Ifi, 2012/1. by Népújság

2012/1.

I/12.

SzlovĂŠniai magyar gyermeklap

Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny

Gondolatok a fogalmazások olvasásakor… A Szúnyogh Sándor Fogalmazási Versenynek – nem túlzás, ha azt mondjuk – mára már presztízsértéke van. Idén is így volt ez, hiszen nem kevesebb, mint 78-an vállalták a megmérettetést, illetve hogy a szúnyoghi örökség jegyében véleményt mondjanak a körülöttünk lévő világról, tanúságot tegyenek öntudatunkról, kötődésünkről a szülőföldhöz, szép magyar nyelvünkhöz, a magyarságunkhoz. A zsűrit leginkább azok a témák fogták meg, amelyek a szülőföld iránti hűséget, a menni vagy maradni dilemmáját vetették fel, a szülőföld mellett a szülők iránti viszonyt boncolgatták, valamint változó világunk maradandó értékeire mutattak rá. Ezekben az ifjú alkotók a könnyű szárnyú elvándorlás helyett a gyökerekhez (szülőkhöz és nagyszülőkhöz) való ragaszkodást fogalmazták meg nagy felelősséggel, az ősök iránti alázattal, tisztelettel hangjukban. Arra is választ kaptunk, amit a szociológia „a mérce bennünk van” frázissal szokott kifejezni, így: a varázspálca bennünk van, illetve mi magunk vagyunk az! Szúnyogh Sándor szelleme ott van mindegyik fogalmazásban, főleg azokban, amelyekben a gondolatok követik egymást, van értelme az írásnak, a cím és a mondanivaló között ott az összefüggés, az írás sajátos, érezhető benne a gondolat mélysége, szépsége, egyedisége. Sajnos sokszor előfordul, hogy az írások igen sablonosra sikerednek, néha olyan érzése támad az olvasónak, hogy majd’ mindegyik egyforma és felszínes. Az író egyéniségét nem villantja meg, a fantáziavilága szegényes, nincs saját mondanivalója a témával kapcsolatosan. A segítség? A legfontosabb, ha újra elkezdünk élő barátokban gondolkodni, akikkel szóban és hosszan meg lehet és kell vitatni az élet fontos dolgait. Többet kell őszintén és érdeklődve beszélgetni a szülőkkel és a nagyszülőkkel. És olvasni. Néha klasszikusokat is, hogy az olvasót megérintse a nyelv zamata, varázsa, igényessége. A nyelvi, nyelvhelyességi problémák azonban évről évre felhívják a figyelmet arra, hogy nem elég a szóbeli kifejezőkészség fejlesztése, az írásra is nagy hangsúlyt kell fektetni, nemcsak az iskolákban, hanem otthon, a családban is. Sajnos nem volt olyan fogalmazás, amelyben ne lett volna súlyos helyesírási hiba. A stilisztikai hibák száma szerencsére alacsonyabb, ezért a Maribori Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke idén ilyen kategóriában osztott különdíjat. Sok esetben egyértelmű ugyanakkor, hogy a diákok nem ismerik egy-egy szó stílusértékét, használati körét. Ez a tény mindenképpen elgondolkodtató, a magyar nyelven való olvasásra és írásra, valamint a fogalmazások nyelvi, nyelvhelyességi javítására jó volna több időt találni a zsúfolt tantervben, persze tudjuk, ez nem könnyű feladat. Mindenkit dicséret illet, aki eljött a versenyre, reméljük, találkozunk jövőre is! Az értékelők: Bence Lajos, Gróf Annamária, Vida Törnar Judit

A gyerekeknek Kultúrkörökben csak Sanyinak hívta mindenki, érdekes, soha nem kérdezett rá még idegen sem, hogy melyik Sanyi. Szúnyogh Sándor a barátai emlékezetében mint az életet „két végén égető”, örökmozgó, minden másodpercet mély intenzitással átélő, fáradhatatlan kultúraszervező és megszállott kultúraimádó él. Immár 14 éve. Azóta sem tudott irodalmi téren a helyébe lépni senki. A költő életműve a halála óta új reneszánszát éli, hiszen több recenzió, tanulmány, bemutató cikk jelent meg róla, mint életében összesen, jómagam is írtam-szóltam róla sokszor és sokfelé. Ennek köszönhetően a magyarországi és a határon túli közösségek is megismerhették, s talán túlzás nélkül állíthatjuk, ma is ő „a muravidéki magyar költő”. S ez jól van így! Ennek hasznát, szellemi örökségének hozadékát a hálás utókor fogja élvezni. Életének utolsó szakaszában – s erről sajnos gyakran megfeledkezünk

– a népköltészet és a muravidéki mondakincs gyűjtésében, rendszerezésében vállalt fontos szerepet. A

gyermekek számára írott, gyermekverseket tartalmazó Virágköszöntő kötet 1987-ben jelent meg Gálics István rajzaival, a Pomurska založba és az újvidéki Forum Könyvkiadó közös gondozásában. Benne 8 versike, gyermekmondóka található a magyar gyermekversirodalom legszebb hagyományait folytatva, Tamkó Sirató Károlytól Weöres Sándorig , a vajdaság i Szűcs Imrétől az erdélyi Kányádi Sándorig. De a nyelvi artisztikum, ha kell, a nyelvészeti szabályszerűségeknek is ellentmondó, a nyelvi „öntörvényűségnek” is teret engedő „szabálytalanságok” ezekben is megfigyelhetők. Ezeket a „minimalista” stílus követelményeinek is eleget tevő, felnőtteknek írt verseiben is megtaláljuk. Szomszéd Vince öltözködik, Borzas Bodri furakodik, Vakkant kettőt szanaszét, Megijeszti majd a szélt. (Bodri és a fogkefe) I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

k és az ifjúságnak is írt Apám madarai

Őszi Csak adakozunk… éjszaka a szerelem nem ismer megalkuvást csak adakozunk önmagunkat adva a testtel a léttel a léggel a földdel a lázzal a hideggel a vízzel a tűzzel a sárral a kővel a vérrel a fájdalommal és nem várunk érte aranyakat térítést vagy áldást csak adakozunk (1989) A népies kiolvasók, rímes-játékok hatását az András című versében érhetjük nyomon: András, padlás, harmadás; ráégett a paprikás, cincognak az egerek, golyóznak a gyerekek. Vagy a Ráolvasók címűben: Csente, Csesztreg, Csömödér; Kilenc béka, Be kövér! Kirepült A denevér, nincs is benne kutyavér. I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

őszi fényben télidőben megjelent a sok madár vörösbegy és széncinege ciripelt ott igazán

Enyém a fény… Maroknyi fény tenyeremben féltett kincs.

Apám mindig várta őket készítve elemózsiát, magot kevert szalonnát gyúrt abból készített hintát.

Napsugár aranyesője mosolyt-keltő biztonság az őszi fényben, új reményben. Néma várakozás önmagába fordul a csend, tenyerem féltve ökölbe szorítom: még enyém e maroknyi fény. „A kiolvasóknál nem a tartalom, hanem a rímek összecsendülése a fontos, ezért lehetnek néha gondolatilag összefüggéstelenek is” – írja M. Kozár Mária a „Muravidéki kincsesláda” bevezetőjében, utalva a műfajnak a gyermeki lélek és a fantázia fejlesztésére gyakorolt hatására, a nyelvi relax-jellegre. Ezekkel és a népmesékkel is hasonló pedagógiai célt fogalmaz meg, a népmesehagyomány továbbélését hangsúlyozva, ezért köznyelvi átírásban is közzéteszi, hogy „megmentse őket” az enyészettől, egyúttal további gyűjtésre ösztönözze a hazai és a magyarországi néprajzkutatókat. Szúnyogh Sándor egykori tanító azonban nem csak a rímek és ritmusok/ rigmusok nagyszerű ismerője és költői megvalósítója, s a hitvallássá vált őrző-

gyűjtő-kutató írói szándék mellett új hangra találunk fiatalos hevületben írott verseiben, szerelmi lírájának gyöngyszemeiben. Azt is mondhatnánk rá, hogy örökifjú költő, aki nem csak nosztalgiával emlékezik a letűnt szerelemre, hanem verseiben, reánk maradt utolsó versfoszlányaiban is újraéli a boldog perceket. Bár hangja elégiával telítődik, de így is az örök ifjúság és a szerelem mindent elsöprő erejében bízva hirdeti: A szerelem nem ismer megalkuvást csak adakozunk önmagunkat adva a testtel a léttel a léggel a földdel a lázzal… (Csak adakozunk) Máshol a szerelem a „hajtincseket lengető langyos szelek” gyönyörű képében jelenik meg, „friss sarjúillattal” az „őszi madárdal” szomorkás elégiájában, ahogy azt a Hóvágy című kötet meghatározó

Élvezte a népes sereg a himbáló nagycsodát a vidám csengő madárdallal megtöltve a kiskonyhát. Mosolyogva nézte őket deres fejjel az apám örült a kisvendégeknek nem sajnálta kalapját, ha kiürült a madármagtár, új adaggal előállt. Szeretőm lélek-temetőm szív-emésztőm rohannék hozzád rohannék tőled egyre megy szeretőm temetőm versében, a Virágénekben is látjuk:

Bence Lajos Gálics István rajzai

IFI – muravidéki magyar gyermeklap Megjelenik havonta egyszer a Népújság mellékleteként. Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Lázár Beáta Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Szerkesztőség: a Népújság szerkesztősége Cím: Fő utca 124., 9220 Lendva, Szlovénia, tel.: 02/5776-180, e-mail: ifi@nepujsag.net

Szúnyogh Sándor-díj Lešnjak Sara, Lendvai Kétnyelvű Középiskola, 2. osztály

Ha megváltoztathatnám a világot A világon minden ember szeretne egy varázspálcát, amellyel kedvére változtathatná a világot. Mindenkinek vannak rejtett vágyai, amikről azt hiszik, varázslat segítsége nélkül nem teljesülhetnek. Szerintem mindenkinek van saját varázspálcája a születésétől fogva. Nem tudunk róla, de amikor tudatosul bennünk a jelenléte, képesek vagyunk mindenre. Képesek vagyunk teljesíteni a legmélyebb, legnagyobb vágyainkat. Sok időbe telik, amíg megtanuljuk használni vagy megértjük a működését. Amikor sikerül ezt elérnünk, kitárul előttünk a világ minden lehetőségével. Rengeteg ember van a világon, aki nem tud a lehetőségeiről. Nap mint nap használják, találkoznak vele, mégsem veszik észre. Ennek az az oka, hogy olyan világban élünk, ahol mindenki megtanulta az alapszabályokat és ezek szerint él. Mindenkinek, általában a szülők, megmondják, mi igaz és mi nem, mit lehet és mit nem. Ezért senki sem gondol bele, hogy más is létezik azon kívül, amit ismer, amit tanítottak neki. A varázspálca működik az irányításunk nélkül is. Biztos észrevetted már, hogy amikor valamiben biztos vagy, megtörténik. Például amikor iskolába menet azon gondolkodsz, hogy felelni fogsz, a végén így is történik. Ezt mindenki megérzésnek nevezi, de igazából te döntötted el, a varázspálca pedig teljesítette a kívánságokat. Vigyáznod kell a kívánságaidra, mert nem mindig jól végződik. A gondolataid sokszor olyanok, hogy megbánod őket, de a kívánság már teljesült. Ezért nehéz irányítani a varázspálcát. Minden attól függ, hogy milyen a hangulatod és hogy képes vagy-e megváltoztatni. Nagyon fontos, hogy optimista légy, mert így a kívánságaid is azok. Ez pedig kihat rád és a környezetedre is. Szerintem már észrevetted, hogy a varázspálca te magad vagy, a te tudatalattid. Úgy gondolom, hogy mindenki képes teljesíteni minden kívánságot a mesebeli varázspálca nélkül, mert az igazából benne él.

I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

6. osztály 1. helyezés Meszelics Júlia, 1. Sz. Lendvai KÁI

Messzi utazás Egyszer régen, a Rimix erdőben élt egy kis kíváncsi Rimi. Nagyon szerette volna látni az Akumu bolygót. És amikor a Rimik kíváncsiak vagy valamit kívánnak, nagyon unalmasak. Egy szép napon aztán Rimi apjának elege lett, és megengedte a fiának, hogy egyedül elutazzon. Már másnap útnak is indult. Gyorsan összebarkácsolt egy rakétát és útnak is indult. De nagyon hamar az űrben egy forgalmi balhéba keveredett. Mivel nem ismerte az ott lakók szabályait, mindenki mérges volt rá, mert mindenen csak úgy átgázolt. De ebből is kigabalyodott. Szerencsésen odaért az Akumu bolygóra. Na az aztán egy kellemes bolygó! Minden vattacukorból van. Meg van ottan csokivízesés, nyalókapark és még sok minden más. Az ott lakók nagy szemű, aranyos nyuszikák voltak. Rimi tátott szájjal nézte ezt a csodálatos világot. De Rimi nem tudta az itt lakók gondját. Ennek a világnak a végén volt egy sötét barlang, abban a barlangban egy óriási szörnyeteg lustálkodott. És amikor csak megéhezett, elment a nyalókaparkba és ellopta az ös�szes megtermett nyalókát. De épp most Rimi szemei előtt rontott be a szörnyeteg és elvitte a nyalókákat. Rimi úgy döntött, megmenti ezt a világot a csúf szörnyetegtől. De ezt nem bírta maga megcsinálni. Kellett hozzá egy jó, megbízható barát. Nem is volt olyan nehéz barátot találni, mint ahogy gondolta. A barátja egy Cuci nevezetű nyuszika lett. Útnak is indultak. Nemsokára már a barlang belsejében voltak. Betoppantak egy nagy szobába. Az volt a raktár. Találtak egy nagy zsákot, az teli volt nyalókával. Gyorsan kicserélték őket kövekkel és hazavitték a nyalókákat. A szörny pedig többet nem bántotta a bolygó lakóit, mert eltörtek a fogai és nem bírt semmit sem enni. Rimi elbúcsúzott pajtásától, Cucitól, és elindult hazafelé. Otthon nagyon megörültek neki. Elmesélte, hogy barátjával, Cucival megmentették az Akumu bolygót. Szülei nagyon büszkék voltak a kis Rimire. Jutalomként kapott egy nagy tábla csokit, és még most is boldogan él, ha meg nem halt.

ivóvíz, ezért az útra sok ivóvizet vittünk. Az utazás megkezdődött. Elmentünk a repülőtérre. Bepakoltunk és már repültünk is a fellegek felé. Tíz óra után megérkeztünk a várt helyre. A nap égetett, az emberek gyülekeztek az árnyékokban, az utcák tele voltak vendéglőkkel, boltokkal és a gyerekekkel, akik az utcán játszottak. Nagyon meglepődtem, hogy milyen más itt minden, mint nálunk. Másabb az anyanyelvük, a ruhájuk, az ételük, másabbak a szokások is. Másnap megnéztük még az indiánok hazáját is. Ők sátrakban élnek és a ruhájuk is különös. Ezek a ruhák állatbőrből, valamint különböző természetes anyagokból készülnek. Anya készített néhány fotót az indiánokról, de sajnos én nem értettem a nyelvüket, ezért anyu átfordította a beszédüket. Megnéztük még a lakóhelyüket is. Ők sátrakban laknak. Miután belekukkantottunk az indiánok életébe, visszatértünk a vendéglőbe, amelyikben laktunk. Reggel elköszöntünk a barátainktól, akikkel megéltük ezt a vidám kirándulást. Nagyon hálásak voltunk nekik. Nagy nehezen köszöntem el tőlük. Nemsokára visszatértünk a repülőtérről. „Végre megérkeztünk!” – sóhajtottam egy nagyot, valamint ledobtam magamat az ágyamra. Néhány nap múlva iskolába kellett mennem. Az órán vidáman beszámoltam a kirándulásról. A tanárnő megdicsért, és a többiek is nagyon vidáman tapsoltak! Óra után mindenkit nagyon érdekeltek a képek, ezért megmutattam nekik. Ez után a vidám nap után is nagyon elfáradtam, ezért lepihentem. Azt álmodtam, hogy talán még most is megvannak valahol ezek az élmények, ha el nem vesztek.

3. helyezés Vegi Noémi, 1. Sz. Lendvai KÁI

Messzi utazás Ahogy minden gyerek, kicsi vagy nagy, felnőtt, ilyen vagy olyan, mindenkinek vannak reális vagy éppen fura gondolatai. Ugyanúgy én is egy ilyen gondolatot mesélek el nektek. Egyszer messzi földön, valamelyik nem tudom hányadik galaxisban élt egy lény. Ennek a lénynek volt legalább hat szeme, öt szája és mindegyik szájában két nyelve. Hát még jó, hogy csak ennyi, hiszen az összes úgy pörgött, hogy csak na! Igazából ez mindegy. Az a lényeg, hogy ez a lény olyan okos és pici volt, mit egy törpezseni. Mindig valami

2. helyezés

furcsaságot csinált, például nemrég felmászott egy kékes karcolóra,

Kianec Melani, Dobronaki KÁI

vagyis felhőkarcolóra. Hát de az volt a gond, hogy lejönni már nem mert. Végül is nagy nehezen lemászott. Néhány napra rá pedig a felhők

Messzi utazás

feketére festődtek és már szakadt az eső. Ettől a kis bolygó lakói annyira megijedtek, hogy az utca rövidesen üres volt. Aztán jött ez a kis zseni, és valahogy, nem tudom, hogyan, de rájött, hogy vessen véget ennek a

Egy nyári napon úgy döntöttünk, hogy elutazunk Amerikába. Ott

zivatarnak. Mindenki nagyon örült és még jó ideig semmi zűr nem volt.

hosszú nyár van. Most utazunk először, ezért nagyon vidám vagyok. Ott

Aztán rá néhány napra jött egy óriási szörnyeteg, és a kezében tartott

élnek az indiánok is. Róluk már sokat hallottam. Amerikában nincs sok

egy kalitkát, amelyben sajnálatos módon én voltam. De ez a kis lény

I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

megint megmentett mindenkit, engem pedig kiszabadított. Most már senki sem mert kimenni a házikójából. Úgy döntöttünk a kis lénnyel,

7. osztály

hogy elmegyünk a bolygó másik felére. Így is volt. Mikor legyalogoltunk néhány kilométert, észrevettünk egy ajtót, amelyen az állt, hogy: „Aki erre járna, annak egy kis jelző kell, melyet ismeri a balna!” Ezen nagyon

1. helyezés Horvat Lara, Dobronaki KÁI

eltűnődtem, de a kis cimbora egyből rávágta, hogy a válasz nem más, mint málna! Az ajtó abban a pillanatban kinyílt. Aztán megint bekövetkezett egy jelszavas ajtó, de most én tudtam a választ. Ahogy mentünk tovább,

A nagyszüleim mesélték

mindig erősebb ragyogást vettünk észre. Hát ez nem más volt, mint egy nagy emberi palota. Miután jól megvizsgáltuk, nagyot kacagtunk. Az a gond, hogy ez az egész csak egy álom volt, de egy életre megjegyeztem.

3. helyezés Štihec Lucija, 1. Sz. Lendvai KÁI

Messzi utazás Egy szép nyári napon elhatároztam, hogy elutazom Amerikába. Amikor a repülő odaért a dzsungelbe, fogtam a holmimat és elindultam a nagy kihívás felé. Amikor már egy ideje mentem, egy pillanatban elém állt egy furcsa emberke. Csak egy füle és egy szeme volt. Valami furcsa szavakat kiáltott, hogy alig értettem. Egy ideig csak néztünk és csodálkoztunk egymáson. Aztán kinyújtottam a kezemet, hogy köszönjek neki. De akkor a furcsa emberke megijedt és ordibálni kezdett. „Hu-la-ma, hu-la-ma!” Meg akartam magyarázni neki, hogy nem kell félnie, de nem akart figyelni rám. Csak ordibált és ordibált. Megfogtam a kezét, mert gondoltam, hogy megnyugszik. De nem, hiába próbálkoztam. Eszembe jutott, hogy az éneklés jó ötlet lenne. Elkezdtem énekelni. A furcsa emberke pedig elhallgatott és együtt énekeltünk. Majd az emberke elhallgatott és megfogta a kezemet. Én meg csak furcsa szemekkel néztem. Mondott valamit, de nem értettem. Csak figyeltem, mit fog velem csinálni. Elkezdett futni, én meg utána, hiszen tartotta a kezemet. Odavezetett egy vízeséshez. Ott már várt egy lovacska. De ez is furcsa volt. Csak három lába volt és három szeme. Rámutatott a lovára. Valahogyan megértettem, hogy azt akarja, hogy a lovára ugorjak fel. Azt is megtettem. Felugrottam a furcsa emberke lovára. Ő is felugrott. Egy órát már biztos lovagoltunk, amikor odaértünk egy ismeretlen faluba. A házak sem voltak ilyenek, mint minálunk. Egy ablak és három ajtó. Abban furcsa emberkék éltek. És velük én is. Megismertem az ő hitüket és az életüket. Megtudtam, hogy a világon más emberek is élnek. Furcsák, nevetségesek, de tudnak szeretni, és pontosan úgy, mint mi, szeretnek új barátokkal megismerkedni.

Egy hideg őszi napon a nagyapámmal ültünk a kályha padkáján és hallgattuk a kályhában égő tűz ropogását. Ekkor nagyapám megszólalt: – Amikor én gyerek voltam, egy szép nyári napon elmentünk a barátaimmal a tóhoz halászni. – És fogtál valamit? – kérdeztem sürgetve nagyapámat. – Szépen várd ki a történet végit – mondta, és folytatta: – Leültünk a tópartra és csak vártunk, vártunk, vártunk… Nem fogtunk semmit, ezért elhatároztuk, hogy elmegyünk a közeli erdőbe játszani. Beleböktük a pálcákat a földe, és elmentünk. – És mit játszottatok? – kérdeztem érdeklődve. – Eleinte bújócskáztunk, később pedig eszünkbe jutott, hogy ha mi mind ott játszunk, ki fog vigyázni a pálcákra, ha véletlenül fogásunk lett volna. Egy kiszámolóval kiszámoltuk, hogy ki menjen, és pont rám került a sor. Nagyon szomorúan ballagtam vissza a tópartra. Leültem és vártam, de nem történt semmi. Visszamentem az erdőbe és játszottam velük tovább. Jó pár játékot lejátszottunk… – De ha te játszottál, ki vigyázott a pálcákra? – vágtam félbe nagyapára mondandóját. – Hát, akkor valaki más ment és vigyázott a pálcákra. Sokat játszottunk, amikor pedig újra rám került a sor, visszaballagtam és leültem a tópartra. Nagyon mérges és persze éhes is voltam. Kivettem a tarisznyámból egy szelet kenyeret, egy főtt krumplit és egy kis szelet szalámit. Miközben falatoztam, a barátaimat bámultam, akik játszottak. A kenyér morzsái a tóba potyogtak, amit észre sem vettem a nagy bámulástól. Amikor jóllaktam, visszapakoltam a dolgaimat a tarisznyámba és már szaladtam volna is vissza, de valami zajt hallottam a hátam mögött. Visszapillantottam és láttam, hogy a pálcám mozog. – És fogtál valamit? – kérdeztem. – Igen. Nagyon gyorsan fölkaptam a pálcám és húztam, ahogy csak bírtam. Egy nagyot ordítottam, és a többiek máris szaladtak felém. Körülvettek és nézték, hogy húztam ki a halat a tóból. Nagy nehezen kihúztam és megmutattam a többieknek. Mindenki dicsért, és segítettek hazavinni a halat. Amikor hazaértem, eldicsekedtem ezt az anyukámnak is. – Biztos nagyon büszke volt rád – mondtam. – Igen, az volt. Aznap este nagyon elégedettem mentem aludni. – Na de mit csináltatok a hallal? – kérdeztem. – Anyukám a hétvégen megsütötte. Meghívta az összes barátomat I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

és szüleiket, akik ott voltak velem a tónál. Nagyon élveztem, mert akkor ettem életemben először halat. Nagyon finom volt. Aznap egész nap ünnepeltünk és örvendeztünk annak, hogy ilyen szép és nagy halat fogtam. Azt a napot sosem fogom elfelejteni. Azóta nagyapám nagyon sok történetet mesélt, de ilyen érdekeset, amilyen ez volt, nem mesélt soha sem.

fűtöttek volna, az ősembereket utánozták. Mivel ezt a gondolatomat nem helyeseltem és egy picit eltúloztam, elmondtam a nagypapámnak, hogy ezen a napon rengeteget megtanultam. A nap már lassan nyugovóra tért, ezért elmentünk haza. Ez után a nap után jobban megbecsülöm majd a dolgaimat, és örülök, hogy ennyi minden jó vesz körül.

2. helyezés Somi Miša, 1. Sz. Lendvai KÁI

3. helyezés Sobočan Vanesa, 1. Sz. Lendvai KÁI

A nagyszüleim mesélték

Többet ésszel, mint erővel

A nyári szünidőben rengeteg szabadidőm volt. A szüleimmel rengetegszer elvoltunk kirándulni. Így a nagyszüleim látogatására is sor került. A nagymamám és a nagypapám messze laknak tőlünk, ezért ritkábban látogatjuk őket. De amikor végre odaérünk, néhány napot együtt töltünk el. A nagyszüleimnél rengeteg állat van. Mindnyájukat nagyon szeretem. Egy forró nyári napon a családommal ellátogattunk a nagyszüleimhez. Nagy örömmel fogadtak minket. A nagymamám elkészítette a kedvenc süteményemet, amely rövid időn belül el is fogyott. Mivel útközben nagyon elfáradtunk, lepihentünk, de másnap teli energiával kezdtük a napot. Legelőször a papám szülőházát tekintettük meg, hiszen nagyon kíváncsi voltam rá. Amikor odaértünk, meglepetésemre egy kis ház álldogált az udvar közepén. Szalmából a teteje, épphogy le nem fújja a szél, az ajtó fából van. Mivel én egy hatalmasabb házat képzeltem el, a nagypapámnak nagy csalódással ezt mondtam: „Nagypapa, mi történt ezzel a házzal, miért néz így ki?” Amikor már a mondat közepénél tartottam, elmosolyogta magát. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, ezért megkérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy ne legyek egy kicsit sem meglepődve, hiszen abban az időben, amikor ő gyermek volt, ilyen házakat építettek. Nagyon kíváncsi lettem, ezért megkértem, hogy meséljen még az ő gyermekkoráról. Nagy örömmel el is kezdte. Elmesélte, hogy akkor szegény időszakok voltak. A tető nem olyan volt, mint manapság, csak szalmatetőt kívánhattak meg maguknak. A telek hidegek voltak. A nagy hóban mezítláb jártak iskolába. A házakban nem fűtöttek, hiszen nem volt mivel. Esetleg néhány fa összedörzsölésével kellemes meleget nyújtó tüzet kaptak. De ez nem volt így minden háznál. Mivel a szórakozás, a tévénézés még jobban érdekelt, megkérdeztem: „Nagypapa, és milyen tévétek volt otthon?” A nagypapám komolyan válaszolt. Azt mondta: „Tudod, csak néhány háznál volt tévé, de csak színtelen képekkel.” Azt is elmondta, hogy a szórakozás az otthoni teendők elvégzését jelentette nekik. S a végén hozzátette, hogy idővel minden megváltozott. Megköszöntem neki azt, hogy elmesélte ezt nekem. A nagypapám újra elmosolyogta magát, s gyorsan bevallotta, hogy lehet, hogy egy kicsit eltúlozta a fa összedörzsölésével való fűtést. Azt gondoltam magamban, ha így I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

Többet ésszel, mint erővel. Ezt a mondást a szüleimtől hallottam először. Az első időben nem nagyon figyeltem rá, de aztán megtanultam, hogy ez igazán mit jelent. Egy esős napon felkeltem és megmosakodtam. Iskolai nap volt, tehát az anyám elvitt autóval. Az iskolába érkezve minden a szokásosnak tűnt. Leültem a helyemre és elővettem a könyveimet. A tanárnő bejött az osztályba. Németóra volt. Az óra végén a tanárnő egy feladatot adott. Így telt le a többi óra is. Mivel már nem esett az eső, gyalog mentem haza. Hazatérve megcsináltam a feladataimat és ettem. A következő nap is így telt le. Mind a tornaóráig. Mivel én nem vagyok olyan jó tornában (sohase voltam), ijedten néztem végig a matracokon a földön. Tudtam, hogy gimnasztika lesz. Próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Akkor az óra végén csöngettek. Átöltöztem, és mivel az utolsó óra volt, hazamentem. Egész délután azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt megcsinálni. A szüleim egy kicsit gyakoroltak velem. De mégse ment. Aztán azt gondoltam ki, hogy mikor gyakorolok, gondoljak valami olyan dologra, aminek örülök (olyan dologra, ami tetszik). Az egyetlen, ami az eszembe jutott, a tengerimalacom, Gyöngyi volt. Megint gyakoroltam és most már ment. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog menni. Következő órán a tanárnő osztályozott. Volt egy lány az osztályomban, akinek a torna jól ment és mindig az erejét fitogtatta. Őt is osztályozta a tanárnő. Először ő volt, aztán én voltam soron. Mind a kettőnknek be kellett mutatnunk egy gyakorlatot. Ő csak azt csinálta, amit tudott. Én meggondoltam, aztán arra gondoltam, ami örömet okoz nekem. Bemutattam a gyakorlatot. A tanárnőnek tetszett. Én is meg voltam elégedve. Ú, és biztos érdekel benneteket, hogy milyen jegyet kaptam. Ötöst. Az erejét fitogtató lány pedig csak négyest. Ezért kaptam egy új telefont is. De az már egy másik történet.

8. osztály Különdíj Pál Péter, 1. Sz. Lendvai KÁI

Van egy titkom Kissé tán a bizonytalanságom visszafogottságot sugárzik rám, ezért eme bizonyos „titokról” szóló elbeszélésem minden bizonnyal nem fogja tükrözni a magam nyers, néha kissé agresszívan megfogalmazódó madarát. Hadd kezdjem a klasszikus tényfelsorolással. Titkokról órákig, napokig vagy akár egy életen át krónikázgathatnánk. De mi értelme? A bizonyos „bennünk megbízó” személy a látszólag haszontalan, lenézni való sugallatról teljes mértékben más képet teremtett, mint amit a mi ügyefogyott buksink, teli a mindennapi megszokott Facebook-féle zagyvasággal és a vérszomjas professzorok prédikációjával. Remélem, ez a titkok világába kaput nyitó egyféle bevezetés nem lépi át a „túlcizellált” fogalom nem is nagyon szigorúan értelmezett határát. Szóval térjünk a lényegre. De még mielőtt nekivágnék a tintafogyasztásnak, hadd közöljem a tisztelt olvasóval, illetve hallgatóval, hogy ez a történet nem nevezhető vallásnak, sem kitaláltnak, mert a mindent megkoronázó finálén megbotlottam egy karóban és (hiszik vagy sem) egy frissen fúrt „bágerlukban” végeztem. Szerintem az egész kalamajka kilenc és fél tizenegy között vette kezdetét. A szőlőhegyen már javában mesterkedtek az ügyes kezek. Csak én, a hírhedt „örök lazsáló” tanyázgattam a meleg kandalló szélén s figyeltem Lajcsi bácsiék szedett-vetett, bizonyos „szőlőszedési” akcióját. De mindenekelőtt illik megemlítenem, hogy Lajcsi bácsi személyét egy kb. nyolcvanöt esztendős, „Erős Pista” termetű és bajuszú kedves szomszédnak képzeljék el. Ahogyan így elelmélkedtem egymagamban, tekintetem rámeredt az öreg jegenye árnyékában himbálózó, púpossá terhelt, vörös „szőlőszállító” traktorra. Pillanatnyilag egy semmit érő 1986-os Tomo Vinkovič robogóról van szó, 1992-ben a mezőgazdasági szaküzletben, a végkiárusításon igen csak megolcsóbbodott, s így a papám és az egész szomszédság bevásározott. Lajcsi bácsi, a vénlegény egy ideig még el-elmunkálgatta a tennivalót kotnyeleskedő neje, Ilonka néni lelkes fáradozású szövegének (negyven éve szüntelen) társaságában. De hamar bekövetkezett a sorsdöntő megpróbáltatás, amely a jó öreg bicepszeit és tricepszeit minden bizonnyal alaposan megrecsegtette volna. Így elküldte Ilonka nénit egy kis erősítésért. Örült is az eszemadta néni, s rögvest végigkürtölt a szomszédokon. Hát bizony képzelhetik, hogy a dumaszakmájú vénasszony nem részesült épp melegnek nevezhető fogadtatásban, de végül megesett a szívük szegény Lajoson. Tehát minden a legnagyobb rendben alakultnak vélhető addig, amíg a „kisördög” segedelme nem sétál végig a falun. Mit is mond-

jak: sajnos ezúttal Lucifer völgyifalusi kirándulásán meglátogatta a szegény, mit sem sejtő Lajcsiékat. Mondhatnám látogatásnak, de mégsem, hisz kopogás nélkül settenkedett az Alföld-eszme a szomszédságba. Az történt ugyanis, az igazat megvallva, hogy a sok munkáskéz izzadtsága hűs vízre vágyott, s a korgó gyomrok oltani kívánták éhségüket. Ilus nénit nevezhetném konyhatündérnek is, de a rábízott szakácsi szaktudományt nem kedvtelésből töltötte, hanem inkább a magamfajta lusta semmittevők fajának második büszkesége. Ebédhez ült tehát az utcabeli dolgos testek serege. A nagy evészet, dalozgatás és végül – de nem utolsó sorban – az iszogatás sűrű szaga mámort hintett a levegőbe, és így a sok szőlőlé-öblögetés, kortyolgatás sűrű közepén tekintetük mindig elmerengett a Domonkovičon (ahogy „ükmamám” szólította az affajta gépeket). A mindent tüskésen megkoronázó végső „katasztrófa” forrása egy bizonyos Pongrác nevű csirkefogó „vadróc”. Szerintem nem érdemes bemutatnom eme hírhedt csínytevőt, aki már a maga öt esztendejével bámulatos hírnévre tett szert idegeket pengető produkciói láthatatlan kivitelezésével. S mit ad a jó Isten: arra ballag egy kisgyerek. Valahogy annyira ismerős az arca az újságokból. De ahogy jobban szemügyre vettem, a furcsa alak egyre csak... jaj, ne! Ments meg, urunk, bocsásd meg vétkeinket! Ez... PONGRÁC. A pontos részletekről alapos információra ezúttal nem kerül sor, mivel nem a cselekvésére, hanem inkább az imára s annak helyes kiejtésére összpontosítottam. Elvégre, ahogy az üzletkötők és a hálózatépítők bibliájában fényes keretben, gyöngybetűkkel áll, hogy amit kérsz, azt mindig pontosan és részletesen, valamint jelen időben fogalmazd meg! A kis csibész a hasát simogatta, minden bizonnyal éhségtől korgott szegény kis gyomra. De sajnos a hírnevét gyorsan megszegné, ha becsületes módon tömné meg bendőjét. Odaballagott tehát Lajosék traktorának hátához (minden bizonnyal szemet vetett a felügyelőre, ebben az esetben jómagamra). Fogta magát és nekiiramodott a kabinnak. Beugrott, mint nyúl a bokorba, megmarkolt egy nagy kupac bogyót és eltűnt, mint a kámfor. A nagy pánikban észre sem vette, hogy meghúzta a kéziféket. A ház népe gondtalanul „piázgatott” odabent a meleg nappaliban. Egyszer csak a legjózanabbik valami recsegésfélét hallott az udvar felől. A recsegés lassan ropogássá vedlett, majd a gép kerekei is lassacskán bicegni kezdtek, ... majd forogni, s végül a recsegő-ropogó-bicegő-forgó szőlődomb nekiiramodott, egyenest le a meredek, „még nagyobb domboldalon”. Egyszer csak, amikor a józan hölgy ettől elszédült, kifut a ház népe, mint akit hátba lőttek, s nekiiramodtak. Ahogy már megemlítettem, az 1992-es év még sokáig hírhedt maradt. S mert hét Tomo Vinkovičot megkülönböztetni technikailag és zeneileg lehetetlen, az egész utca kábult lázban pánikozott a traktor után. A robogó masina hamar bejött „Vőgyifaluba”, ahol már vagy négyszáz fős kórus ordibálta: Tűz van! Árvíz! Földrengés! Jaj, leszakad az ég! De semmi bú sem tart örökké, ugyanis az történt, hogy a faluvégi „bágerluk” éppen útját szegte a robogó szőlőhalomnak, feszültek az idegek, repedtek a lábizmok, és egyszerre, mint az istencsapás: BAMMM! I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

És azóta az öreg járgány ott fekszik kihúzatlanul, irgalmatlan merev szögeit csillámtatja az őszi fojtott napsugár. Azóta turisták látogatják meg a nagy emlékművet, amelyen ez áll: Emlékmű a „vőgyifalusi” tűzre, árvízre, földrengésre és az égnek leszakadására. Minden bizonnyal az a véleménye a mélyen tisztelt olvasónak, illetve hallgatónak, hogy ez a történet köztudott és nem lehet titoknak nevezni. De mégis eddig mélyen őrzött titkom volt az, hogy én is tanúja voltam a katasztrófának, s rajta áll a kőtáblán a sérültek neve. Pedig én csak azután estem a „bágerlukba”!

9. osztály 1. helyezés Perša Lara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Száz út vár ránk Az általános iskola végzős tanulójaként számtalan fontos döntés előtt állok. Kiválasztani a megfelelő szakmát, illetve iskolát, és eldönteni, mivel fogok foglalkozni a következő negyven évben. Nem könnyű feladat… A tavalyi iskolaévben kezdődött el az egész még intenzívebben: tanáraink és iskolánk szaktanácsadói beavattak abba, ami ránk vár a 9. osztályban – szakmaválasztás. Hova tovább? Ez volt a kérdés, amely minden tanuló fejében megfordult. Nehéz tizennégy évesen eldönteni azt, ami egész életünkben követni fog. Már csak néhány hónap választ el a nagy döntéstől, és én még nem döntöttem el, hova iratkozom. Egy biztos – gimnáziumban tanulok tovább. Választásomat főképpen érzelmeim befolyásolják. Kb. két éve döntöttem el azt, hogy Ljubljanába, művészeti gimnáziumba iratkozom. Az interneten számos pozitív dolgot olvastam az iskoláról és néhány ismerősöm is oda jár. Mivel érdekel a művészet és a festészet, ez a gimnázium még jobban elnyerte tetszésemet. De persze itt vannak a rossz oldalai is… Ljubljana: vajon tényleg készen állok itt hagyni barátaimat, családomat és hetente 5 napot ott tölteni? Megéri 15 évesen szinte elköltözni otthonról? Nehéz döntés. Még nehezebbé teszi az, hogy véleményem egyre csak változik. Vannak időszakok, amikor már csak a gondolat, hogy Ljubljanába költözöm és ott tanulok tovább, teljesen elcsábít, és gondolni sem tudok arra, hogy Lendván maradok. Ha pedig jobban belegondolok – Lendván is van gimnázium, itt van a családom, a barátaim és a megszokott kétnyelvű környezet… Akárhogy döntök, tudom, hogy a művészet mindig részem marad, és akkor is festegetek majd szabadidőmben, ha nem a ljubljanai művészeti gimnáziumra esik a döntés. A következő években a művészeten kívül még fényképezéssel szeretnék kezdeni intenzívebben foglalkozni. Portrék és fekete-fehér fényképek készítése foglalkoztat leginkább, és I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

ki tudja, talán egy nap majd kiállítást is fogok rendezni. Ezeken kívül még a nyelvek érdekelnek. Szeretnék megtanulni például spanyolul vagy franciául is. A 21. században már nem jelent nagy problémát a továbbtanulás, ezért szerencsés vagyok, hogy akárhogy döntök, ez nem jelent akár anyagi gondot sem. Néhány éve ez persze nem volt így – a tanulók többsége csak álmodozhatott arról, hogy 15 évesen a fővárosba költözzön szakmaválasztása miatt. A kamaszok legnagyobb része tehát a legközelebbi középiskolába iratkozott. A 70-es, 80-as években az sem volt furcsa, ha az elvégzett általános iskola után nem tanultak tovább. A mai időkben már az elvégzett középiskolával is nehezen találunk munkát, nem beszélve arról, hogy néhányan egyetemi végzettséggel munkanélküliek maradnak. Ezért persze fontosak a sokszínű, választható iskolák és szakmák, amelyek manapság rendelkezésünkre állnak. A nyomás persze egyre csak növekszik, és hamarosan eljön a végső döntés határideje. A legfontosabb kérdés pedig az: – Vajon készen állunk életünk új szakaszára, akármilyenek a következmények?

2. helyezés Ferenc Grega, 1. Sz. Lendvai KÁI

Száz út vár ránk Száz út vár ránk, de melyiket válasszam? Vannak-e kidolgozott terveim a jövőre? Mi szeretnék lenni? Mi lesz, ha nem fejezem be az iskolát? Saját tapasztalatom szerint így gondolkodik a kilencedikesek többsége. Közeledik már a középiskola, és nekünk persze döntenünk kell, hogy melyik iskolán folytatjuk tanulmányainkat. Be kell hát vallani, hogy nem oly egyszerű, ahogy tűnik. Ha például orvos szeretnék lenni, de nem sikerül, és a jogi akadémiára kerülök, mert a családom azt állítja, hogy az egy jó szakma, sokat lehet keresni stb. Néhány év múlva jogász lettem, de a szakmában nem érzem jól magam. Akkor mitévő legyek? Hát ez az: abba az iskolába iratkoztam, ami nem is érdekes, vonzó számomra. Két lehetőségem van: 1. Újra egy másik iskolába iratkozom vagy 2. Életem végéig az leszek, amire nem vágytam – jogász. De ilyen esetek a mai világban ritkán fordulnak elő, tehát semmi pánik, ha nem sikerül először bekerülni valami iskolába. Ha valaki kérdi tőlem, hogy hogyan és merre tovább, azt mondanám neki, hogy a gimnáziumba, mert ott még van négy év időm, hogy döntsek. Meg tudom majd csinálni a gimnáziumot? Rendszeres tanulással és sok munkával igen. Hogyan tovább (középiskola után)? Azt mondhatom, hogy még nincs egy kidolgozott tervem, hogy mi szeretnék lenni pontosan, de vannak ötleteim. Nagyon érdekel a történelem és az idegen nyelvek, így jónak, vagyis fontosnak tartom, hogy azokon a területeken folytassam tanulmánya-

imat, ahol sikeres vagyok. Én például történész szeretnék lenni vagy esetleg történelemtanár, mivel az érdekel és jó eredményeket értem el különböző vetélkedőkön, ahol számításba jött a történelmi tudás is. Vagy mégsem történelem? Lehetnék fordító (tolmács), idegenvezető vagy angol-, némettanár, mivel már az általános iskola végén beszélek négy nyelven (magyarul, szlovénul, angolul és németül). A nyelvtudás nem csak szakmaként jó, hanem az életben is számos szituációban hasznos lehet. A nyelvek területén is vannak kisebb vagy nagyobb eredményeim. Ha hozzátanulnék még egy nyelvet, például a spanyolt, már öt nyelven tudnék beszélgetni az idegenekkel, akik utat keresnek a mi kis Lendvánkon. E szempontból jó lenne ez is. Ahogy már előbb említettem, meg lehet csinálni az iskolát, csak le kell ülni és az anyagot megtanulni. Ezt már a középkorban vagy még előbb is tudták. De van baj. A sokszínűség. Igaz, hogy most több iskola közül lehet választani, de ez meg is nehezíti a választást, hogy hova is menjek iskolába. Az egyetemeken furcsa irányokba lehet menni, ilyen például az autószerelő management is. Amikor ezt meghallottam, majdnem odébbestem. Ilyenről se a szüleim, se én nem hallottunk. Ez egy példa, amellyel fel szerettem volna hívni figyelmüket, hogy a mai „modern” iskolákban mire tanítanak bennünket. A sokszínűség az életutakban (iskolákban) jó, de a sok különböző irány miatt nehezen lehet döntést hozni. De ezek a döntések mind hiába vannak, ha nem tanulunk. Az a fontos. Már százszor leírtam és lehet, hogy már unjátok, de így van, ezt kell elfogadni. Az emberek mindig is tudták, hogy az olvasás meg az írás fontos: még a kőkorszakban is. „A tudás olyan kincs, amely mindig kíséri tulajdonosát.” (kínai szólás). Ha gondolataimat összefoglalom, arra döbbenek rá, hogy a mai világban tudás nélkül, iskola nélkül nem érünk sehova. Tehát rajtunk múlik, hogy dolgozzunk és fejlesszük azokat a területeket, ahol tudásunk van. A fogalmazásom e gondolattal zárnám: „Bármire képes vagy. Ezt ne felejtsd el. Mindenki tud valamit, amit ő tud a világon a legjobban. Azért született meg.”

2. helyezés

Göncz Norbert, 1. Sz. Lendvai KÁI

Száz út vár ránk Gyerekkoromban sokszor kérdezték tőlem, hogy vajon mi leszel, ha nagy leszel. Én mint dús fantáziájú kisfiú minden nap valami más szerettem volna lenni, és ha le próbálnám írni az összes szakmát, ami megfordult a fejemben, nem férne ki két oldalra sem. Az évek teltek és most itt állok a pályaválasztás előtt... Kilencedik osztályban mindenki a jó jegyekre törekszik, mivel a jegyek igen fontosak. A tanulók kerülik a példátlan viselkedést, de egyesek nem tartják be a szabályokat, így sokszor megrovásban részesülnek, ami később ki is tud hatni a felvételizésre egy-egy iskolába. Én személyesen a nagykanizsai gimnáziumba szeretnék felvételizni, így elkerülve azt az egy év veszteséget, amit (ha szlovénul érettségiznék le) a magyar érettségi megírásával töltenék. Amint Nagykanizsán befejeztem tanulmányaim, a budapesti Színművészeti Akadémiára szeretnék beiratkozni, mert néhány év gondolkodás után eldöntöttem, hogy színész szeretnék lenni. Persze a színész fogalom alatt nem a TV-műsorokban szereplő színészekre gondolok, hanem színházi színészekre. Szeretem az embereket, a kultúrát, az irodalmat és a színjátékot, és ezek mind a „színészet” fogalomba tömörülnek bele. Mint Shakespeare is mondta: „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő, fellép s lelép.” Sokan próbálnak lebeszélni erről, azt bizonygatva, hogy a színészetből nem lehet megélni. Ebben egyrészt igazuk is van, de másrészt melyik szakmából lehet? Az egész világot fenyegeti a gazdasági válság, és vajon akkor az is megél, aki egyszerű munkás egy gazdag vállalatnál? Legfeljebb kirúgják, mert túl sok a munkás. Senkiből sem lett gazdag ember csak úgy. Mindenkinek áldozatokat kellett hozni a „valamit valamiért” elv szerint. A humoristák közül, akik tévében szerepeltek, csak Hofi Gézának és Fábry Sándornak sikerült az áttörés, mert kitartóak voltak és mert megnyerték maguknak a közönséget. Az ismert színészeknek is ilyen vagy hasonló áldozatot kellett hozniuk. Feladták magánéletüket és a bulvárlapok rabjai lettek. Nap mint nap találkozhatunk az ilyenfajta magazinokban ál-celebekkel, akik valamilyen „agyhulott” szórakoztató műsor által lettek híresek az állatokéhoz hasonló viselkedésük miatt. Az ilyeneket és persze a politikusokat jól kifizetik, abba bele sem gondolva, hogy miattuk szegény családok és a középső munkásréteg éhezik. Kialakult egy társadalmi hierarchia, amelynek tetején a politikusok állnak. Engem többször ösztönöztek arra, hogy legyen belőlem politikus, mert akkor gazdag leszek. És ha gazdag is volnék, állandó bűntudatom lenne amiatt, hogy az én magas fizetésem miatt másnak nincs mit enni és nincs még állása sem. Én elégedett lennék, ha egy színház leszerződtetne és életem végéig azzal foglalkozhatnék, ami a legfontosabb számomra, a színészettel. És ha már karrierem végéhez közeledik (betegség vagy egyéb egészségügyi problémák miatt), én színpadon szeretnék meghalni. I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

3. helyezés

Középiskola – 1. és 2. osztály

Kovács Álmos, Dobronaki KÁI

Haragban a világban Mi is a kamaszkor? Az, amikor a tizenéves korszakát éli az ember, csak ennyi lenne? Nem, a kamaszkor ennél sokkal több. Minden embernek bekövetkezik. Érzelemváltozással, és a test, valamint a hormonok kifejlődésével jár. Valakinek kellemes, valakinek pedig kevésbé kellemes ez az időszak. Én is kamasz vagyok. Nekem ez egy kellemes időszak, sok jó dolog történik ilyenkor a gyerekkel. Igaz, sok rossz dolog is, de ha optimisták vagyunk, akkor jobban oda tudunk figyelni a jó dolgokra és ez segít jól érezni magunkat. De optimistának lenni kamaszként? Az nem könnyű dolog. A kamaszkorral jár a hangulatingadozás, ami nem mindenkinél következik be nagymértékben, szerencsére. De az mindenkinek bekövetkezett már (szerintem), hogy mérges volt valakire, pedig nem is volt oka mérgesnek lenni rá. Ez gyakran előfordul minden kamasznál. Ne gondolja senki azt, hogy csak rossz dolgok történnek az emberrel kamaszkorában, mert a legtöbb ember kamaszkorában lesz szerelmes, és az egy gyönyörű érzés, főleg, ha viszonozva van. De ha egy fogalmazásban valaki le szeretné írni a szerelmet, az nagyon nehéz lenne. Ki se férne, még 10 oldalra is alig. Ezért én most a szerelemről nem írok sokat, majd máskor, ha olyan lesz a cím és több papírt adnak. És lehet, hogy az egyik legfontosabb dolog, ami a kamaszkorban történik, az a test átalakulása. De mit is beszélek, hiszen a kamaszkorban nem lehet meghatározni, hogy mi a legfontosabb dolog! Ezt is a kamaszkor és a szerelem teszi velem. Mert ezek a dolgok megbolondítják az embert. No, de térjünk vissza a test átalakulására! Ez nem azt jelenti, hogy az embernek három füle nő vagy négy szeme. Csak ilyenkor fejlődik ki a fiúból a férfi, a lányból a nő. Megnő a testszőrzet (főleg a férfiaknál): a hónaljszőrzet, a nemi szervi szőrzet, a szakáll, a bajusz, a mellkasszőrzet, na jó, tovább már nem sorolom, ezt úgyis mindenki tudja, ha meg nem, majd megtudja. Ilyenkor alakulnak ki a nemi szervek is, na de erről sem fogok sokat dumálni, akit érdekel az ilyesmi, csak nézzen a lába közé. Visszatérve a kamaszkori jellemekre, még azt szeretném elmondani, hogy milyen a kapcsolat a kamaszok között és azok között, akik körülveszik őket. Sokszor nem csak a kamaszok szenvednek, hanem azok is, akik körülveszik őket. Mondjuk, hogy egy kamasz rossz jeggyel jön haza az iskolából és dühében elkezdi csapkodni az ajtót, kiabálni kezd és rugdossa a falat. Ez felbosszantja a körülötte lévőket és persze nem értik, mi a baja. Hát nagy dolog ez a kamaszkor, nem csak a kamaszok életét keseríti meg, hanem azokét is, akik velük élnek. De én mégis szeretek kamasz lenni, mert van ennek előnye is. Majdnem mindent megtehetek, a felnőttek pedig azt mondják: „Á, hiszen még csak kamasz!” – vagy valami hasonlót. És ez a szerelem olyan szép, igaz, hogy sokszor kiábrándít és elszomorít, de mégis ez az egyik legszebb érzés a világon. A kamaszkor pedig az életünk egyik legszebb időszaka vagy a legrosszabb? Ki tudja, engem nem is érdekel. I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

1. helyezés Horvat David, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Ha megváltoztathatnám a világot Az utóbbi időben mind több ember teszi föl magának a kérdést, hogy mi is lehet a gond a mindennapi rohanó világban. Aki netalán megtalálja rá a választ, az a jobb és szebb jövő kialakítására törekszik. Ha lenne egy varázspálcám, akkor én is próbálnék jobb jövőt biztosítani a halandó embereknek. Először is a pálcával átalakítanám a világ összes parlamentjét cirkusszá, a benne dolgozó emberek pedig az artistákat és a bohócokat képviselnék. Megjegyzem, hogy a jelenlegi helyzet a parlamentben már majdnem eléri a kívánt állapotot. Ezt a döntésemet biztosan nem bánnám meg, hiszen a politika az egyszerű embereket csak stresszeli és kiborítja. A következő dolog, amit megváltoztatnék, hogy az iskolákban nem folyna többet tanítás, hanem inkább a fiatalok szórakozására lenne szentelve. Persze a gyerekek miután hazamennek, bekapcsolódnak az új virtuális tanulási programba, ami a számítógépeken folyna minden országban. A tudást különböző tesztek ellenőriznék, és aki nem éri el a kellő pontszámot, az ismételi a bizonyos szintet. Az utóbbi időben az embereknek nagyon rosszul megy a gyárakban is, ahol a munkaadó kihasználja az alkalmazottakat és többet dolgoztat velünk, mint amennyi a dolgozó szerződésében áll. Az ilyen gyárak dolgozóit elszállásolnám az újonnan épített mesterséges szigeteken az óceán közepén, a gyárak vezetőit pedig pincéreknek és cselédeknek fogadnám a dolgozók mellé. Mivel a széndioxidkibocsátás nagyon magas, ezért az autókat repülő szőnyegekre cserélném, ami persze fedett lenne és minden kívánságot kielégítene. A bűnözők száma az utóbbi években nagyot emelkedett, de ezek a számok máig is vészesen nőnek. A bűnözők büntetése az lenne, hogy amikor csak a bűn szóra gondolnak, földbe gyökerezik a lábuk és szép alma- és körtefák válnak belőlük. Mivel a videójátékok a fiatalok körében nagyon elterjedtek, ezért játékkamionok köröznének a városokban, amelyek minden érdeklődőt elszállítanának egy játékra kijelölt parkba, ahol a játékosok kedvükre válogathatnak a játékok közül, sőt még a friss levegőn is lennének. Ma már nagyon sok ember tart magánál fegyvert, sokan arra hivatkozva, hogy önvédelemből. A fegyverek golyók helyett cukorkákat lőnének, és így kevesebb halálos áldozat lenne az egész világon. A Földön mindig van elegendő pénz, csak rossz arányban van elosztva az emberek között. Az embereknek nem kellene többé pénzzel fizetniük, hanem valami szépet kívánni, ami utána meg is valósulna. Sajnos az imént leírt dolgok csak elmélkedések, amik valószínűleg sosem fognak megtörténni, vagy talán nem olyan formában, ahogy azt én elképzelem. De hiszek abban, hogy majd egyszer az emberek sorsa jobbra fordul és mind egyenlő hatalommal és jogokkal irányítjuk a világot a szép és jó jövő felé.

2. helyezés Süč Katarina, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az én szüleim „Az én szüleim a legjobbak a világon” – mondhatja sok ember. De tényleg így van ez mindenhol? Szerintem nem. Nézzük, mi is ennek az oka! Egy adott szituációban a gyerek, tegyük fel, hogy egy tizenhat éves kamaszlányról van szó, diszkóba akar menni. Mit tesznek erre a szülők? Mit gondoltok? Mi mást, prédikálni kezdenek. Kezdődik a nagy lárifári. Az anya e szavakkal fordul hozzá: „Angyalkám, hát muszáj most kimenned, nincs más dolgod? Tanulhatnál a következő tudásfelmérőre!” Kinek lenne kedve ezt hallgatni, még nekem se. A nagy blabla után a lány persze az apját fogja nyaggatni. Hiszen köztudott, hogy az apák engedékenyebbek. „Apa, elmehetek a csajokkal a diszkóba?! Engedj el, lécci!” Ilyenkor a családfő legtöbbször azt mondja, hogy: „Anyádnak már szóltál?” vagy „De még éjfél előtt itthon akarlak látni!” És ezzel az ügy el van intézve. Na, de mi történik, ha a fióka egy kicsivel tovább marad. A szülők azonnal telefonálgatni kezdenek, míg már majdnem a rendőrséghez fordulnak. „Most megint miért kell mindenből ekkora ügyet csinálni?” – kérdezheti a kamasz. Na, de miért is? A szülők azért voltak teremtve, hogy vigyázzanak az utódjaikra. Szépen neveljék, tanítsák őket. Ez elméletileg egészen normális dolog, de az életben nem minden ilyen egyszerű. Az ősök dolgát nagy részben mi nehezítjük meg. A különféle követelések, nyafogások során. Hiszen anyuéknak nem vasból vannak az idegeik. Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, csak több év és tapasztalat áll a hátuk mögött. Ezért is jobban meg tudják határozni, mi a legjobb nekünk. Ezt az a sokszor elhangzott mondat is bizonyítja: „Hát mi csak jót akartunk!” Mégis sok fiatal járja a saját útját. Így gyakran a rossz mellett döntenek és ennek kapcsán tönkreteszik az életüket. Én szerencsére nem ezekhez tartozom. Én egy tizenhat éves, kamasz gimnazista lány vagyok. A szüleim nem avatkoznak túlságosan a dolgaimba. Ez persze nem azért van, mert ők valamivel különbek lennének, csak egy dolog van az egészben. Nincsenek előttük titkaim. Egy-két dolgot elhallgatok előttük néha, de a végén úgysem tudom magamban tartani. Most lehet, hogy egyesek meglepődtek, de így van ez szerintem rendjén. Hogy adjon különben a szülő bármilyen tanácsot, ha azt sem tudja, mi a gond? Most ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy én egy mintagyerek vagyok, a többiek pedig csak valami hülye hazudozók. Ellenkezőleg. Biztos van valaki, aki egyetért velem. Vagy mégsem? Gondoljuk csak meg. Nem lenne egyszerűbb az élet, ha mindenki elmondana egymásnak mindent? A mi családunkban törekedünk, hogy ez így legyen. Ezért nincsenek is nálunk akkora veszekedések, mint más családokban észleltem. Lehet, hogy az is hozzásegít a családi békéhez, hogy nem vagyok olyan követelődző. Az élet és a szüleim gyerekkorom óta arra tanítottak, hogy tisztességesnek kell lenni. Ezt a mai napig betartom és hálás vagyok, hogy ezt a fejembe verték. A szülőket tisztelni kell, hiszen tőlük merítettük azt a sok tudást,

amivel ma rendelkezünk. Az idősebbek is jobb szemmel néznek majd ránk, ha szép viselkedéssel viszonyulunk úgy a szüleinkhez, mint az összes idősebb generációhoz. Ezzel részben megpecsételjük a sorsunkat. És még csak azt tegyem hozzá, hogy az utódaink is úgy fognak majd viselkedni velünk szemben, ahogy mi is tesszük. Ezt soha ne feledjük el, és tegyünk arról, hogy drága szüleink szép időskort élhessenek meg.

3. helyezés Šabjan Rebeka, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az én szüleim Soha nem volt gondom azzal, hogy papírra vessem gondolataimat. Most, hogy megszületett a döntésem, viszont nincs könnyű dolgom. Hogy vessem papírra azt, amit még szavakkal kifejezni sem tudok. Hogy foglaljam mondatokba az érzelmet, ami még önmagamnál is nagyobb. Ez az érzelem nem más, mint a szeretet. És bizony, néha az érzelmek elhomályosítják gondolatainkat. Naponta adok hálát az életnek, hogy olyan családban élhetek, amelyben megbecsülésből és őszinte, határtalan szeretetből sohasem volt hiány. Manapság nehéz elképzelni, hogy egy tizenéves a családját a legnagyobb boldogságként tartsa számon, de az én esetemben ez így van. Én, bármilyen szóváltás is van közöttem s szüleim között, ugyanúgy szeretem őket, mint az év akármelyik másik, békében eltöltött napján. Ugyanis a szeretet ilyenkor nem tűnik el s nem szűnik meg létezni, hanem egy időre elrejtőzik, hogy később duplán bontakozhasson ki. Vannak napok, amikor nem könnyű kimutatni a szeretetet. Ilyenkor úgy érzed, az egész világ ellened fordult, s mintha ez nem lenne elég, még szüleid is keseríteni akarják az életed. Példaként szolgáljon egy átlagos hétvége. A suliban a tanárok megállíthatatlanul terhelnek újabb és újabb leckékkel, sőt, még a pasid is felmondta a „szolgálatot”. Rettenetesen egyedül érzed magad. Megcsörren a telefonod, s mutatja a barátnőd számát, akivel találkát beszéltek meg. Amint odaérsz a találkahelyre, s úgy érzed, szabad vagy, újra megcsörren a mobilod. Felveszed, s édesanyád ijedt hangját hallod a vonal másik végén. Ilyenkor a szokásos „kutya-macska” szópárbaj következik, amelynek végeredménye, hogy hazaparancsolnak. Ha addig abban a hitben éltél, rosszabb már nem lehet, most mégis bebizonyosodik, hogy sajnos lehet. Ilyenkor a szülők igazságtalanok. Tényleg? Bevallom, néhány hónappal ezelőtt én is elmélkedtem erről. Gyerekfejjel ezt egyszerűen nem lehet megérteni. Két héttel ezelőtt viszont egy furcsa cikket találtam a neten. Egy lány a családi életéről mesélt. Elmesélte, mennyire nem érzi magát fontosnak, s szívesen megtenne bármit, hogy szülei érdeklődést mutassanak iránta. Ez a cikk hidegzuhanyként ért. Mindig is tudtam, hogy vannak szülők a földön, akik nem törődnek gyermekeikkel, de nem vettem magamnak I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

időt, hogy ezen elgondolkodjam. Az érzés egy kicsit sem volt kellemes. Szóval, a gondolkodásmódom teljesen megváltozott. Felnőttem? Anyu és apu minden nap velem töltik zsúfolt napjuk egy részét, pont úgy, mint amikor kicsi voltam. Persze, manapság nem játékkal telik el az idő, hanem legtöbbször beszélgetéssel. Bármilyen fontos dolgom is van, azt a rövid időt szívesen töltöm velük. Leírhatatlan az érzés. Egész testem átjárja, kellemes, de egyben bűntudattal tölt el. Kellemes, mert érzem, hogy fontos vagyok, hogy az életet jelentem nekik. Bűntudatot viszont azért érzek, mert tudom, rengetegen vannak ezen a világon, akik szeretetről, ekkora mennyiségben csak álmodni bírnak. Többé már nem zavar, ha ötvenszer jelez a mobilom, hiszen az számomra nem a megbízhatatlanságomat jelenti, hanem azt, hogy mennyit jelentek. Szeretem érezni, hogy nem hiába vagyok ezen a világon, s hogy vannak emberek, akiknek a boldogságot jelentem. A szülői aggodalmat semmi és senki sem bírja pótolni. Az ember ebben találja meg lénye értelmét. Én nyíltan állítom, hogy szüleim nélkül nem érezném magam embernek. Miattuk érzem magam fontosnak, s féltő szeretetüknek köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok. A szüleim csodálatos emberek. Kiskorban minden gyermek azt mondja, majd mikor felnő, olyan szeretne lenni, mint szülei. Aztán miközben nő, cseperedik, szülei tetteit mindig kritikusabb szemmel látja, s ha az okoskodást túlzásba viszi, a szívében a szeretet helyét a fontoskodás veszi át. Én az évek során ebből a szempontból semmit sem változtam. Még mindig büszkén állítom, amikor felnövök, olyan akarok lenni, mint ők. Néha úgy gondolom, azt a jóságot nehéz lesz elérni, s nem bírok majd olyan kitűnő szülő lenni. De mindig elhessentem ezt a gondolatot, amikor rájövök, ők az én szüleim, s ez egyszerűen bennem van. Az élet a szülői szeretet nélkül nem sokat érne. Hiába lenne színes a föld, ha nem lenne ember, akiért érdemes élni. Mindent, amit kaptam, szüleimnek köszönhetem. És én soha nem cserélném el őket, s mindig büszkén fogom állítani: „Ők az én szüleim és egyszerűen imádom őket.”

3. helyezés Somi Timotej, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az én szüleim Nekem vannak a világon a legjobb szüleim. Nem azért a legjobbak, mert mindent megengednek, hanem mert becsülettel neveltek. Kiskoromtól fogva, mindig minden körülmény között, szerettem a szüleimet. Szerintem ez annak köszönhető, hogy jóban-rosszban mellettem voltak. Mindig szerettem csintalankodni, és ilyenkor mindig anyu vagy apu leintett, hogy ne rosszalkodjak. Sosem értettem, hogy miért akarnak kordában tartani és hogy miért akarnak határokat szabni szabadságomban. Rájöttem, hogy azért, mert még gyerek I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

vagyok és még jobb, ha nem hozok fontos döntéseket saját magam. Teltek-múltak a napok, hónapok, évek, és lassacskán elértem abba a korba, hogy azt mondhatom magamról, hogy serdülő legény vagyok. Ez sok pozitívummal jár, de vannak hátrányai is. Egy pozitívum az „éjjelezés”. Ez az én szótáramban azt jelenti, hogy nem kell este fél hétkor otthon csücsülnöm a kanapén, hanem kint lehetek tovább a barátaimmal. Persze egy adott óráig. De ez sem ilyen egyszerű. Csak akkor használhatom vagy vehetem igénybe ezt a „luxuscikket”, ha jól végzem a munkáim az iskolában. Ezt így korrektnek tartom, én tanulok, anyu elégedett, én pedig élvezhetem az éjszakát. Ez ám nem azt jelenti, hogy anyu nem is hívogat minden órában, hogy megkérdezze, minden rendben van-e nálam. De már megszoktam, ilyenek a jó szülők, hisz csak aggódnak, emiatt nem szabad őket elítélni. Mi van, ha tényleg történik az emberrel valami, csak a szüleire (szüleinkre) számíthatunk. Jobb is, hogy a szülők ilyenek, mert ha nem lennének ilyen aggódók, akkor ki tudja, hol lennék ma. Lehet, hogy egy utcasarkon egy drogos társaságban tölteném a szabadidőmet. Hála a szüleimnek, ez nem így van. A szüleinket semmi nem tudja pótolni. Semmi és senki! Én csak azt tudom mondani, tekintsük magunkat szerencsésnek, hogy van, aki velünk van jóban, rosszban. A szüleink a legfontosabb emberek az életünk egy hosszú szakaszában, ha nem az egész életünk során.

Különdíj Somi Peter, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az én szüleim Szüleink az életünkben fontos szerepet töltenek be. Ők tanítanak meg bennünket beszélni, járni, írni és olvasni. De nem csak az efféle praktikus tudást adják át nekünk, hanem a felelősségvállalást, az illemszabályokat és az idősebbek iránti tiszteletet. Amikor viszont a vidám gyermekévek véget érnek és befejezzük az általános iskolát, lassacskán megpróbálunk a saját lábainkra állni és a saját életünket élni. Ilyenkor kezdünk el bulizni, szerelmesek leszünk, és nem szeretjük, ha szüleink beleszólnak az ilyen ügyeinkbe. Mi nem vesszük észre, vagy talán csak nem akarjuk belátni, hogy elszántságunk ellenére még nem vagyunk felkészülve az önálló életre. Szüleink ezért tudni szeretnék, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, hiszen féltenek bennünket a modern világ gonoszságától. Én magam is sokszor haragszom a szüleimre, amiért csak tíz óráig maradhatok kint a barátaimmal. Ez persze nem nagy harag, csak az a pillanatnyi düh, hiszen nem értem meg, hogy miért akkora nagy baj az, ha az ember jól érzi magát a barátaival. Később, amikor azt a hírt kapom a barátaimtól, hogy valaki holtrészegen ment haza a buliból és hazafelé elesett és eltörte a kezét, viszont rájövök, hogy szüleim aggodalma jogos.

A Földön sok árva gyermek él. Ezek a gyerekek az utcán nőnek fel, a saját szabályaik szerint élnek. Az a véleményem, hogy az ilyen gyerekek többsége később minden bizonnyal bűnöző, drogos vagy alkoholista lesz. Lehet, hogy egész életükben úgy gondolják, hogy szabadok, de igazából önmaguk rabjai. Ők nem tudják, mi az a tisztelet, hiszen nem volt senkijük sem, hogy elmagyarázta volna nekik, hogy mi a helyes és mi nem. Az életük eleinte félelmetesnek tűnik számukra, ezért az alkohol és a különböző drogok nyújtanak nekik megoldást. Ezek a dolgok viszont pénzbe kerülnek, és mivel az ilyen emberek nagyon szegények, nincs más választásuk, zsebtolvajok lesznek. Nagyon nyomorúságos az ilyen élet. Boldog vagyok, hogy vannak szüleim, és tudom, még akkor is, ha nem mindig látom be, hogy aggodalmuk nem hiábavaló.

Középiskola – 3. és 4. osztály 1. helyezés Kasaš Tjaša, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Lájkolom A Facebook. Manapság az emberek közt legnépszerűbb közösségi portál. Egy olyan internetes oldal, amelyen barátkozhatsz, szórakozhatsz és megoszthatod az összes gondolatod. Ennek a portálnak én is a tagja vagyok. Az embereket, főleg a tiniket és a fiatalabb korosztályt a mai világban nagyobbrészt az internetezés köti le, szórakoztatja. Különböző oldalakra regisztrálnak, ahol barátokra tesznek szert, rokonaikkal veszik fel a kapcsolatot. Nagyon sok jó dolgot kapnak ezzel az életükben, mint például a szórakozás, új barátok szerzése, társalgás és sok minden más. Vannak olyan emberek, akik szemtől szembe félnek ismerkedni, beszélgetni másokkal és ezért jobb számukra, hogy közösségi portálokon keresztül ismerkednek, barátkoznak másokkal. Több az önbizalmuk, ha interneten keresztül beszélgetnek másokkal, így nem bírnak csalódni bennük, viták után nem kell a szemükbe nézniük. De vajon azok a barátok, akikre így tesznek szert, megtennének értük bármit? Segítenének, ha bajba kerülne az ember? Tegyük fel, hogy regisztráltunk a Facebookra. Rögtön bejelöl minket öt ember barátnak, akik közül talán kettőt ismerünk. Honnan tudjuk, hogy kik ők valójában? Mi alapján kértek meg minket barátnak és mi miért fogadjuk el őket? Lehet, hogy a kíváncsiság vezérelt minket, vagy az új kapcsolatok. Arra számíthatunk már akkor, hogy ezek a barátok csak virtuális barátok, akikre nem számíthatunk bármikor, ha véletlenül bajba kerülnénk, mert az igazi barátokra az internet falain kívül találunk rá. A Facebooknak és az összes többi közösségi portálnak viszont a jó mellett van rossz oldala is. Mivel ezek az oldalak a neten találhatóak, tele vannak csapdákkal és veszélyes dolgokkal. Van rajtuk több millió vírus,

amely megfertőzi számítógépünket. Ezen kívül egyáltalán nem biztonságosak, hiszen hekkerprogramokkal feltörhetőek az oldalak és minden személyes adat megszerezhető rólunk. Az interneten keringhet rólunk utána bármilyen fotó, amelyet valaki más töltött fel rólunk, különböző oldalakra kerülhetnek fel a képek. Bárki bármikor betörhet a magánszféránkba és a végén veszélyeztetettnek érezzük majd magunkat. Ha nem lenne internet, talán könnyebb is lenne az élet néha. Figyelnénk a fontos dolgokra és nem hanyagolnánk el senkit. Az érzéseinket egymásnak mondanánk el, nem pedig a Facebooknak. A barátainkkal beszélnénk meg minden gondolatunkat és nem félnénk attól, hogy kigúnyolnak. Nem várnánk el senkitől, hogy „lájkolja” a gondolatainkat. Csak egy kis megértést kérnénk. A félelmeinkről is mindig olyan emberekkel beszélgetnénk, akik igazán számítanának nekünk. Olyanokkal, akik mindig mellettünk állnának jóban, rosszban. Az internetes közösségi portálok nem barátok, sem ellenségek. Mindenki saját maga dönti el, hogy csatlakozni akar-e hozzájuk vagy sem. De abba bele kell gondolnunk előtte, hogy milyen veszélyek érhetnek, ha csatlakozunk valamelyikhez és hogy milyen függőséget okozhatnak. Ha szeretnénk kiadni gondolatainkat, elmesélni titkainkat vagy megmondani valakinek, mi történt velünk, ne az internet legyen az első. Menjünk ki a szabadba vagy egy kávézóba a barátainkkal és beszéljük meg velük a dolgokat, meséljünk nekik. Sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. A közösségi oldalak nem segítenek annyira, mint a barátok. Soha nem is fognak. Az igazi barátokra nem úgy lelünk rá, hogy interneten keresztül keressük őket, hiszen maszk mögé bújhatnak. Az igazi barátokat a nagy világban találjuk meg. Az igazi barátok azok, akik akkor is szeretnek, ha tudják minden rossz tulajdonságodat és mégis kitartanak melletted a végsőkig. Egy úton haladnak veled és mindig ott vannak melletted, mint ahogy a csillagok is mindig ott vannak az égen.

1. helyezés Gaál Enikő Éva, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

„Itt születtem én, ezen a tájon” Amikor általános iskolás koromban először olvastam Petőfi versét, már akkor nagyon megfogott. El tudtam képzelni, mit érezhetett a költő írás közben, át tudtam érezni azt, ami egyesek mellett unalmasan elsiklott, hogy mit is jelent igazából a haza. Rengetegszer hallhatjuk azt diákok, sőt még felnőttek szájából is, hogy alig várják, hogy végre szabadulhassanak innen, és élhessenek, dolgozhassanak valahol távol egy fejlettebb városban, országban, mert ez az országrész annyira elmaradott, élettelen. Sokak szerint e térségnek nincs jövője. Én ezzel nem értek egyet. Mindennek van jövője, potenciálja, csak az embereknek kéne gondolkozásmódjukon változtatniuk. Mindenki csak az anyagiakban lát esélyt a jobb életre, I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

ami persze itt nehezebben elérhető. Arra nem is gondolnak, hogy a boldogság forrása nem a materiális dolgokban van, hanem a családban, barátokban, olyan dolgokban, amiket élvezünk csinálni. Én nagyon kalandvágyó, kíváncsi természetű ember vagyok, ezért is egyik legnagyobb hobbim az utazás. Inkább nem veszem meg azt a csinos szoknyát, ami után már hónapok óta áhítozom, és persze nagyon sokba kerül is. Helyette szívesebben rakom félre azt az összeget, és később, mikor már összegyűlt elég, felhasználom egy pár napos, esetleg néhány hetes kirándulásra. Nagymamám ilyenkor mindig féltve enged útra. Aggódik épségem miatt, de titokban azért attól is tart, túlságosan megtetszik egy hely és majd nem fogok olyan szívesen hazajönni. Bevallom, volt már rá alkalom, hogy maradtam volna még néhány napot, néha jólesik egy kis időre más közegben élvezni az életet, de az utazásban épp az a szép, hogy egyszer véget ér, és utána újult erővel térhetünk haza. Lehet, hogy kicsit hihetetlenül hangzik, de valahogy mindig jobban örülök a hazatérésnek, mint magának az utazásnak. Jó érzéssel tölt el, hogy van hova hazamenni, van, aki vár rám otthon. Ha belegondolunk, a különféle emigrációknak általában valamilyen politikai, szociális vagy egyéb okai vannak, az ember ritkábban költözik el személyes okok miatt, ha igen, akkor is

nehéz szívvel hagyja maga mögött régi otthonát és félve néz elébe új otthonának, amelyet bizonyára sosem fog annyira szeretni, mint az elsőt, az eredetit – a szülőhazáját. Az interneten már nem egy olyan blogot olvastam, ahol külföldön élő magyarok írnak honvágyukról, s arról, ha tehetnék, azonnal összepakolnának és jönnének vissza, mert ahogy mondani is szokták, mindenhol jó, de mégis legjobb otthon. Az otthoni térségnek az is az előnye, hogy ismerős közegben tartózkodsz. Mindent és szinte mindenkit ismersz, főleg itt nálunk, a Muravidéken, ezért könnyebb helytállni bizonyos szituációkban. Például ismerem a falu másik végén lakó vízvezeték-szerelőt, ezért ha szükségem van rá, amint tud, segítségemre siet, és biztos nem úgy javítja meg a vízvezetékeket, hogy a következő héten már hívhatom is őt újra. Bármilyen gondod is akad, a család, a barátok mindig rendelkezésedre állnak, s segítenek neked. Már a jelenlétük, az, hogy ott állnak mellettünk, sokat javít, akármilyen rossz is a helyzet. Nem hiába született már rengeteg költemény, novella, regény a hazáról. A haza valami olyasmi, ami mindenki életében jelen van vagy így, vagy úgy. Igazi haza mindenki életében csak egy van. Annak ellenére, hogy van, aki jobban, van, aki kevésbé értékeli, mindenki életének egyik legfontosabb része.

A Maribori Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke irodalmi különdíja Bogdan Laura, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

„Itt születtem én, ezen a tájon” „Muravidék, Muravidék, rég elfelejtettelek volna, ha a gólyák régi dala szívemben nem visszhangozna” – csendül fel a dallam, és szívemben megdobban a szeretet és a ragaszkodás érzése édes szülőföldem iránt. Az ember ragaszkodása szülőhazájához olyan, mint a földből kibúvó virág gyökereivel való kapaszkodása a humuszba, amely biztonságot, élelmet és életet nyújt neki. Ezt a virágot kiszakíthatják és máshova ültethetik, de sehol sem fog olyan boldogan és szépen nyílni és nőni, mint az első ültetéskor, az első humuszában. Ez a humusz az ő megteremtője és az ő szülőföldje. Az embernek is, akár a virágnak, a szülőföldje a megteremtője. Ez az a hely, amire azt mondhatjuk, hogy „haza”. Lehetünk akárhol a nagyvilágban, a haza mindig egy és ugyanazt a pontosan meghatározott helyet kell hogy jelentse. Ezt szívünkben kell éreznünk, hiszen ez az otthonunk. Itt érezhetjük igazán otthon magunkat, itt, ahol a szülői ház, az óvodabeli barátok, a nagymamánk és nagyapánk élnek. Az a hely, ahol ha kerékpárral a postára megyünk, mindenki köszön és megkérdi, hogy van nagyanyánk és hogy mit főz anyu ebédre. Az a „kicsi haza”, ahol a templomban hiányolnak, ha nem vagy ott, és a szomszéd néni is tudja, melyik fiú tetszik, s ha netán még a nevét is kitudakolja, rákeres a telefonkönyvben. Néha persze az, ha a szomszéd néni mindent tud, rossz is lehet. I F I 2 012 . j a n u á r 12 .

Sokszor mondják, hogy kicsi faluban mindenki mindent tud és nincsenek titkok. Ez az esetek többségében igaz is, hiszen ki ne tudná meg, ha a nagyothalló Manci néni meg Juli néni a tíz órás mise alatt a prédikációt is túlkiabálva mindenkinek a tudtára adja. A hírek ezért néha gyorsabban terjednek, mint a világhálón. Emiatt sok fiatal alig várja, hogy „megszabaduljon” kicsiny hazájától és a nagyvilágban próbál szerencsét. Az iskolák, munkahelyek és egyebek sokszor „kitépnek” bennünket hazánkból, és akaratlanul vagy akarva, de el kell költöznünk. Elmegyünk, alkalmazkodunk egy új közösséghez és új szokásokat veszünk át. Aztán egy kicsi idő elteltével már hiányozni is kezd szülőhazánk. Ráébredünk, hogy az új hely másabb, mint a megszokott, és szívünkben felébred a honvágy „íze”. Megkívánjuk anyu tyúkhúslevesét, a mama pereceit, még talán a rólunk csacsogó nénikék is hiányoznak. Eszünkbe jut a mezőkön „duruzsoló” traktorok hangja, meg a szőlőhegyeket ékesítő kelepelők zaja és a gólyák dala. S még fel sem eszmélünk, már pakoljuk is a koffereket és otthon vagyunk. Otthon, a Muravidéken, mert nekem ez a haza. Petőfinek az Alföld jelentette a szent földet, nekem viszont ez a néhány négyzetkilométernyi, nemzetileg vegyes és kultúrában gazdag hely jelenti a szülőföldem, ahol a szeretteim élnek, ahol a gyökereim vannak, ahová a szívem húz. Itt ismernek az emberek születésem óta, itt vár az anyai szeretet és ide mindig hazavárnak. Örülök, hogy itt születtem, és tudom, hogy akármerre is visz a sorsom, a gólya dala szívemben mindig visszhangzik majd, és újra és újra hazatérek.

Gรกlics Istvรกn rajzai