Allegro

Johannes Brahms (1833–1897) két zongoraversenyt írt: az elsőt fiatalon, a másodikat pályája érett szakaszában. A d-moll (op. 15, 1858) és a B-dúr (op. 83, 1881) koncert egymástól huszonhárom évnyi távolságra született, a két opust mégis feltűnően sok hasonló vonás rokonítja, érveket szolgáltatva a vélekedés számára, mely szerint annak ellenére, hogy a zeneszerző kompozícióiban megfigyelhető a kifejezésmód változása, a stílus fokozatos módosulása, életművében mégis akadnak állandó vonások. Érdemes sorra venni a két alkotás közötti hasonlóságokat. Mindkét mű határozottan szimfonikus fogantatású. Ez jelenti egyrészt a telt, sőt sokszor jellegzetesen brahmsi módon robusztus zenekari hangzást, amely nyilvánvalóvá teszi: ezekben a művekben a szimfonikus együttes nem alárendelt „kísérő”, hanem egyenrangú partner, amelynek a zenei mondanivaló legalább olyan fontos része jut, mint amilyen a szólóhangszernek. Másrészt a szimfonikus fogantatás műfaji értelemben is érvényes: a későbbi B-dúr zongoraverseny a maga négytételes formájával és jelentős terjedelmével határozottan a két műfaj, a versenymű és a szimfónia társításának képzetét kelti. Ami pedig a d-moll koncertet illeti, ez a fiatalkori mű Brahms legelső szimfonikus próbálkozásainak egyike, s az alkotás hosszú genezisfolyamatában egy ideig úgy tűnt, a zenei nyersanyagból kétzongorás szonáta lesz. Később szimfónia látszott körvonalazódni, s csak e korábbi elképzeléseket elvetve, legvégül döntött Brahms a versenymű műfaja mellett. Mindkét darab hasonlóan értelmezi a zenekar és a szólóhangszer viszonyát. Brahms két zongoraversenyében a zongora nem a zenekari szövet előterében, annak kíséretével „szólózik”, hanem a két zenei egzisztencia, a billentyűs hangszeré és a zenekaré együtt bontakozik ki, feltételezi és átjárja egymást: a zenekari hangzást átszövik a zongora hangjai, az utóbbiakat pedig nem kísérő, hanem kamarapartneri, párbeszédes jelleggel ellenpontozzák a zenekari szólamok. Ez a kompozíciós szemlélet erősen összefügg azzal a jellegzetességgel, amelyet az imént a művek szimfonikus fogantatásának neveztünk. Hasonlóképpen az előbbiekkel összefüggő, azokból levezethető tényező a virtuozitás fogalmának „különutas” értelmezése. Brahms Hegedűversenyéről német nyelvterületen hamar elterjedt a kritika, mely szerint a mű nem hegedűre (für Violine), hanem a hegedű ellen (gegen Violine) készült. Ezt a bírálatot alkalmasint a két zongoraverseny is megkaphatta volna, hiszen mindkettőről elmondható, hogy miközben a zongora játszanivalója mindvégig igen nehéz és sokszor kényelmetlen, a szólam mégsem kínál úgynevezett „hálás” lehetőségeket, amelyek alkalmat adhatnának a szólistának technikai virtuozitása megcsillogtatására. Az eddigiekhez hasonlóan a korábbiakból következik, és azokkal összefügg egy negyedik közös tulajdonság, amely mind a d-moll, mind a B-dúr zongoraversenyt jellemzi: mindkét mű hangvétele ellentmond a versenymű-műfaj szórakoztató értelmezésének. E darabokban vállaltan és egyértelműen komoly mondanivaló fogalmazódik meg, amit a d-moll műben tovább nyomatékosít a moll hangnem és a súlyos-sötét, drámai megszólalásmód. Buffon mondását