Örömzene

PHILIPPE HERREWEGHE évtizedek óta visszatérő vendége a budapesti koncerttermeknek. Ez alkalommal az általa alapított ORCHESTRE DES CHAMPSÉLYSÉES dirigenseként üdvözölheti a közönség. A koncertprogramon szereplő két Beethovenmű, a 2. és az 5. szimfónia, különbözősége ellenére is szoros szálakkal kötődik egymáshoz. Herreweghe értelmezésében nemcsak a nagyszerű hangzásélmény garantált: minden bizonnyal izgalmas zenei összefüggések is felszínre kerülnek majd.

„…kerülnöm kellett az embereket, embergyűlölőnek látszanom, mikor pedig oly kevéssé vagyok az…”

1802 nyarát és őszét Beethoven a Bécshez közeli — napjainkban már az egykori császárváros kerületét képező — Heiligenstadtban töltötte. Ekkor fejezte be életörömtől szikrázó 2. szimfóniáját (op. 36), melynek keletkezéstörténete kapcsán sokszor idézik az ugyanez év októberében megfogalmazott, Wertherhatásoktól sem mentes, ám szépirodalmi stilizáltságában is szívbe markoló írása, a „heiligenstadti végrendelet” egyes passzusait. A testamentum kontextusában a szimfónia meglepően energikus zenéjét egyesek Beethoven legyűrhetetlen életösztönének és sohasem lankadó alkotóerejének bizonyítékaként azonosították. Más vélekedések szerint a szimfónia már alighanem hónapokkal korábban készen lehetett, és Beethoven aktuális lelkiállapotához inkább az 1801. november 16án Wegelerhez címzett levele kínál kulcsot: „Most megint valamivel kellemesebben élek, többet járok emberek közé. Alig tudod elképzelni, mily siváran telt az életem két év óta. Megromlott hallásom, mint valami kísértet állt mindig előttem, kerülnöm kellett az embereket, embergyűlölőnek látszanom, mikor pedig oly kevéssé vagyok az. […] Két év óta először vannak megint boldog pillanataim.”

A 2. szimfóniában Beethoven számos eszközzel visszautal a klasszika szimfonikus hagyományára. Bár a kompozíció zenei világa első hallásra is különbözik Joseph Haydn szimfóniáinak stílusától, mégis szinte konzervatív, vagy legalábbis a szimfonikus tradíció szellemében fogant alkotás. Ugyanakkor sok szempontból előre mutat. Az újítás egyrészt a tételkarakterekben érhető tetten, hiszen itt a szokásos kecses menüett helyett rusztikus scherzo szerepel, másrészt a hangvételben jelent újdonságot a szimfóniát záró, triumfáló befejezés. Abból a szempontból is mérföldkőnek számít az alkotás, hogy Beethoven szimfonikus művészete itt már teljes pompájában mutatkozik, és a továbbiakban egyre hangsúlyosabban enged majd teret a zenén kívüli eszmék megfogalmazásának: a zeneszerző elérkezik alkotópályájának delelőjére. E következő műcsoport egyik legnépszerűbb reprezentánsa a koncertprogram második darabja, az 5. szimfónia (op. 67) is. A „Sors-szimfónia” (a ragadványnév nem a zeneszerzőtől származik) komponálását Beethoven már 1803ban elkezdte, ám a munkafolyamat csak 1807—1808 fordulóján ért véget. 1808. december 22ei bemutatóját követően hamarosan egyfajta etalonként kezdtek rá tekinteni, hangvétele E. T. A. Hoffmann 1810ben írt cikkének megfogalmazása szerint „felébreszti a végtelen vágyakozást, azt, ami a romantika lényege.” Mindemellett szinte szimbólumává vált annak a beethoveni szerkesztésmódnak, amely az egész művet egyetlen alapgondolatból, organikusan bontja ki. A művet nyitó jól ismert motívum a teljes első tételen végigvonul, és többékevésbé módosított formában a többi tétel folyamán is felfelbukkan. Részben ehhez a jelenséghez kapcsolódik az egybekomponált harmadik és negyedik tétel (a scherzo és a finálé) dramaturgiája. A scherzo főtémája a fináléban a visszatérés előtt újra felhangzik, visszaidézve azt a függőben hagyott konfliktust, melyre ezúttal megkapjuk a felszabadító megoldást. A feloldás érzetét erősíti meg a kompozíciót záró, terjedelmes és diadalmas Cdúr coda is, igazolva azt az elterjedt megállapítást, miszerint Beethovennek elejétől végéig örömtelen műve jószerével nincsen.

Az elmélyült és gondolatébresztő interpretációiról ismert Philippe Herreweghe az Orchestre des ChampsÉlysées élén lép pódiumra. A karmester 1991ben alapította az együttest, mely egy ideig a párizsi Théâtre des ChampsÉlysées, továbbá a brüsszeli Palais des BeauxArts rezidens zenekaraként is működött. Elsődleges célkitűzésük, hogy a romantikus és a preromantikus zenekari repertoárt — amelynek egyik végpontja Haydn, a másik Mahler életműve — korhű hangszereken előadva, új megvilágításban ismertessék meg az érdeklődőkkel.

Herreweghe az egyházi műfajokon keresztül került kapcsolatba a klasszikus zenével, és korán elkötelezte magát a régizene mellett. Mindazonáltal a historizmus kategóriáját igencsak tágan értelmezi: lemezre rögzítette már Bruckner összes szimfóniáját, sőt Berlioz, Dvořák, Mahler, Schönberg, Kurt Weill számos művét is. Ismeretes, hogy pszichiáterként orvosi egyetemet végzett, sőt egy ideig praktizált is. E tevékenységének tapasztalata, ha muzsikusi munkájában közvetlenül nincs is rá szükség, közvetve hasznosul az előadások során: „Amikor az ember zenél, természetesen nemcsak zenei ismereteit, muzikalitását használja, hanem egész tudatát, érzékenységét, teljes élményanyagát is.” Ozsvárt Viktória

2020. november 17.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ORCHESTRE DES CHAMPS-ÉLYSÉES

Vezényel: Philippe Herreweghe

MÜPA HŰSÉ G PROGRAM MINDIG TÖBBET ADUNK!