MÜPAMOZI

ÖSSZEFÜGGÉSTELENÜL

Hogy a filmművészet tükrözi-e kora valóságát, tudja a fene. Az viszont valószínű, hogy a filmek többnyire azokra az aktuális gondolatokra kérdeznek rá, amelyek éppen akkor az emberek fejében gomolyognak. S bár történelemkönyvet írni a filmek alapján kockázatos vállalkozás lenne, a mozgókép elég pontosan őrzi egy kor — és természetesen kultúra — félelmeit, szorongásait, vágyait, tárgyi és eszmei divatjait.

Az elmúlt két évtized brit szatíráit nézve, elemezve sok minden érthetővé/érezhetővé válik abból, ami történt. Történik. A Müpamozi Very British sorozatának korábbi darabjai — a hatvanashetvenesnyolcvanas évekből — klasszikus szatírák voltak. Gúnyrajzok, amelyek kifigurázták az előítéleteket, a rangkórságot, a bürokráciát, a saját szabályaiba dermedt társadalmi gépezetet, a manipulációt, az atomjaira hulló családot, az önmagában tetszelgő és egyre agresszívabb hatalomipart. És ez a fajta rendszerkritika éles eszűen mutatott és nagyított fel összefüggéseket. A 21. század filmjei kissé mások. Nem csupán arról van szó, hogy a mobiltelefónia és az internet megváltoztatta a dramaturgiát — ahogy alapjában az életünket is.

Minden feldarabolódik és többé nem illeszthető vissza a nagyobb egészbe. Itt van például Guy Ritchie remek filmje, a Blöff (2000). Végtelenül humoros, a törvény határán innen és túl — inkább túl — lézengő karakterek népesítik be, akik furmányos terveket eszelnek ki, hogy meggazdagodjanak. Hogy átverjenek másokat. Hogy túléljék a maguk kiagyalta trükköket. Aztán valahogy mégis mindig önmagukat verik át. Vicces? Nagyon. Annyira, hogy közben megfeledkezünk a törvény hiányáról. Mindenki csibész és gazember. Kinek kellene szurkolnunk? A különféle zsiványokat egymáshoz mérjük. Ráadásul az őket megjelenítő színészek — Brad Pitt, Benicio del Toro, Vinnie Jones, Jason Statham — igen jók. Ez egy ilyen, öntörvényű kis univerzum.

Ahogy haladunk előre az időben, úgy furcsulnak a brit szatírák. Az általuk bemutatott világ komfortosabb, a konfliktusok kellemetlenséggé szelídülnek, a „morális dilemmák” jelzős szerkezetből kikopik a jelző, hiszen egyre töpörödik az a közösség, amely bármiféle morál hordozója lehetne, és egyszemélyes erkölcsöcskék kezdik belakni az elméket. Komfortos és inkoherens világ rajzolódik ki előttünk. Megpuhultak volna az alkotók? Vagy épp ellenkezőleg: azt szeretnék, hogy a nagyra becsült néző méltóztassék észrevenni, hogy miközben az online világba költözik és személyes érzelmei, véleményei, indulatai kalitkájába/buborékába zárkózik, lemond a valóságról. Még az is meglehet, hogy ez a gondolat csak akkor jön át, ha meghitt monitorunk helyett moziban, másokkal együtt nézzük a filmeket.

A Müpamozi Very British sorozata egyfajta áttekintést is adott és ad a legkiválóbb brit komikusok egymást váltó nemzedékeiről. Peter Sellerstől Peter Cookon és Malcolm McDowellen át jutunk el Simon Pegghez, a jelen egyik legfelkapottabb színészéhez. A sorozat két utolsó darabjának ugyanis ő a főszereplője. A brit szatírák világképének változásáról elég sokat elárul, hogy mindkét film a világvége baljós gondolatával játszik el. Csakhogy ezek másfajta világvégék, mint egykor a Dr. Strangeloveban felvillantott totális atomháború. A Világvége (2013) butuska haverfilmnek indul. Öt egykori jóbarát húsz év múltán visszatér szülővárosába, hogy végigvedelje azt a piatúrát, amelyet egykor nem sikerült. Ez a város azonban már nem egészen ugyanaz. Pontosabban fogalmazva: itt már minden kocsma egyforma. Az emberek is. Akik nem is emberek… A viccesen induló történet mögött új szorongások bújnak meg: hogyan élhetünk egy túlszabályozott

világban, amely megóv bennünket minden veszedelemtől, hibától, cserébe csupán azt követelve, hogy mondjunk le a döntésről? És tényleg, miért is ne ruházhatnánk át tévedni képes szabad akaratunkat a tévedni nem képes mesterséges értelemre? Ha innen nézzük, Edgar Wright filmje már egyáltalán nem a nosztalgiavezérelt lerészegedés vígjátéka. Kérdés, hogy ezek a kicsit lepukkant, megpohosodott, az establishmentbe beépült csávók képeseke megváltoztatni sorsunkat.

…hogyan élhetünk egy túlszabályozott világban, amely megóv bennünket minden veszedelemtől, hibától, cserébe csupán azt követelve, hogy mondjunk le a döntésről?

A sorozat zárófilmjének rendezője Terry Jones, aki nemrég halt meg. Ő volt a fél évszázada indult Monty Python Repülő Cirkusza egyik oszlopa — íróként, rendezőként, színészként. (Pici ironikus utalás, hogy a Galaktikus Tanács különösen visszataszító alakjai a Pythonok hangján szólalnak meg.) A Megtehetek bármit (2015) afféle vicces scifiként indul. A Galaktikus Tanács — ne áldassék az ő neve! — kiválaszt egy földi lényt (Simon Pegg), hogy teljhatalmat adva neki, mérlegelje tetteit, döntéseit, majd ennek alapján döntsön, érdemese az emberiség a fennmaradásra. Tegyük félre a bibliai utalásokat, koncentráljunk a legaktuálisabb kérdésre! Alkalmas lehete ez a szürke, szomorú lúzer az emberiség képviseletére? Bár ha belegondolunk, ma online egyetlen ember is megrengetheti a tőzsdét. A világot. Lehet, hogy bölcsebben tennénk, ha a kutyákra bíznánk a döntést? Réz András

2020. november 9., december 7., 21.

Előadóterem MÜPAMOZI VERY BRITISH — SZATÍRÁK ÉS GROTESZKEK

BLÖFF; VILÁGVÉGE; MEGTEHETEK BÁRMIT

Közreműködik: Réz András — házigazda

MÜPA × LU M U

KÉT ÉLMÉNY EGY JEGGYEL!