Allegretto

– le style, c’est l’homme même – igazolva a legtöbb zeneszerző zenéje olyan, mint maga az ember, aki írta. Brahms baráti társaságban sem kereste beszélgetőpartnerei kegyeit, nem udvariaskodott, ehelyett gyakran nyers vagy tapintatlan volt. Versenymű-komponistaként sem tagadja meg önmagát: tőle ne várja senki, hogy alkalmazkodjon a konvenciókhoz. A saját elképzelése szerint ír versenyművet, nem úgy, ahogyan elvárják tőle. A két mű egy ötödik közös tulajdonsága már a kompozíciók fogadtatásával és utóéletével kapcsolatos. A bemutatók eltérő visszhangot keltettek: a d-moll zongoraverseny az 1859. január 22-én Hannoverben lezajlott bemutatón hűvös fogadtatásban részesült, míg a B-dúr koncert 1881. november 9-én Budapesten sikert aratott (mindkét esetben maga a zeneszerző volt a szólista). Hasonlóság azonban, hogy bár idővel mindkét mű a repertoár részévé vált, egyikből sem lett népszerű, gyakran és szívesen tolmácsolt darab, s ennek oka egyértelmű: mindkét esetben a monstruózus terjedelem és a rendkívüli nehézség az, ami a szólisták jelentős részét elriasztja a kompozíció előadásától. A fiatal Brahms Robert Schumann (1810–1856) és felesége, a zongoraművésznő Clara Wieck (1819–1896) pártfogoltja volt. Hegedűművész barátja, Joseph Joachim mutatta be a húszéves ifjút 1853-ban a nagy tekintélyű zeneszerzőnek, aki azonnal felismerte Brahms zsenialitását, megírta felfedező Neue Bahnen (Új pályák) című cikkét, és ezután minden lehetséges módon igyekezett Johannes sikerét előmozdítani. Mivel a d-moll zongoraverseny munkálatai 1854-re nyúlnak vissza, s mivel a mániás depressziós Schumann (végül a zeneszerző halálához vezető) mentális összeomlása éppen ez idő tájt következett be, az elemzők a zongoraverseny moll hangnemét, két saroktételének viharos-drámai karakterét, sötét tónusát és dúlt kedélyvilágát hagyományosan ezzel a körülménnyel hozzák összefüggésbe. Az üstdobtremolóval induló, szonátaformájú nyitó Maestosót a gesztusok hatalmas ereje és súlya jellemzi, ezzel alkot meglepő és hatásos kontrasztot a nemegyszer magára maradó zongora csendes, tépelődő töprengése. A háromszakaszos, A-B-A formájú, D-dúr Adagio a bensőséges éneklés területe. Később a Hegedűversenyt kárhoztatták azért, mert lassú tételének témáját nem a hegedű, hanem az oboa exponálja: itt a fagott szólaltatja meg a kezdő dallamot. A zongoraszólam írásmódja individuális, recitativikus, sok érzékeny felrakású, áttört szakasszal. A d-moll rondófinálé (Allegro non troppo) hatalmas erővel, ellenállhatatlan lendülettel tör előre, vadság és kérlelhetetlenül eltökélt hangvétel jellemzi. Ennek a kérlelhetetlenségnek nem mond ellent, inkább egy másik vetületét, a megpróbáltatásokon felülemelkedő, Beethoventől örökölt győzni akarást állítja előtérbe, hogy sok más moll fináléhoz hasonlóan a zárótétel a végkifejletben dúrrá világosodik.

Első négy szimfóniáját Ludwig van Beethoven (1770–1827) egymást követően írta 1799 és 1807 között. Az V. és VI. szimfónia keletkezéstörténetében azonban átfedést tapasztalhatunk: az V.-et kezdte komponálni előbb, 1807-ben, de az alkotói folyamat átnyúlt az 1808-as évbe,

amikor a VI. szimfónia született. Vagyis két, egymástól minden tekintetben különböző mű formálódott egyszerre a zeneszerző műhelyében. Egy igazi ellentétpár: az egyik rövidebb, tömörebb, csupa harc, csupa drámaiság, csupa individualitás, míg a másik tágasabb léptékű, csupa béke, csupa derű, boldog belesimulás a Nagy Egészbe. Az egyikben az ember viaskodik a sorsával (akkor is bátran értelmezhetjük a művet így, ha kétséges, hogy a „Sors-szimfónia” elnevezés a zeneszerzőtől származik-e, maga a zenei történés olyannyira az emberrel szemben álló fatális erők elleni harcot sugalmazza, hogy az utókor alighanem akkor is ráérzett volna a sorsszerű tartalomra, ha nem kap „segítséget”). A másikban az ember ölelkezik a természettel – mert a Nagy Egész, amelyről az imént szó esett, a Natúra. Az is összekapcsolja a két művet, hogy a közönség egyszerre ismerhette meg mindkettőt, azon a híressé vált, mai arányérzékünk számára rendkívül túlméretezett műsorú szerzői esten – „akadémián” –, amelyen 1808. december 22-én a fűtetlen Theater an der Wien közönsége este fél héttől fél tizenegyig, négy órán át (!) hallgatott Beethoven-műveket: az első részben a VI. szimfónia, az Ah! perfido koncertária, a C-dúr mise Gloria tétele és a IV. (G-dúr) zongoraverseny szólalt meg, a másodikban az V. szimfónia, a C-dúr mise Sanctus tétele és a Karfantázia hangzott fel, az utóbbit Beethoven rögtönzött zongoraszólója előzte meg. Feljegyezték, hogy a hangversenyt nem készítette elő elegendő próba, ezért az előadások nem is sikerültek egyformán kielégítő színvonalon, mégis ez lett a zeneszerző pályafutásának legjelentősebb hangversenye. Beethoven lelkes természetjáró volt, szívesen tett kirándulásokat a Bécs környéki erdőkben, és bárhol járt, mindig örömmel merült el a vidéki élet derűs békéjében. A VI. szimfónia ezt a falusi világot ábrázolja, nem véletlenül kapta – s ez a melléknév a zeneszerzőtől származik – a Sinfonia Pastorale alcímet. Érdemes megállnunk a pasztorális – pásztori – szónál, hiszen lényeges mozzanatra utal: nem pusztán a természet fontosságát, sokkal inkább ember és természet egységét hangsúlyozza. Nem véletlen, hogy a tételek Beethoven által megfogalmazott címei közül háromban is jelen van az ember. Az öt cím: I. Derűs érzések ébredése vidékre érkezéskor; II. Patakparti jelenet; III. A falusi nép vidám összejövetele; IV. Mennydörgés, vihar; V. Pásztorének. Vidám és hálás érzések a vihar után. Az öt tétel címe nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Pastorale-szimfónia programzene. Forradalmi mű tehát, amelyben Beethoven valami újat hoz a szimfónia műfajába, még akkor is, ha a kutatások kimutatták, hogy a programatikus ötletek egy részét Justin Heinrich Knecht (1752–1817) Le Portrait musical de la Nature ou Grande Symphonie című, 1784-ben keletkezett művéből kölcsönözte. A hangszeres zene ábrázoló lehetőségeit persze a korábbi évszázadok is ismerték: festői karakterdarabokat sokan írtak a barokk csembalózene jeles szerzői közül, és persze ott van Vivaldi Négy évszakja, Telemann vízi zenéje, a Hamburger Ebb und Fluth és sok más példa a barokkból. Maga Beethoven is megelőlegezte a VI. szimfónia ábrázoló szellemét a III.-ban, az Eroicában, amely, ha nem is olyan részletező pontossággal, mint a VI.,

mégis egy központi eszmény, a Hős ábrázolását tűzi ki célul. A Pastorale-szimfónia azonban a maga pillanatában olyan újdonság volt, amely egyenesen mutatott előre a történetmesélő romantikus programszimfónia – Berlioz Fantasztikus szimfóniája – és a szimfonikus költemény felé. A történészek úgy tartják, Berlioz műve aligha születhetett volna meg a beethoveni inspiráció nélkül. A pasztorális jelleget a műben sok minden nyomatékosítja. Ilyen mindenekelőtt az F-dúr hangnem, amelyet hagyományosan a pasztorális karakter egyik legfőbb kifejezőjének tekintenek. Ilyen a nyitótétel dudabasszus orgonapontja: egy hosszú üres kvint, amely fölött tánckarakterű népies dallam bontakozik ki. Ilyen a Patakparti jelenet, az Andante molto mosso 12/8-os metruma, amely négyszer hármas lüktetésben ringatja a tétel dallamait. És ilyen a scherzo szilaj, tenyeres-talpas, dobbantós paraszttánca. Mindezzel azt is elmondtuk, hogy a Pastorale-szimfónia sok folklorisztikus elemet tartalmaz: a bukolikus karakterhez-hangulathoz ez elválaszthatatlanul hozzátartozik. Fontos újdonság a sok repetíció: mindjárt a nyitótételben feltűnik az apró motívumok eltökélt ismételgetése. Steve Reich és Philip Glass generációját megelőzve, Beethoven a zenetörténet első nagy repetitív zeneszerzője. A mágikus ismétlések következő mestere a 19. századi nagy szimfóniaszerző, Bruckner lesz majd. Fontos az öttételesség mint a programzenei koncepcióhoz hasonlóan forradalmi újítás, amely fellazítja a szimfónia egy ideje már kötelező négytételes szerkezetét. Fontos a programzenéhez hozzátartozó sok ábrázoló funkciójú zeneszerzői megoldás is: a Patakparti jelenet fúvós hangszereken megszólaló madárdal-cadenzája, amelyhez Beethoven még a kottába is beírja a madarak nevét: csalogány (fuvola), fürj (oboa), kakukk (két klarinét); a Vihar-tétel mennydörgését jelző üstdobütések és vonós villámok. De az egyik leglényegesebb mozzanat talán mégiscsak az, hogy ebben a művében Beethoven, aki máskor oly sokszor harcias, dacos, dúlt lelkű, sőt néha tombol és toporzékol – olykor pedig a mámor eksztázisában mártózik meg –, ezúttal egy teljes, hosszú művön át a harmóniát, a békét, a világgal való azonosulás szellemét, a világ elfogadását hirdeti. Ez életművében nem jellemző, kivételes gesztus – vannak rá más példák is, ám ezek sokkal ritkábbak, mint a küzdő Beethoven megfeszülései. A Pastoraleszimfóniában Beethoven már-már A teremtés vagy Az évszakok Haydnjának gesztusával mondja: a világ jó, és mi otthon vagyunk benne.

Írta: Csengery Kristóf

Fotó © Holland Nemzeti Opera, Daniëlle van Coevorden Lorenzo Viotti már 31 évesen jelentős karrierrel a háta mögött érkezik Budapestre. A 2018/2019-es évadtól a lisszaboni Gulbenkian Zenekar zeneigazgatója volt, a 2021/22-es szezontól pedig a Holland Filharmonikus Zenekar és a Holland Nemzeti Opera vezető karmestereként kezdi meg munkáját. Emellett számos kiváló együttessel dolgozott már együtt, vendégkarmestere volt a Berlini Filharmonikusok, a Concertgebouw Zenekar, a Tokiói Szimfonikusok, a Gewandhaus Zenekar, a Bécsi Szimfonikusok, a Royal Filharmonikusok, a Staatskapelle Dresden és a Camerata Salzburg együttesének, de bemutatkozott Clevelandben és Montreálban is. Koncertfelkérései mellett gyakran vezényel operát: Gounod Rómeó és Júliáját a Scalában, a Manon Lescaut-t Frankfurtban, a Rigolettót Stuttgartban és a drezdai Semperoperben, a Carment Hamburgban és Párizsban.

Rudolf Buchbinder korunk egyik legendás zongoraművésze, akinek játékában egy több mint 60 éves karrier bölcsessége egyesül a spontaneitással, az intellektuális mélység a zenei szabadsággal. Különösen Beethoveninterpretációi számítanak etalonértékűnek, a 32 zongoraszonátát 60 alkalommal játszotta ciklusként, és CDfelvételen kívül egy könyvet is megjelentetett róluk. Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából egy különleges koncertsorozat keretében öt különböző zenekarral játszotta el a komponista öt zongoraversenyét Andris Nelsons, Riccardo Muti, Mariss Jansons, Valerij Gergijev, illetve Christian Thielemann vezényletével a bécsi Musikvereinban. A koncertekről készült felvételt 2021 szeptemberében adja ki a Deutsche Grammophon, melynek Buchbinder exkluzív művésze. 2007-es alapítása óta a Grafenegg Fesztivál művészeti vezetője.

Fotó © Marco Borggreve

Fotó © Michele Monasta

Az Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino elődjét 1928-ban alapította Vittorio Gui Stabile Orchestrale Fiorentina néven. Az együttes 1933-ban, a Maggio Musicale fesztivál születésekor vette fel mai nevét. Otthona a Teatro del Maggio Musicale Fiorentino. Guit 1937-ben Mario Rossi, a II. világháború után Bruno Bartoletti követte a zenekar élén. Az együttes nagy korszakait Riccardo Muti (1969–1981) és Zubin Mehta (1985–2016) munkája fémjelzi – utóbbi 2016 óta tiszteletbeli zeneigazgató –, de vezető karmesterük volt Fabio Luisi is, 2022-től pedig Daniele Gatti tölti majd be ezt a pozíciót. Az együttest az évtizedek során Wilhelm Furtwänglertől Leonard Bernsteinig, Herbert von Karajantól John Eliot Gardinerig a legnagyobb karmesterek vezényelték, koncertjeiken olyan zeneszerzők dirigálták műveiket, mint Richard Strauss, Pietro Mascagni, Paul Hindemith, Igor Stravinsky, Krzysztof Penderecki vagy Luciano Berio.