The history of katana tsuba by Gergo Balla

刀鍔、図学での圧縮

KATANA TSUBA A tömörítés lehetőségei a grafikában

A Tsuba a Katana-kard egyik legfontosabb alkotóeleme. Ez a felület tökéletes arra, hogy szemügyre vegyük a grafika tömörítési lehetőségeit. A tsuba mint tömörített grafika, szimbólum, kisplasztika egy tenyérnyi korongon. Jól tükrözi az ázsiai művészet már akkor hihetetlenül kifinomult lehetőségeit, felfoghatatlan mennyiségű információ elrejtése egy akár 5 cm-es felületen. Ahhoz hogy megértsük jelentőségét ennek az elemnek jobban szemügyre kell vennünk az egész keleti, azon belül is a japán kultúrát. A keleti művészetet mint olyat esszenciálisan magában hordozó gondolatok, hitek, hiedelemvilág, hierarchia, harcművészet egy összetett egység részei. Egyik sem képes a másik nélkül működni, ezért sem lehetséges egyetlen egy szálat kiemelni. Ez a világ olyan mint egy finom szőttes ami egész Japánt lefedi, minden egyes apró szálat meg kell ismernünk, hogy felfedezzük a mintázatát. Japán művészete számos művészeti ágat és irányzatot felölel, amelyek között a legjellegzetesebbek a fazekasság, a fa- és bronzszobrászat, a festészet (elsősorban papírra és selymre, tintával), a kalligráfia. Történelmük jellegzetességei a művészetre is hatottak: a szigetvilág időnként kulturális vagy katonai invázióknak volt kitéve, amelyeket általában hosszú elszigeteltség időszaka követett. Idővel a japánok kifejlesztették azt a képességüket, hogy az idegen kultúrákból érkező elemeket feldolgozzák, értelmezzék és végül asszimilálják saját művészetükbe, saját esztétikai elveiknek megfelelően.

Az első komplex japán művészeti alkotások az i. sz. 7-8. században készültek, buddhista hatásra. A 9. századig igen jelentős volt a kínai művészet és kultúra befolyása, de ezt követően a japánok egyre inkább saját művészeti kifejezésmódokat használtak, és a művészet egyre inkább eltávolodott a vallástól. A 15. századig a vallási és a világi művészet egymás mellett virágzott. A 15. század végén kitört Ónin-háború (1467–1477) és a rákövetkező politikai, szociális, társadalmi és gazdasági felfordulás időszaka hosszú ideig megszakította a művészetek fejlődését, majd a válság után kialakuló Edo-korban már a központilag irányított vallás sokkal kisebb szerepet játszott az emberek életében és ennek megfelelően művészeti jelentősége is lehanyatlott. Az egyik legkedveltebb művészeti ág Japánban a festőművészet, amit hivatásos művészek és amatőrök egyaránt gyakorolnak. Egészen a modern korig a japán kandzsi íráshoz ecsetet használtak, ezért az írástudók jól ismerték az ecsetkezelési technikákat, a tinták elkészítésének technikáját. A kalligráfia mellett a festőművészet egyik igen kedvelt ága volt az Ukijo-e, az Edo-kor polgárságának kedvelt időtöltése. Ugyanebben a korban a szobrászat lehanyatlott, elsősorban vallási kötődése miatt, és a buddhista hagyományok fontosságának csökkenésével a szobrászat sem fejlődött.

A Szamuráj szó kanji írásjele, Eredeti teljes, harci Szamurájpáncélzat

A következő lépcsőfok, hogy valóban átlássuk a tsuba jelentőségét, az a szamurájok megismerése és megjelenésüknek körülményei. A távoli Japán történetének különös, - európai szemmel nézve – rejtélyes korszakát jelentette a szamurájok kora. Kik voltak ezek a nagy hatalmú, a kardokkal bámulatosan jól bánó harcosok, akik bármikor készek voltam meghalni az urukért és akik élet halál felett rendelkeztek? Japán már a Krisztis utána III. században fejlett kultúrával rendelkezett, és erős kapcsolatokat alakított ki Kína és Korea államaival. Kínából érkezett a Japán szigetekre a buddhizmus, illetve az írásbeliség is a VI. és VIII század között.

A szamurájok a Heian-kor közepén jelentek meg. Ezen időszak a főváros Hiankjóba költözésével kezdődött. Ekkor alakult ki a japán társadalmi rend ezer éven át megmaradó hierarchiája, melynek tetején a szamurájok álltak. A szamurájok kezdetben csupán fegyverforgató katonák voltak, ám a Heian-korszak közepén – (794–1185) – már csak kiváltságokkal rendelkező, sőt többségében földbirtokkal, vagyonnal bíró felső rétegbe tartozó ősi családok sarjai kerülhettek közéjük. A XII. századra minden daimjó (földesúr) szamuráj volt és az ország lakossága négy társadalmi szintet alkotott. A négy társadalmi réteg közül csak a szamurájok 9

Korai, szamuráj ábrázolás

viselhettek fegyvert, csak ők birtokolhattak földeket, csak ők gyilkolhatták büntetlenül az alattuk lévő rétegek tagjait. A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, bármilyen áron, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de az Edo-korszakban a Tokugava-bakufu már írott szabályokban rögzítette a közrendűekkel szembeni vérontás engedett és tiltott indítékait. A szamurájuk egymás közt is szigorú hűbéri láncot alkottak. A föld nélküli szamurájok katonailag szolgálták a birtokos szamurájokat, akik a még nagyobb birtokkal rendelékező szamurájok, a daimjók szolgálatában álltak. Ekkor már minden rangosabb harcos szamuráj volt, a Meidzsi-restaurációig (1868) ők adták a sógunátusok katonai támaszát. Idealizált 10

Tradícionális, szamuráj díszöltözék (1920-as évek) A vörös színnel kiemelt szamuráj a legmagasabb rangú, ez főként a díszesebb páncélzaton érhető tetten. 11

erkölcsi kódexüket (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó. A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Egyedül a szengoku dzsidai egy rövid időszakában volt lehetséges, hogy fegyverforgató paraszt-katonák a szamurájok rangjára küzdjék fel magukat (pl.: Tojotomi Hidejosi). Akár egy bambuszbottal is ölni tudtak. 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korában lehetett katanája, azaz hosszú kardja. A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak.

Női szamuráj, A férjük által ők is birtokolhatták a rangot, de csaka férfiak harcolhattak a csatákban.

Még mélyebbre követve ezt a bonyolult fonalat eljutunk a katanáig, a klasszikus japán kardig. A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek

az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. 15

A japán kard két rétegű. Akemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért. A mester akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amikor már készen volt az egész penge. Az edzésvonalnak számos neve volt (ez függött az edzésvonal alakjától). Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, ennek köszönhetően különféle anyagszerkezetek jöttek létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is eltértek a többitől. A kard részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) más-más mesterek készítették. A kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje, és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki. (A nindzsák sok ilyen, illetve rosszul sikerült kardot begyűjtöttek, és azt használták, vagy 16

Katana-t készítő kovács, valószínűleg beállított kép mivel nő nem lehetett jelen a kard készítése közben.

alakították tovább, ugyanis nem volt pénzük teljesen kész, drága katana-ra. A számukra a kard munkaeszköz volt, nem hittek a kard lelkében. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (saya) és a markolatvédő (tsuba) jelezte. A tsuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosho), mind a fegyverkészítők (kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A tsuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbólikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egye-

dül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban. Japánban a vízesésbe ugró vagy átúszó koi (pikkelyes ponty-féle hal) az erõt szimbolizálja, a képességet, hogy az illetõ ki tud állni magáért, illetve a sikert. Mint fallikus szimbólum, a férfierõt és hatalmat jelképezi. Habár Japánban soha sem élt tigris, mégis fenséges kinézetének köszönhetõen hamar az alakuló japán mûvészet alapja lett.

A szamuráj és a kard közötti spirituális kapcsolatot tökéletesen szemléltető fotó, a kard és a társa egy egészt alkotnak.

( a motívum valószínûleg Indiából jutott el Japánba) Csakúgy mint a sárkányok esetében, a tigrisszimbólumnak, mint tetoválásnak, az elsõdleges jelentése az erõ és hatalom. A kígyókat negatív karakternek tartják annak ellenére, hogy a bibliai utalás (kígyó - bûn) náluk nem ismert. A japán tetoválómûvészek, amennyiben kígyót is ábrázolnak a készülõ képen, akkor azt mindenképpen virágokkal együtt teszik, amelyek virágzása nem esik egybe a kígyó téli álmával. A mítikus ábrázolások között a leggyakoribbak a sárkány és a főnix mítikus lényei voltak. A sárkányt Japánban szerencsehozó állatnak tartják, amit az is igazol, hogy a japán sárkány víz-szimbólum. Vagy a felhõkben él, ahonnan viharok, villámlás idején lemászik, vagy a folyókban, tavakban lakik. Megegyezik az egyik elemmel, amely a japán rízstermelés kiemelt fontosságú része. Ezért a sárkányok Japánban - szemben az európai kultúrával - tiszteletet és csodálatot vívtak ki maguknak. Az 18

ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbolikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A kard élezése és polírozása mind a mai na el a nyakától. A mai kézi készítésű pengéket is csak 7. dan-os vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tameshigiri-nek. A markolatot (tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A saya-t (tok) és a tsuba-t (markolatvédő, keresztvas) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 shaku volt. (1 shaku, kb. 31 cm.) A katana-t ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt

Itt látható a három szamuráj által használt kardtípus. Más rendeltetésük volt, a leghoszszabb kardot vitték a csatába, a második és harmadik típust csupán békés időben tartották maguknál. Ez leginkább a rangjukat jelezte, valamint önvédelmet és a város védelmét szolgálta.

a wakizashi. A katana és wakizashi párosát daisho-nak (= “nagykicsi”) hívják. A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a két szabály a mai napig alapvető illedelmesség, amit be kell tartani. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A katsujinken (= “élő kard”) kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát. 20

Fontos megemlíteni, hogy több típusú penge markolatán is megtalálható volt, mint például a Tachi, Wakizashi, Tanto, Naginata-án. Erdetileg nagyon fontos rendeltetése volt ennek az elemnek. A kéz védelmét szolgálta, hogy harc közben ne csúszhasson a kéz a pengéhez, de talán ennél is lényegesebb volt a tökéletes és precíz egyensúly amelyet ennek köszönhetett a kard. A markolat a kéz a tsuba és a penge egy hihetetlenül finoman kimért rendszert alkottak a harcművészetben. A tsuba és a penge meghatározta egymás nagyságát. Egy átlagos tsuba 7.5-8 centiméteres, de az eltérő kardoknál más más nagyságút készítettek. A legkisebb a tantö tsuba volt a maga 4.5-6 cm szélességével. Ezt a funkcionalitásbeli tendenciát 23

Egy a Heian korból származó tsuba. Jól megfigyelhető hogy itt még nem volt mérvadó a díszítése ennek a tárgynak, de ettől függetlenül egy prezíc munka, mivel itt a funkcionalitása volt hangsúlyos.

egészen a MuRoMACHI ( 1333-1574) és a MOMOYAMA (1573 - 1603) diasztia alatt fenntartották a készítők. Az EDO dinasztiában (vas acél réz shakudo rézhez kevés aranyat és ezüstöt olvasztanak) viszont nagyobb szerepet kapott a díszítés, egyre több ornamentális részletet és mintát kapott, valamit olyan fémeket is alkalmaztak amik kevésbé bírták a terhelést mint pl az arany. A tsuba ezen túl a japán hagyományban egy fontos örökségnek is számított, évszázadokon keresztül megőrizték és adták tovább, A

Samurai gyökerekkel rendelkező családok a családi címert ( MON ) is elrelytették a díszítések között. A cuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosó), mind a fegyverkészítők (kacsuszi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. Nincs meghatározott formája, hihetetlenül sokféleképpen készítették a mesterek, de túlnyo25

mórészt kerek alakú volt vagy íves formájú. Fontos megértenünk, hogy a tsuba funkcionalitásán túl ( mint szinte minden a japán jelrendszerben) nagyon mély gondolatot magában foglal. A katana pengéje destruktív, offenzív,a agresszív, támadásra és pusztításra használják. Ez a kard aktív része, a férfiasság szimbóluma, a JANG. A tsuba önvédelemre szolgál,dekoratív nőies díszített lágy kivitelezésű, tehát a JIN. Új értéket kap ezáltal a kard egy tökéletesen megmunkált, egyensúlyt sugárzó remekmű. Most, hogy minden fonalszálat feltérképeztünk egy mérhetetlenül összetett, átgondolt, és jelentős képet kaptunk a keleti kultúráról. A tömörítés mint lehetőség azóta is igen fontos minden művészeti ágazatban, gondolhatunk itt akár építészetre, akár szobrászatra akár grafikára. Egy színes folt egy vászon közepén ugyan ezt az eljárást alkalmazza például, egy jól elhelyezett vonal egy adott színnel, egy bizonyos irányba tekintő kubus alakú épület. Mindennek üzenete van.

Számomra is egyre fontosabb ez a terület és ezeknek a lehetőségeknek a felfedezése. Sok esetben ilyen munkák inspiráltak és juttattak el a jelenlegi gondolkozásmódomhoz. Legyen szó magazinról, vagy egy brand felépítéséről grafikailag, a szimbólumok, vagyis a tömörítés művészete a legfontosabb. Mikor munkához látok, vagy elkezdemafejembenrendszerezniagondolatokat a témával kapcsolatban igyekszem olyan irányba elvinni magam, hogy akár egy jól irányzott szín vagy forma használatával fontos mondandód közöljek. Egyre több alkalommal veszem észre magamon hogy ezt tartom a legfontosabbnak a koncepcióim megalkotása folyamán. Mint a legtöbb vallásban, úgy az élet és a művészet szerves részét képzik ezek a lehetőségek. A tusba sokszor a legjobb példa erre, hiszen már évszázadokkal ezelőtt képesek voltak az akkori emberek számukra jelentős szimbólumokat, közlendőket és értékeket egy apró felületre elhelyezni.

Írta & tervezte Balla Gergő Sopron, 2015