon után veszítette el, amikor a vasfüggöny kettészelte: kettévágta Őrségre és Goričkóra, ahogy mi nevezzük a szlovén oldalon rekedt tájrészt. A vasfüggöny egyfajta elszigeteltséget, nem bántó szándékkal mondhatni úgy is, hogy lemaradást hozott, s az akkori hátrányból most, a demokratikus időkben a tájegység a turizmusnak köszönhetően megpróbál előnyt kovácsolni. Főleg a nagyvárosi emberek szeretnek „visszalátogatni az időben”, s a megőrzött természetben, tájházakban, állatoktól népes udvarokon nosztalgiázni a múltról. Nem véletlen

tehát, hogy az Őrség Magyarország egyik legközkedveltebb turisztikai célpontjává vált. Magyarország és Szlovénia EU-csatlakozásával, de főleg a schengeni határoknak köszönhetően a kettészakadt Őrség ismét egyesülhetett, s ez a turisztikai és gazdasági kínálatban egyre inkább érzékelhető. Ezúttal a sorozat szellemében pusztán a „határ túloldalára” koncentrálunk, de aki ellátogat ide, megtapasztalhatja a közigazgatásilag elválasztott térség két felének egységét. A határőrző-katonáskodó szellemiséget legtovább Kercaszomor őrizte meg: 1919 végén Szo­mo­ró­ cot megszállták a Szerb–Horvát– Szlovén Királyság csapatai, ám a következő év augusztusában a falu lakosai fegyverrel szálltak szembe a megszállókkal, s ennek köszönhetően 1922. február 9-én a falu újra Magyarországhoz került. Ennek emlékét őrzi az 1877-ben épült haranglábra felfüggesztett új harang. A történelmi eseményért 2002-ben Kercaszomor elnyerte a „Vas Megye Legbátrabb Községe” (Com­ mu­nitas Fortissima Co­mitatus Vas) címet. A túrázást kedvelők felkereshetik itt a magyarszombatfai út közelében, a Haricsa-domb alatt található Malomkertet vagy elsétálhatnak Kercaszomor és Bajánsenye közös szőlőhegyére, amelynek legmagasabb pontjáról különösen

szép a kilátás. Bajánsenyén a templom kertjében a millenniumi hársfák Árpád vezérnek, István királynak, Kossuth Lajosnak és Ferenc Józsefnek állítanak emléket: érdekes módon egyedül az utóbbi száradt el... A jószomszédi kapcsolatokról tanúskodik a közös májusfaállítás a szlovéniai Hodossal minden évben. A turisták számára érdekes lehet az Őrségi Vigasságok – parasztlakodalom a Kerka mentén című eseménysorozat is. Az Országos Kék Túra útvonalán található Ivánc, ahol az 1745-ben báró Sigray Károly által építtetett barokk stílusú kastély tekinthető meg. Az épületet övező gyönyörű parkban virágzik Magyarország legnagyobb, messze földön híres tulipánfája. Manapság a kastély csak kívülről tekinthető meg, hiszen egy gyógyintézet működik benne. A falu másik nevezetessége az 1913-ban Hendrick Antal tervei szerint épült templom, aki Koós Károly zebegényi templomát tekintette mintaképnek. Ivánc a rábai vadvízi evezősök és a túrázók kedvelt pihenőhelye is, a folyóban pedig horgászásra is van lehetőség. Kondorfát gyönyörű erdők ölelik körül, s ahogy számos őrségi helyen, itt is megteremnek az ízletes gombafajták, amelyek több családnak jövedelmet is hoznak. A falu büszkesége a katolikus templom, 67


Fotó: Horváth Ferenc

Az Őrség ősszel.

68

Fotó: Horváth Ferenc

Az őriszentpéteri templom.


69

Fotó: Horváth Ferenc

A veleméri Árpád-kori templom.


Fotó: Horváth Ferenc

Szalafőn számos régi épület megmaradt eredeti állapotában.

ami 1850–1851-ben épült. Magyarszombatfa mindmáig többek közt a cserépedényekről híres, a faluban most is sok mestere van ennek az tevékenységnek: számos ház falán olvasható a „fazekas” felirat, s a település kézműves tevékenységét mutatja be a Fő út 52. szám alatt található Fazekasház. A múlt századi, három helyiségből álló szegényparaszti házat 1974-ben állították helyre, majd 1996-ban újították fel. 2002 óta minden évben megrendezésre kerül itt a Nemzetközi Fazekas Találkozó. Magyarszombatfán tekinthető meg a műemléki tornácos házban az állandó Vadászati Kiállítás is, ahol a kertben vaddisznók és szarvasok teszik élővé a bent látottakat. Látványosságként és termelőüzemként is működik, így kedvelt célpontja a turistáknak a Kecskesajt Manufaktú70

ra, mely egész évben látogatható. Nagyrákos egyik nevezetessége az 1300-as évek derekán épült román stílusú, Borromei Szent Károly tiszteletére szentelt római katolikus templom, a másik pedig már az újkor „szülötte”, a magyar–szlovén vasútvonalon épült 1400 méter hosszú völgyhíd és a 375 méteres Zsuzsanna alagút, amelyet 2000ben adtak át. A helytörténeti anyag 2007-től egy felújított zsúpfedeles tájházban tekinthető meg. Aki Őrimagyarósdot autóval Nádasd irányából közelíti meg, az erdei út fenyveseinek, az úgynevezett „Csonkának” a gyönyörű látványában részesül. A településen székelykapu, kilátótorony, emléktábla és pihenőhely található. Őriszentpéter az Őrség központja, amely 2005-ben emelkedett városi rangra. Itt találhatók meg

az Őrség legfontosabb történeti emlékei, illetve kaphatók információk minden olyan tevékenységről, amely az odalátogatók számára érdekes lehet. A település máig megőrizte a sok évszázados településszerkezetet, a szeres településformát, ugyanis kilenc szerből áll. A Templomszeren található a Szent Péter tiszteletére felszentelt 13. századi plébániatemplom, amely a középkorban erődítményül is szolgált, így hatalmas árok veszi ma is körül. A templom közelében feltárt, 17. századi téglaégető ma műemlékként látogatható. Az egykori várfalhoz a téglákat a templomdomb alatt álló, eredeti formájában helyreállított téglaégetőben égették ki. Az 1500as években több ilyen kemence is működött, de eddig csak ezt az egyet találták meg és újították fel 2007-ben. A település másik védett


Fotó: Horváth Ferenc

Az 1877-ben épült harangláb Kercaszomoron.

Székelykapu Őrimagyarósdon.

71

Fotó: Horvárh Ferenc

Fotó: Horvárh Ferenc

Kultúrák találkozásának helyszíne is az egykori megyeszékhely: Cirill és Metód szobra az előtérben, mögötte a Millenniumi Emléképület.


Fotó: Horváth Ferenc

Barokk kastély Iváncon.

Fotó: Horváth Ferenc

Az egykori téglaüzem Őriszentpéteren.

72


Fotó: Horváth Ferenc

A magyarszombatfai állandó vadászkiállítás bemutatja az Őrség e fontos hagyományát. Az udvaron őzek és vaddisznók teszik teljessé a képet.

temploma a Városszeren található későbarokk református templom. A kiváló akusztikájú szakrális épület a Virágzás Napjai és a Hétrétország – a szerek és porták fesztiválja – idején komolyzenei koncertek helyszínéül szolgál. Őriszentpéteren található az Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága a Harmatfű Természetvédelmi Oktatóközpontban (Siskaszer 26/A.), ahol turisztikai információs iroda működik. Minden év júniusának utolsó hétvégéjén rendezik Őriszentpéteren a hagyományos Őrségi Vásárt, október elején pedig a Természetesen, Őrség! című biokiállítást és -vásárt, valamint a Nemzetközi Tökfesztivált. Pankasznak nincs temploma, de különösen értékes műemléke az 1754-ben állított szoknyás harangláb. Ennek különlegessége, hogy a haranglábat fazsindely, illetve

részben rozsszalmából készült zsúp fedi. Az 1885-ben épült egykori iskolában értékes néprajzi gyűjteményt tekinthet meg a látogató. Szalafő az Őrség talán legtöbb népi értéket őrző települése, s itt is fellelhető még a hagyományos településszerkezet. A régi kor építkezésének jellegzetességeit különösen szépen visszaadja a Pityerszeri Népi Műemlékegyüttes: a három porta épületeinek köszönhetően ismerkedhetünk meg az egykori őrségi emberek mindennapjaival. Itt található az egyetlen megmaradt – eredeti helyén látható – kerített ház, mely a hagyományos őrségi népi építészet jellegzetes példája. A falu másik érdekessége a falu egykori jégverme. Szőce közelében két nagy jelentőségű, történelmi út húzódik: a Borostyánkőút (római út) és a

középkorban Magyarország egyik főútvonalaként a Székesfehérvárt Itáliával összekötő „Király út”. A monda szerint IV. Béla a tatárok elől ezen az úton menekült a dalmát tengerpartra. A község legértékesebb épülete az Árpád-kori templom. A környéken mintegy 50 forrás található, néhányuk neve máig fennmaradt, például Szent Péter-kút, Herceg-kút, Ágnes-kút. A falu a különféle iskolák, egyesületek által szervezett természetvédelmi táborok kedvelt bázishelye. A környező területet úgy tartják nyilván, mint az ország egyetlen tőzegkákás lápját. A szigorúan védett szőcei tőzegmohás lápréten számos jégkorszaki maradvány-növényfaj található. Veleméren a 13. század végén a Szentháromság tiszteletére felszentelt koragót templom a falu határá-

73


Fotó: Horváth Ferenc

Pankaszon az 1754-ben felállított „szoknyás” harangláb különlegessége a rozsszalmából készült zsúp.

ban nagyobb átalakítások nélkül, középkori állapotában vészelte át az évszázadokat. Freskóit Aquila János festette, akinek további négy településen maradtak fenn munkái a környéken (Martjanci és Turnišče Szlovéniában, Fürstenfeld és Radkersburg pedig Ausztriában található). Az Őrségről számos könyv jelent meg, így lehetetlen mindössze néhány oldalra sűríteni mindazokat a természeti szépségeket és történelmi nevezetességeket, amelyek mágnesként vonzzák az odautazókat. Mielőtt elindulnánk a nagyvilág felfedezésére, mindenkinek bátran ajánljuk az Őrséget mint kirándulóhelyet, hiszen itt a család minden tagjának lehet megfelelő programot találni.

Gostoljubni Őrség Ime pokrajine Őrség (Stražna krajina) je zgodovinskega izvora, izhaja pa iz dejavnosti tamkajšnjih prebivalcev, katerih naloga je bila še iz časa ustanovitve madžarske države varovanje meje, s tem pa tudi teritorialne enotnosti in suverenosti. Izvirno pokrajino je t.i. trianonska meja razdvojila na Őrség na madžarski in Goričko na slovenski strani. Z vstopom obeh držav v EU pa sta se pokrajini na nek način znova združili, kar je v turistični in gospodarski ponudbi vedno bolj čutiti. Őrség sestavljajo naselja s številnimi zgodovinskimi, arhitekturnimi, tradicionalnimi in naravnimi znamenitostmi. Občina Kercaszomor je znana po najdlje ohranjenem »stražiškem duhu«, za kar so ji leta 2002 podelili naslov

74

»Najpogumnejša občina Železne županije« (Communitas Fortissima Comitatus Vas). V Iváncu stoji baročna graščina iz leta 1745, njen vrt pa krasi največja magnolija na Madžarskem. Kondorfa je obkrožena s čudovitimi gozdovi, bogatimi z raznovrstnimi užitnimi gobami. Magyarszombatfa je znana po lončarstvu, s katerim se številni prebivalci ukvarjajo še danes, zgodovina te dejavnosti pa je prikazana v muzeju, urejenem v obnovljeni kmečki hiši. V Nagyrákosu stoji cerkev, zgrajena nekje sredi 14. stoletja, v naselju Őrimagyarósd pa si obiskovalci lahko med drugim ogledajo tudi razgledni stolp in izrezljana sekeljska vrata. Središče Őrséga je mesto Őriszentpéter, ki ima največ zgodovinskih znamenitosti. Tu obiskovalci lahko dobijo tudi vse potrebne turistične informacije. Mesto ima veliko

zgodovinskih znamenitosti, med katerimi so: katoliška cerkev iz 13. stoletja, opekarna iz 17. stoletja, poznobaročna reformatorska cerkev... Pankasz nima cerkve, ima pa lesen zvonik (szoknyás harangláb), zgrajen leta 1754, čigar značilnost je streha iz lesenih strešnikov in slame. Szalafő je vas, kjer ohranjajo največ ljudskih običajev in tu najdemo tudi edino ohranjeno hišo, zgrajeno v tradicionalnem slogu te pokrajine. V bližini kraja Szőce sta dve zgodovinski poti: rimska in srednjeveška, v okolici pa se nahaja okrog 50 izvirov. V Velemérju stoji cerkev iz 13. stoletja, ki jo krasijo freske Johannesa Aquile. Őrség je svojimi naravnimi lepotami in zgodovinskimi znamenitostmi odličen kraj za družinske izlete.


Gyökerek és szárnyak

Pál Katja fiatal lendvai festőművész a művészetnek és a művészettel él. A LindArt Nemzetközi Ifjúsági Művésztelep egyik szervezőjeként a „co-operate”, „együtt-működj” című párban alkotási mód tartalmi koncepciójának társ-ötletgazdája. Az idén Lendván megvalósította a D’clinic studios kreatív kezdeményezést, melynek keretében a világból érkezett művészeknek biztosított műtermet és alkotói környezetet Lendván és vidékén. Kedvenc tárgyait nem volt könnyű kiválasztania. Az mondja, azok vannak most itt, melyek a kedvencei és egyben a személyiségét leginkább jellemző tárgyak is.

1.

2.

Fotó: Meszelics László

Három tárgyam 1. Színes ceruzák A színes ceruzákat egy magyar festő kollégájától kapta ajándékba, s azóta is sokat dolgozik velük. Amikor kezébe vesz egyegy színt, sokszor gondol arra, hogy valójában ezzel az ajándékkal fogant meg a „co-operation” eszméje.

2. Festmény Ez is egy ajándék: Katja tavaly nyáron kapta Szántó István magyarországi és Francisco Perez chilei festőművészektől, a LindArt művésztelep alkotópárosától. A „tekercsnek” különös emlékértéke van.

3. Bőrönd

3.

A bőrönd az utazást jelképezi, és Katja szenvedélyes utazó; a távolságokat nem csak fizikailag teszi meg, hanem mentálisan, gondolatban is. Tudja, hogy nincs elérhetetlen messzeség.

75


Könyvespolc

Így kezdtem, alsólendvai évek Gábor Zoltán Tehát 1922. március 31-én, késő délután hat óra húsz perckor jöttem a világra mint tetszhalott. Alsólendván, a Kanizsai út 29. számú ház udvari lakásában történt egy kisváros nyárspolgári körében. Szüleim egyszerű emberek voltak. A bábaasszony, a Vehoffsics néni hosszantartó és lelkiismeretes fáradozása után feléledtem. Nagyon satnya koraszülött voltam – mesélte az édesanyám. Magyar nyelven beszéltünk odahaza, de hogy mi a nemzeti öntudat, azt sokáig nem tudtam. Alsólendva vegyeslakta terület. A tanító n��ni az első osztályban, az első órán megkérdezte tőlünk, gyerekektől: „Te mi vagy?”, mire ki-ki azt felelte, hogy „magyar”, vagy azt, hogy „szlovén”, én pedig kijelentettem: kisfiú vagyok. Erre a tanító néni mérgesen azt mondta nekem, „te hülye”, pedig nem voltam ostoba, csak kisfiú és nem kisleány akartam lenni. Talán hatéves lehettem, anyámmal Budapesten vendégeskedtünk. Laci nagybácsimmal jártuk a várost, mindenre kíváncsi voltam és nagyon csintalan. Megnéztük Feszty Árpád „A magyarok bejövetele” című körképét, amely olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy menten elhatároztam: én is majd ezt a mesterséget

76

választom, amit a Feszty bácsi csinál. Azóta is ezt próbálom cselekedni. Habár a nemzeti öntudat nem volt a legfontosabb a nevelésemben, a szüleim mégis magyarok voltak. Anyám elmondása szerint ő az Árpád nevet szánta adni elsőszülött fiának, apám pedig kitartott a Zoltán mellett. Édesapám házasságon kívüli, azaz „törvénytelen” gyerek volt. A bántornyai primitív környezetben nagyon sokszor alacsonyabb rendű személynek tekintették és lefattyúzták. Az első világháborús fronttársa, egy Zoltán nevű tanító emberi viselkedése barátságot szült. Sajnos, rövid idejű volt e barátság, mert a lövészárokban, ahol együtt védték a Monarchiát, a barátja mellette halt meg. Az ő tiszteletére lettem én Zoltán. Már említettem, hogy ami a nemzeti öntudatot illeti, azt nem tartották legfontosabbnak a nevelésemben, de emlékszem a szüleim beszélgetéseire, amelyeknek a tartalmáról arra következtethetek, hogy erősen magyar érzelműek voltak. Sokszor az apám, de az édesanyám is, ellenszenvüket fejezték ki a szlovénokkal szemben, mindig rokonszenvesebbek voltak az őslakos „vendek”, akiket a betelepülők „szlovénoknak” kereszteltek át. Apám nagyon felháborodott, amikor egy „rostás” azt okosodta, hogy a Zoltán név szlovénul „Zelenik”. Az apám nem csapta pofon,

mert nem volt goromba természetű, de nagyon dühösen horkant fel: „Az én fiam Zoltán, és az is marad.” Hát még mindig az vagyok. Juliska nagynénim Budapesten járt látogatóban Laci bácsimnál és hozott nekem egy háromkerekű gyerekbiciklit. E kis bicikli kormányára egy szélrózsa volt szerelve három sáv kaucsukból. Egy délutáni séta alkalmával Juliska nénimmel nagyon boldogan és büszkén bicikliztem a járdán. A katolikus templom előtt voltunk, amikor leállított bennünket a csendőr – úgy emlékszem, hogy Kramžar volt a neve. Durva hangon követelte, hogy a szélrózsáról legalább az egyik sávot el kell távolítanunk. Az egyik sáv piros volt, a másik fehér, a harmadik pedig zöld. Ezek a kis banális történések ébresztgették bennem a másság érzetét, lassan érlelődött nemzeti öntudatom, hovatartozásom. Gyerekkorom a szülővárosomban nagyon emlékeztet a Frederico Fellini „Amacord” című filmjében szereplő nebulók csínyjeire. Hinni tudjuk azt, hogy az emberek mindenütt egyformák: ármánykodva vartyolnak, vagy pátyolgatva vigasztalják az elbukottat, de mindig nyegle, mazna jellemmel, akár Riminiben vagy Alsólendván. Alsólendvának nem volt piros sapkás Gradiskája, de voltak nekünk is pajzán, incselkedő delnőink, akik nem


nagyon törődtek csalárd szomszédjaikkal. Volt nekünk egy „Csontosunk” is. E szurdok oldalaiból ki-kikandikáló embercsontok nem riasztottak el bennünket. Csiperkegombát szoktunk szedni a város alatti semlyén. Tyúkokat is loptunk és nyárson megsütöttük a berekben. Labdarúgással próbálkoztunk, de titokban, mert féltünk, hogy meglát bennünket egy Farazin nevű zsémbes tanár, aki mindig kémkedett. A „focizást” az iskola is tiltotta, hogy miért, azt még ma sem tudom. Van nekünk szőlőhegyünk, az Alpok domborzattá szelídülő lankáin a Muravidék délre eső részének gyöngyszeme.

Endre Kultúrkör” adott ebédet-vacsorát ingyen, tehát azt mondhatom, hogy a Kultúrkör, azaz a Dudi (Dr. Dudás) jóvoltából élhettem Zágrábban, mert a szüleim szegény emberek voltak. Egy kocsmában edénymosással, vécé tisztántartásával kerestem a pénzt a betevőre. A festékeket az üzletekben akkor is meg kellett fizetni, meg a bérszoba árát is. Egy orvostanhallgatóval, meg egy állatorvostanhallgatóval – hárman béreltünk egy szobát a Tkalčičeva utcában. S bár akkor is volt villamos, mégis gyalog jártam. A Zágrábi Iparművészeti Iskola

nagybácsim fizette, de ősszel beiratkoztam a Budapesti Iparművészeti Iskolába és folytattam tanulmányaimat. Nagyon izgalmas volt a fővárosi élet, s ismét láthattam Feszty Árpád körképét. Az édesanyám jól megtanította a magyar helyesírást, úgy, hogy a budapesti irodalomtanárom megdicsért. A hittantanárom nem szokott megdicsérni. Az osztálytársaim között egy pár tuloktermészetű egyén is akadt. Volt nekem egy trencskókabátom. A kabátokat az osztály előtti folyosón szoktuk hagyni. Egy nap a tanóra végén hazakészülődtünk és én

Van mondavilágunk is az „aranycsikóról”, meg arról is, hogy a „hidegkút” vizéből Attila is ivott. Sátrakat szoktunk fonni a Tilos bokraiban, sokszor fogtunk tengelicéket és eladtuk őket. Nagyon jól emlékszem a „parasztszalámira” (Braunschweiger) és Göncz Gábor pék bácsi ropogós zsemléire. Olyan ízletes, ropogós zsemlét azóta sem ettem se Olaszországban, se Ausztriában, se Angliában – sehol.

kezdő tanulója voltam, amikor Blanka húgom meghalt tizenkét éves korában. Négyéves volt, amikor szívbeteg lett. Szívbillentyű-gyulladást állapított meg nála dr. Maerhoffer kardiológus, és rögvest közölte szüleimmel a lesújtó prognózist, hogy ezen segíteni nem lehet. A megrázkódtatás még ma sem múlt el. Ez volt az első találkozásom a halállal. Elkezdődött formálódni pesszimista világszemléletem. Vlaj Lajos, családunk barátja a húgom temetése után „Sírásó” című versével kondoleált. Amikor kitört a háború, hazautaztam a szüleimhez. Azon év őszén fölutaztam Budapestre, ahol két nagybácsim is élt. Eleinte Csepelen laktam, de később, amikor a magyar állam ösztöndíjasa lettem, Budapestre költöztem a Múzeum utcai konviktusba. A tanév ősszel kezdődött, és én az egész nyarat kihasználva Gallé Tibor rajziskolájába jártam. A tandíjat Rezső

megrökönyödve láttam, hogy az én trencskókabátom hátán olajfestékkel írt, fenyítésnek is tekinthető felirat volt: „zsidóbarát.” Hogy ki csinálta ezt, soha nem tudtam meg, nem is érdekelt. Volt az osztályban egy Gecsei nevű srác, akit a „faji tisztaság” elve elbódított. Az én jó barátaim körében voltak románok, szlovákok, zsidók. Lehet, hogy ez szúrt szemet, ez volt a bűnöm. A konviktusban ismertem meg Erdey Sándort – a Sanyit, meg B. Szabó Györgyöt – a Gyurkát. Itt szerveztünk Ady-estéket, ahol megismertem egy másik zsenit is, Faludy György átköltésében – François Villont, aki büszkén vallotta magát franciának:

Zágráb után Budapest következett E varázslatos gyerekkor eltűnt az emlékezet homályában, és sihederré serdülő koromban a zágrábi Iparművészeti Iskolán rajtoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen tömkeleg lesz az életutam. A magyar „Ady

„Francia vagyok Páris városából, mely lábán alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy testem mily nehéz.”

77


Így látom én

78


Fot贸: Meszelics L谩szl贸

79


80


KerekPerec, 2012/2.