– le style, c’est l’homme même – igazolva a legtöbb zeneszerző zenéje olyan, mint maga az ember, aki írta. Brahms baráti társaságban sem kereste beszélgetőpartnerei kegyeit, nem udvariaskodott, ehelyett gyakran nyers vagy tapintatlan volt. Versenymű-komponistaként sem tagadja meg önmagát: tőle ne várja senki, hogy alkalmazkodjon a konvenciókhoz. A saját elképzelése szerint ír versenyművet, nem úgy, ahogyan elvárják tőle. A két mű egy ötödik közös tulajdonsága már a kompozíciók fogadtatásával és utóéletével kapcsolatos. A bemutatók eltérő visszhangot keltettek: a d-moll zongoraverseny az 1859. január 22-én Hannoverben lezajlott bemutatón hűvös fogadtatásban részesült, míg a B-dúr koncert 1881. november 9-én Budapesten sikert aratott (mindkét esetben maga a zeneszerző volt a szólista). Hasonlóság azonban, hogy bár idővel mindkét mű a repertoár részévé vált, egyikből sem lett népszerű, gyakran és szívesen tolmácsolt darab, s ennek oka egyértelmű: mindkét esetben a monstruózus terjedelem és a rendkívüli nehézség az, ami a szólisták jelentős részét elriasztja a kompozíció előadásától. A fiatal Brahms Robert Schumann (1810–1856) és felesége, a zongoraművésznő Clara Wieck (1819–1896) pártfogoltja volt. Hegedűművész barátja, Joseph Joachim mutatta be a húszéves ifjút 1853-ban a nagy tekintélyű zeneszerzőnek, aki azonnal felismerte Brahms zsenialitását, megírta felfedező Neue Bahnen (Új pályák) című cikkét, és ezután minden lehetséges módon igyekezett Johannes sikerét előmozdítani. Mivel a d-moll zongoraverseny munkálatai 1854-re nyúlnak vissza, s mivel a mániás depressziós Schumann (végül a zeneszerző halálához vezető) mentális összeomlása éppen ez idő tájt következett be, az elemzők a zongoraverseny moll hangnemét, két saroktételének viharos-drámai karakterét, sötét tónusát és dúlt kedélyvilágát hagyományosan ezzel a körülménnyel hozzák összefüggésbe. Az üstdobtremolóval induló, szonátaformájú nyitó Maestosót a gesztusok hatalmas ereje és súlya jellemzi, ezzel alkot meglepő és hatásos kontrasztot a nemegyszer magára maradó zongora csendes, tépelődő töprengése. A háromszakaszos, A-B-A formájú, D-dúr Adagio a bensőséges éneklés területe. Később a Hegedűversenyt kárhoztatták azért, mert lassú tételének témáját nem a hegedű, hanem az oboa exponálja: itt a fagott szólaltatja meg a kezdő dallamot. A zongoraszólam írásmódja individuális, recitativikus, sok érzékeny felrakású, áttört szakasszal. A d-moll rondófinálé (Allegro non troppo) hatalmas erővel, ellenállhatatlan lendülettel tör előre, vadság és kérlelhetetlenül eltökélt hangvétel jellemzi. Ennek a kérlelhetetlenségnek nem mond ellent, inkább egy másik vetületét, a megpróbáltatásokon felülemelkedő, Beethoventől örökölt győzni akarást állítja előtérbe, hogy sok más moll fináléhoz hasonlóan a zárótétel a végkifejletben dúrrá világosodik. Első négy szimfóniáját Ludwig van Beethoven (1770–1827) egymást követően írta 1799 és 1807 között. Az V. és VI. szimfónia keletkezéstörténetében azonban átfedést tapasztalhatunk: az V.-et kezdte komponálni előbb, 1807-ben, de az alkotói folyamat átnyúlt az 1808-as évbe,
5
